Julianna Baggott. konyvfanoknak...

Tiszták

Julianna Baggott konyvfanoknak...

Az első kiadás a Grand Central Publishing, a Hachette Book Group tagjának gondozásában jelent meg, 2012-ben. Copyright 2012 by Julianna Baggott All rights reserved Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: Julianna Baggott: Pure Fordította: Varga Csaba Béla Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2012.

A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Justh Szilvia Nyomdai előkészítés: Novák Tamás Nyomdai kivitelezés: Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu

Phoebe-nek, aki drótból hajtogatott madarat

PROLÓGUS A robbanások után nagyjából egy héttel halk zúgás hallatszott a magasból. Nehéz volt pontosan számon tartani az időt. Az égboltot elborították az elfeketedett felhők sötét, háborgó hullámai, a levegő pedig elnehezült a hamutól és a portól. Sosem tudtuk meg, mi repült el fölöttünk, mert eltakarták a felhők. Talán egy repülőgép vagy valamilyen léghajó lehetett. Én azonban megpillantottam a jármű fémhasát. A tompán csillogó test egyetlen pillanatra előbukkant a homályból, aztán már el is tűnt. Akkoriban még a Kupolát sem láttuk. Ma szinte ragyog a hegy tetején. Akkoriban csupán valamiféle elmosódott derengésnek tűnt a messzeségben. Hatalmas gömbként lebegett a föld felett, mintha valami fénybuborék lett volna, ami nem is támaszkodik a talajra. Bizonyára volt oka annak, hogy az a zúgó gépezet elrepült a fejünk felett, és mi nem tudhattuk, hogy nem fognak-e újra bombázni. Igaz, mi értelme lett volna? Már minden elpusztult, összeomlott vagy elsodorta a tűzvihar. A fekete esővíz sötét tócsákban gyűlt össze. Voltak, akik ittak belőle, és belehaltak. Testünket nyers sebhelyek, sérülések és torzulások borították. A nyomorult túlélők bicegve és sántikálva kerestek maguknak olyan zugot, amelyet elkerült a vész: a haldoklók menete volt ez. Aztán feladtuk, beletörődtünk. A zúgást hallva már nem is kerestünk fedezéket. Talán néhányan abban reménykedtek, hogy egy mentőexpedíció érkezik. Talán én is ezt hittem. Akik képesek voltak feltápászkodni a romok közül, azok megindultak. Én nem tudtam. A jobb lábamat térdtől lefelé elveszítettem. A tenyerem felhólyagosodott, mert egy csövet használtam mankónak. Te, Pressia, csak hétéves voltál, a korodhoz képest apró termetű. Még mindig fájt a csuklódon a nyers sebhely, arcodon az égés nyomai. Viszont fürge

voltál. Felmásztál egy romhalmaz legtetejére. Oda akartál menni a zaj forrásához. Hívogatott a dübörgés, ami az égből jött. Ez volt az a pillanat, amikor testet öltött a levegő. Kavargó, csapkodó mozgás támadt. Az égbolt megtelt szögleges, testetlen szárnyakkal. Papírlapokkal. Körülötted hullottak a földre. Mindent elborítottak, mint az óriási hópelyhek, amilyeneket régen a gyerekek összehajtogatott papírból vágtak ki, hogy feldíszítsék velük az osztálytermük ablakait. A fehér papír szürkén ért földet a levegőben kavargó hamu miatt. Felvettél egyet, akárcsak a többiek, akik még képesek voltak erre, amíg elfogyott az összes papír. A tiedet odaadtad nekem, én pedig hangosan felolvastam. Mint az Úristen suttogtam. Úgy vigyáznak ránk, mint az Úr jóindulatú tekintete. Nem voltam egyedül ezzel a gondolattal. Néhányakat áhítat töltött el. Mások dühöngtek miatta. Még mindig kábultak, zavartak voltunk. Vajon felkérnek néhányunkat arra, hogy lépjünk be a Kupola kapuján? Vagy megtagadnak minket? Aztán évek teltek el. Elfelejtettek minket. Kezdetben a papírdarabok igen értékessé váltak, a pénzt helyettesítették. De nem bírták túl sokáig. Túl nagy volt az igénybevétel. Miután elolvastam, összehajtottam a papírt, és így szóltam hozzád: Megőrzőm neked, és vigyázok rá, rendben? Nem tudom, hogy értetted-e, amit mondtam. Még mindig néma és zavarodott voltál. Kifejezéstelen arccal, tágra meredt szemmel néztél rám, pontosan úgy, mint a babád. Ahelyett, hogy biccentettél volna, a

babád fejével bólintottál. Most már örökre egybeforrt veled. Ha pislogott, te is pislogtál. Sokáig így éltünk.

PRESSIA S ZEKRÉNYEK P RESSIA A SZEKRÉNYBEN FEKÜDT. Két hét múlva tizenhat éves lesz, és attól kezdve itt fog aludni. A megfeketedett farostlemez nyomta a hátát. Beszívta a dohos levegőt, a hamu kesernyés szagát. Jónak kell lennie, hogy életben maradhasson. Jónak és csendesnek. Éjszaka pedig, amikor az SZFH járőrözik az utcákon, el kell rejtőznie. Könyökével kinyitotta az ajtót, ott ült kint a nagyapja. A székét az utcácskára nyíló ajtó mellé állította. A torkába ágyazódott ventilátor halkan zúgott. A parányi műanyag szárnyacskák az egyik irányba pörögtek, amikor beszívta a levegőt, majd az ellenkezőbe, amikor kifújta. Pressia annyira megszokta a ventilátort, hogy néha hónapokon keresztül nem is vette észre. Akadtak persze olyan pillanatok, például ez a mostani, amikor mintha kilépett volna az életből, és mindenen csodálkozott. Szóval, mit gondolsz? Tudsz majd ott aludni? kérdezte a férfi. Tetszik a szekrény? Pressia gyűlölte a szekrényt, de nem akarta megbántani a nagyapját. Úgy érzem magam, mint egy dobozba zárt fésű válaszolta. Egy kiégett borbélyműhely hátsó raktárában laktak. A parányi helyiségben egy asztal, két szék és a padlón két régi raklap volt. Az egyiken a nagyapja aludt, a másikon a lány. A mennyezetbe vert kampóról egy összeeszkábált kalitka lógott. A raktárhelyiség hátsó ajtaját szokták használni, ami egy sikátorra nyílott. A régi időkben a borbély a kellékeit

