Lelkészi jelentés - 2011

RÓZSATÉRI HÍREK Lelkészi jelentés - 2011 2012 január 08 mint élõ kövek épüljetek fel lelki házzá (1 Pt 2,5) Egy tanulságos mesét, egy példatörténetet, s egy éneket emlegetek mindenekelõtt, s még sok minden mást, hogy közelebb kerülhessünk annak a mondatnak a titkához, amit az elõbbiekben a Bibliából felolvastam, s feltáruljon elõttünk az elmúlt esztendõ szegénységében és gazdagságában, szegénysége és gazdagsága okaiban, tanulságaiban, ösztönzéseiben. A mese címe: Állatiskola. Egy nap az állatok összeültek, s elhatározták, létrehoznak egy iskolát. Ott volt a nyuszi, a madár, a mókus, a hal, az angolna, és megalakították a Tanulmányi Osztályt. A nyuszi ragaszkodott hozzá, hogy a futás része legyen a tantervnek. A madár állította, hogy a repülés sem maradhat ki. A hal szerint az úszás volt elengedhetetlenül fontos, a mókus pedig a fára mászás mellett kardoskodott. Mindezt figyelembe véve megírták a tanmenetet. Kikötötték, hogy minden állatnak minden órára járnia kell. Noha a nyuszi ötöst kapott futásból, nem tudott fára mászni, mindig leesett. Lassan agykárosult lett, és már futni sem tudott, ötös

helyett már csak kettest kapott futásból is, és persze mindig megbukott fára mászásból. A madár gyönyörûen tudott repülni, de a futásban nem volt olyan ügyes. Egyfolytában beütötte a csõrét és a szárnyait. Hamarosan már õ is csak kettest kapott repülésbõl és megbukott a futásban, a fára mászás pedig pokoli kínokat jelentett neki. Eddig a mese. A példatörténet Aesopus története. Az egyszerû parasztember nagy bajban volt. Sehogy sem tudott boldogulni az egymás közt folyton civakodó fiaival. Nem akartak békén élni. Végre is egy feladatot adott nekik. Behozatott velük egy nyaláb pálcát. Jól egybekötötte. Aztán felszólította õket, törjék szét az egészet. Beleizzadtak a nagy igyekezetbe. Nem ment sehogy sem. Akkor föloldotta a nyalábot. Egyenként adta a kezükbe a pálcákat. Így már könnyen ment a dolog. Lássátok! mondta az atya. Így jártok ti is. Ha összetartotok, akkor gyõzhetetlenek lesztek. Míg ha tovább veszekedtek, csak az nem bánik el veletek, aki nem akar. Végül az ének. Az éneket, DVD felvételrõl, Nikodémus körünk karácsonyi alkalmán láttuk, hallgattuk. Énekeskönyvünk 327. éneke hangzott szép latin nyelven, nagy létszámú kórussal a háttérben, s muzsikáló, szimfonikus zenekar kíséretében. A világhírû, vak tenorista, A. Bocelli énekelt. Egy mese, egy történet, s egy ének. Mi is ebben a háromban a figyelemreméltó? A képesség, a közösség és a lélek. Az Állatiskola meséje a képességekrõl szól. S arról a zavarról, hogy a képességek miképpen tudnak ostobán egymás mellé helyezõdni, kötelezõ penzummá válni.

Aesopus története a közösségrõl szól. Régi igazság, az 1 + 1 mindig kevesebb, mint a kettõ, az önmagában lévõ könnyûszerrel kettétörhetõ, az összefogásban hatalmas erõ rejlik. Az ének, éneklés, s mindaz, amit átfog, felhasznál, a lélekrõl szól, az ihletett lélekrõl, amely képes arra, hogy mindent megmozgatva, képességeket kibontva, mennyiségeket minõséggé formálva csodát teremtsen. Errõl a háromról: a képességrõl, a közösségrõl, és a lélekrõl szeretnék szólni gyülekezeti összefüggésekben, s az elmúlt év történéseire tekintve. Amint errõl a háromról szól az Ige, ami most elõtérbe került: lelki építõelemekrõl, épületet létrehozni képes egybetartozásról, és az élõ Lélekrõl. mint élõ kövek, épüljetek fel lelki házzá. A képességekrõl Még ma is emlékszem arra a nagyszerû kiállításra, amely a gyülekezet 25. születésnapjára készült, 1969-ben. Az akkori, kisebbik közösségi termet szinte teljesen betöltötte a gyülekezet gazdag életérõl szóló beszámoló, fényképek, kedves tárgyak. Arra is emlékezem, hogy még édesapám szolgálati idejében, a 80-as évek elején, egy gyülekezetünkrõl szóló jelentésben az akkori esperes a következõket írta: Rózsatéren minden van van lelkésze, aki fáradhatatlan, van ötlete, a megvalósításhoz ügyessége van gondnoka, és van missziói gondnoka van ifjúsága van kitûnõ énekkar és van mindig ember a presbiterek pótlására pénze is van, minden szükségesre

