Aszalós Sándor Az avantgárd irányzatok

Aszalós Sándor Az avantgárd irányzatok Az expresszionizmus A fauvizmus A futurizmus A kubizmus A dadaizmus A szürrealizmus A konstruktivizmus - Bauhaus Az aktivizmus és a magyar avantgárd A beat kultúra A posztmodern ** Az expresszionizmus Az avantgárd (mint 'előőrs') által elindított újabb megújulási mozgalom a XX. század első évtizedeiben a XIX. században elindult modernségnek új lendületet adott, és átütő győzelmet aratott. Új irányzatok, az ún. "izmusok" sokasága lépett fel egymás mellett, illetve közvetlenül egymás után; alapelveiket rendszerint nyilatkozatokban, kiáltványokban fogalmazták meg. Egy részükre inkább a tagadás, esetleg a polgárpukkasztás volt a jellemző, mások pedig az új látásmód és új formanyelv kialakítására helyezték a hangsúlyt. Az avantgárd tevékenysége és jelentősége túllép a művészet határain, minthogy a kultúra egészét, magát a társadalmat is át kívánta alakítani. Az expresszionizmus az avantgárd egyik legelső és egyik legjelentősebb irányzata. Ez az irányzat az intenzív belső tartalmak kifejezője, "a kiáltás művészete"; a kirobbanó szubjektivitás, elsősorban a kitörő indulat megnyilvánulása. Az expresszionizmus jellemzően politikai tartalmú, a művésziség és a társadalmi valóság közül az utóbbit tekinti meghatározónak. Sajátos feladata a társadalom elesettjeivel való együttérzés kifejezése is. 1

Elnevezése a latin "expressio" ('kifejezés') származéka, ennek megfelelően ez az irányzat az impresszionizmus párja, illetve ellentéte. Meghúzódik ugyan mögötte valamilyen valóságélmény, de az expresszionista mű a reflexiót állítja a középpontba. Az expresszionista művész ellentmondásoktól terhelt, diszharmonikus világban él, ennek gyakori dimenziói: szegénység gazdagság, életerő halál, extázis kétségbeesés, individualitás szolidaritás, önzés önfeláldozás, elidegenedettség társadalom, elnyomottság szabadságvágy, káosz rend, törvény szabadság. A bonyolult tartalmú, ellentmondásos, intenzív tudattartalom és létérzés kifejezésére keresi az expresszionista művész a megfelelő, a gátakat áttörő, újszerű nyelvi formákat. Az expresszionizmus nem az ábrázoló, hanem a kifejező művészetek egyike, ezért az irodalomban elsősorban a lírában jelentkezik. A szubjektív tartalmak közül főleg az érzelmi és az akarati tényezőket szólaltatja meg. Fő pozitív változatai a himnikus életigenlés, a forradalmiság, az elragadtatás és a diadalérzet. Negatív válfajai pl. a csalódottság, a kétségbeesés, az undor vagy akár az átok. Az expresszionizmus három szemléleti változata: a konkrét bírálat, a félelem kifejezése, illetve az eszményi világ megálmodása és dicsőítése. Stíluseszközei az intenzitás, szuggesztivitás szolgálatában álló nyelvi formák; mindenek előtt az igei stílus ("igestílus"-nak is nevezik), az ige mellett az indulatszó kitüntetett szerepe, ezzel együtt a felkiáltás és a felszólítás, továbbá az érzéki benyomások jelei, a túlzás, a látomás, a meghökkentő szókapcsolat, a fokozás, a "képözön", a grammatikai metafora (pl. alkalmi szófajváltás), a megszemélyesítés, a szórendcsere, a szaggatott beszédmód, az erős zeneiség, a hangutánzás, a pátosz, a kötőszók elhagyása (az "aszindeton") és általában véve a nyelvi forma korlátozott mérvű felszabadítása. A beszédmód alapvetően az ógörög ditüramboszra emlékeztet. Az expresszionizmus szülőhazája Németország, sőt ezen irányzat művelői elsősorban a német irodalom alakjai, ill. német nyelven alkotó (osztrák, svájci) szerzők. Az expresszionizmus 1905 1920 között alakul ki, német folyóiratok és könyvkiadók körül. Drezdában 1905 1913 között működik a Die Brücke ('a híd') folyóiratról elnevezett csoport, céljuk (a cím szerint is) a német és a francia modernség összekötése; a vezetőjük Kirchner (Ernst Ludwig, 1880 1938) festő és grafikus. Az irányzat esztétikai alapjait Worringer (Wilhelm, 1881 1965) fogalmazta meg először az Absztrakció és beleérzés c. írásában (Abstraktion und Einfühlung, 1908); szerinte a művészettörténetben a címben jelzett két alapművelet harca folyik. A második német csoportosulás középpontja a Der Strum ('a vihar') című irodalmi folyóirat Berlinben 1910-től, valamint a Die Aktion ('a tett') c. folyóirat ugyanitt 1911- től. (Ennek "aktivizmusa" lesz Kassák Lajos legerősebb inspirálója.) Jelentős a berliniek Az emberiség alkonya c. költői antológiája is (Menschheitsdämmerung, 1919), ennek újszerű nyelvi eszköze a puszta felkiáltás. 2

Münchenben a Der Blaue Reiter csoport működött 1911-től, a nevük az expresszionista festő Kandinszkij itt kiállított képéről származik (A Kék Lovas). Tekintélyes támogatójuk Bécsből Schönberg (Arnold, 1874 1951) zeneszerző, a "dodekafon" irányzat atyja, mellesleg képzőművész. A vezető német expresszionisták: Benn, Stramm, Trakl és Werfel. Benn (Gottfried, 1886 1956) német költő, dráma- és esszéíró, mellesleg orvos. Az emberi lét tragikumának mély átérzője, jellegzetes költeménye a Hullaház (Morgue, 1912). A versnyelvet képessé tette a darabokra töredezettség létélményének kifejezésére. Stramm (August, 1874 1915) drámáiban a szereplők bábfiguraszerű, sematizált alakok, kilátástalanul élik elfojtott életüket. A versei zaklatottságot éreztetnek; rövid sorokban szóösszetételek és egyéni szóalkotások sorakoznak. Trakl (Georg, 1887 1914) osztrák költő, a szimbolizmustól jutott el az impresszionizmuson át az expresszionizmusig. Költeményeiben a spirituális tér új dimenzióit tárja fel: álomszerű víziókat rajzol, színszimbolikát alkalmaz. Világképe misztikus és dekadens. Werfel (Franz, 1890 1945) osztrák költő és író, a húszas évek első felében a legjelentősebb expresszionista szerző. A humánum következetes szószólója. Becher (Johannes Robert, 1891 1958) lelkes hangú expresszionista költő és író, az Aktion körének tagja. Az expresszionisták táborához tartozott még pl. Bahr (Hermann, 1863 1934) osztrák író, Lasker-Schüler (Else, 1869 1945) német költőnő, Stadler (Ernst, 1883 1914) költő és irodalomtörténész, Ball (Hugo, 1886 1927) német, majd svájci költő, Hoddis (Jakob van, 1887 1942) német költő, Lichtenstein (Alfred, 1889 1914) költő és prózaíró, Toller (Ernst, 1893 1939) drámaíró és költő, valamint Edschmid (Kasimir, 1890 1966) prózaíró. Figyelemre méltó expresszionista prózaíró volt a Döblin (Alfred, 1878 1957), stílusa groteszk. Jelentős alkotása a Berlin Alexanderplatz c. regény (1929), montázstechnikával íródott szociológiai-biológiai mítosz. Mann (Heinrich, 1871 1950) regényíró és esszéista, Thomas Mann testvérbátyja. Politikailag elkötelezett, baloldali, radikális hangú író és gondolkodó volt. Témavilága: a művészet és az élet, a tett és a szellem kapcsolatai, valamint a társadalmi igazságtalanságok következményei. Az expresszionista dráma első számú alkotója volt Kaiser (Georg, 1878 1945), művei kiélezett társadalmi ellentéteket ábrázolnak. Világirodalmi jelentőségre azonban nem ő tett szert. Brecht (Bertolt, 1898 1956) a műfajt világirodalmi hatókörben megújító drámaíró, valamint költő. Expresszionista célzattal lép a pályára, absztrakt és dinamikus színpadképpel, éles kontúrok alkalmazásával; Berlinben a Deutsches Theater rendezője 3

