LVII. évfolyam, 6. szám 2012. június TARTALOM Hommage à E. M. Cioran Farkas Jenõ összeállítása HORIA-ROMAn PATAPIeVIcI cioran, az utóélet elsõ két évtizede (Horváth Andor fordítása)...435 PatriCE Bollon CiPrian vălcan cioran és a nyugat újjászületése (Farkas Jenõ fordítása)...442 e. M. cioran egy kifulladt civilizációról (Fázsy Anikó fordítása)...446 ILLyés GyuLA Három levél...458 MARTA PeTReu A megrontott múlt avagy Románia színeváltozása (Horváth Andor fordítása)...463 e. M. cioran Kétféle társadalomról Levél egy távoli barátnak (Fázsy Anikó fordítása)...474 FeJTõ FeRenc A kétségbeesés filozófusa Beszélgetés e. M. ciorannal...485 e. M. cioran Az én országom (Farkas Jenõ fordítása)...494 MIcHeL DeGuy émile cioranról (Ádám Péter fordítása)...498 cornel ungureanu: Geopolitika 1918 és 1948 között. emil cioran a majdnem lehetséges alternatíva (Balázs Imre József fordítása)...500 JAcQues Le RIDeR Beszélgetések és levélváltás ciorannal Otto Weininger és tübingeni látogatása kapcsán (Horváth Andor fordítása)...508
stelian tănase cioran és a securitate (Jeney éva fordítása)...515 nicolae TuRcAn Túlzás: változatok egy fogalomra (németi Rudolf fordítása)...524 FARKAs Jenõ cioran színeváltozásai...528 ciprian VÃLcAn cioran és a téboly (Jeney éva fordítása)...543 DAn c. MIHÃILescu Az élet kóros szeretete (Jeney éva fordítása)...550 IOn VARTIc A naiv és szentimentális cioran (Balázs Imre József fordítása)...554 ZALÁn TIBOR A hiányzó maszk...563 sorin LAVRIc cioran gyöngéi (németi Rudolf fordítása)...565 LIVIus ciocarlie cioran Füzetei (Farkas Jenõ fordítása)...568 BIBLIOGRÁFIA...573 KüLFöLDI szerzõink...578 Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu e számunk megjelenését az támogatta. A nagyvilág támogatója nemzeti Kulturális Alap
HOMMAGE À. E. M. CIORAN Farkas Jenõ összeállítása Horia-roman PataPievici cioran, az utóélet elsõ két évtizede Mintha azt látnánk, hogy a vele szembeni reakció szabványos elemeket ismételne. elsõ könyveit mind Romániában, mind Franciaországban díjakkal jutalmazták: a románul írott A kétségbeesés csúcsán (Pe culmile disperãrii) 1934-ben elnyerte a fiatal íróknak odaítélt debüt-díjat (eugen Ionescu Nu [nem] és constantin noica Mathesis sau bucuriile simple [Mathézis, avagy az apró örömök] címû mûveivel együtt), a francia nyelven írott A bomlás kézikönyve (Précis de décomposition) 1949-ben Rivarol-díjat kapott. A hazájában megjelentetett újabb kötetekkel Schimbarea la faþã a României (Románia színeváltozása), Könnyek és szentek (Lacrimi ºi sfinþi) megdöbbenést okozott barátainak, szimpatizánsainak, de még a hozzá hasonlóan extrém nézeteket vallóknak is. Franciaországban csökönyös pesszimizmusa, hajthatatlan nihilizmusa, kíméletlen ítélkezése, valamint attól való elzárkózása folytán, hogy igazodjék az irodalmi élet bevett játékszabályaihoz (interjúk, a céh intrikáiban, pletykáiban, hízelkedéseiben való részvétel, beilleszkedés a tekintélyosztó írói csoportosulások táncrendjébe), különcként, embergyûlölõként, örök sötéten látóként könyvelték el. Mind Franciaországban, mind Romániában a kétségbeesés egzisztencializmusát mûvelte, amely a reményvesztés filozófiájából táplálkozott. Franciaföldön, ahol egyedül a stílusra adnak, az általa megszólaltatott kétségbeesést stílusnak tekintették, stílusát pedig eleganciának. Románföldön, ahol semmire sem adnak, kétségbeesését reményvesztésnek fogták fel, ez utóbbit pedig hóbortnak (moft). A lényegest mindkét országban elfedte a lényegtelen árnyéka: Franciaországban a stílus tekintélye, Romániában a hóbort jelentéktelensége. Végül pedig, amikor francia hírneve akkorára nõtt, hogy a kommunista rendszer tilalmai is elnémultak, a térdre kényszerített országban iránta megnyilvánuló csodálat kompenzáló nacionalizmussá változott. Mindazért, amiben az ország kudarcot vallott, miután idegenek lábbal tiporták, de bõségesen megcsúfolták saját fiai is, irodalma próbált most kárpótlást szerezni a ciorant övezõ nemzetközi elismertségen keresztül. De neki nem tudott igazságot szolgáltatni sem az, ha az elegáns stílus mûvészének állították be, sem az, ha a csodálat nacionalizmusát termelték ki belõle. utóélete meglepetéseket hozott: kezdõdött az 1957 1972 közötti években írott Füzetek publikálásával, amelyeket simone Boué, az élettársa talált meg az ágya alatt felhalmozott iratok között, és egy 435
még izgalmasabb felfedezéssel folytatódott, amikor simone Baulez zsibárus további harminc füzetre bukkant, közülük tizennyolc az író 1972 és 1980 közötti feljegyzéseit tartalmazza. A Füzetek e váratlan folytatásának közzétételét késleltette a kézirat szerzõjogi kérdéseinek rendezése. (A bíróság csak 2005- ben hozta meg azt a végleges ítéletet, amely szerint a kéziratok tulajdonjoga a megtalálót illeti meg, miután a törvényes örökösök úgy határoztak, hogy szemétre lehet vetni mindent, ami még a lakásban található.) Azóta, hogy a Füzetekben más kép rajzolódik ki róla, cioran utóélete megállás nélkül szélesedik, árnyalódik, tagolódik, egyszóval megszilárdul. A jelek szerint túllépett a beskatulyázáson, az elõítéleteken, a tévutakon. A korábbinál átfogóbb, kifinomultabb megértés felé tart, s halálát követõen elismertsége csak tovább növekedett, ami nem csekélység, ha meggondoljuk, hogy sem Romániában, sem Franciaországban nem akármilyen sikert ért el. Az áthangszerelés három példáján szeretném szemléltetni, hogyan alkot az utókor árnyaltabb képet cioranról: ami szélsõség volt, az átíródik túlhajtott moralizmussá, ami túlzott filozófiai elkötelezõdés volt, átvált a portréfestés mûvészetévé az eszmék világában, az embergyûlölet konoksága pedig átrajzolódik a konok embergyûlölõ jóságává. AZ erkölcsös szélsõségtõl A TÚLHAJTOTT MORALIsTÁIG cioran egész életében egy roppantul szerény manzárdlakásban lakott. Amilyenben eredetileg a cselédek laktak, s õ úgy élt benne, mint átmeneti bérlõ, aki készen áll rá, hogy már másnap elköltözzék. Megvolt benne a nem birtoklás azon érzéke, amely tökéletesen összeillett a Franciaországba való költözésekor magára vállalt tudatos területenkívüliséggel ekkor, a negyvenes évek elején írta a Despre Franţa (Franciaországról) címû nagyszerû köszöntést, az egyik legszebbet, amelyet idegenbõl jött személy az országról valaha papírra vetett, s ekkor fordított hátat a politikának is, szakítva harmincas évekbeli szélsõséges elkötelezõdésével. Amikor végleg elhagyta Romániát, egyben a területnélküliség olyan lélekmozgását indítota be, amely metonimikusan minden meggyõzõdésére kiterjedt. A szülõföldtõl megválva, a bölcsekhez hasonlatosan megvált mindentõl, ami függõség: anyanyelvét elcserélte egy másikkal, amelynek mesteri mûvelõje lett, noha eleinte idegen volt számára, hazáját feladta, és máshol telepedett le, de nem vette fel új hazája állampolgárságát, élete végéig hontalan maradt, jóllehet világos, hogy szerette, hiszen lelkes, euforikus szavakban vallott errõl, habár annyiszor érték csalódások is. De ennél többrõl van szó. Területenkívülisége vonatkozik politikai meggyõzõdéseire is: elvetette tartalmukat, de valamit, ami nem politika, megõrzött belõlük, valamit, aminek in- 436
