NNCL1686-59Fv1.0 Darren Shan A SÖTÉTSÉG VADÁSZAI Darren Shan regényes története HETEDIK KÖNYV Móra Könyvkiadó
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Hunters of the Dusk HarperCollinsPublishers Ltd. 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith London W6 8JB Darren Shan, 2002 A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével Fordította F. Nagy Piroska A sorozatterv és a borító Papp Beatrix munkája, Hungarian translation F. Nagy Piroska, 2003 Hungarian edition Móra Könyvkiadó, 2003 Vadássz Darren Shanra a www.darrenshan.com weboldalon
Ajánlás Shirleynek és Dereknek (A Szépség és a Szörnyeteg) Az edzőtársaknak: Gillie Russellnek és Zoe Clarke-nak Az első sorból figyelő Christopher Little klánnak VZSR (Véres Zsigerek Rendjel) díjazottai: Kerry Goddard-Kinch és Christine Colinet la femme fatale
BEVEZETÉS Tragikus tévedések kora volt. Az én tragédiám tizennégy évvel korábban kezdődött, amikor úgy megigézett egy vámpír elképesztő mutatványokra képes tarantellapókja, hogy elloptam tőle. Sikeres tettemmel azonban mindent elrontottam, s bűnömért azzal kellett fizetnem, hogy nem lehettem többé ember. Halottnak tettetve magam elhagytam a családomat és az otthonomat, hogy az éjszaka egyik vérivó teremtményének inasaként a Cirque Du Freak társulatával járjam a világot. A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok. Egyszersmind Vámpír Herceg is, méghozzá olyan megdöbbentő események sorozata nyomán, melyekről még ma is alig tudom elhinni, hogy csakugyan megtörténtek. A hercegek a vámpírklán mindenki által tisztelt vezérei, akiknek minden vámpír engedelmességgel tartozik. Mindössze öten vagyunk a többiek: Paris Skyle, Mika Ver Leth, Nyíl és Vancha March. Hat éve vagyok herceg, s azóta élek erődítményünk, a Vámpírok Hegyének termeiben. Ez idő alatt megismerkedtem népünk szokásaival és hagyományaival, s tanulgattam, hogyan válhat belőlem köztiszteletben álló, tekintélyes vámpír. Megismertem a hadviselés módozatait, valamint a fegyverek használatát. A harc szabályainak ismerete elengedhetetlenül hozzátartozott a vámpírok neveltetéséhez, most különösképpen mert háborúban állunk. Ellenfeleink lilásvörös bőrű unokatestvéreink, a vérszipolyok. Sok tekintetben hasonlítanak ránk, vámpírokra, de egy nagyon lényeges szempontból mások, mint mi megölik azt, akinek a vérét isszák. Mi nem ártunk azoknak, akikből táplálkozunk csak kis mennyiségű vért szívunk a kiszemelt emberből, míg a vérszipolyok szégyennek tartják, ha nem szívják ki áldozatuk összes vérét. Habár a vámpírok és vérszipolyok egymás iránti szeretete nem múlt el végérvényesen, a két klán évszázadok óta kínos
fegyverszünetben él egymással. Ez hat évvel ezelőtt megváltozott. Akkor néhány vérszipoly egy Kurda Smahlt nevű áruló vámpír segítségével megrohamozta a Vámpírok Hegyét, méghozzá azzal a céllal, hogy átvegyék az uralmat a Hercegek Termében. Legyőztük őket (nagyrészt annak köszönhetően, hogy még a támadás megindítása előtt lelepleztem a tervüket), majd amikor kifaggattuk az életben maradtakat, megdöbbenve értesültünk arról, hogy mi indította őket a támadásra. A vámpírokkal ellentétben a vérszipolyoknak nem voltak vezéreik náluk e téren is teljes demokrácia uralkodott, de amikor hatszáz évvel ezelőtt elszakadtak a vámpíroktól, a Mr. Tiny néven ismert titokzatos, nagy hatalmú mágus elment hozzájuk, és nekik adta a Tűz Koporsóját. Ez a koporsó elevenen elégetett mindenkit, aki belefeküdt de Mr. Tiny elárulta, hogy egy éjszaka eljön valaki, aki sértetlenül fog kiszállni belőle. Ő fogja győzelmes háborúba vezetni a vérszipolyokat a vámpírok ellen, s attól kezdve ők lesznek az éjszaka egyedüli urai. A kihallgatás során legnagyobb riadalmunkra megtudtuk, hogy a Vérszipolyok Ura már el is jött, és vértestvéreink világszerte készülődnek a kegyetlen, véres háborúra. Mihelyt kínos halálra ítélt támadóink sorsa beteljesedett, futótűzként terjedt el a hír a Vámpírok Hegyéről: Hadban állunk a vérszipolyokkal! És azóta is dúl a harc közöttünk, melyben ádáz küzdelmet vívunk, hogy megcáfoljuk Mr. Tiny baljós jövendölését, mely szerint mi leszünk a háború legyőzöttei, s el fognak törölni bennünket a föld színéről...
