Amikor a Holtak vonulása először megjelent 1999-ben Ayuamarca címmel, egy Machu Picchu-ban játszódó előszóval kezdődött. Ez több információt adott az Inkákról és arról, hogy miért keresik a Várost. Habár a bevezető egy fontos célt szolgált, visszatekintve úgy éreztem, hogy összezavaró és elkedvetlenítő volt az új olvasók számára. Akkor eldöntöttem, hogy Capac-kal kezdem, és egyből belevágok a közepébe. De ti, akik azt kívánjátok, bár többet tudnátok a titokzatos vak papokról, itt megtaláljátok az eredeti előszót, ahogyan az első kiadott könyvben megjelent. (Darren Shan) ELŐSZÓ: MACHU PICCHU 1911-ben egy amerikai archeológus, Hiram Birmingham, a perui Andok felhős magasságai között egy elhagyatott várost fedezett fel. A 15. században építették és a spanyol invázió idején néptelenedett el. Machu Picchu-ként volt ismert. Napjainkig Machu Picchu egy talány maradt. Senki nem tudja, hogy az Inkák egy írástudatlan nép kerekek, tárcsák vagy lovak nélkül hogyan építettek egy építészetileg meghökkentő várost magasan a hegyekben, ahol a levegő ritka és a munka elviselhetetlen fájdalmat okoz. Hogyan tudták kövekből kifaragni? Hogyan tudták etetni és fenntartani a hatalmas munkaerőt, amire szükség volt? Azt sem tudja senki, hogy miért építették. Pihenésként szolgált a közeli Cuczo-ban élő királynak? Egy szent hely, ahol a villac-ként ismert Inka papok áldozatot mutattak be? Vagy csak egyszerűen egy emlékmű a Napnak, amit imádtak? Machu Picchu legnagyobb rejtélye azonban nem az építészetben vagy az építés céljában rejlik. Ami a kíváncsi elméket évszázadokon keresztül a legjobban elgondolkodtatta a következő: ha elmentek addig, hogy zavaros körülmények között felépítsék a világ egyik legfantasztikusabb városát, miért hagyták el ötven évvel később a paradicsomukat a felhőkben? És hová mentek? * * * A Watana lebámult a dicső hegyekre és azon gondolkodott, képes lenne-e elmenni. A Föld egy igazán gyönyörű része volt, ami a világ, a férfiak és a kicsinyes aggodalmuk felett állt. Hitte, hogy inkább levetné magát a távoli sziklákra, minthogy elsétáljon abból a városból, ami olyan sokba került nekik. Mélyet sóhajtott és felfelé indult. Vészterhes idők voltak, de nem kellett volna annak lennie. Az Inkák keményen dolgoztak, hogy megvédjék a területüket. Az elődjei megtanulták hogyan harcoljanak és nemsokára meghódították az ellenségeiket, és hatalmas területeket foglaltak el. Igazságosak voltak az alattvalóikkal és bölcsen uralkodtak. Nem voltak pazarlóak vagy kapzsik, és nem tévesztették szem elől az okot, amiért harcoltak. Lefektették egy nagyszerű és hosszan tartó birodalom alapjait, ami meghatározatlan ideig létezik és olyan hagyatékot hagy maga után, ami örökké él. 1
De most, a diadal pillanatában, egy új fenyegetés merült fel, amivel szemben a Watana tehetetlen volt. Új férfiak jöttek a földjükre, férfiak sápadt arccal és sápadtabb lélekkel, más istenekkel és különös állatokkal és vad fegyverekkel. Ők a sötétség szüleményei. Hogyan képesek a Nap fiai megtámadni a sötétség erőit? Ez volt a kérdés, amit senki nem tudott megválaszolni, és az ok, amiért a Watana annyira dühös volt a szellemekre. Körülötte, az emberek úgy végezték a napi teendőiket, mintha minden rendben volna. Nehéz volt az élet a hegyekben. A vizet és az élelmet a messzi völgyekből