Főhajtás a Soá áldozatai előtt Tisztelt Emlékezők! Kedves Testvéreim! Kedves Vendégeink! Hat évtizeddel ezelőtt démoni káosz lett úrrá az emberi civilizáció meghatározó régiójában, a görög-római humanizmussal, és mindenekelőtt is a kereszténységgel magát eljegyző Európában. A Goethe-nek, Kierkeggard-nak, Victor Hugo-nak, Servet-nek, Rembrandtnak, Michelangeló-nak, Bach-nak, Beethoven-nek, Arany Jánosnak, Ady Endrének és sok-sok más Isten ihlette kiválóságnak otthont adó nagyszerű földrészen minden emberi képzeletet felülmúló hídfőállásokat épített ki magának az istentelenség szelleme, és rövid néhány év alatt mintegy hat millió zsidó testvérünk esett áldozatául a bestiális eszközökkel tomboló antiszemitizmus lelki torzulásának. Magyarország legkevesebb 550 ezer zsidó származású állampolgárát, az ország akkori területén élő zsidóság mintegy 70 %-át nyelte el a Biblia Istene ellen lázadó pogány indulatok örvénye, máig nem gyógyuló rettenetes emlékeket hagyva vissza a kevés túlélőben. Valamennyien tudjuk mi történt. Közelebbről és itt, e hazában is évtizedeken át gerjedtek az indulatok. 1920-ban megszületett Európa első zsidótörvénye, a zsidó származású ifjakat az egyetemekről kiszorító numerus clausus, majd különféle egyéb zsidóellenes rendelkezések, s 1938-tól a közismertebb és immár nyíltan brutális továbbiak, valamint az embertelen munkaszolgálat, hogy aztán 1944-ben néhány hét leforgása alatt gettókba zárják, gyűjtőtáborokba kényszerítsék, majd közönséges állatok módjára havagonokba zsúfolják a történelmi Magyarországon élő zsidóság többségét, életerős felnőtteket éppúgy, mint piciny gyermekeket és élemedett aggokat, összesen 437.402 embert. Zsidó testvéreink, Jézus Krisztus féltve szeretett népének a XX. századi Magyarországon élő utódai nem lelték honjukat e hazában. Temetőjük ma sincs. Ahol van, az maga a gyilkosság helye. A magyar nemzet történelmének legnagyobb temetője Auschwitz éppúgy az ország határain kívül fekszik, mint ahogy a még élőket is az ország határain kívül akartuk tudni. Temetőt, siratófalat azóta sem létesítettünk. A gyász, a könnyek ejtésének, a bánat és bűnbánat, a bocsánatkérés és megbocsátás helyéül szolgáló tér, egy ilyen célokra alkalmas szakrális hely kialakítására azóta sem volt erőnk, ihletésünk. Zsidó imaházak, temetők lettek elhagyatottá. Zsinagógák váltak a fosztogatás, a rombolás, a piaci kufárkodás, a profanizálás emlékezetölő martalékává. Közösségek tűntek el az ország megannyi helyéről, és nincs, aki emlékezzék rájuk, nincs aki szóvá tegye hiányukat. A gyilkolás, a kitaszítás szelleme ráadásul tovább is élt, és bizonyos értelemben ma is itt ólálkodik körülöttünk, itt lappang lelkünkben, szavainkban, gondolatainkban. A hat évtizeddel ezelőtt történt modernkori istenhalál, amikor Isten addigi emlékezete is pernyévé vált, amikor Istennek az emberről gondolt eszméje bánnivaló gyalázattá torzult,
a kereszténység történetének is legdrámaibb eseménye. A Holocaust, a Soá mindenekelőtt azért szinguláris, azért egyedi, mert a hozzá vezető út kikövezésében páratlan szerepet játszott a zsidó nép testvér-vallásának, a zsidó vallásban született és abban meghalt Názáreti Jézus népéből sarjadt keresztényég két ezer éves zsidóellenes hagyománya, e hagyomány zsidó fájdalom iránt érzéketlenné tevő kisugárzása, és mert oly kevés volt, említeni is szégyent jelentően csekély volt azoknak a száma, akik Izrael fiaiért életüket kockáztatták, akik komolyan vették a Megváltó ígéit az Ő testvéreinek Leviathán általi elnyelettetése idején. És szinguláris a Holocaust, egyedi a Holocaust nem utolsó sorban azért, mert abban a teremtő Isten, zsidók és keresztények egyazon Istenének lényege is áldozatává lett a szakadásnak, a szétszaggatásnak, a pusztulásnak, a Soá-nak. Az igazi nagy dráma természetesen sem akkor, sem ma nem az, hogy mi történt istennel Auschwitzben, mi történt istennel a marhavagonokban, mi történt istennel a gettókban, hanem az, hogy mi történt