És Istentõl rendelt, nekünk ajándékozott formában, személyi adottságokban, tálentumokban, közösségben, lelki emberekben, nemzedékek közösségében, s nem utolsósorban intézményekben, ma is gazdagok vagyunk. Most nem kezdem sorolni, mi mindennel bírunk (késõbbiekben még rátérek), sõt mi minden feltárulhat még azokból az adottságokból, melyeket nekünk, ma élõknek adott az élõ Isten. Igen, vannak képességek. Úgy, amint az erdõben összegyülekezõ, mesében szereplõ résztvevõknek. Tiszta, szép, eredeti, illõ képességek sorakoztak: a nyuszi, a madár, a mókus, a hal, az angolna képességei. Még az sem volt baj, hogy iskolát alapítottak. Csak, mikor elkezdték átgondolni a tantervet, és megírták a tanmenetet, s megjelentek a kötelezettségek, kényszerek, kiderült, hogy valamit nagyon rosszul csinálnak. És nem gazdagodnak, amikor tanmenetesen együtt vannak, hanem megszegényítik egyvbmást. Sõt elveszítik az eredeti képességet is, minden-minden elszürkül abban a nagy, értelmetlen igyekezetben, hogy mindenkinek mindent ugyanúgy kell csinálni. Vannak okító állatmesék, és sajnos, vannak bosszantó gyülekezeti történetek a képességek megélése módjáról. Mi is a kegyesség képessége? Egyszerûen, és sokoldalúan megválaszolja az ige: Örüljetek az örülõkkel, sírjatok a sírókkal. (Róm 12,15). Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét. (Gal 6,2) Kinek a vigasztalás, kinek a tanítás, kinek a prófétálás, kinek a csodatévõ erõ, kinek a fegyelmezés, stb., stb. adatott. Isten népe nem olyan nép, ahol mindenkinek mindent tudnia kell. És mindenkinek, amit tud, azt pontosan úgy kell tudnia, mint a másiknak. Isten népe az a képességekkel megáldott és megajándékozott nép, ahol, mondhatjuk így is a

képességek egy sajátos értelmében: helye van az erõnek, és helye van az erõtlenségnek. Helye van a hálaadásnak, és helye van a könyörgésnek. Helye van a kísértésnek, és helye van a kísértésben való helytállásnak. Helye van hiánynak, és helye van a bõségnek. Isten népe mindig olyan nép volt, ahol sohasem kaptak arra parancsot, hogy mindenkinek egyformának, azonos állapotúnak, mondhatjuk, képességûnek kell lenni. Isten népében éppen az a gyönyörködtetõ, hogy elbírja és elhordozza a végleteket, hogy ereje lesz az idõsnek, és bölcsessége a fiatalnak. És jaj annak a közösségnek, gyülekezetnek, ahol mindenki sír, vagy mindenki nevet, vagy mindenki szegény, vagy mindenki bõségben van, vagy mindenki csak Istent dicsér, vagy mindenki csak kétségbeesett. Azért jaj ennek a közösségnek, mert ez bizonyosan hamis, és erõszak szülte közösség. Ezért: aki éppen boldog, ne kérje számon a boldogtalant, akinek Isten megbocsátott, ne botránkozzon meg azon, akit éppen a bûn büntetése ért utol, aki tehetõs, mert mindent szépen és jól intézett Isten áldásában, ne kérje számon azt, aki mindent elherdált. Az Isten népe olyan nép, ahol a mindent eltékozolt hazatérõ és az otthon maradt, savanyú arcú nagyobbik, egyaránt a családhoz tartozik. Mennyi sérelem támad abból, ha kényszerítjük az emelkedett lelkût, hogy legyen szárnyaszegett, ha azt, akinek sikeressé tette Isten jósága a munkálkodását, irigyli, aki veszteségeket kellett elkönyveljen. Így is, és fordítva is. Lehetséges-e mindezekezek kiegészítõ együttese? Bibliai példákkal: átölelheti-e Ézsau Jákóbot? Lehet-e Boáz édesanyja Ráháb, a parázna asszony, ülhet-e Jézus lábainál Simon farizeus és a bûnös asszony egy idõben?

