Sötét tűz. A sorozat eddig lefordított kötetei: Sötét herceg Sötét vágyak Sötét arany (rajongói) Sötét mágia (rajongói) Sötét tűz (rajongói)

Sötét tűz Christine Feehan Kárpátok vámpírjai sorozat 6 rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: Sötét herceg Sötét vágyak Sötét arany (rajongói) Sötét mágia (rajongói) Sötét tűz (rajongói) Következik: Sötét álom

Első fejezet Zseblámpával és csavarkulccsal a kezében csúszott ki a társulat hatalmas turnébusza alól, amikor először meglátta. Kicsi volt, szinte gyermeki. Első ránézésre legfeljebb tizenévesnek tippelte volna buggyos overalljában, rengeteg, már-már pirosan vörös haját copfba fogta. Arca maszatos volt, szétkent olaj, és piszokfoltok tarkították. Ahogy kissé elfordult, nagy, kemény mellek kerültek a látóterébe, hetykén döfködték a vékony pamut felsőt, amit a lány a vállpántos overallhoz viselt. Darius csak bámulta elragadtatva. Még az éjszaka sem akadályozhatta meg azt a vörös hajat, hogy ragyogjon, akár a lángok. Maga az a tudat, hogy képes volt megmondani, hogy a lány haja vörös, megdöbbentette. Sötét ragadozó, halhatatlan Kárpáti hím volt, nem látta a színeket, a világ fekete és fehér volt számára évszázadok óta. Nem mondta el, hogy elvesztette a színek látását, és az érzelmeket, még húgának, Desarinak sem, aki maradt a sok évszázad alatt, ami mindig is volt, édes, könyörületes, jóságos Kárpáti nő. Minden, ami ő nem volt. Desari számított rá, ahogy a társulat többi tagja is, nem szerette volna lesújtani őket azzal, hogy ennyire közel került ahhoz, hogy a hajnalt válassza, vagy átforduljon halhatatlanból vámpírrá. Hogy ez az apró, ismeretlen nő most ilyen hatással van rá, az sokkolta. A nő megmozdította a csípőjét, benne pedig mélyen és keményen megrázkódott valami. Lélegzete elakadt, és követte őt a távolból, ahogy megkerülve a buszt eltűnt látóteréből. Fáradt vagy Rusti. Egész nap dolgoztál. kiáltott Desari. Darius nem látta húgát, de mint mindig, képes volt rá, hogy hallja és lássa a hangjával együtt megjelenő hangjegyeket, amikor befolyásolni akart valakit hatalma erejével. Fogj egy gyümölcslevet a busz hátuljából, a hűtőből, és pihenj néhány percet. Nem javíthatsz meg mindent egy nap alatt. Csak még egy pár óra, és mind menni fog. válaszolt a kis vörös. Puha, rekedt hangja Darius alapvető ösztöneit érintette meg, szenvedély tüzét küldte szét az ereiben. Megdermedt, szinte transzba esett a váratlan érzéstől. Ragaszkodom hozzá, hogy pihenj. mondta Desari szelíden. Darius ismerte ezt a hanghordozást, meg fogja kapni, amit akar. Kérlek. Tiéd a szerelői állás. Egyértelmű, hogy te pontosan tudod, mire van szükségünk. Tehát ma éjjelre végeztél, ugye? Figyelni téged ilyen nehéz munka közben önmagában is fárasztó. Úgy érzem magam, mint egy rabszolgahajcsár. Darius megkerülte a járművet, lassan somfordált a kis vörös nő, és a húga felé. A magas, karcsú, elegáns Desari mellett az a filigrán női autószerelő úgy nézett ki, mint egy maszatos gyerek, mégsem tudta levenni róla a szemét. A lány felnevetett, az ő teste pedig fájdalmasan megfeszült. Ekkora távolságból is remekül látta, hogy a hosszú szempilláktól övezett szeme hatalmas és ragyogó zöld, arca tökéletes ovális, magas arccsontokkal, széles, buja szája szinte könyörgött, hogy megcsókolja.

Tovább is bámulta volna, de ő újra eltűnt húgával a túrabusz hátsó ajtaja mögött. Darius egyszerűen csak állt, mint aki odafagyott a sötétbe. Éjszakai lények motoszkáltak körülötte, Darius pedig engedte a tekintetének, hogy végigvándoroljon a táboron, élvezhesse a különböző színeket maga körül. Élénk zöldek, sárgák, kékek. Látta, hogy ezüstszínű a busz, és a betűk kékek az oldalán. A nem messze álló kis sportkocsi vörös. A busz utánfutója sárga. A levelek a fákon élénk zöldek, erezetük sötétebb. Darius mélyen belélegzett, magába szívta az idegen illatát, hogy bárhol megtalálja, még a legnagyobb tömegben is, hogy mindig tudja, hol van. Furcsa módon úgy érezte, mintha nem lenne már annyira egyedül. Még nem is találkozott vele személyesen, de már maga a tudat, hogy létezik, teljesen megváltoztatta a világot. Nem, Darius nem mondta el a húgának, hogy mennyire sivár és üres az élete, hogy mennyire veszélyes lett, de tekintetében, amikor az a vörös hajún nyugodott forrón, és birtoklón, valami vad és primitív felvetette benne a fejét, és felordított. Desari visszajött, egyedül lépett ki a buszból. Darius, nem is tudtam, hogy már felemelkedtél. Olyan titokzatos vagy mostanában. Nagy fekete szemei felmérték őt. Mi az? Úgy nézel ki habozva elhallgatott. Veszélyesen. A kimondatlan szó szinte felcsillant közöttük a levegőben. A busz felé intett a fejével. Ő kicsoda? Desari hangja megremegett, kezeivel le-fel kezdte dörzsölni a karjait, mintha fázna. Megbeszéltük, hogy fel kell vennünk egy szerelőt, aki velünk jön, hogy használható állapotban tartsa a járműveket, és mi is megőrizhessük az álcánkat. Beszéltem neked róla, hogy egy különleges, hirdetésnek álcázott hívást fogok alkalmazni, és a jóváhagyásodat adtad. Azt mondtad, ha találok valakit, akit a macskák el tudnak viselni, az velünk jöhet. Rusti kora reggel jelent meg. Épp a macskáknál voltam. Egyikőjük sem mutatott idegességet a jelenlététől. Hogyan volt képes átjönni a védőmágiákon, és a csapdákon, amiket azért helyeztem ki, hogy senki se zavarja a nappali órákban a pihenésünket? kérdezte halkan, egy csipetnyi fenyegetéssel mély hangjában. Őszintén szólva, fogalmam sincs Darius. Elolvastam minden rejtett emléket és gondolatot az elméjében, és nem találtam. Az agyi mintái különböznek a többi emberétől, de csak azt tudtam észlelni, hogy munka kell neki. Becsületes munka. Ő egy halandó. Tudom. válaszolt Desari védekezően, tisztában volt a levegő nehéz, nyomasztó súlyával, testvére rosszallásával. De nincs családja, és jelezte, hogy magányra vágyik. Nem hiszem, hogy zavarja őt, ha nem vagyunk körülötte nappal. Mondtam neki, hogy azért, mert éjszaka dolgozunk, és többnyire akkor is utazunk, mi leginkább alszunk nap közben. Azt mondta ez így pontosan megfelel neki. És igazán szükségünk van rá, hogy valaki működőképes állapotban tartsa a járműveket. Tudod, hogy így van. Anélkül, hogy elveszítenénk a normálisság látszatát. Amúgyis, tudjuk kezelni az emberi elmét, minden probléma nélkül. Beküldted a busz hátuljába Desari. Ha ő ott van, a macskák miért nincsenek veled? kérdezte Darius, szíve a torkában kezdett dobogni.

