MÁRAI SÁNDOR A NÉGY ÉVSZAK HELIKON KIADO Márai Sándor jogutódai Vörösváry-Weller Publishing Co. Ltd. (Toronto) * JANUÁR A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre. Mit is akarok még az élettől? - gondoltam, pezsgőspohárral kezemben. - Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés? Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme? Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb. Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes. Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta. De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot. Erre születtem. Nehéz megismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében. Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dinamittal járna az emberek között. Nem lehet "gyakorolni" az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, melyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem. Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.
Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak, az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden tetszetős volt és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is. Az idő megtanitott reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság, mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versekből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg és pogány ünneppé avatta az életet. Vegyél karjaidba, Idő, úsztass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul. Élni, egy titokkal Élni, egy titokkal, mint a régi emberek, akik mindent elmondtak, leírtak vagy bevallottak, csak azt az egyet nem, ami szívükben égett, élni, mint a régi költők vagy gárdatisztek, akik párbajra mentek egy félreértés miatt, de kínpadon sem vallották be azt az egy nevet - sokféle kínpad van! -, élni, pecséttel szívünkön és ajkunkon, az égre nézni, mindenről beszélni, de arról az egyről hallgatni, halálig. Úgy hallgatni, mint Puskin. Verset vagy regényt írni róla? Igen. Elmenni pszichoanalízisba? Nem. A sors elé Ó, az ostobák, akik nem hisznek a sorsban! Nem tudják, hogy hiába minden ármány, szándék és ügyeskedés, az élet napsütötte tájképe egy alkonyaton megtelik árnyakkal; ami tegnap szabályos formában állott össze kezed alatt, ma szétesik, hulladékszerűen, ami tegnap eleven érzés volt és forró kapcsolat, ma nyúlós ragadék és teher, ami tegnap lendület volt, reggelre bicegő kullogás! Tudni a sorsról, mint az élet ütemének ellensúlyáról! Az a félelmes és szédüléssel telített pillanat, mikor az élet egyensúlya felborul, "ok" és "hiba" nélkül, s nem marad más körülötted, csak füstölgő romhalmaz, s fejed fölött a szürke ég és a néma istenek! Hová sietsz ily dölyfösen és délcegen, oktalan? Hajolj meg, és feleld csendesen: "A sors elé, a sors elé."
Doping Elmenjek veled, fél hétkor, megnézni a Három-kis-malacot? Jó, elmegyek. Egyáltalán, látod, már egészen engedelmes vagyok. Csak ne hidd, hogy ez az engedelmesség neked szól. Sajnállak, mikor engedelmeskedem. Sajnállak, mert te is, mint az egész világ, mint a ciprusok és a Vezúv, mint a bódulat vagy az aszpirin, mint a haldoklók vagy az eső, mindez csak doping számomra, mesterséges anyag, mellyel örök versenyemre készülök. Souvenir Éjjel átfagyva érkeztem haza, s lefekvés előtt forró fürdőt kértem. Amíg a gőzölgő víz csorgott a kádba, arra gondoltam, hogy a szelídített természet mögött még mindig ott vicsorog a másik, az igazi, melyről már csaknem megfeledkeztünk - e fagyos, éjszakai pillanatban bálnák és rozmárok úsznak az Északi-tenger jégtáblákkal zajló felülete alatt, a hómezőkön jegesmedvék vadásznak a holdfényben, s mindez időtlen, és nincs kalendáriuma, nincs karácsonya és nincs ok, sem remény reá, hogy valaha is megváltozzék. Valahol van még végtelenség, igazi hideggel és igazi hőséggel, s talán a hozzávaló emberekkel is. Egyszerre honvágyat éreztem. Nizza Nizzába télen kell menni, mikor már nagyapa és virilista az ember. Az Angol sétányon kell ülni, a liberalizmusra gondolni, s képeslapokat írni a lovagias üzletfeleknek. Nizza a polgári beérkezettség legszebb téli díszlete. A tenger egészen szelíd itt; olyan, mint a nizzai képeslapokon. A kártyaszobákban whistet játszanak. Öreg nők, lila selyem napernyővel, kézitáskájukban egy-egy southamptoni hadihajógyár részvénytöbbségével, lassan totyognak a havas pálmák alatt. A kalandorok, két coup között, ide jönnek át Monte- Carlóból megpihenni. Nizza erényes és öreg. Királyok és királynők járnak ide, akik már nem akarnak hódító hadjáratokat, bázeli patríciusok, akik délelőtt a sétányon is fekete szalonkabátot viselnek, mint egy közgyűlésen, elfáradt croupier-k s nők, negyven és ötven között, a hervadás első iszonyatában. Nizza századvégi maradt. Nem divatos, van pénze, s a kocsisok is dandyk. Oda kell menni; megyek is,
mihelyst nagyapa és virilista leszek. Mérleg Behunyom szemem, s gyorsan megcsinálom a letűnt év mérlegét. A termés közepes volt. Már úgy értem, az én termésem. A regény elázott, de a cikkek átlaga közepes volt. Színdarabomat már megint elverte a jég. A cigarettáról már majdnem leszoktam, de aztán észrevettem, hogy nem érdemes leszokni, mert jövőre - esetleg - világháború lesz, s akkor hiába volt minden óvatosság és áldozat. Nem változott lényegesen testi állapotom; reggelenként észreveszem, hogy élek. Ennek - még mindig - örülök. A halálról nem tudtam meg semmi újat. Csak azt, hogy van: ezt minden évvel biztosabban tudom. A szerelemről megtudtam, hogy van egyfajta új árnyalata számomra, valami, amit eddig nem ismertem, ami érdekesebb, mint a kaland, izgalmasabb, mint a szöktetés a szerájból. Ez a valami a gyöngédség. Nagyon érdekes. Már nem akarok hetvenfokos szerelmeket adni és kapni; beérem a gyöngédséggel. Az elmúlt évben olvastam egy könyvet a mélytengerek élőlényeiről; a könyvből megtudtam valami újat a világról. Olvastam több tucat regényt is, de a regényekből nem tudtam meg semmi újat a világról. A mesterségben kissé elbutul az ember. Néha már csak mondatokat és jelzőket lát, érzelmek és igazságok helyett. Meg kellene tanulni dadogni. Néha több a dadogás, mint a folyamatos beszéd. Az író, aki már csak jó mondatokat tud írni, kissé erkölcstelen. A nők magas kalapokat hordtak. Spanyolországban dúlt a polgárháború. Egy barátom, aki egyetlenegy példányban élt a világon, meghalt. Az elmúlt évben nem szereztem vagyont, és nem csináltam adósságot; éppen csak valamivel kevesebbet kerestem, mint amennyi kellett volna ahhoz, hogy az életnek valami színe és kedvessége is legyen. Nem volt történelmi év. Polgári év volt, különösebb örömek és drámák nélkül. Megrendülés nélkül búcsúzom tőle, és az az érzésem, vissza fogom sírni. Jód Most fenn lakom a hegyen, s körülöttem mindenütt ünneplik a telet mint egy történelmi eseményt. Hajnali ötkor ébredek, s a fekete ködöt nézem. A város fényei már erőtlenek a hajnali órában, mintha minden szándék és erő ki-
aludt volna odalenn. Észreveszem, hogy az apró karcolás, az a sebesülésféle, mely miatt feljöttem a hegyre, valamivel - egy milliméterrel - mélyebb, mint gondoltam. Be fog gyógyulni. A köddel pólyálom, ezzel a finom gézzel. S a lomb olyan színű, mint a jód. Veszteség Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem, elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam, hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, melyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak. Eger Egerbe estefelé érkeztem, s rögtön láttam, hogy város; nem úgy város, mint Budapest vagy Berlin, hanem igazibban; úgy város, mint Chartres, Késmárk vagy Nürnberg. Már meggyújtották a lámpákat, mikor elmentem a bazilika előtt; a mellékutcák megteltek kék és barna árnyakkal. Mindenfelé papok mentek, cél nélkül. A boltíves üzletekben, melyeknek falát sárga olajfestékkel kenték be, ott ültek a kesztyűkereskedő és a gyógyszerész, abban a különös rejtettségben, ahogy csak igazi városokban tudnak ülni a kereskedők, akik óvatos hívei a szabadságnak, s télen irodalmi estéket rendeznek a kaszinóban. Mindegyre harangoztak. A prépost háza előtt, az örökmécses előtt fiatal nő állott, összekulcsolt kezekkel, s imádkozott; Egerben természetes mozdulattal imádkoznak az emberek, a köztereken is. Este moziba mentem. A jegyszedőnek török szeme volt.