lesz. A mestere itt Reinhardt (Max, 1873 1943), rendező és színészoktató, elmélyült és összehangolt hatásrendszerű előadások létrehozója, valamint Piscator (Erwin, 1893 1966), a politikus, agitatív színház megteremtője. Brechtet dramaturgiájának kialakításában a színpad és az élet közötti különbség tudatosításának célja vezérli, fő módszere az elidegenítő effektusok alkalmazása: hang- és fényhatások, feliratok, különös stílusú dalbetétek és táncok, a színészek semlegesített szövegmondása, valamint narrátor alkalmazása. Darabjait epikum (a cselekmény szerepének megnövekedése) és erős didaktikus jelleg is jellemzi. Kiemelkedő művei: a Háromgarasos opera (Dreigroschenoper, 1928), a Kurázsi mama és gyermekei (Mutter Courage und ihre Kinder, 1939), valamint A szecsuáni jólélek (Der gute Mensch von Sezuan, 1940). O'Neill (Eugene, 1888 1953) amerikai drámaíró a naturalizmus, a realizmus, a szimbolizmus és végül az expresszionizmus jegyeire támaszkodva alakította ki a modern amerikai drámát. Alaptémája a személyiség tartalmai, az önkeresés és az önfelismerés. Főműve az Amerikai Elektra c. trilógia (Mourning Becomes Elektra, 1931). A zeneszerző Webern (Anton von, 1883 1945) Trakl és George expresszionista költeményeinek megzenésítésére vállalkozott. A magyar expresszionizmus Kassák révén azonnali és közvetlen kapcsolatban állt a német alapítókkal, bár maga Kassák kezdetben az avantgárd egészét kívánta képviselni és meghonosítani. A Tett (1915 1916) és a Ma (1916-tól Budapesten, 1920-tól Bécsben) című folyóiratai mégis elsősorban expresszionista tartalmúak voltak, illetve a belőle kifejlődő aktivizmusé. Ady Endre világképét és verseit a világháború megélése formálja súlyosan drámaivá. Szabó Dezső (1879 1945) fő alkotása Az elsodort falu (1919), ebben a magyarság sorsáról fest komor tónusú képet. Írásmódját mind a szereplők és a történet ábrázolásában, mind az írói reflexiókban igen erős érzelmi túlfűtöttség határozza meg; stílusa modorosan expresszív. Móricz Zsigmond realista-naturalista írói világához az expresszionista stílusjegyek is kapcsolódnak. Déry Tibor fiatalon Bécsben Kassák köréhez csatlakozik, az expresszionista stílust is kipróbálja; ilyen tónusú regénye A kéthangú kiáltás (1922). Babits Mihály az avantgárdból elsősorban az expresszionizmust szólaltatta meg, pl.: Húsvét előtt (1916), ill. a Cigány a siralomházban (1926) c. költeményeiben. Szabó Lőrinc (1900 1957) műveiben a lázadás és az individualizmus kap erős hangot. Belső világát kíméletlen őszinteséggel tárja fel, az élve önboncolás poétája; a költő a dacos tagadás esztétikumát is kialakítja. Stílusában antikizáló és expresszionista vonások keverednek. Ilyen jellegű verseiből: Kalibán (1923), Mérget! Revolvert! (1926). Illyés Gyula költői nyelve az expresszionizmusból is merített. 4

József Attila ifjonti hevületű verseiben (pl. Nem én kiáltok, 1924) szólalt meg expresszionista világlátással és stílussal. Radnóti Miklós első köteteiben az antik formanyelvet expresszionizmussal és szürrealizmussal ötvözte. Gelléri Andor Endre "tündéri realizmusában" az idill ellenpontjaként expresszionista elemek is jelentkeznek. Az expresszionizmus elemei számos más költőnk, írónk műveiben megjelentek, így Petelei István, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Dsida Jenő (1907 1938), Tamkó Sirató Károly, Tamási Áron (1897 1966),Nyirő József(1889 1953) és Lator László (1927 ) alkotásaiban is. Fauvizmus 1905. október 18-án nyílt meg a párizsi Grand Palais-ban a III. Salon d Automne (Őszi Szalon), amelyen 397 művész köztük Ingres, Manet, Renoir 1625 munkáját állították ki. A tárlat 7-es termében mutatták be a később a fauvisták gerincét alkotó, az egymással már korábban is kapcsolatban álló festőművészek Henri Matisse, André Derain, Maurice de Vlaminck, Henri Manguin, Albert Marquet és Charles Camoin harminckilenc művét. A csoport elnevezése Louis Vauxcelles francia kritikus nevéhez fűződik, aki a Gil Blas című folyóirat október 17-én megjelent cikkében vadak -ként aposztrofálta annak a modern festészeti irányzatnak a képviselőit, amely már korábban is sejtetni engedte létét, de csak az Salon d Automne-on jelent meg egységesnek mondható művészeti arculattal. Állítólag előzőleg már a kiállításon így kiáltott fel Vauxcelles egy a 7-es teremben kiállított, korai olasz reneszánsz szellemben készült szobor láttán: Nicsak, Donatello a vadak között! E megjegyzés nyomán terjedt el a festőcsoport neveként a Fauves, az általuk képviselt irányzat leírására pedig a fauvizmus. A sajtó, a szakmai közvélemény és a hangadó értelmiségiek kedvezően fogadták a Fauves-ok művészetét, akik sorra állíthatták ki műveiket. Az első, 1906. január 13-ai baráti összejövetelüket követően szombati napokon rendszeresen találkoztak a Párizsban élő amerikai irodalomszervező, Gertrude Stein lakásán. E találkozások és folyamatos levélváltásaik ellenére a Fauves tagjainak együttműködése nem volt szorosnak mondható, művészetükben alapvetően saját útjukat járták (Matisse például kerámia- és fajanszalkotásokat készített André Méthey-vel, Vlaminck pedig regényeket is írt, de a csoport tagjai általában is Franciaországban és Európában utazgattak). Mi sem jellemzi ezt jobban, minthogy a következő évek Salon des Indépendants-jain, Salon d Automnejain rendszeresen megjelentek műveikkel, sőt, Matisse és Marquet 1907-ben ez utóbbi zsűrijébe is bekerült, de kimondottan fauvista tárlatot soha nem rendeztek. Miután 5