kább a rá jellemzõ erkölcsi magatartáshoz van köze, ezt pedig túlzásnak nevezném, a túlhajtás erkölcsének, s ez nem ugyanaz, mint az erkölcs szélsõsége (bármit tekintünk is erkölcsnek valamely társadalmi vagy politikai közegben). Honnan ered ez a túlzás? nem veszem sorra a rá való hajlam vagy az iránta való kétségbeesett igény irodalmi vagy lelki forrásait. Ami az elsõt illeti, szóba jöhetnek a német filozófia és az orosz történelembölcselet bizonyos szövegei. Ami a másodikat, a lelki összetevõket illeti, biztosra vehetõ, hogy a túlzás iránti hajlamának egyik vonatkoztatási közege az álmatlanság. Úgy vélem, nem az egyedüli. Van caragialénak egy 1890-bõl származó írása, címe Grand Hotel Victoria Românã ( Román gyõzelem nagyszálló), ennek egyik részlete úgy mutatja be az álmatlanságot, mint amely kitágítja a kétségbeesés érzeteit. De szerepel még caragiale szövegében egy olyan elem, amely szerintem az egyik fontos forrása lehet a túlzás iránti hajlam felbukkanásának cioran alkatában. Az alábbi szövegrészre gondolok: Tíz óra... Ideje lefeküdni... nem csukom be az ablakot, nem oltom el a gyertyát, leheveredem az ágyra... Fáj a fejem... A pincérfiú a tésztával... Micsoda szemek!... Lehet-e szemmel verni?... elviselhetlen idegesség jár át tetõtõl talpig... Rovarok... Felpattanok... Fogom a gyertyát, hogy közelrõl szemügyre vegyem õket... Rémületes!... Akkora a nyüzsgés, mint egy népszavazáson... A fénytõl megzavarva futkosnak a fehér lepedõn... Mit tegyek?... Aludnom kell... Az ágyban lehetetlen... Lerántom a lepedõt, jól kirázom az ablakban, majd leterítem a padlón, a szoba közepén, a szõnyegre, ráhintek egy csomag dohányt, és lefekszem a földre... Viszket az egész testem, nem jön álom a szememre, kábultan fekszem, felajzott idegekkel érzéssel csordultig, félelmetes látással. ez az érzés, ez a látás nem véletlenszerû, nem akármilyen álmatlanság. Túl azon, hogy caragiale szövegében c est du vrai Cioran,* mint lelki mûködés nagyon mélyrõl jön nálunk, románoknál. Vagy talán, nem is tudom, nálunk, a periférián élõ európaiaknál, s ez az idõk folyamán abból az állapotból szûrõdött le, hogy mi erre vagyunk kárhoztatva, nekünk a világ szélén, még a perifériának is a szélén kell élnünk, ott, ahol minden fordítva történik, mint a központban (központ egyenlõ nyugat), és ahol, tehet az ember bármit, erõlködhet bármennyit, úgy marad minden, fejtetõre állítva ami kétségbeesést, reményvesztést szül, ezt kompenzálja azután az abnormis, a szörnyûséges. Olvassuk cioran túlzásra való hajlamát caragiale e rövid mondatának ( érzéssel csordultig, félelmetes látással ) metafizikai rácsozatán keresztül belõle, békésebb olvasatban, levezethetõ talán a humor iránti fékezhetetlen, irdatlan, ragályos hajlama is, amely legsötétebb lapjainak olvasását is oly mulattatóvá és derûssé teszi. Aki leírta a mondatot: bárcsak hazája népessége a * C est du vrai Cioran: színtiszta cioran. 437
Kínáéval, sorsa a Franciaországéval érne fel, azt valami irdatlan-rengeteg érzés, és rettentõ látás kerítette hatalmába. Manapság, amikor az ötvenes évek vulgarizált marxista szociologizálásához hasonlóan mindenben politikát keresnek (mivel a nyugat áttért a marxizmusra!), azt gondolják, hogy cioran vonzódása a túlzás iránt összefügg harmincas évekbeli szélsõséges elkötelezõdésével. Úgy vélem, ez a tétel nem helytálló. érvként szolgálhat, hogy szélsõséges pályatársai körében gyakran elképedést váltott ki az általa alkotott elméletek okfejtése. ne menjünk el könnyen amellett, milyen megütközést és botrányt okozott a harmincas években a Könnyek és szentek, valamint a Románia színeváltozása megjelenése. nemzedéktársai nem képviselõjüket vagy szószólójukat látták benne, és a közvélemény egészére nézve ez még érvényesebb. cioran kétségbe ejtette, megõrjítette kortársait. Ami arra vall, hogy az akkoriban elterjedt politikai szélsõség nem ismert magára abban, ahogyan õ az volt. ez azzal magyarázható, hogy más-más forrásokból merítettek. õt az érzéssel csordultig, félelmetes tisztánlátással tette szélsõségessé, minden elméletét és meggyõzõdését ez színezte oly erõteljesen. ne feledjük: a Könnyek és szentek szentségtörõ könyvként hatott. Barátai körében is megütközést váltott ki. szerzõjét szidalmazták, írásmódját megkérdõjelezték, tartalmát elvetették. A Románia színeváltozása, noha van benne néhány vonalasan szélsõséges részlet, a román mihasznaság kiváltotta türelmetlenségbõl indul ki, és egész hangvételénél fogva alkalmatlan arra, hogy beletartozzék a nacionalizmus bármelyik, politikai szempontból hasznos változatába. A Románia színeváltozása nem válhatott a román nacionalizmus kiáltványává, azon egyszerû oknál fogva, hogy a román nacionalizmusellenesség kiáltványa volt. A nacionalisták megvesztek attól, ahogyan cioran a román mihasznaság kérdését felvetette. Távolról sem volt annak a politikai szélsõségnek a zászlóvivõje, amellyel ideig-óráig azonosult. nem lehetett a legionáriusok ideológusa, hiába azonosult ugyanis egy ideig õ velük, amazok soha nem azonosultak vele. ezt a peremhelyzetet bizonyos fokig 1990 után is megõrizte, amikor a kommunizmust túlélõ egész román kultúra a magáévá fogadta. De hogyan? Úgy, mintha cioran a két világháború közötti Románia emblémája volna, azé a Romániáé, amely a kommunizmus bukását követõen a béke és a jólét idilli korszakának tetszett, amikor a román kultúra a csúcspontra ért, holott ezt hozzá kell tenni ennek elsõsorban az akkoriban fellépõ három fiatal Ionesco, eliade, cioran nemzetközi (vagyis nem hazai) elismertetése szolgált igazolásul. Bárki érzékelheti, hogy ez csalás: a háború utáni nemzetközi hírnevet úgy vetítik vissza a korábbi korszak három marginális fiatal szerzõjére, mintha az lényege szerint akkorra volna datálható. A kommunizmus bukását követõ elsõ évtizedben cioran hatalmas népszerûségre tett szert. Tömeges méretû jelenség volt, s mint ilyen, aggodalmat váltott ki néhány érzékeny lélekbõl. Válaszként erre az aggodalomra írta Dan C. Mihăilescu azt a tréfásan csúfondáros cikket Un pericol blînd: ciorăneii 1996 (enyhén veszélyesek: 438
