Bizonyságtételek a gyülekezetek számára

Ellen G. White Bizonyságtételek a gyülekezetek számára 1. kötet A szerző életrajzának vázlatával Egervári Dezső fordítása 1/ 308 oldal

Tartalom Életrajzi vázlat (1885) 5 1. Gyermekkorom 5 2. Megtérésem 7 3. Reményvesztettség 10 4. Kilépek a metodista egyházból 16 5. A formális testvérek ellenzése 20 6. Advent-élmény 22 7. Első látomásom 26 8. Felszólítás az utazásra 28 9. Látomás az újföldről 30 10. A dorgálás visszatartása 31 11. Házasságom és további tevékenységem 33 12. Könyvkiadás és utazás 38 13. Michigan államba költözés 42 14. Férjem halála 46 1. bizonyságtétel (1855) 50 15. Testvéred őrizője 50 16. Mikor kezdjük a szombatot? 51 17. Az igazság ellenzői 51 18. Szülői felelősség 52 19. Istenbe vetett hit 53 20. Az Igazság Hírnöke csoport 54 21. Készülj Istened elé! 54 2. bizonyságtétel (1856) 57 22. Két út 57 23. Alkalmazkodás a világhoz 58 24. Lelkészfeleségek 61 3. bizonyságtétel (1857) 63 25. Buzdulj fel és tarts bűnbánatot! 63 26. A Kelet és a Nyugat 65 4. bizonyságtétel (1857) 69 27. Fiatal szombattartók 69 28. Fegyelmi eljárások a gyülekezetben 73 29. Vigyázzatok magatokra! 75 30. A gazdag ifjú 76 31. A gyülekezet kötelessége és kiváltsága 79 32. A rostálás 80 5. bizonyságtétel (1859) 83 33. A laodiceai gyülekezet 83 34. Imaházak 87 35. A példázatok tanulságai 88 36. Jótállás hitetlenekért 89 37. Eskütétel 89 38. Tévedések az étrendben 90 2/ 308 oldal

6. bizonyságtétel (1861) 93 39. A pangás feddése 93 40. Kötelességünk gyermekeink iránt 95 41. Rendszeres adakozás 97 42. Felekezetünk neve 98 43. A szegény 99 44. Kockázatos üzleti vállalkozások 99 45. Hűtlen intéző 100 46. Vakbuzgóság Wisconsinban 100 47. Az intések eltitkolása 102 48. Az ohiói ügy 103 49. Teljes megszentelődés 105 50. Személyes élmény 107 51. A mű nyugaton 109 52. Válasz 110 7. bizonyságtétel (1862) 111 53. Észak és Dél 111 54. Nagy nyomorúság közeledik 113 55. Rabszolgaság és a háború 115 56. Veszedelmes idők 117 57. Szervezet 118 58. Kötelességünk a szegények iránt 119 59. A példaadás ereje 120 60. Odaszentelődés 125 61. Bölcselkedés és hiú ámítás 126 8. bizonyságtétel (1862) 133 62. Vallás a családban 133 63. Féltékenykedés és gáncsoskodás 136 64. A hit egysége 141 65. Észak-Wisconsin 142 66. Sátán hatalma 148 67. A két korona 151 68. A jövő 153 9. bizonyságtétel (1863) 155 69. A lázadás 155 70. Igehirdetőink kötelességei és veszedelmei 160 71. A látomások helytelen használata 166 72. Szülők és gyermekek 167 73. A munka Keleten 169 10. bizonyságtétel (1864) 170 74. A fiatalokat fenyegető veszély 170 75. Járjatok a világosságban 176 76. Az ügy Keleten 178 77. Dávid imája 184 78. Szélsőségek a ruházkodásban 184 79. Utasítások Hull vén számára 185 3/ 308 oldal

80. Meg nem szentelt igehirdetők 190 81. A lelkipásztor felesége 195 82. Szabadalmi jogok 197 11. bizonyságtétel (1867) 198 83. Megújulás az öltözködés terén 198 84. Lelkészeink 202 85. Az egészségügy megújulása 210 12. bizonyságtétel (1867) 215 86. Felhívás az ifjúsághoz 215 87. Keresztény pihenés 222 88. Az új ruházkodás 225 89. Rágalmak Battle Creek-ről 227 90. A felelősségek áthárítása 228 91. A szombat helyes megünneplése 230 92. Politikai gondolatok 230 93. Kamat 231 94. Csalóka gazdagság 232 95. Engedelmeskedjünk az igazságnak 234 96. Életbiztosítás 237 97. Terjesszétek iratainkat 238 98. Egészség újító 238 99. Gyógyintézet 239 100. Egészség és vallás 244 101. Munka és szórakozás 245 13. bizonyságtétel (1867) 246 Bevezetés 246 102. Tapasztalataink 246 103. Kiadónk 252 104. Harc és győzelem 255 105. A Battle Creek-i gyülekezet válasza 262 106. Éles és könyörtelen (Szúrás és vágás) 263 107. Az önhittség veszedelme 267 108. Ne hagyjátok magatokat megcsalni 270 14. bizonyságtétel (1868) 271 109. Személyes bizonyságtételek kiadása 271 110. Az Egészség Intézet 272 111. Élményeink, tapasztalataink 276 112. Lelkészek, rend és szervezet 277 113. További munkásságunk 280 114. Hannah More esete 286 115. Egészséges főzés 292 116. Könyvek és füzetek 295 117. A keresztény jelszó 296 118. Szeretet a családi körben 298 119. A férj helyzete 303 4/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) Életrajzi vázlat (1885) 1. Gyermekkorom 1827. november 26-án születtem Gorhamben, Maine állam területén. Szüleim, Robert és Eunice Harmon sok éven át laktak ebben az államban. Fiatalkoruk óta a püspöki metodista egyház buzgó, odaadó hívei voltak. Gyülekezetünk oszlopos tagjaiként, negyven éven át fáradoztak a bűnös megtérítésén és Isten ügyének építésén. Ez alatt az idő alatt abban az örömben volt részük, hogy mind a nyolc gyermeküket megtérni, és Krisztus nyájához csatlakozni látták. A második eljövetelről vallott határozott nézeteik azonban odavezettek, hogy 1843-ban családunk kivált a metodista egyházból. Még kislány voltam, amikor szüleim Portlandba (ugyancsak Maine állam) költöztek. Itt kilenc éves koromban olyan baleset ért, amely egész életemre kihatott. Ikernővéremmel s egyik osztálytársammal a város gyepes terén mentünk át, amikor egy tizenhárom éves lány aki valamilyen okból megharagudott ránk meg akart verni minket. Szüleink arra tanítottak, hogy soha se veszekedjünk, hanem ha veszekedés vagy verekedés fenyeget, azonnal siessünk haza. Így is tettünk, amilyen gyorsan csak tudtunk, de a lány, kővel a kezében nem tágított mögülünk. Hátranéztem, hogy mennyire lehet tőlünk, s ő éppen akkor dobta utánunk a követ, amely orron talált. Ájultan estem össze. Egy üzletben tértem magamhoz. Az orromból ömlött a vér a ruhámra s a padlóra. Egy jólelkű idegen felajánlotta, hogy hazavisz lovas kocsiján, de mert nem tudtam, hogy mennyire gyenge vagyok, azt feleltem, hogy inkább hazagyalogolok, minthogy összevérezzem a kocsiját. Senki sem gondolta, hogy sérülésem komoly, s hagyták, hogy elinduljak. Néhány lépés után azonban ájulás és szédülés vett rajtam erőt. Nővérem és iskolatársam vitt haza. Az eset után hosszú ideig semmire sem emlékeztem. Anyám azt mondta, hogy semmire sem figyeltem fel, három hétig eszméletlenül feküdtem. Egyedül ő hitte, hogy meggyógyulok. Valami azt súgta neki, hogy életben maradok. Egyik kedves szomszédunk, akit nagyon érdekelt a sorsom, egy időben azt gondolta, hogy haldoklom. Halotti ruhát akart venni nekem, de anyám így szólt: még ne, mivel valami azt mondta neki, hogy nem fogok meghalni. Mikor eszméletre tértem, azt hittem, hogy csak aludtam. Nem emlékeztem sérülésemre, s nem tudtam, miért vagyok beteg. Mikor kissé megerősödtem, véletlenül meghallottam, hogy valamelyik látogató így szólt: Milyen kár! Rá sem ismertem volna. E megjegyzés kíváncsivá tett. Tükröt kértem, és amikor belenéztem, megdöbbentett a változás. Összes arcvonásom elváltozott. Arccsontom eltörött, ez okozta a torzulást. Elviselhetetlennek