kellett felvontatni és nem ment el nap kisebb vagy nagyobb problémák nélkül. Ennek ellenére, készen voltak az elsődleges épülettel. Azok az átkozott kövek majdnem az ő és az előző két Watana halálát okozták. Izzadság, tárgyalás, tervezés, létrehozás nappalai és éjszakái Ez mind a semmiért lett volna? Meg kellett tagadniuk az elmélkedést és a város ragyogásának élvezetét ennyi erőfeszítés után? Bosszantotta a gondolat, hogy valószínűleg így van. Útközben elhaladt egy tanár mellett. A férfi öreg volt, és ráncos az idő múlása és a durva hegyi levegő miatt. Hangja alig volt, és a gyerekeknek közel kellett húzódniuk hozzá, hogy értsék, amit mond. A Watana ismerte a tanárt. Nap-építész volt, egyike azoknak, akik épületeket terveztek a Nap éves pályájának tervezett sugara szerint. A Watana évekkel ezelőtt ült a lábánál, mint ahogy ő is ült sok tanár lábánál. A közösség vezérlő oszlopaként, ez volt az ő helye, hogy a legtöbbet megtanuljon, és hogy olyan helyzetbe kerüljön, hogy ítélkezhessen gyakorlatilag minden témában. A tanár névvel büszkélkedhetett, mielőtt Machu Picchu-ba jött. A Watana közvetlen elődje volt az, aki megtiltotta a névadást e szent hegyen és kinyilvánította a névtelenséget. A hegyi város fiatal tagjai már névtelenül születtek, de a megelőző generációknak le kellett mondaniuk a neveikről. A Watana megpróbált emlékezni a tanár elfeledett nevére, de nem tudott. Ha lett volna ideje, talán folytatta volna a vizsgálatot, de voltak fontosabb dolgok, amikkel foglalkoznia kellett. A város csendes volt az év ezen időszakában. A melegebb hónapokban, Cuczo vezető családjai fel szoktak jönni a meredek hegyi ösvényeken, hogy élvezzék a friss nyári levegőt, a tiszta Napot, az istenek hangját. Szokták hozni a gyerekeiket, a szolgáikat, a neveiket, és arra az időre a város utcái idegen hangoktól visszhangoznak. De az az idő már egy ideje elmúlt. Pillanatnyilag csak az állandó lakosok voltak jelen. A Watana, a villac-ok, a segítőik, tanulók és az alkalmazottak. Az inti watana-t körülvevő emelvény elhagyatott volt. Általában, ha a Nap isteneivel beszélt, zsúfolt volt. De a Watana kiürítve rendelte a mai érintkezésre. Ez a nap a döntés napja volt és nem akart zaklatottságot. Hallotta az embereket beszélni, és tudta, mit diktált az elméjük és a szívük. Most itt volt az ideje annak, hogy hallgasson az ő isteneikre és a sajátjára. A korábbi Watanák testei bekerítették az emelvényt, gondosan kifaragott trónokra ültetve. Ha meghal, ő is csatlakozni fog a körükbe, és a kör egy testtel szűkül majd. A kör kiterjedését az elődjei gondosan kiszámították, és az emelvény először Cuczo-ban, később itt, Machu Picchu-ban 2
eszerint lett megtervezve. Amikor eljön az a nap, hogy egy testet sem lehet a körhöz adni, amikor a Watanák válltól-vállig szorosan egymáshoz préselődnek: az lesz a birodalom utolsó napja, a villac-ok utolsó napja, amikor minden szétesik. A Watana végignézett a hatalmas üres helyeken az elődjei között és elégedetten mordult egyet. Bármit Machu Picchu-ról és a közvetlen jövőjükről, sok évnek kell még eltelnie addig, amíg aggódniuk kell a vég miatt. Amikor visszafordult az emelt kő felé, ami az inti watana volt, a nap vezérlőoszlopa egy vak papot látott közeledni. A férfi intett a csatlósainak, mielőtt belépett a körbe. Túl fiatalnak