tárolta ebben a szekrényben. Azelőtt dobozszámra feküdtek itt a fekete fésűk, a kék arcszeszes üvegek, a borotvakrém dobozai, a gondosan összehajtogatott kéztörlők és a fehér kendők, amelyeket a vendégek vállára terítettek. A lány biztosra vette, hogy rémálmai lesznek, amelyek arról szólnak, hogy palackba zárták, mint a kék arcszeszt. A nagyapja köhögni, a ventilátor pedig vadul pörögni kezdett. A férfi arca bíborvörössé vált. Pressia kimászott a szekrényből, odasietett hozzá, és erősen hátba vágta. A köhögés miatt az emberek már nem vették igénybe a nagyapja szolgáltatásait. Azelőtt temetkezési vállalkozó volt, később már csak hússzabóként emlegették. Amit a halottakon megtanult, azt az élőkön alkalmazta. A kislány segített neki alkohollal megtisztítani a sebeket. Sorba rakta a műszereket, néha pedig lefogott egy-egy kiskölyköt, ha rúgkapálni kezdett. Az emberek ma már azt hiszik, hogy nagyapa is megkapta a fertőzést. Minden rendben? kérdezte Pressia. A férfi nagy nehezen összeszedte magát. Bólintott. Jól vagyok. Felemelte a földről a téglát, és rátette a jobb lába csonkjára. A tégla az összeégett kábelek csomóján feküdt. A nagyapja egyedül ezzel a téglával védekezhetett az SZFH ellen. Egyelőre ez a szekrény a legjobb, azok közül, amink van folytatta a férfi. Legyél türelmes. Pressia tudta, hogy hálásabbnak kellene lennie. Nagyapja pár hónappal korábban alakította ki neki a búvóhelyet. A raktárhelyiség üzlet felőli falát szekrények borították. Az épület tetejének nagyobbik részét egyszerűen elsöpörte egy robbanás. A romba dőlt műhely fölött jól látszott az égbolt. Nagyapa kiszedte a szekrényekből a fiókokat és a polcokat. Most már egy titkos csapóajtó vezetett át az üzletbe. Pressiának csak el kell mozdítani az egyik szekrény hátlapját, és máris átjut oda. Jól jön ez majd, ha menekülnie kell. Onnan viszont hová megy? A nagyapja megmutatta neki a régi vízelvezető csatornát. Ott majd a csőben rejtőzködve kivárhatja, amíg az SZFH átkutatja a raktárt. Itt csak egy üres szekrényt találnak, meg a nagyapját. Az öreg persze elmondja nekik, hogy a lány hetekkel ezelőtt eltűnt. Talán örökre elment. Lehet, hogy már meg is halt. Nagyapa megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy hinni fognak neki, mert akkor a lány visszajöhet. És

lehet, hogy az SZFH azután már nem is fogja zaklatni őket. Sajnos mind a ketten pontosan tudták, hogy ennek kicsi az esélye. Pressia ismert néhány idősebb gyereket, akik tényleg elszöktek. Ott volt a Gorse nevű fiú, meg a húga, Fandra. Fandra Pressia jó barátja volt, míg pár évvel ezelőtt el nem tűntek. Ott volt aztán még az állkapocs nélküli fiú is, meg az a két kölyök, akik arról beszéltek, hogy valahol, jó messze innen, össze fognak házasodni. A szóbeszéd szerint létezett egy földalatti szervezet, amelyik kijuttatta a gyerekeket a városból. Átvitte őket az Olvadaton meg a Halálzónán, oda, ahol megmaradtak más túlélők, egész civilizációk. Ki tudja? Az ilyen suttogást azonban nem lehetett komolyan venni. A jó szándékú hazugságokkal csak vigasztalni próbálták egymást a kölykök. Azok a gyerekek is csak eltűntek. Senki nem látta őket többé. Nem lesz nehéz türelmesnek lennem. Az idők végéig várhatok. A várakozás pedig két hét múlva kezdődik válaszolta a lány. Mihelyt betölti a tizenhatodik esztendejét, be lesz zárva egy szobába, és a szekrényben kell aludnia. A nagyapja újra és újra megeskette arra, hogy nem fog csavarogni. Az öreg állandóan arról beszélt, hogy túl veszélyes lenne kimerészkednie, meg hogy az ő szíve nem bírná a feszültséget. Mind a ketten hallottak már szóbeszédet arról, hogy mi történik az emberrel, ha a tizenhatodik születésnapján nem jelenik meg az SZFH főhadiszállásán. Eljönnek érted, amikor az ágyadban alszol, elkapnak, amikor egyedül mászkálsz a romok között. Eljönnek érted, és elvisznek. Nem számít, hogy mivel próbálod megvesztegetni őket. Nem mintha persze a nagyapjának olyan sok mindene maradt volna, amivel meg lehetne vesztegetni bárkit is. Ha nem jelentkezel önként, akkor eljönnek érted. Ez nem csak szóbeszéd. Ez az igazság. A túlélők arról suttogtak, hogy a foglyokat elviszik a romokon túlra. Ott majd elfelejtenek olvasni. Feltéve, hogy egyáltalán megtanultak olvasni. Pressiát a nagyapja megtanította a betűkre. Utána pedig megmutatta a kislánynak az Üzenetet: Tudjuk, hogy ott vagytok, fivéreink és nővéreink... (Manapság már senki sem emlegeti az Üzenetet. A nagyapja eldugta valahova az övéket.) Állítólag az újoncokat élő célpontok segítségével tanítják meg gyilkolni. Mások szerint meg valaki vagy megtanul ölni, vagy pedig őt használják élő célpontnak. Ez a sors azokra vár, akik túlzottan eltorzultak a robbanások miatt. Egyetlen célpont sem marad életben.

De a Kupolában vajon mi vár azokra a kölykökre, akik tizenhat évesek lesznek? Pressia úgy gondolta, hogy pontosan ugyanaz, mint azelőtt. Tortát kapnak, és gyönyörűen becsomagolt ajándékokat. Felakasztanak egy édességgel kitömött bendőjű játék állatot a fejük fölé, amit aztán a gyerekek botokkal püfölnek. Elugorhatok a piacra? Alig maradt gyökerünk kérdezte Pressia. Remek ételt tudott készíteni bizonyos fajta gyökerekből. Többnyire ezt ették. Szeretett volna kimenni a levegőre. A nagyapja idegesen nézett a lányra. A nevem még fel sem került a nyilvános listára emlékeztette a lány. A nyilvános lista célja pontosan feltünteti azokat, akiknek jelentkezniük kell az SZFH-nál. A listákon két szabályos oszlopban ott sorakoznak a nevek és a születési idő. Mindenütt kirakják őket a városban. Az információt a SZFH gyűjtötte össze. A szervezet nem sokkal a robbanások után lépett színre. Akkor kezdődött a Szervezett Felmentő Hadművelet. Az egészségügyi központok azonban csődöt mondtak. Ekkor elkészítették a túlélők és a halottak névsorát, majd létrehozták a kis létszámú milíciát, hogy fenntartsák a rendet. Az első vezetőket azonban elűzték. A szervezet azóta a Szent Forradalom Hadművelet nevet viselte, és az új vezetők, akiktől mindenki rettegett, arról beszéltek, hogy egy napon majd lerombolják a Kupolát. Az SZFH elrendelte, hogy valamennyi újszülöttet regisztrálni kell, különben szigorú büntetés vár a szülőkre. A milicisták időnként átkutatták az otthonokat. Az emberek olyan sűrűn váltogatták a lakhelyüket, hogy lehetetlennek bizonyult listát készíteni az otthonokról. Ma már nem létezik olyasmi, hogy lakcím. A házak romba dőltek, megroskadtak. Az utcák neve semmivé foszlott. Pressia nem tudta elhinni, hogy tényleg ez vár rá is. Hiszen még nincs a listán a neve. Lehet, hogy elfelejtkeztek róla. Elhagytak egy halom aktát, es az övé is közöttük volt. Ráadásul folytatta be kell spájzolnunk. A lehető legtöbb ételt be kell gyűjtenie, mielőtt eljön az az idő, amikor csak a nagyapja járhat a piacra. A kislány sokkal jobban értett az alkudozáshoz. Mindig is jobban értett. Erősen aggódott amiatt, hogy mi lesz, ha majd az öregnek kell bevásárolnia.