Ó istenem! sápadt el Desari Hogyan követhettem el ekkora hibát? tett szemrehányást magának, ahogy a jármű felé futott. Darius megelőzte, felrántotta az ajtót, beugrott, és guggoló állásba helyezkedett, készen rá, hogy megharcoljon a társulat két leopárdjával az apró női testért. Így is dermedt mozdulatlanná, hosszú, fekete haja eltakarta az arcát. A vörös hajú nő összegömbölyödött a kanapén, eltörpülve a két oldalán helyet foglaló nagymacskák között, és épp próbálta eltolni magától a hím túl rámenősen figyelmet kérő, hozzá dörgölődő fejét. Tempest Rusti Trine gyorsan felállt, amint a férfi berontott a busz hátuljába. Az óriás termetű ismeretlen úgy nézett ki, mint egy veszélyes vadállat. Minden hatalomról, és veszélyről sikoltott rajta. Magas volt, inas, mint a macskák, hosszú, sötét haja zilált, és vad. Szeme, mint az éjszaka, nagy, és hipnotizáló, mint a két párducé. A lány szíve megugrott, szája kiszáradt. Elnézést. Desari azt mondta, hogy lehetek idebent. mondta békítően, és próbált elmozdulni a nagymacskák közül, akik továbbra is orrukkal, fejükkel nyomakodtak hozzá, hogy felkeltsék figyelmét, minden mozdulattal jókorát lökve a csöpp kis testen. Megpróbálták megnyalni a kezét, amit tekintettel a nagyvadak durva nyelvére, ami könnyen ledörzsölhette volna a bőrét, megpróbált elkerülni. Desari beljebb tolta a buszba a hatalmas embert, és megállt, tágra nyílt szemmel, és megdöbbenten. Hála istennek jól vagy Rusti! Soha nem engedtem volna meg, hogy be gyere ide egyedül, ha emlékeztem volna rá, hogy itt vannak a macskák. Ez olyasmi, amiről soha nem is lett volna szabad megfeledkezned. Darius hangja a rendreutasítás puha, bársonyos ostorával vágott végig Desarin a kettejük által használt mentális csatornán keresztül. Összerezzent, de nem tiltakozott, tudta, hogy bátyjának igaza van. Nagyon szelídnek tűnnek. Rusti tétován végigsimított előbb az egyik foltos macska fején, majd a másikén is. Enyhén remegő kezei elárulták idegességét, amit nem a macskák, hanem a férfi miatt érzett. Darius kihúzta magát teljes magasságában. Olyan megfélemlítően nézett ki, széles vállaival betöltve a buszt, hogy Rusti ösztönösen hátralépett egyet. Szemei egyenesen belefúródtak az övébe, tekintete foglyul ejtette a pillantását, mintha a lelkéig akarna látni. Nem, ők nem szelídek. Vadon élő állatok, és nem tűrik a szorosabb kapcsolatot az emberekkel. Tényleg? Csintalanság villant meg egy pillanatra a nő szemében, és arrébb tolta a túlbuzgón törleszkedő nagyobbik macskát. Nem vettem észre. Bocsánat. Egyáltalán nem hangzott bocsánatkérőnek, inkább úgy hangzott, mintha valami nagyon tréfásat hallott volna. Dariusban valahogy, az akaratán kívül egy gondolat merült fel, hogy ezt a nőt magához akarja kötni az örökkévalóságra. Megtalálta azt, amit Desari társa, Julian Savage úgy hívott, hogy életpár. Megengedte, hogy egyetlen pillanatra a nő megláthassa a szemében az égető vágyat, és elégedetten látta, hogy az megpróbál még hátrébb lépni.

Ők nem szelídek. ismételte. Széttépnek bárkit, aki belép ebbe a buszba. Hogy lehet az, hogy te mégis ilyen biztonságban vagy velük? kérdezte. Hangja mély és lenyűgöző volt, olyan emberé, aki megszokta az azonnali válaszokat és engedelmességet. Rusti fogai végigszántottak alsó ajkán elárulva idegességét, de állát dacosan emelte fel. Nézd, ha nem akarod, hogy itt legyek, nem nagy ügy. Még nem írtunk alá szerződést, vagy ilyesmi. Csak összeszedem a szerszámaimat és már itt se vagyok. Tett egy lépést az ajtó felé, de a férfi, mint egy szilárd fal, elállta az útját a testével. A háta mögé nézett, felmérve a távolságot a másik ajtóig, hogy el tudná-e érni, mielőtt ez a fura ember lecsapna rá. De végül mégsem mozdult. Félt, ha futásnak ered, ő maga váltja ki belőle a ragadozó ösztönt. Darius. Desari hangja finoman tiltakozó volt, kezét békítően a karjára tette. Csak a feje fordult kissé az érintés irányába, fekete szeme Rusti arcán maradt. Hagyj magunkra bennünket. rendelkezett, hangja puha volt és fenyegető. Még a macskák is nyugtalanokká váltak, egyre rámenősebben köröztek a vörös hajú nő körül, akinek zöld szemei villogtak, mint az ékszerek. Ettől a Darius nevű embertől Rusti annyira félt, mint még senkitől életében. Éles birtoklásvágy volt a szemében, egy érzéki kegyetlenség gyönyörű szája körül, és olyan intenzíven égető érzést váltott ki benne, amilyet még nem érzett. Tehetetlenül nézte, amint egyetlen szövetségese, Desari, engedelmeskedve az utasításnak, vonakodva elhagyja a buszt. Feltettem neked egy kérdést. mondta halkan a férfi. A hangja pillangószárnyak rebbenését küldte a gyomrába. Ez a fekete, selyemlágyságú varázsfegyver felkavarodó forróságot küldött végig a testén. Érezte, hogy pír kúszik végig a nyakán, és az arcán. Mindenki azt csinálja, amit mondasz? Csak állt moccanatlanul, mint egy leopárd, aki lecsapni készül, rezzenéstelen szeme nem mozdult az arcáról. Furcsa kényszert érzett eluralkodni magán, hogy válaszoljon neki, felfedje az igazságot. A késztetés szinte ököllel ütötte a koponyáját, megdörzsölte a homlokát tiltakozásul. Aztán sóhajtott, megrázta a fejét, és megpróbálkozott egy mosollyal. Nézd, nem vagyok benne biztos, hogy ki vagy te, talán Desari testvére, de mindannyian követtünk már el hibákat. Láttam a hirdetést, hogy szerelőt kerestek, és arra gondoltam, hogy ez a munka tetszene nekem, utazgatás a zenekarral szerte az országban. hanyagul vállat vont De ez lényegtelen. Csak utazgatni akarok. Darius figyelte az arcát. A lány hazudik. Szüksége van a munkára. Éhes, de túl büszke ahhoz, hogy enni kérjen. Eltöltötte a kétségbeesés, annyira szüksége volt erre a munkára. Mégis, zöld szemei egyszer sem rebbentek meg tekintete súlya alatt, egész teste ellenszegülést sugárzott. Megmozdult, közel siklott hozzá, olyan gyorsan, hogy esélye sem lett volna elfutni. Hallotta szívdobbanásait, a vér száguldását az ereiben, az élet áramlott keresztül a vénáin. Tekintete megpihent a pulzusán, ami olyan kétségbeesetten vert a nyakában. Azt hiszem, ez a munka éppen neked való. Mi az igazi neved? Túl közel volt, túl nagy, túl ijesztő és erős. Ilyen közelről még azt is érezte, hogyan árad felé a testéből a hő, a szinte mágneses vonzást, ami felé húzta viszont ez sem magyarázta. Nem

érintette meg, mégis úgy érezte, mintha a bőrén érezné az övét. Késztetést érzett, hogy fusson, amilyen gyorsan csak tud. Mindenki Rustinak hív. Hangja még önmagának is dacosnak tetszett. Elmosolyodott, dühítően férfias módon, mintha azt mondaná, tudja, hogy fél tőle. Csak a szája ívelt fel, a vidámság nem érte el fekete jégszemeit. Fejét lassan lehajtotta, amíg meg nem érezte a leheletét a nyakán. Bőre előre bizsergett az érintésre. Testének minden sejtje riadót fújt, figyelmeztetést sikoltott. Azt kérdeztem mi a neved. suttogta a pulzusába. Rusti vett egy mély lélegzetet, és mozdulatlan maradt, a megingathatatlanság látszatát akarván kelteni. Fura játékot játszottak, elég lett volna egyetlen rossz mozdulat. A nevem Tempest Trine. De mindenki Rustinak hív. Fehér fogai felvillantak, úgy nézett ki, mint egy prédáját méregető éhes ragadozó. Vihar. Illik hozzád. Az én nevem Darius. Én vagyok a társulat testőre. Mit is mondhatnék még? A húgommal már megismerkedtél. Desari. A többiekkel találkoztál már? Érezte, hogy egy ismeretlen düh tör fel benne a puszta gondolattól, hogy más férfi legyen a közelében. És abban a pillanatban azt is tudta, hogy amíg nem köti magához Tempestet, addig rendkívül veszélyes. Nem csak a haladók számára, hanem a családja számára is. Évszázados létezése alatt, még amikor az öröm és a bánat is létezett számára sem érzett soha ekkora féltékenységet, és birtoklási vágyat. És nem tudta mi is a düh eddig a pillanatig. Ez kijózanítóan hatott rá. Ennek a kicsi, emberi nőnek végtelen hatalma van fölötte. Rusti megcsóválta a fejét. Szíve riadt, dübörgő ritmusra váltott, ismét vetett egy kétségbeesett pillantást az oldalajtó felé. De Darius túl közel áll hozzá ahhoz, hogy meg tudjon szökni előle. Így hát a nagymacskákat vette inkább célba gondolataival. Összpontosított a tehetségével, amivel születése óta rendelkezett. A két leopárd közül a kisebbik, világosabb bundájú befurakodott Darius és a lány közé. Zavar látszott a viselkedésén, megmutatta fogait a férfinak egy figyelmeztető morgás kíséretében. Darius lehajolt, határozott, megnyugtató kezét az állat fejére tette. Nyugodj meg barátom, nem ártanék neki. De el akar hagyni minket, érzem a fejében. Nem fogom megengedni. Ezt egyikünk sem akarja. A macska megmozdult, odasétált egyenesen az oldalajtó elé, Rustinak így már egyetlen egérútja sem maradt. Áruló. sziszegte oda neki, elfeledkezve magáról. Darius az orrnyergét dörzsölte elgondolkodva. Furcsa egy nő vagy. Hang nélkül kommunikálsz az állatokkal? Lesütötte bűntudatos pillantását, elrejtve csodaszép szemét előle, kezét megreszkető szája elé kapta. Nem tudom, miről beszélsz. Ha itt valaki kommunikál az állatokkal, az te vagy. A macska az ajtó előtt áll. Nemcsak, hogy mindenki, de minden engedelmeskedik neked, igaz? Darius lassan bólintott. A saját fennhatóságom alatt mindenki. És te most ott vagy. Nem mehetsz el. Szükségünk van rád, mint amennyire neked is szükséged van ránk. Megmutatta már Desari, hogy hol fogsz aludni?