tűnt, hogy ezzel a balszerencsével éljem le az életet. Kiveszett belőlem az öröm. Nem akartam életben maradni, de a haláltól is féltem, mert nem álltam készen rá. Beteglátogató barátaink szánakozva néztek rám és azt javasolták a szüleimnek, hogy pereljék be a lány apját, aki mint mondták tönkre tett. De anyám békességet akart. Azt mondta, hogy ha az eljárás visszaadná egészségemet és régi arcvonásaimat, akkor érdemes lenne. De mivel ez lehetetlen, legjobb, ha nem szerzünk ellenségeket egy ilyen tanács követésével. Az orvosok azt gondolták, hogy ezüst drótot kellene orromba fűzni. A drót visszaadná eredeti formáját. De az igen fájdalmas műtét lett volna, s attól tartottak, hogy mit sem érne, mert oly sok vért vesztettem. Olyan idegmegrázkódtatást szenvedtem, hogy gyógyulásom nagyon is kétséges volt; még ha megerősödném, akkor sem élnék sokáig. Majdnem csontvázzá fogytam. Ekkoriban kezdem kérni az Urat, hogy készítsen fel a halára. Mikor keresztény ismerőseink meglátogattak, megkérdezték anyámat, hogy beszélt-e velem a halálról. Akaratlanul is meghallottam, amit mondtak, és ez felrázott. Keresztény akartam lenni, és buzgón imádkoztam bűneim bocsánatáért. Az mindig megnyugvás volt, és szeretettel gondoltam mindenkire. Szerettem volna, ha mindenki bűnbocsánatot nyerne, és úgy szeretné Jézust, mint én. 5/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) Jól emlékszem az egyik havas estére. A menny megvilágosodott, az ég vörösnek és haragosnak tűnt. Mintha az ég megnyílna, majd bezárulna, s a hó, akár a vér, úgy feküdt a tájon. Szomszédaink mind megrémültek. Anyám karjára vett, és az ágyból az ablakhoz vitt. Boldog voltam. Azt gondoltam, hogy Jézus jön, és szerettem volna látni. Szívem tele volt boldogsággal. Tapsoltam, és hittem, hogy szenvedéseim véget érnek. De csalódtam. A különös látvány eltűnt az égről, s másnap reggel szokás szerint kelt fel a nap. Nagyon lassan nyertem vissza erőmet. Mikor újra játszhattam pajtásaimmal, keserűen tapasztaltam, hogy külső megjelenésem gyakran befolyásolja társaink bánásmódját. Mikor az említett baleset ért, apám Georgiában járt. Miután hazaérkezett, megölelte fivéreimet és nővéreimet, majd engem kérdezett. Anyám rám mutatott, amint félénken húzódtam hátra, de apám nem ismert rám. Csak nehezen hitte el, hogy én vagyok az ő kis Ellenje, akit néhány hónappal ezelőtt egészséges, boldog gyermeknek ismert. Ez mélyen bántott. Bár igyekeztem vidámnak látszani, rettenetesen fájt a szívem. Gyermekkorom e napjai gyakran nagyon élénken éreztették velem balszerencsémet. Nagyon érzékeny voltam, s igen boldogtalan. Sértett büszkeséggel, földig alázottan és összetörten gyakran kerestem a magányt. Szomorúan tépelődtem a megpróbáltatások felett, amelyeket naponta el kellett viselnem. Nem jutott osztályrészemül a könnyek megkönnyebbülése. Nem sírtam könnyen, mint ikernővérem, bár szívem elnehezült, s majd megszakadt. Szemem száraz maradt. Gyakran gondoltam, hogy jobb lenne, ha ki tudnám sírni magam megkönnyebbülnék. Barátaim szerető együttérzése néha elűzte a bánatot egy időre, és eltávolította a rám nehezedő ólomsúlyt. Milyen hiábavalónak és üresnek tűntek akkor a világ élvezetei! Milyen mulandónak fiatal barátaim barátsága! Pedig ezek az osztálytársak nagyon hasonlítottak az emberekhez általában. Vonzotta őket a csinos arc, a szép ruha, de mikor a balszerencse megfoszt valakit ezektől, a törékeny barátság elhidegül vagy meg is szakad. De amikor Megváltómhoz fordultam, megnyugtatott. Buzgón kerestem az Urat bajomban, és vigaszt nyertem. Biztos voltam benne, hogy Jézus még engem is szeret. Egészségem reménytelenül megrongáltnak látszott. Két évig nem tudtam az orromon lélegezni, s csak ritkán járhattam iskolába. Olyan lett a fejem, mint a lyukas szita. Azt a kislányt bízták meg segítésemmel, aki balesetem okozója volt. Tanítónk rábízta, hogy segítsen írni és olvasni tanulni. A lány őszintén megbánta, hogy ilyen szerencsétlenséget okozott nekem, noha mindig tartózkodtam attól, hogy emlékeztessem rá. Gyengéden és türelmesen foglalkozott velem. Amikor látta, hogy milyen hátránnyal küzdve igyekszem tanulni elszomorodott és elgondolkodott. Idegzetem romokban hevert, és annyira reszketett a kezem, hogy alig mentem valamire az írással. Csak az ákom-bákom másolást tanultam meg. Amikor minden erőmet megfeszítve tanulni próbáltam, összefutottak előttem a betűk, nagy izzadtság cseppek ültek ki homlokomra, ájulás és szédülés környékezett. Csúnyán köhögtem, és egész testem roncsnak tűnt. Tanítóim azt tanácsolták, amíg meg nem erősödöm, hagyjam abba a tanulást. Fiatal életem legsúlyosabb küzdelme volt, utat adni gyengeségeimnek, s elhatározni, hogy otthagyom az iskolát és feladom a tanulás reményét. Három évvel később egy újabb kísérletet tettem annak érdekében, hogy műveltséget szerezzek. Amikor azonban megpróbáltam folytatni a tanulmányaimat az egészségi állapotom olyan rohamosan gyengült, hogy nyilvánvalóvá vált, hogyha továbbra is az iskolában maradok, az az életembe fog kerülni. Tizenkét éves koromtól nem jártam iskolába. Nagyon-nagyon szerettem volna magasabb képesítésre szert tenni, de mikor csalódott reményeimre és arra gondoltam, hogy egész életemre törékeny leszek, visszariadtam sorsomtól. Időként zúgolódtam Isten gondviselésére, amiért így lesújtott. Ha elmondtam volna anyámnak, ami bántott, bizonyára tanított, csillapított és bátorított volna. De családom és barátaim előtt elrejtettem háborgó lelkemet, mert attól tartottam, hogy nem értenek meg. Életemből eltűnt a boldog bizalom 6/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) Üdvözítőm szeretetében, amelyet a betegségem alatt élveztem. A világ örömeire való kilátás elhalványult, s a menny, mintha bezárult volna előttem. 2. Megtérésem 1840. márciusában William Miller Portlandba jött, s megtartotta első előadássorozatát Krisztus második eljöveteléről. Az előadások nagy feltűnést keltettek, és a Casco utcai keresztény templom, ahol Miller tartózkodott, este is, nappal is zsúfolásig megtelt. Nem kísérte vad izgalom ezeket az összejöveteleket, hanem mély komolyság ülte meg a hallgatókat. Nemcsak a városiak érdeklődését keltette fel, hanem a környező vidék népe is nap-nap után beözönlött élelmiszerkosaraival a városba. Reggeltől az esti összejövetel végéig ott maradtak. Eljártunk az előadásokra barátaimmal, meghallgattuk a meglepő kijelentést, hogy az Úr 1843-ban, alig néhány év múlva eljön. Miller oly pontosan követte nyomon a jövendöléseket, hogy meggyőződést keltett hallgatói szívében. Hosszan fejtegette a jövendölések korszakát, és számos bizonyítékot sorolt fel állításai alátámasztásra. Majd a készületlenekhez intézett ünnepélyes és erőteljes felhívásai és intései, mintha megbűvölték volna a sokaságot. Rendkívüli