ISBN 978 963 9971 39 4. www.jafft.hu. Ott fenn, a szőlőben van egy nagy terület, ahol csak eper

Ott fenn, a szőlőben van egy nagy terület, ahol csak eper DR. CSERNUS IMREPAMPURYK PÉTER Felnőtt Húsleves ÉLET ÉS ÉTELÉRZÉSEK Copyright Dr. Csernus Imre, Pampuryk Péter, 2010 Hungárián edition Jaffa Kiadó, 2010 Borítóterv és illusztrációk: Mészáros Péter Illusztráció Mészáros Péter Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány a jogtulajdonos írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben nem másolható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással, ideértve a fénymásolást, számítógépes rögzítést vagy adatbankban való felhasználást is! (suck on this!) Felelős kiadó: Rados Richárd Felelős szerkesztő: Nemes Krisztián és Rados Richárd ISBN 978 963 9971 39 4 JAFFA KIADÓ www.jafft.hu

nő. Amikor érik az eper, a gyerekek is ott ugrálnak mindig, tanulják, hogy nem szabad rálépni a növényre. Megfogják a nagy, piros szemeket, és összenyomják őket, hogy az eperlé csak úgy csurog le a könyökükön, és hallatlanul boldogok. " Amusebouche Miért vigadunk sírva? Miért nem merünk mosolyogva, tiszta fejjel élni? Miért gyűlölködünk? Miért vegetálunk? Miért van, hogy a másik szemében mindig meglátjuk a szálkát, a sajátunkban pedig a gerendát sem? Miért nem látjuk be, hogy bármilyen nagy eredményt csak következetes munkával érhetünk el? Úgy érzem, Magyarországon ma egy rinyáló, áskálódó, rosszindulattal teli életérzés uralkodik. Ez nem egy mosolygós, napsütéses állapot. Nem tudom, hogy mennyire fog nekem sikerülni, hogy ennek az ellenkezőjét sugalljam egy könyvben. Félek tőle, hogy nem fog sikerülni, mégis, ennek ellenére mindent megteszek, mert kihívások nélkül nem tudok élni. Bármilyen alkotómunkába fogunk is, az az emberi mivoltból fakadóan sohasem lehet teljes, bármennyire is azt képzeljük, hogy az. Pontosan így jártam A. Férfi című könyvemmel is. Utólag jöttem rá, hogy sok mindent nem írtam bele. Fél évvel a megjelenése után jöttem csak rá bizonyos súlyos összefüggésekre, amikor elkezdtem talpra állni egy olyan konfliktusból, amelyre majdnem rámentem. Legalábbis akkor azt hittem. Sokat gondolkodtam azon, hogy leírjame mindezt.

Végül azért döntöttem mégis mellette, mert én is emberből vagyok, hibáim éppúgy vannak, mint erényeim. De erről majd később, hogy mi is történt abban a tizenhét napban, meg előtte. Hát igen... Úgy két éve történt a Csutorás pincészetnél voltunk egy bulin Egerben, sok ismeretlen ember, bográcsgulyás. Az egyik barátunk videós élménybeszámolót tartott Kínáról, majd a lányok azt mondták, van itt egy ellenszenves őrült, aki oltogatja őket... Ez rögtön felcsigázott. A sok ismeretlen ember között egy vérszívó. És odamentem, hogy beszélgessek ezzel a vérszívóval... A végén aztán nem csak rajta csattant az ostor. Volt ott egy pasi, egy Stefi nevű Nem akartam újra olyan könyvet írni, amely csak a problémákról szól, sokkal inkább egy olyat, amiben persze van fájdalom, sírás, hazugság, menekülés, de mellettük ott a röhögés, a jókedv is; kaják, borok, barátok, melegség, összetartás, tervek, napsütés, szőlő és mindenekfelett nagyon sok következetes munka meg őszinteség. A beszélgetések során végig ott volt velem Pampi, aki festőművész és vándorszakács. És hogy miért pont ő? Azért, mert ott lobog benne az őrület, emellett lassú, mint a csiga, cinikus, van egyfajta fanyar humora, mégis nagyon mély érzésű ember, akivel nagyon kell vigyázni... ELŐKÉSZÜLETEK Bátorság Emlékszel, Pampi, mikor találkoztunk először? Ezt muszáj lesz elmondanunk...

Nem mindig. A főzés egy rendkívül improvizatív műfaj. ügyvéd, nagyon halk szavú, nagyon udvarias, kedves ember. Amikor a drága Pampitól nekem már zsongott a fejem, mint a méhkas, odajött hozzám, és azt mondta, hogy szeretne velem beszélgetni. Erre én: Beszélgetni?! Hát, te velem ma nem fogsz beszélgetni!" Akkorra már annyira felhúzott Pampi az értetlenkedésével, a kifogásaival, hogy Stefin vertem le a port, aki ártatlan volt mindebben. Persze Pampi akkor már nem volt éppen színjózan állapotban...végül beszálltam egy taxiba, és elmentem. Úgy egy évvel később találkoztam újra az ügyvéd úrral, aki azt mondta, hogy hát tudod, mi már ismerjük egymást." Mondom neki: az ki van zárva. De, de, tudod, én vagyok az a pasi, akinek azt mondtad, hogy hát, én ma veled nem fogok beszélgetni." Égtem, mint a Reichstag. Hát valami hatással legalább voltam rád. Másnap persze Pampi már kis nyusziként ücsörgött a Senator Házban a felesége mellett, reggelizés közben, akkorra már nagyon megváltozott. Táskás szemek, felpüffedt arc, bamba szemek... Mit vársz a nagy lángolás után? Utána kuss jön, a szemlélődés, az emlékek keresése, a megbocsátás reménye... Mondd csak, Pampi, főzni mindig nehéz?

Pozitív és teremtő. Persze vannak olyan részei, amit az ember már rutinból csinál. Például, ahogy megpucolja a halat, lehártyázza a húst. Es ha már megpucolta vagy lehártyázta számtalanszor, akkor közben tud gondolkodni, hogyan fogja elkészíteni. Ez tehát az előkészület fázisa, ami időt ad, megengedi, hogy továbbgondold, felépítsd az étrended. Ez olyan, mint amikor a klinikán, ahol dolgozom, és egyik ember jön a másik után, a szünetekben kimegyek a kertbe, és magamba szívom a tavasz vagy a tél energiáját, vagy a frissen levágott fű illatát, és azonnal felejtek, nem gondolok semmire, csak törlöm az előzőekben meghallgatott érzéseket, amelyek tele vannak fájdalommal, nyomorral és szenvedéssel. Majd nem gondolkodva visszaballagok a következő klienshez. Kezet fogok az illetővel, és onnantól kezdve beélesedek. Ami a te esetedben az alapanyag, az az én esetemben az ember... Csak éppen az embert nem én alakítom, hanem ő ragad meg engem mint valami eszközt, és aztán arra használ, amire szeretné. Egy óráig, ötvenöt percig. De ebben is egy csomó rutin van, egészen odáig, amíg meg nem érzed a szenvedést vagy a fájdalmat. Ott már nincs rutin. Ott a megismételhetetlen pillanat van, ami a bizalmon alapul. És ez a bizalom egy nagyon érdekes érzés, mert olyankor a másik össze van zavarodva, fél, pillanatok alatt elvörösödik, borzasztó bizonytalan, a kezek hidegek, nedvesek. Szóval ebből kell valamit alakítanom, hogy az