Tegezés Ezek a lelkes pillanatok, amikor az ember hirtelen gyöngédséggel, átmenet nélkül tegezni kezdi a világot, s zavartan észleli, amint a világ, cilinderrel fején, vállán át pislogva visszanéz és orrhangon mondja: "Pardon? Ah, ön az? Nagyon örvendek." Ellenreformáció A polgári író ma az ellenreformáció idejében él. Inkvizítorok vallatják, akik ügyiratszerűen óhajtanak megtudni tőle valamit, ami oly gyöngéd és szövegezhetetlen, hogy a kínpadon és a vérpadon sem lehet pontosan megnevezni. Hitét akarják tudni. De mikor a hitről vallani nem lehet! A hitet csak hinni lehet! Éppen ezért, máglyára vele! Üdvözlés "Ki mondja meg, mit ád az ég?..." - kérdezte hasonló pillanatban Vörösmarty. Senki nem mondja meg. Siket csendben megyünk sorsunk elé. Üdvözöllek, titokzatos Idő! Elmondjam reményeim? Remélem, ez lesz az esztendő, mikor az embereket megszállja a Szentlélek, mindenki magába száll és kibékül. Remélem, hogy a béke éve lesz. Ezenfelül a gazdasági fellendülés éve is lesz. A fegyvereket összetörjük és eltemetjük. Vickersék a jövőben kizárólag palacsintasütőket gyártanak s törhetetlen hintalovakat, alumíniumból. Nem is lehet másképp... Az emberiség egyszerre észbe kap, a hadihajókat átalakítják turisztikai célokra, s ez lesz az év, mikor Sztálin végleg feltalálja a kapitalizmust. Az élet megint olyan lesz, mint volt a történelem előtti időkben, békében; a fekete pasa fekete lovak által vontatott batárban kocsikázik a Stefánián, az emberek az égre néznek, mielőtt szerelmet vallanak, kezüket szívükre szorítják, s mindenki családi házat épít, hitelben. Ez lesz az év, amikor végre, végre elutazhatom Kínába. Így festenek reményeim. Bizonyos jelek arra tanítanak és intenek, hogy a valóság más lesz. Megint csak Egerbe utazom majd, Kína helyett. Megint úgy ébredek majd minden reggel, hogy várok a csodára, az üdvösségre, egy tekintetre, ifjúságom tündöklő, vakító színességét vélem látni egy pillanatra. S mindennap azt hiszem, ez még csak átmenet, még nem az igazi, még nem az élet; csak előkészület és gyakorlat. De titokban tudom, mint a tékozló, aki utolsó aranyait szórja nagyúri fölénnyel, bádog arccal s szo-
rongó, rossz lelkiismerettel: sok nincsen már. Ezt még elköltöm, ezt az évet. Üdvözöllek, időbe rögzített Sors! S már látlak elgurulni a végtelenben. Csendélet Szobámban, hirtelen, a következő tárgyakat észlelem: jávai réztálcát, néger trónszéket a Kongó vidékéről, kecskelábú asztalt, melyet cipszer asztalos faragott és kantinasztal volt a szepesolaszi rendházban, régi, német ón tintatartót, francia karosszéket a XVII. századból, velencei bőrtárgyakat, angol zsebkést, délolasz függönyöket. Mindez összetalálkozott itt, szobámban, olyan rejtélyes utakon haladva, melyeket az értelem követni nem bír, valamilyen felfoghatatlan összefüggésben, zagyván és mégis rendszeresen, összehajigálva s mégis minden a helyén, érthetetlenül és logikusan. A világ csendéletszerű; kicsi, és minden részletével, zsúfoltan összetartozik. Csehov Csehov hősei valamennyien kissé szalonkabátot viselnek, csíptetős pápaszemet, s szakállasan állanak egy világban, mely ismeri már a vasutat és a diftériaoltást, utálja az abszolutizmust, és hevesen vágyik az alkotmányosságra, de titokban legszívesebben még szánkón jár, mint Gogol alakjai, a nőknek morogva köszön, és közben elpirul a szakáll mögött. E hősök mind elmúltak ötvenévesek. Polgári hősök. Érzelmességük halálos, tiszta és gyógyíthatatlan. A "fehérkutyás asszony" és barátja, a Krím vidéki fürdőhelyen, a csábítás jelenete után sírnak, majd dinynyét esznek. E novellákban minden pillanatban elered az eső, s a platánfák húsos levelei megáznak. A Cseresznyéskert hősei életük drámai pillanatában észreveszik, hogy az egyik mellékalaknak lófeje van; s mindent feledve, mulatni kezdenek. Mindez családias, a szó tragikus értelmében. Csehov félelmesen családias író. Olyan, mint egy nagybácsi, aki vacsora után érkezik, szalonkabátban, dünnyög, rövid szivart szív, tarokkozik és adomákat mesél, de nem árt közben szemmel tartani, mert egyáltalán nem lehetetlen, hogy óvatlan pillanatban felköti a szalonajtó kilincsére magát. Sóhaj, regényírás közben
