Az atommag története

Az atommag története Polcz Péter PPKE Információs Technológiai Kar 1083 Budapest, Práter utca 50/a 2010. december 6. Az atommag felfedezése Az első atommag szerkezetének első kutatói, Ernest Rutherford, az újzélandi fizikus, Henri Becquerel és a Curie házaspár. Rutherford eleinte teljesen más témakörben mozog, a híradástechnika felé kacsintgat, és még Új-Zélandban feltalál egy elektromágneses sugárzásokat felvevő detektort. Ezt követően ösztöndíjat nyer a cambridge-i Cavendish-laboratóriumba. Miután Wilhelm Conrad Röntgen feldezte az X-sugarakat, majd Becquerel a radioaktivitást, a Cavendish-laboratórium kutatói is ezen irány felé kezdenek orientálódni. A tudomány ezen új, ismeretlen ágazata magát Rutherfordot is lázba hozza és végleg meghatározza késöbbi kutatómunkáját. Rutherfordot teljesen ámulatba ejtik az urán és a tórium rejtélyes sugárzásai. Paul Villardal, a γ sugárzás felfedezőjével párhuzamosan kisérleteket végez annak érdekében, hogy megkülönböztethesse a két sugárzást egymástól. Mágneses térbe vezeti őket és detektorok segítségével méri ezek elhajlásának szögét. Arra a következtetésre jut, hogy egyes sugarak nagyobb áthatolóképességgel rendelkeznek, viszont könnyű őket eltéríteni, a másik fajta sugárzásnak pedig, nagyon kicsi áthatolóképessége, ugyanakkor az előzőhoz képest lényegesebben nehéz eltéríteni. Elnevezte őket β és α sugaraknak. Ezt egészítette ki Villard a γ elektromágneses sugárzással, mely tulajdonságait illetően szoros kapcsolatban áll a Röntgen által felfedezett X-sugarakkal. Rutherford, kísérletei alapján, bevezeti az atommag fogalmát, s ez jelenti az atommagfizika tulajdonképpeni kezdetét. Rutherford megállapításáig az atom mazsolás pudig-modellje volt elfogadott, amelyet J.J. Thomson fogalmazott meg miután felfedezte a szabad elektronokat. E mo- dell szerint elektronok úszkálnak egy pozitív töltésű, homogén, kocsonyás masszában. Rutherford kísérleti eredményei ennek tökéletesen ellent mondanak. Rutherford 5 MeV energiájú α részecskék aranyfüstlemezen történő szóródását tanulmányozza. Sugárforrásként polóniumot használ, melyet a Curie házaspár fedez fel. A várt eredmény az, hogy az α részecskék javarésze kisebb-nagyobb szög allatt eltérítődik, a kísérleti eredmények viszont azt mutatták, hogy a részecskék zöme, pontosabban: 99,9% -a megtartotta egyenes vonalú, egyenletes mozgását, és csak 0.1% -a térült el, ezek viszont a vártnál sokkal nagyobb szög alatt. A kísérlet tehát igazolta az atom egy központi, atomi viszonylatban nagy tömegű, de parányi, sűrű rész jelenlétét, az atommagot. Az atommag sugarát is közelítette. α sugarakkal bombázta, és azt nézte, hogy melyik az a határsebesség, amelyiknél még vannak az atommagokról π radiánban visszavert részecskék. Ha van ilyen, akkor az energiamegmaradás törvényét felhasználva, a részecske kinetikus energiája egyenlő az elért legkisebb távolság esetén fellépő elektrosztatikus energiával. Ebből kiszámolható az atommag és α részecske közötti távolság: mv 2 2 = q αq mag 4πεr = mv2 2 = 2Ze2 4πεr = r = e2 Z πεm 1 v 2 Ahol, e = 1.602 10 19 C egy elektron töltése és ε az elektromos permeabilitás. Tehát kifejeztük a távolságot a részecske sebességének függvényében. Amennyiben ide behelyettesítjük az erre a 1