illető ember szeme elől a köd elszálljon, mire egy óra múlva távozik. Izgalmas feladat... A bizalomról eszembe jutott a tisztelet. Ahogy te az embereket tiszteled, úgy mi az alapanyagot tiszteljük, és azt a legnagyobb odafigyeléssel kezeljük. Ha valaki tiszteli az alapanyagot, az azt jelenti, hogy számára nem mindegy, hogy az alapanyaghoz egy kicsorbult, ócska bádogkéssel nyúl, vagy a leggyönyörűbb, legszebb acéllal. Azt mondják, az életlen kés durvább sebet is ejt. De mindenekelőtt rendet kell tenni. Egy profi először mindig rendet tesz maga körül. Hibátlan rendet. Átgondolja, hogy mit fog csinálni. Listát ír, végignézi, hogy mire lesz szüksége, és előveszi azokat az alapanyagokat, amiket előkészíthet. Nekiszalad az időigényesebb, lassúbb folyamatoknak, aztán, ha ezekkel elkészült, akkor jöhet a könnyebb vége... Asztal, kés, alapanyag. Szenvedély, hit, őszinteség. Tisztaság, tisztelet. És kell még egy kis kurázsi is. Mert bátorság nélkül főzni sem érdemes. A rendrakás előtt ráadásul számba kell venni a képességeket. A pozitív életszemlélet mellett a sikerhez az is szükséges, hogy az ember fejlett önismerettel rendelkezzen. Az embernek tudnia kell, hogy nem a taps a fontos, hanem az, hogy ha leteszi a konyharuhát és átöltözik civilbe, akkor azt érezze, hogy kemény napja volt, szinte elégett munka közben, de élt, szívvellélekkel élt. Vagyis ha valamihez hozzákezdek, feltétlenül fontos, hogy számoljak a potenciálisan negatív folyamatokkal is. Hiszen az

éberséget csak úgy lehet magas szinten fenntartani, ha elfogadod, hogy ha egy perccel tovább sütöd a húst, akkor már nem lesz rózsaszín a kacsamell közepe... így van. Ha rend van a könyvespolcodon, az még nem jelenti azt, hogy belül is rend van. Thomas Keller, a híres amerikai séf mondta, hogy mindiga saját hibáiból tanult a legtöbbet. Vagyis ha túlfőződ, vagy előbb veszed le, vagy ha valami félrecsúszik, akkor mindig ráébredsz valamire. Olyankor mindig felfedezhetsz valami újat. A saját hibáidból próbálsz építkezni. Aztán a folyamat közben már nem nagyon van idő gondolkodni. Akkor csinálod, cselekszel szívvellélekkel. Thomas Keller kaliforniai étterme, a The French Laundry konyhájának falán van egy felirat: Sense of Urgency", vagyis A fontosság érzete." Ez azt jelenti, hogy mire az ember munkába áll, már csak a munkára koncentráljon, és végezne is el tökéletesen. Az étel és köztem érzelmi kapcsolat van, és csak rajtam múlik, mit hozok ki belőle. Saját filozófiánkat, kultúránkat adhatjuk át vele valakinek. A valós cél: a tökéletességre való törekvés, és az, hogy örömet szerezz az embereknek. Es nem feltétlenül baj, ha az alapanyag gyengébb minőségű: a francia konyha alapja sem az, hogy bélszínt sütünk körbe és kiadjuk, hanem hogy például feldolgozunk egy rágós, inas marhalábszárat, méghozzá rendkívüli hozzáértéssel. A legnagyobb szakácsok legjobb ötletei is úgy születtek, hogy viszonylag egyszerű

és szegényes alapanyagból kellett valami fantasztikusan jót csinálniuk. Persze amit te magad nem ennél meg, azt másnak se add oda. Magaddal szemben őszintének kell lenned. azt hiszem, a legtöbb ember el se tudja képzelni, most miről beszélsz... Kísérteties hasonlóságokat látok a kettőnk munkája és hivatása között. Amikor azt hallom például, hogy könnyű magának, doki, csak ül egy széken, és beszél..." Múltkor, az egyik előadásomon épp felmerült ez a dolog. Akkor a hallgatóság köréből megkértem egy önkéntest, egy nőt, hogy játssza el az én szerepemet. Ő lett a segítő. Kértem egy másikat is, aki mellett én játszottam el a pipogya férjét, aki meg van győződve róla, hogy ők ketten fantasztikusan szép életet élnek, jó a házasságuk, vele pedig nincsen semmi baj. Hiszen a pasik általában, legalábbis elég gyakran így gondolják... Szóval, kopogtattunk a képzeletbeli ajtón, köszöntünk, és bementünk a feleségemmel". A segítő" nekem szegezte a kérdést, hogy miért jöttem. Erre én elkezdtem játszani az értetlent: a feleségemre" mutogattam, mondván, ő kérte, hogy jöjjek el... Mindezt tegezve, majd odavetettem neki, hogy milyen csinos vagy". Természetesen egyből zavarba jött. Hiszen szándékosan belemásztam az intim zónájába. Elvörösödött, kiesett a szerepéből, jaj, köszönöm", mondta, és utána ő is tegezésre váltott. Rögtön bevittem az erdőbe. Két perc után aztán felhívtam a figyelmét arra, hogy ha

segítőként már a legelejétől nem gondol a keretek lefektetésére, akkor a hozzá érkező emberek meg fogják enni a játszmáikkal. Tíz perc után megkérdeztem, hogy milyen segítőnek lenni. Tényleg csak ülni kell és beszélni? Azt válaszolta, hogy kegyetlenül kemény dolog. Megállás nélkül figyelni kell arra, hogy a másik mit mond. Es különösen nehéz, ha ketten beszélgetnek. Adott pillanatban rendet kell rakni, majd amikor elindulnak a játszmák, azokat ki kell szűrni és megállítani őket. Manapság gyakran tapasztalom, hogy amint az emberek kommunikációs stratégiái egyre inkább fejlődnek, úgy válik egyre intenzívebbé a kifogások keresése, a hárítás. Ezért aztán nekem is egyre nagyobb energiákat kell mozgósítanom, hogy az álarcokat áttörhessem. Miért szeretünk ennyire mellébeszélni? Vagy másképpen fogalmazva: miért szeretünk ennyire rosszat enni? Hogy csak egy példát említsek: az emberek jelentős része azt hiszi, hogy a boldogság egyenlő a pénzzel. Gyűrik az ipart, egyre több pénzt keresnek, aztán még többet és többet akarnak, egyik munka jön a másik után, és soha nem mernek nemet mondani. A dolog csak ott bicsaklik meg, hogy a pénz, a gazdagság hiába ad biztonságot és elégedettséget, a boldogsághoz szükség van valami másra is... Bagdy Emőke ezt nagyszerűen leírja a Hogyan lehetnénk boldogabbak? című könyvében. Olyan ez, mint amikor a szakács elindít egy folyamatot, és ha az alapok szintjén valamit rosszul csinál, akkor később már csak vergődni fog. Én e t úgy fordítanám le a konyha nyelvére, hogy vannak rossz metódusok, amelyek egy

rosszhagyományból jönnek. Vagyis például van egy folyamat, amit valaki már évtizedek óta csinál, és képtelen ettől eltérni, mert úgy érzi, akkor ismeretlen vizekre evez Vagy csak egyszerűen tiszteli a hagyományt, a szülei hagyományát, legyen az jó vagy rossz És számomra a szakácsművészet itt kapcsolódik a képzőművészethez Kreatív és szabad művészet mind a kettő, ami a szenvedélyről és az alkotásról szól, de arról is, hogy ha már megtanultuk az alapokat, utána minden edényt fel kell borítanunk. Mindent ki kell csavarni, és megnézni másképp is. Nem más ez, mint az emberi kíváncsiság enélkül nem megy. Utána jón a bátorság, hogy ebbe bele is vágjunk... De minél erősebben szorítasz valamit, az annál inkább kifolyik a kezed közül. Az én olvasatomban a nagy Pampi, te szakácsnak vagy festőnek vallod magad? Számomra mind a kettő ugyanaz a szabad, szépséges és jóságos alkotás, ezért aztán én nem teszek köztük különbséget, nem választom el magamban a szellemi és testi gyönyört. És próbálom magamnak is megadnia választ arra, hogy hiteles leheteke mindkettőben. Persze van köztük különbség is. Az például nagyon jó érzés, amikor megveszik egy festményemet, hiszen nem azért veszik meg, mert, mondjuk, egy századfordulós festőről van szó, akinek az alkotásába érdemes befektetni, és később is készpénzt, értéket jelent majd, mint az arany; hanem azért veszik meg, mert beleszeretnek. Ezzel szemben a főzési folyamat végén, amikor odaadtál mindent, a nagy lobogás után marad benned egy kis üresség. Mert valami véget ér...