Nem csak éhes, de fáradt is. És ez fájdalmasan érintette Darius. Minden hím védőösztöne ordítva követelőzött. Rusti felbámult rá, és a lehetőségeit mérlegelte. Valahol mélyen belül pedig érezte, hogy Darius nem hagy neki választást. Nem fogja elengedni. Látta a könyörtelen vonásokon a szájszélei mentén, és a kérlelhetetlen elhatározásból, ami lélektelen fekete szemekből áradt. Tehetne úgy, mintha beleegyezne, de valahogyan érezte, a férfi rájönne, hogy hazudik neki, és kihívásnak venné. Hatalom lengte körül, mintha a második bőre lenne. Volt már egy pár veszélyes helyzetben, de ezt most valahogy másnak érezte. Futni akart és maradni. Darius két ujjal az álla alá nyúlt, felemelte a fejét, hogy közvetlen közelről bámulhasson a szemeibe. Két ujjal ért hozzá. Sehogy máshogyan. Mégis úgy érezte, mintha láncok kötnék hozzá megmagyarázhatatlan módon. Tekintete mintha bélyeget égetett volna belé, magáénak megjelölve őt. Nyelvét idegesen végighúzta kiszáradt alsó ajkán. Darius izmait összeszorította a forró, kemény, sürgető vágy. Nem fogsz elfutni Tempest. Ne gondold, hogy elmenekülhetsz. Szükséged van a munkára. Szükségünk van rád. Csak tartsd be a szabályokat. Desari azt mondta, hogy aludhatok itt bent. talált némileg magára a lány. Nem tudta mit kellene tennie. Pedig reggel még az utolsó húsz dollárjába fogadni mert volna, hogy ez a neki való tökéletes munka. Kiváló autószerelő volt, imádott utazni, szeretett egyedül lenni, és szerette az állatokat. És mintha az a hirdetés susogott volna neki, hívogatta volna ezekhez az emberekhez, hogy el kell jönnie. Furcsa volt, mintha már majdnem kényszer lenne. Aztán idejött, és kiderült, hogy ezt a munkát tényleg neki találták ki. Gyanakodnia kellett volna, hogy túl tökéletes. Gondolkodás nélkül halkan felsóhajtott. Darius hüvelykujja könnyedén megcirógatta az állát. Érezte, hogy reszket, de nem hátrált meg. Mindig van egy ár, amit meg kell fizetni. jegyezte meg, mintha a gondolataiban olvasna. Keze most a haja felé mozdult, megtapogatta a vörös szálakat, mintha képtelen lenne uralkodni magán. Rusti moccanni sem mert, mint egy kis állat, akit nyíltan becserkész egy párduc. Tudta, hogy rendkívüli veszélyben van, mégis csak nézett fel rá tehetetlenül. Csinált vele valamit, talán hipnotizálta azokkal az égő, fekete szemeivel. Nem tudott máshová nézni, csak rá. Nem tudott megmozdulni. Milyen magas az ár? szavai fojtottan, rekedten törtek elő. Egyszerűen képtelen volt elfordítani a fejét, bárhogyan is visítozott az elméje, hogy azt tegye. A férfi még közelebb mozdult hozzá, már olyan szorosan állt előtte, hogy nagy, kemény teste hozzányomódott az ő lágyabb vonalaihoz. Mindenütt ott volt körülötte, beborította, mintha saját teste csak az ő része lenne. Tudta, hogy meg kellene mozdulnia, hogy megtörje a varázst, csak egyszerűen nem talált magában hozzá erőt. Aztán a karjai bezárultak körülötte, az ő szíve pedig óriásit dobbant a szelídségtől, amivel ez a hatalmas test, a roppant erő, és hatalom körülölelte. Suttogott valamit lágyan, és megnyugtatóan. Valami meggyőzőt. Egy varázsló csábítása.

Becsukta a szemét, mert a világ hirtelen ködös, és álomszerű lett. Úgy érezte képtelen mozogni, és nem is akart megmozdulni. Lélegzete várakozóan felgyorsult. A jobb halántékát érintette a szája, végigsimított rajta, majd átköltözött a fülére, puhán megcirógatta a szájsarkait, élő, lélegző, forró kis lángokat hagyva maga mögött a bőrén, ahol megérintette. Úgy érezte kettészakad. Az egyik része azt mondta, most minden tökéletes, a másik fele pedig sürgette, hogy meneküljön, amilyen gyorsan csak tud. Darius megsimította a nyelvével a torkát, selymes, reszelős érintése begörbítette a lábujjait, teste mélyén forróság kezdett gyülekezni. Ujjai a haja alá bújtak, átfogta a tarkóját, és még közelebb húzta magához a fejét. Nyelve ismét végigszántott a pulzusán. Fehéren izzó érzés öntötte el, amikor fogai áttörték a bőrét, pontosan ott, ahol kétségbeesetten vert a pulzusa. Fájdalom hasított át rajta, majd szinte azonnal fergeteges gyönyör. Rustinak elállt a lélegzete, és valahonnan a lelke mélyéből elegendő erőt gyűjtött, hogy életbe léphessen az önfenntartó ösztöne. Vonaglott, megpróbálta a mellkasának feszített kezeivel eltolni magától a férfit. Darius finoman elmozdult, de karjai szorosak, és hajthatatlanok maradtak körülötte. Álmosság tört rá, és egy vágy hogy bármit megadjon a férfinak, amit az akar. Megosztottnak érezte magát, egyik része beleolvadt a sötét ölelésbe, a másik pedig sokkos állapotban figyelte. A teste meleg volt. Égető. Vágyakozó. Az agya elfogadta Dariust, és amit csinált. Hogy megharapta őt, és a vérét szívja. Valahogyan tudta, hogy nem megölni akarja őt, hanem birtokolni. És azt is tudta, hogy nincs benne semmi emberi. Szempillái lecsukódtak, lábai elengedték a súlyát. Darius egyik karját becsúsztatta Tempest térdei mögé, és a karjaiban ringatta, mint egy bölcsőben, ahogy táplálkozott. Édes volt és meleg, finomabb, mint bármi, amit valaha kóstolt. A teste maga volt a tűz. Tovább táplálkozott belőle, miközben a kanapéhoz vitte, ízlelgette a lényegét, nem tudta abbahagyni, hogy elvegye, ami az övé. És ő az övé volt. Érezte, tudta, hogy nem fogadna el semmi kevesebbet. Csak amikor a feje erőtlenül hátrahajlott karcsú nyakán, akkor vette észre mi történik körülötte. Hangosan elkáromkodta magát, nyelve egy simításával lezárta a nyakán a sebet, és lehajolt, hogy ellenőrizze a pulzusát. Sokkal több vért vett el, mint amennyit megengedhetett volna magának. És teste még mindig vadul követelőzött. De Tempest Trine egy pici emberi nő, nem pedig egy a fajukból, ő nem engedhetett meg magának ekkora vérveszteséget. Ami még rosszabb, amit tett, az szigorúan tilos volt, ellent mondott minden törvénynek. A törvényeket pedig ő maga tanította meg a többieknek, és meg is követelte, hogy betartsák őket. Mégsem tudta megállítani magát. Övé kell, hogy legyen ez a nő. Igaz, egy halandó nőt lehetne szexre használni, egyszerű testi örömre, ha még érzett volna eddig erre késztetést magában. Táplálkozásra is lehetett használni, amíg odafigyelt, hogy nehogy megölje azzal, hogy túl sok vért vesz el tőlük. De egyszerre a kettőre használni az minden szabálynak ellent mondott. Az tabu. Darius tudta, ha a lány nem ájult volna el a vérveszteségtől, teste már az övében lenne. És nem egyszer. Újra és újra. Megölne bárkit, aki megpróbálná megállítani, aki megpróbálná elvenni tőle. Megtörtént? Átfordult vámpírrá? Az az egyetlen dolog történt vele, amitől minden Kárpáti férfi fél? Nem érdekelte. Csak azt tudta, hogy Tempest Trine rendkívül fontos neki, az