Hát, rendben válaszolta az idős férfi. Kepperness még mindig tartozik nekem azért, hogy összevarrtam a fia nyakát. Kepperness bólintott a lány. Valójában Kepperness már rég megadta a tartozását. A nagyapja néha csak olyasmikre emlékszik, amikre emlékezni akar. Pressia odalépett a betört ablak előtti polchoz. Itt sorakoztak azok az apró állatkák, amelyeket fémdarabokból, régi érmékből, gombokból, zsalukból és mindenféle összegyűjtött alkatrészekből rakott össze. A parányi, felhúzató játékok között akadtak ugráló csirkék, csúszkáló százlábúak és egy apró, csőrös teknős is. A kislány kedvencei mégis a lepkék voltak. Fél tucatot csinált belőlük. A csontvázukat a fodrászüzlet régi, fekete fésűiből kiszedett fogakból készítette. A szárnyuk anyaga nem más, mint a fehér kötények szövete. A pillangók csapkodtak a szárnyukkal, ha felhúzták őket, de eddig nem sikerült olyat készítenie, ami repülni is tudott volna. Felemelte az egyik pillangót, felhúzta a rugót. A pillangó megremegett, és a szárnyairól parányi hamuszemcsék emelkedtek a magasba. Kavargó hamu... Nem is olyan rossz. Igazából az ilyen örvények egészen szépek is tudtak lenni. Pressia nem magyarázta bele a szépséget a látványba. Ennek ellenére felismerte, ha valami szép. Bárhol képes volt felfedezni a szépséget. Még a csúnya dolgokban is, ha felnézett az égre, a mindent eltakaró, gyakran sötétkék szélű felhőkre. A talajt még mostanában is beborította a harmat, és a nedvességcseppek megjelentek a megfeketedett üvegen. A nagyapja éppen kinézett a sikátorra nyíló ajtón. A lány becsúsztatta a lepkét a zsákjába. Amióta az emberek már nem veszik igénybe a nagyapja tudását, kénytelen volt az állatkákat elcserélni élelmiszerre. Tudod, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy itt élünk. Most meg van egy vészkijáratunk is folytatta a nagyapja. Kezdettől fogva szerencsések voltunk. Mázlista voltam, hogy a repülőtéren olyan korán felszedtelek téged és az anyádat, amikor kiadták a csomagokat. Mi történt volna, ha nem hallom meg, hogy komoly dugók várhatók? Ha nem indultam volna el időben? Az anyád pedig olyan gyönyörű volt. És annyira fiatal. Persze, persze válaszolta Pressia, és megpróbálta eltitkolni a türelmetlenségét. Mindezt már rengetegszer hallotta. Az öreg már megint a robbanások napjáról beszélt. A több mint kilenc évvel ezelőtti

eseményről, amikor a lányka csak hétéves volt. Az apja a városon kívül dolgozott. A világos hajú építész kicsit esetlenül mozgott, de remekül futballozott. A nagyapja gyakran mesélt a kislánynak az amerikai futballról. Ezt a csodálatos sportot zöld fűvel borított mezőn játszották. A játékosok arcvédős sisakot hordtak, a bírók pedig a sípjukat fújták, és színes zsebkendőket dobtak a fűbe. De mégis, mennyit ér az, hogy az apám ügyes futballista volt, ha egyszer nem emlékszem rá? Mire menjek a csodaszép anyámmal, ha nem tudom felidézni az arcát az emlékezetemben? Ne beszélj badarságokat! szólt rá az öregember. Még szép, hogy emlékszel rájuk! Pressia már nem tudja, hogy mi az, amire valóban emlékszik, és mi az, amit a nagyapja mesélt neki. Például mi a fene volt az a csomagátvétel? A nagyapja többször is megpróbálta elmagyarázni. Mesélt a kerekeken gördülő csomagokról. A széles, lassan mozgó, fekete szalagról, a jól képzett pásztorkutyaként köröző biztonságiakról. De ő maga mire emlékezett valójában? A nagyapja azt is elmondta, hogy az anyját telibe találták a darabokra szakadó, hatalmas ablaküveg szilánkjai. Azonnal meghalt. Emlékezett erre Pressia, vagy csak elképzelte a látványt? Az anyja japán származású volt. Ez megmagyarázza, hogy miért fekete a kislány csillogó haja, miért mandulavágású a szeme, és mitől ilyen árnyalatú a bőre. Az anyja csupán arról a ragyogóan rózsaszínű, félhold alakú sebhelyről nem tehet, amelyik a lány bal szeme mellett látható. Halvány szeplőit az apja családjától örökölte. A nagyapja arról mesélt, hogy a famíliának skót és ír ősei voltak. A kislánynak ez sem mond semmit. Japánok, skótok, írek? Mi lett azzal a várossal, ahol az apjának volt dolga? Elpusztult, ahogy az emberek legjobb tudása szerint az egész világ romba dőlt, megsemmisült. Japánok, skótok, írek? Ilyesmi már rég nem létezett. BWI jelentette ki jelentőségteljesen a nagyapja. Ez volt a repülőtér neve. Sikerült kijutnunk onnan, és követtük a többieket, akik még éltek. Tántorogva kerestünk egy biztonságos helyet. Itt álltunk meg, ebben a városban. Majdnem elpusztult, de még mindig létezett, mert közel fekszik a Kupolához. Baltimore-tól nyugatra, a fővárostól északra élünk. Ezek a nevek semmit sem jelentettek. BWI? Főváros? Csak üres szavak. Pressiát a legjobban az bántotta, hogy semmit sem tudott a

szüleiről. Ha pedig nem ismeri a szüleit, akkor mit tudhat saját magáról? Néha úgy érezte, hogy nem is része a világnak. Mintha csak lebegne. Mintha a kavargó hamu egyik parányi porszeme lenne. És Miki egér? kérdezte aztán a nagyapja. Rá sem emlékszel? Nagyon úgy tűnt, hogy az idős férfit leginkább ez keserítette el. Rájött, hogy a kislány nem emlékszik Miki egérre, és arra, hogy éppen Disneylandben jártak. Azon a napon a vidámparkból tértek haza. Tudod, olyan nagy füle volt, és fehér kesztyűt viselt. A lány odalépett Freedle ketrecéhez. Régi biciklikből kiszedett küllőkből és vékony fémlemezből készítette a kalitkát. A ketrec alja is fémből volt, és az oldalán egy parányi fémajtó csúszott fel. Odabent egy polcocskán ült Freedle, a drótszárnyú, mechanikus kabóca. A lány bedugta az ujját a vékony rácsok közé, és végigsimította a finom szárnyakat. A kabóca itt volt velük, amióta csak Pressia az eszét tudta. Bármilyen öreg is, és rozsdás a szárnya, néha azért megrezegtette. Azért adta neki a Freedle nevet, mert kiskorában néha kiengedték az állatot a helyiségben, és akkor a kabóca olyan hangot adott ki magából, mintha azt csipogta volna, hogy: Freedle! Freedle! A lány gondosan karbantartotta az állatka alkatrészeit. Azt az olajat használta ehhez, amivel a borbélyok valamikor az ollóikat tisztították. Jól emlékszem Freedle-re válaszolta most, de nem rémlik egyetlen túlméretes, kesztyűmániás egér sem. Magában már megesküdött arra, hogy egy napon hazudni fog a nagyapjának, hogy végre ne piszkálja tovább a fehér kesztyűs egér miatt. És mire emlékezett a robbanásokból? A vakító fényre. Olyan volt, mintha egyszerre több nap is ragyogott volna az égen. És az is világos, hogy egy babát tartott a kezében. Nem volt akkor már túl idős a babázáshoz? A babájának napbarnított bőrre emlékeztető teste, gumikeze meg gumilába volt. A robbanások kezdetén iszonyatos fény csapott le a repülőtérre. A ragyogás elvakította, aztán a világ felrobbant, és bizonyos esetekben megolvadt. Összekavarodtak az életek, és a baba feje beleolvadt Pressia kezébe. Ma persze azért tudott a baba fejéről, mivel az is a teste részévé vált. Amikor a kislány mozgott, az alvóbaba szeme is mozogni kezdett. Nagyon is jól ismerte a fekete műanyagból készült szempillákat, a műanyag ajkak között tátongó apró lyukat,