akarásnak nyögés a vége. Persze ha felütsz egy szóláslexikont, abban azt találod, hogy nem akarásnak nyögés a vége. És az a vicces, hogy mindkettő igaz. Meg kell tanulnunk elengedni magunktól a tárgyakat, az értékeket, hogy megőrizhessük önmagunk épségét, hiszen minden csoda három napig tart miért őrizgetnénk őket három napnál tovább? Persze amikor te főzöl, amikor megteremtesz egy ételt, ott maga az alkotás is eltűnik. Ez nagyon más, ez nagyon különös lehet, ebben mindennél jobban ott van az elmúlás... Mert a művészet ebből a szempontból különböző. Ahogy A Mester és Margarita című Bulgakovregényben Woland mondja: kézirat sosem ég el." Azt gondolom, a legeslegfontosabb, hogy adott helyzetben azt érezzem: a folyamatot a legjobb tudásom szerint éltem meg. Hogy elégtem, mint a főnixmadár, és a következő pillanatban újjászülethetek a hamuból. Pontosan ezért vallom azt is, hogy a gyereknevelésben egy dolog a fontos. Neveljük a gyerekeket? Szerintem csak önmagunkat nevelhetjük. Egyvalami működik: a példaadás. Vagyis az, hogy mi, szülők hogyan éljük az életünket. A példaadásnak pedig egy alapja van: az életöröm. Az, amit a gyerekem lát rajtam. Hogy jól vagyok, vagy nem vagyok jól. Mert bármit mondhatok neki, ha az ellentétes lesz azzal, amit rajtam lát, akkor fabatkát sem ér az egész... Mindenki annyi tiszteletet kap a másiktól, amennyit önmagának ad. A lényeg, hogy önmagam előtt mind racionális, mind emocionális önmegvalósítás szempontjából magasra emeljem a lécet.

Én éppen mostanában gondolkodtam el azon, mennyire fontos leválni a szülőkről. Elszakadni a szülőktől... Korábban sokan mondták nekem, mennyire fontos ez. Leválás, elszakadás... Százezerszer hallottam ezt a két szót. De vajon hogyan kell mindezt megvalósítani? Mit jelent ez valójában? Mikor mondható, hogy ez bekövetkezett? Ahogy kezdtem odafigyelni ezekre a dolgokra, rájöttem, hogy a gyerekek hiába vannak akár több ezer kilométerre a szüleiktől, mégsem válnak le róluk. Főleg érzelmileg. A fizikális távolság még nem jelent megoldást. Persze fontos a leválás egzisztenciális, anyagi szempontból is, de ezt a legtöbben azért meg is teszik. Kivéve persze azokat, akiket felnőtt" korukban is a nyugdíjas szüleik tartanak el. Megfogalmaztam három dolgot, amelyek nagyon fontosak a szülőkről való leválás folyamatában. Es amikor egyszer Pécsett voltam előadást tartani, akkor döbbentem rá, hogy ezeknek a felismeréseknek a gyakorlatba való átültetésével az ember a birtoklást és a kisajátítást is megszüntetheti, legyen szó akár a gyerekedről, akár a párkapcsolatodról, akár a szüléidről. Mindegyikre vonatkoztatható és használható. Ez egy háromlépcsős folyamat, amit mindennap meg kell tenned, amellyel nap Bennem az utóbbi egy vagy másfél évben alakult ki az az érzés, hogy el tudom engedni a képeket. Korábban mindig volt bennem egy félsz, hogy csak jó helyre kerüljön ", csak jó dolga legyen ". Olyan embereknek adtam csak oda, akikről tudtam, hogy szeretik. Mostanra ez megszűnt. Azt gondolom, hogy az a kép úgyis önálló életet fog élni, tőlem függetlenül. Es az biztos, hogy eközben bennem is végbement egy hasonló átalakulás, hogy meg kell tanulnom elengedni a dolgokat...

mint nap újra szembesülsz. Hiszen az önbizalomért is nap mint nap meg kell dolgozni. Hiába ettem tegnap, ha ma nem eszem, éhes maradok. A szülők személyiségszerkezete már nemigen változik, hiszen ha felismerik is a hibáikat, legtöbbször már nem mernek változtatni. Ezért aztán egyre merevebbek lesznek. Ma a Magyarországon élő szülők zöme a racionális és az emocionális önmegvalósítás szempontjából is vesztesnek mondhatja magát. Nem azt a foglalkozást űzik, amit egykor megálmodtak, ami pedig az érzelmeket illeti, jobbára egy boldogtalan kapcsolatban tengődnek. Valahol azonban le kell vezetniük az elszúrt életükből eredő feszültségeiket, ezért sokan rátelepednek a gyerekeikre, és elkezdik őket manipulálni. Az apák racionális szempontból igyekeznek kisajátítani a gyerekeket ismerjük az amíg az én házamban vagy..." kezdetű mondatokat, az anyák pedig az érzelmi zsarolás eszközét használják előszeretettel: Édes kisfiam, te már nem is szereted az anyádat, alig telefonálsz!" De anya, tegnap is beszélgettünk már kétszer..." Amikor tehát valaki például a szülő igyekszik birtokolni, manipulálni vagy kisajátítani, akkor az első fontos dolog, hogy az adott helyzetben, amikor tudom és érzem, hogy igazam van, következetesen merek nemet mondani neki, miközben felállítom a megfelelő következményhálózatot, mert azt is tudom, hogy ez újra meg újra előfordulhat a jövőben is. Majd ezek után mindezt következetesen be is tartom a gyakorlatban, vagyis nem csinálok segget a

számból... Hadd mondjak el egy sztorit ezzel kapcsolatban. Arról az asszonyról szól, akivel élek... Nagyon furcsa számomra ezt mondani, mert az asszony szót én eddig mindig pejoratív értelemben használtam. Úgy érzem, mostanában értettem meg ennek a szónak a valódi jelentését. Hogy ennek a szónak van valami hallatlanul mély töltete, ami soha nem esett le még előttem. Lehetséges, hogy a nők fejében ugyanígy születik meg ez az érzés, amikor azt mondják: ő 2. férfi. Mert itt nem a szó az igazán fontos. És éppen ehhez szükséges a szülőkről való érzelmi leválás. Szóval, az asszonnyal, akivel jelenleg élek, éppen indultunk valahová. Ó már az ajtóban állt, amikor észrevettem, hogy a konyhában égve maradtak a lámpák és a kávéfőző is... úgy ment volna el, hogy ezek nincsenek kikapcsolva. Én pedig bele sem gondolva a dologba, elkezdtem lekapcsolni a fényeket. Első kapcsoló, második kapcsoló, és akkor hirtelen belém hasított a felismerés... Mit csinálok én? Miért nem ő kapcsolta le őket? Harmadik kapcsoló... Hihetetlen, csicskázok... Megvolt a felismerés. Beültünk az autóba, elindultunk. Azt mondtam neki: Kisasszony, mély érzések vannak bennem ön iránt. Elégek, ha önre nézek. De ha nem figyel oda a környezetemre, akkor rám sem figyel, és így megszűnik bennem a tisztelet érzete, és ennek következtében a szerelmem is csorbul. Bármennyire is szeretem, ha továbbra is így megy, akkor egy hónap múlva már nem leszünk együtt." Erre ő: Hát, az anyukám is mindig ezt mondja nekem. De a saját lakásomban soha