A közösség Át is tértünk a közösség gondolatkörébe. Mert mikor lesz kudarcra ítélt, szétszabdalható, összetörhetõ, felszámolható egy közösség? Ha hamis azonosságokban él. Ha mindig, mindennek, mindenkiknél ugyanúgy kell történnie, mert az volna a hiteles. Némelyek felemlegetik a gyülekezetben a régi idõket. Akkor - de mikor is - milyen más volt, miképpen mutatkozott meg a tisztaság, a közösség, az egy akarat. Senkinek semmi sebét nem kívánom feltépni, de nagyon álszent gondolkodás azt hinni, hogy ami rég volt, az szép volt. Édesapám mondta egyszer, évtizednél is hosszabb idõnek kellett eltelnie ahhoz, hogy lássa, valami végre történik a gyülekezetben Lélek szerint. És ezt követõen is, mennyi volt bajból és feszültségbõl. Mert akkor is hasadtak házasságok, nyilvánosan és rejtetten, akkor is volt kenyértörés emberi kapcsolatokban, akkor is volt kínkeserves hitben való neveltetés, akkor is jelentkezett a második nemzedéknél a gyülekezettõl való elidegenedés, volt gondnoki lemondás, volt sebzett elmenetel, volt nyafogás, volt kegyességi kritika, volt önfelszámolás. Ha volt valamiféle titka a réginek, ha volt összefogás, ha volt szépség és tisztaság, ha volt öröm, ha volt vigasz, ha volt õszinteség a kétségben és bûnökben, a dicséretben és a szeretetben, akkor az azért volt, mert megjelent kegyelmi erõkkel a Lélek, mert az erõs felkarolta az erõtlent, mert a kétségest megértette az igaz hitû, mert az egészséges felkereste a beteget, mert a tehetõs szolidáris volt a nyomorúságban élõvel. A Lélek A Lélek, mindig a Lélek, az élõ Lélek, Jézus Lelke az, aki segíteni tud. Aki létre tudja hívni így a közösséget, s ki tudja

bontani, s össze tudja hangolni az állapotokat és képességeket. Mindig csak a Lélek. És ez a különös Lélek nem úgy munkálkodott, hogy elvette mindenki életébõl a bajt, hanem hogy adott a bajban társat. Nem úgy szolgált, hogy mindenki szemérõl elvette a könnyet, hanem hogy adott vigasztalni tudó örvendezõt. Ebbõl a Lélekbõl, a sokfélét és végleteset össze és egybeilleszteni tudó Lélekbõl vajon mennyit akartunk az elmúlt esztendõben? Ez az a Lélek, amelynek hiánya mindig zavart támasztott, és ez az a Lélek, amelynek jelenléte mindig csodát teremtett. Kívánom, és imádkozom érte, hogy értsük jobban az elmúlt esztendõben velünk történteket, a személyeseket, a közösségi eseményeket, a szárnyszegettségeket, és emelkedettségeket. És legyen az újesztendõben több Lélek, több Jézusi Lélek, több Szentlélek a gyülekezetben, otthonainkban, emberi szövetségeinkben, lelki testvéri kapcsolatainkban. Ahogyan egy júniusi esküvõ igehirdetése hordozta: Jézus ad, és mindig jobbat ad! Tartsuk most alaposabban, aprólékosabban szemünk elõtt mindazt, amiben részünk volt 2011-ben. 5 pontban szeretném elétek tárni. 1. Kik alkotják gyülekezetünket, s ki milyen módon tartozik hozzánk? Szeretnék néhány szót szólni a lelkészekrõl, gondnokainkról, a presbitériumról, intézményeink vezetõirõl, kisközösségi és szolgálati ágak felelõseirõl, teológusokról, s a gyülekezet egészérõl is.

Lelkészeinkért hálás vagyok. Hivatalos alkalmazásban Skultétyné Fekete Katalin szeptember elejétõl került hozzánk, intézményi lelkészként dolgozik. Az a feladata, hogy óvodások, iskolások, munkatársak, szülõk között lelkigondozói szolgálatot végezzen, elõsegítse az intézmény és a gyülekezet szorosabb kapcsolatát, kismértékben itt a gyülekezetben is segítsen. Elkezdte feladatait, bizalmat talált a pedagógusok és a szülõk között, bizonnyal úgy alakul majd a munkája, ahogyan Pál is tanácsolja: Mindent megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok.. Tímár Gabriella szíve-lelke teljességével van közöttünk, fõállása és családja gondozása mellett a Simeon Otthon nem hivatalos lelkésze, áhítatait, látogatásait és beszélgetéseit idõseink valamennyien nagyon szívesen fogadják. Szószéki szolgálatai pedig telve vannak lélekkel és értelemmel, hitelesíti az abban sokféleképpen megjelenõ személyesség. Király Levente is itt maradt családjával együtt közöttünk rövid segédlelkészi szolgálatát követõen, doktori képzésben vesz részt, olykor szívesen prédikál köztünk, igehirdetéseinek karaktere személyes és fiatalos, gazdag teológiai tájékozódással, ezért is érezzük hitelesnek szolgálatait. Rúzsa Nagy Zoltán is egy esztendõt töltött velünk, az oktatási intézményben alkalmazhattuk félállásban, szaktanári, óraadói, hitoktatói munkakörben. Teológusainkat emlegetem a folytatásban, s elõmenetelük rendjében: Tamás fiam 6. esztendejét a kunszentmiklósi gyülekezetben tölti, Vass Réka hamarosan abszolvált teológus lesz, Dobó Ágota a 4. évfolyamon tanul, Tihanyi Kristóf és Áron fiam 2. éves hallgatók. Valamennyiükrõl,

