Pályázati felhívás Egy vers,, egy festmény szavak nélkül. Olyan grafikákat / festményeket várunk, ami kapcsolódik az ajánlott művek egyikéhez. A technika: tetszőleges. Méret: A/4 A pályázatokat 2013. március 29. napjáig folyamatosan várjuk. A műved hátuljára írd fel nevedet, osztályodat és a kiválasztott mű címét. A pályázó 1 munkát nyújthat be. Az elkészült alkotást az iskola könyvtárosának adhatod le. Jó munkát és sok sikert kívánunk! Bálint Etelka könyvtáros
B. Radó Lili: Ünnep Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz, hogy szíved bíborborával vársz reám és ó-ezüsttel terítesz miattam; s hogy el ne fussak előled riadtan, lelked titkos, százegyedik szobáját virággal díszíted fel énnekem. Tiéd minden ujjongó énekem, tiéd lelkem szivárványos zománca, tiéd a derű, mely rólam szerteárad, nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat, örömnek jövök, sohase verlek láncra, ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál. Rákos Sándor: Pók-románc Pók-korában jól ismertem kegyedet, lenge háló csücskén fogtunk legyeket. Fölöttünk egy kancsal poszméh lebegett, nyolc kacsója is volt Önnek, s ezeket mind megkérte az a méh, kit kegyed három álló hétig szeretett. S végül persze megevett. Szabó Lőrinc: ÉBREDÉS Áttetsző arany ingében ragyogva jött a nyári hajnal a réten át; azt hitte, hogy még alszom, mert mikor házam elé ért, elmosolyodott, körülnézett s a nyitott ablakon nesztelenül beugrott a szobámba, aztán könnyű ingét ágyamra dobva bebújt hozzám a takaró alá. Azt hitte, hogy még alszom s megölelt s én mozdulni sem mertem, félve, hogy felébredek és álomnak remélve, hogy ébren vagyok és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem, hogy karjaimba fészkelje magát, s mintha egyetlen érzék erejébe gyült volna testem-lelkem minden éhe és szomja és a beteljesedés minden igérete, csak a tapintás néma ajkával s vak szemeivel szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem az égi vendég ajándékait: ujjainak játékában a napfény lobogó lepkéit, karjában a rét illatának harmatos husát s egész testében az egymásbaringó felhők mindenütt egyforma ölét. Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul feküdtem ott a gyanútlan karokban, de mikor végre álom s ébredés közt félig tolvaj s fél-részeg öntudattal megloptam az istenek gyönyörét, nem bírtam tovább és csókolni kezdtem és felütöttem szememet Ő ép fölnézett rám. A kedves mosoly megüvegesedett rémült szemén, arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: Te meglestél!... sikoltotta, s felugrott és menekült, már az ablakhoz ért és belefoszlott a hajnali égbe. Én felültem és értelmetlenül és soká bámultam magam elé: szénaszag csapott be az ablakon, messziről zúgott a hegyi patak, a szoba még sötét volt, de a nap már ágyamra tűzött, és a takarón úgy pihent a fény tűzfátyola, mint egy odadobott könnyű arany ing.
Boda Magdolna: Idegen madár Idegen vagyok. Igaz már tudod, hogy két cukorral iszom a kávét és hogy reggelente nem fésülködöm. Tudod, hogy tudom: jó a világ és rossz. Hogy néha úgy megyek, hogy állok. Idegen vagyok. Tudod, hogy erős vagyok, néha mégis sírok, ha elbukni látszom. Hogy bátorságomban félek és hogy sokat beszélek, de igazából már én sem figyelek magamra. Idegen vagyok. A bizonyosságok elhagytak. Idegen tenyerekből idegen mosolyokat szemelgetek, mint egy folyton éhes madár. Mint egy folyton éhes idegen madár. Vajon meddig tart az idegenség sivatagja, vajon meddig tart e tikkasztó vándorlás? Mikor mondod, hogy isten hozott? Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani? A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindíg, mindíg játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfõre ülni, borból-vízbõl mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú õszt, lehet-e némán teát inni véled, rubinteát és sárga páragõzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, ez az utcaseprõ, szegény, beteg ember, ki fütyörész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretõt, színlelni sírást, cifra temetõt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált? Gyurkovics Tibor: Arc Bejön egy arc és nem megy többet el. Egészen behajol a képbe. Tapogatózó ujjunk alatt ver a homlok érverése. Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. Nem néztük jól meg az ablakkeretben. De tarkójára tűz a Nap és értjük őt egyre fényesebben. Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc. Szabálytalan az orra, szája, de közelebb jön s pontosan kirajzolódik mindegyik vonása. Mert hátulról kap megvilágítást, hogy fölragyognak könnyű ujjai. Bejön, leül, levetkezik, és nem tudjuk már elbocsátani.
Kasza Béla: TORNYOK, FÉNYEK Hajós szívvel vízben égek, szélre bízom kedvem, gondom. Alkony táján körülvesznek sárga vérű fehér fények, s miközben egy imát mondok, odafent a délceg tornyok égig érnek. Meggyesi Éva: Vártalak Vártalak téged hosszú éjszakákon vártalak hosszú hónapokon át mégsem hittem hogy megérkezel hozzám csak az ösztönöm súgta meg talán. azután jött egy hideg őszi éjjel s te jöttél hirtelen,váratlanul, mikor megláttalak rögtön úgy éreztem te vagy a világon a legszebb kisfiú. Azóta úgy érzem beteljesült sorsom s ha arcomon simít csöppnyi kis kezed nincs nálam boldogabb ezen a világon szeretlek téged, édes gyermekem!