nem csinálnék ilyet." Vagyis ahol megteheti, ott megteszi. Hát, kisasszony válaszoltam neki, én nem az anyja akarok lenni." Kemény vagy, Imre. Következetes vagyok, nem kemény. Az gondolom, hogy nagyon fontos a keretek lefektetése, méghozzá a szerelem legelejétől fogva. Mint ahogy a szüleinkkel szemben is fontos lenne. A testednek is kerete van, és az életednek is kerete van. De hadd mondjam el a másik sztorit is. Szintén arról szól, hogy tudni kell nemet mondani. Az anyámnak a múltjában rálépett valaki a tyúkszemére az egyszerűség kedvéért nevezzük őt most Mirának. Múltkor, amikor otthon voltam, az anyám nagy ebéddel készült, ahogy általában a mamák szokták, sütöttfőzött. Ahogy ettük a levest, hozzám fordult: Fiam, kérdezhetek tőled valamit?" Persze" válaszoltam neki. Kivel jár mostanában a Mira, ki most a barátja?" Abban a pillanatban megéreztem, hogy az anyám pontosan tudja, kivel is van Mira, hiszen egy anyám számára kétes hírű pasival jött össze. Vagyis nem azért kérdezett engem, mert tőlem akarta ezt megtudni, hanem a véleményét akarta mindenáron elmondani. Amikor ez belém hasított, megkérdeztem tőle: Anya, miért kérdezel tőlem olyat, amit már te is tudsz?" Meg sem hallotta. Gondolkodás nélkül folytatta: Majd jól ráfázik azzal a pasival!" Én teljesen nyugodtan válaszoltam. Éreztem, hogy már nem haragszom rá, és nincs bennem sem düh, sem gyűlölet iránta. Figyelj, anya, megteheted, hogy így teszed fel a kérdést, de ezt érzelmi manipulációnak hívják... Mert ezt másképp is meg lehetett volna kérdezni. Megkérdezhetted volna, hogy elmondhatode, mi a véleményed erről a

dologról. Ez teljesen más bevezetés lehetett volna. Dehogynem. Hogyha ki akarod jelölni a kereteidet, az azt jelenti, hogy még nincsenek kijelölve a keretek. Ez Ezt viszont így érzelmi zsarolásnak hívják. Világéletedben ezt csináltad, miért csinálod most újra?" Ezekben a gyors váltásokban, a játszmákban elég jó vagyok, hiszen ezzel foglalkozom nap mint nap. Gyorsabb és erősebb vagyok ezen a téren, és hamar átlátom őket. Egyszóval megmondtam neki, hogy hagyja abba, mert ez és ez lesz a következménye. Erre ő a múltból előbányászta a sérelmeit. Bezzeg akkor, amikor azt csináltad, meg amazt csináltad..." Vagyis egyre intenzívebben alakította volna ki bennem a bűntudatot, amíg vissza nem vonulok. Ekkor már véresen komoly ügy lett ebből a banális kis történetből. Én újra megkértem: Anya, ne csináld, mert én is így fogok reagálni." De ő csak folytatta... Erre aztán kitört belőlem: Anya, tudod, te érzelmileg manipulálsz engem, és ezért van, hogy nem bízom benned, és évek óta egyetlen érzelmi problémámat sem mondom el neked. Szerintem nem vagy szabad, Imre. Nem vagy még fiiggetlen, nem váltál le. Az első perctől ezt a nemet mondást hangsúlyozod. így van... De ez még nem a leválás. Tudod, mi ez? Birkózás. Te akarsz felülkerekedni. Dehogy akarok...

nem megy egyik napról a másikra. Szerintem akkor van szabadság, amikor már nem érzi azt valaki, hogy berántják ezek a dolgok. Hallottál már olyasmiről, hogy szülői gondoskodás? Van olyan, hogy összetartozás. Van olyan, hogy tanácsot adnak egymásnak az emberek. De csak akkor működik mindez tanácsként, ha valaki ezt kéri is. Szerintem az elfogadás a lényeg. Tudod, ismerek valakit, aki nagyon sokat van három, néha négy generációval együtt, ott ül a kétévestől a nyolcvanöt évesig mindenki, és ő is azt látja, hogy mindenki nyomja a saját hülyeségét, azt, amit egész életében nyomott... Es ahogy mesélte nekem, egyszerűen nincs ideje megvívni a saját háborúit. Nem biztos, hogy túl van ezeken a dolgokon, amikről beszélsz De én is azt hiszem, hogy akkor lehetsz csak szabad, ha ilyenkor hátradőlsz töltesz magadnak még egy pohárral, megiszod, rámosolyogja feleségedre, és azt mondod: Hát nem aranyosak? Hát nem jófejek így, a maguk hülyeségével együtt?" Es ez nem von be téged, nem akarod egyiket sem meggyőzni semmiről. Szerintem ez a szabadság. Nézd, én már nem akarom meggyőzni az anyámat semmiről sem. Elfogadom, hogy így élnek, és már nem mernek szabadok lenni. Meg is fogadtam, hogy soha többé nem fogok felhozni olyasmiket, mint hogy hogyan éljenek vagy ne éljenek. Független emberek. És itt jön a következő két,

nagyon fontos lépés. A második lépés az, amikor ránézel az anyádra és az apádra, és tudod, hogy ők is emberből vannak, így aztán meg tudod fogalmazni, le mered írni a pozitív és negatív emberi tulajdonságaikat. Kristálytisztán meg mered ezeket fogalmazni. Mert változtatni csak akkor lehet valamin, ha kristálytisztán megfogalmazzuk és leírjuk a krízist, a problémát. Addig nem lehet változtatni rajta. Ez borzasztóan fontos. Ha az ember csak gondol rá, az nem elég. Amikor magadban megfogalmazol valamit, az teljesen más, mint amikor leírod. Tudod, milyen az, amikor leírod, hogy az apád vagy az anyád ilyen és ilyen? Az anyám azért akar magához kötni, mert addig sem kell szembenéznie a valódi konfliktusával: vagyis azzal, hogy gyáva kimondani, hogy boldogtalan az apámmal, akit emberként nagyon szeretek, de látom, hogy ő is gyáva cselekedni." Tudod, mennyire más ez leírva? Ekkor jöhetsz rá arra is, hogy mindezek a vonások saját magadban is megvannak az élet bizonyos területein. Állítólag a személyiségünk háromnegyed része a szülőktől eltanult pozitív és negatív konfliktuskezelési modelleken nyugszik. Vagyis bizonyos szempontból olyan vagy, mint a szüleid, akiket elítélsz... Mert mindezt kisgyerekként öntudatlanul eltanultad tőlük. Hiszen kisfiúként az első hiteles férfimintád az apád. Az első hiteles nőidolod az anyád. Csak aztán rájössz, hogy ők nem merik vállalni a személyiségük negatív oldalait. Ezért nem mernek bocsánatot kérni sem. Ami még nagyon érdekes, hogy az adott tulajdonságot illetően hol van a határ. Meddig jó önzőnek lenni például, vagy makacsnak, vagy akár jónak... Ezen sokat gondolkodtam, és úgy fogalmaznám meg, hogy a határ mindig ott van, ahol tudom és érzem, hogy már ártok