Nem elég elmondani a "lényegeset", s nem elég szépen, művésziesen, bensőségesen elmondani. Ha épít valaki, nem építheti csak a tornyot és a színesen csempézett fürdőszobát. Meg kell építeni a válaszfalakat is, a pincét, az illemhelyet, a folyosókat. A regény tele van ilyen szükséges közhelyekkel. Elég elhagyni egyet, s összeomlik, vagy céltalan az épület. Átmenet A társaskocsiban találkoztak, a nyárról beszéltek, az új színdarabról. Mire a híd végére értek, észrevették, hogy már a szerelem szavait beszélik. Megzavarodtak és elhallgattak. Nézték egymást és csodálkoztak. Az átmenet észrevétlen volt, oly sima és zörejtelen, mint a természeti tünemények. Nem is ezt akarták mondani. Egészen másról akartak beszélni. Évek óta nem is gondoltak egymásra. Most nézték egymást; aztán kibámultak az ablakon, s csodálkoztak. Társaság Ahogy összefutnak, társalgóban, ebédlőben és bridzsszalonban, ahogy rögtön megtalálják egymást, ahogy zenét hallgatnak, szigorúan, "a pénzükért!" - ahogy mohón újságot olvasnak, fölényesen, mert "úgyis hazugság", ahogy keresik és kerülik egymást, tehetetlen vonzás bűvöletében, ahogy együtt szuszognak a többivel, akkor is, ha egyedül vannak szobájukban - s ahogy gyanakodva érzik rajtunk az idegent. "Fontos dolgok"-ról is beszélnek. De a "fontos" és a "komolytalan" dolgok között történik valami, amit nem mernek elképzelni, elgondolni sem: az élet. Olyan közönyösen történik. Mi az? Valami rendszeres és "komolytalan". Tiltakozás Aki nem tud a halál ellen eredményesen tiltakozni, nem tud engem igazán szeretni. Hamsun
Hamsun új könyvét olvastam. Megint "ugyanaz". A csavargó, aki hazavágyik és nem bír megmaradni otthon. A könyv címe: A kör bezárul. "Ugyanazt" írja, hetven éve, ahogy a tenger "ugyanazt" mondja, rettenetes erővel és bensőséggel. Nem éppen "cselekményes" író. Hangját akarom hallani, örökké, amíg élek, mint az ifjúság hangját. Politikailag, sajnos, megbízhatatlan. Undorral elfordulok tőle, a politikailag megbízhatatlan Hamsuntól. Aztán bemegyek szobámba, előkeresem új könyvét, s titokban, mohón és szomjasan, olvasni kezdem. Gyöngédség Megkértem, varrjon fel kabátomra egy leszakadt gombot. Rögtön gyöngéden nézett reám. Az a fajta nő volt, akit inkább s biztosabban elcsábít, ha megkérik, varrjon fel egy gombot, mintha a Riviérára hívják, autón, decemberben. Ifjúság Elmentem a ház előtt, melynek első emeletén, albérleti szobában, ifjúságom egy szakaszát töltöttem. Behunytam szemem, s iparkodtam összegezni emlékeim. Ez jutott eszembe: - Húsz év előtt laktam itt, nagyon sovány voltam és gólya az egyetemen. Riportokat és vallásos verseket írtam, ugyanabba a lapba. Hazulról sok pénzt kaptam, minden este francia konyakot ittam, s gyakran éheztem. A szoba tele volt poloskákkal. Szerelmes voltam egy orvosnőbe; de nem éreztem jól magam társaságában. Gőgös voltam és rajongó. A szomszéd szobában egy színész lakott kisfiával, egy színész, akit akkortájt hagyott el felesége. Egy éjjel bejött ez a színész a szobámba, sokat beszélt és végül sírt. Izgatott voltam és igényes. Valamilyen felsőfokú, csillapíthatatlan igényérzet volt bennem, emberekkel és jelenségekkel szemben. Éjjelenként öreg sipistákkal kártyáztam egy klubban, s ott is aludtam a díványon, cigarettacsutkák között, sárga arccal, kócos hajjal, zsebemben Rilke-versekkel. Tizennyolc éves voltam. Így kezdődött ifjúságom. Himnusz
A víz, a föld, a nap, a felhő! A bor, a vér, a csók, az álom! A fű, a kő, a napraforgó! A reggelek! A naplemente! Nádsip a sás közt! Ébredés! Bach! Tetem a poprádi úton! A hajnal, madarak, a versek! Halottak! Köd! A tenger ősszel! A mód, ahogy kezét emelte! Könnyének íze! Seb a számon! O, ámen, ámen, ámen, ámen! Különbségek Itt élek a földön, és meg vagyok sértve. A század, amelyben éltem, a haladás és az értelem korszaka; így hirdették. Keresem a szót, amely kifejezhetné sértődöttségem okát. Minden szót megvizsgáltam, amely indokolhatja utálatom és kétségbeesésem; de minden szó erőtlen. Talán így mondhatnám: meg vagyok sértve, mert a kor, amelyben éltem, igénytelen volt és áhítatnélküli. Igénytelen, mint kevés korszak előtte; áhítatnélküli, mint soha, semmiféle emberi idő azelőtt. Szenvedek az igénytelenségtől, mely jellemzi ezt a századot. A troglodita akart a barlangban valamit; jégszekrénye nem volt, a szerves vegytanhoz nem értett, de kitalálta Istent s az első jogrendszert. El tudok képzelni egy régi, asszír vagy babilóniai bírót vagy katonát, aki rothadt, durva, szeszélyes; de vérengzéseit és jogtiprásait is áthatja az áhítat, hogy ember. Ezt az áhítatot nem érzem kortársaimon. Soha nem becsülte még az ember ilyen kevésre önmagát. Ifjúságom arra az időre esett, mikor a század csodálatos találmányait, a rádiót, a repülőgépet tökéletesítették, mikor atomokat kezdtek rombolni. Uj mondakör kezdődött; legalább gyermekkoromban úgy éreztem. De mire férfi lettem, megtudtam, hogy csak új vandálság kezdődött, a legbarbárabb valamennyi között; vandálság, sistergő istennyilával, mely házi szolgálatokat is teljesített, vízlefolyós klozettel, diftériaszérummal; s mind e csodákat valamilyen üvegszemű közöny használta. Nem hiszem, hogy Da Vinci vagy Pascal úgy és olyan elkeseredetten különbözött családjától, osztályától és környezetétől, mint ma az elsőrangú szellem. Da Vinci "csak" zseni volt; de ízlésben és áhítatban ugyanaz, mint apja és nagybátyjai. A biológus Huxley írja, hogy az elsőrangú ember úgy különbözik ma az átlagembertől, mint hajdan az ember az állattól.