egyetlen nő, akit valaha is akart magányos, kopár létezésének évszázadai alatt. Visszahozta az érzéseit. Visszahozta neki a színek látását, és most, hogy látott és érzett, tudta, hogy, képtelen lenne visszasüllyedni a teljes ürességbe. Még mindig az ölében tartva készült saját csuklóján sebet ejteni fogaival. De valami megállította. Helytelen lenne így táplálnia. Ehelyett lassan kinyitotta makulátlan selyemingének gombjait, teste váratlanul megkeményedett, és felkészült. Egyik körmét borotvaéles karommá nyújtotta, és egy vékony vonalat szántott vele mellkasa bőrébe. Aztán oda szorította a lány száját a vérző sebre. Vére ősi volt, és hatalmas, gyorsan feltölti őt. Ezzel egy időben az elméjéért nyúlt. Öntudatlan állapotában viszonylag könnyű volt átvennie az irányítást, és parancsot küldeni neki az ivásra. Mégis meglepődött azon, amit felfedezett. Desarinak igaza volt. Tempest elméje nem követte a szokásos emberi mintákat. Inkább olyan volt, mint a ravaszul intelligens leopárdoké, akikkel gyakran futott. Nem pontosan ugyanolyan, de határozottan nem is emberi agy. De ebben a pillanatban mindez nem számított, könnyedén az ellenőrzése alatt tartotta, megkövetelve, hogy igyon, visszaszerezve, amit elvett tőle. A semmiből egy ősi kántálás lépett a lelkébe. Azon kapta magát, hogy rituális szavakat mond, amikről nem tudta honnan jöttek, de egyszerűen mondania kellett. Mormolta népének ősi nyelvén, majd elismételte angolul is. Tempest fölé hajolt védelmezően, simogatta a haját, és halkan a fülébe lehelte a szavakat. Az életpáromnak követellek téged. A tiéd vagyok. Felajánlom neked az életem. Neked adom védelmem, a hűségem, szívem, lelkem és a testem. Ugyanezt kérem tőled. Az életed, a boldogságod és jóléted becsben tartom, és a magam érdekei elé helyezem mindig. Te vagy az életpárom, örökre szóló kötelék fűz hozzám és gondoskodom rólad, az idők végezetéig. Ahogy mondta a szavakat, furcsa változást érzett a testében, mintha feloldódna egy szörnyű feszültségből. A kimondott szavak mintha ezer apró szállal kötnék össze a lánnyal. A lelkét és a szívét. A lányhoz tartozott. És a lány hozzá. De valami nincs rendben. A lány halandó. Ő Kárpáti. Tempest megöregszik. Ő nem fog. De még ez sem számított. Semmi nem számított, csak hogy a lány ott volt az ő világában, és hogy mellette volt. Ez pedig helyesnek tűnt. Úgy illett hozzá, mintha neki alkották volna. Darius becsukta a szemét, tartotta, és kiélvezte az érzést, hogy a karjában van. Aztán lezárta a sebet, és lefektette Tempestet óvatosan a kanapé párnái közé. Nagyon óvatosan, szinte áhítattal kezdte letörölgetni a maszatot az arcáról. Ha felébredsz, nem fogsz emlékezni erre. Csak arra, hogy megkaptad a munkát, és most a csapat tagja vagy. Nem tudsz semmit arról mi vagyok, és hogy vért cseréltünk. Megerősítette a parancsot egy kemény mentális lökéssel, ami több mint elegendő volt ahhoz, hogy egy embert meggyőzzön az emlék valódiságáról. Borzasztó fiatalnak nézett ki, ahogy így aludt a vörös-arany hajával, bájos arcával. Megérintette a finom vonásokat birtokló mozdulattal, fekete szemeiben vágy izzott. Majd megfordult, tekintetét a nagymacskákra szegezte. Kedvelitek őt. Tud beszélni hozzátok? kérdezte őket. Nem szavakkal jött a válasz, hanem képekben, szeretet és bizalom. Bólintott. Ő az enyém, és nem fogok lemondani róla. Ti fogtok rá vigyázni, amíg felemelkedem. parancsolta nekik némán.

A két macska a kanapéhoz dörgölődött, próbáltak minél közelebb helyezkedni a nőhöz. Darius megérintette az arcát mégegyszer, majd megfordult, és elhagyta a lakókocsit. Tudta, hogy Desari rá vár és szelíd őzsuta szemei vádlón merednek majd rá. Ott állt a lakóautó elejének támaszkodva, és szép arcán zavar tükröződött. Abban a pillanatban, ahogy meglátta, hátranézett aggódva a lakótér felé. Mit műveltél? Maradj ki ebből Desari. Te vér vagy a véremből, akit a legjobban szeretek, a féltett kincsem, de Darius megállt, és rácsodálkozott, hogy évszázadok óta először tudja őszintén nem csak mondani, hanem érezni is az érzelmeket. Újra érezte, hogy szereti a húgát. Ez lehengerelte, annyira valós, erős volt, megkönnyebbült tőle. Nem kellett már pusztán az emlékezetére hagyatkoznia, milyen is volt szeretni őt. Mihelyt visszaszerezte a lélekjelenlétét, folytatta. De nem fogom tolerálni a beavatkozásod ebben a kérdésben. Tempest velünk marad. Ő az enyém. A többiek nem érinthetik meg. Desari a torkához kapta a kezét, és elsápadt. Darius, mit tettél? Ne is gondolj arra, hogy szembeszegülsz velem, vagy elviszem innen messzire, és itt hagylak benneteket, hogy járjátok a saját utatokat. Desari szája megremegett. A védelmed alatt állunk Darius. Mindig te vezettél bennünket, és mi mindig megbíztunk benned. Teljesen megbízunk benned, tehát te is bízz a döntésedben. habozott egy kicsit Tudom, hogy nem okoznánk fájdalmat ennek a lánynak. Darius tanulmányozta a húga arcát egy hosszú pillanatig. Nem, te biztosan nem Desari. És én sem. Csak azt tudom, hogy nélküle veszélyt, és halált jelentenék sokakra, akik megpróbálnának elpusztítani. Meghallotta Desari felziháló lélegzetét. Annyira rossz Darius? Olyan közel állsz hozzá? Nem használta a vámpír, vagy az élőholt szavakat, mégis mindketten tudták mit akar mondani. Ő az egyetlen, ami a halandók, halhatatlanok és közöttem áll. És ez a vonal még nagyon vékony. Ne avatkozz bele Desari. Ez figyelmeztetés. mondta könyörtelen elszántsággal. Darius volt mindig is a kis csoport elismert vezetője, gyerekkoruk óta, amikor ő mentette meg mindannyiukat a biztos haláltól. Már olyan fiatalon is képes volt felnevelni, megvédeni őket, mindent megadni nekik. Ő volt a legerősebb, legravaszabb, leghatalmasabb. Megkapta a gyógyítás ajándékát. Támaszkodhattak bölcsességére és hozzáértésére. Ő vezette őket biztonságosan immár évszázadok óta, gondolkodás nélkül. Desari tehát nem tehetett mást, mint támogatta őt ebben a dologban, ha ez volt a kérése. Nem, nem kérte. Megkövetelte. Tudta, hogy Darius nem túloz, nem hazudik, és nem blöfföl, soha nem tette. Amit mondott, az mindig pontosan azt jelentette, amit a szavai. Lassan, vonakodva Desari bólintott. A fivérem vagy Darius. Veled vagyok mindenben, bármit akarsz is tenni. Hátat fordított neki, mert életpárja csillámlott mellé hirtelen. Julian Savage még mindig rácsodálkozó boldogságot váltott ki belőle, magas, izmos testével, feltűnő, szőke hajával, olvadt arany szemeivel, amikben mindig tükröződött a szerelem, ahányszor csak ránézett.