magamnak vagy a másik embernek. Ezt verbális és nonverbális eszközökkel egyaránt le lehet mérni. De visszatérve az előzőkre: a harmadik lépés még ennél is brutálisabb. Ha tudod, hogy a szüleid emberből vannak, és bizonyos szempontból hazudnak maguknak, akkor azt is tudnod kell, hogy egy csomó negatív töltetet felhalmoznak a saját életükben, és ha azokat megváltoztatni nem merik, akkor rossz szájízzel, a meg nem valósított és feladott álmaik miatti lelkiismeretfurdalással fognak meghalni... És te elfogadhatod, hogy így fognak meghalni. Ha nem fogadod el, akkor te is éppúgy a homokba dugod a fejed, ahogy ők is teszik az életük fontos dolgait illetően. Ha viszont elfogadod, akkor azt is elfogadod, hogy végig fogod asszisztálni ezt a folyamatot, fel fogod ismerni, amikor haldoklanak, ahogy azt is meglátod majd, amikor a folyamat vége felé a haldokló jobban lesz, de csak azért, hogy visszajöjjön elbúcsúzni. Akkor veheted majd a bátorságot, hogy elbúcsúzzál tőlük, és kimondd nekik, amit ki akarsz mondani. Mert akkor már mindegy. A szüleid meg fognak halni ez tény. Ennek elfogadásával kezdődik a felnőttség. Itt kezdődik az erő. Itt kezdődik az, amiről te beszéltél... Hogy független, szabad emberek vannak, élnek melletted. Hogy nem akarod kisajátítani, birtokolni őket, hanem tiszteletben tartod a másikat. Jó lenne, ha így lenne minden felnőttel kapcsolatban. De nem így van. Tudod, mi jutott erről az eszembe? Nem szoktam tévésorozatokat nézni, de egyszer régen néztem azt az

amerikai kórházas sorozatot, a Vészhelyzete. Az egyik részben volt egy jelenet, ami nagyon megfogott. Volt egy nagyon idős házaspár, a néni bekerült a kórházba, és meg is halt. A fiatal orvosnak valamiért lelkiismeretfurdalása volt, és úgy érezte, hogy neki is ki kell mennie a temetésre, és meg kell mutatnia, hogy ő is milyen nagyon gyászol. Az öregférj állt a sírnál, ő tényleg gyászolt... Az orvos pedig próbált részvétet nyilvánítani, meg fontoskodott, mire az öreg félretolta őt, és azt mondta: Fiatalember, először is, ez a nap nem magáról szól Másodszor is, tudnia kell, hogy ez az asszony, aki meghalt, és akit maga csak egy nyolcvanhét éves, öreg csotrogánynak látott, az én szememben ugyanaz a balerina, akit hetven évvel ezelőtt rózsaszín kis tüllszoknyában megláttam, és ezt maga soha nem fogja megérteni... Es azt hiszem, hogy ha mind végigcsináljuk, amit te mondasz akkor azt ezért csináljuk. Hogy belekerüljünk egy ilyen varázslatba, ami aztán életünk végéig eltarthat, amíg ott állunk annál a sírnál, és ami nem arról szól, hogy mindig tisztában legyünk a határokkal, hogy én ki vagyok, és te ki vagy... De ez a varázslat csak akkor működik, ha önmagad előtt magasra helyezed a lécet. Nem pedig akkor, ha ezt csak a másiktól várom el... Sok pasi és csaj mondja, hogy azért nem talál magának partnert, mert olyan magasra helyezi a lécet, hogy azt senki nem ugorja át. Tudom, igen, nekünk kell átugrani... Csakhogy a fő kérdés itt az, hogy önmagam előtt is ilyen magasra helyezeme a lécet? Mert ha így van, akkor nem

lesz az életednek olyan területe az emberi kapcsolatokat illetően, ami ismeretlen lenne számodra, és amit, ha váratlanul bekövetkezne, ne tudnál megfelelően kezelni. És ilyenkor megszűnik a félelem. És akkor ott kezdődik az alkotás! Igen, ez amit látunk a szakácsművészettől a festőművészetig... Tehát minden ember alkothat, megalkothatja önmagában a csodát. Ácsodat, amiből csak egy van. Mindennap egy... Igen, mindennap egy. Mindennap újra kell alkotni ugyanazt. Újra lehet. Újra lehet. De akkor már nem ugyanaz lesz. Mert minden nap egyedülálló. Soha nem lehet ugyanolyan. De persze hosszú folyamat, hogy idáig eljussunk... A konfitálás gyengédsége: Mártonnapi libacomb egészben sült burgonyával, pezsgős lilakáposztával

Tél elejére a tavaszi libák felnőnek és meghíznak, Mártonnapon ezeket szokás megsütni. A konfitálás alacsony hőfokon történik, magasabb falú tepsiben, 6070 Celsiusfok A lilakáposzta elkészítéséhez a sütés befejezése előtt kezdjünk hozzá. A káposztát lereszeljük. Egy fazékba kacsazsíron nádcukrot karamellizálunk, kevés, vékony cikkekre vágott hagymát teszünk rá, és kevergetjük, hogy szépen elolvadjon. A káposztát ezután lassan adjuk hozzá, között. Magyarul ez azt jelenti, hogy a libacombokat egy kíméletes és lassú abálási folyamat során puhítjuk meg, vagyis a folyadék hőmérsékletét semmi esetre sem engedjük 80 Celsiusfok fölé. Az abálás zsiradékban és vízben is történhet. Előnye, hogy a hús nem szárad ki, viszont puha és omlós lesz. Használjunk sütőbe tehető hőmérőt! A combokat egy forró serpenyőben néhány perc alatt körbesütjük, ezután tesszük a tepsibe. A libazsírt egy forralóedényben felmelegítjük, és hozzáadunk egy csokor zöldfűszert, amit kakukkfűből, rozmaringból, borsikafűből kötünk (tehetünk bele hagymát, fokhagymát is). Óvatosan sózzuk. A zsiradékot nem kell forralni, csupán felmelegíteni, hogy elolvadjon és önthető legyen. Ezután a combokra öntjük, és a combokat az előmelegített sütőbe tesszük. Mindezt, ha Mártonnapi vacsorára készülünk, már dél körül elkezdjük. Lehet, hogy 45 órára is szükség lesz ahhoz, hogy a hús megpuhuljon és az ízek átjárják. Hogy biztosan jó legyen, óránként lehet egy csonttesztet végezni: ha az alsó combot könnyen ki tudjuk tekerni, akkor a hús készen van.

nem kihűtve ezzel a serpenyőt. Felhúzzuk egy kis fehér pezsgővel, ha már serceg. Egy családi vacsora káposztaadagjához legfeljebb egy fél üveg pezsgő kell, a másik felét megiszogatjuk szépen lassan a vacsoráig, hogy jó étvágyunk legyen! Ehhez három folyamat kapcsolódik. Az első az előkészítés, a húsoknál az elősütés. Például egy hagyományosan beirdalt kacsamellet először egy alacsony hőfokú serpenyőben mondjuk, 60 Celsius A megmosott héjas burgonyát betehetjük a konfitba is puhulni, vagy egy tepsibe szórjuk, és a hús elkészülte előtt egy órával a sütő aljára tesszük, így időre megpuhul. Tálalás előtt a burgonyákat elnegyedeljük, vagy csak a kezünkkel durvább darabokra törjük, és a tepsiből szedett, kevés konfit libazsíron megpirítjuk. Ezt a tányérra halmozzuk, mellé káposztát teszünk, és a tetejébe egy omlós, forró combot. Extra: ha a libacomb mellé a piacon kapunk ajándékba egy kis libamájat is, akkor a sütés végén dobjuk be azt is 2025 percre a libacombok közé abálni. Tálaláskor tegyünk egy szeletet a libacombra, és szórjuk meg nagy szemű tengeri sóval! Ha a zsiradékot kihűtjük, még sokáig élvezhetjük az ízeit, reggelinél, hideg vacsoránál, egy szelet kenyéren, lilahagymával! A hosszú folyamatokról jut eszembe... Tudod, hogy egy hússal mi rosszat tehetsz az elkészítése, tálalása előtt? Három dolgot: lefagyasztod, megvágod, megszúrod... Ahhoz, hogy egy ételben minden íz koncentráltan benne maradjon, hogy megőrizd az állagát, a tökéletes állapotát, be kell zárni az életnedveket.