ahova az ugyancsak műanyag cumisüveget kellett volna bedugni. Egyik ökle helyett a baba feje nőtt ki a kezéből. A másik kezével végigsimította a játék fejét. Megérezte odabent az ujjcsontjait, a bütykök apró dombjait és völgyeit. A baba koponyája egybeolvadt a kezével. És vajon mit érzett az elveszett kezével? Halványan azzal is érezte, ahogy a jó keze megérinti a másikat. Pontosan ugyanígy volt az azelőttel is. Ott voltak az emlékek, Pressia érezte a múltat, az idegek egészen halványan, de még működtek. A baba szeme hangos kattanással becsukódott. A csücsörítő ajkak között hamu lepte be a nyílást. Mintha csak a játék maga is belélegezte volna ezt a levegőt. A lány most elővett egy gyapjúzoknit a zsebéből, és ráhúzta a baba fejére. Mindig így tett, ha kiment az emberek közé. Ha tovább tétovázik, akkor a nagyapja mesélni kezd arról, hogy mi történt a túlélőkkel a robbanások után. Véres verekedések robbantak ki a hatalmas szupermarketek csarnokaiban. Az összeégett és eltorzult túlélők egymás torkának ugrottak a kempingfőzők és a halbelező kések miatt. Indulnom kell, mielőtt bezár a piac szólalt meg ezért, ám valójában az éjszakai járőrökre gondolt. Odalépett az öreghez, és egy puszit nyomott az arca durva bőrére. De csak a piacig menj! Ne guberálj! figyelmeztette a nagyapja, aztán lehajtotta a fejét, és beleköhögött az ingujjába. Pressia pontosan arra készült, hogy guberáljon. Imádja a gyűjtögetést. Az összegyűjtött dolgokból azután kis állatokat készített. Hát persze válaszolta. A férfi még mindig magánál tartotta a téglát. Ez a gesztusa most már elszomorította és elkeserítette a lányt. A nagyapja ezzel beismerte a gyengeségét. A téglával talán leterítheti majd az első milicistát, de tehetetlen lesz a másodikkal vagy a harmadikkal. Az SZFH katonái sosem jártak egyedül. A lány legszívesebben hangosan kimondta volna azt, amit mind a ketten tudtak: ezzel semmire sem mennek. Persze, elbújhat ebben a szobában, bent aludhat a szekrényben. Kinyithatja a vészkijárat fedőlapját, valahányszor meghallja, hogy elhalad az SZFH egyik teherautója az utcájukban. Elfuthat. Csak hát sajnos nincs hova futnia. Ne maradj sokáig! figyelmeztette az öreg.

Dehogyis! felelte a lány, aztán mivel szerette volna jobb kedvre deríteni az öreget, még hozzátette. Igazad van. Tényleg szerencsések vagyunk. Persze, ezt nem gondolta komolyan. A Kupola lakói, na ők a szerencsések. Sisakkal a fejükön játszhatnak a sportpályákon, zabálhatják a tortát, és soha nincsenek egyedül. Biztos nem érzik úgy, mintha csupán a kavargó hamu parányi szemcséi volnának. Erről ne feledkezz meg, kislányom felelte nagyapa, és pörögni kezdett a torkában a ventilátor. A robbanások pillanatában egy aprócska, elemes ventilátort tartott a kezében. Forró nyári nap volt. A ventilátor most már örökre vele marad. Nagyapa néha csak küszködve kapott levegőt. A ventilátor alkatrészeit eltömítette a hamu és a nyál. Egy napon a tüdejében felgyűlő hamu majd meg fogja ölni az öreget. A ventilátor akkor majd végleg leáll. Pressia odalépett a sikátorra nyíló ajtóhoz. Kinyitotta. Valami vijjogni kezdett kint, majdnem úgy, mint egy madár. Ekkor valami sötét és szőrös rohant végig a közeli köveken. A lény párás szemével a lányra meredt. Felhördült, szélesre tárta nehéz, csupasz szárnyát, és lassan csapkodva, esetlenül felemelkedett a szürke égbolt felé. A lány néha azt hitte, hogy a magasból egy léghajó zümmögő motorját hallja. Időnként azon kapta magát, hogy az eget fürkészve várja az egykor aláhulló papírlapok érkezését. Miket nem mesélt róluk a nagyapja! Az a sok szárny! Egy napon talán jön majd egy új üzenet. Semmi sem tart örökké gondolta Pressia. Minden örökké csak változik. Ezt világosan érezte. Még hátrapillantott, mielőtt kilépett volna a sikátorba. Nagyapja pontosan úgy bámult utána, ahogy néha korábban is tette. Mintha a lány máris odaveszett volna, és az öreg csupán a búslakodást gyakorolná.

PARTRIDGE A MÚMIÁK P ARTRIDGE MEGPRÓBÁLT ÖSSZPONTOSÍTANI, MIKÖZBEN Glassings a világ történelmét tanította az osztálynak. A terem ventilátorai elméletileg magasabb fokozatba kapcsolnak, ha többen ülnek az osztályban. Teljesítményüket az adott pillanatban bent tartózkodók számához igazítják. Az itt tanuló fiúk, ezek a megfékezhetetlen energiagombócok, pillanatok alatt képesek befűteni egy szobát, ha valaki nem figyel rájuk. Szerencsére Partridge asztala szinte közvetlenül a mennyezetben nyíló parányi akna alatt helyezkedett el, így úgy tűnt, mintha egy hűvös légoszlop közepén ülne. Glassings az ősi kultúrákról beszélt. Már egy jó hónapja ez volt az oktatás tárgya. A háta mögött a falat elborították a képek. Jól fel lehetett ismerni Bryn Celli Ddu, Newgrange, Dowth és Knowth, a Durringtonfalak és Maeshowe újkőkorszaki halmait. Mindegyik Kr. e. 3000 körül keletkezhetett. Glassings felhívta a figyelmüket arra, hogy ezek voltak a Kupola első előfutárai. Azt hiszitek, hogy nekünk jutott a legelőször az eszünkbe egy Kupola? Vágom én gondolta Partridge. Ősi népek, sírhalmok, sírok, bla-blabla. Glassings az osztály előtt állt. Testhezálló öltönyén jól látszott az akadémia jelvénye. Szokás szerint most is túlzottan szorosra kötötte tengerészkék nyakkendőjét. Partridge jobban örült volna annak, ha Glassings az újkori történelemről tartott volna előadást. Ezt azonban