Julian lehajolt, ajkával megsimogatta Desari halántékát, melegséget, és kényelmet adó érintéssel. Érezte a szorongását a lelki kapcsolatukon keresztül, és azonnal visszatért a vadászatból. Darius felé fordult, pillantása hűvös borostyánra váltott. Darius viszonozta, az ő fekete szemei sem voltak barátságosabbak semmivel sem. Desari felsóhajtott a két területféltő hím láttán. Mindketten megígértétek. Julian tartása azonnal ellazult, hangja már gyengéd volt. Valami gond van? Darius egy fura hangot adott ki, ami leginkább egy undorodó morgáshoz hasonlított. Desari a húgom. Mindig ügyelek a jólétére. Az aranyszemekben egy pillanatra átvillant a hideg fenyegetés. Aztán Julian mosolynak álcázva felvillantotta hófehér fogait. Ez így van, és ezért nem lehetek elég hálás neked. Darius kissé megrázta a fejét. Még mindig nehezen tolerálta a közelében a férfi jelenlétét, aki nem az ő családjukhoz tartozott. Elfogadni, hogy húga életpárja velük utazik, az egy dolog, de kedvelni is őt, az egy másik. Julian a Kárpátokban nevelkedett, az őshazájukban, és bár magányos létezésre kényszerült, megvolt az az előnye, hogy fiatal éveiben a felnőtt Kárpátiaktól tanulhatott. Darius tudta, hogy erős, népének egyik legjobb vadásza. Azt is tudta, hogy Desari teljes biztonságban van mellette, mégsem tudott lemondani húgát védelmező szerepéről. Az ő tudása évszázadok óta tartó vezetésből, és kemény tapasztalatokból épült fel. Sok évszázaddal ezelőtt, az azóta már majdnem teljesen elfeledett szülőföldjükön öt Kárpáti gyermek nézte végig szüleik rituális meggyilkolását. Megölték őket azok, akik vámpíroknak hitték a Kárpátiakat, karót döftek a szívükbe, lefejezték őket, és fokhagymával tömték tele a szájukat. Ez a török hódítások rémítő, vérzivataros idején történt, falujukat nappal támadták meg a behatolók, amikor a nap magasan járt az égen, és a felnőttek a legsebezhetőbbek voltak. A mozdulni képes felnőttek megpróbálták a halandó falusiakat menteni, és megvédeni magukat, annak ellenére, hogy a támadás szinte kómaszerű gyengeségükben érte őket, amibe a nappali órákban estek. De túl sok volt a támadó, és a nap túl magasan járt. Majdnem mindenkit lemészároltak. A portyázó sereg összeterelte a gyerekeket, halandókat, és halhatatlanokat egyaránt, egy szalmakunyhóba zárták, és rájuk gyújtották azt, elevenen elégetve őket. Darius egy illúzióval láthatatlanságot vont maga és még néhány gyerek köré a katonák elől, ami önmagában is bravúr volt annyi idős korában. Végül észrevett egy parasztasszonyt, akinek sikerült megszöknie a vérszomjas támadók elől, őt is belevonta az láthatatlan álcába, majd egy kényszert bocsátott rá. Beleplántálta az elméjébe, hogy menekülnie kell, és a Kárpáti gyermekeket is magával kell vinnie. A nő elvitte őket túl a hegyeket a kedveséhez, akinek volt egy hajója. Annak ellenére, hogy századok óta járt a szóbeszéd a nyílt vízen felbukkanó tengeri kígyókról, és emiatt a hajósok nemigen mertek eltávolodni a partoktól, a parton rájuk váró török áradat kegyetlenkedései elől a hajó és a legénysége mélyen kimenekültek a nyílt tengerre. A gyerekek összebújtak a sosem látott vízi járműben, mind halálra voltak rémülve, megrázta őket szüleik kegyetlen halála. Még Desari, aki csupán csecsemő volt is tisztában volt vele,

hogy mi történt. Darius tartotta bennük a lelket, kitartva amellett, hogy ha együtt maradnak, életben maradhatnak. Szörnyű vihar keletkezett, a legénységet elsodorta a fedélzetről, a tenger éppúgy benyújtotta az igényét az emberekre, mint a törökök. Darius ismét megtagadta, hogy megadja magát a sorsnak. Alig pár éves volt, de vasakarata már megnyilatkozott. Egy madár képét ültette a gyermekek elméjébe, és kényszer alá helyezte őket, hogy fiatal koruk ellenére alakot váltsanak, még mielőtt a hajó elsüllyedt. Aztán karmai közé kapta a pár hónapos Desarit, és a legközelebbi szárazföld felé vezette őket. Afrikába. Darius hat éves volt, Desari hat hónapos. A másik lány Syndil volt. Volt velük még három fiú, a legöregebb négy éves. Hazájuk kényelme, és a felnőttek gondoskodása után Afrika vadnak, primitívnek, félelmetesnek tűnt. Darius felelősséget érzett mindannyiuk biztonságáért. Megtanult harcolni, vadászni, ölni. Megtanulta használni a hatalmát, hogy vigyázzon a kis csoportra. Annyira fiatalok voltak mindannyian, hogy még nem volt idejük a felnőttektől tanulni, felismerni saját hatalmukat, látni a láthatatlant, parancsolni az élőlényeknek és a természeti erőknek, magukhoz hívni a föld gyógyító erejét. Ezeket mind meg kellett tanulniuk, és nem voltak szüleik, akik megtaníthatták volna őket. De Darius ebben sem fogadott el semmiféle korlátozást. Bár ő maga is csak egy kisfiú volt, egyetlen gyermeket sem veszített el. És ez teljesen természetes volt neki. A két lányt volt legnehezebb életben tartania. A Kárpáti gyermekek ritkán érték meg az első életévüket, a lánygyermekek pedig még ritkábban. Eleinte Darius abban reménykedett, hogy a Kárpáti felnőttek keresni fogják őket, és értük jönnek. De addig is, gondoskodnia kellett a többiekről, ahogy tudott. Az idő telt, és a hazájuk emléke lassan elmosódott. Néhány szabály születésüktől fogva volt beléjük vésődve, néhányat Darius szedett fel még szüleivel való beszélgetései során, erre alapozva megalkotta saját törvényeiket, becsületkódexüket, ami szerint élhettek. Gyűjtött gyógynövényeket, vadászott állatokra, minden új táplálékot először magán kipróbálva. Gyakran megmérgezte magát így. De végül megtanulta a vadon ösvényeit, erős védelmező lett, és a gyerekekből álló szedettvedett kis csapat erősebb családdá lett, mint sok náluk sokkal könnyebb helyzetben lévő vérrokon. Az a kevés, akikkel fajtájukból találkoztak, már mind átfordult vámpír, élőholt volt, akik igyekeznek mindenkit megölni maguk körül. Mindig Darius volt, aki levadászta őket, elpusztította ezeket a rettegett démonokat. A család elszánt volt, hevesen védték egymást. És mindannyiukat Darius, kérdés nélkül. Ereje, tudása, és alkalmazkodóképessége átsegítette őket évszázadokon, lehetővé téve egy új életformát a számukra. Nagy sokk érte őket néhány hónappal ezelőtt, amikor egyik társuk Kárpátiból vámpírrá változott. Darius titokban attól félt, hogy végül fajtájuk minden hímje átfordul, és legjobban amiatt, mi lesz a családjával, ha ő sem tud tovább ellenállni. Századok óta nem érzett már érzelmeket, és a színek is elvesztek a számára, aki az átfordulás közeledésének biztos jele volt.