fokon a bőrén sütjük, pirongatjuk, kiolvasztjuk a zsírját. A második a vákuumozás, a sousvide technika. Ekkora vákuumban lévő alapanyagot alacsony hőmérsékleten, hosszú ideig főztük egy vízjel feltöltött sousvide kádban. Ebben pontosan be lehet állítani a hőmérsékletet és az időt. Különböző húsoknak különböző hőfok kell, de általában 65 fok alatt marad. Tudtad, hogy a háromperces tojásnak 64,5 Celsiusfokon egy óra kell, hogy kívül tökéletesen kicsapódjon a fehérje, belül viszont lágy maradjon a sárgája? Nem döbbenetes? Ez már a molekuláris gasztronómia területe, amelynek létrejötte egyébként egy magyar fizikus, Nicholas Kürti, alias Kürti Miklós nevéhez fűződik. Kürti 1928ban halt meg, ő rendelte meg Hervé This Benckharddal az első Molekuláris és Fizikai Gasztronómiai Konferenciát. Végül pedig fontos a nyersanyag romlásának megelőzése. Ehhez kapcsolódik a harmadik folyamat, a sokkolás. A konyhában ez körülbelül úgy néz ki, hogy az elősütött, kihűlt alapanyagot 3 Celsiusfokra visszahűtöd, méghozzá nagyon gyorsan. A molekuláris konyhában ezt folyékony nitrogénnel csinálják, máshol pedig egy sokkoló nevű gépbe teszik, ahová hihetetlenül nagy hideget fújnak be, és pár perc alatt lehűtik az ételt. Ez a sejtszerkezetmegmaradásról, nem pedig roncsolásáról szól Ez kisebb jégkristályokat alakít ki a sejtszerkezetben, ezért kevésbé roncsolja a

nyersanyagot. Képzeld csak el, amint az anyukád beteszi a húst a fagyasztóba, és lassan kihűl a hús, nagy jégkristályok alakulnak ki benne. Az tán amikor pár nap vagy hét után kiveszi, még meg is mossa, miután kiolvadt. Nagyon találó hasonlat, mert ez néha sokkal jobban konzerválja, sokkal nagyobb egészségben hagyja meg a dolgokat. Persze ez a sokkolás csak adott helyzetben és pillanatban járhat pozitív eredménnyel. Es olyankor valóban lehet, hogy sokkal jobban roncsolunk valakit, ha lépésről lépésre haladunk... Legalábbis az én területemen ez így van. Elgondolkodtató. Tudod, sok olyan ember van, aki egyedülállót alkot a munkájában, de a magánéletében nincsenek rendben a dolgok. Az ilyen emberekben rengeteg vitalitás van, és azok az emberek keresik intenzíven a társaságukat, akik szintén a vitalitásra törekszenek. Azt szeretnék, hogy az egzisztenciájuk a legmélyebb értelemben rendbe jöjjön, hiszen sejtik, hogy Folyik szét a lé, az életanyag. Azt kiönti a mosogatóba, utána lemossa, és marad egy szürkefehér hús, amiből már egy csomó minden kiázott. Ezután jön a kínzás a sütőben, szép lassan a maradék életanyagot is kiengedjük a légtérbe, és közben azt mondjuk, milyen finom illata van... Végül marad a cipőtalp, ami szálkásra száradt és fekete színű... Bár gondolom, a sokkolást te is nagyon jól ismered... Hihetetlen, amiket most mondtál... Mert ha metaforikusán értelmezem a szavaidat, ezt a sokkolást... Nagyon szépen letisztítja a fogalmaimat. Néha egy őszinte szó, egy sokkolás", egykét marha nagy pofon persze csak átvitt értelemben tényleg sokat használ.

nem fognak örökké élni. Vagyis szabott keretek között ugyan, de tényleg szeretnének haladni, mert hisznek abban, hogy tényleg lehetséges valami szépet és nagyot alkotni. Még akkor is, ha éppen nagyon szenvednek valamilyen problémától. És kérdéses, hogy a magánéletük is rendben jöne, ha valaki más egy adott helyzetben, az ő kérésükre nem sokkolja őket az igazsággal, amit nem mernek meglátni. Ilyenkor ugyanis hirtelen lehűlés következik be... És ez tényleg sokat segíthet megmenteni az életanyagokból. Én nagyon szeretek úgy megteríteni, hogy mindent, ami a hűtőben van, azt kirakom az asztalra, és ott van előttem egy Kezd korogni a gyomrom... Pampi, te szeretsz enni? Ühüm... Látszik is?a baj az hogy inni is szeretek mellé. Én is. És az már azért óriási kalória ám, úgyhogy vigyázni kell... Egyébként nem eszem sokat. Inkább többfélét szeretek enni. Nagyon sokat nem, az kinyír. Tudod, amikor gyerek voltam, apám még jógázott. Volt egy jógakönyve, és akkor én is megpróbáltam, elkezdtem csinálni, a légző gyakorlatokig el is jutottam, de a bonyolultabbakat már nem tudtam megcsinálni, az már valahogy meredek volt... Szóval, ebben a jógakönyvben olvastam, hogy minden ember életében egy adott ételmennyiség van megszabva. Ki előbb eszi meg, ki később...

kis terüljterülj, asztalkám... Az ilyen vacsoráktól vagy reggeliktől lehet ám igazán hízni... Régebben sokszor előfordult velem, meg is lett az eredménye... Különben sokak szerint bőségesen kell reggelizni, aztán este 6 után szinte már egy falatot sem. A dalai láma például este hat körül már csak egy teát iszik. Nagyon sok betegemnek szoktam ezt javasolni, mert egyrészt jobban fog aludni, másrészt már ezzel a kis odafigyeléssel le tud fogyni. A bor meg az étel. Jót enni, szépen enni, szépen élni, Erről jut eszembe: a párom mesélte, hogy ő kéthárom évig figyelte, hogyan esznek azok a férfiak, akik akartak tőle valamit. Gyűjtötte a tapasztalatokat, és végül a megfigyelések alapján már következtetni tudott a pasi személyiségszerkezetére. Azok a férfiak például, akik az étel közepéről kezdenek el enni, azok egytől egyig kifejezetten egoisták, maguknak valók, nem akarják megosztani a kaját mással. Es persze ha valaki kívülről kezd hozzá, az is valami mást jelent. Teljesen másképp esznek a pasik, amikor a nőnél vannak, teljesen másként, amikor a saját lakásukban, és teljesen másként, ha vendéglőbe mennek. És mindezek alapján fel is állított egy jól működő rendszert. Milyen jó megfigyelés... Nos, megtettük a megfelelő előkészületeket, kijelöltük a kereteket, most már csak egy dolog van hátra, hogy megfogalmaztuk a célt. Én azt gondolom, hogy a cél csak egy lehet: a mosoly és a belső béke. A mosolygós élethez pedig hozzátartozik a kulinária.

