Erdélyi Gyülekezet Zalatnay István Reménység Szigete 2007. 12. 02. Lekció: Rm 13,11-14 Textus: 1Kor 12,31-13,13 Szeretet: erosz, filosz, agapé De törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra. Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat. Ha embereknek, vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasaznom abból. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha le nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.
Kedves Testvérek! A Bibliaolvasó kalauzt heteken keresztül követve, Pál apostolnak a korinthusbeli gyülekezethez írott első leveléről elmélkedhetünk. Amikor két héttel ezelőtt az istentiszteletre készültem, akkor azt gondoltam, hogy az utolsó igehirdetés a szeretet himnuszáról fog szólni. A múlt vasárnap azt mondtam, hogy most, az első adventi vasárnapon is erről fogunk még gondolkozni. Most azt kell mondjam, hogy még a következő héten is erről szól az igehírdetés, de remélem, a Jóisten megengedi, hogy a karácsonyi istentiszteleten már valóban Jézus születését fogjuk textusnak felvenni. Bár magam még nem tapasztaltam, úgy látszik, van olyan, hogy annyira rabul ejti az embert egy bibliai rész, hogy három héten keresztül is erről kell beszélnie. Annyiban mégsem meglepő ez, hogy ahogy folyamatosan haladtunk előre ennek a levélnek az ízlelgetésében, megértésében, egyre inkább azt láthattuk, hogy egészen döbbenetes csodát tapasztalt meg maga Pál apostol is, amely által képessé vált arra, hogy azt a nagyon nyomorúságos, feketebárány-korinthusi gyülekezetet megmentse. Arról beszéltünk, hogy az a sokminden, amiről Pál apostol beszél, egy képben és egy fogalomban összpontosul: a testben, az egyházról, mint Krisztus testéről alkotott képben, és a szeretetnek a fogalmában. Ez utóbbiról szól a szeretet himnusza. De nem kétséges, minél inkább látjuk, hogy is születik meg ez a páratlan bibliai rész, annál mélyebben látunk bele az Isten titkába. Abba a titokba, amely még a Szentíráson belül is csak egy-két ponton fénylik föl olyan vakítóan, mint itt. Végigkövethettük Pál apostol lelkének alakulását, gondolatainak, érzéseinek az útját, és láthattuk azt, hogy nem egyszerűen valamilyen elmélkedésről van szó, általános elmélkedésről a szeretet természetéről, bár való igaz, hogy a szeretetről többet lehet megtudni ebből a pár sorból, mint akár könyvtárnyi könyvből. De nemcsak erről van szó, hanem arról, hogy valóban saját magával néz szembe Pál, és írja le, hogyan döbbent rá arra, hogy azon a korinthusi gyülekezeten az ő egészen példátlan tehetsége, izzó hite, tudása, teológus mivolta, áldozatkészsége, erkölcsi ereje együttesen sem tud segítsen bennünket, akik itt vagyunk, ezt az egész gyülekezetet, és segítse az ő egész szent egyházát, most, ebben az adventben is. Ámen
Isten szerette az embert Jézus Krisztus által, aki a kereszten imádkozik az őt halálra kínzókért. Mennyire más ez a szeretet nemcsak az eroszhoz, de a filoszhoz képest is, amire különben emberileg képesek lehetnénk! Ez az a szeretet, amely ellentétben az önző, csak magára gondoló szeretettel, teljességgel a másikra irányul. Ami valóban a másikon akar segíteni. Nos hát, ez az a szeretet, amelyet Pál apostol megtapasztal. Először a saját lelkében, amikor ott győzte le ez az isteni indíttatású szeretet az összes többi érzést és gondolatot, aztán megtapasztalta a valóságban, hogy ezzel sokkal többre képes, mint a különben káprázatos képzettségével, zseniális teológiai gondolatokkal és szenvedélyes hitével. Magát a csodát csak ez az isteni valóság cselekedhette meg benne és körülötte Korinthusban, és évezredek óta újra és újra az egyház történetében. Ezért tehet bizonyságot ebben a levélben, a szeretet himnuszában Pál apostol a szeretetről úgy, ahogy még ő sem írt sehol máshol az írásaiban. Mert ekkor tapasztalja meg azt, ahogy ő, és aztán a korinthusi gyülekezet is Krisztus testévé válik. Így