Megint egy hosszú, fárasztó éjszakát töltöttünk a Hercegek Termében. Egy Staffen Irve nevű tábornok jött jelenteni nekem és Paris Skyle-nak. Paris volt a legöregebb élő vámpír: több mint nyolcszáz esztendő nyomta a vállát. Messziről föl lehetett ismerni lengő, fehér hajáról, hosszú, ősz szakálláról és hiányzó jobb füléről, melyet egy sok évtizeddel ezelőtti összecsapásban veszített el. Staffen Irve már három éve aktív frontszolgálatot telesített, és rendszeresen kaptunk tőle gyors helyzetjelentéseket a Sebhelyesek Háborújáról (a széles körben elterjedt kifejezés az ujjak végén látható hegekre utalt, melyek közös jellemzői voltak a vámpíroknak és a vérszipolyoknak). Különös háború volt ez. Nem vívtunk nagy csatákat, s egyik fél sem használt lőfegyvereket a vámpírok és a vérszipolyok csak kézifegyverekkel harcoltak: karddal, furkósbottal, lándzsával. A háború elszigetelt csatározások sorozatából állt: három-négy vámpír egymással összefogva, életre-halálra összemérte az erejét nagyjából ugyanennyi vérszipollyal. Négyen voltunk hármójukkal szemben mesélte Staffen Irve az egyik legutóbbi összecsapásáról. Csakhogy az én fiaimnak inukba szállt a bátorságuk, míg a vérszipolyok vérre szomjaztak. Egyiküket megöltem ugyan, de a többiek elmenekültek, két emberemet holtan, a harmadikat meg harcképtelenné vált fél karral hagyva hátra. Emlegette valamelyikük a Vérszipolyok Urát? kérdezte Paris. Nem, fenséges úr. Azok, akiket élve fogok el, még kínzás alatt is csak nevetnek a kérdéseimen. A hat év alatt, amióta a Vérszipolyok Urára vadásztunk, soha nyomát se láttuk. Tudtuk, hogy még nem vérezték meg többen is mondták a vérszipolyok közül, hogy még tanulja a szokásaikat, s csak aztán áll be maga is vérszipolynak. Az általános vélemény szerint, ha van egyáltalán esélyünk rá, hogy meghiúsítsuk Mr. Tiny jóslatát, csak abban az esetben járhatunk sikerrel, ha felkutatjuk és megöljük őt, még mielőtt teljesen átveszi a klán feletti uralmat.
Egy csomó tábornok várta, hogy beszélhessen Parisszel. Mihelyt Staffen Irve elment, rögtön elő is léptek, de intettem nekik, hogy menjenek vissza. Fogtam egy csupor meleg vért, és odanyújtottam a félfülű hercegnek. Mosolyogva lehajtotta, majd remegő keze fejével letörölte a vért a szájáról hiába, a haditanács vezetése megviselte az agg vámpírt. Fejezzük be mára? kérdeztem; aggódtam az egészségéért. Megrázta a fejét. Fiatal még az idő motyogta. Nem úgy, mint te szólalt meg egy ismerős hang hátam mögött: Mr. Crepsleyé. A vörös köpönyeges vámpír ideje java részét velem töltötte: bátorított, s ellátott tanácsokkal. Kényes helyzetben volt. Egyszerű vámpír lévén nem rendelkezett semmilyen megnevezhető ranggal, s így még a legközönségesebb tábornok is parancsolhatott neki. Ugyanakkor mint a testőröm nem hivatalosan a hercegek hatalmát gyakorolta (hiszen gyakorlatilag mindig az ő tanácsai szerint jártam el). A valóságban Mr. Crepsley közvetlenül Paris Skyle után következett a rangsorban, de ezt nyíltan senki sem ismerte volna el. A vámpírok roppant komolyan veszik a formaságokat! Pihenned kellene mondta Mr. Crepsley Parisnek, miközben kezét a herceg vállára tette. Ez a háború sokáig el fog húzódni. Nem szabad túl hamar kimerítened magad. Később is szükségünk lesz rád. Badarság! nevetett Paris. A jövő a tied és Darrené. Én a múlt vagyok, Larten. Ennek a háborúnak én már nem érem meg a végét, ha csakugyan oly soká tart, mint ahogy tartunk tőle. Ha most nem teszem rá a kézjegyemet, akkor soha nem fogom. Mr. Crepsley már épp tiltakozni akart, de Paris fölemelte görbe mutatóujját, s ezzel elhallgattatta. Az öreg bagoly nem szereti, ha fiatalnak és férfiasnak mondják. Én már utam végére érkeztem, és aki mást mond, az bolond, vagy hazug, vagy mindkettő. Mr. Crepsley engedelmesen fejet hajtott.