Tisztítótűz Az idő, ez a tisztítótűz, amely kiszívja az emberekből mindazt, ami számunkra túlságosan földi, vetélytársszerű és veszélyes volt bennük. Az "irodalom" és az "élet" ebben a tisztítótűzben lassan összeolvadnak. Az irodalom már nem olyan elhatároltan feladatszerű, a határterületek összemosódnak; nincs külön betű és külön élet, nincs külön stílus és külön cselekvés. A kettő valahogy ugyanaz; s egyik sem olyan izgalmas már. Tömörkény Poroszkáló mondatai után porzik a puszta; porfellegben ír, magányosan, oroszok és németek között, pipával szájában, szűkszavúan, de mintha a halottakat is látná, mint a novaji asszony, mintha mindent tudni akarna az emberről, azt is, ami a gödör és az enyészet titka, mintha zsigerekből jósolna életet és halált, egykedvűen és kegyetlenül, mint a pásztorok és táltosok. Az írók Régebben magányosan és riadtan éltek, mint az aranycsinálók. Most csoportosan járnak, a gomblyukban jelvénynyel, nyakukban valamilyen díjjal. Történeteket adnak elő műveikben, érdekes történeteket, lehetőleg kevés leíró résszel, párbeszédes prózában. Történeteik majd mindig "emberiek". (Stendhal,Tolsztoj, Gide történetei nem "emberiek", hanem irodalmiak. A kettő nem ugyanaz.) Már kitűnően írnak. Az olvasó ámulva kiált fel: "Ezt éreztem én is!" De én szívesebben hallgatom nagynénémet, Helga nénit, aki tele van emberi történetekkel. Már csak címük van; rangjuk nincs többé. Robert Musil szerint vannak az írók - kevesen -, s aztán vannak, akiket így neveznek: "Der Gross schriftsteller". Ahogy van nagybérlő, nagybirtokos, nagyvágó. Elhallgatni, félreállni, nem egyezni bele. A kisszakaszról írni, a budai játékszínről, az élelmiszerek piaci áráról. Hallgatni. Megdögölni. Csak nem beleegyezni.
Feladat Egy világot nevelni, igen... De az ábécét tanulják meg előbb máshol, mielőtt olvasni kezdenek, az ebadták! A tervrajz Életem tervrajza fölé hajolok, s megdöbbenve észlelem, milyen egyszerű minden. Nem is kellene mást csinálnom, csak leszokni a dohányzásról, tartózkodni a kicsapongásoktól és a szeszes italoktól, azt a nőt szeretni, akit szeretek s aki szeret engem, rendszeresen olvasni és rendszertelenül írni, napközben sétálni, este korán lefeküdni, vagy baráti körben türelmesen és szerényen társalogni. Ilyen egyszerű minden. Örök kár, gondolom, örök kár, hogy lehetetlen. Bizalmas óra Ennek az embernek májrákja van és nem tud róla. Én tudom, s bizalmasan beszélgetek vele, hallgatom utazási terveit, bólogatok, amint bírálja és kifogásolja a világot, beszélünk írókról és politikusokról, s minthogy az ő helyzetében más a szavak értéke, minden ajánlatát elfogadom, mohón és készségesen, mint aki fél, hogy jóvátehetetlenül elkésik valamiről. Igy beszélgetünk, kellemesen és bizalmasan. Később visszaemlékezem e párbeszédre, s meglepetéssel észlelem, hogy csak a halál árnyékában lehet igazán jóízűen és egyetértően beszélgetni. Szép, holdas éj Mégis halandó vagyok. * Február Ezek a hosszú februári éjszakák, mikor a kihűlt szobában felébredünk a szél vinnyogására, dideregve ülünk fel az ágyban,
meggyújtjuk a kislámpát, rágyújtunk, megnézzük az órát - korábban virrad már, de nincs sok öröm benne, mert nappal is a tél odvában kucorgunk, betegségek, csőrepedések, füstölgő kályhák, elvégezetlen irodalmi és reménytelen, kedvetlen emberi feladatok között, rongyokba és prémekbe bugyolálva -, lila körmeinkre lehelünk, s eszünkbe jut, hogy megint elmúlt egy farsang, az ablakon kocogtat a hamvazó szerda jeges ujja, az öröm elillant és öregszünk. Így ülünk a februári hajnalban, kedvetlenül és lila körmökkel. Kamránk, melyet ősszel bölcsen megraktunk, kiürült már; a befőtteket és az oldalast megettük, a savanyú káposzta végére járunk. Ismerőseinket elviszi egy tüsszentés is e hetekben. A nők lakkcsizmásan gázolnak az olvadó hólében, a szennyben és latyakban, ormótlanul, cinóbervörös orral, mintegy csak jelezve - mütyürkével és pillantással - női jellegüket. A könyvekre csömörrel pillantunk ez éjjeleken; úgy tetszik, már elolvastunk minden könyvet, s egyik sem tudott segiteni. Napközben félórákat fekszünk a kvarcfény alatt, tátogva, és szomjasan nyeljük, szopogatjuk az ózon ízű fényt, cuclizzuk a mesterséges sugarakat, oly mohón és tikkadtan, mint ahogy egy alvilági szolganép vágyhat a fényre és szabadságra. A fényre emlékezünk, mely reménytelenül hiányzik életünkből, a fényre, melyben van valami pogány és kegyetlen, valami erkölcstelen és nagyszerű, mint az életben. Aztán arra gondolunk, hogy ez a hónap, mely telítve van zenekari hangversennyel és tüdőgyulladással. Ez a hónap, mikor egészen kis mozdulatokkal élünk, óvatosan és gazdaságosan, mint a bölcs állatok, melyek lecsökkentik ilyenkor az élet tevékenységét, mozdulatlansággal védekeznek, lassitott érveréssel szunyókálnak és pislogva, rejtélyes félálomban várják a napot. E hetekben, tél vége felé, tanácsos különösebb erőpazarlás nélkül élni: rövideket irni - legföljebb négy, öt sort egyszerre -, mint a medvék. De hajnal felé, az ébredés józan káprázatában, eszünkbe jut a farsang, mely megint egyszer elviharzott mellettünk, álruhában, lobogó szalagokkal, színes papírszeméttel szórta tele a világot, visított és sikongott, jeleket adott és integetett, s mi kitértünk előle. Most már itt a reggel, mely hamut hullat fejünkre. Az ablak előtt a fákat nyöggetik a böjti szelek. Lehet, gondoljuk dideregve, hogy valami féktelen és túláradó is volt az életben, valamilyen eszelős öröm, vad és visító boldogság, amely fütyölt az értelem méltóságára - s talán erről volt szó; csak mi nem tudtuk. Rossz jel Az elmúlt két évtizedben egyetlen magyar író sem követett el nő miatt öngyilkosságot. Rossz jel: rossz a nőkre és rossz az irodalomra.