a cioran-fiókák) volt a címe, ha jól emlékszem azokat nevezvén fiókái - nak, akik olyan áhítattal olvassák serdülõ vagy ifjúkoruk éveiben ciorant, hogy pubertásos tünetként tör fel belõlük a lelkesedés. elfogta az aggodalom a progresszió bajnokait is: Te jó Isten! Minden szélsõségével együtt újra bekerül az aktualitásba. ugyan már! A nacionalisták és a szélsõségesek nagyon jól megérezték, hogy cioran nem az õ szélsõségük felõl jön, hanem egy másiknak az irányából: a túlzás, a kétségbeesés és az abnormis iránti hajlam felõl, amelyet caragiale oly zseniálisan belesûrített a Grand Hotel szavaiba. Márpedig a szélsõségesek tudják, hogy ezzel az érzéssel, ezzel a látással nincs mit kezdeniük, mivel a világon semmi köze ahhoz, amit õk akarnak: engedelmes katonájukká tenni mindenkit. szinte magától beleiilik viszont a végletes moralista tipológiájába, amelyet cioran oly ragyogóan megszemélyesített. AZ elkötelezettség TÚLZÁsÁTÓL AZ eszmék PORTRéJÁIG Amikor jó érzékkel összeállította a klasszikus francia moralistáktól származó portrék antológiáját saint-simontól Tocqueville-ig, a kötethez ezúttal is az írásmód, a tárgyi tudás, a választott nézõpont alapján remekbe szabott elõszót írt. e szöveg L amateur des mémoires (Az emlékiratok barátja) címmel egyik remekmûve, az Écartèlement (Felnégyelés) lapjain is helyet kapott. néhány vonással megragadni egy személyt ez a portréírás mûvészete. Az antológia élén két, saint-simontól származó portré áll noailles herceg és Dubois abbé arcképe, mindekettõ a mûfaj és a stílus nagyszerû példája. cioran a válogatással érzékelteti, milyen is az igazán kiváló arckép. A tavaly márciusban, a párizsi Könyvszalon keretében megrendezett cioran-kollokvium alkalmával Pierre Pachet felvetette a kérdést: vajon cioran maga is jól értett a portréíráshoz? Válasza inkább tagadó volt. nézzék meg például az Exercices d admiration (Rajongás-gyakorlatok) címû kötetben a Benjamin Fondane-ról írott portrét: érezni, hogy odaadással készült, mégsem arckép a szó igazi értelmében. Ám tovább is gondolhatjuk a Pachet által mondottakat, abból az észrevételébõl kiindulva, hogy találkozunk viszont cioran életmûvében a portré egy olyan típusával, amely nem valamely személyrõl szól, és nem feltételez lélekrajzot. ehelyett teológiai vagy filozófiai összecsapás rajza, ezt jeleníti meg cioran drámai módon, történelembölcseleti olvasatban, és csak azután veszi lélektani vizsgálat alá, most már csakugyan a portré szabályai szerint. Van néhány orosz tudós szolovjev, Rozanov, Leontyev, fiatalon cioran sokat forgatta és nagyra értékelte õket; a történelemnek effajta filozófiai és vallási megközelítését veszi át és alkalmazza cioran, amikor eszmei öszecsapásokat úgy jelenít meg, mint jellemeket ütköztetõ drámát, ennek eredményeként született meg az a néhány hallatla- 439
nul érdekes portré. Beszédes példája ennek a Le mauvais Démiurge (A rossz Demiurgosz) címû kötetben olvasható. Az új istenek:* az utolsó pogányok és az elsõ keresztények között a gondolatok, a vallási nézetek, az életstílusok terén lezajló csaták rendkívüli portrévá állnak össze magáról a korszakról. cioran mestere volt az ilyen portrénak, s ugyanolyan szinten mûvelte, mint a mûfaj klasszikusai a jellemrajzot. Az utolsó hangsúlyeltolódás, amelyrõl szólni szeretnék, az engesztelhetetlen embergyûlölõre vonatkozik. nem szoktunk hozzá, hogy ciorant a jóság felségjegye alatt lássuk, lévén ugyanis a végletesség moralistája, az életében megjelent írásokban e lelki tulajdonságnak kevés nyoma van. De a Humanitas Kiadónál 1995-ben, Gabriel Liiceanu gondozásában megjelent kötet (Scrisori cãtre cei de-acasã Levelek az otthoniakhoz), olyan ciorannal ismertet meg, akinél a végletes ítélkezés formulái átváltanak a védelmezés, az odaadás, a gond és a gondoskodás végletébe. ez a családközeli cioran a legapróbb részletekig figyelmet fordít szeretteinek életére (noha egyébként halálra idegesítik). szûkebb vagy tágabb rokonsága tagjaival szemben úgy viselkedik, mint õsidõktõl fogva az a parasztember, akit klánja a vér erejével zár magába. Gondja volt mindenkire, aki beletartozott ebbe a körbe, szeretetteljes, kitartó éberséggel törõdött tõle olykor távol álló személyekkel is, kérdésekkel, biztató szavakkal, tanácsokkal, kérelmekkel, feddésekkel, felszólításokkal, figyelmeztetésekkel halmozta el õket, s ezeket mindig szeretetének újabb és újabb tanújelei követték. Ruhanemût, gyógyszert, könyvet, egyebeket küldött nekik. egy percig sem lanyhult gondoskodó figyelme. õ, a szûkölködõ, szünet nélkül ajándékozott. õ, a már neves író, aki a sorbonne menzáján étkezett (diákbérlettel, amely nem járt volna neki), a Vasfüggönyön túli otthon maradottakat ellátta ruházattal, gyógyszerekkel, csokoládéval. Határtalan jóság lakozott benne, s aki megismerkedik vele, az át is érzi ezt írásmódja pezsdítõ jellegében, beszédmódja emelkedett erkölcsi tartásában, ahogy mind a lelkesedés, mind a háborgás átragad róla az emberre, s még abban is, ami külsõ megjelenését annyira megnyerõvé teszi, és somme toute (mindent összevetve) különös humorában, amely végsõ soron egyfajta örömkitörés. Aurélien Demars szerencsés kifejezése szerint még pesszimizmusában is érezni az örömkitörést. Voltak depressziói erkölcsi vagy metafizikai, vallási vagy idegrendszeri természetûek, de tartalmuktól függetlenül olyan formában, olyan módon kommunikálta õket környezete tagjainak, hogy inkább lelket öntött beléjük, semhogy letörte volna, inkább életkedvre derítette, semhogy elkeserítette volna õket. Az emlékezések egybehangzó tanúsága szerint a társas érintkezés mindkét változatában vagyis a magánéletben és a nyilvánosság elõtt kiválóan mozgott. emberi melegség áradt belõle, szórakoztatóan, sodró erõvel tudott elõadni, de közben egy percre sem homályosult el józan, csípõs észjárása. sze- * Az új istenek. Fázsy Anikó fordítása. In Egy kifulladt civilizációról. nagyvilág Könyvkiadó, 1998. 440