Jól van. Nem vitatkozom veled. Remélem is húzta el az orrát Paris, és elcsigázottan mocorgott a trónszékén. De ez tényleg kimerítő éjszaka volt. Még beszélek ezekkel a tábornokokkal, aztán elvonszolom magam a koporsómhoz, és alszom egyet. Darren boldogulni fog nélkülem? Menni fog neki jelentette ki Mr. Crepsley bizakodva, és a tábornokok közeledtére alig észrevehetően mögém állt, hogy ha kell, rendelkezésemre álljon a tanácsaival. Paris még hajnalban sem vonult vissza a koporsójába. A tábornokoknak nagyon is sok megbeszélnivalójuk volt a vérszipolyok hadmozdulatait tanulmányozva próbálták megállapítani Uruk lehetséges rejtekhelyét, így majdnem dél lett, mire az agg herceg távozhatott. Rövid pihenőt engedélyezve magamnak bekaptam pár falatot, majd meghallgattam a Hegy három harci kiképzőjét, akik a frissen kinevezett tábornokokat oktatták. Ezután két új tábornokot kellett frontszolgálatra küldenem, hogy átessenek a tűzkeresztségen. Sebtében elvégeztem a rövid szertartást meg kellett kennem a homlokukat vámpírvérrel, és el kellett mondanom felettük egy ősi harci imádságot, aztán sok szerencsét kívánva útra bocsátottam őket, hogy öljék a vérszipolyokat, vagy haljanak hősi halált. Ezek után jöhettek hozzám a vámpírok mindenféle problémáikkal és kérdéseikkel. Elvárták tőlem, a hercegtől, hogy a létező összes dologgal foglalkozzam, holott én csak egy ifjú, tapasztalatlan félvámpír voltam, ki inkább jobb híján, semmint megérdemelten lettem herceg. A klán tagjai azonban tökéletesen megbíztak a hercegeikben, s így engem is ugyanazzal a tisztelettel kezeltek, mint Parist vagy bármelyik másik herceget. Amikor az utolsó vámpír is elment, szundítottam három kurta órácskát a függőágyamban, melyet a Terem hátuljában szereltem föl. Ébredés után ettem egy kevés félig sült, sós vaddisznóhúst, s leöblítettem vízzel és egy csupor vérrel. Aztán visszaültem a trónomra, hogy tovább folytassuk a titkos
haditervek készítését, és meghallgassam a jelentéseket. Vérfagyasztó üvöltésre ébredtem. Álmomból felriadva leestem a sziklába vájt cellám hideg, kemény földpadlójára. Kezem önkéntelenül is rövid kardom után kapott, melyet éjjel-nappal a derekamra csatolva viseltem. De mihelyt oszladozni kezdett agyamról az álom köde, rájöttem, hogy csak Harkat üvöltött: megint valami lidérces álom gyötörte. Harkat Mulds törpe személy volt; kék köpenyt viselt, és Mr. Tinynek dolgozott. Valaha ember volt, habár nem emlékezett egykori önmagára, sem arra, hogy mikor és hol élt. Amikor meghalt, a lelke fogolyként itt maradt a földön, míg Mr. Tiny egy új, törpe testben vissza nem küldte az életbe. Harkat ráztam meg erélyesen. Ébredj! Az egész csak álom. Harkatnak hiányzott a szemhéja, csak hatalmas, zöld szeme fénytelen, homályos tükrén látszott, hogy alszik. Most fény lobbant bennük, s ő hangos nyögéssel kigurult a függőágyából, akárcsak percekkel előbb én. Sárkányok! Sikoltását némileg tompította a maszk, melyet állandóan az arcán viselt; tíz-tizenkét óránál tovább nem volt képes belélegezni a közönséges levegőt, így a maszk nélkül meghalt volna. Sárkányok! Nem sóhajtottam. Csak álmodtad őket. Harkat mereven rám szögezte természetellenesen zöld szemét, majd megnyugodva lerántotta a maszkját, és fűrészfogas hasítékra emlékeztető nagy, szürke szájával rám vigyorgott. Bocs, Darren. Felébresztettelek? Nem füllentettem. Már ébren voltam. Egy lendülettel visszapattantam a függőágyamba, aztán csak ültem, és elgondolkodva néztem Harkatot. Csúf volt az istenadta, nem vitás. Kurta, zömök testű, penészesszürke bőrű, se füle, se orra illetve füle volt, csak a koponyája bőre alá rejtve, ellenben szagot vagy ízt egyáltalán nem érzett. Nem volt haja, a szeme kerek és zöld, mint már említettem, és éles kis fogakkal teli szájában alig látszott
