Sötét álom Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 7. könyv rajongói fordítás (novella, megjelent a Dark Dreamers című kötetben) A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) Következik: 8. Sötét legenda
Prológus Az éjszaka mélysötét volt, a Holdat, és a csillagokat baljósan gyülekező felhők rejtették. A fényes obszidián színű páragomolyagok forogtak, kavarogtak, pedig szél sem rezdült. A kis állatok sziklák alá, fák odvába bújtak, amint megszimatolták a veszélyt. Hátborzongató köd szállt az erdőn át, úgy tűnt, mintha a fák törzsein kapaszkodna egyre feljebb, csillogó fehér, hosszú, széles sávban. Váratlanul a szivárvány összes színét felvonultató csillámlás világította meg egy pillanatra a fákat, majd egy hatalmas bagoly tört át a lombkoronán, és emelkedett az ég felé, hogy aztán a magas sziklák közé épített nagy kőház fölött körözzön. Egy második, majd egy harmadik éjjeli ragadozó madár is megjelent, csatlakoztak az elsőhöz, így már hárman rótták lusta köreiket a fák, és a zegzugos ház fölött. Fekete, bozontos bundájú, csillogó szemű, hatalmas farkas ügetett ki a tisztásra a fák közül. A homályból egy alak lépett ki a kőház erkélyére, és szétnézett az éjszakában. Üdvözlő gesztussal széttárta a karját. Egyszerre megindult a légmozgás, lágy szellő zümmögött fel. A rovarok egymás után csatlakoztak az éjszakai kórushoz. Az ágak hajladoztak, mintha csak táncolnának. A köd egyre vastagodott, tompa csillogásából kísérteties alak bontakozott ki. A baglyok leereszkedtek. Egy a földre, kettő az erkély korlátján foglalt helyet. Alakjuk hirtelen elmosódott, tollaik eltűntek, szárnyaik helyén karok kezdtek megformálódni. A farkas is ugrásra emelkedett, levegőben úszó tagjai eltorzultak, az erkélyt már egy megszilárdult férfialak két lába érintette. Legyetek üdvözölve. A hang szép, dallamos, egy mágushoz méltó fegyver. Vladimir Dubrinsky a Kárpátok népének hercege bánatosan nézte, ahogy hűséges rokonai, barátai elősétálnak a ködből, felhőből, és kibontakoznak az éjszakai ragadozók formájából. Erős, jóképű katonák. Harcosok voltak egytől egyig. Hűséges emberei. Igazak. Önzetlenek. Az önként jelentkezők. Ők voltak azok, akiket a halálba fog küldeni. Ők voltak azok, akiket sok évszázadra ítélt könyörtelen, sivár, elviselhetetlen magányban. Hosszú életet élnek majd, aminek minden pillanata kínszenvedés lesz. Távol az otthonuktól, hazájuk gyógyító erejű földjétől. Pontosan tudják, hogy semmilyen reményük sincs, mégis megtisztelik azzal, hogy segítik az elkövetkező évszázadokban. Vladimírnak elnehezedett a szíve, majd egy pillanatra megállt két dobbanás között. Melegség öntötte el jéghideg testét az elméjén keresztül. Sarantha. Az életpárja. Természetes neki, hogy megossza vele ezeket a sötét órákat, amikor szörnyű sorsra rendeli ezeket a fiatalokat. A férfiak csendesen összegyűltek körülötte, csinos, érzéki, erős vonású arcukon komolyság ült. Pillantásuk rezzenéstelenül függött rajta, az olyan férfiak nyílt tekintetével, akik próbára tétettek, és igaznak találtattak, akik már több száz csatában vettek részt. A legjobbak. Heves, égető fájdalom járta át Vladimir szívét és lelkét. Mély, könyörtelen. Ezek a férfiak sokkal jobb sorsot érdemelnének, mint amire kárhoztatja őket.
Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedte. Az ő hatalma a nagyszerű, és rettenetes jövőbe látás volt. Látta népe kétségbeejtő jövőjét. Nem volt valós választási lehetősége, csak Isten irgalmában bízhatott, de ő ezt nem engedhette meg magának. Megköszönöm mindannyiótoknak. Nem parancsra jöttetek, önként lesztek népünk Őrzői. Mindannyian szabad elhatározásotokból adjátok fel lehetőségeteket a rendes életre, hogy fajunk biztonságban lehessen, hogy a világon minden faj biztonságban lehessen. Nagylelkűségetek alázatra késztet, és megtiszteltetésnek tekintem, hogy testvéreimnek nevezhetlek benneteket. Néma csend telepedett rájuk. A herceg lelke nehéz lett, akár a kő, a harcosok részesülhettek hatalmas fájdalmából, amikor egyetlen pillanatra megosztotta velük az elméjét. Szellő fújt át a harcosok között, egy apa szerető keze borzolt sötét üstökökbe, simított végig karokon, vállakon. Amikor újra megszólalt, hangja fájdalmasan gyönyörű volt. Láttam népünk majdani hanyatlását. Asszonyaink nem szülnek leányokat. Azt nem láttam miért, de a pároknak nem születnek lánygyermekeik, kevesebb fogan meg, mint valaha, és még kevesebb marad életben. Sokkal nehezebb lesz életben tartani a lányokat, mint a fiúkat. És a nők hiánya válságba sodorja majd népünket. Túl sok férfi fordul át közülük vámpírrá, a gonoszság gyorsabban terjed majd a földön annál, amivel a vadászaink még képesek lennének lépést tartani. Ezelőtt a tőlünk távoli földeken a Lycanok, és a Jaguárok törzsének tagjai elég erősek voltak ahhoz, hogy ellenőrzés alatt tarthassák ezeknek a szörnyeknek a számát, de számuk vészesen csökken, már nem tudják megállítani az áradatot. A világunk változik, és nekünk új kihívásokkal kell szembenéznünk. Elhallgatott, ismét végignézett a körülötte lévő figyelmes arcokon. A hűség, és becsület a vérükben volt. Név szerint ismerte mindegyiküket, ismerte erősségeiket és gyengeségeiket. Nekik maguknak kellett volna a faj jövőjének lenniük, de elküldi őket egy könyörtelen nehézségekkel teli, magányos útra. Mindannyiótoknak tudnia kell azokról a dolgokról, amiket most elmondok nektek. És még egyszer, utoljára mérlegelhetitek a döntést, mielőtt elrendelem, mely földet őrzitek. Ahová mentek, ott nincsenek nők. Életetek abból fog állni, hogy vadásztok, és elpusztítjátok a vámpírokat a rátok bízott földön. Ebben nem lesz segítségetek, senkit sem fogok utánatok küldeni. Nem lesz veletek a gyógyító Kárpáti föld, ha megsebesültök a csaták során. Minden ölés egyre közelebb, és közelebb fog sodorni benneteket magatokat is a legrosszabbhoz. A démonotok dühöngeni fog, harcolnotok kell vele az önuralmatokért. Ki kell tartanotok mindaddig, amíg képesek vagytok rá, és amikor már nem megy tovább, akkor a saját életeteket kell elvennetek. Csapások, és borzalmak fogják elérni földünket, a háborúk elkerülhetetlenek, láttam a saját halálom, nők, és gyermekek halálát. Pusztulnak majd halandók és halhatatlanok válogatás nélkül. Első alkalommal moccantak a férfiak, mindegyikőjük felől tiltakozás, együttes ellenkezés visszhangzott összekapcsolódott elméjükbe. Vladimir felemelte a kezét. Ne bánkódjatok idő előttinek gondolt halálunk miatt. A megmaradóknak még nehezebb sorsuk lesz, azzal a tudással, hogy nincs reményük életpárra. A mi dolgunk, hogy mindent megtegyünk a halandók, és a halhatatlanok védelmében előre is, amit csak lehetséges. Tekintete, amik az arcokon járt, megállapodott kettőn, amelyek egyformának tűntek. Lucian,