Matisse 1908. január 10-én megnyitotta saját művészeti akadémiáját, a Fauves-ok csoportja még abban az esztendőben feloszlott. Fauvista festőművészek Braque, Georges (1882 1963) Camoin, Charles (1879 1965) Chabaud, Auguste (1882 1955) Delaunay, Robert (1885 1941) Derain, André (1880 1954) Dongen, Kees van (1877 1968) Dufy, Raoul (1877 1953) Émile Othon Friesz (1879 1949) Le Fauconnier, Henri (1881 1946) Manguin, Henri (1874 1949) Marquet, Albert (1875 1947) Matisse, Henri (1869 1954) Puy, Jean (1876 1960) Rouault, Georges (1871 1958) Valtat, Louis (1869 1952) Vlaminck, Maurice de (1876 1958) A fauvisták művészetének előképeként a Henri-Edmond Cross, Georges Seurat és Paul Signac nevével fémjelzett neoimpresszionizmust, pointillizmust, de még inkább a két nagy posztimpresszionista munkásságát, a nagy felületen intenzív színekkel dolgozó Paul Gauguint és a durva, széles, lineáris ecsetvonásokkal jellemezhető Vincent van Goghot szokás említeni. Egyes vélemények szerint ők voltak az első olyan művészcsoport, akikre az afrikai és óceániai természeti népek nyers keménysége is hatott. A fauvisták fellázadtak a múlt kultúrája ellen, van Gogh és Gaugin színnel kapcsolatos tapasztalataira alapozva a szín intenzitását tartották a legfontosabbnak. Céljuk az volt, hogy megteremtsék az egyensúlyt a képen, azt, ahogyan ők látják a dolgokat. Arra törekedtek, hogy a színek ne keveredjenek, hogy mindegyiknek maradjon intenzitása és önállósága. Habár a fauvista festészet figuratív, tárgyakat ábrázol, a tárgyakat a szín eltorzítja, így a keverés nélkül használt tiszta szín lett a művészeti kifejezés célja. Képeiken az intenzív színfoltokat néha vastag, fekete vonal keretezi. 1908-as feloszlásuk után a csoport tagjai jórészt felhagytak a tiszta színekkel komponált festészettel. Werner Haftmann szerint a fauves-ok művészete voltaképpen szenzuális expresszionizmus, utalásul arra, hogy az impresszionizmus érzéki benyomása helyett az érzelmeket helyezték előtérbe (akárcsak a Die Brücke csoport). Éppen a fauves-ok megjelenésétől érzékelhető világosan a különbség ezen expresszionista stílus és a valódi német expresszionizmus között. A Fauves-ok képeiben az érzékelt világ sűrítménye 6

koncentrálódik, s ez a színek felszabadításával, intenzitásával párosulva mediterrán hangulatot eredményez. A festőcsoport vezéregyénisége, Matisse számára a fauvista tapasztalatok után a festészet a színeknek és vonalaknak a képben való ritmikus elhelyezését, ezzel egyben az egyensúly, a nyugalom művészetét is jelentette. A festészeten kívül grafikával, kerámiával, színpadképpel, szobrászattal is foglalkozott, s mindezekben a festészetre jellemző lineáris és dekoratív tulajdonságokat mutatta. A lineáris színhatások jellemzik Rouault festészetét is. Matisse képeinek dekoratív hatásától eltérően Ronault képein ugyanazok az elemek az emberi romlottságot és butaságot fejezik ki. A féktelen fekete ecsetvonások és az intenzív színek az emberi gyarlóság és a nyomor kifejezései. Ezzel Rouault, Honoré Daumier és van Gogh, továbbá a német expresszionisták nyomában járt. A futurizmus A futurizmus az avantgárd egyik legkorábbi, de gyorsan lefutó áramlata. A jövő felé forduló és ezzel egyidejűleg a múltat élesen elutasító művészeti irányzat, a dinamizmus és a sebesség kultuszát hirdeti. Kulcsfogalmai még: az erő, a veszély, a merészség, a lázadás, a küzdelem, a lendület, a technika és a zörej. A futuristák magasztaltak minden egyéni megnyilatkozást, minden eredeti formát. Szembefordultak a könyvtárak és a múzeumok avíttnak tekintett kultuszával, és a modern, nyüzsgő nagyvárost dicsőítették. Elnevezésének alapja (a 'jövő' jelentésű latin "futurum" szóból származó) olasz "futuro" szó; elnevezője Marinetti. A futurizmus egyik ága (pl. az orosz irodalomban) a szimbolizmus örökösének vallotta magát, mások a kubizmus folytatói kívántak lenni. A futurista művilág elemei: az anyagok, a technika, valamint a tudomány szavai és fogalmai. A futurista szövegek nyelvének jellemzői: a nagy ívű mondatok, a puszta felsorolások, a verbális stílus (igék, igenevek túlsúlya), az indulatszavak, a főnévi igenevek, a merész képek és szókapcsolatok, a szimultán technika, a hirtelen stílus- és ritmusváltások, a megszakítások, a vers különleges sortördelése, az íráskép meghökkentő eljárásai, valamint a matematikai és zenei jelek. A futuristák elutasították a hagyományos mondatszerkezetet, ellenezték a melléknevek, a határozószók és a kötőszók használatát, ki akarták iktatni a nagybetűket, a szabad verset és a képverset művelték. A különleges versritmusnak, az újszerű hangzásoknak (pl. a hangutánzó szavaknak) is kitüntetett szerepet juttattak, pl. "a zörejek művészete" ágazatban. A játékosságot is kedvvel alkalmazták. Jellegzetes műfajuk az óda volt. 7

A futurizmus 1910 körül lépett fel, szülőhazája Olaszország volt. Két fő változata közül az olasz (Marinetti vezérletével) Mussolini fasiszta mozgalmához csatlakozott, Oroszországban Majakovszkij és társai 1917-ben a szocialista forradalom hívei lettek. A mozgalom atyja az olasz, de franciául is író Marinetti (Filippo Tommaso, 1876 1944), 1909-ben adta közre először Párizsban, a francia Le Figaro hasábjain programhirdető kiáltványát: A futurizmus megalapítása és kiáltványa (Manifeste futuriste, majd olaszul: Fondazione e manifesto del futurismo); ezzel indul el az első irodalmi avantgárd mozgalom Európában. Marinetti már korábban, 1905-ben (Milanóban a Poesia c. lap alapításával) az itáliai avantgárd egészének egyik úttörője volt. A futurista nyelv jellegzetességeit újabb kiáltványban vázolja fel: A futurista irodalom technikai kiáltványa (Manifesto tecnico della letteratura futurista, 1912). Sajátos futusista stíluseszköze a "parole in libertá" (a 'szabad beszéd', a nyelvtani kötések kiiktatásával). Futurista alapverse az Óda a verseny-automobilhoz, különös "afrikai" regénye a Mafarka a futurista (először franciául: Mafarka le futuriste, majd olaszul: Mafarka il futurista, 1910). Ő segítette világra az irányzat orosz változatát is, 1914- ben személyesen is Oroszországban járt, de ez a látogatás az olasz és az orosz futurizmus elkülönülését eredményezte. Fő pályatársai Olaszországban: Buzzi (Paolo, 1874 1956) olasz költő és író, Folgore (Luciano, 1888 1966) költő, Palazzeschi (Aldo, 1885 1974) költő és regényíró, valamint Altomare (Libero, 1883 1966). Az orosz-szovjet futurizmus kiemelkedő alkotója lett Majakovszkij (Vlagyimir Vlagyimirovics, 1893 1930). A szerzőtársakkal együtt elkészített kiáltványa és egyben versgyűjteménye: Pofon ütjük a közízlést (Poscsocsina obscsesztvennomu vkuszu, 1912). Sajátos versformája a lépcsőzetes vers, műfaja a poéma. Vizuális kifejező eszköze az agitatív plakát, 1919 1921 között mintegy háromezer darabot készített. Radikális forradalmár volt, a szocialista forradalmat a magáévá tette. Pályája végén szatirikus drámákat írt. Majakovszkij közeli munkatársa volt Burljuk (David, 1882 1967) orosz festő és költő, Krucsonih (Alekszandr, 1886 1968), valamint Hlebnyikov (Viktor, Velemir, 1885 1922) lírikus, a költői kifejezésmód kísérletezője. Az orosz futurizmus 1914-ben Futuriszti címmel lapot indított, 1917-től Moszkvában a Futuristák Kávéháza lett a központjuk. A szocialista forradalmat üdvözölték, melléje álltak, de a Művészet Baloldali Frontjának megalapulásától (1922-től) kezdve fokozatosan gyengülni kezdtek. Paszternak (Borisz, 1890 1960) költő és író fiatalon közel állt Majakovszkijhoz, annak világszemlélete és stílusa hatott rá. A franciáknál Apollinaire vette át Marinetti kezdeményezését, az ő kiáltványa Futurista ellenhagyomány címmel jelent meg (Antitradition futuriste, 1913), ebben hirdeti meg a valóság szubjektív átalakításának programját. 8