sötétszürke nyelve. Az arcát mintha úgy öltögették volna sebtében össze tisztára mint Frankenstein szörnyetege. Na jó, én magam sem voltam egy szépség ilyesmi nem jellemző a vámpírokra. Arcom, testem és végtagjaim csupa heg, forradás és égésnyom, melyek legtöbbjét az Avatási Próbák során szereztem (ezeket két évvel ezelőtt, másodszori nekifutásra teljesítettem). Ráadásul még kopasz is voltam, mint egy csecsemő, attól, hogy az első Próbáim során csúnyán összeégtem. Harkat volt az egyik legjobb barátom. Már kétszer mentette meg az életemet: amikor útban a Vámpírok Hegye felé megtámadott egy veszett medve, és az első, kudarccal végződött Próbáim alatt, amikor vérbősz vadkanokkal küzdöttem. Rossz volt látnom, mennyire feldúlják az utóbbi pár évben sűrűn felbukkanó rémálmai. Ez is ugyanarról szólt, mint a többi? kérdeztem. Igen bólintott. Egy hatalmas pusztaságban bolyongtam. Az ég vörös volt. Kerestem valamit, de... nem tudom, mit. Nyársakkal telerakott gödröket láttam. Egy sárkány rám támadt. Visszavertem, de... jött egy másik. Aztán még egy. Aztán... Keservesen felsóhajtott. Harkat beszéde sokat javult azóta, hogy először megszólalt. Eleinte két-három szavanként meg kellett állnia levegőt venni, de idővel megtanulta, hogyan szabályozza a légzéstechnikáját, és már csak a hosszabb mondatok közben tartott szünetet. Megjelentek az árnyékemberek is? faggattam tovább. Néha árnyalakok is jöttek, akik üldözték és megkínozták őt. Most nem, de jöttek volna, ha... nem ébresztesz föl. Harkat testét izzadság lepte el a cseppek halványzöld színűek voltak, s enyhén remegett a válla. Álmai nagyon meggyötörték, ezért ameddig csak bírta, ébren maradt, s így háromnaponként mindössze négy-öt órát aludt. Akarsz enni vagy inni valamit? érdeklődtem. Nem felelte. Nem vagyok éhes. Felállt, s kinyújtóztatta vaskos karjait. Mindössze egy kendőfélét viselt a dereka körül, így látni lehetett sima hasát és mellét nem voltak mellbimbói,
se köldöke. Jó, hogy itt vagy mondta, magára kanyarítva kék köpenyét, melynek viseléséhez ragaszkodott. Idejét sem tudom, mikor... voltunk együtt. Tudom nyögtem keservesen. Ez a háborúsdi teljesen kikészít, de nem hagyhatom, hogy Paris egymaga kínlódjon vele. Szüksége van rám. Hogy van a felséges Skyle úr? kérdezte Harkat. Állja a sarat. De nagyon nehéz dolga van. Rengeteg döntést kell hozni, számtalan csoport mozgását megszervezni, sok vámpírt a halálba küldeni... Egy darabig hallgattunk. A Sebhelyesek Háborújára gondoltunk, meg a vámpírokra köztük megannyi jó barátunkra, akik odavesztek a harcokban. És te hogy vagy? kérdeztem, elűzve sötét gondolataimat. Sok a dolgom válaszolta. Seba egyre keményebben dolgoztat. Pár hónapos ténfergés után Harkat kezdett besegítem a szállásmesternek, Seba Nile-nak. Ő felelt azért, hogy a Vámpírok Hegyében ne fogyjanak ki az élelem-, ruha- és fegyverkészletek. Harkat kezdetben a ládákat, rekeszeket és zsákokat cipelte, de hamarosan megtanult eligazodni a készletekben s a vámpírok igényeinek kielégítésében, és azóta Seba első helyetteseként tevékenykedett. Hamarosan vissza kell menned a Hercegek Termébe, nemde? tudakolta. Mert Seba szeretné, ha meglátogatnád. Mutatni akar... néhány pókot. A hegy a Ba'Halen pókjai néven ismert pókok ezreinek adott otthont. Vissza kell mennem feleltem sajnálkozva. De igyekszem mielőbb benézni hozzá. Jól tennéd mondta erre Harkat komolyan. Kimerültnek látszol. Nem Paris az egyetlen, akinek... pihenésre van szüksége. Nem sokkal ezután el kellett mennie, hogy felkészüljön egy tábornokcsoport érkezésére. Én meg a függőágyamban fekve bámultam cellám sötét sziklamennyezetét már nem tudtam
visszaaludni. Ugyanabban a cellában voltam, amit a Hegyre érkezésünkkor először osztottam meg Harkattal. Szerettem ezt a kis kamrát még leginkább ezt tekintettem valamiféle hálószobának, de csak ritkán időzhettem benne hosszabb ideig. Az éjszakáim nagy részét a Hercegek Termében töltöttem, és az a pár szabad óra, ami még jutott, rendszerint elment evéssel vagy edzéssel. Végigsimítottam kopasz fejemen, és erről eszembe jutottak az Avatási Próbák. Második nekifutásra simán teljesítettem őket. Nem kellett volna hercegként már nem volt kötelező a próbák teljesítése, de nem éreztem volna jól magam, ha nem csinálom végig. Az akadályok sikeres leküzdésével bebizonyítottam magamnak, hogy méltó vagyok a vámpírságra. A sebhelyeket és az égésnyomokat leszámítva nem sokat változtam az elmúlt hat év alatt. Félvámpír lévén ötévenként mindössze egy évet öregedtem. Valamivel magasabb voltam, mint amikor Mr. Crepsleyvel elhagytuk a Cirque Du Freaket, s valamelyest határozottabbakká, érettebbekké váltak a vonásaim is. De továbbra sem voltam teljes értékű vámpír, és amíg nem leszek az, sokat nem fogok változni. Akkor majd jóval erősebb leszek, be fogom tudni gyógyítani a sebeket a nyálammal, a leheletemmel öntudatlan álmot tudok majd bocsátani a kiszemelt emberre, és telepatikus úton fogok érintkezni vámpírtársaimmal. Sőt, képes leszek még suhanni is, így nevezzük a vámpírok szupergyors sebességű futását. Ezzel szemben nem fogom bírni a napot, és ezért fényes nappal nem járhatok-kelhetek többé a világban. De mindez még odébb van. Mr. Crepsley egy szót sem szólt arról, hogy mikor leszek teljesen megvérezve, de úgy gondoltam, addig semmiképpen, amíg el nem érem a felnőttkort. Ez még tíz-tizenöt év a testem olyan volt, mint egy tizenévesé, tehát sokáig élvezhettem (vagy szenvedhettem) még hosszúra nyúlt gyerekkoromat. Félórát heverészhettem így, aztán fölkeltem és felöltöztem. Megszoktam már, hogy talpig világoskékbe kell öltöznöm, s nem