és Gabriel. Ikrek. Mintha a saját gyermekei lennének. Ők már régóta fáradoztak azon, hogy eltávolítsák a világból a gonoszt. Tudtam, hogy ti ketten jelentkezni fogtok. A veszély a szülőföldünk számára éppen akkora, mint a külső világ számára. Titeket megkérlek, hogy maradjatok itt, ahol testvér fog testvér ellen harcolni, és barát barát ellen. Nélkületek a népünk el fog bukni. Itt kell maradnotok, ezt a földet őrizni, amíg úgy nem érzitek, hogy máshol van rátok szükség. Egyik iker sem szállt vitába a herceggel. A szava maga volt a törvény, népe tiszteletét, és szeretetét mutatta, hogy kérdések nélkül engedelmeskedtek neki. Gabriel és Lucian egy hosszú pillantást váltottak. Ha beszélgettek is a kettejük között lévő elmeköteléken keresztül, azt a többiekkel nem osztották meg. Aztán egyszerre bólintottak a herceg felé, elfogadva határozatát. A herceg elfordult tőlük, szúrós fekete tekintete sorra bele nézett a többi harcos szívébe, és elméjébe. Messze innen, a dzsungelekben, és erdőben élő nagy Jaguár nép hanyatlani kezdett. Ők egy nagy hatalommal bíró faj, hatalmas ajándékokkal, és erős lelki képességekkel, de magányos lények. Férfijaik csak párosodnak a nőkkel, aztán magukra hagyják őket az utódaikkal. A Jaguár férfiak zárkózottak, soha nem jönnek ki a dzsungelből, nem vegyülnek az emberek közé. Jobban szeretik, ha azok babonás tisztelettel isteneknek gondolják őket. Az asszonyaik pedig természetes módon inkább az emberi férfiakhoz kezdtek vonzódni, mivel azok velük maradnak, szeretik őket, és gondjukat viselik, kincsként vigyáznak rájuk. Már egy jó ideje jóformán csak emberekkel élnek és párosodnak. A vérvonaluk gyengül, egyre kevesebb köztük a tiszta vérű. Száz, de legkésőbb kétszáz éven belül ez a faj megszűnik létezni. Elveszítik az asszonyaikat, mert képtelenek megérteni mennyire értékesek és fontosak. A fekete szemek egy jóképű fiatalemberen állapodtak meg, akinek az apja századokon át harcolt a herceg mellett, mielőtt egy mestervámpír keze által meghalt volna. A harcos széles vállaira lefolyó egyenes szálú hajjal, magasan, mozdulatlanul állt. Egy vérbeli, hajlíthatatlan vadász, egyike azoknak, akikre borzalmas sorsot kell mérnie ma éjjel. Mint a többiek, ez a harcos is számtalanszor bizonyította már hűségét, feladatait eltántoríthatatlanul elvégezte. Ő volt azok egyike, akit teljesen egyedül szándékozott elküldeni, míg a többiek csoportokban, vagy párban fogják végezni feladatukat. Vlad hangosan felsóhajtott, kényszerítenie kellett magát, hogy kiadja az utasítást. Előrehajolt, és közvetlenül a harcoshoz beszélt, de szavai elég hangosak voltak ahhoz, hogy a többiek is hallhassák. Arra a földre te fogsz elmenni, hogy megszabadítsd azoktól a szörnyektől, amivé fajunk hímjei válnak saját döntésükből. Minden összecsapást kerülnöd kell a Jaguárokkal. Az ő fajuk is, akár a miénk, vagy megtalálja a módját, hogy csatlakozzon a világ többi részéhez, vagy kihal, mint oly sok más faj előttünk. Nem harcolhatsz velük. Hagyd, hogy a saját útjukat járják. Kerüld el a Lycanokat is, amennyire tudod. A vérfarkasok is, mint mi, küzdenek a változó világgal. Áldásom rád, fogadd népünk köszönetét, és szeretetét, Isten legyen veled az utadon. Őrizd meg azt a földet, alakíts ki otthont magadnak. Miután én távozom, a fiam veszi át a helyem. Nagyon fiatal lesz még, és tapasztalatlan, túlságosan nehéznek fogja találni a feladatot, hogy azokban a nyugtalan időkben vezesse népünket. Nem fogok neki beszélni az Őrzőkről, akiket szerteküldök a világba. Akkor megpróbálná átadni az irányítást nektek,
hiszen sokkal idősebbek, és bölcsebbek lesztek nála. Meg kell tanulnia teljesen megbízni a képességeiben, hogy egyedül is tudja irányítani népünket. Emlékezzetek rá mindig, kik vagytok. Emlékezzetek, mik vagytok. Ti vagytok az Őrzők. Népünk utolsó bástyái, a legutolsó védvonal, ami megakadályozhatja az ártatlanok halálát. Vladimir mélyen belenézett a harcos tekintetébe. Vállalod saját, szabad akaratodból a feladatot? Döntened kell. Nem foglak semmivel sem kevésbé tisztelni, ha velünk maradsz. A háború itt is hosszú, és nehéz lesz. A harcos szemei rezzenéstelenül viszonozták a herceg pillantását. Lassan bólintott, hogy elfogadja sorsát. Abban a pillanatban az élete örökre megváltozott. Egy idegen országban kell élnie remény, szeretet, család nélkül. A könyörtelenül terjedő sötétséggel a lelkében, színek, és érzelmek nélkül. Soha nem fogja megtalálni az életpárját, egész életét a vadászatnak, és az élőholtak elpusztításának szenteli. Első fejezet (napjainkban) Az utcák mocskosak voltak, hulladéktól bűzlöttek. A szitáló eső képtelen volt elmosni az orrfacsaró szagot. Szemét borította a lepusztult, omladozó épületek bejáratát. Bádog, és kartonpapír menedékek foglaltak el minden talpalatnyi helyet a sikátorban, és minden elképzelhető helyen apró kis kuckók nyomorogtak azoknak, akiknek nem volt hová mennie. Patkányok surrantak a szemetesek, és a csatornanyílások között, járkáltak a pincék falán. Falcon árnyként mozgott, éberen figyelve, tisztában volt a nyomornegyedben minden moccanó élettel. Itt élt az emberiség legalja, a hajléktalanok, iszákosok, és a ragadozók, akik könyörtelenül kihasználtak minden gyámoltalant, vagy elővigyázatlant. Tudta, hogy mindenfelől szemek figyelik az árnyékba visszahúzódva, ahogy végigment az utcákon. Fogalmuk sem volt róla ki ő, hogy része az éjszakának. Ezt a jelenetet már vagy ezerszer, és ezer helyen lejátszotta. Belefáradt már az emberi természet kiszámíthatóságába. Falcon úton volt a szülőföldje felé. Túl sok évszázadot töltött már egyedül. Nőtt a hatalma, nőtt az ereje. És vele együtt erősödött a benne élő bestia ereje és hatalma is, állandóan a szabadulásért üvöltve, vér után sóvárogva. Vágyott az ölésre. Vágyott rá, hogy újra, csak egyetlen pillanatra valamilyen érzelmet érezzen. Haza akart menni, hogy sok évszázad után újra beszívhassa pórusaiba az otthoni földet, hogy belenézhessen népe hercegének szemébe, és kiolvassa belőle, hogy becsületesen állta a szavát, teljesítette a kötelességét. Tudnia kell, hogy amit tett, azt ért valamit, hogy számít. Hallott pletykákat arról, hogy új remény van születőben népe számára. Elfogadta, hogy számára ez már túl későn jött, de mielőtt élete véget ér, tudni akarta, hogy a többi férfi számára van esély, hogy nem a semmibe vész az életük.