soha az életben nem engednék meg. Csak azt tudják, amit mindenkivel közöltek: az első csapást nem az Egyesült Államok mérte, hanem csupán önvédelemből cselekedett. A robbanások irányíthatatlanná váltak. Majdnem teljesen elpusztult a világ. A Kupola csupán egy kísérleti létesítmény volt. Hasonló létesítmények nyújtottak volna védelmet robbanások, vírustámadások és környezeti katasztrófák esetén. Az egész világon talán ez az egyetlen olyan hely, ahol megmaradtak a túlélők. A Kupolában élők, meg azok a szerencsétlen roncsok odakint, akik fölött most a katonaság uralkodott. A Kupola figyelemmel kíséri a szerencsétlenek életét, és egy napon majd, ha a Föld megújul, visszatérnek, hogy gondoskodjanak róluk, és mindent újrakezdjenek. Ilyen egyszerű volt a tanítás. Partridge azonban tudta, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Azt is biztosra vette, hogy maga Glassings is sokkal többet tudna mesélni erről a témáról. Glassingsot néha azért elragadta a lendület. Olyankor kigombolta az öltönyét, letette a jegyzeteit, és szembefordult az osztállyal. Sorra minden fiú szemébe pillantott. Mintha csak azt akarta volna mondani, hogy szavai fontos és jelentőségteljes üzenetet közvetítenek. Az ősi világról beszél, de a tanulságokat a mai világra is alkalmazni lehet. Partridge pontosan ezt szerette volna. Úgy érezte, hogy képes is lenne rá. Csak még egy icipici plusz információra lett volna szüksége ehhez. Partridge felemelte az állát, és érezte, ahogy a hűvös sugallat végigsimítja az arcát. Váratlanul az eszébe villant, ahogy az anyja egyszer régen megterített neki és a bátyjának. A tejjel teli poharakban apró buborékok tapadtak az edény falára. Olajos zabkását és puha, gömbölyded zsömléket kaptak. Az étel megtöltötte a szájukat, és csendben gőzölgött a tányéron. Mostanában viszont tablettákat szedtek. Ezeket gondosan adagolták, hogy a lehető legegészségesebbek maradjanak. Partridge néha csak tologatta a szájában a tablettákat. Olyankor eszébe jutottak azok a tabletták, amelyeket gyerekkorukban a bátyjával együtt kaptak. A parányi tabletták édesek voltak, és hozzátapadtak a fogához. Olyan volt az alakjuk, mintha kis állatok lettek volna. Az emlék azonban olyan gyorsan tovaszállt, ahogyan jött. Ezek a zsigeri emlékek nagyon élesek szoktak lenni. Mostanában váratlan villámcsapásként zúdultak a fiúra. Irányíthatatlanul összecsapott a jelen és a múlt. A helyzet még inkább elfajult, amióta az apja elrendelte, hogy gyakrabban járjon biokódolásra. A kezelés során

erős orvosságokat kapott, sugárzásnak tették ki, de mégis az volt a legrosszabb az egészben, hogy bezárták egy merev védőpáncélba. így csak a teste megfelelő részét és az agyát érhette az adott kezelés. Mintha múmiák lettek volna. Partridge barátai akkor kezdték el múmiáknak nevezni a védőpáncélokat, amikor nemrég, Glassings egyik óráján az elhunytakat tartósító ősi kultúrákról tanultak. Amikor eljött az aktuális kezelés ideje, a diákfiúkat sorba állították, és átvitték az egészségügyi központba. Itt mindenki saját szobát kapott. A fiúk levetkőztek, és befeküdtek a múmia belsejébe. A forró védőpáncél koporsóként zárult köréjük. A kezelés után kimászhattak belőle, felvehették az iskolai egyenruhájukat, és visszavitték őket az iskolájukba. A kezelőszemélyzet figyelmeztette a gyerekeket arra, hogy átmeneti rosszullétre számítsanak, amíg a testük hozzá nem szokik az újonnan szerzett képességekhez. Szédülhetnek, elveszíthetik az egyensúlyukat, ám ez a rosszullét csupán addig tart, míg hozzá nem szoknak új erejükhöz és gyorsaságukhoz. Az iskolások már hozzászoktak ehhez a kellemetlenséghez. Nem volt olyan nagy ügy néhány napig kihagyni az iskolai edzéseket, mivel átmenetileg ügyetlenné váltak. Gyakran megbotlottak és elestek. Elnyúlva feküdtek a fűben. Az agyuk eléggé összerendezetlenül működött. Ez okozta a váratlanul előbukkanó emlékeket. Lenyűgöző barbárság jellemezte Glassings az egyik ősi kultúrát. Tisztelték az elhunytakat. Azon ritka pillanatok egyikét élték át, amikor a férfi nem a jegyzeteit olvasta fel nekik. Glassings most az asztallapon fekvő tenyerét bámulta. Nem lett volna szabad megengednie, hogy ennyire belelovalja magát az előadásba. Lenyűgöző barbárság Az ilyen kijelentéseket akár félre is érthették volna. El is veszíthetné az állását. A férfi gyorsan összeszedte magát. Arra utasította az osztályt, hogy kórusban olvassák fel a tankönyv szövegét: Az elhunytakról való gondoskodás jóváhagyott módjai, valamint a személyes tárgyaik begyűjtése az Elhunyt Személyek Archívumába. Partridge beállt a kórusba. Néhány perccel később Glassings már arról beszélt, hogy a gabona milyen fontos volt az ókori kultúrák számára. A gabona? csodálkozott Partridge. Tényleg? A gabona?

Ekkor kopogtattak az ajtón. Glassings felpillantott és megdermedt. Az összes fiú is lemerevedett. A kopogás megismétlődött. Glassings megszólalt: Elnézést kérek az osztálytól. A férfi elrendezte a jegyzeteit, és futó pillantást vetett a terem sarkaiban elhelyezett kamerák apró fekete gombszemére. Partridge-ban felmerült a gondolat, hogy a Kupola tisztviselői esetleg meghallották a tanár megjegyzését. Lenyűgöző barbárság. Tényleg ennyire gyorsak lennének? Lehet, hogy a tanár hibát követett el? Talán most elhurcolják? Habozás nélkül, az osztály szeme láttára? Glassings kilépett az előcsarnokba. Partridge hangokat hallott, halk párbeszédet. Arvin Weed, az osztály zsenije Partridge előtt ült. Most hátrafordult, és kérdő pillantást vetett a fiúra, mintha Partridge-nak tudnia kellene, hogy mi történt. A fiú megvonta a vállát. Az emberek gyakran gondolták azt, hogy Partridge mindenki másnál többet tud. Hiszen ő volt Ellery Willux fia. Elképzelhetetlennek tűnt számukra, hogy a rendkívül magas beosztású férfi ne ejtett volna el otthon egy-egy megjegyzést. Ezt gondolták, de tévedtek. Partridge apja sohasem szólta el magát. Ez volt az egyik oka annak, hogy olyan sokra vitte. Amióta Partridge-ot beíratták az iskolába, a kollégista fiú csak a legritkább esetben beszélt telefonon az apjával. Személyesen pedig még kevesebb alkalommal találkoztak. Partridge azok közé a diákok közé tartozott, akik az egész évet a kollégiumban töltötték. Pont, mint a bátyja. Sedge valamivel Partridge előtt végezte el az iskolát. Glassings visszajött az osztályba. Partridge nézett a fiúra, szedd össze a holmidat! Tessék? kérdezte Partridge. Én? Gyerünk! csattant fel Glassings. Partridge gyomra görcsbe rándult. A tankönyvet visszarakta a táskájába. Felállt. Körülötte a többiek suttogni kezdtek, Vic Wellingsly, Algrin Firth és az Elmsford ikrek. Egyikőjük még egy viccet is elsütött. Partridge meghallotta a saját nevét, de nem értette a poént. Az összes fiú felnevetett. Ezek a srácok keményen összetartottak. A többiektől a falka gúnynevet kapták. Tudták róluk, hogy ők aztán meg sem állnak