tűnt villac-nak, azonban nehéz volt megmondani a pontos korát, a furcsa sápadt bőre miatt, ami átlagos volt a fajtájánál. A Watana komoran bólintott. A pap elismerte a jelenlétét egy bizonytalan szippantással. A Watana soha nem tudta leküzdeni, hogy a gyomra idegek kígyófészkévé váljon, amikor találkozott a vészjósló papok egyikével. Habár a villac-ok egyikének számított, tudta, hogy csak azért volt az, mert Watana volt. Az igazi klán-tagok vérvonala a szavak eljövetele előtti időkig nyúlik vissza; sápadt a bőrük és üres a szemük. A Watana ereje kisebb volt, mint a szolgáik bármelyikéé, úgy függött a szeszélyeiktől, ahogyan egy átlagos Inka. Szólni fog ma a Nap? kérdezte a Watana. A Nap szólni fog. válaszolt a pap. Egyszerű, de szükségtelen szokás volt, de soha nem hagyták el. A legenda szerint egyszer egy Watana úgy akarta érvényesíteni az akaratát, hogy általa kiválasztott szavakat mondott. A trónban lévő csavart forma elég figyelmeztető jel volt, hogy az ilyen akciók hova vezetnek. A villac biztos léptekkel ment előre, és az inti watana tetején lévő lapos kőre lépett. A kő valószínűleg lényegtelen volt. A Watana egyik tanára egy a törzs sok történelemtanárából mesélt neki egy időről, amikor a papok a talajon állva társalogtak a Nappal. A követ csak nemrég adták hozzá a ceremóniához, mert az a Watana szerint a papok felsőbbrendűségének kinyilvánításához szolgált. A legtöbbjük meglehetősen alacsony volt, de a kövön állva a legalacsonyabb férfi is hatalmasabbnak látszott, mint bárki más körülötte az emelvényen. A villac széttárta a karjait és hátradöntötte a fejét úgy, hogy a vak szemei a vakító Napra irányuljanak. A Watana egy lépéssel közelebb ment, majd térdre ereszkedett. Hallgatta, ahogy a pap olyan nyelven beszél a Naphoz, amit ő nem értett. Aztán bizsergést érzett a nyakán. Másodpercekkel később, eleredt az eső. Soha nem szokott hozzá az isteni esőhöz, mereven, kötötten, tömb-szerű rendszerben esett, mindig ugyanolyan bőségben és mélységben. Néha azt képzelte, hogy hallotta az istenek énekét, amikor a cseppek a földre értek, de tudta, hogy ez egy kívánt gondolat, és hogy csak az áldott villacok adtak értelmet a mennyei zápornak. 3
A pap testtartása nem változott hosszú percekig. Amikor a feje újra előrebukott, a Watana látta, hogy a szemei fekete gömbökké váltak, fehér szemgödrei megteltek színekkel és a Nap isteneinek bölcsességeivel. Kezdetben a völgyekben éltünk, zengte a villac mély, lüktető hangon. Műveltük a földeket, imádtuk az isteneket és békében éltünk. Mások láttak bennünket és féltékenyek lettek a természet és a köztünk lévő harmóniával teli egységre. Megtámadtak minket arra törekedve, hogy kiirtsanak. El akarták lopni a tudásunkat, a szerszámainkat és a bölcsességünket. Hogy megvédjük az életünket, megtanultunk háborúzni. Mikor végeztünk a közvetlen ellenségeinkkel, az isteneinkhez szóltunk és a jövőben újabbakat láttunk. Hogy megelőzzük a támadásaikat, előbb mi ütöttünk. A Watanáink vezetőket neveztek ki, akik kis, de erős csapatokat vittek északra és délre, és mindenkit leigáztak az útjuk során. Ekkor már annyi területet uraltunk, amennyit akartunk, amennyire szükségünk volt ahhoz, hogy biztosítani tudjuk a birodalom hosszú és virágzó életét. Hogy megünnepeljük a sikerünket, ezt a várost építettük az