Látni akarta a herceg életpárját a saját szemével, aki emberi nőből alakult át sikeresen. Túlságosan is sok gonoszságot, és túl sok halált látott. Mielőtt befejezi az életét, látnia kell még valami jót, és tisztát, látni, hogy mi volt az ok, amiért évszázadokig küzdött. Szemeiben felcsillant valami vöröses fény, ahogy léptelt a mocskos utcákon. Bizonytalan volt, hogy egyáltalán eljut-e még szülőföldjére, de eltökélte, hogy mindenképp megpróbálja. Túlzottan sokáig várt már, az átfordulás szélén állt. Kevés ideje maradt, a sötétség már majdnem teljesen felfalta a lelkét. Érezte, hogy a veszély minden lépéssel csak nő. Nem a piszkos utcák, és az árnyékok felől, hanem a saját testén belül. Hangot hallott, puha, csosszanó lépteket. Rezzenetlenül lépdelt tovább, és imádkozott a lelki üdvéért. Táplálékra volt szüksége, és ilyenkor volt a legsebezhetőbb. A fenevad a bensőjében mohón felmordult, karmai már majdnem a felszínt kaparták. Érezte, hogy szemfogai agyarakká nőnek. Mindig gondosan ügyelt rá, hogy zsákmányai a gonosz, rosszindulatú emberekből kerüljenek ki, ha a táplálkozás során nem bírna tovább ellenállni a sötétség kísértésének, és feladná a lelkét, legalább ne egy ártatlannak ontsa a vérét. A surranó hang ismét felhangzott mögötte, de ezúttal több puha láb lépteit hallotta, suttogó hangokat. Egy gyerekbanda. Egy háromemeletes épület rajzottak elő, akár egy méhraj. Zsebtolvajok. Körülvették, fél tucatnyian lehettek, minden méretben. Apró kezeik becsusszantak köpenye alatt ügyesen a zsebeibe, mintha csak belékapaszkodnának, könyörögve koldultak. Ifjú emberek. Gyerekek. Az ő fajának fiai és lányai ritkán élték túl az első életévüket. Ezek a gyerekek is épp olyan értékesek, mint az ő népéé, mégsem gondozza őket senki. Három kislány volt közöttük, hatalmas, szomorú szemekkel. Szakadt, rongyos ruhát viseltek, piszkos, maszatos, és sebes volt az arcocskájuk. Tisztán hallotta félelemtől verdeső apró szívüket, amint pénzért rimánkodtak, vagy a legkisebb darab élelemért, maradékért. Mindegyikük ordítozásra, vagy ütésre számított tőle, megfeszülő izmokkal készen álltak, hogy félreugorhassanak előle az agresszió első jelénél. Falcon lassú mozdulattal az egyik fejecske felé nyúlt, és lágyan megpaskolta, halk puha szavakkal fejezte ki sajnálkozását. Nem szenvedett hiányt anyagiakban, hosszú élete lehetőséget adott a vagyongyűjtésre, aminek itt lett volna a helye, de nem hozta magával. A földben aludt, és élő zsákmányra vadászott. Ott pedig, ahová megy, már nem lesz szüksége pénzre. Az összes gyerek egyszerre kezdett beszélni, zsivajuk szinte támadás volt érzékeny füle ellen. Egy halk füttyszó hangzott fel, és hirtelen mindannyian elhallgattak. A gyerekek megfordultak, és egyszerűen beolvadtak a házak sötét kapualjaiba, mintha soha nem is lettek volna ott. A füttyszó halk, és lágy volt, mégis remekül hallotta az esőn keresztül a sötétségből. Érdekes hang volt. Mintha neki szólna. Valószínűleg a gyerekeknek szólt figyelmeztetésként, de valahogy mégis húzta magához, hívogatta. Meg kellett találnia azt, aki kiadja a puha füttyöt. Felkeltette a kíváncsiságát. Nem találkozott hasonlóval sok száz év alatt sem. Szinte látni vélte a hangokat, ahogy táncoltak az esőben, fenn a levegőben. A dallam, akár egy nyílvessző, átcsúszott minden védelmi rendszerén, megtalálta az utat a testébe, egyenesen a szívét véve célba. Egy másik zaj is betolakodott a fülébe. Csizmák dobbanása. Tudta kik jönnek. Az utcák vámszedői. Az a söpredék, akik azt hitték birtokolják az utakat, és mindazok, akik áthaladnak
rajta, kötelesek nekik ezért fizetni. Kilesték vastag, bélelt köpenyét, és selyemingét, jó fogás reményében csapdát állítottak itt neki, és vártak, amíg belesétált. Mindig ugyanez történt. Minden országban. Minden városban, Minden korban. Ott voltak a csapatba verődő dögevők, akik ölni is képesek voltak azért, hogy elvehessék, ami soha nem volt az övék. Fogai ismét megnyúltak. A szíve gyorsabban kezdett verni, mintha izgatott lenne. Eddig mindig ugyanúgy dobbant, sziklaszilárdan megtartva a ritmust. Ellenőrzése alatt tartotta azt is, mint minden mást a testén belül, így most szokatlannak tűntek a meglóduló dobbanások, de bármi szokatlant szívesen fogadott. Az emberek, akik épp most foglalják el a helyeiket, hogy körbevegyék őt, nem fognak meghalni ma éjjel. Megmenekülnek, éppúgy, mint a lelke. És mindez két dolog miatt. Az egyik a füttyszó, a másik a szívdobogása. Egy furcsa, torz alak lépett ki az egyik sötét kapubejáróból, egyenesen előtte. Meneküljön uram! A hang nagyon halk, és rekedtes volt, egyértelműen figyelmeztető. A furcsa, darabos mozgású alak a következő pillanatban már vissza is olvadt egy rejtett falrésbe. Falcon megtorpant. És mintha a bensőjében is megtorpant volna minden. Csaknem két ezer éve nem látta már a színeket, és most elragadtatottan bámulta a borzalmas árnyalatú, lepergő piros falfestéket a mellette álló épület maradványán. Lehetetlen. Ez nem lehet a valóság. Talán elveszíti az eszét a lelkével együtt. Senki nem beszélt neki olyasmiről, hogy mielőtt elveszti a lelkét, meglátja a színeket ismét. Márpedig az élőholtak egészen biztos elhencegtek volna ezzel. Tett egy lépést az épületrom felé, ahol a figyelmeztető hang tulajdonosa eltűnt. De már túl késő volt. A rablók ott voltak körülötte laza félkörben. Nagydarabok voltak, és sokuk fegyvert viselt a megfélemlítés érdekében. Látta megcsillanni az egyik kés hosszú pengéjét. Azzal akartak ráijeszteni, hogy átadja a pénztárcáját. És ez itt még messze nem érne véget. Olyan sokszor volt már részese ennek a forgatókönyvnek, pontosan tudta mire számíthat. Bármelyik más alkalommal örvénylő fenevaddá vált volna köztük, hogy csillapíthassa fájó éhségét. De a mai este más volt. És ez majdnem megzavarta. Ahelyett, hogy a szelíd szürke különböző árnyalataiban látta volna őket, mindannyian élénk színekben pompáztak előtte, kék és lila ingek, és egy fájdalmasan virító narancssárga is. Minden olyan élénknek látszott. Még a hallása is mintha élesebbé vált volna. Káprázatos esőcseppek szikráztak ragyogó ezüstszínben. Falcon belélegezte az éjszakát, és figyelte a belélegzett illatokat, elvetve mindet egymás után, amíg meg nem találta azt az egyet, amit keresett. Az a torz alak nem férfi volt, hanem nő. És az a nő megváltoztatta az életét egyszer és mindenkorra. A rablóbanda lassan közeledett felé, vezetőjük odakiáltott neki. Dobja ide a tárcáját! Semmi színjáték, semmi bevezetés. Ki akarták rabolni, és meg akarták ölni. Falcon lassan felemelte a fejét, míg vörös tüzű tekintete találkozott a banda fejének merev pillantásával. A férfi mosolya lassan elkeskenyedett, míg végül teljesen eltűnt. Meglátta Falcon szemeinek mélyén démonja tüzének fellobbanását.