maradhat el a hosszú, fejedelmi palást sem. A jobb hüvelykujjam most is beleakadt a tunika karjába hat évvel ezelőtt eltörtem, s azóta is fura szögben kiállt. Vigyázva, nehogy különlegesen erős körmeimmel kiszakítsam az anyagot a puhább sziklába lyukat tudtam vájni velük!, kiszabadítottam az ujjam, és befejeztem az öltözködést. Könnyű cipőt húztam, majd tenyeremmel végigsimítottam a fejemen, nincs-e benne kullancs. Újabban, mindenki bosszúságára, nagyon elszaporodtak a Hegyben. Aztán elindultam vissza a Hercegek Termébe, hogy ismét eltöltsek ott egy taktikai megbeszélésekkel és vitákkal teli hosszú éjszakát. A Terem ajtaját csak herceg tudta kinyitni, mégpedig vagy úgy, hogy egyik tenyerét ráfektette az ajtóra, vagy belülről, a trónszékén lévő kapcsoló megérintésével. A Terem falain, melyeket évszázadokkal ezelőtt Mr. Tiny és törpe népsége emelt, semmivel nem lehetett rést ütni. Az életünkben létfontosságú szerepet betöltő Vérkő itt, ebben a Teremben volt elhelyezve. Varázserejű tárgy volt. Minden vámpír, aki csak eljött a Hegyre (a világon szétszórtan élő háromezer vámpírnak életében legalább egyszer meg kellett tennie ezt az utat), kezét egyszer a Kőre tette, és átcsorgatta rajta vére egy részét. Ettől kezdve a Vérkő segítségével meg lehetett találni őt, bárhol járt is. Így például ha Mr. Crepsley tudni akarta, hol van most Nyíl, kezét a Kőre téve csak rá kellett gondolnia, és perceken belül meg tudta határozni a herceg helyzetét. Vagy ha gondolatban egy területre összpontosított, a Kő megmondta neki, éppen most hány vámpír található ott. Én nem használhattam a Követ mások felkutatására erre csak telivér vámpírok voltak képesek, engem viszont meg lehetett találni a segítségével, mivel a Kő vért vett tőlem, amikor herceggé választottak. Ha a Vérkő valaha a vérszipolyok kezére kerülne, minden vámpírt fel tudnának vele kutatni, aki csak összekapcsolódott vele. Többé nem tudnánk elrejtőzni előlük. És akkor megsemmisítenének bennünket. E veszély miatt akadtak
vámpírok, akik el akarták pusztítani de egy legenda szerint végveszélyben épp a Kő menthet meg minket. Épp ezen gondolkoztam, mialatt Paris a Vérkő segítségével mozgatta a csapatokat a harctéren. Amikor megérkeztek a vérszipolyok helyzetéről szóló jelentések, Paris a Vérkővel megnézte, hol vannak a tábornokai, telepatikus úton érintkezésbe lépett velük, így adva nekik parancsot a helyváltoztatásra. Mindez rettenetesen kiszívta az erejét. Mások is használhatták volna a Követ, de Parisnek mint hercegnek a szava parancs volt, és gyorsabbnak is gondolta, ha ő maga adja ki az utasítást. Míg ő a Vérkőre összpontosított, Mr. Crepsley és én időnk java részét a hadijelentések egybevetésével és a vérszipolyok hadműveleteinek feltérképezésével töltöttük. A tábornokok közül sokan foglalkoztak ugyanezzel, de a mi dolgunk volt, hogy az ő megállapításaikból kiemeljük a lényeget, és javaslatokat tegyünk Parisnek. Volt egy halom térképünk, melyekre bejelöltük a vámpírok és a vérszipolyok pozícióit. Mr. Crepsley már legalább tíz perce vizsgálgatta aggodalmas arccal az egyik térképet. Láttad ezt? kérdezte végül, odaintve engem is magához. Ránéztem a térképre. Három sárga és két piros zászló volt beleszúrva egymáshoz közel, egy város körül. Öt színt használtunk a fejlemények nyomon követésére. Kéket a vámpírokra. Sárgát a vérszipolyokra. Zöldet a vérszipoly erődökre olyan városok, városrészek jelölésére, melyeket támaszpontjukként védelmeztek. Fehér zászlót tűztünk azokra a helyekre, amelyeket csatában meghódítottunk. Pirosat azokra, amelyeket elveszítettünk. Mit nézzek? kérdeztem a sárga és piros zászlókat bámulva. A kialvatlanságtól és attól, hogy túl sokat néztem a térképeket s betűztem a hevenyészve odafirkantott jelentéseket, csak homályosan láttam. A város nevét bökött oda ujjával Mr. Crepsley. A név elsőre semmit sem mondott nekem. De aztán bevillant.