mélyes vonzereje kétségtelenül abból fakadt, hogy erkölcsi lénye magával ragadta az embert. Megvolt benne az objektív intelligencia képessége, ez tartotta távol az egész emberiségtõl, minthogy nem ismert kiméletet az illúziók egyetlen rendszerével szemben sem, ugyanakkor szubjektív temperamentuma folytán a gyengék emberségéhez kötõdött, a pesszimizmusából adódó következtetések ellenére ugyanis (gyakran azokkkal szemben), mûködött benne a jóság ereje. Ha elolvassa valaki az eddig közzétett Füzetek (1957 1972) címû mûvét, olyan szellemi alkatot fedez fel, amelyben együtt van az irónia, a melegség, a cinkos összekacsintás. semmi elnagyoltság, semmi könynyed csapongás, semmi nagyképûség; aki sietve papírra veti mindezt, komoly gondolatokat görget, noha e komolyság egyszerre gaillard és mordant* és cassant és bienveillant.** Úgy vélem, szív-jóságára hivatkozva érthetjük meg a legkönnyebben azt a pezsdítõ életkedvet (amilyet például ez a nagyszerû felkiáltás fejez ki: J exècre cette vie que j idolâtre [Gyûlölöm az életet és bálványozom!]), amellyel túl minden végletesre szabott fordulaton, ami az embert szíven üti vagy olykor az agyára megy írásaiban találkozunk. Azért lelt annyi gyönyörûséget ezekben a fordulatokban és élt szinte vissza velük, mert úgy találta, hogy a túlzás az egyedül játható út, ha a józanul szemlélt igazsághoz akarunk hozzáférni. Minden más nem egyéb ezt fejtette ki ragyogóan A két igazság címû írásában mint vérité d erreur-t.*** HORVÁTH AnDOR fordítása * Gaillard és mordant: szabadszájú és csípõs. ** Cassant és bienveillant: idegesítõ és jóindulatú. *** Vérité d erreur: igazság tévedésbõl. 441
cioran és a nyugat újjászületése Patrice Bollon francia íróval, a Cioran, l hérétique (cioran, az eretnek, 1997) címû monográfia szerzõjével Ciprian Vălcan, temesvári filozófus beszélget. Az interjú a nagyvilágnak készült. CiPrian vălcan Hogyan került kapcsolatba Cioran mûveivel? PATRIce BOLLOn Már nem emlékszem egészen pontosan, mikor és hol hallottam elõször cioranról. A hetvenes évek elején, egy újságcikk nyomán vásároltam meg a zsebkönyvtár sorozatban megjelent kötetet, A bomlás kézikönyvét, és még ma is õrzöm ezt a példányt. Húszévesen szerettem volna, ha nagyon szélsõséges különcnek néznek. egy szélsõbaloldali anarchokommunista szervezet aktív tagjaként ügyködtem, de ezzel együtt módfelett vonzódtam a beatnikekhez. Mindenáron hozzájuk akartam hasonlítani, szakállat és hosszú hajat növesztettem, gyakran utaztam Krétára, Tangerbe, Isztambulba és máshová. Politikailag Marxra, Kropoktinra, stirnerre és nietzschére esküdtem, olyan írókért rajongtam, mint Lautréamont, Antonin Artaud vagy Georges Bataille. A kor valódi produktumaként, baloldaliság és mítoszok között éltem, mint például a marginalizáltság, rock, az úton tudat, szabad szerelem stb. cioran könyvének címe, marketingkifejezéssel élve, vásárlásra buzdított. Találhattam-e volna felemelõbb gondolatot a bomlásnál? eleinte csak belelapoztam a könyvbe, pillanatnyi kedélyállapotom szerint. A hetvenes évek végétõl kezdtem rendszeresen forgatni cioran mûveit. személyesen 1986-ban, a Rajongás-gyakorlatok címû könyv megjelenése után találkoztam a szerzõvel. cikket írtam róla a párizsi City-magazine címû elegáns, fényes papírra nyomott lapnak. Írásom A kétkedés arisztokratája címet kapta. Akkoriban a Morale du masque (Az álarc erkölcse) címû, etikáról és nyilvánvalóságról szóló elsõ könyvemen dolgoztam, és igen közel éreztem magam a dendizmushoz... Így cioran felfedezése nem annyira irodalmi indíttatású volt, mint inkább része intellektuális és szellemi fejlõdésemnek. Ön személyesen ismerte Ciorant. Milyen embernek látta? Azonnal magával ragadott peremléte és dendi mivolta. némiképp rátatáltam arra a mintaképre, melyrõl mindig is álmodtam! cioran az íróember tökéletes ellentéte volt, olyan, mint akit nietzsche szabad szellemnek nevezett. saját könyveirõl nem szeretett társalogni, hiszen mindenki számára elérhetõek voltak, csupán el kellett olvasni, bárki levonhatta következtetéseit. Vele az élet valós kérdéseirõl lehetett beszélgetni. Amikor elõször találkoztunk, elmeséltem Vince Taylor, a furcsa rockzenész lenyûgözõen vesztes (egy bizonyos ponton inkább szánalmas) figura történetét. David Bowie róla mintázta Ziggy Stardust.* A történet rendkívül tetszett ciorannak, és ahogy vissza * David Bowie 1972-ben megjelent albuma. (A ford.) 442
akartam térni a filozófiára, közbevágott: ennek a figurának a sorsa sokkal inkább metafizikai jellegû, mint Kant egész életmûve! Akkoriban éppen Wittgenstein életútját kutattam, és elmondtam, hogy a filozófus csodát mûvelt Alsó-Ausztriában, népiskolai tanítóskodása során. Hahotázni kezdett. ezt követõen, jóformán minden héten találkoztunk vagy telefonon társalogtunk. Kevésbé ismert szerzõkrõl beszélgettünk, például Mario Prazról, a nagy mûveltségû olasz irodalomkritikusról. cioran gyakran aggódott anyagi helyzetem miatt (hozzá hasonlóan, hogyan tudom eltartani magam havi fix nélkül), és érdekelte a magánéletem is (ki volt az a szép, fiatal mesztic lány, akivel múlt héten a saint-germain-des-prés-n látott sétálni, szerelmes vagyok-e, meg másról). Mindenrõl barátságosan el lehetett vele csevegni, nyitott volt, vidám, szeretetre méltó és mindig tökéletesen udvarias. személy szerint ciorant sohasem tudtam az öngyilkosság vagy a pesszimizmus gondolatához társítani. Igazi értelmiségi dendi volt mint a valódi dendik, hiszen a dendizmusnak semmi köze az öltözködéshez. Mint ahogy Barbey d Aurevilly írta: pontosan a fordítottja igaz, a dendizmus magatartásforma, életerkölcs. Amikor elõször olvasta, a ciorani életmû mely vonatkozásaira figyelt föl, melyek még ma is meghatározóak lehetnek? elsõ olvasatra az életmû két aspektusára figyeltem föl, ami még ma is foglalkoztat. Fentebb említettem már a lázadást (olyan értelemben, hogy marginális, rendhagyó akart maradni), a másik, ahogyan életét igazította a lázadáshoz. sokszor elmondtam már, cioran a létezés, az élet mestere. Hogyan maradhat valaki nemes lélek egy olyan világban, melybõl hiányzik a nemes szellemiség? Hiszen világunk mélységesen hitvány, korrupt, lealacsonyodott, szennyes, mert megragadt a pénz, az anyagiasság visszataszító fogságában, és minden erejével a sikerre törekszik. cioran, akárcsak Wittgenstein, reményt ad azoknak, akik másképpen szeretnének élni: gyógyír a mindent átfogó szellemi hanyatlásra. Mindketten valódi filozófusok, a bölcsekhez vagy a neves cinikus gondolkodókhoz hasonlóan, mint Diogenész isteni kutyája. csupán annyit tennék hozzá, hogy, ebben az értelemben, Wittgenstein talán még erõteljesebb, még inkább hajthatatlan: valódi szent kívülálló. ettõl igen messze van a sokak által hangoztatott búskomor, csupán az öncélú stílusbravúrt hajhászó cioran-kép, hiszen leszûkíti az értelmezést. nyoma sincs nála valamiféle stílus- vagy viselkedésbéli mesterkéltségnek, ahogyan állítólagos csodálói hangoztatják. egyenes, igaz ember volt, leszámítva bizonyos ravaszkodást, mivel véleménye mellett nem mindig tartott ki a végsõkig. De ezzel is ösztönzést adott. Az ostobák vagy a kisemberek szívesen elmennek a ciorani tanítás mellett, mert az nem a szorosan vett irodalomra, hanem az egyedüli értelmes dologra: az életre vonatkozik. Ön hogyan értelmezi a ciorani életmûvet? Cioran, az eretnek címû monográfiámban próbáltam megtalálni az életmû belsõ összefüggéseinek a mozgatórugóját, ami korábbi eltévelyedéseinek kiváltására tett erõfeszítés, gondolok az ifjúkori antiszemita és hitle- 443