összejöveteleket szerveztek, ahol a bűnösöknek alkalma nyílt keresni az Üdvözítőt, és felkészülni a küszöbön álló félelmetes eseményekre. Rémület és meggyőződés terjedt el az egész városban. Imaórákat tartottak s általános volt az újjáéledés a különféle felekezetek soraiban, mert többé-kevésbé mindnyájan megérezték Krisztus közeli eljövetele tanításának hatását. Mikor felhívták a bűnösöket, hogy menjenek előre a vezeklők padjába, az emberek százával tódultak oda. A többiekkel én is átvergődtem a tömegen, helyet foglaltam a keresők között. Mégis az a gondolat élt a szívemben, hogy sosem leszek méltó arra, hogy Isten gyermekének nevezzenek. Hiányzott belőlem az önbizalom, s a meggyőződés, hogy nem tudnám megértetni velük a gondolataimat, megakadályoztak abban, hogy keresztény barátaimtól kérjek tanácsokat és segítséget. Így feleslegesen sötétségben és kétségbeesésben botorkáltam. Barátaim nem törtek át szégyenlősségemen, s fogalmuk sem volt állapotomról. Egyik este Róbert fivéremmel hazafelé tartottam az összejövetelről, ahol a leglenyűgözőbb előadást hallottuk Krisztus közelgő földi uralmáról, amit keresztényekhez és bűnösökhöz intézett őszinte és ünnepélyes felhívás követett. Mindenkit sürgetett, hogy készüljön fel az ítéletre, és az Úr jövetelére. A hallottak megrázták lelkemet, oly mélységes volt szívemben a meggyőződés, hogy attól tartottam, az Úr nem engedi meg, hogy hazatérjek. Ezek a szavak csengtek fülembe: Közel van az Úr napja! De ki fogja tudni elviselni jövetele napját? Szívem ezt dobogta: Őrizz meg, ó Uram, az éjszakában! Ne haljak meg bűnösen. Szánj meg, ments meg! Most először próbáltam kifejteni gondolataimat fivéremnek, Robertnek, aki két évvel volt idősebb nálam. Megmondtam neki, hogy nem merek pihenni, sem aludni, míg meg nem bizonyosodom arról, hogy Isten megbocsátotta bűneimet. Fivérem nem válaszolt rögtön, de hallgatásának oka rövidesen világossá vált előttem. Sírt, mert együtt érzett gyötrelmemmel. Ez még nagyobb bizalomra serkentett iránta. Megmondtam neki, hogy amikor az élet oly súlyos tehernek tűnt előttem, meg akartam halni. De most rémülettel töltött el a gondolat, hogy jelen bűnös állapotomban meghalhatok, és örökre elveszhetek. Megkérdeztem tőle, mit gondol, ha az éjjelt küzdelmes imával töltöm, az Úr megőrizné-e életemet erre az éjszakára? Ezt válaszolta: Azt hiszem, igen, ha hittel kéred. Én is imádkozni fogok érted, és magamért is. Ellen, amit ma este hallottunk, azt soha nem szabad elfelejtenünk! Hazaértünk, és az éjjel hosszú óráinak nagy részét imával és könnyekkel töltöttem. Részben azért rejtettem el gondolataimat barátaim előtt, nehogy csüggesztő szavakat halljak válaszul. Reményem oly kicsi volt, s a hitem oly erőtlen, hogy attól tartottam, ha más is hasonlóan kedvezőtlen színben látja helyzetemet, kétségbeesésbe zuhannék. Ennek ellenére vágytam arra, hogy valaki megmondja, mit kell tennem, hogy megmeneküljek; milyen lépéseket tegyek, hogy találkozzam Üdvözítőmmel, 7/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) és teljesen átadjam magamat az Úrnak. Komoly dolognak tartottam a kereszténységet, és tudtam, hogy valami különös erőfeszítést követel tőlem. Hónapokon át ebben az elmeállapotban vesztegeltem. Szüleimmel rendszeresen részt vettem a metodista istentiszteleteken, de amióta érdeklődtem Krisztus közeli eljövetele iránt, eljártam a Casco utcai összejövetelekre is. A következő nyáron szüleim elutaztak a Maine állambeli Buxtonba, a metodista tábori összejövetelre, s engem is magukkal vittek. Eltökéltem, hogy buzgón keresni fogom ott az Urat, és ha lehetséges, elnyerem bűneim bocsánatát. Szívem nagyon vágyott a hitből fakadó keresztény reményre és békére. Igen felbátorodtam, amikor a következő szövegen alapuló igehirdetést hallottam: Ekképpen megyek be a királyhoz, s ha azután elveszek, hát elveszek. (Eszt 4,16) A szónok a remény és félelem között ingadozókról szólt, akik bár szeretnének menekülni bűneiktől, és elnyerni Krisztus bűnbocsátó szeretetét, de akiket félénkségük és a szívtelenségtől való félelem kétségek közt hánykolódva tart. Ezeknek tanácsolja, hogy adják át magukat Istennek, s halogatás nélkül bízzák magukat könyörületére. Rájönnek majd, hogy a kegyelmes Megváltó készen áll nekik ajándékozni a könyörület jogarát, mint Ahasvérus ajánlotta fel Eszternek kedvezése jelét. A bűnösnek, mikor reszketve áll az Úr jelenlétében, nem kell mást tennie, mint kinyújtani a hit kezét, és megérintenie a kegyelem jogarát. Ez az érintés biztosítja számukra a bűnbocsánatot és békét. Akik arra várnak, hogy érdemeseknek tudják magukat Isten kegyelmére, mielőtt rászánnák magukat, hogy igényt tartsanak ígéreteire, végzetes hibát követnek el. Csakis Jézus tisztíthat meg bűneinktől, egyedül Ő bocsáthatja meg vétkeinket. Urunk szavát adta, hogy meghallgatja kéréseinket, s válaszol a hittel hozzá folyamodók imáira. Sokan azt képzelik, hogy valami csodálatos erőfeszítést kell tenniük, hogy elnyerjék Isten tetszését. Holott hiábavalóság minden magunkra támaszkodás. A bűnös csak úgy válhat Isten reményteljes, hívő gyermekévé, ha hit által közösségre lép Krisztussal. Ezek a szavak megnyugtattak, és megmondták, mit kell tennem, hogy megmeneküljek. Ettől kezdve világosabban láttam utamat, kezdett eloszlani a sötétség. Őszintén kerestem bűneim bocsánatát, s minden erőmmel igyekeztem teljesen átadni magamat az Úrnak. Mégis gyakran kétségbe estem, mert nem tapasztaltam azt a lelki elragadtatást, melyet Isten tetszése bizonyítékának tartottam. Enélkül nem mertem megtértnek tartani magam. Igen rászorultam arra, hogy valaki megmagyarázza az egész folyamat egyszerűségét! Míg a többiekkel az oltár előtt térdeltem, szívem ezt kiáltotta: Jézus, segíts, ments meg, mert elveszek! Meg nem szűnök könyörögni, míg meg nem hallod imámat, és meg nem bocsátod bűneimet! Erősebben éreztem segítségre szoruló állapotomat, mint valaha. Ahogy ott térdeltem, és imádkoztam, a teher lehullt rólam, és a szívem megkönnyebbült. Először megriadtam, és próbáltam újra felvenni magamra a gyötrelem terhét. Azt gondoltam, hogy nincs jogom örülni, és boldognak lenni. Jézus mégis nagyon közel látszott lenni hozzám. Minden bánatommal, balszerencsémmel és próbáimmal hozzáfordultam, ahogy az ínségesek jöttek hozzá, amikor a földön járt. Az a drága bizonyosság költözött szívembe, hogy megértette egyéni megpróbáltatásaimat és együtt érzett velem. Soha nem felejtem el Jézus szánakozó gyöngédségét irántam, aki olyan érdemtelen voltam figyelmére. Ahogy az imádkozók között térdeltem, többet tanultam Krisztus isteni jelleméről, mint bármikor azelőtt. Az egyik hívő asszony hozzám lépett, és megkérdezte: Drága gyermekem, megtaláltad Jézust? De mielőtt felelni tudtam volna, felkiáltott: Igen, megtaláltad, békéje éltet, látom az arcodon! Ismételten felvetettem magamban a kérdést: ez a megtérés? Nem tévedek? Túl értékesnek tűnt, hogy magamnak igényeljem, túl fenséges kiváltságnak. Bár igen félénk voltam ahhoz, hogy nyíltan megmondjam, tudtam, hogy az Üdvözítő megáldott és megbocsátotta bűneimet. Nem sokkal ezután az összejövetel véget ért, s mi hazaindultunk. Fejem a hallott igékkel és imákkal volt tele. Az egész természet mintha megváltozott volna. Az összejövetel alatt felhős volt az ég; majdnem az egész idő alatt ömlött az eső. Gondolataim összhangban álltak az időjárással. 