úgy hiszem a gyülekezet egész közössége nevében mondhatom, jó bizonyságunk van: hivatástudattal, küldetésnek feszítõ erejével, az elsajátítandó ismeretek iránti szomjúsággal, s a gyülekezet közösségében is vállalt, színes, sokoldalú szolgálatukkal reménységgel tekintünk rájuk. A komáromi teológián folytatja levelezõ tagozatos teológiai tanulmányait Barcsa András testvérünk, s lelkigondozóiteológiai ismeretekben gazdag oktatásban vesz részt Horváth Ildikó, iskolánk pedagógusa. Velük kapcsolatban is kitûnik: Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert õk megelégíttetnek. (Mt 5,6). Alázattal, Isten iránti hálával mondom, az egész Dunamelléki Egyházkerületben kevés olyan gyülekezet van, ahonnan az elmúlt évtizedekben, a 60-as évektõl kezdve a mai napig olyan sokan folytattak teológiai tanulmányokat, mint Rózsatérrõl. Gondnokaink, dr. Kovács Attila és Pásztor Lajos legfõbb ismérve a közösség iránti szeretet, és egyértelmû felelõsség. Ha Református Egyházunk egészének állapotára tekintek, különbözõ gyülekezetek lelkészeire és gondnokaira gondolok, a számtalan nehéz konfliktusra, meg nem értésre, sokszor kibékíthetetlen ellentétekre, különösen is hálás vagyok azért a lelki-baráti kapcsolatért, amelyet gondnokainkkal megélhetek. Szolgálatukat a gyülekezet most azzal is elismerte, hogy kiemelt bizalomban részesítette õket az õszi presbiter és gondnokválasztáskor. Személyükben a gyülekezet életének az a sajátossága folytatódik, amely kitûnt már annak elsõ lelkésze, és a valamikori gondnokok közötti kapcsolatban. Nemzedékrõl nemzedékre vigyázza Isten a zsoltáros vallomását a gyülekezetben: Ó, mily szép és mily gyönyörûséges, ha a testvérek egyetértésben élnek. (Zsolt 133,1)

Presbitériumunk 6 éves szolgálatának a végére ért, ill. a gyülekezet Választói Közgyûlése szavazatai alapján megválasztásra kerültek régi-új presbitereink, pótpresbitereink. A mandátum végére ért közösség egyik markáns jellemzõje volt, hogy nõk is részt vettek a presbitérium munkájában. Kitûnt, egyáltalán nem jártunk velük rosszul, bizonyos ügyekben átgondoltabbá lettek döntéseink, árnyaltabban értékelhettünk, sokszínûbben gondolkodtunk. El kell mondani, hogy a 6 évig tartó idõszakban lényegesen lelkesebb volt az indulás, mint az érkezés. Elfáradt a presbiteri közösség. Némelyek különösen is. Átgondolva a felelõsséget, saját személyük alkalmasságát, és sok más körülményt, voltak néhányan, akik nem kívánták folytatni e szolgálatot. Köszönjük az eddigi részességet. Jó szívvel kívánjuk, hogy erõt, s lelkesedést merítve a következõ idõszakban újra találkozhassunk velük. Az új presbitérium hamarosan elkezdi szolgálatát. Január 22-én fogadalomtételre kerül sor, február elsõ hétvégéjét pedig Piliscsabán töltjük, ahol alaposabban áttekintük a feladatokat, szabadabban beszélgetünk, és lélekben is készülünk. Változtatásokra is sor kerül a presbitérium életében, meglátjuk Istennek és embereknek kedves, s megfelelõ-e a mód, ahogyan hatékonyabbá, személyesebbé, lelkiségében összetartóbbá szeretnénk alakítani e legfõbb gyülekezeti vezetõi testületet. Jövendõ presbitereinktõl feltétlenül több pontosságot, a szolgálatokban való hûséget és a közösségi alkalmakon való természetes jelenlétet várunk és remélünk. Intézményeink Isten kegyelmes és kedves akaratából mûködnek, megtartattak, jó szolgálatot töltenek be. Hûséges vezetõket tudhatunk élükön, szakavatott, gondos, figyelmes munkatársak veszik õket körül.