rizmust támogató nézeteire. Így jutottam el egyfajta erkölcsi-politikai indíttatású értelmezéshez az antiutópia jegyében, a fogalom ciorannál is megtalálható. Lehet-e valaki hû ehhez az eszményképhez vagy a gyökeres társadalmi, politikai változásokhoz, ha felismeri a következményeket? és mi a teendõ? Felfogásomat bírálták, bár gyakran átvették, és néha azok is, akik kifogásolták álláspontomat! Mindez a Franciaországban elszaporodott csökkenõ egójú, ostoba kisemberek specialitása! Lapozzunk... értelmezésem egyike a lehetséges magyarázatoknak. ezen kívül lehet még számos más is. Például elképzelhetõ, hogy bizonyosfajta átélés meghatározhatja a filozófiai gondolkodást, mindössze ki kellene fejteni. néhány hónapja errõl írtam cikket a Magazine Littéraire cioran-számába. Másik téma az író stílusa, melyrõl még nem szóltam. cioran az írás mûvésze, prózában Baudelaire-ral egyenrangú, meghaladja a XVII. századi francia moralistákat. ez utóbbiakkal inkább intellektuális lustasága révén rokonítható. ciorannál döntõ jelentõségû a stílus, ezt követi a gondolat. Akik ezt hangsúlyozzák soha nem vizsgálták a stílus jelentéstartalmát a ciorani életmûben. Írásmûvészetében nyoma sincs a mesterkéltségnek. Abban az esetben, ha az életmûben a stílust üzenetként fogjuk fel, nem csupán esztétikai, hanem egyúttal etikai kérdésként kell kezelnünk. Az életmû ékesen bizonyítja Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezésének híres mondatát: az etika és az esztétika egy. A ciorani általános életmû-értelmezésem nagy vonalakban erre a gondolatra vezethetõ vissza. Visszatérve a feltevésre: a stílus eszköz az egyetlen, ami viszont bizonyításra szorul ahhoz, hogy finom eleganciával kezelhessük a létezés tarthatatlanságát, csõdjét. cioran dendizmusa életerkölcs... Gondolkodását és stílusát tekintve melyik íróhoz hasonlíthat? Jelenleg nem tudnék említeni cioranhoz hasonló kortárs francia írót. A legtöbb párhuzam a regényíró Albert cosseryvel és Jean Genet-vel illusztrálható, fõképp stílusuk miatt, ennél is mélyebb morális függetlenségük és a végsõkig fokozott küzdõ szellemük. Ma már egyre kevésbé találkozunk ilyesfajta tulajdonságokkal olyan világban, melyben minden, az irodalmat is beleértve, csupán biznisz, anyagiasság vagy ego kérdése. A filozófiával más történt. Az egyetemi oktatók teljesen kisajátították maguknak, mivel kevésbé vagy egyáltalán nem jövedelmezõ. egyes szerzõk kiváló képességûek, de mûveik nem kötõdnek az élethez, néha elmennek mellette, sõt ellentétesek vele. Kétségkívül léteznek, nietzsche kifejezésével élve, igazi Privatdenkerek, magángondolkodók. ebbõl a fajtából valónak vallotta magát cioran is, viszont mindannyian szükségszerûen ismeretlenek. cioran egyedül hozzájuk mérhetõ, hiszen az esszéíró-költõk családjából való, akárcsak nietzsche, Leopardi, Kierkegaard, Wittgenstein vagy némi megszorítással schopenhauer. Talán nevezhetnénk látnokoknak... Igaz-e az életmû elemzõinek azon állítása, hogy a XX. században õ volna Nietzsche legfõbb követõje? 444
Amirõl az elõbbiekben beszéltem jól szemlélteti cioran és nietzsche álláspontjának tagadhatatlan közelségét azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi, sokkal filozofikusabb elme, a szó szoros értelmében. nietzsche dekonstruálta, fenekestül felforgatta a filozófiát. életmûve vagy a nyomában kialakult vizsgálódás tartalmazza a késõbbi filozófiai gondolkodás szinte minden elemét: természetesen Foucault-nál, Wittgenstein filozófiájának részleteiben és Heideggernél (fõleg a Mit jelent gondolkodni? címû dolgozatában). cioran nem jutott el erre a színvonalra. Ismétlem, szerintem cioran mestere a létezésrõl való gondolkodásnak ami egyrészt kevesebb, másrészt több... Milyen az életmû fogadtatása a mai Franciaországban? nem én vagyok a legilletékesebb ebben a kérdésben. Az 1997-ben megjelent cioran-könyvem után mással foglalkoztam. nem nagyon szerettem volna cioran-szakértõként leélni az életemet. Az azonosság mûfaj nem érdekel, ezért kevésbé követtem az elemzéseket. Amennyire ismerem, az eredmény elég halvány, a cioran-recepció még igazából el sem kezdõdött. Jelentéktelennek tartom, olvastam két vagy három mostanában megjelent munkát, mint a Cahier de l Herne cioran-számát, egy meglehetõsen vulgáris címû esszét (Misztikus magömlések). Izzadságszagú, önimádó, hivalkodó, silány munkák mindez pontosan ellentéte annak, amit ki lehet, ki lehetne hozni az életmûbõl. Bízzunk a jövõben! Ha a cioran által felvetett kérdés maga a létezés, egy szép napon meg fogják találni a megfelelõ olvasatát is. Ki kell kapaszkodnunk ebbõl a sötét korból, amiben jelenleg vegetálunk. A megfáradt nyugat újjászületését szolgáló metafizikai és szellemi forradalomban talán a ciorani életmû lehetne a megoldások egyik forrása. Várjunk hát! FARKAs Jenõ fordítása 445
e. m. cioran egy kifulladt civilizációról Aki valamely civilizációban szervesen benne él, nem tudná meghatározni a rontás természetét, mely e civilizációt aláássa. Kórisméje mit sem számít, a róla hozott ítélet õt magát is érinti; önzésbõl kíméli. A jövevényt nem köti semmi, szabad, számítgatások nélkül vizsgálja a civilizációt, és jobban megragadja gyöngeségeit. Ha vesztébe rohan a civilizáció, a jövevény vele pusztul, ha kell, rajta és önmagán észleli a fátum beteljesedését. nincs gyógyírja, nem is ajánl ilyet. Mivel tudja, hogy a sors nem gyógyítható, nem lép fel kuruzslóként. egyetlen becsvágya: fölemelkedni a Gyógyíthatatlan magaslatára. A nyugat országai, sikereik teljében, nem törõdtek azzal, hogy dicsõítsék történelmüket, jelentéssel, célszerûséggel ru házzák fel. Az övék volt, õk voltak mozgatóerõi: ésszerûen kellett tehát haladnia Így aztán hol a Gondviselés, hol az ész és a Haladás oltalma alá helyezték. A végzetszerûség gondolata meg sem érintette õket; a reájuk leselkedõ üres ségtõl, hanyatlásuk perspektívájától lesújtottan végül tudo másul veszik a történelmet. Alanyból tárgy lettek, de soha nem fosztódtak meg a sugárzástól, bámulatos nagyzási hó bortjuktól, mely egészen eddig eltakarta elõlük a gyógyítha tatlant. Ma annyira a tudatában vannak történelmüknek hogy a szellem korlátoltságát azon mérik, mennyire kötõdik az eseményekhez. s mi normálisabb ennél, attól fogva, hogy az események másutt zajlanak? csak akkor hozunk áldozatot értük, ha miénk a kezdeményezés. De amíg a hajdani ellenség emlékét valamennyire is õrizzük, arról álmodozunk, hogy kitûnjünk, ha másban nem, a zûrzavarban. Franciaország, Anglia, németország