Biztonság Milyen biztosak dolgukban a szegények! Csak a gazdagok ugrálnak. Minden pillanatban féltenek valamit, akarnak valamit, másként szeretnének valamit. A gazdagok a változás kényszerű törvénye alatt élnek. De a szegények törvénye egyszerűbb, biztosabb. A tárgyakhoz is közelebb vannak. A gazdagok végül már csak jelképekben gondolkoznak, nagybetűs jelképekben: az Örömben vagy az Igazságban, vagy a Tulajdonban, vagy a Külpolitikában, vagy a Kellog-Paktumban. A szegények minderről nem tudnak semmi biztosat. Értesültségük kisbetűs. Ilyen szavak keringenek agyukban: cipő. Vagy: madzag. Vagy: egy pengő húsz. Mindez fogható, tapintható. Nincs a világon egyetlen szegény, akit komolyan érdekelne, hogyan alakult André Gide legújabb véleménye a szovjetről, hanyatlik-e Picasso, s mi a véleménye Churchillnek Mussoliniről? Ezek a kérdések csak havi négyszáz pengőtől fölfelé izgalmasak. A szegény a földön jár; a gazdag kissé már lebeg, mint a szentek. Velence Velencébe idegesen érkeztem és folyton ettem. Scampival kezdtem, a "Cavalletto"-nál aztán valami édeset ettem "Florian "-nál, aztán valami sziruposat a "Merceria" egyik cukrászdájában, aztán véres húst a Lido egyik divatos vendéglőjében. Közben múzeumokat jártam és Verdit hallgattam a Szent Márk tér kávéházai előtt. Mindebben volt valami édes és csömörre ingerlő, valami, amit nem bírtam egészen megemészteni, valami állott és gyomorrontásra ingerlően buya -Tintorettóban is, a scampiban is, a dózsék dísztermében is, még Goldoniban is. Az embervelencében körülnéz az utcán, akárhol, lelkesen; s rögtön utána szeretne szódabikarbonát venni. Velence, másodszor Velence, mindenki számára, az örökké elmulasztott nászút; azok számára is, akik ott jártak nászúton. Igen, gondolják egy életen át, pontosan így kellett volna: Velencében, a Danielzben, a galambokkal, a gondolásokkal és a megfelelő nővel. Mindenki így érzi; tíz év múltán azok is, akik a
megfelelő nővel voltak ott. Velence, harmadszor Vannak szavak, melyeket egy magasabb rendű illemtan szabályai szerint Velencében sem illik elmondani. Például ez: - Szeretlek. A hold Az új, naturalisztikus holdfényképeket nézegetem. A hold e képen rusnya és ragyás, mint egy himlőhelyes brácsás arca. Lehet, hogy nem volt mindig ilyen. Nevezték cíntányérnak, eidami sajtnak, ezüst gyümölcsnek, égi tallérnak, kitépett garatmandulának. A hold, az összes versekben, mindig "olyan, mint". De valóságban nem "olyan, mint". Egyszerűen csak olyan. Vörösmarty Mintha Shakespeare, füstölgő fáklyákkal és vértől rozsdás hadaival, megszállta volna éjszaka Magyarországot. Ünnep Az ünnepeket nálunk otthon, gyermekkoromban, nemcsak annak rendje és módja szerint ünnepelték meg, hanem kissé túlságosan is, mindent megtetézve és megcukrozva, színesen és gazdagon. Talán ezért félek most már minden ünneptől, melyekre mód és rend nélkül készülök, s végül mindig úgy érzem, keveset adtam, vagy keveset kaptam: az a szívdobogtató várakozás, mely minden élmény, igen, az élet alján parázslott, ma sem hunyt ki egészen, s ünnep múltával leverten észlelem, hogy valami nem történt úgy, ahogy kellett volna. S az ajándékot, ezt az egész életet, szeretném visszavinni és becserélni. A Kárpátok
Mikor először olvastam, mélyen sértett és bántott Petőfi zengzetes megvetése, aki heves túlzással lefitymálta a "zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tájá"-t. Én külön szerettem mindezt, a zordonságot, a Kárpátokat, a fenyveseket és a vadregényt. Csak ezt szerettem idehaza, csak ez volt közel lelkemhez. Ezek a fenyvesek és bércek átöleltek valamit - városokat, irodalmat, emberfajtát -, mely a legnemesebb volt Magyarországon. Ma is látom lehunyt szempilláim mögött a fenyvesek sötétzöld koszorúját, amint gyöngéden és fenségesen bekereteznek egy emberi tájat - az egyetlen tájat, ahol otthon vagyok. Azonosság Milyen különbül, mennyivel forróbban és bensőségesebben vagyunk azonosak bűneinkkel, fogyatékosságainkkal, mint erényeinkkel és képességeinkkel! Mennyivel inkább jellemez engem az, ami gyöngeség bennem, amire vágyom és tudom, hogy árt nekem, amit szeretnék, s amihez nem vagyok elég erős, bölcs és fegyelmezett, mint az, hogy néha és nagyjából mégis összeszedem magam, elkövetek valamit egészségemért is, mellékesen teljesítem kötelességeim. Igazában a bűn vagyunk, a gyöngeség, az, amit leplezünk. Az erény, ami kilátszik belőlünk, felülete csak a jéghegynek, ami a mélyben vagyunk. Az idő A természettudományos gondolkozásba új, természetfölötti erő hatolt be: az idő elmélete, az idő mint térfogat. Valahol van a múlt: nemcsak a könyvekben, a tárgyakban, az emlékezésben, hanem az idő természetfölötti dimenziójában, nehezen rögzíthető, de mégis valóságos térfogatában is. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az érzékelés valamilyen hullámhosszán egyszerre felhangozzék Caesar hangja a múltból. Miért ne? Ha lehet csillagok fényét fényképezni, csillagokét, melyek tárgyilag megszűntek már a világűr térfogatában, de sugárzásuk vegyi úton érzékelhető még a fényképező lemezen, miért ne lehetne visszahatolni az idő cselekményébe? Alkalmas műszereken múlik az egész. Ez az alkalmas műszer birtokunkban van: a lélek. A szerep
Mikor a világba megyek, mikor emberekkel beszélek, egyszerre megszűnök én, s elkezdődik a szerep - csak a festék és a vendéghaj hiányzik. Egyszerre színpadias lesz az élet. Mindenki így van ezzel; csak a kontárok tagadják, önmaguk előtt is, a rossz színészek. Tudunk egy szöveget, melyet kellemesen vagy tragikusan, de mindenesetre hatásosan a világ értésére óhajtunk adni. Ez a szerep nem mi vagyunk. De néha már összemosódnak jellem és jelmez, egyéniség és idegen szöveg. József Attila Versei hangjában van valamilyen gyöngéd és remegő dünnyögés, mintha egy őz dideregne és vinnyogna a holdfénytől hideg és veszélyes világban. Valami nemes és állati van e hangban, valami sértett és tetemre hívó. Végzetes hang ez. Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozzá, abból az időből, mikor Pánt írta és a Misztériumokat. Milyen mindegy Milyen mindegy, amit ez a nő beszél, s milyen mindegy, mifajta tollakkal, prémekkel és selymekkel kelleti magát, s milyen hiábavaló mosolya, suttogása, csókja, lihegése és sikolyai - milyen félelmesen kiderül minden az első együttlét után! A test, a szenvedély végzetes dolgaiban éppen olyan kevéssé lehet csalni, mint a lélek végzetes dolgaiban. Az érkező Legtöbbször télidőn érkezett, s valamilyen nyers és maró medveszagot hozott magával: vedlett szőrű lábzsákokból mászott elő, a behavazott szánból, prémek és takarók közül, kucsmásan és szőrösen, dünnyögve és hórihorgasan, mint valamilyen vándorútra kelt északi istenség. Rögtön teát kellett főzni neki, sok rummal; később, estére, forralt bort, a reggelt több kupica pálinkával kezdte, s napközben is mindegyre ivott, dörmögve és mellékesen. De nem volt soha részeg. A lakást megtöltötte idegen, téli szagokkal. Semmi közünk nem volt hozzá; csak éppen megrettenve éltünk, amíg ő is ott tanyázott a meghitt falak között. Másodnapra elkókadt, valahogy jelentéktelenebbnek hatott; már tud-