Simeon Otthonunk élete - bár mondhatjuk, mennyei drága elõtér - az idõskor természetes terheivel teljes. Az évtizedek és évek száma növekedésével a fájdalmak összetettebbek, a betegségek elmélyülnek, a korlátozottságok fokozódnak, az örömteli pillanatok rövidülnek, a gondozói, orvosi, ápolói figyelemre, szeretetre egyre nagyobb szükség van. Selyem Istvánné Jolánka az elmúlt esztendõ elejétõl lett a gondozottak közösségének tagja, összesen 15-en élnek az Otthonban, közöttük legidõsebb testvér, az idén 99. évébe lépõ Soós Ferencné Margit néni. Az intézmény vezetõje, dr. Kovács Attiláné Katalin elveszíthetetlen derûvel, kedvességgel, és olykor nagyon is szükséges határozottsággal igazgatja az életet, a munkatársak szolgálatát. Köszönjük, és segítõinek is minden szeretetüket. Komoly kihívás, hogy az állami költségvetés reálértékben sem tartja az intézményi támogatást, a normatívát, sõt, újra és újra még elvesz abból. Nem akármilyen ügyesség, rátermettség, megértés is kell ahhoz, hogy a külsõ szemlélõnek szinte észrevétlen legyen e meglévõ nehézség. Jó lenne megoldást találni a munkatársak magasabb illetményi megbecsülésére, reméljük, eljön ennek az ideje. Oktatási és nevelési intézményünkkel kapcsolatos legfontosabb hír, hogy a korábbi évekbõl, s kormányoktól elmaradt támogatás megérkezésével véglegesen lezárultak a kölcsönterhek. Ettõl az évtõl kezdõdõen, ha a jó gazdálkodás okán sikerül maradványt képezni, további fejlesztésekre lehet fordítani, s bírhat az intézmény olyan tartalék összeggel, hogy a váratlanul felmerülõ gondok közben is van megfelelõ likviditás. Milyen bátrak (?!) voltunk annak idején (s nem felelõtlenek, mint némelyek gondolták), amikor 2000-ben elkezdõdött az iskola, majd 2006-tól az új óvodaépület kiépítése. Az összességében 1500 m2-nyi építkezés, értéke szerint megközelíti a 300 millió Ft-ot! 1990-ben, ill. 1993-ban,

A gyüle

kezet...

az egyházi keretek közötti indulásban, semmi pénzünk nem volt, sõt templomépítésben fáradoztunk! Az intézménynek szinte a kezdetektõl, s az elmúlt évben is Nagy Gábor volt az igazgatója. Emberileg sokat köszönhetünk neki is. Személyiségének sok áldott jegye volt, amelyek lehetõvé tették, hogy barátsággal, kedvességgel, jó szóval, megértéssel, példaadó szorgalommal igazgasson, s érje el minden munkatárs életében, s a gyermekek között is azt az eredményességet, amely alapján Kispesten az egyik legjobb hírû oktatási intézmény iskolánk és óvodánk. Az óvodáról, s annak vezetõjérõl (Ablonczyné Szamosközi Éva), munkatársairól csak elfogultsággal tudok nyilatkozni, nem is szaporítom a szavakat. Így szoktam mondani: az óvoda, a maga épületével, összetartó munkatársi közösségével, a szülõk bizalmával egy drága ékszer a szememben. Külön megemlékezem iskolánk egyik meghatározó és intézményalapító pedagógusáról, aki az elmúlt év õszétõl nyugdíjba vonult. Soós Katalin élete, magas szintû oktatói munkája, a minden fillért vigyázó gondossága, konfliktusokat is szeretetben felvállalni tudó, felelõs vezetõi magatartása fáradhatatlan munkabírása nehezen lesz pótolható. Hála érte, hogy itt van gyülekezetünkben, találkozhatunk vele napra nap, iskolánk életében azonban nagyon hiányzik. Az a reménységünk - ha Isten egészségben tartja, s egy kis erõt gyûjthet - nyugállományú tanárként részese lesz még az oktatásnak. Az intézményeink életét számba véve lépjünk most ismét a gyülekezet közvetlen terébe. Közösségünk életének, ti magatok is tudjátok, mennyire jellemzõje, változatlanul, hogy nem csak az un. hivatalosak fáradoznak. De jó, hogy van-