élvezettel, mosolyogva élni... Mi előzetesen megbeszéltük, hogy lesznek véres dolgok a könyvben, hús, marhavér, disznóvér, embervér... Vagyis beszélünk majd az élet szépségeiről, és közben az egészben mi is nyakig benne leszünk. Benne a levesben... Hiszen a hitelesség csak úgy születhet meg, ha leírjuk azt is, hogy magánemberként bizonyos szituációkat hogyan élünk meg, és nem csak arról beszélünk, hogy mit szeretünk enni. Hogy beszélünk az érzéseinkről, és arról is, hogy ezekkel az érzésekkel mit kezdek akár én, Csernus Imre mint magánember... Vagyis veszünk egy nagy levegőt, és ami van vagy volt, azt köntörfalazás nélkül beleírjuk ebbe a könyvbe. Mert hát végül is mindenki csak azt eszi meg, amit megfőz... ELŐÉTELEK Félelem Imre, mesélsz egy kicsit arról az Eger környéki faluról? Ott békében vagyok. Mi van, Imre, meghaltál? Nézd, én tizennyolc éves korom óta Budapesten élek. De mivel részben paraszti családból származom, gyerekkoromban rengeteg nyarat töltöttem el az apám szüleinél, egy tanyán. A nyár mindig a tengerről meg erről a tanyáról szólt. Ez a tanya Szabadkától úgy húsz kilométerre volt, hatalmas akácfákkal körbevéve.

Fattyazásnál. Fattyúnak hívtuk a kukoricából kinövő kis kukoricacserjét, azokat a kis oldalhajtásokat, amelyeket le kellett vágni, hogy ne azok erősödjenek meg. Valamikor Régi parasztház, grádicsos pince, búbos kemence, sparhelt, gázlámpa. Nem volt villany, nem volt hűtő, nem volt tévé. Volt viszont gémeskút, istálló, disznók, tyúkok, lovak, tehenek. Emlékszem, volt ott egy kis borjú, akihez nem mertem közel menni. Van egy fotó, amelyen ott áll a nagyapám ezzel a kis bocival. En akkor olyan hathét éves lehettem, és emlékszem, mindenki kacagott rajtam, hogy nem merem megsimogatni. Menekültem előle, mert olyan nagynak tűnt... Egyszer egy nagy kakas is megkergetett... Az félelmetes ellenség lehetett.. Félelmetes, bizony... Megijedtem tőle, elkezdtem rohanni, ő meg utánam. A nagymamám meglátta, és délután már kakaslevest ettünk. Olyan finom volt az a húsleves... Emlékszem, télen is sokat voltunk ott. Amikor reggelente felébredtem az egyik tisztaszobában, a nagy dunyha körülölelt, mint egy hatalmas vattapamacs. Nagymamám kenyeret sütött, hatalmas, öthat kilós kenyereket, hetente egyszer. Maga felé tartotta a kést, úgy szegte meg a kenyeret. Annak az ízét bárhogyan is keresem képtelenség reprodukálni. A tésztából a kemencében friss kenyérlepényeket is csinált, amit aztán megkent zsírral, majd sót szórt rá... Meg vajat köpült... Reggelente a frissen fejt tej íze, amikor még meleg... Én pedig gyakran segítettem az aratásnál, fattyazásnál. Minél?

júliusban mentünk ki egy sarlóval a kukoricaföldekre, kutya meleg volt... Ezt hívták fattyazásnak. Aratásnál felszálltam én is a kombájnra, a végén pedig a zsákokat feldobáltuk a kocsira. De volt, hogy a lovak alól én villáztam ki a trágyát. Egyszóval ezek a dolgok belém égetődtek... Es utólag visszagondolva ezek csodálatos élmények voltak, amelyeket el is felejtettem sokáig, mert a pasztörizált tej ízét jobban szerettem. Nézzük, hogy mit kellene feladnom! Az ismertségemmel az intim zónám jelentősen leszűkült. Ha este elmegyek valahová, ismeretlenek bámulnak bele az arcomba, a tányéromba, a barátaimra, teljesen mindegy, hogy kivel vagyok éppen és Múlt az idő, és ahogy nap nap után az emberek nyomorával foglalkoztam, felébredt bennem a vágy, hogy valahol vidéken újra megélhessem azt, amit egykor megéltem, és egyre intenzívebben tört fel bennem ez a sok régi emlék. Meg hát megállás nélkül csak mentális munkát végzek, és úgy döntöttem, hogy szeretnék most már fizikai munkát is végezni. Sok évig kerestem a helyet, ahol jól érzem magam. És akkor ebben az Eger környéki faluban váratlanul ráakadtam erre a házra. Április eleje volt. Visszajöttem Pestre, és elkezdtem gondolkodni rajta, hogy most mit tegyek. Hirtelen feltört belőlem az érzés, hogy szeretnék oda leköltözni. Akkor borzasztóan megkönnyebbültem. Jó érzés volt. Nagyon jó érzés volt. És megtudod tenni? Meg. Mit adsz/el érte?

hogyan. Ez nekem nem jó. Ezért aztán egy olyan környezetben szeretnék élni, ahol az emberek tényleg figyelnek egymásra. Nemrég jöttem vissza a faluból, és megmondtam a szomszéd Lacinak, hogy amíg távol vagyok, nyugodtan süsse meg magának a hűtőben lévő bepácolt tarját, mire már mondta is, hogy akkor kitolja a kukát, mivel arrafelé a hét közepén egyszer megy körbe a kukásautó, és én éppen nem leszek ott... A városban sok mindennek megvan az előnye. Öt percre van a legközelebbi gyógyszertár, vagy ha épp eszedbe jut, hogy elfelejtettél venni valamit, akkor csak leugrasz a sarokra. Mindenki úgy vásárol, mintha a végítélet napja közeledne. Ahogy azonban eltelik a négynapos ünnep, valahogy újra megtelnek a parkolók, mert hát sok embernek már hiányzott a kedvenc időtöltése... Jó dolog a kényelem, csak beépül az életedbe, és szenvedéllyé válik, szolgává tesz Muszáj hódolni neki. Egy faluban hetente egyszer van piac, arra az ember készül, odamegy, megbecsüli a lehetőséget, tudja, hogy mit fog ott kapni, ahogy azt is tudja, hogy miből mennyi kell, mert előre kiszámolja. Nincs olyan, hogy leszaladok az áruházba, és akkor ott bármit megveszek, általában sokkal többet, mint amennyire valóban szükségem van... Vagyis ez egy kényelmes pozíció. De a kényelem ellustít. ~ Es szolgává is tesz így van. Én mindig csak röhögök rajta, hogy amikor egy háromvagy négynapos ünnep jön, akkor előtte mindig megtelnek a szupermarketek parkolói.

Benne van, már benne van. Néztem a diófát, a kertet, a kerekes kutat, és otthon éreztem magam... Egy barátom mesélte, hogy egy nap úgy döntött, vesz egy szőlőterületet, mert úgy érezte, ez így lesz jó. Az ültetvényt a Szent György Pontosan. Csakhogy nekem ez a ház valami másról is szól. Ezt a házat egy olyan házaspár építtette és rendezte be Balogh Gabinak és Mariannak hívják őket, akik az anyagokon kívül valami mást is beletettek. Es ez a valami más a szívük forrósága volt. Amikor az ember odamegy és megnézi, a szív ereje süt a falakból. Ott a kő, a fa... A téglák meleget és harmóniát sugároznak. Egy olyan ház, amit csak szívvellélekkel lehet megcsinálni. Csak épp az élet úgy alakult ahogy még nagyon sokszor alakulhat hogy el kellett adniuk, hogy egyéb céljaikat megvalósítsák. De Gabinak fontos volt, hogy egy olyan ember kerüljön oda, aki ezt ugyanúgy megbecsüli, mint ő. Es én mindent meg is teszek, hogy megfelelően megbecsüljem. Talán még most is fontos neki. Lehet, nem tudom. Végül is ez a ház is csak egy tárgy valójában. Es ha megválsz tőle, sokkal fontosabb, hogy megvalósítsd az álmodat. A tárgyakat úgysem tudod magaddal vinni a másvilágra. De még neked is bele kell tenned a szívedet abba a házba.