túl vannak a maguk terjeszkedõ, szertelen korszakain. Most van az esztelenség vé ge, a védekezõ háborúk kezdete. nincs több kollektív ka land, nincsenek polgártársak, csak vértelen, kiábrándult egyének vannak, akik még készek elfogadni az utópiát, fel téve, ha kívülrõl jön, s nekik nem kerül fáradságukba a ki eszelése. Valamikor az ostoba dicsõségért haltak meg, most követelõdzõ szenvedélynek adják át magukat. A boldog ság kísérti õket, ez utolsó elõítéletük, a marxizmus, az opti mizmus bûne ebbõl meríti energiáját. Már nem képesek töb bé elvakulni, szolgálni, nevetségesnek mutatkozni, vagy egy értelmetlen ügynek szentelni magukat. Amikor egy nemzet vénhedésnek indul, a tömegsors felé veszi útját. Volna bár ezer napóleonja, akkor se volna hajlandó megzavarni saját nyugalmát, s a másét sem. Reszketeg reflexekkel kik tartha tók rettegésben és miképpen? Ha minden nép az ásatagság vagy a meghunyászkodás egyazon fokán állna, könnyen megértenék egymást: a bizonytalanságot felváltaná a gyá vák paktumának állandósága A háborús ét- 446
vágy megszû nésére számítani, abban hinni, hogy az elvénhedés vagy az idill általánossá válik, messzire tekintés, igazán messzire: az utópia az öreg népek távollátása. A fiatal népek irtóznak a maszlag kibúvójától, a dolgokat a cselekvés szemszögébõl nézik: vállalkozásaikhoz méretezik távlataikat. A kockázatért feláldozzák a kényelmet, a hatékonyságért a boldogságot, nem ismerik el egymásnak ellentmondó eszmék érvényességét, ellentétes álláspontok egymásmellettiségét: mi mást akarnának, mint szorongásainkat csillapítani rettegéssel, erõt önteni belénk, miközben porrá zúznak. sikereik vadságukból fakadnak, mert nem az álmaik számítanak, hanem ösztönzéseik. Hogy meghajoljanak egy ideológia elõtt? Hevességüket tüzeli, barbár alapjaikat juttatja érvényre, ébren tartja. Amikor öreg népek tesznek magukévá egy ideológiát, az ideológia elkábítja, s attól a csöppnyi láztól is megszabadítja õket, az önáltatás fel-fellobbanásaitól, mely elhiteti velük, hogy hellyel-közzel elevenek... egy civilizáció csakis a kihívásokban létezik és igenli ön magát. Megszelídül? szétmállik. Tetõzésének pillanatai ijesz tõek, erõit nem összegyûjti, hanem eltékozolja. A kimerülés re mohón Franciaország feladatául tûzte ki, hogy elpazarolja erõit; sikerrel járt, hozzásegítette gõgje, lázas igyekezete a tá madásra (ezer év alatt nem háborúzott-e többet bármely más népnél?). egyensúlyérzéke dacára még túlkapásai is sze rencsések voltak elsõségének csakis szubsztanciája látta ká rát. Kimerülését becsületbe vágónak tekinti. A formula, a rob banó eszmék, az ideológiai hûhó szerelmeseként minden zsenialitását és büszkeségét az elmúlt ezer év eseményeinek szolgálatába állította. Miután fõszereplõ volt, most beletörõ dõ, aggodalmaskodó, megbánásain és szorongó félelmein rá gódik, ragyogásából él, múltján pihen. Mindent megtesz, hogy ne pillantsa meg arcát, reszket a tükör elõtt... egy nem zet ráncai ugyanúgy észrevehetõek, mint az egyénéi. egy nagy forradalom véghezvitele után nem robbantható ki egy újabb, egy ugyanolyan horderejû. Ha sokáig voltunk az ízlés irányítói, mihelyt elvesztettük a helyünket, nem is próbálkozunk visszaszerzésévei. Amikor vértelenségre vá gyunk, torkig vagyunk azzal, hogy példaképek legyünk, kö vessenek minket, majmoljanak: mire jó szalont tartani a világ szórakoztatására? Franciaország túlontúl jól ismeri a nevetséges banalitáso kat, ezért nem ismételgeti õket. A gesztusok nemzete, teátrá lis nemzet, szeretett játszani, és szerette közönségét. elfáradt, ott akarja hagyni a színpadot, a feledés színfalaira áhítozik Ihletét és tehetségét kimerítette, ez nem kétséges, de igaz ságtalan volna a szemére lobbantani; ugyanannyit érne, ha azzal vádolnánk, hogy megvalósította önmagát, és sorsa be végeztetett. erõnek erejével mûvelte az erényeket, melyek révén kivételezett nemzet lett, kiteljesítette valamennyit, mígnem eltompultak, és képességei nem azért fakulnak ma meg, tûnnek el, mert nem gyakorolja õket. Azért keríti hatal mába, kísérti és sarkallja kizárólag a jól-lét (a hanyatló korok rögeszméjének) gondolata, mert Franciaország már csak 447
egyének összességének a neve, egy társadalomé, s nem egy történelmi akaraté. Oly mértékben megcsömörlött egyete mességre és mindenhatóságra törekvõ hajdani ambícióitól, hogy csakis csoda menthetné meg, hogy provincializmusba ne süllyedjen. Amióta uralkodói és hódítási szándékaival felhagyott, rossz hangulat, általános unalom ássa alá. A védekezésre kényszerülõ nemzeteket sújtja ez a csapás, elpusztítja élet erejüket: a nemzetek nem biztosítják be magukat ellene, in kább elviselik, hozzászoknak, s a végén már nem bírnak meglenni nélküle. Az élet meg a halál között mindig akad elég hely élet és halál palástolására, hogy megkerüljük az éle tet, hogy megkerüljük a halált. Tisztán látó dermedtségbe merevedve, örökké tartó status quóról ábrándozva hogyan küzdhetnének meg a nemzetek az õket támadó sötétséggel, az átláthatatlan civilizáció elõrenyomulásával? Ha tudni akarjuk, mi volt egy nép, és miért nem méltó a múltjára, csak azokat az embereket kell szemügyre vennünk, akiknek hírét-nevét köszönheti. Milyen megindító végignéz ni a national Galleryben a férfias, néha finom, de legtöbbször ijesztõ fejeket, a belõlük áradó energiát, az eredeti arcvoná sokat, a tekintetek pökhendiségét, keménységét! Majd a mai angolok félénkségére, jó értelemben vett korrektségére gon dolva megértjük, miért nem tudják már shakespeare-t játsza ni, miért veszik el savát-borsát, miért herélik ki. Olyan mes sze estek tõle, mint Aiszkhülosztól a kései görögök. nincs bennük semmi erzsébeti: a látszatokat megóvandó, a hom lokzatot karbantartandó jellemük törmelékeit használják. Drágán megfizetünk mindig, ha komolyan vesszük a civilizációt, ha nagyon is áthasonítjuk. Kik segítik egy birodalom kialakulását? A kalandorok, az állatiasan durvák, a gazemberek, mindazok, akiknek nincse nek elõítéleteik az emberrõl. A középkorból elõbukkanva az élettõl túlcsorduló Anglia vad volt és szomorú, a tisztesség szikrája sem gátolta terjeszkedési vágyát. Az erõ búskomor sága, ez a shakespeare-i hõsökre jellemzõ vonás áradt belõle. Gondoljunk Hamletre, az álmodozó kalózra: kételyek nem rontják meg indulatát, szikrája sincs benne az okoskodó gyöngeségnek. Aggályai? Az energia elfajzásából, a siker sze retetébõl, a kimerülhetetlenül beteg akarat feszültségébõl te remti meg õket. soha senki nem volt bõkezûbb, nagylelkûbb saját gyötrelmeivel, s nem is tékozolta ennyire bõkezûen. A mai angolok hogy is érhetnének fel buján tenyészõ szoron - gásaihoz? egyébként alig igénylik. eszményük a jól nevelt ember: veszedelmesen közel kerültek hozzá. Alighanem az angol az egyetlen nemzet, mely lompos világunkban maka csul ragaszkodik ahhoz, hogy stílusa legyen. Ijesztõ, meny - nyire elveszítették közönségességüket: a személytelenség pa rancs, a másik embert untatni törvény. A disztingváltságtól és a sótalanságtól az angol ember egyre kiismerhetetlenebb, és zavarba ejt rejtélyességével, melyet a nyilvánvaló igazság - nak fittyet hányva feltételezünk róla. saját alapjai, hajdani modora ellen küzdve, óvatosságtól és szerénységtõl legyöngülten, olyan viselkedést, a magatartás olyan szabályát kovácsolta ki, mely 448