jelenségre érvényes maximális sebességet, akkor megkapjuk az atommag sugarának felső becslését. (Nem vettük figyelembe a nukleonok közti erős kölcsönhatásokat, mert ezek hatótávolsága rendkívül kicsi) Radioaktivitás A már említett urán különleges sugárzása Marie Sk lodowska-curie-t és Pierre Curie-t is megihleti. Feltárják az uránsók sugárzásának mibenlétét, és kimondják, hogy míg a fluoreszcencia külső energiaforrásokból táplálkozik, addig az uránsók valami belső energia hatására sugároznak. Becquerel-el megosztva, Nobel-díjat kapnak a radioaktivitás felfedezéséért. A Curie-házaspár 3 radioaktív elemet is felfedezett. Felfedezés menete rendkívül hosszú de annál inkább példaértékű folyamat volt. Marie Curie észrevette, hogy az uránérc 4-szer olyan erősen sugároz, mint amennyire egy urán tartalmú vegyületnek sugároznia kéne. Ez csak azt jelentheti, hogy az uránérc más radioaktív anyagokat is tartalmaz, ráadásul ezen anyag sugárzása akár több százszorta is nagyobb lehet. Megfigyelései Pierre Curie figyelmét is lekötik és ettől fogva felesége mellett folytatja kutatómunkáját. Marie Curie elhatározta, hogy szurokércből (uránércből, melyből az uránt már elválasztották) ki fogja vonni az új, ismerettlen sugárzó anyagot. Kisérletek során észrevett egy bizmut tulajdonságokat mutató radioaktív elemet, amit polóniumnak nevez el, viszont ennek sugárzása hónapok elteltével észrevehetően csökkent, ezért rádium kinyerésére törekszenek. Nehány gramm rádium kinyerése végett, viszont több tonna szurokércre is szükségük volt. Mind a mai napig példaértékű az a rendíthetetlen elszántság és kitartó munka, ami őket jellemezte. Az évekig tartó gyötrődés meghozta gyümölcsét, sikerült 100 gramm rádiumot kinyerni, melyet már behatóbban is lehet vizsgálni. Az aktínium felfedezése is az ő nevükhöz köthető, de itt már segitségükre van André Debierne vegyész is, aki a házaspár kisérletei során fedezi fel az említett új elemet. Újra Rutherfordot kell említenem. Ő, és társai rendkivüli részletességgel boncolgatják a atommag tudományának csíráit. Owens tanítványa, tóriummal végzett kísérletei során felfedezi a gázhalmazállapotú, radioaktív tórium-emanációt. Rutherford, ezen anyag felfedezéséig még nem találkozott olyan elemmel, melyen észrevehető lett volna a sugárzás erősségének időbeni csökkenése. Tóriumemanációval végzett kísérletek és elméleti számolások során, felfedi a radioaktivitás időbeni változásának törvényét. A bomlástörvény megalkotásakor a magok egységnyi időre eső λ bomlási valószínűségéből indult ki. Egységnyi idő alatt elbomlott atommagok ( mint kedvező esetek) és az időegység kezdetén a még el nem bomló atomok ( lehetséges esetek) számainak aránya megadja az egységnyi időre eső bomlási valószínüség értékét 1, tehát: λ = 1 N(t) N(t + t) = N t N N t = λdt = dn N = t 0 N(t) dn t = N = λ dt a bomlástörvény függvénye: N(t 0 ) t 0 = N(t) = N 0 e λt t 0 0 N(t 0 ) N 0 Rutherford, Frederick Soddy kémikus munkatársával új ismeretekre tesznek szert, kiderítik, hogy a tórium-emanáció nem közvetlenül a tóriumból, hanem egy közbülső állapotból jön létre. Ezt elnevezik tórium-x-nek, mivel azt még nem tudták, hogy egy elem radioaktív bomlás során egy másik elemmé alakulhat, ezt csak nem sokra rá sikerül bebizonyítani, és ezáltal megalkotni a híres bomláselméletet, 1 Bérces György, Erostyák János, Klebniczki József, Litz József, Pintér Ferenc, Raics Péter, Skrapits Lajos, Sükösd Csaba, Tasnádi Péter, A fizika alapjai, 657. oldal oldal, Bp., Nemzeti Tankönykiadó, 2002 2