A szülővárosa motyogtam. Ebben a városban élt Mr. Crepsley, amikor ember volt. Tizenkét évvel ezelőtt visszatért ide, s magával vitt engem és Evra Vont a kígyófiút a Rémségek Cirkuszából, hogy megállítson egy Murlough nevű őrült vérszipolyt, aki lépten-nyomon gyilkolni vágyott. Keresd meg a jelentéseket mondta Mr. Crepsley. Minden zászlón volt egy szám, mely jelezte, hogy az irattárunkban hol szerepelnek a rá vonatkozó jelentések, úgyhogy pontosan tudtuk, melyik zászló mit jelent. Percek alatt kikerestem a tárgyhoz tartozó papírokat, és gyorsan átfutottam őket. Az ott látott vérszipolyok közül kettő a belváros felé tartott mormoltam. A harmadik elment. Az első piros zászló egy évvel ezelőtt került oda... négy tábornokot öltek meg egy véres összecsapásban. A másik piros zászló pedig azt a helyet jelöli, ahol Staffen Irve két emberét vesztette el tette hozzá Mr. Crepsley. Akkor vettem észre, milyen lázas mozgolódás van a belváros körül, amikor ezt a második zászlót odatűztem. Gondolja, hogy ez jelent valamit? kérdeztem. Ennyi vérszipoly nem szokott egyszerre egy helyen lenni. Nem tudom biztosan válaszolta. Lehetséges, hogy támaszpontot építettek ott, csak azt nem értem, hogy miért ez a hely kiesik a többi erődítményük vonalából. Elküldhetnénk oda valakit, hogy kémlelje ki javasoltam. Elgondolkodott rajta, majd megrázta a fejét. Már így is túl sok tábornokot veszítettünk el ott. Stratégiai szempontból nem valami fontos hely. Legokosabb, ha napirendre térünk fölötte. Mr. Crepsley megdörzsölte az arca bal oldalán húzódó hosszú forradást, és továbbra is töprengve meredt a térképre. Narancssárga tüskehaját még a szokottnál is rövidebbre vágta a legtöbb vámpír rövidre nyírt hajat viselt a kullancsok miatt, és az erősen megvilágított teremben majdnem úgy nézett ki, mintha kopasz lenne. Zavarja, igaz? jegyeztem meg.