messzire vetette géniu szától. Hol van hajdani arcátlansága, gõgje, kihívása, hetyke sége? A romantika volt büszkeségének utolsó fellángolása. Azóta visszavonultan és erényesen hagyja, hogy felmorzso lódjon a cinizmus és a szemtelenség öröksége, melyrõl azt hittük, büszke rá. A hajdani barbár vonásait hiába keresnõk rajta: ösztöneit megfojtja az illemtudás. Filozófusai, ahelyett, hogy hóbortjait ösztökélték, bátorították volna, a boldogság zsákutcájába lökdösték. elhatározta, hogy boldog lesz, és bol dog lett. és bõségtõl, kockázattól és tragikus ösztönzésektõl mentes boldogsága hozta létre azt az igézõ középszerûséget, amelyben mindörökre tetszelegni fog. csodálkozunk-e hát, hogy az angol lett észak kedvelt figurája, az elsorvadt vikin gek eszményképe? Amíg erõs volt, utálták, tartottak tõle, most megértik, hovatovább szeretni fogják... nem lidércnyo más többé. Védekezik a szertelenség, az õrültség ellen, aber rációt, udvariatlanságot lát benne. Mekkora a kontraszt régi áradása és mostani józansága között! csakis nagy lemondá sok árán lesz egy nép normális. Ha kétely szállná meg a napot vagy a holdat, rögtön kihunyná nak (Blake). európa hosszú ideje kételkedik, s habár minket megzavar hanyatlása, az amerikaiak és az oroszok derûsen vagy vidáman nézik. Amerika zabolázatlan semmiként, szubsztancia nélküli végzetszerûségként áll a világ elé. semmi nem készítette fel a hegemóniára: habozva bár, mégis erre törekszik. Más, megaláztatások és vereségek sorát elszenvedett nemzetek kel ellentétben csak a megszakítatlan szerencse meddõségét ismerte eddig. Ha minden sikerül neki a jövõben is, feltûné se elhanyagolható véletlen. Akik sorsát kiszabják, akik szívü kön viselik az érdekeit, rossz napokat hozhatnának rá; hogy megszûnjön felületes szörnyeteg lenni, nagy megpróbáltatá sokra volna szüksége. ez talán már nincs is messze. Ameri ka eddig a poklon kívül élt, most készülõdik a pokolra száll ni. Ha végzetet keres magának, csakis létokának romjain lel heti föl. Ami Oroszországot illeti, múltját nem nézhetjük borzon gás, a minõségtõl való borzadás nélkül. Várakozással, föld alatti nyugtalansággal terhes, alattomos múlt ez, megvilágo sodott vakondokok múltja. Az oroszok betörése megremeg teti majd a nemzeteket, õk már bevezették az abszolútumot a politikába. Kesztyût dobnak a kételyek roncsolta emberi ségnek, bizonyára õk adják meg neki a kegyelemdöfést. ne künk nincs már lelkünk, ám van nekik, fölösen. eredeteikhez, ahhoz az érzelmes világhoz közel, ahol még földhöz, vérhez, húshoz tapad a szellem, érzik, amit gondolnak, igaz ságaik, akárcsak tévedéseik, érzelmeik: ösztökék, tettek. Va lójában nem gondolkoznak, kitörnek. Abban a stádiumban vannak még, ahol az értelem nem hangsúlyozza, de nem is oldja fel a gyötrõ gondolatokat, nem tudnak a gondolkodás kártékony hatásairól, a tudat szélsõséges megnyilvánulásai ról, melyekben a tudat a gyökértelenség és a vérszegénység alkotóeleme lesz. nyugodtan útra kelhetnek hát. Mivel kell farkasszemet nézniük? egy puhány világgal? semmi nincs elõttük, amibe beleütköznének, nincs akadály: nem egyik honfitársuk 449
használta-e elõször miközben javában tartott a XIX. század a temetõ szót, nyugatról szólván? Hamaro san megérkeznek tömegesen, hogy szemügyre vegyék a holttetemet. Az éles fülûek már hallják lépteik neszét. elõre nyomuló babonáik ellenébe ki állíthatná szembe akár a bizo nyosság látszatát? A felvilágosodás százada óta a tolerancia jegyében európa egyfolytában a bálványait döntögeti: ereje teljében legalább hitt bennük és harcolt védelmükben. Még kételyei is álcázott meggyõzõdések voltak; mivel erejét bizonyították, joga volt hivatkozni rájuk és módjában állt lesújtani velük. A bálvá nyok mostanra csak ideges tünetek, az elsorvadt ösztönök bi zonytalan fellobbanásai. A bálványok lerombolása az elõítéletek lerombolását von ja maga után. Márpedig az elõítéletek egy civilizáció szerves fikciói tartósságát biztosítják, megõrzik arculatát. A civilizá ciónak tiszteletben kell tartania valamennyit, vagy legalábbis azokat, melyek belõle sarjadnak, s a múltban oly fontosak voltak, akár egy babona vagy egy rítus. Ha európa puszta megállapodásnak tartja õket, mindjobban eltávolodik tõlük, s nem lesz képes saját erejébõl pótolni hiányukat. Feláldozott egy kultuszt a szeszélynek, a szabadságnak, az egyénnek? Ha egy civilizáció nem alkalmazkodik többé elõítéleteihez, holt betû lesz szeszély, szabadság, egyén. Kell némi öntudatlanság, hogy megmaradjunk a történelemben. Más cselekedni, s megint más tudni, hogy cselekszünk. Amikor tisztánlátás hatja át, szövi át a cselekvést, a cselekvés szétporlad, s vele együtt az elõítélet is, melynek funkciója pontosan a tudat alárendelése a cselekvésnek, leigázása. Aki fikcióit leleplezi, rugóiról mond le, mintegy önmagáról. Másokkal pótolja aztán, melyek õt tagadják, hiszen nem volna szabad áthágni a tisztánlátás és az elemzés egy bizonyos fokát. Mennyire igazabb ez egy civilizációra nézve, mely meginog, ha tévedéseit, melyek lehetõvé tették kibontakozását és felragyogását, kárhoztatjuk, ha a legcsekélyebb mértékben is megkérdõjelezzük igazságait. Kockázatos visszaélni a kételkedéssel. Amikor a kételkedõ már nem merít hatékony erõt problémáiból és kérdésföltevéseibõl, a végét járja, hogy úgy mondjam, keresi a végét, hajszolja: valaki más döntsön határozatlanságaiban, segítsen kiszenvednie! nem tudja miképpen felhasználni szorongásait és szabadságát, sóvárogva gondol a hóhérra, hívja is. Akik nem találtak választ semmire, jobban elviselik a zsarnokság következményeit, mint azok, akik mindenre választ találtak. ezért, ha meg kell halni, a dilettánsok kevesebbet akadékoskodnak a fanatikusoknál. A forradalom alatt az elõbbiek közül nem egy mosolyogva nézett szembe a vérpaddal; amikor a jakobinusokra került sor, ezek gondterhelten, komoran léptek fel rá: egy igazságért, egy elõítéletért haltak meg. Bármerre nézünk is, ma csak az igazság, az elõítélet pótlékát látjuk: akik még e pótléknak is híján vannak, derûsebbnek látszanak, de mosolyuk, az elegancia utolsó, szegényes reflexe, gépies sem az oroszok, sem az amerikaiak nem voltak elég érettek, s intellektuálisan sem voltak elég romlottak ahhoz, hogy megmentsék európát, vagy 450