kapcsolódik össze ennek a levélnek ez a nagy képe és ez a csodálatos fogalom: az Isten szeretete elindul, és új és új embereket és gyülekezeteket vonz be a Krisztus testének valóságába. Az advent az egyházi évnek a kezdete, az újrakezdésnek, a reménynek az évről évre eljövő ünnepe. És ennek a lényege nem az, ami az emberi újrakezdés szokott lenni. Ilyenek a szilveszteri fogadkozások: majd másképp fogom csinálni, megszabadulok valamitől, vagy ellenkezőleg, valami olyanba belekezdek, amit már régóta kellett volna, de nem tudtam! Nem, ez az a reménység, az a jövőbe tekintés, amelynek a lényege a fölfelé való megnyílás. Az, hogy engedjük, hogy lakozást vegyen bennünk az Isten szeretete. Ezzel együtt tehetjük meg újra és újra minden adventben, hogy az Isten színe elé vigyük teljes valónkat. Akár a legkilátástalanabb, legelszomorítóbb, emberileg legmegoldhatatlanabbnak tűnő kérdéseinket, szenvedéseinket, gondolatainkat. Mindent, de mindent abban a tudatban, hogy Isten számára minden, valóban minden lehetséges! Ő segíteni. A szeretet himnuszának ez a háttere. Egy mélységes emberi tapasztalat, ami után az Isten valósága fénylik föl. Először az a tapasztalat, hogy nincs tovább, lezárultak az emberi utak, hogy Pál apostolnak a történelemformáló személyisége és tehetsége sem elégséges ahhoz, hogy a nagy mélységből kiszabadítsa a korinthusi gyülekezetet. Aztán az, hogy erre csak a szeretet lehet képes. Ezért húzódik végig ezen a részen a szeretet szembeállítása minden mással, minden más jó, szent, értékes Istentől való dologgal. Azokkal szemben is arról beszél Pál apostol, hogy a szeretet a legjobb legszentebb adottságokhoz és képességekhez viszonyítva is valami egészen más és több. Miért? Nagyon egyszerűen az a válasz, hogy azért, mert minden más, amivel egyébként olyan gazdagon volt megáldva Pál apostol, csak emberi valóság. Egyedül a szeretet az, ami közvetlenül isteni valóság. Mert minden más, amiről különben ír Pál apostol: a nyelveken szólás, a prédikálás adománya, az imádságnak az ereje, a hegyeket megmozgató hit, a testi tűzhalálra képessé tevő erkölcsi erők, az ismeret, a legmélységesebb teológiai ismeret mind csak az isteni híjján lévő embernek, az Istent kereső embernek, az Isten iránt vágyakozó embernek a jellemzője. Mindez nagyon fontos, mindez isteni ajándék, de mégiscsak az ehhez a földi élethez kötött embernek a jellemzője. Ezzel szemben egyedül a szeretet az, amiben maga az isteni valóság van jelen ezen a földön. Pál apostol pontosan ezt tapasztalja meg, hogy a legeslegnagyobb emberi erő sem tud már segíteni a korinthusi gyülekezeten, csak az, amikor megnyílik az ég. Megnyílik maga az isteni valóság. Ez a szeretetben történik. Megnyílik az ég és az onnan áramló isteni erő, szeretet az, amely képes az emberi mértékkel mérve teljesen lehetetlent megcselekedni. Korinthusban is, de Korinthuson kívül is. Ez a szeretet himnuszának az örök üzenete most a számunkra is. Az, hogy a szeretet az, amiben valóban egy új dimenzió nyílik meg. Minden más, azt mondhatjuk, hogy csak két dimenzióban létezik. A szeretetben megnyílik ama harmadik dimenzió, amely felől nézve minden, amit látunk, érzünk itt ebben a földi valóságban, mássá lesz. Azt tapasztalja meg Pál apostol, és tapasztalják meg utána az
egyháztörténetben a legcsodálatosabb pillanatokban a keresztyén hit mélységét megélő emberek, hogy akkor, amikor emberileg lezárul az összes út, amikor nincs tovább, akkor azon kívül megnyílik egy másik dimenzió. Az isteni valóság. Ez az, ami a szeretetben van. Ezért van, ezért lehetséges mindenkor az adventi reménység. Mert a keresztyén reménység ezt a föltekintést jelenti. Bármilyen emberi helyzetből való fölfelé tekintést, azt, amikor megnyílik egy másik valóság, maga az isteni valóság. Ez egyébként egészen nyilvánvaló nyelvileg is ebben a részben. Pál apostol egy olyan szót használ itt a szeretetre, amit