egekben, hogy közelebb kerüljünk a Nap isteneihez, hátha jobban halljuk a szavaikat és könnyebben kommunikálhatunk. Ez feldühítette az isteneket. A Watana nehezen terelte el a vádat, annak ellenére, hogy a villacok ötlete volt, hogy a hegyekben építkezzenek. Tanulmányoztak minket és hiúnak és túlságosan büszkének találtak. Mi vagyunk a kiválasztott gyermekeik, így méltósággal kellene viselkednünk. Hogy megbüntessenek minket a vétkeinkért, a fehér embert küldik, hogy elpusztítson mindent, amit építettünk. A fehér ember Ő megteheti ezt? A Watana általában csendben maradt, amíg az istenek beszéltek, de ma nem tudott. Kérdések fogalmazódtak meg benne, amikre meg kellett tudnia a választ. A fehér emberek úgy élnek a sötétségért, mint mi a fényért, mondta a villac. Mi azért háborúztunk, hogy megőrizzük a békét, ők azért, hogy gonoszságra sarkalljanak. Amikor mi megálltunk, mert elég volt, ők folytatták, többet követelve, mindent akarva. Ha hűek maradtunk volna az isteneinkhez, megvakították volna a fehér embert: soha nem találta volna meg az utat a hatalmas tengeren keresztül. De most itt van és soha nem fog visszamenni. Nem tudunk harcolni? kérdezte a Watana. A fehér ember a sötétség erőivel harcol, mondta. Hogy legyőzzük őt, magunkévá kellett volna tennünk a sötétség eszméit. Kemény, szürke kőből készült fegyvereket használnak, amely távolról képes ölni. Állatokon utaznak, amelyek gyorsabban mozognak, mint ők. Tudnak hajózni a tengeren, a birodalmuk egyik végéből napok kérdése alatt eljutnak a másikba. De ha megöljük a vezetőiket tanácsolta a Watana. 4
Ez nem tenne különbséget, gúnyolódott a vak pap. A fehér emberek nem adják át szavakban a tudásukat. Nem tárolják a bölcsességüket tanárok fejében. Furcsa rajzokban rögzítik mindazt, amit tudnak. Nem értem. ismerte be a Watana. Képzeld el, hogy Machu Picchu összes tudását az inti watana kövében tudnád tárolni, magyarázta a pap. Megölhetnél minden tanárt, és nem lenne különbség. A tudásunk tovább élne a kőben, készen arra, hogy bárki visszahozza az életbe. A fehér emberek nem olyanok, mint mi, mondta a villac. Nem saját magukban tárolják a tudást. A testükön kívül helyezik el, ahol nem érhető el és nem pusztítható el. Addig, amíg az utolsó fehér ember meg nem hal, tovább él a hatalmuk. Nem tudunk velük harcolni. Meg kellene ölnünk minden fehér embert, hogy elpusztítsuk a törzsüket, és ez lehetetlen. A Watana szomorúan bólintott. Még soha nem mondták ezt el neki így, kertelés nélkül, de a keringő pletykák is ilyesmire utaltak. Tehát mit csinálunk? kérdezte. Elmegyünk mondta neki a pap. Elhagyjuk Machu Picchut? kérdezte a Watana, nehéz szívvel. Machu Picchut, igen, mondta a villac. De a birodalmat is. Be kell bizonyítanunk az isteneinknek, hogy alázatosak és méltóak vagyunk az áldásukra. El kell hagynunk a gyönyörű földeket és embereket és építenünk kell egy új várost, olyat, amely nem fogja a fehér ember gyilkos féltékenységét ösztönözni. Mi van, ha nem akarok elmenni? kérdezte a Watana. A villac kellemetlenül mosolygott. Te vagy a közösség vezérlőoszlopa, mondta. Ahogyan ez a kő tükrözi az istenek hangját, úgy tükrözöd az emberek bizalmát. Követnek, ahová vezeted őket. Ha azt választod, hogy maradsz, ők is maradnak. De az az út halálba torkollik. Halál rád, ránk, a birodalomra. A Watana gondolkodott a pap szavain, majd felsóhajtott és felállt. Mikor kell elmennünk? kérdezte. Ha az istenek itt találnak minket napkeltekor, elégedetlenek lesznek és visszavonják a támogatásukat. hangzott a válasz. Az eső olyan hamar állt el, mint ahogy kezdődött. A pap szemei becsukódtak és fájdalom keresztezte az arcát. Amikor újra kinyitotta, még egyszer üresnek tűntek. Lelépett a kőről és majdnem elesett. A Watana megtámasztotta. 5