Soha nem beszélt senkinek sem arról a félelméről, hogy eljön a nap, amikor egyik családtagját lesz kénytelen elpusztítani, támaszkodva vasakaratára, és saját becsületük által írt törvényeikre. De az elképzelhetetlen megtörtént, az egyik hím átfordult. Darius elsuhant húga, és az életpárja mellett, és közben Savonra gondolt. Savon volt a második legidősebb fiú, a legközelebbi barátja, Darius gyakran bízta rá a többieket, amíg ő vadászni ment. Savon mindig is a család második számú vezetőjének számított, aki védte Darius hátát. Megállt egy pillanatra egy hatalmas tölgyfa mellett, és nekitámaszkodott. Visszaemlékezett arra a pár hónappal ezelőtti borzalmas napra, amikor Savont Syndil fölött guggolva találta, a lány testét pedig számtalan harapás, és seb borította. Meztelen volt, combjai közül vér, és Savon magja szivárgott, szép szemei üvegesek voltak a sokktól. Savon akkor megtámadta Dariust, halálos karmaival megpróbálta átvágni a nyakát. Majdnem végzetesen meg is sebesítette, hiszen Dariust ledermesztette az, amit látott, és hogy rá kellett jönnie, legjobb barátja azzá vált, amitől minden hím rettegett, hogy megtörténik vele. Vámpírrá. Élőholttá. Savon brutálisan megverte, és megerőszakolta Syndilt, aztán pedig megpróbálta megölni Dariust. Nem volt más választása. Meg kellett ölnie a barátját, elégetni a szívét, és a testét, hiszen rég megtanulta már a kemény leckét, hogyan kell végleg elpusztítani egy vámpírt. Az élőholtak képesek voltak újra, és újra feltámadni, halálos sebekből is, hacsak nem használtak ellenük bizonyos technikákat. Dariusnak senkije sem volt, akitől ezeket megtanulhatta volna, csak egy örökkévalóságnyi ideje, és ösztönei a hibák kijavítására. A Savonnal vívott borzalmas csata után Darius hosszú ideig feküdt a földben, hogy meggyógyíthassa magát. Syndil az óta az éjszaka óta nagyon csendes lett, legtöbb idejét párduc alakban töltötte a két másik macska, Sasha és Forest társaságában. Csak most tudta érezni a mély, elsöprő bánatot, bűntudatot, és kétségbeesést, amiért nem vette észre időben, hogy mi fog történni, és nem találta meg a módját, hogy segítsen valahogyan a barátjának. Végtére is, ő volt a vezetőjük, ő volt a felelős érte. És Syndil most olyan szomorú volt, mint egy eltévedt gyermek, gyönyörű, sötét szemeiben óvatosság ült. Az bántotta leginkább, hogy nem tudta megvédeni őt, és mindez a saját önteltsége miatt, amivel azt képzelte, hogy a vezetése és szoros kapcsolatuk egymással megakadályozhatja a fajtájuknál már megtapasztalt romlottá válást. Azóta sem tud Syndil szemébe nézni. És most ő szegte meg a saját törvényeit. Azon tűnődött el, hogy ezeket a törvényeket már ő hozta, vagy még a valódi családjában, az apjától hallotta őket? Vagy már beléjük vésődtek a születésük előtt, mint ahogy tapasztalt már ilyet más esetekben? Ha kicsit jobb viszonyban lett volna Juliannal, több információt oszthattak volna meg, de Darius az évszázadok alatt mindig mindent a saját tapasztalatából tanult meg, senki sem válaszolt a kérdéseire, hibáinak, tetteinek ő egyedül viselte a következményeit. Éhség tört rá, és tudta, hogy nincs más választása, mint elmenni, vadászni. Úgy döntöttek, hogy pár napig itt táboroznak, egy kempingben, mélyen egy kaliforniai állami park területén, amit kevesen látogattak, és jelen pillanatban is üresen állt. Volt ugyan egy autópálya a közelben, de ő elhelyezett egy láthatatlan figyelmeztetést, egy kényszert, egy félelmet, amitől

a halandók, akik azt tervezték, hogy itt szállnak meg, inkább továbbmentek. Ezzel nem ártott az embereknek, csak óvatosak lettek tőle. De ez sem tartotta távol Tempestet. Ezzel a gondolattal nekifutott, és pár lépésen belül teste eltorzult, alakot váltott. Izmai, és inai pillanatokon belül alakultak egy párduc erős, rugalmas testévé. Lopakodó léptekkel egy másik, népszerűbb kemping felé vette az útját, ami egy mély, tiszta tó közelében feküdt, az erdő mélyén. A párduc hamar megtette a távolságot, zsákmány illatát keresve megkerülte a táborhelyet, hogy megfelelő szélirányba kerüljön, majd megbújt az alacsony bokrok mögött. Két férfit figyelt, akik a nádas szélén horgásztak, és közben rövid mondatokat váltottak egymással. Darius nem figyelt a szavaikra. A macskatestben meglapult a talaj közelében. Gondosan helyezte egymás elé minden hatalmas mancsát, ahogy előre lopakodott. Az egyik férfi felé fordította a fejét, amikor a kemping felől nevetést hozott feléjük az éjszaka. Darius mozdulatlanná dermedt. Prédája visszafordította a fejét a tó felé, és a párduc teljes csendben még közelebb osont hozzá, majd leguggolt, izmai összehúzódtak, és várt. Elküldte néma hívását az alacsonyabb férfi felé, akit kiválasztott zsákmányának. A halandó felemelte a fejét, majd a bokor felé fordult, ami a nagymacskát rejtette. Beleejtette a horgászbotját a tóba, és masírozni kezdett előre, egyik lábát téve a másik elé, kiüresedett pillantása le sem nézett a lába elé. Jack! a másik férfi megragadta a süllyedő botot, visszatekerte a zsinórt, közben pedig elhűlten nézett barátja után. Darius egy gondolatblokkolással a helyükre dermesztette a két férfit, visszaváltozott párducból saját alakjába, és megközelítette Jack -et. Ez volt az egyetlen biztonságos megoldás. Egy ragadozó nagymacska testében túl veszélyesen elragadhatnák annak ösztönei. A párduc szemfogai megölik az állatokat. Kitapasztalta saját elkövetett hibáiból, még gyermekkorában, amikor még nem volt elég erős, és képzett, hogy hogyan tud vadászni, mi az, ami elfogadható, és mi nem. Kénytelen volt használni a párducok képességeit, és elfogadta, hogy ő a felelős azoknak a bennszülötteknek a haláláért, akiken tökéletesítette vadásztehetségét, de nem tehetett mást. A többi gyereket tőle várta a tudást, és az életben maradást. Most, ennyi évszázad rutinjával a háta mögött könnyedén nyugalmat, és elfogadást küldött a másik emberre. Ráhajtotta a fejét a halandó nyakára, és ivott, gondosan odafigyelve, nehogy túl sokat vegyen el. Nem akarta, hogy a férfi később gyenge legyen, vagy szédüljön. Aztán miközben leültette az első férfit a bokrok között a földre, magához hívta a másikat. Végül jóllakott lassúsággal ismét felvette a nagyragadozó alakját. A macska ösztöne felhorgadt benne, késztetést érzett, hogy beljebb vonszolja az áldozatait a sűrűbe, megölje őket, és lakmározzon húsukból, és a vérükből. Darius felülkerekedett a vágyon, puha, párnás tappancsaival futásnak eredt a lakóbusz felé. A család zenekarként Sötét Trubadúrok néven városról városra járt, és koncerteket adott, amilyen gyakran csak tudtak, de Desari előnyben részesítette a kisebb helyszíneket. Az állandó utazás fenntartotta a személyes névtelenségüket, míg a hírnevük egyre csak nőtt. Desari hangja kísértő, és megbabonázó. Dayan egy remek dalszerző, aki szintén jó énekhanggal rendelkezik, elragadja a közönséget, és bűvöletben tartja őket. A régi időkben a trubadúrélet megengedte nekik, hogy közeli, tüzetesebb vizsgálódás nélkül utazhassanak