ami nagy visszhangot kelt a tudományos világban, egyrészt a kémiai alaptételek igazságtöltetét vonja teljesen kétségbe, másrészt meg, tudományos kutatások kezdődnek a bomlássorok kiegészítése végett. Így a tórium foghíjas bomlási sorát Otto Hahn, Rutherford fiatal segédje egészítette ki, majd a mester maga a rádium bomlási sorának fedezte fel első néhány elemét. A bomlási sorok hézagainak betöltésében Bertram Borden Boltwood, Otto Hahn és Lise Meitner is szerepet vállalnak. Kis idő múlva már három radioaktivitási sor áll kezükben. Mivel a közbenső elemeket akkor még nem tudták beazonosítani, ezért ezeket elnevezték az illető sor kezdőelemének segítségével. Az urán-rádium sorát így tudjuk leírni (a zárójelekbe az elem, napjainkban használatos nevét írtam): 238 92 U α urán-x ( 234 90 Th) β 234 91 Pa (akkor még nem ismert) β 234 92 U (akkor még nem ismert) α ionium ( 230 90 Th) α 226 88 Ra α Ra-emanáció ( 222 86 Rn) α Ra-A ( 218 84 Po) α Ra-B ( 214 82 Pb) β Ra-C ( 214 83 Bi) β Ra-C ( 214 84 Po) α Ra-D ( 210 82 Pb) β Ra-E ( 210 83 Bi) β Ra-F ( 210 84 Po) α Ra-G ( 206 82 Pb) = stabil De mi is ez az α és β sugárzás? Ramsay-nak és Soddy-nak 1903-ban sikerült felfednie az α sugárzás mibenlétét. Azt vették észre, hogy a rádiumból folytonosan hélium keletkezik, innen jött ama elméleti megállapítás, hogy akkor az α részecskék nem más mint hélium ionok. Ma már azt is tudjuk, hogy az α sugárzásért az erős kölcsönhatás a felelős, amit már Rutherford is megsejtett. A β bomlással Otto Hahn és Lise Meitner foglalkozott behatóbban. 1911-ben azt vették észre, hogy a β sugárzás folytonos szerkezetű, ami ellentmond a kvantum elméletnek, továbbá a Rutherford által megjósolt spin-momentum számok sem egyeznek, ezért feltételezték, egy addig nem ismert, semleges, 1/2 spin-momentumú, tömeg nélküli (az eddig ismert részecskék tömegéhez viszonyítva, elhanyagolhatóan kicsi tömegű) részecskének a létezését. Elnevezték ezt neutrínónak(ν e ). Késöbb a pozitron megfigyelése után, mely Carl David Anderson nevéhez köttetendő, úgy találták, hogy ez inkább antineutrínó( ν e ), és a β + bomlásnál szabadul el az előbbiekben említett neutrínó. Az új részecske bevezetésével, megfogalmazódott a gyenge kölcsönhatás fogalma is, mely a tudósok szerint a β és a β + bomlásokért felelnek, mindezek mellett azt is feltételezik, hogy ezen feltételezett részecskék közvetítik ezt a bizonyos gyenge kölcsönhatást. Majd arra is fényderült, hogy a neutron tömege, valamivel nagyobb, mint egy proton és egy elektron tömegének összege, ami azon feltevést bizonyítja, hogy egy neutron spontán elbomolhat egy protonná és egy elektronná, illetve a gyenge kölcsönhatás közvetítője, az antineutrínó is felszabadul. Tehát a β bomlás általános alakja: { A ZX β A Z+1Y + e + ν e n p + e + ν e A β bomlás következtében az atommag nukleonjainak száma nem módosul, és akkor lép fel, ha stabil állapothoz képest, a mag több neutronnal rendelkezik. Ez esetben, a fölösleges neutron elbomlik. Az atommag, sugárzása folytán, stabil elemmé törekszik alakulni, pont úgy, mint az atomok elektron felvétel/leadás folytán. A β bomlás következtében az atommag nukleonjainak száma nem módosul. Csak akkor lép fel, ha az attommag a neutronok magas száma miatt gerjesztett állapotban van. A bomlási sorból látható, hogy a β bomlások párban követik egymást. Ez annak köszönhető, hogy (a tudomány mai állása szerint) az atommag akkor vesz fel tökéletesen gömb alakot, azaz akkor a legstabilabb, ha a magban lévő protonok és neutronok száma páros. Ennek fényében belátható, hogy egy a β bomlás után a protonok