tuk, hogy nem is olyan félelmes, csak öreg, önző és együgyű. De érkezéseit mindig valamilyen operaszerű megdöbbenés kísérte; úgy vonult be, szőrösen, mint egy orosz operában a kényúr. Nem is tudott más egyebet, csak megérkezni. Aztán hanyatlott. Fiatal nő, hóban A fiatal nő elment mellettem a hóesésben, és reám mosolygott. A mosolyt köszönettel fogadtam, elvittem magammal, s egy ideig vigyáztam reá, hogy el ne olvadjon. Havas mosoly volt és lassan olvadt. A végén mindössze valami kevés nedvesség maradt belőle a lélekben; apró tócsa, nem nagyobb, mint egy könnycsepp. Mínusz húsz A hideg gépfegyverekkel lövi a várost. A temetőben járva hallani, amint ropognak a fagyott földben a halottak csontjai. A kutyák úgy lapulnak a házfalak mellett, mint az ordasok, melyek belopakodtak a városba, s most legszivesebben tenyérből ennék az élelmet, krokodilkönnyeket hullatva, hazug alázkodással; esetleg egy kis grahamkenyeret is. A közgazdasági lapok szerkesztői is ilyen képpel oldalognak a bankok előtt, prémjeíkben, vörös orral, valamilyen szeretet-pausálét remélve, mint az etető körül a szarvasok. Fogvacogva ülök szobámban, könyveim között, melyek nem melegítenek többé. A gondolat ereje tehetetlen a valósággal szemben, gondolom. Ezek a gondolatok, szobámban, a mérsékelt éghajlat termékei. Most, mikor a megegyezés felborult, Goethe e mínusz húszfokos hidegben éppen olyan értelmetlen, mint a forró Byron vagy a lobogó Rostand. Az irodalom hőmérséklete 18 Celsius. E hőfok alatt és fölött senkinek nincs igazi szüksége reá. Primőrök Szikrázó, csattogó hideg. A lapokban rémhírek a szeretetről és a megfagyott emberekről. Éjjel fölébredünk a hidegre, vacogva bámuljuk a szennyes jeges ablakot, amely mögött kóbor vadállatok, csontig átfagyott villamosok és didergő, rekedten vonító gépkocsik csavarognak, vinnyogó falkákban.
De én várom, hogy csöngetnek, s egy tálon gyümölcsöket hoznak be, a tél primőrjeit. Miért ne? Nyilvánvaló, hogy ez az évszak is megérlel valamit. Csodálatos gyümölcsöket várok, világoskék jégbarackot, zúzmarás, fekete jégepret, jégvirágos csokrokat, melyeknek illata kissé fanyar, s csak tündéri, kékesfényű jéglakomákon tűzik fel e hóvirágokat a hölgyek kebleikre, melyek természetesen jégkeblek. Örökké várok valami újat; fogvacogva és dideregve is. Fejlődés Az ifjúság azzal kezdi, hogy szeretné, ha megvédené valaki. Aztán a férfikor előideje következik, mikor támadni kezdünk. De igazán férfi csak később, sokkal később lesz az ember: mikor már nem akarja, hogy megvédjék, támadni sem akar már, s minden becsvágya annyi, hogy feltűnés nélkül megvédhessen valakit vagy valamit. A tengerfenék Lassan egész Atlantiszokat cipelünk magunkkal: a mélybe nézünk, s az iszapos fövényben eltűnt társadalmak körvonalait látjuk, elsüllyedt városokat, egy június délutáni uzsonnát a kerek családi asztal körül, pedrett bajszú, szalonkabátos urakkal és kebeles, fehér és sárga csipkékbe öltözött hölgyekkel, amint habos csokoládét isznak aranyozott szélű findzsákból, s illedelmes pikantériával társalkodnak; cirkuszokat látunk, előkelő lovakkal és tüllszoknyás lovarnőkkel, amint vágtatnak a manézsban; egy császárt, aki egyszer átutazott a városon, és intett a tömegnek; régi verseskönyvek fedelét látjuk egy elsüllyedt könyvkereskedés kirakatában; egy táncosnő szobáját, az Izabella utca harmadik emeletén, délután ötkor; mindez van még, de csak úgy és annyira, mint a tengerfenéken a rozsdás konzervdobozok, az emberi csontvázak, melyekről a halak lerágták a maszatos húst, s Atlantisz elsüllyedt márványoszlopai. * Munkaterv A hölgyek cselédjeikről beszéltek. Elmondták mindazt, amit ílyenkor mondani szokás; kezdve azon, hogy "tulajdonképpen mindenük megvan nekik", egészen addig, hogy "igazában fizetett ellenségek". Egyik hölgy, tetézve a
cseléd szociális lehetőségeit, fokozó hangnemben mondta:...s ezenfelül napjában kétszer mehet a liften. Északi fény Éjjel sugárzani kezdett a láthatár, bíborszín lángokkal, mintha elkövetkezett volna az utolsó óra, mikor a koporsók felfakadnak, a csontvázak sorbaállanak, az égen kigyulladnak a Jelek, elhangzik a kürtszó, és felelni kell az utolsó kérdésekre. A Margit körút sarkán álltam és vártam a kürtjelet. "Háború lesz!" - mondták az éjszakai őgyelgők. - Mit is felelhetek majd? - gondoltam. -Vártam a halálra és vártam az örömre. Az öröm másképp érkezett, mint ahogy vártam, más íze volt, más értelme, mint ahogy képzeltem. Valószínűleg a halál is más lesz. Hiába készültem, kedves angyal, hiába fenyegetsz a pallossal; nem tudok mást felelni, csak, hogy nem tehetek az egészről. - De igen! - mondja szigorúan az angyal. - Nem égtél eléggé! Érted? - Égni kellett volna? - kérdem; s egyszerre megértem, hogy igaza van. - Égni, égni! - mondja rettenetes hangon. - Égni, elégni, az életben, az örömben, a hitben, a szenvedélyben. Most menj a pokolra és égjél örökké! Ezt mondja majd, gondoltam. De akkor már jött a villamos. Kellékek Van egy kitűnő belga vadászfegyverem; de soha nem vadászom. Van egy spanyol szótáram; de nem tudok spanyolul. Van egy frakkom, de utoljára tíz év előtt viseltem, s már el sem tudok képzelni alkalmat, mikor felölthetem. Van egy földgömböm; de már nem utazom. Van egy Rákóczi-korabeli ón kalamárisom; de soha nem használom, kávéházakban kérek tollat és tintát. Van teljes pipatóriumom, barnára szívott tajtékpipákkal, dohányszitával; de soha nem pipázom. Valahányszor e kellékek kezem ügyébe akadnak, szórakozottan észlelem, hogy tökéletesen felkészültem egy életre, melyet nincs kedvem élni. Bodza