Minden előjel nélkül a torz alak termett Falcon előtt, a keze felé nyúlt, hogy megragadja, és maga után húzza. Fuss már te idióta! Most! Megragadta a kezét, és megpróbálta maga után rángatni a sötét épület felé. Sürgetően. Félelemmel telten. A félelmet az ő biztonsága miatt érezte. Falcon szíve kifordult önmagából, mintha a dallamos, ívelő hang egyenesen köré fonódott volna. Szükség ütötte meg a testét, és a lelkét is. Mély, kemény és sürgető. Végigdübörgött véráramán egy tehervonat erejével. Nem látta az arcát, sem a testét, fogalma sem volt, hogy nézhet ki, vagy mennyi idős, de a lelke zokogott az övé után. Már megint te vagy az? A banda vezetőjének figyelme az idegenről a nő felé fordult. Azt mondtam, hogy maradj ki ebből! A hangja kemény volt, tele fenyegetéssel. Agresszív testtartással megindult felé. Az utolsó dolog, amire Falcon számított, az az volt, hogy a nő támadni fog. Fuss! sziszegte még oda neki, és megiramodott a bandavezér felé. Guggolásba érkezett elé, egyik, előre nyújtott lábával kisöpörte a nagydarab férfi alól a sajátjait, amitől az nagyot esett az ülepére. Határozottan, keményen érkezett a második rúgás is, ami megszabadította a fickót a késétől. Az ember felüvöltött a csuklójába hasító fájdalomtól, és elejtette kést, ami pörögve elcsúszott előle egyenesen az egyik csatornanyílásba. Aztán a nő villámgyorsan megfordult, és ismét eltűnt, beleveszett a sötét sikátor árnyékaiba. Léptei annyira könnyűek voltak, hogy még Falcon is alig hallotta őket finom hallásával. Nem akarta szem elől téveszteni, de a banda többi tagja körülzárta. Vezetőjük hangosan káromkodott, megesküdött, hogy kitépi a nő szívét, és üvöltve követelte cimboráitól, hogy öljék meg a turistát. Falcon mozdulatlanul várta, hogy megközelítsék, ütőket, ólomcsöveket lengetve. Aztán természetfeletti gyorsasággal megmozdult, kikapott a meglepett tulajdonos kezéből egy vastag ólomcsövet, és akkurátusan karikába hajtotta. Az egész nem került egyetlen másodpercébe, és semennyi erőkifejtésébe sem. Visszaszolgáltatta a csövet a tulajdonosának, a nyakába akasztotta, mintha csak egy nyaklánc lenne, majd komolyabb erőlködés nélkül lökött egyet a mellkasán, mire az ember felkenődött a tíz méterrel távolabbi ház falára, majd egy horzsolódó hang kíséretében végighúzva rajta frissen szerzett ékszerét összerogyott a tövében. A támadók köre hirtelen kissé lazábban vette körbe, mintha óvakodtak volna túlzottan megközelíteni őt. Még a vezető is elcsöndesedett a földön, még mindig csuklóját szorongatta. Falcon nem igazán tudott rájuk koncentrálni, elméje a titokzatos nő körül forgott, aki kockára tette az életét, hogy megmentse őt. Nem volt türelme tovább vacakolni a harccal, és éhsége is dühösen rágta bensőjét. Hagyta, hogy a szörnyeteg felemelkedjen benne, ködével elborítsa az agyát, és megmutassa éhsége fellobbanó vörös lángjait a szemében. Lassan a bandatagok felé fordult, és elmosolyodott, felfedve megnyúlt agyarait. Mintha valahonnan nagyon távolról hallotta volna a feltörő sikolyokat. Megragadta a hozzá legközelebb álló férfit. Kezének egyetlen intésével elnémította, és a helyhez szögezte az egész bandát. Attól kezdve csak szíveik rémült, eszeveszett dobbanásai verték fel a csendet, és fenyegetővé vált többeknél a szívinfarktus veszélye, mivel nem volt olyan irgalmas velük, hogy megkímélje elméjüket a látványtól. Lehajtotta a fejét, és hosszú, mély kortyokkal ivott.
A sietősen kortyolt, adrenalinnal telt vér könnyedén függőséget okozhatott, megadva egy érzés, a hatalom érzésének illúzióját. Érezte, hogy a sötétség körbeveszi, tudta, hogy hatalmas veszélyben van, de úgy tűnt, képtelen visszatalálni önfegyelméhez, hogy leállítsa magát. Egy hang rántotta vissza végül, figyelmeztette mennyire messze ment el. Észre kellett volna vennie a jelenlétét azonnal. Visszatért, újból visszajött, hogy segítsen rajta. Falcon ránézett, fekete szemei az arcát fürkészték mohón. Vágya ott égett bennük. A vörös lángok ott lobogtak benne. A birtoklásvágy ragyogott benne. Mi vagy te? A nő suttogása végképp visszajózanította a valóságba, hogy ráébredjen, mit tesz. Elállt a lélegzete a sokktól. Ott állt előtte alig egy méternyire, a félelemtől hatalmasra tágult szemekkel. Mi vagy te? kérdezte újra, ezúttal már rettegés csengett a hangjában, ami ismét a férfi szívét vette célba. Falcon felemelte a fejét, áldozata nyakából vér szivárgott le. Látta a tükörképét a nő szemében. Agyarak, vad, zilált haj, üres, halott szemek, amiben vörös fények táncolnak. Az óriási szemekben egy vadállatnak, szörnyetegnek látszott. Kinyújtotta felé a kezét, hogy megérintse, megnyugtassa, megköszönje neki, hogy megállította, mielőtt túl késő lett volna. Sara Marten hátralépett, megrázta a fejét, szemei a földre zuhanó Nordov nyakára tapadtak, ahonnan vére vörös csíkja folyt le a mellkasára, hogy sötét foltot hagyjon lehetetlenül narancssárga ingén. Aztán hirtelen megpördült, és futni kezdett az életéért. Futott, mintha egy démon lenne a nyomában. Mert az is volt. Tudását a lelke mélyére zárta. Nem először látott már ilyen lényt. Akkor sikerült kijátszania azt a teremtményt, de az egészen más volt. Ehhez valami megmagyarázhatatlan módon vonzódott. Visszament, hogy megnézze, biztosan elmenekült-e a rablóbandától. Tudnia kellett, hogy biztonságban van. Valami benne követelte, hogy mentse meg. Keresztülszáguldott az elhagyott, sötét lakóház bejáratán. A falak omladoztak, a tető bármikor lerogyhatott. Ismert minden rejtekhelyet, vészkijáratot. Szüksége is lesz erre a tudásra. Azok a fekete szemek teljesen üresek, lélektelenek voltak, amíg az a valami rá nem nézett. Ami akkor felvillant benne, az pedig birtoklás volt. És vad vágy. A szeme megtelt élettel. Olyan intenzitással égett benne, amilyet még soha nem látott. Rá irányult az a tűz, mintha meg akarná jelölni magának. Mintha a prédája lenne. A gyerekek legalább biztonságban vannak a csatorna mélyén. Sarának most magát kellett megmentenie, ha még valaha is segíteni akar neki bármiben is. Átugrott egy halom törmeléket, és lebukott egy szűk nyílásba, ami egy lépcsőházba vezetett. Kettesével véve a lépcsőket felrohant a következő emeletre. Ott volt egy lyuk a falon, amin átbújt, hogy lerövidítse az utat a két lakás között, és kinyomja a törött erkélyajtót. Felkapaszkodott a tűzlétra legalsó fokára, és lehúzta, hogy aztán felszaladhasson rajta, könnyedén, gyakorlottan. Területén belül vagy száz menekülési útvonala volt, kialakította őket még azelőtt, hogy megkezdte volna a munkáját az utcán, tudva, hogy ez életének elengedhetetlen része lesz. Gyakorolt, mérte az időt minden útvonalán, és próbált újabbnál újabb átjárókat, rövidítéseket találni az épületek, és a sikátorok között. Sara megtanulta az alvilág titkos átjáróit. Most a tetőn rohant végig, majd egy vetődéssel átgurult a másik háztetőre. Azon is keresztülfutott, megkerülte a leomlott kémény maradékát, és már rugaszkodott is tovább a harmadik épület tetejére. Lábai röpítették, és máris a lépcsőnél járt. Nem vesződött a
fokokkal, egyszerűen lecsúszott a korláton, lebukott, és egy törött ablakon keresztül, belépett egy lakásba. Egy ember feküdt a lerobbant kanapén, felpillantott a kábítószer okozta mámorból, és rábámult. Sara odaintett neki, és átugrotta kinyújtott lábait. Még át kellett szökkennie két másik test fölött is, akik szétvetett karokkal hevertek a padlón. Átküzdötte magát rajtuk, és már nyitotta is a bejárati ajtót, hogy a lépcsőházon átfutva a szemben lévő lakásba érkezzen az egy szál zsanéron lógó ajtó mellett bebújva. Itt is átugrálta a padlón heverő lakókat, az ablakhoz igyekezett. Itt kissé lelassult, törött üvegen kellett átbújnia. Az éles szélek megragadták a ruháját, lüktető szívvel, levegőért sikoltozó tüdővel próbált megszabadulni. Végül kénytelen volt értékes másodperceket elvesztegetve kibújni a kabátjától, míg kiszabadította. Az üvegtőrök végigkaristolták kézfejét, de a maga módján csillapította a fájdalmat, feltartotta kezét a szemerkélő esőbe. Vett egy mély lélegzetet, arcát is feltartotta a finom cseppeknek, hogy megszabadulhasson az arcán gyöngyöző verítéktől. Hirtelen minden izma görcsbe rándult. Jeges reszketés futott végig a gerincén. A sarkában van. Követi őt. Érezte gyors, könyörtelen mozgását. Nem hagyott hátra nyomokat az épületekben, gyors volt, és csendes, és mégis, a lényt még csak le sem lassította, hogy a nyomait keresgélje. Csalhatatlanul követi őt. Tudta. Valahogyan, még az ismeretlen terepen, a romos épületek zegzugain, lyukak és csapások tengerében is a nyomában van. Megingathatatlanul, elrettenthetetlenül biztos benne, hogy meg fogja találni. Sara félelem ízét érezte a szájában. Mindig sikerült megszöknie. Ez se lesz más. Van esze, és ő ismeri a területet. A lény nem. Dzsekije ujjával megtörölte a homlokát, és hirtelen az jutott eszébe, hogy megérezheti-e a szörny ennyiféle bűz, és rothadás szaga között az illatát. A gondolat is elborzasztó volt. Látta mit művel a fajtája. Látta a lecsapolt testeket, a hófehér arcokat, amin még a halálban is a rémület torz maszkja ült. Eltolta az emlékeket, és eltökélte, nem adja meg magát a félelemnek, a pániknak. Az katasztrófa lenne. Elindult újra, gyorsan mozgott, még keményebben dolgoztak izmai, próbált még könnyedebben, hang nélkül futni, ellenőrizni légvételeit. Átfutott egy keskeny folyosón, ami két épületet kötött össze, befordult egy sarkon, majd átbújt egy szakadt drótkerítésen. A kabátja túl nagy volt rá, így az is elvett pár másodpercet, hogy átszuszakolja magát a szűk nyíláson. Üldözője hatalmas termetű. Képtelen lenne végigmenni azokon a szűk lyukakon, és nyílásokon, amin ő áthaladt az épületek között. Kiszaladt az utcára. Sprintelésre váltott, hosszú, erőteljes mozdulatokkal futott, pumpáló szíve vadul dobogott. Fájón. Nem értette miért érzi a hirtelen feltörő bánatot, de attól még ott volt. A keskeny, mocskos utcák lassan kiszélesedtek, elérte a normális társadalom peremét. Még mindig a város régi részén volt. Nem lassított le, átvágott parkolókon, boltokat került meg, csalhatatlanul tartott a lakónegyedek felé. A modern épületek fenyegetően magasodtak az ég felé. Tüdeje már égett, rákényszerült, hogy kocogásra lassítson.