velünk, keresztényekkel, Auschwitz felépítőivel, a marhavagonok ajtajainak lelakatolóival és a szerelvények útnak indítóival, mi történt a keresztények lelkében; mi történt és mi történik akár ma is bennünk és velünk, amikor érzéketlenül, szó nélkül hagyjuk azt, ami a Teremtő Isten választottaival, a zsidó nép fiaival történt a Soá idején. A porig alázó nagy kérdés az, Adornó után szabadon, hogy lehet-e még Bibliát, lehet-e még igét olvasnunk, zsoltárt és dicséreteket énekelnünk Auschwitz után, és az Auschwitz-amnézia folyamatos jelenében bárhol a világon, de különösen Európában, saját templomunkban és otthonainkban. A bűnbánat, a kiengesztelődés és a megbékélés jegyében, és azzal a szent céllal, hogy arcot és hangot adjunk az elpusztítottak hiánya miatt érzett keresztény fájdalomnak, az egykor kitaszítottak visszafogadását igenlő és óhajtó érzelmeinknek, a magyar zsidóság elpusztításának gyik jelképes erejű vidéki helyszínén, Kisvárdán, ahol a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség helyi gyülekezete évek óta rendszeresen megemlékezik a város és a környék zsidóságának tragédiájáról, az egyház vásárolni kíván egy telket, amelyet emlék- és emlékeztető hellyé nyilvánít. Azokon a településeken pedig, ahonnan ismereteink szerint zsidó testvéreinket szállító vagonok indultak a pusztulás földjére, közvetlenül Auschwitzba (egyes esetekben a deportációs gyűjtőállomások közbeiktatásával), a vasútállomásokon, a Soának e roppant súlyos emlékeit titkoló helyein, a Krisztus-ellenes kitaszítás figyelmeztető jeleként elhelyezzük az emlékezés, a késői szeretet és a visszavárás tábláját. Legyen áldott a mártírok örökkön élő neve, és a Vígasztalás Istene gyógyítsa az élőkben ma is fájó emlékezetet és szenvedést. A zsinagóga és az eklézsia, zsidók és keresztények elidegenülését oldó hitbeli reményünknek az Efezusi levél igéivel adunk hangot: Annakokáért [Testvéreim] emlékezzetek meg arról, hogy egykor ti a testben pogányok [...] abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, Izráel társaságától idegenek, és az ígéret szövetségeitől távolvalók, reménységetek nem vala, és Isten nélkül valók voltatok e világon. Most pedig a Krisztus Jézusban ti, kik egykor távol valátok, közelvalókká lettetek a Krisztus vére által. Mert Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat.
[A decemberi budapesti emlékhelyeken elmondott gondolataink gondolataink:] Tisztelt Emlékezők! Kedves Testvéreim! Kedves Vendégeink! Kevesen, nagyon kevesen, de élnek még közöttünk. Élnek még közöttünk, velünk vannak. Olykor találkozunk velük, mint én is a minap azzal a hatvan évvel ezelőtt éppen kilenc éves kisfiúval, akinek akkor, hatvan évvel ezelőtt be kellet vonulnia a gettóba, karján azzal a kedves órájával, amelyet oly nehezen könyörgött ki szüleitől; azzal az órával, amelyet a gettó bejáratánál édesanyjának le kellett adnia a nyilas őrnek. Az óra azonban megmaradt, mert a mama a kilátásba helyezett agyonlövetés kockáztatásával is megmentette szeretett fia számára, akinek azonban valamikor Karácsony napjaiban az egyik reggelen mégis arra kellett ébrednie, hogy a féltett kincs eltűnt, mert a korábban szinte érthetetlenül heroikus és nagyon szerető mama eladta. Eladta néhány falat kenyérért. Azért, hogy életben maradjanak. Az óra emléke ma is bele van égetve a lelkébe. A mama már kékítőt old, az óra viszont nyilasokat idéz, és a csontot szakító rettenet médiuma marad mindvégig a számára. Kevesen, nagyon kevesen, de élnek még közöttünk, és a legváltozatosabb traumákat hordozzák: emlékeikbe, csontjaikba, zsigereikbe bezárva. Élnek még közöttünk és velünk. És gyakran riadnak fel álmukból. És emlékeznek. Emlékeznek egy borzalmas esztendőre; egy borzalmas tavaszra és nyárra, és egy borzalmas budapesti őszre. Emlékeznek többek között arra az évvégére is, amely nem a Hanuka és/vagy a karácsony meghitt örömét, a lélek mélyére ülepedő családi illatokat hagyta hátra bennük, hanem a Pilinszky