egyik helyről a másikra, és senki sem tudta összevetni, vagy megtárgyalni megjelenésük állandó változatlanságát. Most a világ egyre kisebbé vált, és a magánéletük megőrzése a rajongók elől egyre nagyobb bravúrnak számított. Így meg kellett tenniük minden erőfeszítést, hogy megőrizhessék a normálisság látszatát, beleértve azt is, hogy a tökéletlen, és szinte használhatatlan autókat kellett helyváltoztatásra használniuk. Így lett szükségük egy szerelőre a gépkocsiparkjuk karbantartására. Darius menet közben felvette saját alakját, majd belépett a minden luxussal felszerelt lakókocsiba. Tempest még mélyen aludt, biztos volt benne, hogy a vérveszteség miatt, amit túlzott mohóságával okozott neki. Meg kellett volna próbálnia uralkodni magán, a váratlan extázis megfosztotta önkontrolljától. De csak ránézett, és már át is száguldott rajta a könyörtelen, sürgető vágy. Tudta, hogy nem fog menni. Neki, és ennek a kis tűzszínű nőnek meg kell találnia valamiféle egyensúlyt. Darius nem volt hozzászokva, hogy ellent mondjanak neki. Mindenki tette kérdés nélkül, amit mondott neki. Viszont nem várhatja el egy emberi nőtől, hogy ugyanezt tegye. Szorosabban köré igazgatta a takarót, szájával végigsimított a homlokán. Hüvelykujjával belekóstolt bőre lágyságába, és úgy érezte, hogy az egész testét megrázta az az egy érintés. Összeszedte magát, kiadta a leopárdoknak az utasításokat, és leszállt a buszról. Azt akarta, hogy Tempest állandóan biztonságban legyen. Bár a macskák is átaludták az egész napot, ahogy Darius, és a család többi tagja is, mégis meglehetős biztonsággal őrizték a lakókocsit, és a többi járművet, míg ők pihentek, és regenerálódtak a föld mélyén. Megparancsolta a macskák védő ösztöneinek, hogy Tempestet minden körülmények között meg kell védeniük. Második fejezet Vámpír. Tempest lassan felült, és automatikusan megtörölte a száját a kézfejével. Itt volt a Sötét Trubadúrok túrabuszában, a kanapéágyon, elveszve a párnák és a takarók között, amit a fekvőhelyre halmoztak. A két leopárd a teste mellett elnyúlva aludt. A napfény beszűrődött, hiába takarta vastag függöny az ablakokat. Késő délután lehet, a napnak már alacsonyan kell lennie. Gyenge volt, és remegett. A szája kiszáradt, ajkai kicserepesedtek. Szüksége volt folyadékra, sokra. Bármilyenre. Amikor megpróbált felállni, kissé megingott, elvesztette az egyensúlyát. Eszébe jutott az a szörnyű éjszakai jelenet, még akkor is, ha Darius megparancsolta neki, hogy felejtse el az egészet. Nem voltak kétségei afelől, hogy a legtöbb embernél hatásos lett volna ez a parancsféleség, de nála valamiért nem működött. Ő kicsit mindig is más volt, képes volt kommunikálni az állatokkal, olvasni a gondolataikat, és azok is olvasták az övét. Ezen tulajdonságának kellett tehát valamiféle részleges pajzsként működnie Darius szellemi ráhatása ellen, bár ő valószínűleg úgy gondolta, hogy sikeresen megsemmisítette az emlékeit arról, hogy mi ő, és hogy mit tett vele.

A torkához kapta a kezét, keresve sebet, és közben rájött, hogy ő sem volt teljesen immunis a férfi vonzerejére. Életében nem érezte még ennyire a kémia beindulását a testében. Szinte elektromos feszültség ívelt köztük, sistergő, pattogó. Megalázó volt elismernie, hogy a történtekben ő sem volt teljesen ártatlan. Képtelen volt neki ellenállni. És ez megrázta. Megrémítette. Na, jó. A férfi biz isten egy vámpír. Majd később sikolt, és szétesik, de most fontosabb, hogy kijusson innen. Elfutni. Elrejtőzni. Olyan távolságra kerülni a mániákustól napnyugtáig, amikor állítólag a vámpírok felkelnek, vagy mi, amennyire csak lehet. Most valószínűleg alszik valahol. Isten nem teheti azt vele, hogy valahol itt van egy koporsóban, a lakókocsiban! Nem állt szándékában senki szívébe karót döfni. Ez nem fog megtörténni. Végül elhatározta, hogy elmegy a rendőrségre, valakinek tudnia kell erről. Megingott járás közben, ahogy a busz eleje felé haladt. Hogy biztosítsa magát, van még tükörképe, belenézett abba, ami az útjába esett, és összerezzent attól, amit látott. A vámpír nemigen fog üldözni valakit, aki úgy néz ki, mint ő jelenleg. Mint Frankenstein menyasszonya. Persze Tempest, motyogta csak úgy magának majd azt mondod a rendőröknek, biztos úr, egy ember megharapta a nyakamat, és szívta a vérem. Ő egy népszerű zenekar biztonsági embere, testőr. És egy vámpír is egyben. Menjen, és tartóztassa le! Összeráncolta a homlokát, és elmélyítette a hangját. Persze, már indulok is! Hiszek neked. Amúgy te ki a fene vagy? Ő egy hajléktalan, nincstelen fiatal nő, aki szökési rekordot állított fel minden nevelőotthonból, ahova merészelték felvenni. Jó lenne egy vicces farmon kikötni. Elvégre folyamatosan az állatokhoz beszél. Múúú. Igen, ez lenne a neki való, tökéletes munka. A fürdőszobában találta magát, a fényűző, és patikatisztaságú helyen tudott volna épp mit megcsodálni, de ehelyett kinyitotta a csapot, és annyi vizet ivott, amennyi csak belé fért. Átöltözött egy kék farmerbe, és egy tiszta pamutpólóba az apró hátizsákból, amit mindig magánál hordott. Abban a pillanatban, ahogy a kijárat felé indult, mindkét nagymacska felkapta a fejét, és tiltakozó hangot adtak ki magukból. Sajnálkozását küldte el feléjük, de villámgyorsan kicsusszant az ajtón, még mielőtt azok odaérhettek volna. Érezte a szándékaikat, és tudta, hogy Darius arra utasította őket, hogy tartsák ott, amikor felébred. Mindketten morogtak, és dühösen fújtak odabenn a szökése miatt, de ő nem habozott, rájuk vágta az ajtót, és futásnak eredt, el a busztól. Több percet eltöltött azzal, hogy megpróbálta megkeresni a szerszámosládáját, amit mindenhova magával hordott, de sehol sem találta. Szitkozódott néhány strófányit, majd elkezdett kocogni az autópálya felé. Amint néhány mérföld kerül közé, és Darius közé, sokkal boldogabb lesz. Hogy a csodába tudott pont egy vámpírba botlani? Lehet, hogy ő az egyetlen létező. Aztán azon töprengett, miért nem ájult el a rémülettől. Azért az mégsem mindennapos, hogy valaki találkozik egy vámpírral. Konkrétan senkit sem tudott, aki találkozott volna egy vámpírral. Eddig. Ő az egyetlen emberi lény jelenleg, aki tudja, hogy léteznek vámpírok. Felnyögött. Miért kerül állandóan ilyen zűrökbe? Kimegy egy egyszerű állásinterjúra, és mellékesen összefut egy vámpírral.

Hárommérföldnyi kocogás után már igencsak hálás volt, amiért szeret futni, mert egyetlen árva autó sem jött arra. A járása lelassult, haját egy lófarokba rögzítette, hogy izzadt nyaka szabaddá váljon. Hány óra van? Miért nincs neki egy órája? És miért nem nézte meg mennyi az idő, indulás előtt? Körülbelül egy órányi kocogás és séta után végre leintett egy autót, ami elvitte egy rövid távolságra. Úgy érezte, hogy rendellenesen fáradt, és hogy ismét nagyon szomjas. A pár, aki felvette, tele volt jó szándékkal, de az energikusságukkal teljesen kimerítették, így szinte örült, amikor végre elbúcsúzhatott tőlük, és következett ismét a futás, és a kocogás. De ezúttal nem jutott sokkal messzebb. Annyira ólmosan fáradtnak érezte magát, mintha minden lépést derékig futóhomokban kellene megtennie. Hirtelen leült az út szélére, mert a feje elkezdett aggasztó erővel lüktetni. Megdörzsölte a halántékát, és a tarkóját, abban a reményben, hogy ez majd némileg enyhíti a fájdalmat. Kis kék pickup teherautó húzódott le mellé. Annyira gyengének érezte magát, hogy alig tudott lábra állni, hogy a vezető oldali ablak mellé botorkáljon. A férfi körülbelül negyven lehetett, zömök és izmos testalkatú. Rámosolygott, szemében egy csipetnyi aggodalom látszott. Valami baj van kisasszony? Rusti megrázta a fejét. El tudna vinni akár csak egy rövid távolságra is? Persze, ugorjon be. Letolt az ülésről egy halom rumlit a földre. Az egész teherautó egy merő rumli volt, de ki bánja? Köszönöm. Úgy néz ki, csúnya egy időjárásunk lesz ma. És az lett. Váratlanul sötét felhők kezdtek gyülekezni az égen. A férfi felnézett a szélvédőn keresztül az égre. Őrület. Az időjárás jelentés mára tiszta és napos időt jósolt. Talán ezek csak átvonuló felhők. Harry vagyok, állok rendelkezésére. Tempest. Odacsúsztatta a kezét egy rövid kézfogásra, de abban a pillanatban, ahogy megérintette az embert, a gyomra felkavarodott, és libabőrös lett. Hüvelykujja épp csak hozzáért a kézfejéhez, mégis a hideg futott végig a gerincén. De Harry azonnal elengedte, sebességbe tette az autót, és szeme az útra tapadt. Rusti olyan messze húzódott tőle, amennyire csak bírt, küzdve egyre feljebb kúszó hányingerével, és elszabadult fantáziájával. De mihelyt a feje hozzáért a fejtámlához, a fáradtság erőt vett rajta, szempillái lassan lecsukódtak. Harry nyilvánvaló aggodalommal vetett rá egy pillantást. Talán beteg? Elvihetem a legközelebbi orvoshoz. Azt hiszem, lennie kell egy kisvárosnak néhány mérfölddel lejjebb az út mellett. Rusti megpróbált magyarázkodni, miközben megrázta lüktető fejét. Halványan, de érezte, hogy homlokára apró verítékcseppek ülnek ki. Csak kocogtam néhány mérföldet. Azt hiszem kicsit túlzásba vittem.