Európa egészében ez az irányzat az irodalomban nem terjedt el, a futurista képzőművészet viszont világszerte szélesebb körben hatott. A magyar irodalomra is kevésbé hatott a futurizmus. Kassák Lajos és köre elfogadta a jövő dicsőítését, de sem az erő kultuszát, sem a nacionalizmust nem vette át. Némi közeledés volt azonban tapasztalható a futurizmushoz pl. Kassák világképében, Balázs Béla és Kosztolányi Dezső írásaiban, Szabó Dezső és Lengyel József stílusában. Babits Mihály Mozgófénykép c. költeménye (1908) a mozgófilmet köszönti utólag a futurizmushoz kapcsolható lendületes stílussal. A futurizmus Politikai és művészeti mozgalom (gyűlések, tüntetések, kiáltványok, manifesztumok, röplapok, plakátok stb.) Ideje: 1909-1944 A szó eredete:'futuro' (olasz) = jövő Központjai: Olaszország jobboldali beállítottságú a fasizmus eszközévé válik vezéralakja Marinetti Marinetti: A futurizmus kiáltványa (1909) Oroszország baloldali, forradalmi szocialista jellegű vezéralakja Majakovszkij Majakovszkij-Hlebnyikov-Burljuk: Pofonütjük a közízlést (1912) Céljuk: a polgári hagyományok teljes lerombolása az élet újjáalakítása "Le akarjuk rombolni a múzeumokat, a könyvtárakat, az akadémiák minden fajtáját, és harcolni akarunk (...) minden megalkuvó vagy hasznos hitványság ellen." Témáik: modern, nagyvárosi jövő technikai csodák, a gépek, a mechanika világa "Szüntelenül és vadul a győzelmes tudomány által átalakított hétköznapi életet dicsőíteni és visszaadni." sebesség, erő, dinamizmus militarizmus, erőszak: a forradalmak és háborúk éltetése (építés a pusztítás után) 9

"A háborút akarjuk dicsőíteni - a világ egyetlen megtisztítóját -, a militarizmust. (...) Meg fogjuk énekelni a munkától, örömtől vagy a lendülettől felkavart nagy tömegeket: megénekeljük a forradalmak sokszínű és sokhangú áradatait a modern világvárosokban." 1 Eszköztáruk: egymás utáni mozgásfázisok ábrázolása egy képen a mozgás irányának érzékeltetése, az erővonalak feltüntetés a képen A háború felé feltartóztathatatlanul rohanó társadalom válságának jellemző tünete volt az olasz futurizmus mozgalma. Kezdetben irodalmi irányzatnak indult, 1909- ben írta az olasz Filippo Tommaso Marinetti a "Futurista kiáltványt", amelyben lényegében a háborút, a fasizmust dicsőítette, hirdetve, hogy "művészetünk főeleme a Bátorság, Vakmerőség és a Felháborodás... "A háborút akarjuk dicsérni - a világ egyetlen higéniáját -, a militarizmust..." A futurizmus hamarosan a képzőművészetben is jelentkezett, bár ott nem jellemezte az a barbárság-dicsőítés, amire a manifesztum hivatkozott. 1910-ben Carlo Carrá, Umberto Boccioni és Luigi Russolo kapcsolódnak a mozgalomhoz, majd Giacomo Balla és Gino Severini. A futurista festőkre igen nagy hatással volt a kubizmus, majd különösen Delaunay orfizmusa. A kubisztikus kompozícióba a dinamizmus elemét akarták bevezetni. Fő jellemzője a mozgalmasság és a szimultanizmus, azaz a különféle időben keletkezett mozgást és a mozgás okozta benyomást egy időben jeleníti meg, a mozgás fázisait egymás mellé helyezi, sőt ugyanabba a képbe sűríti a művésznek a különféle időkből való benyomásait, érzelmeit is. A kubizmusban a festő mozog a tárgy körül, addig a futurizmusban a megfigyelő művész mozdulatlan, és a tárgy mozog előtte. A megfigyelő és a tárgy viszonya mindkét esetben az időben bontakozik ki, a kész mű ugyanannak az egységes tér-idő-kontinuumnak más és más vonatkozása. A futurizmus egyik vezéregyénisége volt Umberto Boccioni (1882-1916), aki 1911 körül a "Lélekállapotok" című sorozatot festi, amelyben több emlékképet egyesített egy képbe, mint például a "Búcsú" című festménybe az utazás élményét. Jellemző, bizonyos mértékig expresszionisztikus képe "Az utca erői" (1911 című, drámaian mozgalmas kompozíciója). 1912-ben kiadta "A futurista szobrászat technikai kiadványa" című munkáját, majd 1914-ben a "Futurista festészet, szobrászat" című könyvét." A zenével is foglalkozó Luigi Russolo képein is zenei hatást akart ébreszteni. A kubizmushoz állt közel Carlo Carrá (1881) festészete ("Egyidejűség", "Asszony és balkon" 1912; "Milanói galéria" 1912). Gino Severinit (1883) a mozgás festői problémája foglalkoztatta, a mozgásritmusokat szétvágva, fázisaiban helyezte egymás mellé. ("A boulevard"; "Pan-pan-tánc Monicóban" 1909-11; "Táncosnő a Tabarinbárban" 1912) Severini tiszta, dekoratív színeket használt. 1 Filippo Tommaso Marinetti: Futurista kiáltvány 1909 10