8/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) Most viszont ragyogóan sütött a nap, fénnyel, meleggel árasztva el a földet. A fák és a fű zöldebb, az ég mélyebb kék volt. A föld ragyogni látszott Isten békéjétől. Ugyanígy volt bensőmben is. Az igazságosság napjának sugarai áthatoltak értelmem felhőin, sötétségén, és elűzték a homályt. Azt gondoltam, hogy mindenkinek meg kellene békülnie Istennel, és be kellene fogadnia Szentlelke tevékenységét. Amire csak ránéztem, mintha minden megváltozott volna. A fák megszépültek, a madarak édesebb énekeket zengtek, mint valaha. Mintha csak a Teremtőt dicsérték volna. Nem volt kedvem beszélgetni, mert féltem, hogy elmúlik e boldogság, és elveszítem Jézus szeretetének drága bizonyítékát. Amikor Portlandben a házunkhoz közeledtünk, munkások dolgoztak az utcán. Közönséges dolgokról beszélgettek, de Isten dicsőítésén kívül süket voltam mindenre. Szavuk mintha hálaadó köszönet, és örömteli dicséret lett volna. Anyámhoz fordultam, és megkérdeztem: miért dicsőítik Istent ezek az emberek, hiszen ott sem voltak a tábori összejövetelen? Nem értettem, miért futotta el anyám szemét a könny, és miért ült gyöngéd mosoly az arcán, egyszerű szavaim hallatára. Saját hasonló élménye jutott eszébe. Anyám nagyon szerette a virágokat; örömét lelte ápolásukban. Széppé és kellemessé tette a családi házat gyermekei számára. De nekem sohasem volt olyan szépséges a kertünk, mint aznap. Minden virágban, bimbóban és bokorban Jézus szeretetének kifejezését láttam. Szépségük némán hirdette Isten szeretetét. Gyönyörű virág nőtt a kertben, Sáron rózsája volt a neve. Emlékszem, hogy odamentem hozzá, és tisztelettel érintettem meg a gyengéd szirmokat. Szentnek látszottak akkor szememben. Szívem túláradt a gyengédségtől és szeretettől Isten e teremtett dolgai iránt. A földet díszítő virágokban isteni tökéletességet láttam. Ő gondoskodott róluk, s mindent látó szeme rajtuk volt. Ő teremtette és nevezte jónak ezeket. Ha ennyire szereti a virágokat, melyeket szépséggel ruházott fel, s így gondoskodik róluk, mennyivel gyengédebben fogja őrizni gyermekeit, akiket a maga képmására teremtett gondoltam. Halkan újra elmondtam: Isten gyermeke vagyok. Szerető gondoskodással vesz körül. Engedelmes leszek, és semmivel sem szomorítom meg őt, hanem dicsérni fogom drága nevét, és őt magát mindig szeretni fogom. Életem más fényben tűnt fel előttem. A gyermekkoromat elsötétítő sérülés mintha javamra, könyörületből sújtott volna, hogy elfordítsa szívemet a világtól, s annak valódi megelégedést nem nyújtó élvezeteitől, és a menny maradandó örömei felé hajlítsa. Röviddel a tábori összejövetelről való visszatértünk után, néhányunkat tagjelöltnek vettek fel a gyülekezetben. Nagyon sokat gondolkoztam a keresztségről. Bár fiatal voltam, tudtam, hogy a Szentírás a keresztségnek csak egyetlen módját szentesíti, az alámerítést. Néhány metodista testvérnő hiába igyekezett meggyőzni, hogy a meghintés a Biblia keresztsége. A metodista lelkész beleegyezett, hogy alámerítse azokat, akik lelkiismeretük szerint ezt a módot kívánják, bár közölte, hogy a meghintés ugyanolyan kedves Isten előtt. Végül kitűzték az ünnepélyes szertartás időpontját. Szeles időben mentünk le a tengerre, hogy megkeresztelkedjünk. Tizenketten voltunk. Jókora hullámok csapdosták a partot, de amikor felvettem a súlyos keresztet, békém olyan volt, mint a folyóvíz. Mikor felemelkedtem a vízből, erőm csaknem cserbenhagyott, mert az Úr hatalma nyugodott meg rajtam. Úgy éreztem, hogy mostantól fogva nem tartozom a világhoz, a vizes sírból új életre támadtam fel. Aznap délután tagként üdvözöltek a gyülekezetben. Fiatal nő állt mellettem, aki szintén gyülekezeti tagságra várt. Békés voltam és boldog, amíg észre nem vettem, hogy arany gyűrűk ragyogtak az ujján, a fülében pedig nagy, feltűnő pár fülbevaló volt. Majd észrevettem, hogy művirágok és költséges szalagcsokrok díszítik kalapját. Lehűtötte örömömet a hiúságnak ez a megnyilvánulása oly valakiben, aki azt állította, hogy a szelíd és alázatos szívű Jézus követője. 9/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) Vártam, hogy lelkészünk majd halkan megdorgálja, vagy tanáccsal látja el a testvérnőt. De mintha észre sem vette volna feltűnő megjelenését, nem intette meg. Mindkettőnket kézszorítással fogadott a közösségbe. Krisztus képviselője kezébe fogta az ékszerek díszítette kezet, és mindkettőnk nevét beírták a gyülekezet könyvébe. Ez az eset nagyon megzavart, megpróbált. Eszembe jutott az apostol szava: Kívánom, hogy az asszonyok tisztességes ruhát viseljenek, szemérmesen és szerényen ékesítsék magukat, ne bodorított hajjal, arannyal, gyöngyökkel és drága ruhával, hanem mint istenfélő asszonyokhoz illik, jótettekkel. (1Tim 2,9-10) Azok, akiket buzgó kereszténynek tartottam, s akik sokkal tapasztaltabbak voltak, mint én, semmibe látszottak venni ez ige tanítását. A világ fényűző ruházkodásának utánzása, ha tényleg olyan bűnös dolog, mint feltételeztem, ezek a keresztények bizonyosan tudnának róla, és alkalmazkodnának a Biblia mértékéhez. Ennek ellenére eltökéltem, hogy követni fogom meggyőződésemet. Akárhogy néztem a dolgot, az örömüzenet lelkületével ellenkezőnek tartottam, ha Isten adta időnket és javainkat személyünk díszítésére fordítjuk, holott az alázat és az önmegtagadás jobban illenek azokhoz, akiknek bűne Isten Fiának végtelen áldozatába került. 