száma eggyel nő, a neutronoké, eggyel csökken és felborul az egyensúlyi állapot, így egy ismételt elektron kibocsátás során a protonok és neutronok száma újra páros lesz. De mi a helyzet, ha a protonokból van több mint kellene. Ekkor egy proton alakul át egy neutronná, egy pozitronná és egy nutrínóvá. A végtermék tömege viszont nagyobb, mint a proton tömege, ezért ez Einstein féle tömeg- és energiamegmaradás törvényéből következően nagy energiaelvonással jár. Na, de térjünk vissza ismét hősi korszakra, ahonnan indult az atommag tudománya. 3

Az első magreakció Rutherford nem pihen. Kísérleteit páratlan leleményességgel, és végtelen tudatossággal szervezi. Merész gondolatainak javarésze, a technika fejlődésével igazolódtak. A legbátrabb kijelentései mögött is komplex logika állt. Kísérleti eredményeit rendkívüli pontossággal dolgozta fel, melyek szekvenciálisan meghatározták a következő kísérlet indokát és hogyanját. Rugalmas és nagy figyelmet szentel a külvilág tudósainak eredményeire és véleményeire. Egy alkalommal nitrogént pásztázott végig α sugarakkal mint lövedékrészecskékkel. A kísérlet eredményei azt engedték feltételezni, hogy az α részecskék a Nitrogén atommagokból kiütnek egy-egy protont. Később az is kiderül, hogy egy α részecske, nem csupán kilöki a protont, hanem ennek helyére is lép. Ettől a perctől kezdve lépett életbe a mesterséges magátalakítás fogalma. Az elhangzott magreakció képlete: A semleges elem jelentősége 14 7 N + 4 2α 17 8 O + 1 1p Az 1920-30-as években a magfizika fejlődése kisebb paraméterekkel büszkélkedhetett, ugyanazokat a kísérleteket végzik folyton egymás után, ugyanazokkal az eredményekkel, kis túlzással mondhatni, stagnál. Viszont a neutron felfedezése egy hirtelen löketet ad a tudományos fejlődésnek. Bár Rutherford már 1920 óta sejtette a neutron létét. Megérzését tudományos alapokra fektette. Abban az időben azt már tudták, hogy az atommag pozitív töltésű protonokból áll, ami egy rendkívül szoros, egységet alkot, viszont ez, figyelembe véve az elektrosztatikus erők létét, fizikai képtelenség, ezért Rutherford roppant leleményességel azt feltételezte, hogy létezik egy eddig még nem ismert részecske, melynek tömege megközelíti a proton tömegét, és ezek között hat egy bizonyos erő, ami az atommag részecskéit, a nukleonokat íly szoros egységben tartja. Sejtését az is indokolhatta, hogy az akkor már felfedezett tömegspektroszkóp segítségevel, meg lehetett mérni egyes ionok tömegét, viszont az elvárt eredménnyel ellentétben 1-nél nagyobb rendszámú elemek atommagjai esetén nem kapták vissza a hidrogénmag (proton) atommtömegének, az illető elem rendszámával szorzott többszörösét. James Chadwick, Rutherford munkatársa 1932-ben igazolta Rutherford sejtését, amit kesőbb, 1935-ben Nóbel-díjjal jutalmaztak. Mint minden felfedezésnek, úgy ennek is voltak előzményei. Fontosnak tartom megemlíteni Walther Bothe és H. Becker különleges észrevételét. 1930-ban, azt találták, hogy ha nagy energiájú α részecskével lítiumot, berílliumot, vagy bórt pásztáznak, akkor ebből irdatlan nagy áthatolóképességű részecskék száguldanak tova. Ezt, eleinte nagyon kemény γ sugárzásnak tulajdonították. Mindezek után Joliot-Curie házaspár is vizsgálódni kezdtek e téren és azt tapasztalták, hogy ha a kapott, az akkor még kérdőjeles identitású részecskét paraffinra bocsájtják, akkor ebből protonokat ütnek ki. Ezt elektromágneses sugárzásokkal csak nagyon merész feltételezések mellett