A futurizmusnak volt orosz változata a Mihail Larinov, és Natalja Goncsarova által szervezett ún. "rayonizmus" amely a futurizmus és az absztrakció közötti átmenetet képviselte. A futurizmus csak periférikus állomása volt a modern képzőművészetnek, bár az expresszionistákra gyakorolt hatása miatt bekapcsolódott a modern festészet egyetemes vérkeringésébe. Az olasz futurizmussal rokon "orfizmus" mozgalmához az amerikai Bruce, Morgan Russel, Wright és Delaunay felesége, az orosz Sonja Terk csatlakozott. Az orfizmus bizonyos mértékig az impresszionizmus és a dekoratív törekvések reakciója a kubizmus szigorúságával, színtelenségével szemben. Delaunaynak nagy hatása volt a kortárs német mozgalmakra, Franz Marc; és Auguste Macke tanul tőle, Klee fordítja németre a cikkeit, sőt Delaunay maga is részt vett a "Der Blaue Reiter" mozgalmaiban. Ugyancsak 1910 után bontakozik ki a kubizmus másik továbbfejlesztőjének, a "Section d'or"-nak (Aranymetszés) a mozgalma is. 1912-ben, a párizsi La Boétie galériában a Section d'or kiállításán Braque és Picasso kivételével minden kubista szerepelt. A közös törekvésű művészek Jacques Villon (1875) műtermében találkozgattak, és a klasszikus művészet arányproblémáit tárgyalták. Villon tudományos szabatossággal foglalkozott Vitruvius ide vonatkozó nézeteivel és a reneszánsz arányproblémáival. (Leonardo, Luca Pacioli.) Úgy vélte, hogy egyetlen részekre osztott egység sem lehet harmonikus, csak ha ugyanolyan viszony van a nagy és a kis részek között, mint a nagy részek és az egész között. Felhasználták a klasszikus gúla elméletét, amely szerint egy tárgyat és annak részeit a gúlának megfelelően látjuk, azaz a gúla csúcsa a szemünkben van, míg alapja a tárgyban vagy a tárgy metszetében. Villon ezt az elvet mérnöki precizitással alkalmazta igen finom színű kompozícióiban. ("Tálaló-asztal" 1912; "Menetelő katonák" 1913; "A játék" 1919.) A mozgalom jellemző terméke még Marcel Duchamp "Lépcsőn jövő akt", Albert Gleizes "Táj szélmalommal" (1913) és Francis Picabia "Sevillai körmenet" (1922) c. képe. Picabia az absztrakt művészet egyik első képviselője. A kubisták kezdeményezése két irányban fejlődött tovább. Olaszországban a "jövő stílusát" létrehozó festők az időbeliség, a korra jellemző sebesség kifejezésének lehetőségével gazdagították az elvont formanyelvet. Ez az irányzat a futurizmus (az elnevezés a latin futurum = jövő szóból származik). A másik a geometrikus absztrakció. A geometrikus absztrakció A futurizmus továbbfejlesztés másik iránya éppen ellenkezőleg a még teljesebb elvonatkoztatás felé haladt. Ebből született egy újabb, a későbbiekben számos változatra ágazó irányzat, a geometrikus absztrakció. Legjelentősebb képviselői a tízes 11

évek végén a holland "De Stijl" folyóirat köré tömörültek. A csoport vezető egyénisége, Piet Mondrian derékszögben metsződő, fekete vonalakkal osztotta arányos négyszögekre a képfelületet, s a négyszögű mezőket semleges szürkével és a három alapszínnel - vörössel, sárgával és kékkel - töltötte ki. A módszer elvi indoka az a meggyőződés volt, hogy a művészet csak akkor szólhat mindenkihez, ha kerüli az egyes személyekhez kötődő, egyedi formákat. A feladata tehát az, hogy általános érvényű aránytörvényeket képszerűvé tegyen meg, ehhez csak a legalapvetőbb formaelemeket használhatja: a vonalat, a négyszögű síkidomot és az alapszíneket. A De Stijl elveit az első világháború utáni években átvették s a tervezésben hasznosították az építészek is.az absztrakció másik iránya, az 1917-ben alakított "De Stilj" mozgalma pedig az architektúrához közelítette a festészetet. Ennek az iránynak a fő képviselője a modern építészetben jelentős szerepet játszó Theo van Doesburg mellett Piet Mondrian (1872-1944). Mondrian 1911-ben festi a. "Fák" c. sorozatát, majd Amszterdamban a tengerről és a katedrálisról fest sorozatot. E képeiben is már a horizontális és vertikális vonalak ritmusát keresi, a tízes évek végén pedig teljesen absztrakt konstrukciókat szerkeszt. Mondrian tiszta térelosztású konstrukcióinak felmérhetetlen hatása volt a modern építészet fejlődésére. Az absztrakt törekvéseknek több válfaja volt. 1913-ban amerikai festők, Morgan Russel és Macdonald Wright alapítják az orfizmustól inspirált ún. "szinkronizmus"-t. Amadée Ozenfant és Le Corbusier "purizmus"-a pedig a konstruktivizmus egyik változata volt, hasonlóan a Malevics által művelt "szuprematizmus"-hoz. 1913-ban Malevics kiállított egy olyan vásznat, amely csupán fehér alapon szabályos négyszöget ábrázolt, s ezzel végletekig fokozta a kép geometrikus megépítettségét. Ugyanebben az időben alakítja meg Tatlin a "konstruktivimus"-t, Rodcsenko a "non-objektivizmus"-t stb. Mint a nevek is mutatják, az absztrakció konstruktivista irányának a fő képviselői oroszok voltak, nem véletlen, hiszen a futurizmusnak is itt volt Olaszország után a legerősebb tábora, bár pl. irodalmi síkon, a futurizmus csakhamar más társadalmi problematikát fejezett ki, mint szülőhazájában. Az absztrakt művészet további fejlődésének a nyomonkísérése már a két világháború közti szakasz elemzéséhez tartozik. A kubizmus Ideje: 1907-1920 A szó eredete: 'cubus' (latin) = kocka Központja: Franciaország 12

"Azt valljuk, hogy egy kép semmit ne utánozzon, nyújtsa tisztán a maga lényegét. Hálátlanok volnánk, ha bánkódnánk a tárgyak - virágok, tájak, arcok - hiányán; rossz esetben képünk e tárgyak puszta tükörképe lenne." Fő törekvésük: a véletlenszerű külső forma mögötti belső struktúra, tartalom feltárása Eszközeik: végsőkig leegyszerűsített geometrikus formaelemek alkalmazása "Mi, kubisták, oly módon tanulmányozzuk a tudatos ábrázolás lehetőségeit, hogy az egyszerűség kedvéért - szétválasztjuk a megbonthatatlanul egységesnek vélt jelenségeket, formák és színek szerint rendezvén újra őket." szimultán perspektíva: egyidejűleg több nézőpontból történő többsíkú ábrázolás látványtöredékekből épülő képek kezdetben gyakran fordul elő a korlátozott színvilág (barnásszürke színek vagy csak az alapszínek használata), kollázstechnika (több anyagfajta - pl. festék, papír, textil stb. kombinálása egy képben) Képviselői: Picasso, Braque, Léger, Juan Gris (festészet) Picasso, Brancusi, Belling, Archipenko (szobrászat) A kubizmus (1907 1914, 1920) A kubizmus első képviselői Picasso, Braque, Juan Gris és Dufy voltak, majd 1910-ben állította ki Léger az "Aktok az erdőben" c. képét, ugyanekkor szerepel Delaunay "Eiffeltorony" c. vászna, Delaunay, Le Fauconnier, Albert Gleizes, Jean Metzinger és Fernand Léger szerepel kubista képekkel. Braque és Picasso mindig külön állítottak ki. Az 1911-es Őszi Szalonban csatlakozik hozzájuk André Lhote, Marcel Duchamp, Roger de la Fresnaye és Jacques Villon. 1911 a dátuma a híres "Salon des Indépendants" 41. teremnek, ahol is Delaunay, Le Fauconnier, Albert Gleizes, Jean Metzinger és Fernand Léger szerepel kubista képekkel. Braque és Picasso mindig külön állítottak ki. Az 1911-es Őszi Szalonban csatlakozik hozzájuk André Lhote, Marcel Duchamp, Roger de la Fresnaye és Jacques Villon. A kubizmus első próbálgatása az 1906-1907-es években figyelhető meg, Picasso "Avignoni kisasszonyok"-ja a határkő. Derain miatta szakított a fauvizmussal. Picassóval egy időben Braque is hasonló úton indul. Útkeresésüket segítette Cézanne művészetének mind jobb megismerése. Cézanne 1904-es, majd különösen 1907-es kiállítása elhatároló jellegű volt. A kubisták sokat hivatkoztak Cézanne megállapítására: "A természetben minden a gömb, a kúp és a henger szerint modellálódik". A kubizmus első szakasza el is választhatatlan nevétől. Ugyancsak ösztönzően hatott Seurat 1905-ös retrospektív kiállítása: Seurat architektonikus útkeresése is a kubizmus kezdeményezését igazolta. 13