3. Reményvesztettség 1842. júniusában William Miller a második előadássorozatát tartotta Portlandben. Nagy kiváltságnak tekintettem, hogy meghallgatom az előadásokat, mert csüggedés vett rajtam erőt, és nem tartottam magam felkészültnek, hogy találkozzam Megváltómmal. Ez a második előadássorozat sokkal nagyobb izgalmat keltett a városban, mint az első. A különböző felekezetek kevés kivétellel, mivel bezárták templomajtóikat Miller előtt, számos szószékről igyekeztek leleplezni Miller előadásainak állítólagos vakbuzgó tévedéseit. Ennek ellenére aggódó tömegek hallgatták előadásait. Sokan be sem fértek a házba. Miller hallgatósága szokatlanul csöndes és figyelmes volt. Előadásai nem voltak szóvirágokkal ékesek vagy szónokiasak, hanem világosak és megdöbbentő tények feltárásai, amely felrázták hallgatóit a hanyag közönyből. Megállapításait és következtetéseit a Szentírással támasztotta alá. Oly meggyőző erő kísérte szavait, mely az igazság nyelveként hatott. Udvarias volt és megértő. Mikor minden ülést elfoglaltak a házban, és a dobogó és a szószék körül is megtelt a hely, Miller felkelt az asztal mellől, végigment a sorok között, majd néhány erőtlen öregembert vagy idős nőt kézen fogott és helyet talált nekik, azután visszatért a dobogóra és folytatta előadását. Valóban méltán nevezték őt Miller atyának, mivel éberen gondoskodott azok felől, akik igénybe vették a szolgálatait. Szeretetteljes modora, derűs természete és gyengéd szíve volt. Előadása lekötötte a figyelmet. Intései akár hitvalló keresztényeknek, akár a megátalkodottaknak szólt helyénvalók és erőteljesek voltak. Az összejöveteleken gyakran olyan ünnepélyesség lett úrrá, hogy fájdalmas volt. Sokan hajlottak a Szentlélek meggyőző erejére. Ősz férfiak és koros nők keresték reszkető léptekkel a bűnbánók padját. Beszéde mélyen felkavarta az érett embereket, ifjakat és gyermekeket egyaránt. Az ima oltárától sóhajok, sírás és Isten dicsőítése hangzott. Hittem Isten szolgájának szavaiban, és a szívem fájt, amikor ellene támadtak vagy kigúnyolták azokat. Gyakran eljártam az előadásokra. Meggyőződésemmé vált, hogy Jézus rövidesen eljön az ég felhőiben, ám nagyon aggasztott a kérdés, hogy készen leszek-e a találkozásra. Eszem szüntelen a szív megszentelődésén időzött. Mindenekfelett vágytam elnyerni e nagy áldást, és meggyőződni arról, hogy Isten egészen elfogadott. 10/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) A metodistáknál sokat hallottam a megszentelődésről. Láttam olyanokat, akik a nagy lelki izgalom hatása alatt elvesztették testi erejüket és hallottam, hogy ezt nevezték megszentelődésnek. De nem tudtam, mi szükséges ahhoz, hogy valaki teljesen Istennek szentelje magát. Keresztény barátaim így szóltak: Most higgy Jézusban! Hidd, hogy most elfogad! Próbáltam ezt tenni, de lehetetlennek találtam elhinni, hogy oly áldásban részesültem, melynek úgy gondoltam egész lényemet fel kellene villanyoznia. Csodálkoztam szívem keménységén, hogy képtelen vagyok elérni a másokban megnyilvánult lelkesedést. Úgy látszott más vagyok, mint ők, s örökre kizártak szívem szentségének tökéletes öröméből. Zavaros fogalmam volt a megigazulásról és megszentelődésről. E két állapotot külön valónak és egymástól megkülönböztethetőnek tekintettem. Mégsem tudtam, mi a különbség közöttük, és a két szót sem értettem meg. A lelkészek magyarázatai csak növelték a nehézségeket. Képtelen voltam magaménak mondani az áldást, s kíváncsi voltam, hogy az csak a metodisták között létezik-e, vagy pedig azzal, hogy részt veszek a Krisztust váró összejöveteleken nem magam zárom-e el magam attól, amire mindenekfelett vágyom: Isten megszentelő Lelkétől? Mégis, megfigyeltem, hogy néhányan akik állították, hogy megszentelődtek, keserű lelkületről tettek tanúságot, amikor Krisztus közeli eljövetelére terelődött a szó. Ez nem látszott a megszentelődés jelének, amelyet vallottak. Nem értettem, hogy a lelkészek miért ellenzik oly erősen Krisztus közeli eljövetelének tanítását. A meggyőződés hirdetését megújulás követte, s a legodaadóbb lelkészek és tagok igazságként fogadták el. Úgy véltem, hogy akik őszintén készen állnak elfogadni jövetelének hírét, örülnek közelségének. Azt gondoltam, hogy csak a megigazulásra tarthatok igényt. Azt olvastam Isten Igéjében, hogy aki szentté nem lesz, nem látja meg Istent. Van azon kívül magasabb állapot, amelyet feltétlenül el kell érnem, mielőtt biztos lehetek az örök életben. Meg nem szűntem kutatni e tárgyat, mert hittem, hogy Krisztus hamarosan eljön, s féltem, hogy készületlenül talál. A kárhoztatás szavai csöngtek fülembe éjjel és nappal. Szüntelen ezzel a kérdéssel ostromoltam Istent: Mit tegyek, hogy megmeneküljek? Isten igazságszolgáltatása eltakarta előlem könyörületét és szeretetét. Arra tanítottak, hogy higgyek az örökké égő pokolban. Fejemben örökké az a rémítő gondolat járt, hogy bűneim túl nagyok, hogy megbocsáthatók legyenek, s hogy örökre el kell vesznem. Az elkárhozottakról hallott ijesztő szavak mélyen elmémbe vésődtek. A lelkészek élénk színekkel ecsetelték az elkárhozottak állapotát. Azt tanították, hogy Isten csak azokat szándékozik megmenteni, akik megszentelődtek. Pillanatra sem veszi le rólunk a szemét. Minden bűnt feljegyez, és minden bűnt igazságosan meg is büntet. Isten maga vezeti e könyveket a végtelen bölcsesség pontosságával, s minden elkövetett bűnt pontosan bejegyez ellenünk. Úgy festették le Sátánt, mint aki ég a vágytól, hogy megragadja áldozatát, s a kínszenvedés legnagyobb mélységeire vesse, hogy ujjonghasson szenvedéseiken az örökké égő pokol rémületei közepette, ahol évezredek gyötrelme után a vergődő áldozatokat felszínre vetik a heves fújtatók. Akkor így sikoltoznak: Meddig még, Uram, meddig? S a felelet leviharzik a mélységbe: Az örökkévalóságon át! Az olvadt hullámok aztán újra elnyelik az elveszettet, magukkal víve őt a tűztenger örökké forrongó mélységeibe. Mikor e leírásokat hallgattam, képzeletem annyira működésbe lépett, hogy kivert a verejték, és alig bírtam elfojtani a jajszót, mert mintha már éreztem is volna a kárhozat kínjait. A lelkész azután rendszerint az élet bizonytalanságán időzött. Egyik percben itt lehetünk, a másikban a pokolban. Vagy egyik pillanatban a földön, a másikban a mennyben. Melyiket választjuk? A tüzes tavat, az ördögök társaságát, vagy a menny áldásait, s az angyalok barátságát? Az elveszettek jaját és átkozódását hallgatnánk-e inkább az örökkévalóságon át, vagy Jézus énekeit zengenénk-e szívesebben Isten királyi széke előtt? 11/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) Zsarnoknak mondták mennyei Atyánkat, aki örömét leli a kárhozottak kínjaiban, nem pedig a bűnösök gyengéd, szánakozó barátjának, aki minden értelmet fölülmúló szeretettel szereti teremtményeit, és meg kívánja menteni őket országa számára. Nagyon érzékeny voltam. Irtóztam attól, hogy bármilyen élőlénynek fájdalmat okozzak. Fájt a szívem, amikor láttam, hogy valaki bántalmazza az állatokat. Talán azért éreztem együtt a szenvedőkkel, mert magam is meggondolatlan kegyetlenség áldozata voltam, aminek szomorú gyermekkorom lett a következménye. De mikor az a gondolat fészkelte magát fejembe, hogy Isten örömét leli a maga mására alkotott teremtményei kínjában a sötétség fala látszott elválasztani tőle. Mikor arra gondoltam, hogy a mindenség alkotója a pokolba veti a gonoszokat, hogy az örökkévalóság véget nem érő korain át égjenek, szívem rémülten riadt vissza, a kétségbeesés környékezett, vajon ez a kegyetlen és zsarnok lény fog megmenteni a bűntől? Arra