Most biztonságban volt. A város fényei egyre erősebbek lettek körülötte, mintha üdvözölték volna. Egyre nagyobb forgalom volt, ahogy közeledett a városközpont felé. Folytatta a kocogást. A szörnyű feszültség kezdte elhagyni a testét, mostmár vissza tudott gondolni a részletekre, mit is látott pontosan. Az arcát nem. Az árnyékban maradt. Minden, amit belőle látott, az árnyékos és homályos. Kivéve a szemeit. Azokat a fekete, lángokkal teli szemeket. Nagyon veszélyes, és meglátta őt. Megjelölte. Akarta őt valamiféle módon. Hallgatta saját lépteit, amik egyszerre koppantak szíve dobbanásaival. A félelem űzte. Valahonnan egy hívást érzett, vad vágyat, sajgó ígéretet, viharosnak érezte és primitívnek, úgy tűnt, éppen összeillik szíve dobpergésével. Ez nem kívülről jött, belülről. És még csak nem is a fejéből, hanem a lelkéből tört fel. Kényszerítette a testét továbbra is előre, utcákon, parkolókon át kanyargott, míg végül ismerős környékre jutott, és elérte saját házát. Apró kis épület volt, külön állt a többitől, hatalmas bokrok és fák takarták, ami a magánélet illúzióját nyújtotta az egyik legnépesebb városban. Reszkető kézzel nyitotta ki az ajtót, majd az előszoba padlójára ejtette elázott kabátját. Több túlméretezett párna is volt a dzseki belsejébe varrva, hogy lehetetlen legyen róla használható személyleírást szerezni. Hajára szorosan felerősítette a formátlan kalapot. Most kiszedegette és hanyagul a pultra dobálta a csatokat, ahogyan a fürdőszoba felé sietett. Megállíthatatlanul remegett, lábai alig bírták megtartani súlyát. Letépdeste magáról nedves, izzadt ruháit, és teljes erővel megengedte a meleg vizet. Lecsúszott a zuhanyfülke alján a csempére, átölelte magát, és próbálta kitörölni fejéből az előtolakodó emlékeket, amiket annyi éven át sikerült elzárnia maga elől. Tinédzser volt, amikor először találkozott egy ilyen szörnyeteggel. Az ránézett, meglátta őt. Ő volt az, aki odavonzotta a fenevadat a családjához. Ő volt a felelős, és soha nem fog megszabadulni bűntudata rettenetes súlyától. Érezte könnyeit, ahogy a vízzel elkeveredve lefolynak a testén. Helytelen meglapulnia a zuhanyzóban, mintha egy gyerek volna. Tudta, hogy ez nem fog segíteni. Valakinek szembe kell néznie a világ szörnyetegeivel, és tennie kell ellenük valamit. Nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy üldögéljen sírva, térdig gázolva az önsajnálatban, és a félelemben. Többel tartozott ennél a családjának, sokkal többel. Akkor elbújt, mint egy gyerek, hallgatta a sikolyokat, a könyörgéseket, látta, ahogy a vér átfolyik az ajtó alatt, de még mindig nem ment, hogy szembenézzen a szörnnyel. Maradt elrejtőzve, behunyta a szemét, és a füleire szorította a kezét, de nem tudta kizárni a hangokat. Hallani fogja őket az örökkévalóságig. Lassan mozgásra kényszerítette az izmait, még egyszer munkára fogta őket, hogy megtartsák a súlyát, majd vonakodva felemelkedett. A futás izzadságával együtt lemosta magáról a félelmet is. Úgy érezte, mintha egész életében futott volna. Ő is az árnyékban élt, jól ismerte a gonoszt. Besamponozta sűrű haját, és ujjaival próbálta kibogozni a szálakat. A forró víz segített legyőzni a gyengeségét. Megvárta, míg ismét rendesen tudott lélegezni, aztán kilépett a zuhanyfülkéből, és egy vastag törölközőt csavart maga köré. Aztán bámulta magát a tükörben. Mindig is túl nagynak gondolta a szemeit. Sötétkékek voltak lilába hajó peremmel, mintha két árvácskát nyomtak volna az arcába.