majd a csúcsig. Az új elit osztag, a Különleges Erők tagjai lesznek. Ez a sorsuk. Nem volt ugyan leírva sehol, de mindenki tisztában volt vele. Glassings rámordult az osztályra, hogy maradjanak csendben. Arvin Weed odabiccentett Partridge-nek. Mintha csak azt mondta volna, hogy sok szerencsét. Partridge odasétált az ajtóhoz, majd visszafordult Glassings felé. Később majd megkapom a jegyzeteket? kérdezte. Hát persze bólintott a tanár, és vállon veregette a fiút. Minden rendben lesz bizonygatta. A jegyzetekről beszéltek, arról, hogy Partridge nem marad le a tanulásban, de a rá annyira jellemző módon Glassings szavaiban mélyebb értelem is rejtőzött. Partridge tudta, hogy tanára megpróbálta megnyugtatni. Bármi is várjon rá: minden rendben lesz. Az előcsarnokban két őr várta a fiút. Hova megyünk? kérdezte tőlük. Mind a kettő magas és izmos férfi volt. Az egyik egy kicsivel szélesebbnek tűnt a másiknál. Ő válaszolt: Az apád látni akar. Partridge hátán végigfutott a hideg. Megizzadt a tenyere, ezért gyorsan beletörölte a ruhájába. Nem akart találkozni az apjával. Soha nem is akart. Tényleg? Az öregem? szólalt meg nagy nehezen, és megpróbált úgy tenni, mintha örülne a dolognak. Jut egy kis ideje a fia számára? Keresztülsétáltak a ragyogó termeken és folyosókon. A falat a két igazgatót ábrázoló olajfestmények díszítették. Az egyiket már kirúgták, a másik új volt. Mindkét férfi elhízottnak, szigorúnak és valahogy halottnak tűnt. Lesétáltak az akadémia alagsorába. Itt lehetett felszállni a siklóvasútra. Némán várakoztak a tágas, föld alatti állomáson. Ugyanez a siklóvasút vitte el az iskolásokat az egészségügyi központba. Partridge apja heti három alkalommal ott dolgozik. Az egészségügyi központban külön emeleteket tartottak fent a betegek számára. Gondosan elkülönítették őket. A Kupolában nagyon komolyan vették a betegségeket. Egy járvány mindenkit kiirthatott volna. Éppen ezért bárki a legcsekélyebb hőemelkedés esetén is rövid időre, de karanténba került. Partridge már maga is járt párszor a betegek részlegében. Egy parányi, unalmas, steril szobát kapott.

És voltak még a haldoklók. Őket senki sem látogatja. A haldoklóknak megvolt a maguk saját emelete. Partridge közben azon töprengett, hogy mit is akarhat tőle az apja. A fiú nem volt a falka tagja. Nem gondolták róla, hogy majd sokra viszi. Sedge számított a család reménységének. Amikor annak idején Partridge átlépte az iskola kapuját, nem tudta eldönteni, hogy odabent az apja vagy a bátyja a híresebb. Nem mintha számított volna. Nem sikerült kilépnie egyikőjük árnyékából sem. Soha, egyetlen erőpróbát sem nyert meg, és a legtöbb mérkőzést csupán a kispadról nézhette végig. Nem számított, hogy milyen sportágat választott. Ezenfelül pedig nem bizonyult elég intelligensnek ahhoz, hogy bekerüljön a továbbképző programba. Az agyfejlesztést azok számára tartogatták, akik rendkívül okosnak bizonyultak, mint amilyen Arvin Weed, Heath Winston és Gar Dreslin. Partridge jegyei éppen csak jók voltak. Az akadémián tanuló legtöbb fiúhoz hasonlóan, ő is csak egy átlagos gyerek volt. Azok közé tartozott, akik megkapták az alapvető fejlesztő kezelést, hogy ezzel jobbá váljon az egész faj. Most pedig az apja találkozni akart a nagyon is átlagos fiával? Vajon hirtelen hihetetlen vágy fogta el, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz? Mi a csudáról fognak majd beszélgetni? Partridge nagy nehezen felidézte magában az utolsó olyan közös programjukat, amikor szórakoztak és kikapcsolódtak. Mikor is volt az? Nem sokkal Sedge halála után az apja elvitte úszni az akadémia fedett medencéjébe. Ma már csak annyira emlékezett, hogy az apja remekül úszott. Úgy siklott a vízben, mint egy vidra. Amikor végül felmerült a hullámok közül, és megtörölközött, Partridge, talán élete során először, megpillantotta az apja meztelen mellkasát. Nem emlékezett arra, hogy korábban látta volna. Egyáltalán látta bármikor is félmeztelenül? Az apja bal mellén, a szíve fölött, hat parányi sebhely látszott. Nem baleset miatt kerültek oda. A sebhelyek túlzottan is szimmetrikusan és összerendezetten helyezkedtek el. A szerelvény megállt előttük. Partridge hirtelen arra gondolt, hogy el kellene futnia. Az őrök persze hátba lőnék egy elektromos töltéssel, ezt biztosra vette. A töltés vörösre égette volna a hátát és a két karját. Természetesen az apját is értesítették volna. Ez csak rontott volna a helyzeten. És egyébként is, hova a csudába futhatott volna? Hova lehet innen menni? Körbe-körbe? Hiszen a Kupolában vannak.

A siklóvasút elvitte három utasát az egészségügyi központ bejáratához. Az őrök felmutatták a jelvényüket, bevezették Partridge-ot. A biztonságiak leszkennelték a szemét, majd a fiú keresztülmehetett az ellenőrző kapukon át a központ belsejébe. Őrei határozott léptekkel vezették keresztül az előcsarnokon és a folyosókon. Végül ott álltak az apja szobája előtt. Az ajtó kinyílt, mielőtt az őrök kopoghattak volna. Egy egyenruhás ápolónő állt a szobában. Partridge elnézett mellette. Odabent az apja éppen egy féltucatnyi asszisztensnek tartott kiselőadást. Valamennyien a falat elborító képernyőket bámulták. A fiú felismerte a DNS-láncokat, a kettős spirálok kinagyított felvételeit. Köszönöm biccentett az őr a többiek felé, majd bevezette Partridge-ot. Egy alacsony bőrszékbe ültette le, az apja hatalmas íróasztala mellé. Az asztal a csarnoknyi méretű terem túlsó oldalán helyezkedett el, a lehető legmesszebb onnan, ahol az apja és az asszisztensek most álltak. Itt van, tessék folytatta az idős férfi. Az a pont ott, a viselkedési kódolásban: ellenállás. Az asszisztensek kivétel nélkül riadt libákra emlékeztettek. Rettenetesen féltek Partridge apjától, aki még mindig nem vett tudomást a fiáról. Ez persze nem volt újdonság, Partridge már régen megszokta, hogy az apja átnéz rajta. A fiú most körülnézett az irodában. Az apja íróasztala fölött, a falon megpillantotta a Kupola néhány eredeti, bekeretezett tervrajzát. Közben persze azon törte a fejét, hogy mégis mi a csudáért került ide. Az apja hencegni akart talán? Imponálni akart a fiának? Nem mintha Partridge nem tudta volna azt, hogy az apja okos, sokan tisztelik, sőt, még félnek is tőle. Az összes egyéb kódolási eljárás remek eredményeket hozott. Akkor meg mi a baj a viselkedés kódolásával? tette fel a kérdést apja a személyzetnek. Tudja bárki is a választ? Kapok választ? Partridge végighúzta ujjait a fotel karfáján. Apja halántékára, az ősz tincsekre pillantott. Az öreg mérgesnek tűnt. Sőt alaposabban megnézve, szinte remegett a dühtől. Partridge a bátyja temetésén látta így dühöngeni az apját először. Amikor Sedge meghalt, már befejeződött a teljes kódolása. A bátyja bejutott a Különleges Erők soraiba. Az új elit fegyvernemben akkor még csak hat frissen végzett diák szolgált.