A kubizmus új plasztikai nyelvet próbált teremteni, s szakított a reneszánsz óta a képzőművészetben uralkodó empirikus látványszerűséggel; elvetette a képzőművészet atmoszférikus problémáit. Azt vallotta, hogy a festészetnek nem látott valóság festői utánzása a feladata, hanem az alkotás, ezért véleményük szerint szakítottak azzal az esztétikai magatartással, amelyet még az arisztotelészi "mimézis", a valóság művészi utánzásának a vállalása határozott meg. Úgy vélték, hogy mivel nem a látott, hanem az elképzelt valóság-összefüggéseket ábrázolják, túllépnek az eddigi művészet utánzó jellegén. A kubizmus egyik legjelentősebb képviselője, a spanyol Juan Gris szerint a kubizmus célja: "ismert elemekből új egységeket alkotni tisztán plasztikai metaforákkal vagy célzásokkal szerkesztvén meg őket." A kubizmus hatalmas vállalkozás volt, s a képzőművészet fejlődésének szükségszerű állomása. Mint ahogy az impresszionizmus és a pointillizmus elment a végsőkig a látványelemzésben, a tapasztalati illuzionizmus művészi rögzítésében - úgy a kubizmus a végsőkig fokozta a szerkezetet, a tárgyakat és a téri viszonylatokat meghatározó geometriai szükségszerűségeket. Jelentős állomás volt, de értéke inkább csak mint heroikus kísérlet maradandó, nem véletlen, hogy legtehetségesebb képviselői, mint Braque és Picasso nem is tekintették másnak, mint átmenetnek. A kubizmus hatása eltörölhetetlen, az építészet mellett a modern iparművészet, az ipari forma és az alkalmazott grafika máig is benne gyökeredzik. A legnagyobb jelentősége pedig abban rejlik, hogy architektonikus szemléletével, az építészetre gyakorolt hatásával, majd a későbbi periódusában a táblakép-koncepció elvetésével a festészet és az építészet kapcsolatának az ösztönzőjévé vált. A kubizmus történetét általában három szakaszra szokták bontani; a költő Apollinaire, a kubizmus egyik teoretikusa, négy csoportot jelöl meg: a tudományos; a fizika (természeti), az orfikus (zenei) és az ösztönös kubizmust. Az első, plasztikus vagy"cézanne-i" periódus (1907-1909; a cézanne-i intenciónak megfelelően a forma geometrikus, kubisztikus átfogalmazása történik meg, de még nem szakítanak teljesen a klasszikus távlattannal. A színt, mint az illuzionizmus legfőbb eszközét, már ekkor is redukálják, ezzel pedig elszakadnak Cézanne-tól. Juan Gris: "Cézanne az architektúra felé megy, én távolodom tőle."); a második ún. analitikus (1910-1912; a "szimultanizmus" jellemzi, azaz ugyanazon a képen többféle nézőpontot egyesítenek, ugyanazt a tárgyat különféle nézőpontból vizsgálják meg, mintegy kiterítik a felületre, széttördelik. A tömeg elveszíti jelentőségét a felülettel szemben. Az uralkodó szín a barnásszürke. A művészek, ha táblaképet festenek is, szakítanak a táblakép-koncepcióval, a kép szerkezete túlkívánkozik a kép lezárt határain. A tárgyakat analizálják tehát, felbontják, innen is kapta e fázis a nevét.) 14

és a harmadik a "szintetikus"(1913-1914; már teljesen szakítanak a naturális tárgyakkal, a tárgyak utánzását a teljesen szabadon kitalált képzőművészeti "jelek" használata helyettesíti. A harmadik stádiumot is a több perspektivikus nézőpont jellemzi, a tömegek még inkább felszívódnak a síkban. A második korszak szürkés-barnás tónusa helyett gazdagodnak a színek. Mozgalmas ritmus hatja át a kompozíciókat. A statikusság helyett a mozgás hangsúlyozódik, s ezzel - a kubisták esztétikái szerint a reneszánsz térformálása helyébe az időbeli forma lép. A különféle térmetszetek a felületen ritmikus egységbe fonódnak.) Pablo Picasso (1881 1973) Szakít a klasszikus kép alapvető koncepciójával, s ennek megfelelően tagadja az egy nézőponttól meghatározott, perspektivikus teret. A téranalízisnek megfelelően több nézőpontot vezet be, ezért alakjai a klasszikus értelemben torzzá, szervetlenné válnak, milyenségüket nem a látványhoz való hasonlóság, hanem egészen más belső esztétikai szükségszerűség szabja meg. Tördelt síkok, geometrikus metszetek jellemzik a néger periódus képeit, s ezzel lényegében megnyílt az út a modern képzőművészet hatalmas horderejű vállalkozása, a kubizmus felé.a néger faszobrászat, a primitív ibériai művészet és a Közép-Kelet művészeti emlékeinek hatása érződik művészetén. A primitív művészet revelációként hat: a klasszikus görög és reneszánsz formanyelvvel ellentétes úton az európai szépségeszménytől távol is lehet nagyszerűt alkotni. A nagy szakítás az európai művészet tradicionális természetszemléletével a negroid korszakban és különösen az "Avignoni kiasszonyok" c. festményben történt meg. A klasszikus tradícióval való szakítás tette fogékonnyá a festőket a görög-reneszánsz szépségeszménytől távolálló alkotások esztétikai értékének a megértésére is. E fogékonyságnak volt a következménye a néger plasztika megismerése és kultiválása, de lényegében ebben gyökeredzett a mindenféle naiv, primitív művészethez való vonzódás is. Ekkor fedezik fel a gyermekrajzok primitív báját és ekkor jutnak világsikerre az olyan autodidakta művészek, mint Henri Julien Féliz Rousseau. Apollinaire és Picasso köre rendkívül tiszteli képei naivitását, valamint azt az önállóságot, amellyel a látványhűséget meghaladva, szuverén módon megteremti képei sajátos zárt világát; nem másol, hanem alkot. 1905-ben a Vadakkal állít ki, ekkor ismeri meg a fiatal festők körét, akik 1908-ban már bankettet rendeznek tiszteletére. Sajátos, naiv stílusát gazdag dekoratív fantázia jellemzi, képei szerkezetének súlyossága mozdíthatatlan erőt és nyugalmat sugároz. A kubizmus főalakja Picasso mellett Georges Braque a fauvizmusban és a kubizmusban, s a kubizmuson belül is végigjárja mindegyik szakaszt. Az ő képei nyerték el a "kis kubusok" lekicsinylő jelzőjét is. 1910-1911-ben monokróm képeket fest, és ő vezeti be először a nyomtatott betű applikálását is, s az ő festményein jelenik meg a modern művészetben oly gyakori motívum a zeneszerszám ábrázolása. Festészetét a logikus 15