a következtetésre jutottam, hogy az elkárhozott bűnös sorsa vár rám. El kell majd viselnem a pokol lángjait örökre, míg Isten maga létezni fog. Ez a gondolat befészkelte magát a fejembe, s attól tartottam, hogy megbolondulok. Irigyeltem az állatokat, mert nem volt lelkük, amit haláluk után büntetni lehetne. Sokszor azt kívántam, hogy bár meg se születtem volna. Teljes sötétség telepedett rám, és nem láttam kiutat. Ha valaki elém tárta volna az igazságot, amint most ismerem, nagy bizonytalanságból és bánattól mentett volna meg. Ha többet időztek volna Isten szeretetén, és kevesebbet szigorú igazságosságán, arra ihlettek volna, hogy szép és dicső jelleméért mélyen és odaadóan szeressem a Teremtőt. Arra gondolok néha, hogy sok embert azért kellett beszállítani az elmegyógyintézetbe, mert hasonló élményeken mentek át. Lesújtotta lelkiismeretüket a bűntudat, és reszketeg hitük nem merte igényelni Isten megígért bocsánatát. Addig beszéltek nekik a hagyományos pokolról, míg a vér megfagyni nem látszott ereikben, és a kép be nem véste magát emlékezetük tábláira. Akár ébren, akár alva előttük táncolt az ijesztő kép, míg a valóság bele nem veszett a képzeletbe, míg nem láttak mást, csak a költött pokollángnyelveit, nem hallottak mást, csak a kárhozottak sikoltásait. Az értelem trónját veszítette, az agy megtelt a borzalmas álom vad képzelgéseivel. Az örök pokol hirdetői jól tennék, ha jobban szemügyre vennék e könyörtelen hit szerzőjét. Sohasem imádkoztam nyilvánosan; az imaórákon is csak néhány félénk szót rebegtem el. Most arra gondoltam, hogy kis társas összejöveteleinken kellene imában keresnem Istent. De nem mertem, mert féltem, hogy belezavarodok, és nem tudom kifejezni gondolataimat. Ám ez a kötelesség oly mélyen belevésődött az elmémbe, hogy titkos imám Isten gúnyolásának tűnt, mivel nem engedelmeskedtem akaratának. Kétségbeesés lett úrrá rajtam, s három hosszú héten át nem hatolt be fénysugár a körülöttem terjengő sötétségbe. Értelmem szenvedése nagyon is élénk volt. Néha egész éjjel sem mertem lehunyni szememet, megvártam, míg ikernővérem elaludt, halkan kiszálltam az ágyból, letérdeltem, és oly néma kínok között imádkoztam, amelyeket le sem lehet írni. Az örökké égő pokol rémségei szüntelen előttem voltak. Tudtam, hogy nemsoká élhetek így, s nem mertem meghalni, osztozni a vétkes borzasztó sorsában. Nagyon irigyeltem azokat, akik tudták, hogy Isten elfogadta őket! Mily értékes volt gyötrődő lelkem előtt a keresztény reménység! Gyakran csaknem az egész éjszakát térdemen töltöttem, nyöszörögve s reszketve a leírhatatlan kínok és reménytelenség miatt. Uram, könyörülj rajtam! esedeztem, s akár a szegény vámos, nem mertem égre emelni tekintetemet, hanem a padlóra borultam. Nagyon lefogytam és elgyöngültem, de senkinek se szóltam szenvedéseimről és kétségbeesésemről. Mialatt ilyen reményvesztett voltam, álmot láttam, ami mély benyomást tett rám. Templomot láttam, ahova sokan sereglettek. Mikor az idő lejár, csak aki a templomba siet, az menekül meg. Aki kívül marad, örökre elveszett. A sokaság a templom körül intézte ügyeit. Kinevették és kigúnyolták a templomba lépőket, és azt mondták nekik, hogy a templom biztonsága csak ravasz ámítás, valójában nem fenyeget veszély. Néhányat még meg is ragadtak, hogy megakadályozzák menekülésüket. 12/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) A gúnytól félve azt gondoltam, legjobb lesz, ha várok, míg a tömeg szétszéled, vagy észrevétlenül besurranhatok. De a tömeg nem ritkult, hanem még sűrűbb lett. Attól tartva, hogy elkésem, sietve magam mögött hagytam otthonomat, és tülekedtem át a tömegen. Aggodalmamban, hogy a templomhoz érjek, észre sem vettem a tömeget, nem is gondoltam velük. Az épületbe lépve láttam, hogy az óriási templom egyetlen hatalmas oszlopon nyugszik, melyhez vérző, megsebzett bárány volt kötve. A jelenlevők tudták, hogy miattuk sebesítették meg. Mindnek a bárány elé kellett lépnie, s bevallani a bűneit. Közvetlenül a bárány előtt magas padok sorakoztak. Boldog emberek ültek ott. Mintha a menny fénye ragyogott volna arcukra. Istent dicsőítették, s az örömteli hálaadás énekeit zengték, mely az angyalok zenéjéhez hasonlított. Ők már előzőleg a bárány elé járultak, bevallották bűneiket, bocsánatot nyertek, s most örömteli várakozással valamilyen boldog eseményre vártak. Még az épületbe beléptem után is félelem és szégyenérzet fogott el, hogy mindenki szeme láttára meg kell alázkodnom. De mintha valaki kényszerített volna, hogy előre haladjak. Lassan megkerültem az oszlopot, hogy a bárány elé kerüljek. Ekkor harsona harsant, a templom megrázkódott, s diadalkiáltás szállt fel az összegyűlt szentek ajkáról. Félelmetes ragyogás világította be az épületeket, majd szuroksötétség nyelt el mindent. A boldog csoport mind egy szálig eltűnt, és egyedül maradtam az éj csöndes rémületével. Kínlódó aggyal ébredtem, s alig tudtam meggyőzni magam, hogy csak álmodtam. Vesztem bizonyosnak tűnt, s mintha az Úr Lelke örökre, végleg elhagyott volna. Röviddel ezután másik álmot láttam. Mintha szánalmas kétségbeesés ült volna meg, arcomat kezembe hajtva elmélkedtem: Ha Jézus a földön járna, elmennék hozzá, lába elé vetném magam, s elmondanám neki összes kínomat. Nem fordulna el tőlem, megkönyörülne rajtam, s én mindig szeretném és szolgálnám őt. Mikor gondolataimban idáig jutottam, kinyílt az ajtó, és szépséges személy lépett be rajta. Szánakozóan nézet rám, s megkérdezte: Jézushoz szeretnél menni? Itt van, beszélhetsz vele, ha akarsz. Hozd a holmidat, és kövess. Kimondhatatlan öröm töltött el, s boldogan szedtem össze apró holmijaimat, összes becses csecsebecséimet, s követtem kalauzomat. Meredek és látszólag törékeny lépcsőhöz vezetett. Mikor felfelé indultam óvott, hogy nézzek mindig felfelé, nehogy elszédüljek, leessek. A kapaszkodók közül sokan lehulltak, mielőtt felértek volna. Végre felértünk a lépcső tetejére; ott álltunk az ajtó előtt. Kalauzom hátraszólt, hogy tegyek le mindent, amit magammal hoztam. Vidáman raktam le holmimat. Akkor kitárta előttem az ajtót, s betessékelt. Ott találtam magamat Jézus előtt. Lehetetlen volt fel nem ismerni a gyönyörű arcot. A jóindulat és fenség kifejezése senki másé nem lehetett. Mikor rám emelte tekintetét, rögtön tudtam, hogy ismeri életem minden eseményét, sőt összes benső gondolataimat és érzéseimet is. Próbáltam elrejtőzni tekintete elől, mert nem tudtam elviselni kutató tekintetét, de ő mosolyogva lépett közelebb, kezemre fektetve kezét, így szólt: Ne félj!" Édes hangja soha nem ismert boldogságra élesztette szívemet. Örömömben szólni se tudtam, hanem túláradó érzésekkel borultam lábához. Míg tehetetlenül ott hevertem, a szépség és a dicsőség jelenetei vonultak el előttem. Mintha elérkeztem volna a menny biztonságába és békéjébe. Végül erőm visszatért. Fölálltam. Jézus szerető tekintete még mindig rajtam nyugodott, s mosolya örömmel töltötte be lelkemet. Jelenléte szent tisztelettel és kimondhatatlan szeretettel töltött el. Vezetőm most kitárta az ajtót, s mindketten kiléptünk. Rám szólt, hogy szedjem össze holmimat. Azután szorosan felgöngyölített zöld zsinórt adott át. Utasított, hogy helyezzem a szívem fölé, s mikor Jézust akarom látni, vegyem ki keblemből, s nyújtsam a leghosszabbra. Intett, hogy ne hagyjam sokáig használatlanul, nehogy összecsomózódjon, s nehéz legyen kibogozni. Szívem fölé tettem a zsinórt, s boldogan lépkedtem le a keskeny lépcsőn. Dicsértem az Urat, s akivel találkoztam, mindenkinek elmondtam, hol találhatják Jézust. Az álom reményt gyújtott bennem. A zöld zsinór a hitet jelentette számomra, s az Istenben bízás szépsége s egyszerűsége kezdett kivilágosodni lelkemben. 