A tél vegytisztított, szagtalan levegőjében, az utcán menve, hirtelen bodzaillat csap felém. Ez az érzékelés csak káprázat, öncsalás; bodza nincs, nem is lehet, közel és távol, sehol ez évszakban. A bodzabokor, mely harsány illatával most felém árad, csak emlékeimben virul. Az emlékezésnek is van éghajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem mérsékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ősz soha nem az, amelyet éppen megélűnk, hanem az a másik, aranyfürtös, halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk. Az eredendő bűn Az eredendő bűn, ha lusta, ernyedt vagy közömbös marad az író, mikor egy tollvonással, egy jelző vagy egy központozás cseréjével segithetne a mondaton, erősebbé, igazabbá, emberibbé vagy hűségesebbé kovácsolhatna egy fordulatot - s az ilyesmit tudja az ember. De néha lusta hozzá, vagy fáradt, vagy cinikus. "Jó lesz így is!" - gondolja; s ír tovább. Ez a bűn, melyet író soha nem bocsát meg magának. Ez az eredendő bűn. A bibliában így nevezték: "Jóra való restség." Jelmez Elmenni a farsang utolsó báljára, jelmezbe, mondjuk egy író jelmezébe öltözve. A Szakács, a Márki, a Csillagjós között egyszerre feltűnne az Iró. "Aha" - mondanák csalódva a táncolók. - "Olyan, mint egy ember." A hó Valami van a télben, ami a gyermekkorra emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elvesztett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni. Fényjelek
Februári reggel, különös fényjelekkel, háztetőn, erdők felett, az utak víztócsáiban, mintha egy suhanc tükrözne valahol. Ez a suhanc a kamaszodó tavasz. Bach Ez a zene nem is hangjegyekből, hanem számjegyekből épül föl; de e számjegyek a végtelen értékeit jelzik, az abszolút "egy"-et és az abszolút "száz"-at, gyakorlati cél és értelem nélkül; mintha valaki a számjegyeket, melyekkel a kofák is nyelvelnek s vitatkoznak, megtisztítaná minden földi vonatkozástól, s már csak a csillagokat számozná meg velök. Sóhaj, reggel négykor Mit is szeretnék?... Azt szeretném, ha Magyarországnak tengere lenne, s én e tenger partján ülhetnék reggel négykor, ciprusok és gömbakácok alatt, Verlaine-nel és Vörösmartyval, badacsonyi bortól mámorosan, bámulva a hajnalt és a tengert. Hóvirág Ezek a gyanús, túlságosan fehér, bátortalan hóvirágcsokrok, melyeket kosarakban kínálnak eladásra a sétányon; gyanakodva vásárlom az üde készletet, mert túlságosan siettek, idő előtt érkeztek, mohón és szolgálatkészen, s lehet, hogy nem is igaziak. Talán csak álhóvirágok, melyek igazolt megbízatás nélkül jelentik lelkendezve a tavaszt; amint akadnak és mászkálnak Szilveszter-éjszaka álkéményseprők, akik titokban magánhivatalnokok, s csak bekormozzák magukat, hogy pénzt kereshessenek. Nagyon kell vigyázni. Jégtörő A szél olyan vad és kemény, mint egy martalóc csapat támadása, mely megrohanta a várost, ócska pisztolyokkal lövöldöz és fosztogat. Falakat is dönget, derékra kapja a
meztelen, kopasz fákat, hajlongatja törzsüket, birkózik és acsarkodik. Mindehhez süt a nap, udvariasan és hidegen, mint egy vérszomjas és hűvös zsarnok, aki közönyösen nézi garázda pribékjei munkáját; süt a nap, amely csak fény még, hőtartalom nélkül. Mintha a házakat és ablakokat hideg, színtelen lakkal kenték volna be. A kivándorló Fémszínű reggel, sirályokkal és hajótülökkel a ködben, mikor úgy járok a GrófTisza István utcán, mint egy nagy és öreg hajó fedélzetén a kivándorló, szívében az otthon fájdalmas emlékeivel, nyakában, viaszosvászon-zacskóban, hetvenöt dollárral és egy marék hazai röggel. Olvadás Valami van a levegőben; mintha a világ duzzogva kelletné magát. Elég odavetni egy jó szót, és nyakadba borul. Kérés Szeress egészen mellékesen és szelíden, kissé szórakozottan is, csak úgy, ahogy lélegzik, vagy ahogy egy keddi napon, mikor "nem történik semmi", él az ember. Már nem szeretem, amikor úgy szeretnek, mint egy operaelőadás második felvonásában, mikor az összes kürtök üvöltenek, a reflektorok a szivárvány minden színében játszanak, s a főszereplők ezer pengőt kapnak a mutatványért esténként. Szeress úgy, mint egy nem nagyon fontos magánügyet, figyelem nélkül. Akkor, talán, majd én is odafigyelek. * Március Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.
Ezt énekelem: üdvözöllek, Március! Időbe telik, amig az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak, semmi köze télhez, tavaszhoz. Külön világitása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene. Észreveszem, hogy néhány napja másképp ébredek. Ilyesmit gondolok, félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami. A külső világban még nincs nyoma. A természet, titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A diszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott diszletekre hull. Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egyszer! Csak szine van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének. Szimatolva járok, meggyfabottal. A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Minderre szükség lehet még. De már ilyesmit gondolok: "Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig Petőfit olvasom, néha hangosan is. Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk. Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik. De szép volt De szép, de szép volt az élet. Volt benne valami giccses is. Félhomályos szobák voltak benne, ahol a lámpa égett, és Lucienne Boyer énekelt a gramofonban. Sziklák voltak benne, vijjogó madarakkal. Valami sűrűség, édesség és illat volt benne, s valami meghitten vacak és kesernyés is, mintha az ember orvosságot ivott volna. Szédülés volt benne, mikor egy nő szeme fölé hajoltunk, s kegyetlen, éles és világos pillanatok, mikor tisztán láttuk a nőt, magunkat s a világegyetemet is. A halál volt benne, az a pillanat, mikor elviszik a halottat és kinyitják az ablakokat, söpörni, sikálni kezdenek. A félelem volt benne és a komolyság, a csend és valamilyen sikoltásszerű öröm.