nak sokan, akik szeretik Rózsateret, és e szeretetben helyet kap a közösségért való fáradozás. Gyermekeink között, serdülõk és ifjak közösségeiben, kisközösségi és házi csoportos alkalmakon, énekkari közösségben, szép zenélésben, kántori szolgálatokban, hétköznapi és ünnepi eseményekben, missziói, diakóniai, mûszaki, technikai, ifi szoba kialakítói, oktatói, gyógytornás, igéslap készítõ, úrasztali virágról gondoskodó, és más, ezernyi szolgálatban állnak helyt! A VAN gyülekezete mögé lépünk, és újra-újra felfedezzük - Istennek köszönetet mondva - mindazokat, akik készek a feladatokra. Elelfáradók és meg-megújulók, ifjak és idõsek, mindenütt mindenben jelen lévõk és egy-egy területen a maguk tehetségét megmutatók, évtizedek óta hûséggel munkálkodók és az elmúlt évben elsõször szolgálatot vállalók is vannak közöttük. Bölcsek és szorgalmasok, alázatosak és kedvesek, figyelmesek és nemet szinte sohasem mondók. Köszönöm minden mozdulásukat. Nem szeretném, ha kimaradna a visszatekintésbõl azoknak szeretettel és megértéssel való számbavétele, akik élete az elmúlt évben fájdalmakkal, veszteségekkel, lelki-fizikai erõtlenséggel, emberi lehetõségek fölé magasodó, kezelhetetlen gondokkal teli év volt. Nagy terheket hordoztak. Õket szem elõtt tartva, értük imádkozva nagy terheket hordozott a gyülekezet is. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a súlyos terhek kikezdik a hitet, a hûséget, a baráti, testvéri kapcsolatokat. Megidézem itt azokat a szavakat, amelyeket olvashatnak majd a testvérek édesapám közeljövõben kiadásra kerülõ tanulmányában, Jób könyve alapján. Ezt írja: A szenvedés sokszínû és rendkívül titokzatos dolog. A szenvedés olyan szükség, ami nélkül a romlandó test nem öltözhetne romolhatatlanságba. A szenvedés az emberi élet tartozéka, amiben a kegyesség sem kapott felmentést. A szenvedés

démonai olykor kiszabadulnak,, pusztításuk rettenetes, bûnös és ártatlan egyaránt áldozatul eshet. A szenvedést egyoldalúan értelmezni annyi, mint a vigasztalásra alkalmatlanná válni. Fontos észrevételek, forgassuk mi is a lelkünkben, tudnunk kellene jobban, mélyebben, több együttérzéssel sírni a sírókkal. Itt említem - a gyülekezet közösségét számba véve - hivatalos adatainkat is. Névjegyzékünk alapján 18 év felettiek 411-en tartoznak hozzánk, megközelítõleg 150-180 család, ill. háztartás. 23 keresztelésre került sor, utoljára 2005-ben, ill. azt megelõzõen 96-ban volt ilyen nagyszámú keresztelésünk. 16-an konfirmációi fogadalmat tettek, egy közülük felnõtt testvér volt. Házassági megáldatást kért 7 házaspár, közöttük a gyülekezet elsõ nemzedékéhez tartozó családokból is találunk fiatalokat, s külön felemlegetem, hogy az Abrók házaspár 25. éves jogi házassági évfordulón döntött úgy, hogy Isten áldását kéri a szövetségre. Szomorú események mentén, a vigasztalásban, együttérzésben is helyt kellett állni. 24 testvérünktõl köszöntünk el, közöttük Molnár Sándortól, Sinoros-Szabó Emilnétõl, Szabó Dánielnétõl, Gáspár Pálnétól, Huszti Istvántól. S már az újesztendõben is gyásszal indulunk: Pethes Gyuláné ravatala mellett kell megállnunk. Mindegyikük nagy veszteség. Adjon erõs lelket, és reménységet az élõ Isten. Évfordulós testvéreinkrõl is megemlékezem. 90., 85., 75., 50. születésnapi jubileumot ünnepeltek gyülekezetünk tagjai. Hálát adunk naptári rendben - Oláh Istvánné (90), Siklós Józsefné, dr. Elek Béláné (85), Hoffmeister Ferencné, Bartha Sándorné, Kincses Sándorné, Vándor Gyuláné (75), Kóra Károly, Varga László, Füle Tamás és felesége Hajnalka, Pásztor Lajos (50) mérföldköves életútállomásáért.