által velőtrázóan megénekelt halál rettenetét: Újra és újra őket látom, a hold süt és egy rúd mered, s a rúd elé emberek fogva húznak egy roppant szekeret. Vonják a növő éjszakával növekvő óriás kocsit, a testükön a por, az éhség és reszketésük osztozik. Viszik az utat és a tájat, a fázó krumpliföldeket, de mindennek csak súlyát érzik, a tájakból a terheket. Csak szomszédjuk esendő testét, mely szinte beléjük tapad, amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak. A falvak kitérnek előlük és félre állnak a kapuk, elébük jött a messzeség és megtántorodva visszafut. Térdig gázolnak botladozva facipőiknek alacsony, sötéten zörrenő zajában, mint láthatatlan avaron. De törzsük már a némaságé. Magasba mártják arcukat, feszülten mintha szimatolnák a messze égi vályukat. Mert fogadásukra már készen, akár egy megnyíló karám, kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult a halál. (Harbach 1944. Thurzó Gábornak) * Keresztény embernek ebben az országban hatvan éve, és még talán sokáig, nagyon sokáig, nem lehet bukolikus karácsonya anélkül, hogy nem tud róla, nem gondol arra, hogy ebben az időben, a Gyermek, a bethlehemi Gyermek születésének napjaiban, és azt megelőzően és azt követően, a Gyermek rokonai, a Gyermek Atyjának választottai, a mi testvéreink, a Biblia népének gyermekei űzött vadakként élték végtelen hosszúnak tűnő keserveik heteit, hónapjait. Keresztény embernek ebben az országban hatvan éve, és még talán sokáig, nagyon sokáig nem lehet meghitt karácsonya anélkül, hogy előtte ne mondjon el legalább egy bűnbánati és szabadító imát, könyörögve az eredendő bűn tudati erezetében hatvan évvel ezelőtt szállást vett öröklési anyag lassú felszívódásáért. Keresztény embernek különösen is ebben az évben, a Soá emlékével való jákóbi birkózás tizedfordulós esztendejében nincs hiteles karácsonya a bűnbánat és bocsánatkérés szava nélkül. Nincs hiteles karácsonyunk anélkül, hogy legalább ebben az évben nyilvánosan is ne mondjuk el, ne valljuk meg, a mások és magunk lelki terheinek gyógyítását is keresve: a görög-római humanizmussal, és mindenekelőtt a kereszténységgel magát eljegyző Európában, a Goethének, Kierkegaardnak, Victor Hugónak, Servetnek, Rembrandtnak, Michelangelónak, Bachnak, Beethovennek, Arany Jánosnak, Ady Endrének és sok-sok más Isten ihlette kiválóságnak otthont adó nagyszerű földrészen, és közelebbről a mi hazánkban, hatvan évvel ezelőtt minden emberi képzeletet felülmúló hídfőállásokat
épített ki magának az istentelenség szelleme, és rövid néhány év alatt mintegy hat millió zsidó testvérünk, köztük 550 ezer honfitársunk, az ország akkori területén élő zsidóság mintegy 70 %-a esett áldozatául a bestiális eszközökkel tomboló antiszemitizmus lelki torzulásának. * Valamennyien tudjuk mi történt. Közelebbről, itt e hazában, az 1920-ban megszületett numerus clausustól, Európa első zsidótörvényétől el egészen 1944-ig, amikor néhány hét leforgása alatt gettókba zárták, gyűjtőtáborokba kényszerítették, majd közönséges állatok módjára vagonokba zsúfolták a történelmi Magyarországon élő zsidóság többségét, életerős felnőtteket éppúgy, mint piciny gyermekeket és élemedett aggokat. És ezt még követték az őszi deportálásáok: a hegyeshalmi halálmenetek, a Józsefvárosi pályaudvarról útnak indított szerelvények; továbbá az őszi-téli nyilas terror, a budapesti gettók, további több tíz ezer áldozattal. Zsidó testvéreink, Jézus Krisztus féltve szeretett népének a XX. századi Magyarországon élő utódai nemcsak honjukat nem lelték e hazában, de sírhelyüket sem. Hol sírjaik domborulnak, az nem a teremtési rend által kijelölt méltóság helye, hanem a gyilkosság pogány oltárvidéke, a haláltáborok, a koncentrációs táborok, a Duna mélye, vagy éppen különböző, még ma is ismeretlen tömegsírok. A magyar nemzet történelmének legnagyobb temetője Auschwitz, a szürreális iszonyat e minden valószínűségen túli inkarnációja éppúgy az ország határain kívül fekszik, mint ahogy