Micsoda tragédia jelentette ki az apja annak idején. Talán azt hitte, hogy egy megfelelő nevet adva a veszteségnek, könnyebb lesz majd elviselni. Az alkalmazottai zavartan összenéztek. Végül csak kinyögték: Nem, uram. Még nem tudjuk, uram. Az apja dühös pillantást vetett a képernyőre. A homlokán elmélyültek a ráncok, húsos orra elvörösödött. Ekkor végre Partridge-ra pillantott, mintha csak most vette volna észre. Egy legyintéssel elbocsátotta az alkalmazottait. Azok sietve távoztak. Valósággal kimenekültek az ajtón. A fiúnak az jutott az eszébe, hogy vajon az apja alkalmazottai is megkönnyebbülten fellélegeznek, ha leléphetnek az öreg közeléből. úgy, mint ő? Vajon titokban valamennyien gyűlölik az idős férfit? Partridge nem kárhoztatta volna őket. Hát szólalt meg végül, miközben a táskája csatját piszkálta. Mi újság? Le merem fogadni, azon töröd a fejedet, hogy miért hívtalak ide. Eszedbe jutott a születésnapom? vonta meg a vállát Partridge. Majdnem tíz hónappal ezelőtt ünnepelte meg a 17. születésnapját. A születésnapod? kérdezte vissza az apja. Hát nem kaptad meg az ajándékot, amit küldtem? Mi is volt az? morfondírozott az állát vakargatva a fiú. Aztán eszébe jutott. Egy rendkívül drága, világító végű golyóstollat kapott. Az apja egy cédulát is mellékelt az ajándékhoz. így majd késő éjjel is tudsz tanulni. Előnyben leszel az osztálytársaiddal szemben. Emlékszik az apja az ajándékra? Valószínűleg nem. Vajon azt a cédulát az öreg írhatta? Partridge nem ismerte az apja kézírását. Kiskölyök korában az anyja találós kérdéseket írt neki meg a bátyjának, amik segítettek abban, hogy megtalálják az elrejtett ajándékokat. Az asszony elmesélte nekik, hogy ez a szokás még az apjuktól ered. Kapcsolatuk kezdetén, amikor még csak együtt jártak, az apjuk rövid, rímelő rejtvényekkel és ajándékokkal lepte meg az anyjukat. Partridge erre azért emlékezett, mert megrázta az a felismerés, hogy a szülei ezek szerint valamikor szerették egymást, de ez a szerelem gyorsan eltűnt. Partridge még arra sem emlékezett, hogy az apja akár csak egyetlen születésnapján is ott lett volna. Nem a születésnapoddal kapcsolatban hívattalak tisztázta a dolgot az apja.

Akkor le merném fogadni, hogy atyai érdeklődést tanúsítasz a tanulmányi előremenetelem iránt. Mindjárt megkérdezed tőlem, hogy na, tanultál valami igazán fontosat? Az apja felsóhajtott. Beszélhet bárki más is így vele? Valószínűleg nem. Na, tanultál valami igazán fontosat? tette föl a kérdést. Nem mi voltunk a legelsők, akik Kupolákra gondoltak, azt hiszem. Az ősi népek: New Grange, Knowth, Maeshowe és a többi, és a többi. Az apja letelepedett a székébe. Az ülés bőrpárnái megreccsentek. Emlékszem, amikor először pillantottam meg Maeshowe képét. Csak egy kölyök voltam. Olyan tizennégy év körüli. Egy könyvben láttam. Az őskori ásatásokról szólt. A férfi elhallgatott, és jobbját a halántékára szorította. Rövid, köröző mozdulatokkal elkezdte masszírozni a fejét. Így próbáltak meg örökké élni. Olyan dolgot emeltek, ami sokáig megmaradt. Örökséget hagytak maguk után. Ez ragadta meg az érdeklődésemet. Azt hittem, hogy a gyermekeink jelentik a legfontosabb örökségünket. Az idős férfi olyan éles pillantást vetett Partridge-ra, mintha a fiú abban a pillanatban a semmiből bukkant volna elő. Pontosan. Igazad van. Éppen ezért hívattalak. A kódolásod bizonyos részterületein ellenállást tapasztaltunk. A múmiakoporsók. Valami nincs rendben. A kódolásom milyen területein? Sedge elméje és teste olyan könnyedén fogadta a kódolást folytatta az apja. Te pedig genetikailag annyira közel állsz hozzá, és mégis... Milyen területein? vágott a szavába Partridge. Eléggé furcsa, de a viselkedési kódolásról van szó. Az erő, a gyorsaság, az ügyesség, az összes fizikai részterület teljesen rendben van. Érzed a hatásokat? Az elmédben vagy a testedben, a szervezetedben? Tapasztaltál egyensúlyi zavarokat? Esetleg szokatlan gondolatokat vagy emlékeket? Hát, emlékeket, azokat igen. Egyre többet gondolt az anyjára. Ezt azonban nem fogja megmondani az apjának.

Nagyon fáztam szólalt meg végül a fiú. Nagyjából akkor, amikor meghallottam, hogy magadhoz hívattál. Az egész testemben vacogni kezdtem. Érdekes mondta a férfi, és lehet, hogy a pillanat töredékéig megbántódott. Partridge a falról lógó képre mutatott. Eredeti tervrajzok? Azelőtt nem voltak itt. Ajándékba kaptam felelte az apja. A húszéves szolgálatom jutalma. Nagyon szép bólintott Partridge. Tetszik, amit az építészet területén elértél. Ez mentett meg minket. Minket? suttogta alig hallhatóan Partridge. Már csak ők ketten maradtak. A családjuk erre a civódó párosra zsugorodott össze. Azután pedig, mintha csak ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon, az apja elkezdett kérdéseket feltenni neki az anyjáról. A robbanások előtti időszak érdekelte, meg a halálát megelőző hetek. Az édesanyja, Partridge társaságában, lement a vízparti nyaralójukba. Csak ők ketten. Az anyád beadott neked valamilyen tablettákat? tudakolta most az apa. Igen valószínű, hogy megfigyelték őket a falat elborító számítógépes képernyő túlsó oldaláról. A képernyő pontosan olyan tompán csillogott, mint egy egyirányú ablak. De lehet, hogy nem volt ott senki. Az apja talán azokat az alkalmazottait is elzavarta. Viszont biztos, hogy mindent felvettek. Kötelező az adatok rögzítése. Minden sarokban ott kukucskált egy gombszemű kamera. Nem emlékszem. Csak kisgyerek voltam válaszolta Partridge, pedig nagyon is jól emlékezett a kék tablettákra. Azért kapta őket, mert náthás volt. A gyógyszer nem segített. A betegsége mintha csak elmélyült volna. A láz miatt valósággal kirázta a hideg a pokrócok alatt. Anyád levitt a vízpartra. Erre csak emlékszel, nem? Közvetlenül a robbanások előtt. A bátyád nem akart menni. Meccsre készült, a bajnoki címért küzdöttek. Sedge annak idején imádta a baseballt. Egy csomó mindent imádott. Most nem a bátyádról beszéltünk vágott a szavába az apja.