Bólintott. Ha valóban támaszpontot építettek ki itt, akkor a táplálékukat emberekből kell szerezniük. Még ma is az otthonomnak tekintem ezt a várost, és nem szívesen gondolok arra, hogy lélekben szomszédaimnak és rokonaimnak tekintett emberek vérszipolyok áldozataivá válhatnak. Odaküldhetünk egy csapatot, hogy füstöljék ki őket. Felsóhajtott. Nem lenne tisztességes dolog. Ezzel a személyes szempontjaimat a klán érdekei elébe helyezném. Ha valaha kijutnék a frontra, magam ellenőrizném az ottani helyzetet, de másokat nem szükséges odaküldenem. Mennyi esély van rá, hogy mi ketten valaha is kijutunk innen? kérdeztem fanyar képpel. Nem lelkesedtem a harcért, de a hatévnyi bezártság után szívesen kimerészkedtem volna pár éjszakára a Hegyből, még ha ez azzal járt volna is, hogy egyedül kell megverekednem tucatnyi vérszipollyal. Ahogy elnézem a dolgok állását, nem sok vallotta be Mr. Crepsley. Azt hiszem, a háború végéig nem szabadulunk ki innen. Ha valamelyik herceg olyan súlyosan megsebesül, hogy vissza kell vonulnia a csatából, esetleg a helyére állhatunk. Máskülönben... Ujjaival idegesen dobolt a térképen, és elfintorodott. Magának nem kell itt maradnia mondtam csendesen. Sokan vannak, akik elláthatnak engem tanácsokkal. Kurtán felnevetett. Az már igaz, hogy vannak elegen, akik elirányítgatnának. De hányan kennének le neked egy nyaklevest, ha hibázol? Nem sokan kuncogtam. A többiek számára herceg vagy, míg én elsősorban és leginkább kotnyeles kis kölyöknek tekintelek, aki hajlamos rá, hogy pókokat lopkodjon. Milyen kedves! fortyantam fel. Tudtam, hogy csak ugrat. Mr. Crepsley mindig a pozíciómnak kijáró tisztelettel bánt velem de azért volt valami igazság a
csúfolódásában. Sajátos viszony alakult ki kettőnk között; valami olyasmi, mint apa és fia között. Ő olyan dolgokat is mondhatott nekem, amiket más vámpír nem mert volna. Nélküle elveszettnek éreztem volna magam. Félretoltuk Mr. Crepsley korábbi otthonának térképét, és visszatértünk az éjszaka fontosabb ügyeire. Nem is sejtettük, miféle események fognak végül visszavezetni bennünket Mr. Crepsley ifjúsága színhelyére, s hogy ott milyen szörnyű találkozásunk lesz a gonosszal. Nagy volt az izgalom a Vámpírok Hegyének termeiben és alagútjaiban öt év távollét után visszajött Mika Ver Leth, és azt beszélték, hogy hírt hozott a Vérszipolyok Uráról! Én épp a cellámban pihentem, amikor a hír kipattant. Egy percig sem késlekedtem: gyorsan felöltöztem, és felsiettem a hegy tetején lévő Hercegek Termébe, hogy megtudjam, igaz-e, amit beszélnek. Amikor megérkeztem, Mika épp Parisszel és Mr. Crepsleyvel beszélgetett egy csapat hírekre szomjas tábornok gyűrűjében. Szokásához híven talpig feketében volt, karvalyszeme még a rendesnél is sötétebben, ádázabbul villogott. Amikor észrevette, hogy utat vágok magamnak a többiek között, egyik kesztyűs kezét üdvözlésre emelte. Vigyázzállásban viszonoztam köszöntését. Hogy van a mi Kölyökhercegünk? kérdezte, miközben szája feszes kis mosolyra rándult. Egész jól feleltem, a sebesülés jeleit kutatva rajta. A Vámpírok Hegyére visszatérők közül sokan viselték magukon a harcban szerzett sebesülések nyomait. Jóllehet Mika fáradtnak látszott, a jelek szerint nem sebesült meg. Mi hír a Vérszipolyok Uráról? kérdeztem minden bevezető nélkül. Azt beszélik, te tudod, hol van. Bár tudnám! fintorgott Mika. Majd körülpillantva így szólt: Összehívhatnánk egy gyűlést? Vannak híreim, de
szívesebben mondanám el mindenki füle hallatára. A jelenlévők erre sürgősen megindultak a székek felé. Mika letelepedett a trónjára, és elégedetten felsóhajtott. De jó visszajönni ide! És megveregette a keményfából faragott szék karfáját. Vajon Seba gondját viselte a koporsómnak? A vérszipolyokba a koporsóddal! kiáltotta oda magáról megfeledkezve az egyik tábornok. Mi van a Vérszipolyok Urával? Mika egyik kezével végigsimított koromfekete haján. Először is tisztázzuk: nem tudom, hol van. Halk nyögés hullámzott végig a termen. De van róla hírem tette hozzá Mika, mire mindenki hegyezni kezdte a fülét. Mielőtt belekezdenék folytatta, mondjátok csak, tudtok a legújabb vérszipolyújoncokról? Mindenki értetlen arccal bámult rá. A háború kezdete óta a vérszipolyok egyre gyarapították seregeik létszámát azzal, hogy a szokottnál is több embert véreztek meg. Ezt már tudjuk mordult fel Paris. Sokkal kevesebb vérszipoly él a világon, mint vámpír. Számítottunk rá, hogy fáradhatatlanul fognak toborozni. Emiatt nincs okunk aggodalomra