Izrael köztünk élő népét is az ország határain kívül akartuk tudni. És ebbe mi alapvetően belenyugodtunk. Jelképes temetőt, siratófalat hatvan éve sem létesítettünk. A gyász, a könnyek ejtésének, a bánat és bűnbánat, a bocsánatkérés és megbocsátás helyéül szolgáló tér, egy ilyen célokra alkalmas szakrális hely, egy nemzeti zarándokhely kialakítására azóta sem volt erőnk, ihletésünk. Még az egykori zsidó imaházak, temetők is elhagyatottakká lettek. A Sema Izrael igéinek otthont adó, a Tízparancsolat kőtábláit ormán viselő zsinagógák egy újabb megsemmisítési indulatnak, a fosztogatás, a rombolás, a piaci kufárkodás, a profanizálás emlékezetgyilkosságának váltak martalékául. Közösségek tűntek el az ország megannyi helyéről, és nincs, aki emlékezzék rájuk, nincs aki szóvá tegye hiányukat. Hibernáltan bár, de tovább élt a nyers gyilkolás és kitaszítás szelleme is. És hol szemérmesebben, hol arcátlanabbul, bizonyos értelemben ma is itt ólálkodik körülöttünk, itt lappang szavainkban, gondolatainkban, lelkünkben, félrecsúszott gesztusainkban. A hat évtizeddel ezelőtt történt modernkori istenhalál, amikor Isten addigi emlékezete is pernyévé vált, amikor Istennek az emberről gondolt eszméje bánnivaló gyalázattá torzult, a kereszténység történetének is legdrámaibb eseménye. A Holocaust, a Soá mindenekelőtt azért szinguláris, azért egyedi, mert a hozzá vezető út kikövezésében páratlan szerepet játszott a zsidó nép testvér-vallásának, a zsidó vallásban született és abban meghalt Názáreti Jézus népéből sarjadt keresztényég két ezer éves zsidóellenes hagyománya, e hagyomány zsidó fájdalom iránt érzéketlenné tevő kisugárzása. Szinguláris, egyedi a Soá azért, mert oly kevés volt, említeni is szégyent jelentően csekély volt azoknak a száma, akik Izrael fiaiért életüket kockáztatták, akik komolyan vették a Megváltó igéit az Ő testvéreinek Leviathán általi elnyelettetése idején.
És szinguláris a Soá, egyedi a Soá nem utolsó sorban azért, mert abban a teremtő Isten, zsidók és keresztények egyazon Istenének lényege is áldozatává lett a szakadásnak, a szétszaggatásnak, a pusztulásnak. A drámai kérdés ennél fogva sem akkor, sem ma nem az, hogy mi történt Istennel Auschwitzben, mi történt Istennel a marhavagonokban, mi történt Istennel a gettókban, hanem az, hogy mi történt velünk, keresztényekkel, Auschwitz felépítőivel, a marhavagonok ajtajainak lelakatolóival, a szerelvények útnak indítóival, a gettók megácsolóival, az önként és kéjjel ölés angyalának foglyaival; mi történt a keresztények lelkében. Hogy mi történt és mi történik akár ma is bennünk és velünk, amikor érzéketlenül, szó nélkül hagyjuk azt, ami a Teremtő Isten választottaival, a zsidó nép fiaival történt a Soá idején. A porig alázó nagy kérdés az, Adorno után szabadon, hogy lehet-e még Bibliát, lehet-e még igét olvasnunk, zsoltárt és dicséreteket énekelnünk Auschwitz után, és az Auschwitz-amnézia folyamatos jelenében bárhol a világon, de különösen Európában, saját templomunkban és otthonainkban. A bűnbánat, a kiengesztelődés és a megbékélés jegyében, és azzal a szent céllal, hogy arcot és hangot adjunk az elpusztítottak hiánya miatt érzett keresztény fájdalomnak, az egykor kitaszítottak visszafogadását igenlő és óhajtó érzelmeinknek, a magyar zsidóság elpusztításának egyik jelképes erejű vidéki helyszínén, Kisvárdán, ahol a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség helyi gyülekezete évek óta rendszeresen megemlékezik a város és a környék zsidóságának tragédiájáról, az egyház vásárolni kíván egy telket, amelyet emlék- és emlékeztető hellyé nyilvánít. Azokon a településeken pedig, ahonnan ismereteink szerint zsidó testvéreinket szállító vagonok és halálmenetek indultak a pusztulás földjére, közvetlenül Auschwitzba, vagy más deportálási helyekre, a Soának e roppant súlyos emlékeit titkoló helyein, a Krisztusellenes kitaszítás figyelmeztető jeleként elhelyezzük az emlékezés, a késői szeretet és a visszavárás tábláját.