különben nemigen használtak, s aminek tulajdonképpen az Újszövetség, és elsősorban Pál apostol fogja megadni azt az egészen egyedi jelentését, amit a keresztyén hitben az jelent. Ez az agapé szó. Szoktuk ezt használni egyházi körökben, de inkább csak azokra a szeretetvendégségekre, amikor az istentisztelet után, vagy egy délután összejön egy gyülekezet, és együtt vannak, jó esetben valóban keresztyén szeretetben. Nos Pál apostol ezt a szót, ezt az agapé szót használja erre az isteni szeretetre, szemben azzal a másik két kifejezéssel, amit általában használtak a görögök a szeretet fogalmának a kifejezésére. Egyébként érdekes módon a másik két szó is ismerős a magyar nyelvben. Az egyik az erosz, ebből lett az erotika kifejezés, a másik pedig a filosz szó. Ha másból nem, ismerjük úgy, mint a filozófia szónak az egyik részét: a bölcsesség szeretete tudományának a neve ebből a szóból származik. Ez a kettő az emberi valóságnak, az emberi szeretetnek valóban két különböző típusát jeleníti meg, s mutatja azt, hogy a görög nyelv önmagában is, a keresztyénség előtt, meg azon kívül is, milyen gazdagsággal, mélységgel, tudással bír. Ezekkel szemben beszél Pál apostol majd a harmadik féle szeretetről. Az erosz -t mi leginkább a szerelemre, vagy annak is inkább a testi vonatkozására szoktuk használni, nem egészen alaptalanul, mert gyakorlatilag ezt a szeretet értették rajta, a vágyakozó szeretetre használták. Ez a szeretet megszerezni, magává tenni akar, és ebből nyilvánvaló, hogy nemcsak egy másik személyre irányulhat, hanem az emberi életnek egy igen fontos meghatározója: amikor az ember nagyon akar valamit, nagyon vágyik valamire, és aminek persze nagyon nagy veszélyei vannak. Egyrészt azért, mert bármiből bálvány lehet a számára, ha görcsösen ragaszkodik hozzá, ha rabjává lesz. Ennek csak a legnyilvánvalóbb megjelenése az, amikor valaki egy szenvedélynek a rabjává válik. De nem kisebb veszélye ennek a szeretnek az, amikor a másik emberre irányul olyan módon, hogy belőle is csak egy tárgy lesz: vágyaimnak a tárgya, és megszűnik személyiség lenni. Ennél a szeretetnél, magasabbrendűnek gondolták ezek a régi görögök a filosz -t, ezt a másik fajta szeretetet, amiben már több kölcsönösség van. Ebben már kapcsolat, jó együttlét van. Leginkább a testvéri, rokoni, vagy baráti szeretetre használták: amikor jó együtt lenni a másikkal. Olyanokkal, akik szimpatikusak, kedvesek, közelállóak, akikre szívesen, örömmel gondolunk, akikkel kapcsolatban meleg érzések vannak a szívünkben, ezért hajlandóak vagyunk felé lépéseket is tenni, segíteni rajta, és ezt kölcsönösen mi is várhatjuk. Kb. ezt jelentette a filosz, amely tényleg több és magasabbrendű, mint az erosz. Ui. ebben már nemcsak tárgy az ember, hanem valóban személlyé válik. Sok szép, nemes, finom gondolat és érzés van ebben a szóban. Az agapé azonban ehhez képest is egészen más. Az a szeretet, amiről Pál apostol beszél, elsősorban az Isten szeretete az ember iránt, aztán erre adott válasz, amikor az ember visszaszereti az Istent, s tőle indíttatva szereti a másik embert is. Azt jelenti ez a szó, hogy képessé válhatunk arra, hogy szeressük a másik embert, de nemcsak a kedveset, nemcsak a szimpatikusat, nemcsak azt, aki engem szeret. Sőt, talán éppen ellenkezőleg, azt a szeretetet jelenti, amivel képes lehet az ember a másikat kiszeretni a rosszból. Erről beszél Pál apostol: a korinthusiakról, akik olyan mérhetetlen sok csalódást és fájdalmat okoztak neki. Őrajtuk keresztül tanulta meg igazán ezt a szeretetet. Nem azokon, akikre olyan büszke volt, akikre mindig olyan jó érzéssel gondolt, pl. a filippibeliekre. Nem, ezek a nagyon rossz, feketebáránykorinthusiak azok, akikkel kapcsolatban rádöbben Pál apostol arra, mit jelent, amikor áthatja az emberi valóságot maga az isteni szeretetet! Amikor valóban kezd formát ölteni az emberben az a mozdulat, amivel