hegyen egy nyolcvankét éves bácsi mutatta meg nekik, aki megérezte, hogy elérkezett az az év, amikor már nem tudja tovább művelni a szőlőjét. Ez valamikor februárban vagy januárban volt, amikor már el kellett volna kezdeni a metszést, és akkor ő már tudta, hogy ez nem futja az erejéből. Feladta a hirdetést, a barátom megtalálta, kimentek együtt, és akkor a bácsi mondott rá egy árat. Akkor aztán a barátom megkérdezte tőle: Lajos bácsi, nem lesz baj, ha tényleg odaadja ennyi pénzért ezt a szőlőt? Elég pénz lesz ez ezért a szőlőért?" Es akkor a bácsi azt felelte: Elég lesz, igen.amire kell, arra elég lesz" Tudod, nagyon nehéz megszabni a szívvellélekkel végzett munka árát. A kézfogás után, amivel megpecsételtük a ház eladását, Gabi azt mondta nekem, hogy ez alatt a diófa alatt mi még nagyon sokat fogunk együtt borozni. És igaza van. Sokat fogunk. Egyébként én nagyon szeretem vendégül látni a barátaimat. Jó érzés. Bár a vendéglátás nagyon nehéz műfaj. Igen, de vannak dolgok, amiket egyszerűen meg kell tanulni. Lehet, hogy nem vagy elég jó vendéglátó, ha valaha nem tanultad meg, vagy otthon nem láttad, hogyan kell. De azt ki lehet egészíteni őszinteséggel, figyelemmel, mosollyal. Ez nagyon nagy előny. Akkor szívesen jönnek majd hozzád az emberek. Jól érzik majd magukat, mivel a vendéglátójuk is jól érzi magát a bőrében. Ha te jól érzed magad a bőrödben, akkor a környezetedben lévő emberek

is jól fogják magukat érezni. Eszi a gyerek a kalácsot, eszi, eszi, és rövid idő után eltompulnak az ízek. A szülő továbbra is mindent megtesz, hogy jó legyen a gyerekének, és csak kalács jusson az asztalára. Ezért aztán a gyerek nem fog tudni különbséget tenni a dolgok között, ahogy nem fogja tudni megbecsülni De annyi bizonyos, hogy a vendéglátás kőkemény munka. A vendéglátó nem tud ellazulni, hanem figyelnie kell például, hogy ki mit szeretne inni, és ezt számon is tartja. Amikor a menüt összeállítja, vagy borokat választ hozzá, akkor odafigyel az apró finomságokra. Ez mind nagyon fontos. Meg oda kell figyelni az apró megnyilatkozásokra, ismerni kell a vendégeidet... Ha megnézzük a vendégek összetételét, általában kétféle típus van. Van az őszinte vendég, aki szívből szeret, és vannak a vérszívók, a lesipuskások, akik csak a kajára meg a piára utaznak. De ezt a két típust csak a megfelelő tapasztalattal lehet megkülönböztetni egymástól. Ha te válogatás nélkül mindenkinek csak jót adsz, az olyan, mint amikor egy gyereket folyton csak kaláccsal etetnek ahogy azt mostanság csinálják a szülők mondván, nem akarják neki megmutatni az élet árnyoldalát, nehogy sérüljön. Ezért aztán a gyerek a hét minden napján kalácsot kap, és nem ismeri a különbséget a kalács és a kenyér között... A. kalács és a kenyér héja között...

sem, amit kapott. De a szülők nem akarják ezt észrevenni, ahogy én sem vettem észre, hogy a vendégek jöttekmentek, és kihasználtak, mivel hagytam magam kihasználni... Ott van az anyuci, aki mindig megvédi. Ha csak meglegyinti a rossznak a szele, elbújik az anyuci szoknyája mögött, és De hiszen szeretnénk megmutatni a gyerekeinknek, hogy az életben mi a jó. És azt, hogy van rossz is? Tudod, valahogy azt gondoljuk, hogy a rossz előbbutóbb úgyis eljön magától. Mondok egy példát. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy gyerekkorában volt a nagyszüleinek egy tanyája, s ott megtapasztalta, hogy mi a jó. Es aztán sokkal később, az életének egy pontján vissza tudott térni valamihez, ami jó. De meg kell mutatni azt is, mi a rossz. Ha tudod, hogy mi a jó, akkor van viszonyítási alapod. De ha a gyerek csak jót kap... Szerintem megfogja tapasztalni a rosszat is...

azt hiszi, hogy megússza. Az anyuci meg persze hogy megvédi. Miközben még semmi rosszat nem csináltak, már megkapják: te büdös zsidó, te rohadt cigány, te koszos szegény. Mindehhez hozzájárul, hogy népes családokban élve a gyerekek megtapasztalják a való élet összes oldalát. A szexualitástól a halálig, az örömöktől a bánat megéléséig mindent. Kicsi koruktól kezdve megtanulják, hogy az életben van jó is meg rossz is. Amikor jó, akkor lubickolnak a jóban. De a rosszat is jól fogja tudni kezelni, mert amikor meghal a nagyi, ő sincs elzárva a nagyi halálától. Mind a kettőt megkapják. Egyfelől tehát ott az üldözöttség, a pogromok, a holokauszt, az éhezés, a lemondás, a nélkülözés, de mindezért cserébe sokkal erősebb lesz a motivációjuk. Bár igaz, hogy ez sokszor csak az anyagi önmegvalósításban teljesedik ki. Hát ott az apja, aki majd megmondja... Az apja is megvédi. Ránéz a kislányára, abban a pillanatban elolvad, és azt mondja: Jaj, édes, aranyos kislányom, nem lesz semmi baj..." Tudod, azon gondolkodtam, hogy a mai magyar populációnak három olyan szegmense van, amely érzelmi szempontból nem annyira nem fejlett, de nagyon hatékony a racionális konfliktusok megoldása terén. Ezek a cigányok, a zsidók és a szegények. Miért gondolod? Nézzük csak meg a gyerekeket. A gyerekek mindhárom csoportban már igen korán megtapasztalják, mi az a megbélyegzettség.

Ezen én már régen gondolkodom. De az én tapasztalatom az, hogy a gyerekeknél különböző időszakok vannak. Van, amikor csak kakaót akarnak inni, Tudod, mi az érdekes? Mesélték nekem, hogy ha elmész Izraelbe, az első, amit megtapasztalsz az a hihetetlen vitalitás. Valamiféle hihetetlen életigenlés, annak ellenére, hogy halálos fenyegetettségben élnek. A mindennapok életveszélye komoly életigenlést hoz ki az emberekből. Az a barátom, akitől ezt hallottam, nem is gondolt erre, azt hitte, hogy sok szép követ, műemléket, kultúrát, színes viseleteket lát majd. De elsősorban olyan vitalitást látott, amit még sehol máshol az életben nem tapasztalt. Erről van szó. ők nemcsak kalácsot adnak a gyerekeknek, hanem megadják a másik oldalt is. Persze az anyától való érzelmi függőség elég erősen jelen van köztük, de az egy másik történet. Összességében nagyon nagy bennük a vitalitás és az önérvényesítés. A magyar ember a gyerekének csak kalácsot akar adni. Kinyalja a seggét, és ezzel a gyerek önbizalma a béka segge alá kerül... Nagyon nehéz lebeszélni a szülőket arról, hogy állandóan rád tolják a feltétel nélküli" szeretetüket. Es persze az is érdekes dolog, ha valaki folyton a megbecsülésért küzd, miközben semmit nem tesz ^e. így van. Most épp azon kezdtem el gondolkodni, hogy a gyerekek miért nem szeretik a salátát.