Keze fellüktetett, meglepődve lenézett rá. A bőr a kézfejétől a csuklójáig fel volt hasogatva. Azzal, hogy ránézett, elérte, hogy égni kezdjenek a sebek. Becsavarta egy törölközőbe, és mezítláb besétált a hálószobába. Magára rángatott egy zsinóros, vászon pizsamanadrágot, és egy topot, majd a konyha felé indult, hogy készítsen magának egy teát. Ez a rég bevett rítus lehetővé tette, hogy lassan visszaszivároghasson a való világba, megadva magának a béke látszatát. Életben volt. Lélegzett. Még mindig ott vannak a gyerekek, akiknek kétségbeesetten szükségük van rá, és tervei már így is régóta tolódnak. De már majdnem túl van a hivatali bürokrácián, nemsokára képes lesz megvalósítani az álmát. Szörnyek pedig mindenütt vannak, minden országban, minden városban, az élet minden területén. Élt gazdagok között is, ott is talált szörnyeket. Szegények közt járt, ott is ott voltak. Ismerte őket. Együtt tudott volna élni ezzel a tudással, de elhatározta, hogy megment tőlük mindenkit, akit csak tud. Belegereblyézett gesztenyeszín hajába, aminek a végei soha nem akartak megszáradni. Teáscsészével a kezében kisétált az apró teraszra, és leült a hintaágyra, ami egy olyan luxus volt, amit nem tudott feladni. Az eső hangja megnyugtató volt, a szél, mintha üdvözölné, megsimogatta az arcát. Kortyolt egyet a teájából, hogy végleg elűzhesse a félelmét, és szorosan visszazárja rettenetes emlékeit a helyükre, elcsendesítve őket egy időre. Már megtanulta, hogy vannak dolgok, emlékek, amiket a legjobb elzárni, és soha nem nézni rájuk vissza. Szórakozottan nézte a káprázatos esőt. A cseppek ezüstszínben csillogtak a mélykék éjszaka háttere előtt, majd halkan, szinte dallamot alkotva hulltak a bokrok leveleire. Szerette az óceánokat, tavakat, folyókat, mindent, ami víz. Az eső lágy suttogása tompította a forgalmas utca felől érkező éles zajokat, azt az illúziót keltve benne, hogy nem is egy nagyváros szívében van. Az illúziói tartották meg épelméjűnek. Felsóhajtott, és letette a teáscsészéjét a terasz korlátjának deszkájára. Tudta, hogy ma éjszaka már nem tudna aludni, ülni fog a hintában egy takaróba bugyolálva, és nézni fogja, ahogy az éjszaka lassan elhalványul, és hajnalodni kezd. A családja még mindig túl közel volt, annak ellenére, hogy szorosan lezárta emléküket. Ők voltak a szellemek, akik kísértették a világát. Nekik adja hát ezt az éjszakát, és megengedi nekik, hogy békésen elhalványuljanak. Bámult ki az éjszakába, a fák még sötétebb árnyékába. Mindig volt valami ezekben a terekben, ami izgatta. Mi van ott, ahol az árnyékok egybeolvadnak? Csak nézte a hullámzó árnyakat, és hirtelen megdermedt. Volt valaki, vagy valami azok mögött a szuroksötét árnyak mögött, és őt nézte. Mozdulatlanul. Megdermedt. Aztán pedig meglátta a szemét. Rezzenetlen. Könyörtelen. Fekete, fénylő vörös lángokkal. A szemek rátapadtak, megjelölték őt. Sara megpördült, az ajtóhoz ugrott, a szíve szinte megállt. Az a dolog hihetetlen gyorsasággal termett a teraszon, még mielőtt elérhette volna a kilincset. Az előbb még több mint tíz méter távolság választotta el őket egymástól, de a lány nem volt elég gyors, erős kezek ragadták meg. Sara úgy érezte kiszorul belőle a levegő, ahogy az érintését megérezte magán. Habozás nélkül a torka irányába vágott az öklével, hogy ha majd eltántorodik tőle, hátrarúghasson a térdkalácsa irányába Csak éppen nem sikerült. Ökle ártalmatlanul siklott el a feje mellett, ő pedig magához rántotta, könnyedén, egy kézzel lefogva csuklóit. Vad, veszélyes illata volt, teste olyan súlyos, akár egy fa törzse.
Belökte az ajtót, az ő otthonáét, a szentélyéét, behúzta magával, majd berúgta maga után, nehogy valaki észrevegye. Sara vadul harcolt, rugdosott és kapálózott, annak ellenére, szinte teljesen lefogva tartotta őt. A lény erősebb volt, mint bárki, akivel addig találkozott. Elöntötte a reménytelenség érzése, hiszen a szörnyeteg észre sem látszott venni a küzdelmét. Ereje gyorsan fogyott, lélegzetébe zokogás vegyült. Fájdalmas volt harcolni támadója ellen, egész testét viharvertnek és lehorzsoltnak érezte. Végül a lény unta el, türelmetlen hangot adott ki magából, és egyszerűen a földre vitte. Sara csapdába esett súlyos teste alatt, a belőle sugárzó erő moccanni sem engedte, de felnézhetett az ördög arcába vagy egy angyaléba. Második fejezet Sara tökéletesen mozdulatlan maradt alatta, és csak nézett fel az arcába. Egyetlen hosszú pillanatra megállt az idő. A rettegés lassan visszahúzódott, felváltotta a kísértetlátás igézete. Ismerlek téged. suttogta csodálkozva. Szórakozottan megcsavarta a csuklóját finoman, kérve az elengedését. Falcon kiengedte a tenyeréből. A lány megérintette az arcát próbaképpen két ujjhegyével. Egy fafaragó művész gondos vizsgálata. Ujjai bejárták az arcát, mintha csak vak lenne, és memóriájából kellene lelkébe vésnie, nem a látása alapján. Könnyek úsztak a szemében, hogy aztán kiüljenek hosszú szempillái végére. Lélegzete elakadt, a remegő ujjai sötét, vastag hajába fúródtak, szeretettel, gyengéden. Fogta a selymes fürtöket, belecsavarta az öklét, majd tenyerére vette teljes súlyukat. Ismerlek. Tudom ki vagy. lágy hangjában a csoda hihetetlensége csendült. Minden szögből ismerte vonásait, kísértő, sötét szemét, vállára hulló sűrű, kékesfekete haját. Az egyetlen társa volt tizenöt éve már. Minden este vele aludt el, minden nap mellette volt. Ismerte az arcát, és a szavait. Úgy ismerte a lelkét, ahogyan a sajátját. Tényleg ismerte. Ő volt a Sötét Angyala. A sötét álma. Emlékezett minden gyönyörű, kísértő szavára, amivel lemeztelenítette sérülékeny lelkét, amikor annyira fájdalmasan egyedül volt. Falcont lenyűgözte a szemeiben látott szeretetnek pusztán a nagysága is. A lány szinte izzott a boldogságtól, és meg sem próbálta elrejteni előle. Testéből eltűnt a vad küzdelem feszültsége, nyugalom áradt belőle. Azaz mégsem egészen. Nőies volt, puha és csábító. Minden egyes érintése hőhullámokat küldött egyenesen a férfi lelkébe. Aztán arckifejezése egyik pillanatról a másikra megváltozott, zavar, és félelem ült ki szép vonásaira. Bűntudat. Rettegésével együtt érkezett eltökéltsége is. Falcon érezte hogyan feszülnek meg alatta izmai, hogyan készül fel a teste az agresszióra, gyorsan elkapta hát ismét a kezét, mielőtt bánthatta volna magát. Odahajolt hozzá, hogy sajátjával befogja a pillantását. Nyugodj meg, rendezni fogjuk ezt a dolgot. Tudom, hogy megijesztettelek, és ezért az elnézésedet kérem. szándékosan halkította, lágyította el a hangját, hogy dallama, ívei megnyugtassák, lecsendesítsék, elcsábítsák. Nem tudsz az erő harcában győzni ellenem, ne
pocsékold az energiádat. Lejjebb engedte a fejét, hogy homloka megpihenjen a lányén egy pillanatra. Figyeld, ahogy dobog a szívem. Vezeti a tiéd, csak kövesd. Hihetetlenül szép hangja volt. Úgy érezte meg is tudna halni sötét hatalma alatt. Fogása csuklóin végtelenül lágy, és gyengéd volt, odafigyelő gondossággal tartotta őt. Óriási ereje, és finom gondossága furcsa érzetet keltett benne, mintha lángok nyalnák végig a bőrét. Csapdába esett sötét szemei mélységében örökre. Nem ért le soha, csak zuhant benne szabadesésben, képtelen volt elvonni tőle tekintetét. Szíve lassulni kezdett, és felvette a férfi szívének ritmusát. Még vasakarata, amit traumák tüze edzett sem volt képes elszakítani az éjszínű, hipnotikus szempártól pillantását, bár világosan felismerte benne a természetellenes sötét varázslatot. A jelenség teste enyhén megremegett, felemelte a fejét, és szemmagasságba húzta felhasogatott kezét. Engedd meg, hogy meggyógyítsam. mondta halkan. Akcentusa érzéki ízt adott szavainak, amik egészen begörbülő lábujjaiig hatottak rá. Tudtam, hogy megsebesültél menekülés közben. Megcsapta a lány vérének illata az éjszakai levegőben. Kiáltott