hogy erkölcsileg igazolják hanyatlását. A másképpen fertõzött németek a tartósság látszatát kölcsönözhették volna neki, a jövõ felvillanását. De egy korlátolt ábránd és a reneszánszból elõbukkant értékekkel szembeni ellenséges ideológia nevében, imperialistaként, visszájáról töltötték be küldetésüket, és örökre elrontottak mindent. Arra voltak hivatva, hogy irányítsák földrészünket, ha néhány nemzedéknek is, a fellendülés látszatát adják (a XX. századnak németnek kellett volna lennie, olyan értelem ben, ahogy a XVIII. század francia volt), de olyan ügyetlenül fogtak hozzá, hogy összeomlását siettették. nem érték be az zal, hogy fenekestül felforgatták, a tetejébe Oroszországnak és Amerikának ajándékozták, mert az õ hasznukra háborúz tak és omlottak össze. Mások hasznára lettek hõsök, tragikus fejetlenség szerzõi, elszalasztották feladatukat, igazi szerepü ket. Miután kigondolták és kidolgozták a modern világ témá it, Hegel és Marx termékét, kizárólagos kötelességük az lett volna, hogy az egyetemes eszme szolgálatába szegõdjenek, nem pedig egy törzs látomásainak szolgálatába. s mégis, ez a groteszk látomás javukra szólt: nem derült-e ki, hogy nyuga ton egyedül a németek õrizték meg valamelyest az üdeség, a barbárság emlékét, s õk voltak képesek nagy szándékokra, életerõs õrültségekre? De most tudjuk, hogy már nem vágy nak új kalandokra, nem is képesek rá, büszkeségük, élet nedvük kiszáradásával, legyöngült, akárcsak õk maguk, s mi vel õket is körüllengi az elhagyatottság bája, ha szerényen is, de részesei az általános kudarcnak. A nyugat, olyan lévén, amilyen, nem fog fennmaradni örökké: a végét várja, de érik még meglepetések... emlékez zünk vissza, mi történt az V. századtól a X. századig! A nyu gatot jóval komolyabb válság várja, más stílus rajzolódik ki, új népek keletkeznek. Pillanatnyilag számítsunk zûrzavarra. A többség belenyugszik. Arról ábrándoznak, a Történelmet híva segítségül, a kínszenvedés gondolatával, lemondással a jövõ nevében, az önmaguk ellenében táplált remények szük ségletében, hogy fel lesznek falva, le lesznek tiporva, meg lesznek váltva... Hasonló érzések vitték az öngyilkosságba, a keresztény ígéretbe az ókort. A kifáradt értelmiségiben föllelhetõk a sodródó világ rútságai és bûnei. nem cselekszik, pang, a tolerancia felé fordul ugyan, de nem találja meg benne az izgalmat, melyre szük sége volna. A rettegés nyújt izgalmat, s azok a tanok, melyek be torkollik. Az értelmiségi volna az elsõ áldozat? nem lesz zokszava. Az az erõ csábítja, mely összetöri. Ha az ember sza bad akar lenni, önmaga akar lenni, de belefáradt, hogy ön maga legyen, a bizonytalanság felé menjen, igazságok között bolyongjon. Kötözzetek meg az illúzió láncaival! sóhajtja, miközben szegre akasztja a megismerés vándorbotját. Így ve ti magát, lesunyt fejjel, az iga oltalmát és békéjét biztosító bármelyik mitológiába. nem hajlandó felvállalni saját szo rongásait, kalandokba bocsátkozik, s örül a velük járó izgal maknak, melyeket képtelen volna felfakasztani a saját lelké ben, és szertelen unatkozása a zsarnokságokat fogja megszi lárdítani. egyházak, ideológiák, rendõrség eredete a fáradt értelmiségi tisztánlátásából táp- 451
lálkozó rettegésben keresen dõ, nem a tömegek ostobaságában. ez a torzszülött, a nyo morult fajankók utópiájának a nevében az értelem sírásójává alakult át, s mivel meggyõzõdése, hogy mûve hasznos, pros tituálja a magányos ember tragikus jelmondatát, mely így hangzik: Butulj el! ez a lecsúszott képromboló, a paradoxon és a bujtogatás csalódott híve, a személytelenség és a rutin kutatója, félig- meddig megalázkodottan, sablonra éretten, lemond különös ségérõl és visszahullik a trágyába. nincs mit döntögetnie: ha csak nem önmagát dönti le, utolsó bálványként... saját tör melékei vonzzák. nézi õket, s közben új istenek arcát min tázza meg, vagy átkeresztelve régieket állít fel újra. Mivel nem bírja fenntartani a nehéz létezés méltóságát, s mind ke vésbé hajlik az igazságok mérlegelésére, beéri azokkal, me lyeket felkínálnak neki. énje mellékterméke, nyámnyila rom bolóként csúszik-mászik oltárok elõtt, bármi elõtt, ami oltárul szolgál. A templomban vagy a nagygyûlésen az éneklõk kö zött van a helye, ott, ahol másokéba olvad a hangja, ahol nem hallja többé önmagát. A hit paródiája? Mit sem számít, hiszen leghõbb vágya, hogy lemondjon önmagáról. egyetlen nótába fulladt a filozófiája, hozsannába merült el a büszkesége! Legyünk igazságosak! Ahogy a dolgok jelenleg állnak, mi mást is tehetne? európa varázsa az eredetiség kritikus szelle mében rejlett, harcos, támadó kételkedésében; e kételkedés ideje lejárt. A kételyeitõl megfosztott értelmiségi így a dogmával kárpótolja önmagát. Az elemzés határvidékére érve, az ott fölfedezett semmitõl letaglózottan, visszafordul, és megpróbál belecsimpaszkodni az elsõ, adódó bizonyosságba, de nem elég naiv, hogy teljesen elfogadja, ekkor meggyõzõdés nélküli fanatikusként csak ideológus lesz, korcs gondolkodó, amilyen bõven terem minden átmeneti idõben. Két különbözõ stílust mond a magáénak, gondolkodási formája az eltûnõhöz köti, s a kialakulóban lévõhöz fûzik az eszmék, amelyeket véd. Hogy jobban megértsük: képzeljünk el egy félig-meddig megtért szent Ágostont, aki ide-oda csapódik, lavíroz, s aki a kereszténységtõl csak az ókori világ gyûlöletét vette át! Korunk nem hasonlít-e vajon ahhoz a korhoz, amikor Az Isten városa megszületett? Bajosan lehetne aktuálisabb könyvet írni. Ma éppúgy, mint akkor, egyszerû igazságra van szüksége a szellemnek, válaszra, mely megszabadít a kérdésektõl; evangéliumra, sírgödörre. A kifinomultság pilla natai a halál elemét hordozzák: mi sem törékenyebb a finom ságnál! Ha visszaélünk vele, katekizmushoz jutunk el, dialektikus játszmavégekhez, az értelem eltorzulásához, melyet nem segít az ösztön. Az aggályaitól megzavart ókori filozófia, bár nem volt szándékában, a sekélyes primitívségnek nyitott utat, vallásos szekták burjánoztak, kultuszok léptek az iskolák helyébe. Hasonló vereség fenyeget ma is: gyatra ideológiák, mitológiák dühöngenek, s leigáznak, megsemmisítenek minket. ellentmondásaink fényûzése nem tartható fenn sokáig. Vannak, nem is kevesen, akik készek bármilyen bálvány tiszteletére, bármilyen igazság szolgálatára, feltéve, ha kiszabják rájuk, s nem kell fáradságosan kiválasztani szégye nüket és csõdjüket. 452