Milyen tanáccsal láttak el az istenek? kérdezte a villac. Mindig zavarodottan léptek ki a beszélgetésekből. Később emlékezett rá, de abban a pillanatban az elméje ugyanolyan vak volt, mint a szeme. Azt mondták, hogy el kell mennünk, válaszolt a Watana. A villac felmordult. Sejtettem. Sokan ellenkeztek, de tudtam, hogy így lesz. Hiba volt ide feljönni. Mikor indulunk? Este, mondta a Watana. Ilyen hamar? kérdezte a pap meglepetten. Nem várhatunk és- Akit holnap itt találnak az istenek, azok elhagyottak és elátkozottak lesznek. szakította félbe a Watana. A saját száddal mondtad. Naplementekor indulunk. Kövessetek vagy maradjatok, a ti döntésetek. Otthagyta a papokat. Maradnia kellett volna a záró rituáléra, de elveszítette a türelmét. A villacok hibája volt, hogy jöttek a fehér emberek. Ők voltak azok, akik sürgették a hegyi város építését, akik különleges menedékhelyet követeltek a természetellenes klánjuknak. Ha nem lettek volna, minden zökkenőmentesen ment volna és a birodalom olyan maradhatott volna, mint kezdetben. A Watana lesietett Machu Picchu városába, hogy szétterjessze a híreket. Az embereinek nem fog tetszeni, de követni fogják. Nem hallgatni rá olyan lenne, mint nem hallgatni az istenekre, és senki nem volt olyan bolond. Megállt egy kiálló szakadéknál és még egyszer körbenézett a hegyeken, amelyeket az otthonának tekintett. Érezte, ahogy a világ a talpán keresztül beléáramlik, és majdnem érezte az összes pár láb lépését, minden gyermek sírását, minden dolgozó férfi ziháló morgását. Ismerős hangok voltak, de most, új hangokat is hallott: kezeket, amelyek villámokat csináltak, ha tapsoltak, köveket, amelyek sikítottak, amikor repültek, és összezúzták a világot, amikor leestek; furcsa hangokat hallott, az állatok dobogó hangját, akik cipőt viseltek; szikrázó csapásokat, ahogy két szürke kő összeütközött, aztán egy nehézkes hang, ahogy valami érőszakosan húsba ágyazódik. A Watana reszketett és visszalépett a szakadék széléről, könnyekkel a szemében és félelemmel a szívében. Azon az éjjelen, amikor elvezette az embereket a városból az egekben, egy szerény és piszkos világba, ahol a jövő sivár és bizonytalan, előre nézett és sajnálatot érzett az utána következő Watanákért. Ismerni fogja bármelyikük is úgy a békét és a szépséget, ahogy ő? Hiába volt nehéz az élet, legalább ismerte a mennyet, mozoghatott a felhőkben, és érezhette az istenek érintését. Mi áll a szerencsétlen utódaik előtt, a küzdelemtől, a gyötrelemtől és a fájdalomtól eltekintve? Fiaim, sajnállak benneteket, motyogta, szemeit a városra függesztve, utoljára. Milyen örömök várhatnak rátok a magányos vidéken? Csak szenvedés és halál várhat. Boldogtalanul megrázta a 6
fejét, aztán elfordult Machu Picchu toronymagas falaitól és északra vezette az embereket az éjszakában, a vidéken keresztül, ismeretlen és furcsa országokba és városokba. 7