Opium Thomas de Quincey ópiumot evett, mert bensőségesebben akarta élvezni az életet. Ez a vágy beteges volt, egészségtelen. De mindaddig, amíg ilyen erkölcstelen szándékkal szedte az ópiumot, kitűnően érezte magát, nem ismerte a lelkiismeret-furdalásokat, élt, dolgozott és boldog volt. Egy napon aztán köszvény kezdte kínozni, útszéli, angol köszvény. Elviselhetetlen fájdalmakat érzett; s most már a fájdalom ellen szedte az ópiumot, sokkal erkölcsösebben, több világi joggal. De ezt a másfajta, ezt az erkölcsös, célszerű és gyógyszerszerű ópiumevést nem bírta el szervezete. Ami eddig öröm volt, fanyar orvossággá változott. Ami addig álom és bódulat volt, egyszerre alig ért többet, mint egy aszpirin. A fájdalomérzés csökkent a morfium jóvoltából, de az örömérzés nem következett be. Nem elég fájdalom nélkül élni: az élethez öröm is kell. Ezért meghalt. Színház Felvonásközben, amíg cigarettáztam, ezt írtam zsebkönyvembe: - A színházban az a szép, hogy nem lehet félreérteni. Nem ismeri a félhangokat. A jó színdarabban - a remekműben éppen úgy, mint a fércműben - nagyon gyűlölnek, vagy nagyon szeretnek. Más megoldás nincs. A fércmű egyébként éppen úgy lehet jó színdarab, mint a remekmű. Kotzebue kitűnő színdarabokat írt. Igaz, Shakespeare is. A színpad szempontjából csaknem közömbös, hogy zseni vagy műkedvelő szelleme tölti meg alakokkal?... - Ezek az alakok mind megegyeznek a közös tulajdonságban, hogy jellegzetesek. A színpadon megannyi fenomén járkál, elhatárolt, rikító jellemek. Az inas belép a színre, s már megjelenése pillanatában olyan félreérthetetlenül inas, mint ahogy az orgyilkos félreérthetetlenül orgyilkos, s a királynő eltéveszthetetlenül fenséges. A színpad, ahol minden jelmez, festék, kóc és csepű, legkevésbé bírja el az álruhát. - A színpadi alak soha nem gondolkozik. Nincs ideje hozzá. Csak beszél vagy cselekszik. Néha elmondja vagy megjátssza, hogy gondolkozik. Ilyenkor felkiáltunk: nagy színész! Aztán bementem a nézőtérre, mert csöngettek.
Tatjána Semmi nem természetesebb, mint hogy Tatjána ír először. "E lépéssel" lesz igazán nőies. Értsd meg végre, te liba. Kazinczy Miért szeretem ilyen gyöngéden? Talán, mert Kassán kezdte pályáját, vagy, mert a börtöncellában vérével írt, vagy talán, mert hitt Berzsenyiben. Felvidéki ember volt. Svádája volt. Ebből a svádából virult ki a tünemény, melyet ma e néven ismerünk: Magyar irodalom. Ars moriendi Az előkelő úr hagyatékát elárverezték. Maradt utána gyertyatartó, gobelin, pajzán fényképek, bizonytalan eredetű olasz képek, kottatartók és mitikus használati tárgyak. Könyvei között maradt egy német kódex is, ezzel a címmel: Ars moriendi. A hagyatékból két könyvet szerettem volna megszerezni. Az egyik címe: A sárga hasú rüpők, vagy: egy kocsmárosgyereknek, mint Kossuth természetes fiának iparlovaglása. A másik ez a kódex, amely a meghalás művészetére tanítja ki az emberiséget. Mindkét mű nagy siker volt a maga idejében. A látható irodalom mögött van ez a másik, csaknem azt mondtam: az igazi. A kirakatban állanak Dickens,Tolsztoj, Arany. De az előkelő gyűjtő könyvesszekrényében megtalálod A sárga hasú rüpőköt s az Ars moriendit is. A "jól és boldogul való meghalás" művészetéről írott kódex rendkívül olvasott volt a középkorban. Természetesen német kódex volt; eredetileg latinul írták, de német szellem fogalmazta. Nem is lehet ez másként. A latinok inkább Ars vivendaket írtak, az élet művészetére tanítottak. Módszeresen meghalni, mennyire germán ötlet ez! De a kódex hasznos és okos. Egy kor, amely hitt a túlvilágban, e könyvecskéből készült a nagy utazásra. Ez a kódex volt a halál Baedekkere. Az árverésen elcsípték orrom elől. Most ittmaradtam, barbáran és tudatlanul. Módszer nélkül fogok meghalni; nem jól és nem boldogan. Szerelem és halál
A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsabb s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam: - Maga a szerelemből és a halálból él, mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet? A virágárusnő harmatot permetezett a rózsára, s nagyon finoman felelte: - Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, Legalább tíz dáliát küldene neki. A szerelmesek Járnak a városban és a világban, s keresik egymást. Lenéznek a villamosról, bemennek egy kapu alá, a lakók névjegyzékét olvassák, szórakozottan, elkínzott arckifejezéssel, s reménykedve is, mert, hátha ott lakik. Mindegyre keresik egymást. Arcukon figyelem, az önkívület nehezen fegyelmezett figyelme. Mind holdkórosok és ámokfutók, akkor is, ha reggel nyolckor pontosan bemennek a hivatalba. Igézetben élnek, s közben házügynökök, korrekten. Valami történik a világban. Figyelj csak. Nézd, erre jön! Nézd az arcát! Milyen félelmes és merev, milyen bandzsal a pillantása, mintha látna valamit! Ne zavard! Szerelmes. Búcsú Az orvosok szerint a kék szem egyre ritkább. A villanyfény megöli. Lassanként ki fog veszni a világból, mint az okapi. Ez a hír gyászba dönt. Tudom, az ilyen kóros folyamat lassú; életem tartamára futja még kék szemekből. Személy szerint nincs túlságos nagy igényem e tüneményben. Beérem egy-két kék szempárral, életfogytiglan. De a világot nem tudom elképzelni kék szemek nélkül. Mindig azt hittem, külön szekta ők, a kék szeműek. Mintha szövetkeztek volna valamire. Mintha megegyeztek volna, a barna, fekete, zöld és szürke szeműek között, hogy nem nyugosznak bele a világi iszonyatba, ők nem. Mindig úgy gondoltam reájuk, mint a tengerszemekre. Mintha, bámészan s önfeledten, túlságosan sokáig bámultak volna a nyári égre. Mintha megesküdtek volna valamire, holtomiglan, holtodiglan. Utcán, embertömegben úgy nyíltak felém, mintha az aszfaltból nefelejcs nőtt volna. Mintha örökké Szép Ernő kedvét akarnák lelni, aki verset írt róluk. Mintha az életük verstéma lenne, semmi más. Mint-