13/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) Ezután elmondtam anyámnak összes bánatomat és kétségeimet. Gyöngéden együtt érzett velem, s bátorított. Azt tanácsolta, forduljak Stockman vénhez, aki akkoriban Jézus eljövetelét hirdette Portlandben. Nagyon bíztam benne, mert Krisztus odaadó szolgája volt. Meghallgatott, majd könnyes szemmel fejemre tette a kezét: Ellen, te még gyerek vagy. Tapasztalatod egyedülálló fiatal korodhoz képest. Jézus valamilyen különös munkára készít fel téged. Azt mondta, hogy még ha idősebb lennék is, s ily kétségek és reményvesztettség gyötörne, állítja, hogy tudja, van reménység Jézus szeretete által. Szenvedésem határozottan bizonyítja, hogy az Úr Lelke küzdött velem. Azt mondta, hogy amikor a bűnös megkeményedik bűnösségében, nem fogja föl vétkének iszonyúságát, hanem azzal álltatja magát, hogy helyesen cselekszik, nem fenyegeti veszély. Az Úr Lelke elhagyja, s gondtalan, közönyös vagy vakmerően kihívó lesz. Ez az istenfélő férfi beszélt nekem Isten szeretetéről tévelygő gyermekei iránt. Ahelyett, hogy örülne pusztulásuknak, magához vágyik vonzani őket egyszerű hit és bizalom által. Ecsetelte előttem Krisztus nagy szeretetét, és a megváltás tervét. Megemlítettem gyermekkori balesetemet. Valóban súlyos szerencsétlenség volt, mondta, de intett, higgyem, hogy az Atya nem vonta meg tőlem szerető kezét. Higgyem, hogy az eljövendő életben amikor eltűnik az agyamat borító homály fel fogom ismerni a gondviselés előrelátását, mely most oly kegyetlennek és titokzatosnak tűnt. Jézus mondta tanítványainak: Te azt most nem érted... de ezután majd megérted. A dicső jövőben nem látunk többé homályosan, mintegy réztükrön át, hanem szemtől szembe látjuk Isten szeretetének titkait. Menj szabadon, Ellen! mondta Térj otthonodba. Bízzál Jézusban, mert nem vonja vissza szeretetét egyetlen igaz keresőtől sem. Majd buzgón imádkozott értem. Bizonyos voltam benne, hogy Isten figyelembe veszi szentjének imáját, még ha az én alázatos kéréseimet nem is hallotta meg. Megnyugodva mentem haza. Stockman véntől néhány perc alatt többet tanultam Isten szeretetéről s szánakozó gyöngédségéről, mint a valaha is hallott összes igehirdetésből s intésekből. Hazamenet újra az Úr elé járultam. Megígértem, hogy megteszek és elviselek bármit, amit kíván tőlem, csak azt kérem, hogy Jézus mosolya vidítsa fel szívemet. Most ugyanaz a kötelesség tárult elém, mely azelőtt nyugtalanított vegyem fel keresztemet Isten összegyűlt népe előtt. Nem sokáig váratott magára a lehetőség; aznap este imaóra volt, ahova el akartam menni. Reszketve térdeltem, míg a többiek sorra imádkoztak. Miután néhányan imádkoztak, mielőtt tudtam volna, mit teszek, én kezdtem könyörögni. Isten ígéretei, mint megannyi drágagyöngy sorakoztak elém, melyek mienk lehetnek, ha kérjük őket. Míg imádkoztam, a lelkemre oly sokáig nehezedő teher és kín eltűnt, s az Úr áldása szállt rám, akár a gyönge harmat; szívem mélyéből dicsőítettem Istent. Nem voltam többé tudatában annak, ami körülöttem történik, csak Jézus és az ő dicsősége élt bennem. Isten Lelke oly erővel nyugodott meg rajtam, hogy haza se tudtam menni. Mire másnap hazaértem, nagy változás ment végbe bennem. Alig tudtam elhinni, hogy ugyanaz vagyok, aki tegnap délután ment el hazulról. Ez a Biblia-szöveg járt fejemben: Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Szívem tele volt boldogsággal, s halkan ismételgettem e szavakat. Mennyei Atyánkról alkotott nézetem megváltozott. Most, mint szerető, gyöngéd szülőre tekintettem rá, nem pedig szigorú zsarnokra, aki vak engedelmességet követel az embertől. Szívem mély és lángoló szeretettel telt meg iránta. Az engedelmesség örömnek látszott, szolgálatát végezni pedig élvezetnek. Nem felhozott árnyék a világosságon, mely kijelentette nekem Isten tökéletes akaratát. Bizonyos voltam, hogy az Üdvözítő bennem lakik, rájöttem annak igazságára, amit Krisztus mondott: Aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. Békém és boldogságom annyira ellentétben állt előző szomorúságommal és gyötrelmemmel, hogy úgy éreztem magam, mintha a pokolból mentettek volna ki, s a mennyországba kerültem volna. 14/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) Még balesetemért is dicsérni tudtam Istent noha életem nagy megpróbáltatása volt mivel az örökkévalóságra rögzítette gondolataimat. Természettől fogva büszke és nagyravágyó voltam. Ha nem esett volna meg rajtam ez a fájó szerencsétlenség, mely bizonyos fokig elszakított a világ diadalaitól és hiábavalóságaitól, nem hajlottam volna arra, hogy Jézusnak adjam szívemet. Hat hónapig egyetlen felhő sem vonult át gondolataimon, s egy felismert kötelességet sem hanyagoltam el. Egyedüli célom Isten akaratának teljesítése volt. Folyvást Jézust és a mennyet forgatni eszemben. A világos kép, melyet az elfedezésről és Krisztus munkájáról alkottam, csodálatra és elragadtatásra késztetett. Nem írom le további gondolataimat. Elég annyi, hogy a régiek elmúltak, minden újjá lett. Egyetlen felhő sem zavarta meg tökéletes boldogságomat. Vágytam Krisztus szeretetéről szólni, viszont nem kívántam közönséges dolgokról beszélni. Szívem annyira megtelt Isten szeretetével, s a minden értelmet felülmúló békével, hogy csak elmélkedésnek és imának éltem. Aznap este, miután a nagy áldásban részesültem, elmentem az adventista összejövetelre. Mikor arra került a sor, hogy Krisztus követői Krisztus mellett szólaljanak föl, nem tudtam csöndben maradni. Fölálltam, s elmondtam élményemet. Egy gondolatot sem terveztem előre. Ennek ellenére Krisztus irántam való szeretetének egyszerű története folyékonyan pergett ajkamról, s szívem oly boldog volt, hogy megszabadult sötét kétségbeesésétől, hogy nem is láttam a körülöttem ülő embereket, hanem mintha egyedül lennék Istennel. Nem esett nehezemre kifejezni békémet és