A férfi csak a legritkább esetben mondta ki az idősebb fia nevét. A bátyja halála óta Partridge számon tartotta, hányszor hallotta a fiú nevét az apjuk szájából. Talán egy tucatnyi alkalommal? Az anyjuk akkor halt meg, amikor a robbanások napján megpróbált segíteni a túlélőknek eljutni a Kupolához. Az apja szentnek, igazi mártírnak nevezte a nőt. Ahogy azonban telt az idő, egyre kevesebbet emlegette. Partridge emlékezett arra, hogy az öreg egyszer azt mondta: Nem érdemelték meg. Magukkal rántották a pusztulásba. Volt olyan idő is, amikor az apjuk gyengébb fivéreinknek és nővéreinknek nevezte a túlélőket. Az öreg saját magát és a Kupola vezetőit viszont jóindulatú felügyelők néven emlegette. A hivatalos közleményekben még mindig élt ez a szóhasználat. Amikor azonban a Kupola lakói kötetlenül beszéltek egymással, az odakint élőket egyszerűen csak roncsoknak nevezték. Az apja is számos alkalommal használta ezt a kifejezést. Partridge kénytelen volt elismerni, hogy az apja elszánt gyűlölettel gondolt azokra a roncsokra, akik magukkal rántották az anyját. Mostanában azonban, miközben bent ült Glassings történelemóráin, a világ történelméről tanulva, egyre az járt a fejében, hogy mi is történt valójában. Glassings célzott arra, hogy a történelem alakítható. Meg lehet változtatni. Hogy miért? Hát, hogy szebb legyen a történet. Most az anyádról beszélünk magyarázta az apja. Azokról a tablettákról, amiket megetetett veled. Amikor odakint jártatok. Nem emlékszem. Csak nyolcéves voltam. Jézusom! Tulajdonképpen mit akarsz tőlem? kiáltott fel a fiú, ám miközben beszélt, eszébe jutott, hogy mennyire leégtek mind a ketten annak idején. Furcsa volt, hiszen felhők borították az eget. Amikor betegen feküdtek, az anyja mesélni kezdett a fekete lábú nőstényhattyúról. Partridge lelki szemeivel gyakran látta az anyját. A hullámos hajú nő puha kezében a csontok olyan finomak voltak, mint egy madár csontjai. A nőstényhattyúról ismertek egy kis dalocskát is. Emlékezett a dallamára. Emlékezett a rímelő sorokra, és az éneket kísérő kézmozdulatokra. Miről is beszélt az anyja? Miközben eléneklem neked a mesét, fogd erősen ezt a nyakláncot. Partridge keményen szorította az ékszert. A hattyú széttárt szárnyai hegyesek voltak, ám ennek ellenére nem engedte el. Egyszer Partridge megosztotta a mesét Sedge-dzsel is. Ez már a Kupolában történt. Partridge-nak aznap különösen hiányzott az anyjuk.

Sedge csak legyintett. Csajos mesének tartotta. Csak az olyan kisgyerekeknek tetszhet, akik hisznek a tündérekben. Nőj fel végre, Partridge! Anyánk meghalt, nincs többé. Képtelen vagy belátni? Vak vagy talán? Az apja persze nem volt hajlandó leszállni róla: Újabb vizsgálatok várnak rád. Rengeteg vizsgálat. Olyan sok tűt szúrunk beléd, hogy olyan leszel, mint egy tűpárna. Tűpárna? Akadnak szavak, amelyeket már rég nem használt senki. A tűknek volt párnájuk? Ez most fenyegetés volt? Nagyon úgy tűnt. Sokat segítene, ha el tudnád mondani, hogy mi is történt. Nem tudom. Szeretnék segíteni, de nem emlékszem semmire. Figyelj rám, fiam. Partridge-nak nagyon nem tetszett, ahogy az apja kimondta a fiam szót. Mintha csak egy szitok lett volna. A helyére kell tennünk végre a fejedet. Az anyád... Az apja tekintete elködösült. Az ajka kiszáradt. Mintha csak valaki máshoz beszélt volna. Pont úgy hangzott, ahogy a telefonban szokott beszélni. Halló! Willux beszél. Összefonta a karját a mellkasán. Az arca kifejezéstelenné vált. Mintha eszébe jutott volna valami. Újra rázkódni kezdett a feje. Mintha még a keze is remegett volna a dühtől, így folytatta: Az anyád mindig is problémás személyiség volt. Apa és fia összenéztek. Partridge néma maradt, ám magában újra és újra elismételte az apja szavait. Mindig is problémás személyiség volt. Mindig is. Az apja nem úgy beszélt, mint aki lezárta a múltat. Mintha nem is egy halottat emlegetett volna. Az idős férfi összeszedte magát. Nem volt teljesen rendben a feje magyarázta, majd a combjára tette a kezét, és előrehajolt. Felzaklattalak. Ez különösnek tűnt. Az apja soha nem szokott érzelmekről beszélni. Minden rendben. A férfi felállt. Valakivel mindjárt csináltatok egy fényképet rólunk. Mikor is fényképezkedtünk utoljára? Valószínűleg Sedge temetésén gondolta Partridge. Ez a fénykép majd segíteni fog, ha elfog a honvágy a hálóteremben.

Nem érzek honvágyat tiltakozott Partridge. Sohasem érezte igazából otthon magát. Legalábbis nem itt, a Kupolában. Akkor meg, hogy hiányozhatna neki annyira, hogy honvágya legyen? Az apja ennek ellenére behívta az egyik asszisztensét, egy krumpliorrú, frufrus nőt, és ráförmedt, hogy kerítsen egy kamerát. Partridge és az apja odaálltak a csak nemrég felakasztott, bekeretezett tervrajzok közé. Váll váll mellett, akárcsak két katona. A vaku nagyot villant.

PRESSIA A GUBERÁLÁS A KISLÁNY MÁR EGY HÁZTÖMBNYI TÁVOLSÁGBÓL IS VILÁGOSAN ÉREZTE A PIAC BŰZÉT: a rothadó húst és halat, a penészes gyümölcsöt, a faszén szagát és a füstöt. Nemsokára meglátta az árusok gyorsan mozgó árnyait. A köhögésükről meg tudta őket különböztetni egymástól. A halált a köhögések segítségével is mérni lehetett. A haldoklók sokféle módon köhögtek. Volt, aki hangosan ugatott. Mások tüsszentéssel nyitottak, és tüsszentéssel végezték a köhögést. Akadt, aki köhögni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Voltak, akik váladékot hörögtek fel. Pressia nagyapja szerint az a legrosszabb, ha valakinek nyögésbe fullad a köhögése, mert az azt jelzi, hogy folyadék gyűlt össze a tüdőben. Az ilyenek halálát fertőzés okozza. Belülről fulladnak meg. A nagyapja napközben ugatva köhögött, ám éjszakánként, már álmában, nyögésbe fulladt a köhögése. A lány a sikátor közepén haladt. Az összetákolt kunyhók előtt elhaladva fültanúja lett egy család veszekedésének. A férfi hangosan üvöltött. Hangos zajjal fémdarab vágódott a falnak. Egy nő sikítani kezdett, egy gyermek pedig felsírt. Amikor odaért a piacra, látta, hogy az árusok már elkezdtek összepakolni. A sztrádákról begyűjtött jókora fém hirdetőtáblákból bódékat eszkábáltak. A parányi boltocskák bejáratát átázott farostlemez lapokkal zárták le. Árujukat bicegő, áruházi kerekes kosarakba pakolták. Asztalaikat szakadt rongyokkal takarták le.