felé, hívogatta, mint jelzőfény a sötétségében. Fekete szemeit rezzenetlenül az övén tartva Falcon meleg, érzéki szájához húzta Sara kezét. Leheletének első érintésétől a lány szemei nagyra nyíltak a sokktól. Meleget érzett, sőt, forróságot. Lélegzetének érzéki bizalmasság túlmutatott mindenen, amit valaha is ismert. Nyelve gyógyító, enyhítő simogatással járt fel-alá kézfején. Fekete bársony érintése, nedves, érzéki. Teste furcsán összeszorult belülről, majd mintha elolvadt volna. Lélegzete a torkán akadt. A legnagyobb csodálkozására az égő fájdalom rögtön alább hagyott azokon a helyeken, ahol az az elképesztő nyelv vontatott érintésekkel végighaladt sérülésein, pusztán bizsergő érzést hagyva maga után. A fekete szemek végigsöpörtek az arcán intenzíven, égetőn. Bizalmasan. Jobb már? kérdezte halkan. Sara csak nézett rá tehetetlenül egy örökkévalóságig, elveszett a szemeiben. Aztán hogy kénytelen volt végre levegőt is juttatni tüdejébe, az kizökkentette annyira, hogy lassan bólintson. Engedj felkelni. Falcon szinte vonakodva mozdította arrébb a testét, hogy a lányé megmozdulhasson, de a csuklóját nem engedte el, így amikor felemelkedett egyetlen sima, folyékony mozdulattal, egy pillanat alatt talpra húzhatta Sarát is. A lány mindent eltervezett már a fejében, világosan, tömören. Szabad kezével kicsente a kést földön heverő nedves kabátja belső zsebéből, és amikor a férfi megpróbálta felhúzni, lábainak ollójába kapta az ő lábait, és átgördült, hogy kibillenthesse az egyensúlyából. Amikor már a földön feküdt, ismét átgördült, de mostmár a férfi felé próbált. Csakhogy a férfi is gördült, és a végén ismét ő magasodott a lány fölé. Sara a feje fölé emelte a kést, és próbálta gondolkodás nélkül egyenesen a szívébe döfni, de testének minden egyes sejtje sikoltva tiltakozott, izmai megtagadták az engedelmességet. Sara határozottan becsukta a szemét. Rendben, nem tud belenézni szeretett arcába, amikor megsemmisíti őt. De mindenképpen elpusztítja. Az erős ujjak megragadták a kezét, hogy megakadályozzanak minden további mozgást. Mozdulatlanná dermedtek mindketten, Sara lábai kétoldalt a férfi combjai mellett
támaszkodtak a padlón. Rá kellett jönnie, hogy még sokkal rosszabb pozícióban van, mint az előbb, csak éppen egy kés van közöttük. Nyisd ki a szemed. parancsolta a férfi lágyan. Hangjától elolvadt a teste, izmai lágyak lettek, mint a méz. Tiltakozóan fel akart kiáltani. Hangja az angyalé, de a testében démon bujkál. Makacsul megrázta a fejét. Nem akarlak olyannak látni. Milyennek látsz? kérdezte kíváncsian. Honnan ismered az arcom? Ő is ismerte a lányt, a szívét, a lelkét. De soha nem látta ezelőtt az arcát, és a testét. Sem az elméjét. Udvariasságból nem tört be eddig az elméjébe, de ha továbbra is ilyen kitartóan meg akarja ölni, nem sok választása marad. Te egy szörny vagy, nem lehetek egyenlő ellenfeled. Láttam már a fajtád, engem nem fogsz rászedni azzal az arccal, amit úgy döntöttél, hogy magadra öltesz. Ez csak egy illúziókép rólad, mint minden más. Szorosan lehunyva tartotta a szemét. Nem tudta volna elviselni, ha újra elvész a fekete szemek bűbájában. Ha meg akarsz ölni, akkor tedd. hangja lemondóan csengett. Miből gondolod, hogy bántani akarlak? ujjai finoman mozogtak a csuklója körül. Engedd el a kést piccola. Nem hagyom, hogy fájdalmat okozz magadnak semmilyen módon. Nem harcolhatsz ellenem, nincsenek meg hozzá az eszközeid. Ami köztünk történik, az elkerülhetetlen. Engedd el a fegyvert, nyugodj meg, és beszéljük meg ezt. Sara lassan ellazította ujjait a kés markolata körül. Amúgy sem akarta már a kést. Már tudta, hogy ezt soha nem engedné meg a szíve. Az agya hajlandó lenne, de a szíve soha nem hagyna egy ilyen embertelen tettet. A vonakodásnak tehát nem lenne semmi értelme. Pedig olyan gondosan készült erre a pillanatra. De a szörny az ő Sötét Angyalának arcát viseli. Hogyan készülhetett volna fel egy ilyen valószínűtlen esetre? Mi a neved? Falcon óvatosan kivette a kést a reszkető ujjak közül, hüvelykujjának könnyed nyomására egy pendüléssel kettétört a fegyver, aztán átdobta a darabokat a szobán. Tenyere egy finom érintéssel átsiklott kézfeje fölött, hogy megpróbálja oldani a feszültségét. Sara. Sara Marten. A lány megkeményítette magát, hogy mégis ránézzen gyönyörű arcára. Arra az arcra, amit tökéletesre faragott az idő, a tisztesség, és a becsület. De itt csak egy felülmúlhatatlan, művészi kivitelezésű álarc. Az én nevem Falcon. Hatalmasra nyíltak azok a szép szemek, mintha a lány kinyilatkoztatást hallott volna. Felismerte a nevét. Falcon vagyok, és soha nem foglak megismerni téged, de hátrahagytam ezt az ajándékot neked. A szívem ajándékát. Megrázta a fejét izgatottságában. Lehetetlen. szemei az arcát kutatták, könny ragyogott bennük újra Ez nem lehet. ismételte meg. Elvesztem az eszem? Ez lehetséges, igazából majdhogynem elkerülhetetlen. Mégsem akarta mérlegelni ezt a lehetőséget.
A férfi kezei közrefogták az arcát. Azt hiszed, hogy élőholt vagyok. Egy vámpír. Láttál már olyan lényt. Tényként közölte, megállapította. Persze, hogy az. Ha nem az lenne, soha nem támadott volna rá. Falcon ismét érezte, hogy szíve őrült tempóra gyorsul, de most a rettegés sarkallta. Két évezredes élete alatt soha nem ismerte ezt az érzést. Sara egyedül volt, védtelenül, és találkozott minden teremtmények leggonoszabbikával. A lány lassan bólintott, és figyelmesen tanulmányozta az arcát. Sokszor menekültem már el előle. Egyszer majdnem sikerült megölnöm. Érezte, hogy a férfi hatalmas teste összerezzen ezekre a szavakra. Megpróbáltad megölni? A vámpírok a legveszélyesebb lények közé tartoznak a föld színén. hangja tele volt nehezteléssel Talán jobb lenne, ha elmesélnéd az egész történetet. Sara felpislogott rá. Fel akarok állni. Nagyon sebezhetőnek érezte magát, hogy a padlóhoz szegezve, felfelé kellett néznie a szeretett arcba. Falcon halkan felsóhajtott. Sara. Ahogy kimondta a nevét, attól a lánynak ismét begörbültek a lábujjai. Mintha lélegezné a szótagokat. Mintha ingadozna kényeztető dorombolás, és figyelmeztetés között. Elérte, hogy selymesnek, illatosnak, és szexinek hangozzon. Minden olyannak, amilyen ő valójában nem volt. Nem akarom, hogy megint le kelljen fognom. Ez megrémít téged, és én soha többet nem akarok félelmet látni a szép szemeidben, ha rám nézel. Sokkal inkább azt a szerető, rácsodálkozó, lágy, édes pillantást szerette volna látni a ragyogó szemekben, mint amikor először felismerte. Csak tudni akarom, mi folyik itt. Nem csinálok semmi mást. Sara azt kívánta, bár ne hangzana ez olyan bocsánatkérően. A padlón feküdt az otthonában egy tökéletesen idegen férfival, aki leszorítja a testével, és akit látott, ahogyan egy emberi lény vérét issza. Egy rohadék emberi lényét, de akkor is vért iszik. Látta a bizonyítékokat a saját szemével. Mit lehet ezen megmagyarázni? Falcon felegyenesedett, mozgása kész költészet volt. Sara önkéntelenül megcsodálta sima, egyszerű mozdulatait, ami hullámok fodrozódását idézte elő a férfi izmain. Amikor őt is felállította, megint ott állt a teste előtt, szinte annak árnyékában, olyan közel hozzá, hogy érezhette a belőle kisugárzó meleget. A levegő vibrált a hatalmától. Ujjai lazán nyugodtak a csuklóján, akár egy kényelmes karkötő, ami viszont nyíltan megakadályozta, hogy elmenekülhessen. Sara finoman eltávolodott tőle, hogy szerezzen magának egy kis távolságot, amire szüksége volt. Gondolkodni. Lélegezni. Kicsit Sarának lenni, és kiszakadni ebből a sötét álomból. Az ő sötét álmából. Mondd el, hogyan találkoztál a vámpírral. Nyugodtan mondta a szavakat, de a hangszínéből áradó fenyegetés végigborzongott gerincén. Sara nem akart szembenézni azokkal az emlékeivel. Nem szeretnék erről beszélni. mondta őszintén, és felemelte a fejét, hogy láthassa a szemét.