boldogságomat, csak hálakönnyeim fojtották el hangomat, mikor a csodálatos szeretetről szóltam, melyet Jézus mutatott meg nekem. Stockman vén is jelen volt. Nemrég mély kétségbeesésben látott. Külsőm és gondolataim hatalmas változása megérintette szívét. Hangosan sírt, együtt örült velem, dicsőítette Istent gyöngéd könyörületességének és szerető jóságának bizonyítékáért. Röviddel az után, hogy e nagy áldást elnyertem, összejövetelen vettem rész a keresztény gyülekezetben, ahol Brown vén volt a lelkipásztor. Meghívtak, hogy mondjam el élményemet, s nemcsak hogy szabatosan tudtam beszélni, hanem boldoggá tett, hogy elmondhatom Jézus szeretetének egyszerű történetét, az örömöt, hogy Isten elfogadott. Amint elcsendesült szívvel és könnyes szemmel beszéltem, úgy látszott, mintha a hálaadás az ég felé vonzana. Az Úr csillapító ereje szállt az összejövetelre. Sokan sírtak, és dicsőítették Istent. Felszólították a bűnösöket, hogy akik szeretnék, hogy imádkozzanak értük azok álljanak fel, amit sokan meg is tettek. Oly hálás voltam Istennek a rám árasztott áldásért, hogy szerettem volna, ha mások is részesülnek e szent örömben. Szívemen hordoztam azokat, akik az Úr helytelenítése és bűntudat alatt görnyedtek. Mikor elmondtam élményemet, azt gondoltam, hogy senki ellene nem állhat Isten megbocsátó szeretete bizonyítékának, mely oly csodás változást vitt bennem végbe. Az igaz megtérés valósága oly tisztán állt előttem, hogy segíteni szerettem volna fiatal barátaimnak, eljutni a világosságra, s megragadtam minden alkalmat, hogy ilyen irányban hassak. Összejöveteleket beszéltem meg ifjú társaimmal, akik közül néhányan jóval idősebbek voltak nálam, s volt, aki már férjes vagy nős volt. Volt közöttük hiú és nemtörődöm. Élményem üres mesének tűnt nekik nem hallgattak kéréseimre. De én eltökéltem, hogy soha meg nem szűnök erőfeszítéseket tenni, míg e drága lelkek, kinek sorsát annyira szívemen hordoztam, Istenhez nem térnek. Néhányszor egész éjjel buzgón imádkoztam azokért, akiket fölkutattam, és összegyűjtöttem, hogy fáradozzak értük és imádkozzak velük. Néhány kíváncsiságból jött el meghallgatni mondanivalómat. Mások azt gondolták, megkergültem, amiért oly kitartóan fáradoztam értük. Különösen azért, mert ők csak magukkal törődtek. Mégis minden összejövetelünkön folytattam az intéseket. Mindenkiért külön imádkoztam, amíg mindenki be nem hódolt Jézusnak, el nem ismerte megbocsátó szeretetének érdemeit. Mindnyájan Istenhez tértek. Álomban éjszakáról éjszakára mindig a lelkek megmentésén fáradoztam. Ilyenkor embereket láttam, akiket aztán felkutattam és imádkoztam velük. Egyetlen esetet kivéve, mindegyikük átadta magát az Úrnak. Sekélyes testvéreink azt gondolták, hogy túlzásba viszem az emberek megtéréséért 15/ 308 oldal

Életrajzi vázlat (1885) való buzgalmat, de az idő oly rövidnek látszott, hogy mindannak, akik az áldott halhatatlanság reményese volt, s aki várta Krisztus közeli eljövetelét, kötelessége volt megállás nélkül dolgoznia azokért, akik még mindig bűneikben éltek, s a romlás ijesztő szélén álltak. Noha igen fiatal voltam, világosan láttam a megváltás tervét, s személyes tapasztalatom oly kiemelkedő volt, hogy ha meggondoltam a dolgot, tudtam, hogy kötelességem továbbra is fáradozni a drága lelkek üdvösségéért, s imádkozni és minden kínálkozó alkalommal megvallani Krisztust. Mesterem szolgálatába ajánlottam egész lényemet. Jöjjön, aminek jönnie kell, eltökéltem, hogy keresni fogom Isten tetszését, s úgy élek, mint aki várja az Üdvözítő eljövetelét, s azt, hogy megjutalmazza a hűségeseket. Kis gyermeknek tartottam magamat, aki Istenhez, mint Atyjához megy megkérdezni: mit kívánsz, hogy cselekedjem? S mikor kötelességem világossá vált, legnagyobb boldogságom annak teljesítése volt. Néha különleges próbák értek. Tapasztaltabb testvérek igyekeztek visszatartani, lehűteni hitem lángolását. De mert Jézus mosolya ragyogta be életemet, s Isten szeretete égett szívemben, örömteli lélekkel folytattam utamat. Ahányszor csak eszembe jut fiatalkorom, fivérem lép gyöngéd emlékeim homlokterébe. Megosztotta velem reményeimet és félelmeimet, s odaadó szeretettel támogatott keresztény életemben. Egyike volt azoknak, akiket alig tudott megkísérteni a bűn. Természettől fogva hitbuzgó volt. Sohasem kereste az ifjak és élvhajhászok társaságát. Jobban kedvelte a keresztények közösségét, mert beszélgetésük az élet útjára tanította. Korához képest komoly volt. Gyöngéd és békés természete volt, s csaknem mindig vallásos gondolatok kötötték le. Akik ismerték, úgy mutattak rá, mint a fiatalok követendő példájára, az igaz kereszténység kegyességének és szépségének élő példaképére. 4. Kilépek a metodista egyházból Apám családja még mindig eljárt a metodista gyülekezetbe, s magánházakban tartott csoport összejöveteleket is. Egyik este fivéremmel, Roberttel mi is elmentünk. A vezető vén is ott volt. Mikor fivéremre került a sor, nagyon szelíden, de világosan arról beszélt, hogy teljesen fel kell készülnünk arra, hogy találkozzunk Üdvözítőnkkel, amikor hatalommal és dicsőséggel eljön az ég felhőiben. Mialatt beszélt, rendszerint sápadt arcán mennyei fény ragyogott. Lélekben környezte fölé látszott emelkedni, s úgy beszélt, mintha Jézus lenne jelen. Mikor engem szólítottak, felszabadultan, s szeretettel és békével teli szívvel kezdtem beszélni. Elmondtam, mennyit szenvedtem a bűntudattól, s végül hogyan nyertem el a régen kívánt áldást, mint vetettem magamat teljesen Isten akarata alá. Kifejeztem örömömet a fölött a hit fölött, hogy Üdvözítőnk rövidesen eljön, magával vinni gyermekeit. Ártatlanságomban azt gondoltam, hogy metodista testvéreim megértik gondolataimat, s együtt örvendeznek velem. De csalódnom kellett. Néhány testvérnő följajdult, zajosan mozgatta székét, s hátat fordított nekem. Nem tudtam elgondolni, mit vétettem ellenük, s rövidre fogtam beszédemet, mert éreztem helytelenítésük hidegségét. Mikor befejeztem, B vén megkérdezte, nem lenne-e jobb, ha hosszú, hasznos életet élhetnénk, jót tehetnénk másokkal, ahelyett hogy Jézus gyorsan eljöjjön, s elpusztítsa a szegény bűnösöket. Azt feleltem, hogy vágyom Jézus eljövetele után. Akkor véget vetne a bűnnek, s örökre örvendezhetnénk a megszentelődésnek. Nem lenne többé gonosz, aki kísértene és letérítene a helyes útról. Majd megkérdezte, nem szívesebben halnék-e meg békésen ágyamban, mint átessek a halhatatlanságba való elváltozás fájdalmán. Azt válaszoltam, hogy szeretném, ha Jézus eljönne, s magához venné gyermekeit; kész vagyok élni vagy meghalni, amint Isten akarja, s könnyen elviselném a szempillantásig tartó fájdalmat. Szeretném, ha az idő kereke sebesen fordulna, s elhozná a várva-várt napot, mikor romlandó testünk elváltozik Krisztus legdicsőbb testének 16/ 308 oldal