2. Az év fontosabb alkalmai, ünnepei, eseményei Az alkalomsorozatok, ezek az intenzív, napra-nap találkozások végig kísérték az esztendõt. Egyetemes imahét, evangélizáció, nagyhét estéi, Pünkösdre készítõ alkalmak, Hálaadás hete, a három református gyülekezetet egybefogó reformációi esték követték egymást. Az evangélizációra külön is kitérek. Emberileg nagy gond támadt. Az igehirdetést vállaló vendég lelkész, érkezése elõtt két nappal, kórházba került. Isten szeretete mégis kirendelte az alkalmas embert: az elsõ hívó szóra igent mondott Victor István nyugalmazott lelkész. Köszönjük az igent, s a tartalmas, átgondolt, ébresztõ igehirdetéseket. Táborozásaink sem maradtak el. Hétvégék Piliscsabán, házasokkal és konfirmandusokkal. Mátraháza pontatlan adminisztrációja miatt most Mályiban volt a szolgálók hétvégéje. Nyáron a kisebb és nagyobb gyermekeket, és az ifjakat fogadtuk szabadságforrási telkünkön, s Tahiban, megszeretett és megszokott helyükön megtartottuk gyülekezeticsaládi lelkiségi táborunkat is. Az õszön fiataljaink is kerestek alkalmas helyet, idõt egy hétvégére, s igen értékes volt az Ifi fél 7 alkalomsorozat is. Mindösszesen a gyülekezet teljes közösségének több mint a fele vett részt valamilyen léleképítõ konferencián. Megtartásukra, végig vitelükre most is csak úgy volt lehetõség, hogy sokan-sokan segítettek. Köszönjük. Gyülekezeti buszos kirándulásunk mentén ismét Erdélybe látogattunk, déli vidékeket kerestünk fel (Temesvár, Arad, Gyulafehérvár, Nagyenyed, stb.), nagyszerû idegenvezetéssel (dr. Egerházy Gizella), példaadó életekkel találkozva, történelmi helyeken megfordulva, egyik tisztelgésünk követte a másikat. Ismét mondogattuk magunkban, s

egymás között a Zsidókhoz írt levél ismert szavait: Akikre nem volt méltó - s tán ma sem méltó - a világ (Zsid 11,38), õk ösztönöztek bennünket egyértelmûbb magyarságra, hitéletre, áldozatra. Ünnepeink része volt az egészen új, hó végi vasárnap estéken látogatható un. Zenit (zenés ifjúsági istentisztelet) sorozat. Szívesen jöttek nem csak vendég igehirdetõk, zenészek, zenekarok, hanem maga a gyülekezet is. Új hangvételû, megszokott istentiszteleti rendünknél kötetlenebb együttlétek elgondolkoztattak bennünket a jövõrõl is. Köszönjük az elõkészítés, szervezés és lebonyolítás sok figyelmet igénylõ munkáját. Fehér asztalos, tartalmas, idõseink által különösen is szeretett és látogatott, Karácsonyra és Pünkösdre felkészítõ délutánjaink is voltak. Összeszokott, vidám, mosolygós team viszi végbe emberileg ezeket a kis alkalom csodákat, Dobó Kálmánné Márta vezetésével. És mennyi istentisztelet, ünnepekben, és évközben, igehirdetõk sokasága és sokszínûsége, bibliaórák, imaórák, kisközösségi alkalmak, nagytakarítással is hasznosuló finom ételkészítések (Oláh István és munkatársai), táborhelyeken való felújítási, karbantartó munkálatok (Bogyó László és segítõi), iskolai, idõsotthoni bensõséges ünnepek, családi otthonokban is sorra kerülõ, legújabban közös ebédeléssel is egybekötött házasköri alkalmak (Pásztor-Magyaródi házaskör), Kismama kör (Király Teodóra, Kassai Ildikó), Nikodémus köri értelmes, elgondolkodtató, beszélgetésre késztetõ vendéges alkalmak, gyermek (Nagy Béláné Eszter és munkatársai / Bartha Anikó, Harasztiné Viktória és segítõik / Uttry Orsolya, Pénzes László sok-sok támogatóval együtt) és ifjúsági

életünket (Schliszka Csaba és Eszter / Huszár Márta és Lajos Ágnes, munkatársakkal kiegészülve) áttekintõ megbeszélések, együttlétek, asszony kör (Illés Lászlóné), stb., stb. Megemlítem felsorolásszerûen (ABC rendben) azokat, akik vendégként tisztelték meg közösségünket, s elõadással, igehirdetéssel, bizonyságtétellel szolgáltak: Ablonczy Zsolt, dr. Boross Gézáné, Dányi Nagy Márió, Fodorné Ablonczy Margit, Gottfrid Richard, Illés Dávid, Kelemen János, dr.kolarist Krisztina, Lõrincz László, Márkus Gábor és felesége, dr. Nagy István, Nagy Péter, Szalai András, Pocsaji Miklós, Széll Bulcsú, Szûcs László, Victor István. Papok, professzorok, elõljárók, laikusok, Istennek áldottjai. Köszönjük. 3. Anyagi háztartásunkról Mindenki úgy adjon, ahogyan elõre eldöntötte a szívében, ne kedvetlenül vagy ne kényszerûségbõl, mert a jókedvû adakozót szereti az Isten írja Pál a korinthusiaknak (2 Kor 9,7). Így történt közöttünk is? Bizonnyal így is. Országos méretekben jelentkezõ pénzügykezelési gondok, hatalmas adósságok, nehezen kifizethetõ csekkek, létfenntartáshoz alig elegendõ muníciók, a másikra való rászorultság és segítségnyújtás hordozandó terhei között, a közösség tiszteletreméltó áldozatra volt képes 2011-ben is. Sõt! Természetes volt a szolidaritás, a bajbajutottak mellé állás. Amennyi a nehézség a hiány okán, annyi a lelki csendes öröm az adásban és elfogadásban. Mennyi becsülendõ szemérmesség volt az adakozókban, amikor, kik tehették, anonim módon gyakorolták ezt.