még így is óriási számbeli fölényben vagyunk. Igen bólintott rá Mika. Csakhogy ők már megvérezetlen embereket is használnak. Vémbereknek nevezik őket. Minden jel szerint maga a Vérszipolyok Ura dobta be ezt az elnevezést. Hozzá hasonlóan a vémberek is a megvérezésük előtt, emberként tanulják meg a vérszipolyélet és a hadviselés szabályait. Azt tervezi, hogy egész hadsereget állít fel olyan emberekből, akik segítik őket. Emberekkel el tudunk bánni horkant fel az egyik tábornok, mire a többiek élénken helyeseltek. Normális esetben hagyta rá Mika. De ezeknél a vémbereknél nem árt óvatosnak lennünk. Ha hiányzik is belőlük a vérszipolyok ereje, harcolni megtanulnak úgy, mint ők. Ráadásul mivel nincsenek megvérezve, nem kell tartaniuk magukat a vérszipolyok korlátozó szabályaihoz. Nem kötelezi őket a becsület az igazság kimondására, nem kell követniük régi
szokásokat és nem muszáj beérniük pusztán kézifegyverekkel. Dühös morgás söpört végig a termen. A vérszipolyok puskát használnak? kérdezte Paris döbbenten. Fegyverek tekintetében ők még a vámpíroknál is szigorúbbak voltak. Mi használhattunk bumerángot és lándzsát is, de a legtöbb vérszipoly még ilyesmit se vett a kezébe. A vémberek nem vérszipolyok mordult fel Mika. Ugyan miért ne használhatna lőfegyvert a meg nem vérezett vémber? Nem hiszem, hogy a tekintélyesebbek helyeselnék a dolgot, de ha az Uruk ezt parancsolta, akkor nekik sem lehet kifogásuk ellene. De most nem a vémberekről van szó folytatta Mika. őket csak azért említettem meg most, mert összefüggnek azzal, hogy miként szereztem tudomást az Urukról. Egy vérszipoly inkább kínhalált halna, semhogy elárulja a klánját, de a vémbereket nem ilyen kemény fából faragták. Pár hónapja foglyul ejtettem egyet, és sikerült kiszednem belőle néhány érdekes dolgot. Mindenekelőtt azt, hogy a Vérszipolyok Urának nincs állandó támaszpontja. Egy kis létszámú testőrséggel járja a világot, s hol ennél, hol annál a harci egységnél jelenik meg, hogy ébren tartsa bennük a harci szellemet. A tábornokok nagy izgalommal fogadták a hírt ha a Vérszipolyok Ura nincs helyhez kötve, és nem is őrzik olyan szigorúan, akkor védtelenebb a támadásokkal szemben. És ez a vémber tudta, hogy hol tartózkodik a Vérszipolyok Ura? kérdezte Mr. Crepsley. Nem felelte Mika. Látta őt, de annak is már több mint egy éve. Az útitervét csak a kísérői ismerik. Még mit mondott el? faggatta Paris. Azt, hogy még mindig nincs megvérezve. És hogy minden erőfeszítése ellenére fogytán van a harci szellem. A vérszipolyok veszteségei óriásiak, és sokan nem hisznek abban, hogy megnyerhetik a háborút. Egyesek békekötésről beszélnek akár azonnali fegyverletétel árán is.
Hangos örömujjongás tört ki a teremben. Néhány tábornok úgy fellelkesült Mika szavaitól, hogy egy kisebb csoport előrerohant, a vállukra kapták, s úgy vitték ki a teremből. Hallani lehetett, amint énekszóval, nagy nevetések közepette vonulnak a lenti sör- és borraktár felé. A többi, józanabb gondolkodású tábornok Paris felé tekingetett, tőle várva eligazítást. Menjetek mosolyodott el az öreg herceg. Udvariatlanság lenne, ha hagynánk, hogy Mika és fellelkesült barátai magukban igyanak. A teremben maradt tábornokok megtapsolták az indítványt, és elsiettek. Csak néhány teremszolga, jómagam, Mr. Crepsley és Paris nem tartott velük. Ostobaság dörmögte Mr. Crepsley. Ha a vérszipolyok csakugyan a megadást fontolgatják, akkor most kéne megszorongatnunk őket, nem pedig az időt vesztegetni... Larten szakította félbe Paris. Eredj a többiek után, keresd meg a legnagyobb hordó sört, és idd le magad a sárga földig. Mr. Crepsley leesett állal meredt a hercegre. Paris! kapkodott levegő után. Túl régóta vagy itt bezárva felelte Paris. Menj, lazíts, rúgj ki a hámból, és vissza se gyere, amíg nem vagy másnapos! De... kezdett volna tiltakozni Mr. Crepsley. Ez parancs, Larten mordult rá Paris. Mr. Crepsley olyan képet vágott, mintha egy eleven angolna csúszott volna le a torkán, de mivel nem az a fajta vámpír volt, aki ne engedelmeskedett volna a feljebbvalójának, összecsapta a bokáját, és sértődötten kiviharzott, hogy meg se álljon a készletraktárakig. Még sohasem láttam Mr. Crepsleyt másnaposan vigyorogtam. Olyankor milyen? Mint egy... hogy is mondják az emberek? Zsémbes? Paris öklét a szájára nyomva köhögött (újabban sokat köhögött), aztán elmosolyodott. De jót fog tenni neki. Larten néha túl komolyan veszi az életet. Hát maga? kérdeztem. Nem akar velük tartani?