konstrukció, a tiszta dekoratív szellem élteti. A XX. század egyik legintellektuálisabb, legfranciásabb festője. "Szeretem a szabályt, amely korrigálja az érzelmet." Juan Gris (1887-1927) Picasso és Brague mellett a kubizmus alapítójaként tisztelik a spanyol Grist, aki mindvégig hű maradt a kubista eszmékhez, s különösen a kubizmus harmadik stádiumának a problémaköre foglalkoztatta. Rajtuk kívül még Delaunay, Léger és Villon tartoztak a kubista festők élvonalába. Robert Delaunay (1885-1941) és az ún. "orfizmus" Delaunay festészete már bizonyos értékig a kubizmus túlhaladása is a teljes absztrakció felé, amelynek Kandinszkij mellett ő az első jelentős képviselője. 1910-ben festi az "Eiffel-torony" c. erőteljes színvilágú képét, amelyben a látott kép felbontása és a színkontraszt segítségével megpróbálja a tér és az idő egységét éreztetni. 1911 "A szimultán ablakok", amelyben szakít a kubizmussal és az ún. "orfizmus" megalapítójává válik. A festmény színes felületek egymás mellé helyezéséből épül össze, és lényegében már absztrakt kompozíció. Delaunay a mozgás és a ritmus érdekében lemond a perspektíváról, a tömegről. Az egyidejű kontrasztot erős ritmussá fokozta az 1912-es "Kozmikus cirkuláris formák" és az 1914-es "Szimultán forgás" és "Blériot emlékére" című absztrakt kompozíciójában. Az olasz futurizmussal rokon "orfizmus" mozgalmához az amerikai Bruce, Morgan Russel, Wright és Delaunay felesége, az orosz Sonja Terk csatlakozott. Delaunay nagy hatással volt a kortárs német mozgalmakra, Franz Marc; és Auguste Macke tanul tőle, Klee fordítja németre a cikkeit, sőt Delaunay maga is részt vett a "Der Blaue Reiter" mozgalmaiban. Jacques Villon és a Section d'or 1910 után bontakozik ki a kubizmus másik továbbfejlesztőjének, a "Section d'or"-nak (Aranymetszés) a mozgalma is. Jacques Villon (1875 ) a klasszikus művészet arányproblémáival tudományos szabatossággal foglalkozott (Vitruvius ide vonatkozó nézeteivel és a reneszánsz arányproblémáival.) Úgy vélte, hogy egyetlen részekre osztott egység sem lehet harmonikus, csak ha ugyanolyan viszony van a nagy és a kis részek között, mint a nagy részek és az egész között. Felhasználták a klasszikus gúla elméletét, amely szerint egy tárgyat és annak részeit a gúlának megfelelően látjuk, azaz a gúla csúcsa a szemünkben van, míg alapja a tárgyban vagy a tárgy metszetében. Villon ezt az elvet mérnöki precizitással alkalmazta igen finom színű kompozícióiban. ("Tálaló-asztal" 1912; "Menetelő katonák" 1913; "A játék" 1919.) A mozgalom jellemző terméke még Marcel Duchamp "Lépcsőn jövő akt" (.1912), Albert Gleizes "Táj szélmalommal" (1913) és Francis Picabia "Sevillai körmenet" (1922) c. képe. Picabia az absztrakt művészet egyik első képviselője. A kubizmust a 20. század, a gép korszakának sajátos termékével, a gépszerű, mechanikai formázással kötötte össze Fernand Léger (1881-1955), a geometrikus, majd a mechanikus szemlélet egyik jellegzetes képviselője. A tájat, a tárgyakat geometrikus 16

szkémává mezteleníti, 1917 körül erős dinamizmus jellemzi festészetét, majd az absztrakt, autonóm architektúra válik uralkodóvá képein. Jean Metzinger (1883) és Albert Gleizes (1881-1953), 1912-ben már könyvet is írtak a kubizmusról. A kubizmusnak igen nagy volt az elméleti tevékenysége. Hozzájárult ehhez az is, hogy a kubizmus mozgalmában az élén Apollinaire-rel igen sok író is részt vett. Igen nagy jelentősége volt ebből a szempontból a "Les Soirées de Paris"-nak, amely 1912 februárjában jelent meg, s ebben fejtették ki az avantgárd törekvések esztétikáját. A kubizmus mellékterméke volt az ún. "papiers collés" (ragasztott papír) próbálkozás is. Picasso, Braque és Juan Gris betűket, újságkivágásokat, majd más anyagot applikáltak festményeikbe, ezzel új plasztikai hatást akartak elérni, a festéknél keményebb anyagokkal új formai viszonyokra törekedtek. A mozgalom azonban csak periférikus kísérletnek bizonyult, bár az alkalmazott grafikában maradandó alkotása. A dadaizmus (1916-1922) Megalapítója és vezéregyénisége: Tristan Tzara A szó eredete: "DADA nem jelent semmit" (véletlenszerű választás) "A Dadának 391 különféle magatartása és színe van. (...) A néger kru törzs szent teheneinek farka: DADA. Bizonyos olasz tájnyelveken kocka és anya: DADA. A faló, a dajka és a kettős állítás oroszul, illetve románul: DADA." Központja: Svájc (az európai emigráció székhelye) Célja: botránykeltés, polgárpukkasztás, meghökkentés, provokáció a tradicionális művészet megcsúfolása "nihilizmus": a múlt teljes megtagadása, lerombolása - DE: újat nem ad helyette! "az emlékezés eltörlése: DADA a jövő megsemmisítése: DADA a piros hasak szórakozása az üres agyak malmaiban: DADA" Eszköztára: hulladékszobrok készen kapott tárgyak "műalkotássá" nyilvánítása fényképmontázsok Botránykeltő "színházi előadások", "koncertek" A dada(izmus) abszurd, nihilista és antiművészeti magatartásforma, melynek indulását az 1916-os, Zürichben Hugo Ball és köre által létrehozott, Cabaret Voltaire meghökkentő előadóestjeitől és kiállításaitól datáljuk. Tristan Tzara írta 1918-as Dada kiáltványában: 17

"Dada nem jelent semmit... Azért írom ezt a kiáltványt, hogy kimutassam, lehet ellentmodásos cselekedeteket is egyszerre végrehajtani egy rövid lélegzetnyi idő alatt, a cselekvés ellen vagyok, és a folytonos ellentmondást szeretem, de az állítás ellen is vagyok, sem mellette, sem ellene nem vagyok, és senkinek nem akarok megmagyarázni semmit, mert gyűlölöm a jóízlést." Művészek: Jean (Hans) Arp (1886-1966), Hugo Ball (1886-1927), Marcel Duchamp (1887-1968), Max Ernst (1891-1976), Raoul Hausmann (1886 1971), John Heartfield (1891-1968), Richard Huelsenbeck (1892-1972), Man Ray (1890-1976), Francis Picabia (1879-1953), Erik Satie (1866-1925), Kurt Schwitters (1887-1948), Tristan Tzara (1896-1963), Theo Van Doesburg (1883-1931) Szürrealizmus A tárgyi valóság feletti tartalmak megragadását, a létezés rejtélyének megközelítését feladatául vállaló irányzat. A képzelet, az álmok, a látomások és az ösztönök felszabadítására törekszik, elsősorban a képek és a szabad képzettársítások révén. A szürrealizmus a francia művészetben született meg. Az irányzat nevének (megalkotója Apollinaire volt) francia eredetije: "surréalisme", azaz 'realizmus fölöttiség'. Írásmódja "automatikus": a szöveg a racionális tudat kikapcsolásával, spontán módon születik, és így mutat rá mélyebb összefüggésekre. Jellemzője a "szimultaneitás" is, továbbá a központozás hiánya, a képvers, a grammatikai szabályok háttérbe szorulása, a különleges szószerkezet és szóösszetétel, valamint a "fekete humor". A ritmus a háttérbe húzódik, a szövegforma minden jellemzője spontán módon alakul. A szürrealizmus a rövid, laza szerkezetű szövegformákat kedveli. A modern műfajok közül az abszurd dráma és a tudatfolyam-regény is kapcsolatban áll a szürrealizmussal. A szabad asszociáció és a képszerűség a népköltészetet is a szürrealizmus határára helyezi, nem véletlenül egyesül ez a két kifejezésmód számos nagy alkotó művészetében (pl. Lorca, József Attila). A modern mitológia is szürrealisztikus jelenség (pl. García Márquez). A XX. század művészeti ága, a film a szürrealista montázstechnikának elsődleges terepe. 18