Köszönjük a perselyáldozatot. Kis mértékben több volt, mint az elõzõ esztendõben. Összesen 2.117.000.-Ft. A fenntartásra befizetett áldozathozatal 6.103.000.- Ft volt. Templom alapítványunk bevétele 900.000.- Ft volt, ez magában foglalja az 1 %-os befizetések 450 ezer Ft-ját is. Hálásak vagyunk az un. Butik szolgálatért, itt a bevétel 771.500.- Ft volt. Nehémiás alapunkra, amelynek bevételeit épületfelújítási célokra fordítjuk, összesen 430 ezer Ft érkezett. Korábban már említésre került, Önkormányzatunk is támogatott bennünket 600 ezer Ft-tal a kispesti egyházi felújítási alapból, melybõl a templomtér belsõ festését tudtuk elvégeztetni (Mátrai György). Természetesen sok kötelezettségünk volt kiadási oldalon is. Fûtési, világítási, s más közüzemi terheink, személyi illetmények, segélyek, támogatások meghaladták a 6,5 millió Ft-ot. Perselyáldozatainkkal segítettünk intézményeket, gyülekezeteket: a Tiszta Forrás alapítványt 120 ezer, a Szemere-telepi templomépítést 45 ezer, Nagykovácsi épülõ templomát 25 ezer, a Baár-Madas Gimnáziumot ugyancsak 25 ezer Ft-tal támogattuk. Segíteni igyekeztünk a hétvégi és egész hetes táborozásainkat, összesen közel félmillió Ft-tal (Tahi, Mátraháza, Piliscsaba). A karácsonyi jelképes köszönetmondó ajándékok, az évközi és év végi szeretetvendégségek együttesen ugyancsak közel 500 ezer Ft-ba kerültek. Épületfelújításokra, táborozóhelyek gondozására 490 ezer Ft-ot költöttünk, hangosítás, hangfelvétel, videotechnikai kiadások megközelítették a 100 ezer Ft-ot. Csak a legfontosabbakat említettem. Az esztendõzáráskor ténylegesen mûködésre felhasználható maradvány összegünk 755 ezer Ft volt. Ez a maradvány valamivel magasabb, mint ahogyan az elmúlt évben indultunk.

Hadd legyen szabad gondnokaink és presbitereink nevében is megköszönni minden családnak, minden testvérnek a hálaáldozatot! Sokan kérdezik év közben milyen mértékben illik, mélyen mértékben tisztes az áldozathozatal. Az egyházi ajánlás a keresmény 1%-t jelöli meg. Az ószövetségi norma a tized, az újszövetségi a szükség szerinti. Örömmel jelzem, hogy gyarapodtak a gyülekezetben a tizedrészt felajánlók, s közöttük hála érte a pályakezdõ, állásban lévõ fiatalok is! Pénzügyi adataink fontos része iratterjesztési szolgálatunk forgalma. Köszönetet mondunk a Bartha Sándornak és feleségének Klárának, 33 éve fáradoznak. A teljes pénzforgalom 649 ezer Ft volt. A kínálatban idén is szerepelt a Bibliaolvasó Kalauz, ebbõl 100 darab, az Útmutatóból 40 db fogyott. Örömünk hogy esetenként más kiadványok is elõtérbe kerültek. Félemeleti szobánk is segített ebben, jelen volt egyszer-egyszer a Keresztút kiadó, és az Open Art is, a maga szép, míves anyagaival, s a karácsonyi elõzetesben még tetszetõs bibliaborítók közül is válogathattunk. Megköszönöm, hogy anonim ajándékként vásárolhattunk 30 új énekeskönyvet, ráfért a frissítés a készletre, mert elhasználódtak a régiek. Külön megköszönöm a pénzügykezelésben mindig, mindenhol segítõ jobbot nyújtó Siklósi József, Pásztor Lívia, Sándorné Judit hûségét, munkáját.