De tudta, hogy nem ez a baj. Valamilyen oknál fogva a testének minden sejtje tiltakozott, hogy messzebb kerüljön Dariustól. Tudta. Érezte. Aludjon egyet. Én már megszoktam, hogy egyedül vagyok a kocsiban. tanácsolta Harry Általában szól a rádió, de ha zavarja, megvagyok nélküle is. Nem, egyáltalán nem zavar. Szempillái egyszerűen nem maradtak fenn, hiába igyekezett nyitva tartani a szemeit. Vagy talán bekapott valami vírust. Hirtelen felegyenesedett. Lehetnek veszettek a vámpírok? Elvégre denevérré tudnak válni, nem? És a denevérek terjesztik a veszettséget ugyebár? Semmi baja sem volt a denevérekkel, de ez nem jelentette azt, hogy a vámpírokat is szereti. Mi van, ha Darius megfertőzte valamivel? Csak most vette észre, hogy Harry őt figyeli. Valószínűleg úgy gondolja, hogy felvett valami futóbolondot. Kényszerítette magát, hogy hátradőljön az ülésen, és lehunyja a szemét. Válhat valakiből vámpír egy kis harapástól? Kis harapás? Feszengett, ahogyan felidéződött benne az a sötét, érzéki hőség, ami átjárta közben a testét. Olyan rendben lévőnek tűnt. Szóval oké, ez egy nagy harapás volt. Az emlék, a nyakára tapadó száj érintése, ami arra késztette, hogy még jobban dobogjon a szíve, lüktessen és égjen, ismét lángokat gerjesztett a testében. Azon kapta a kezét, hogy felcsúszik a torkára, hogy megkeresse a helyet, ahogy erotikus emlékét felidézte. Majdnem hangosan nyögött fel. Darius határozottan megfertőzte valamivel, de az nem a veszettség. A fáradtság tovább ostromolta a testét, gyengítette végtagjait, így feladta a küzdelmet, és megengedte a szemének, hogy lecsukódjon. Harry vezetett vagy negyedóráig, közben pedig gyors, rejtett pillantásokat vetett stopposára. Szíve hangosan dobogott a mellkasában. Ez a kis tekergő egyenesen az ölébe esett. És ajándék lónak ő ugyan nem nézegeti a fogát. Ránézett az órájára, és elégedetten látta, hogy még bőven időben van. Még volt pár óra addig, míg a főnökével kellett találkoznia, kiélheti hát fantáziáit a kis vörössel. A baljós felhők megvastagodtak, és elsötétültek, néha egy villám kanyargott elő belőlük a mennydörgés dübörgésével a nyomában. Még csak kora este volt, körülbelül hat harminc, és Harry egy ligetet keresett, ahova lehúzódhatna az útról, és ahol rejtve lehetne az elhaladó autók elől. Rusti összerezzent, amikor arra ébredt, hogy egy ügyetlen kéz kotorászik a mellén. Szemei felpattantak. Harry dőlt felé a saját üléséből, és a ruháját tépkedte. Megütötte őt keményen, amennyire képes volt abban a csöpp kis térben, amit az autó nyújtott. De Harry erős ember volt. Megütötte őt a füle mögött, majd a bal szemét érte az ökle. Egy rövid pillanatig csillagokat látott a fájdalomtól, majd minden elfeketedett körülötte, és lecsúszott az ülésen. Harry szája nyálasan, nedvesen tapadt az övére. Ismét küzdeni kezdett, vadul végigszántotta a férfi arcát a körmeivel. Állj le! Elég legyen! csapott le rá az öklével újra és újra, miközben a másik kezével a mellénél fogva leszorítva tartotta, keményen, fájdalmasan. Te egy kurva vagy. Mi másért

állítottál volna meg? Te is akarod. Ismerem a fajtád. Ha durván szereted drágám, én benne vagyok. Harcolj! Ez nagyszerű lesz, pont ezt szeretném. Térdét keményen a combjainak préselte, hogy lefogja, keze már a lány farmerjának derékpántja után kutatott. Rusti keze megtalálta a kilincset, és szinte kitépte a helyéből az ajtót, és kibukfencezett a földre. Négykézlábra tápászkodott, és igyekezett elmenekülni. A fejük fölött váratlanul megnyílt az ég, a sötét felhők rájuk ontották összes vízkészletüket, akár ha dézsából öntenék. Harry elkapta a bokáját, és elkezdte visszafelé húzni a kavicson. Aztán a másik bokáját is megragadta, és olyan keményen fordította a hátára, hogy bennszakadt a lélegzete. Villám lobbant felhőről felhőre, sistergett, és sziszegett. Világosan látta, ahogy felnézett az égre. Az eső ezüstös cseppjei beleestek a szemébe, le kellett csuknia őket. Harry ismét megütötte többször is az öklével. Jó érzés? Így érzed jól magad, igaz? hörögte. Szemei rúttá váltak, gyűlölettel, győzelemittasan néztek le rá. Tempest összeszedte a maradék erejét is, maga alá húzta a lábait, hogy belerúgjon, miközben a férfi öklei továbbra is ütötték. Úgy tűnt semmi sem segít. Mindkettejükre ömlött az eső, mennydörgések robajlottak körülöttük, belerengett a föld is. Egyáltalán nem volt figyelmeztetés. Az egyik pillanatban Harry teste még lefogva tartotta az övét, a következőben pedig hátradobta valami láthatatlan erő. Hallotta támadója kemény puffanását a pickup oldalán. Megpróbált megfordulni, hogy megnyugtassa kavargó gyomrát. Minden izma fájt. Sikerült térdre emelkednie, mielőtt elérte volna a hányásroham. Újra és újra. Feldagadt szemei akadályozták a látását, az esőben, szélben, és a hirtelen leereszkedő sötétségben alig látott valamit. Halott egy baljós reccsenést, mintha egy csont törne. Majdnem vakon kúszott egy fa felé, bizonytalanul talpra húzta magát mellette, majd átkarolta a törzset a karjaival, és kétségbeesetten kapaszkodott bele. Aztán karok ölelték át, és egy kemény mellkas felé húzták. Azonnal harcolni kezdett, vadul sikoltozott, és vakon csapkodott. Biztonságban vagy. Darius szinte dúdolt lágy hangon, és próbálta magában leküzdeni a vadállatot Senki sem fog bántani. Nyugodj meg Tempest. Velem biztonságban vagy. Abban a pillanatban nem számított micsoda Darius, megmentette őt. Odapréselte magát a kabátjához, minél közelebb hozzá, megpróbált minél kisebbre összehúzódni, szinte elbújni a nagy test menedékében. Tempest annyira remegett, hogy Darius már attól tartott, hogy elájul. A karjaiba vette, és még közelebb húzta magához. Nézd meg a halandót! csattant hátra a válla fölött, Dayannak, a helyettesének kiadva a parancsot. Darius bevitte Tempest viharvert kis testét a fák menedékébe. Egy merő káosz volt, arca feldagadt és sebes, könnyei a tudta nélkül gördültek le a szeméből. Összehúzta magát, és előre-hátra ringatta a testét, túlzottan emlékeztetve Dariust Syndilre Savon támadása után. Egyszerűen csak tartotta őt, hagyta, hadd sírjon, karjai megnyugtatóan fonódtak köré. Még mielőtt felemelkedett volna, a macskák figyelmeztették, hogy Tempest megszökött. Lelassította amennyire tudta, fáradtságot küldve rá. Aztán felhőket küldött, hogy eltakarhassák a napfényt, mert Kárpáti szemei és bőre egyre kevésbé voltak képesek elviselni