A sötét pillantás azonnal elkapta az övét, és ő ismét zuhanni kezdett. Biztonság. Kényelem. Védelem múltjának üvöltő szellemeitől. Ujjai finoman, mint egy simogatás megszorították a csuklóját, hüvelykujja érzékeny bőrén csúszkált. Húzta visszafelé magához ugyanazzal a szelídséggel, ami olyan feltűnően gyakran kísérte mozdulatait. Végül ő mozdult, lassan, mintha attól tartana, hogy megrémíti őt. Minta tudná, hogy nem szívesen tenné meg, amit mozdulataival kér tőle. Nem akarok tolakodni, de talán könnyebb lenne, ha kiolvasnám a fejedből ezeket a gondolatokat, akkor nem kellene őket kimondani. Az egyedüli hang a tetőn kopogó esőé volt. A könnyek csak az elméjében hullottak. Anyja, apja, és bátyja sikolyai, csak a fülében visszhangzottak. Sara mereven állt, arca hófehér volt a sokktól. Még mindig. Szemei nagyobbak voltak, mint valaha, két csillogó, hatalmas, lila ékkő, tele rémülettel. Kétszer is nagyot nyelt, mielőtt meg tudott volna szólalni, pillantását határozottan rászegezte a mellkasára. A szüleim egyetemi professzorok voltak. Nyaranként mindig egzotikus, fantasztikus nevű helyekre mentek. Én tizenöt éves voltam, és mindez rettentően vadregényesnek és romantikusnak tűnt. hangja nagyon halk, és monoton volt Könyörögtem, hogy vigyenek magukkal engem is, és a bátyámat, Robertet is. Bűntudat. Bánat. Falcont majdnem elsodorták felé áradó érzelmei. Sara hallgatott, olyan sokáig, hogy már azt hitte nem is folytatja. Nem vette le pillantását a mellkasáról. Úgy mondta a szavakat, mintha egy tankönyvből olvasná fel a horrorisztikus történetet. Nekem persze nagyon tetszett minden. Ez volt az, amire vágytam, vagy talán még annál is több. A bátyámmal kedvünk szerint kutatgathattunk, és oda mentünk, ahová csak akartunk. Még le a mélybe, az ásatások színhelyére is, a szüleink nem tiltották meg. Elhatároztuk, hogy kincset fogunk találni. Robert arany kehelyről álmodozott. De Sarának valami egész más kiáltott. Kiáltott neki és hívta őt, a szíve mélyén egészen a megszállottja lett. Falcon érezte, ahogyan finom remegés fut át rajta, és ösztönösen közelebb húzta magához, hogy testének melege átszivároghasson a lány kihűlt testébe. Keze a tarkójára, nyakára fonódott, hogy ujjai megmasszírozzák a feszült izmokat. Nem kell folytatnod Sara. Ez túl fájdalmas neked. Megrázta a fejét. Végül találtam egy dobozt. Pontosan tudtam, hogy ott van. Egy gyönyörű, kézzel faragott dobozban, amit gondosan bőrökbe csomagoltak. Egy napló volt benne. Felemelte az arcát, és most ő ejtette foglyul Falcon szemeit. Várta a reakcióját. Sötét szemei birtoklóan söpörtek végig az arcán. Szinte felfalta. Életpárom. A szó ott örvénylett körülöttük a levegőben. Az ő elméjéből a lányéba. Beleégett az agyukba örökre. A tiéd volt, nem igaz? puha vád hallatszott a szavak mögül. Falcon szótlanul tovább bámulta, amíg halvány pír kúszott végül a Sara nyakára, és megszínezte arcát. De az nem lehet. Ahogy a doboz, a napló is ezerötszáz éves. Vagy annál több. Megvizsgálták és hitelesítették. Ha ez a te naplód lenne, akkor neked elhalkult, és megrázta a fejét Nem lehet. megdörzsölte lüktető halántékát. Lehetetlen. suttogta. Hallgasd a szívverésem Sara. Hallgasd, ahogy a levegő ki-be jár a tüdőmben. A tested felismeri az enyémet. Te vagy az életpárom.
Az én szeretett életpáromnak, a szívemnek, a lelkemnek. Ez az én ajándékom neked. Sara becsukta a szemét. Hányszor olvasta ezeket a sorokat? Nem fog elájulni. Ott áll előtte, lazán a csuklójára fonódnak az ujjai, összekapcsolja kettejüket. Szóval azt állítod, hogy te írtad a naplót nekem. Falcon észrevétlenül, milliméterenként húzta magához, amíg a teste már az övéhez simult. Sara úgy tűnt észre sem veszi. Mesélj a vámpírról. Megrázta a fejét, de engedelmeskedett. Egyszerűen csak ott volt éjszaka, miután megtaláltam a dobozt. Próbáltam fordítani a naplót, a levelek tekercseit, és egyszer csak megéreztem, hogy ott van. Nem láttam semmit, de valahogyan éreztem a jelenlétét. Végtelenül gonosz volt. Azt hittem, az átok. A munkások folyamatosan arról motyogtak, milyen sokan meghaltak az ásatáson, így az volt a legjobb megoldás, ha magunk maradunk. Előző éjjel egy ember meghalt a járat előtt. Teljesen lecsapolták a vérét. Hallottam, ahogy a munkavezető azt mondja apámnak, hogy ez így megy nagyon hosszú idő óta. Amikor valaki ásni kezd, eljön. Éjszaka. És azon az éjszakán tudtam, hogy ott van. Beszaladtam apám szobájába, de az üres volt, úgyhogy az alagútba mentem, hogy figyelmeztessem. Akkor megláttam azt. Éppen megölt egy másik munkást. Felnézett, és ő is meglátott engem. És aztán megkeresett. Sara felzokogott, és keményebben nyomta ujjhegyeit halántékába. Hallottam a fejemben a hangját, azt akarta, hogy menjek oda hozzá. A hangja szörnyű, károgó volt, és tudtam, hogy vadászni fog rám. Nem tudom honnan tudtam, de biztos voltam benne, hogy nincs vége. Elfutottam. Szerencsém volt, a munkások akkor kezdtek leözönleni az alagutakba. Közéjük keveredtem, és elszöktem. Apám elvitt minket a városba. Két nappal utána megtalált bennünket. Éjszaka jött. Én a mosókonyhában voltam, zseblámpa mellett próbáltam csendben fordítani a naplót. Éreztem őt. Tudtam, hogy értem jött. Elbújtam. Ahelyett, hogy figyelmeztettem volna apámat, elbújtam egy rakás takaró alatt. Aztán hallottam a szüleimet, és a bátyámat, ahogyan sikoltoznak, én pedig a fülemre szorítottam a kezem. Azt suttogta, hogy menjek oda hozzá. Azt gondoltam, ha odamennék, talán nem ölné meg őket. De képtelen voltam megmozdulni. Még akkor sem tudtam kimenni, amikor a vér befolyt az ajtó alatt. Nem vörösnek látszott az éjszakában. Feketének. Falcon köré fonta a karjait, és szorosan magához ölelte. A lány bánata őt is megütötte, ahogy gyásza, és bűntudata is. Könnyei örökre beleégtek a szívébe és a lelkébe. Egy gyermek, aki tanúja volt, hogy a családját megölte egy borzalmasan gonosz szörnyeteg. Ajkai végigsimogattak dús haján. Nem vagyok vámpír Sara. Vadász vagyok, aki elpusztítja az élőholtakat. Rengeteg emberéletnyi időt töltöttem távol a szülőföldemtől, és a népemtől azért, hogy ilyen lényeket öljek. Nem én vagyok a vámpír, aki megölte a családod. Honnan tudhatnám, hogy mi vagy te, és mi nem? Láttam, hogy vért ittál egy emberből. Elhúzódott tőle egy gyors, nyugtalan, nőies mozdulattal. Én nem ölöm meg. felelte egyszerűen. A vámpír megöli a prédáját. Én nem. Sara remegő kezekkel beletúrt rövid fürtjeibe. Teljesen kimerültnek érezte magát. Nyugtalan léptekkel átvágott az előszobán, be az apró konyhába, és töltött magának egy csésze teát. Falcon a jelenlétével megtöltötte az egész apró házat. Nehéz volt magát visszatartania attól,