A szürrealizmus ihletője Pablo Picasso festő volt. Egyik igen korai előfutára a látomásokat megverselő modern francia költő Lautréamont (Isidore Ducasse, 1846 1870), aki szerint a szép példaszerű megnyilvánulása: egy esernyő és egy varrógép találkozása a műtőasztalon. Apollinaire (Guillaume, 1880 1918) francia költő volt a szürrealizmus úttörője. Az irányzat nevét már 1906-ban leírta, a Teiresziasz emlői című drámájának műfaji megjelöléseként pedig (Les Mamelles du Tirésias, 1917, ) útjára indította a "surréaliste" szót. A művészet feladatának a teremtést tekintette, a képzelet felszabadítását, az életszeretet kifejezését és erősítését, a titkok megsejtését és feltárását. E célokhoz új költői nyelv kialakítását sürgette. Felhasználta az impresszionizmus eredményeit, de jelentős mértékben fellazította a költői szöveget: a központozás elhagyásával (Szeszek c. kötete, Alcools, 1913), a szabad asszociációk alkalmazásával, az automatizmussal és a szimultanizmussal. A Kalligrammák c. kötetével (Calligrammes, 1918) felelevenítette a képvers több évezredes technikáját. A szimultanista, azaz az egyidejű hatást célzó közlésmóddal a kubizmus (festészeti) irányzatához is közel került. A szürrealizmus kiáltványa (Manifeste du Surréalisme, 1924) Breton megfogalmazásában készült, ugyanő társakkal kutatóirodát is létesített, és második kiáltványt is kibocsátott (Second Manifeste du surréalisme, 1929). A szürrealista mozgalmon belül ekkor már sokféleség alakult ki, a vezetők közül már az 1920-as évtized közepén többen szorosabban kapcsolódtak a politikához (a francia kommunista párthoz). Breton (André, 1896 1966) költő, 1920 1922 között még a dadaizmus vezéralakja volt, ezután "a szürrealizmus pápája", az "önműködő írás" kialakítója. Prózavers-kötete a társszerzője itt Soupault volt A mágneses mezők (Les Champs magnétiques, 1921), a jelentésükben a formális logika szerint összeegyeztethetetlen kifejezések halmazával. Kiemelkedő alkotása a Szeplőtelen fogantatás c. prózavers-kötete is (L'Immaculée Conception, 1930), ezt Éluard-ral közösen készíti, az "önműködő" írás legteljesebb megvalósításaként. Breton találmánya a "plasztikus vers": egy tárgyra vésett (titkos) szó vagy kifejezés. Péret (Benjamin, 1899 1959) költő, az irányzat egyik kezdeményezője; utóbb összeállítja a szürrealista költészet antológiáját. Aragon (Louis, 1897 1982) realista író. Előbb dadaista költő volt, majd a szürrealizmus egyik atyja lett; az automatikus írással már 1920 körül kísérletezett. Éluard (Paul, eredeti neve Eugène Grindel, 1895 1952) dadaista, majd szürrealista költő, végül realista alkotó, baloldali politikai irányultsággal. Cocteau (Jean, 1889 1963) költő, író, filmrendező és festő, romantikus színművet és szürrealista táncjátékot is szerzett. Az emberi szenvedélyek ábrázolója. Kiemelkedő alkotása a Rettenetes gyerekekek (Les Enfants terribles, 1929) c. regény, ennek 19

párja a Rettenetes szülők (Lés Parents terribles, 1938); antik tárgyú darabjai, mítosz-átdolgozásai is sikeresek. Queneau (Raymond, 1903 1976) szürrealista költő és író, a nyelvi kifejezésformák úttörője. Világhíres műve már az avantgárd lecsengése után a Stílusgyakorlatok (Exercises de Style, 1947). Crevel (René, 1900 1935) költő; az ihlet előidézésére hipnotikus álommal kísérletezett. Nevesebb francia szürrealista alkotók voltak még: Artaud (Antonin, 1896 1948) költő, színházművész és filmrendező; Baron (Jacques, 1905 1986) és Desnos (Robert, 1900 1945) költők; Michaux (Henri, 1899 1984) költő és festő; Soupault (Philipe, 1897 1990) költő és író. Néhány évre a szürrealistákhoz csatlakozott Prévert (Jacques, 1900 1977) költő, dalszerző és előadó, valamint forgatókönyv-író. García Lorca (1898 1936) spanyol költő és drámaíró. Témavilága: szenvedélyek és mély fájdalmak, a feudális maradványok személyiségtipró hatása, a négerek és a cigányok kirekesztettsége. A romantikából felújítja a románcot. Stílusában sejtelmesség, játékosság, sűrített drámaiság és a népköltészet elemei keverednek, kiemelkedő eszköze a szürrealista képáradat. Eliot (Thomas Stearns, 1888 1965) amerikai-angol költő. Imagista, majd költői pályája csúcsán megjelenteti a The Waste Land c. költeményét (A puszta ország, ill. újabb fordításban Átokföldje, 1922), stílusában szürrealista is (expresszionista és konstruktivista jelleg mellett), szabad verses szöveg, a műnemek keverésével, a modern ember világképét fejezi ki. Thomas (Dylan, 1914 1953) walesi származású angol költő, Joyce művészetének örököse. Szürrealista versekkel 1934-ben jelentkezett. Fő motívumai: születés, szerelem és halál. A német irodalomból kiemelkedik Arp (Hans, 1887 1966) német és francia nyelven író költő. Ernst is a dadaizmustól ide pártol a szürrealistákhoz. Faulkner (William, 1897 1962) amerikai író és költő. Dosztojevszkij követője, mély szenvedélyek sorsát és kimeneteit vizsgálja. A valóság és a vízió összekapcsolásával alkot, fiktív amerikai színtéren, állandó szereplőkkel, sűrű atmoszférával, több nézőpontból, felbontva a kronológiai rendet. Kiemelkedő műve: A hang és a téboly (The Sound and the Fury, 1929). Proust (Marcel, 1871 1922) francia író. Monumentális regénysorozatot ír Az eltűnt idő nyomában főcímmel (À la recherche du temps perdu, a hét rész megjelenései: 1913, 1918, 1920, 1921, 1923, 1925, 1927), ebben főszerephez juttatja az emlékezést, a belső időt. Felbontja az időt síkokra, és köztük a tudat szabad asszociácói révén teremt átmeneteket. A cselekményt másodlagossá fokozza le, a jellemek a szemünk előtt bontakoznak, a mű során a valóságelemeknek csak a külső vonásai módosulnak. 20