lehet magyarázni. Ezen eredmények után Chadwick ráharapott a lehetőségre, majd kísérletek útján igazolta, hogy ezen ismeretlen részecske nem más mint, amit munkatársa több mint egy évtizede megsejtett, a neutron. Neutronok nyerésére, a következő mesterséges magátalakítást végezte: berílliumot α részecskékkel bombázott, melynek következtében neutronok estek ki a magból: 4 2α + 9 4 Be 1 2 6 C + 1 0 n + 5, 67 MeV A felfefezés azért is forradalmi jellegű, mert ezek után a neutront is lehet használni, mint lövedékrészecskét, és az α részecskével szemben még azzal az előnnyel is dicsekedhet, hogy semleges töltéséből adódóan, nem kell a hatalmas elektrosztatikus erőt legyőznie, így ez könnyűszerrel hozzáférhet az atommaghoz. E felfedezéssel élve, Otto Hahn elkezd uránt neutronokkal pásztázni. Egy ilyen alkalommal azt veszi észre, hogy a termékek atommagjai a vártnál jóval kisebbek, ami csak arra enged következtetni, hogy az urán atommag két kisebb részre bomlott. Otto Hahn tehát, felfedezte az urán maghasadását. Az új lehetőségek Enrico Fermit is felbuzdítják. Bár még nagyon új számára ez terület, igen hamar elmerül benne és rájön, hogy az atommag lassú neutronokat nagyobb eséllyel 4

fogad be. Ezen ötlet alapján, az atommagreakciók során a magokból kilépő nagy energiájú neutronokat hidrogéngázba vezeti, ahol protonokkal torténő kölcsönhatások következtében energiájának jelentős részét elveszíti, mivel a protonok tömege megközelítőleg azonos a neutronéval, ami azért fontos, mert az enegergia- illetve impulzusmegmaradás törvényeiből adódóan, egy test akkor ad át maximális energiát, ha a vele ütköző test tömege megegyezik saját tömegével. Ezen módszerrel Ferminek különböző mesterséges radioaktív sugarakat sikerült létrehozni. Később viszont, a fasizmus megjelenésével Amerikába kényszerült menekülni. Itt, Szilárd Leó és Albert Einstein híres levele után, Roosevelt elnök elkezdte finanszírozni a uránkutatást attól tartva, hogy a német tudósok atombomba megépítésén spekulálnak. Az állam egyre több pénzt fektet az atombomba kutatásába. A fizikusoknak tehát, minden lehetőség adva van a siker eléréséhez. Ferminek így sikerül megalkotni az első nukleáris máglyát. Az atommágja felépítésének lényege az, hogy egy neutron sugárforrást urán rudakkal fognak körbe, melyek atommagjai a sugárzásnak köszönhetően folytonos maghasadást szenvednek, így állandó energiát bocsátanak (radioaktív sugárzás és nagy mennyiségű hő formájában), amit alternatív módszerekkel átalakítanak termikus, majd elektromos energiává. (Az egyik ilyen módszer az, hogy a termelt hőt átadják higanynak, mely vizet forral, az elpárolgott gőz pedig turbinát forgat, de világháború idején csak az atombomba megalkotása volt a cél) Az atommáglya feltalálásában segítségére volt Wigner Jenő, a Magyarországról emigrált tudós. A kutatások következő, eredményesebb szakasza az újonnan felállított Los Alamos kutatóközpontban kezdődik, a pusztaság kellős közepén, melynek megszervezését J. Robert Oppenheimerre bízták. Ezzel párhuzamosan Németországban is folynak a kutatások, s ahogy Braunbek fogalmaz, megkezdődik a versenyfutás a pusztításban. Hamarosan kiderül, hogy a németek számára ez csupán reménytelen hajsza, mert, bár itt is megvannak a felkészült, eredményes kutatók, az Egyesült Államok a körülményeket és a technikai felszereltséget illetően messzemenőkig felülmúlja a németeket. Los Alamos kutatócsoportjának reprezentáns személyiségei: Enrico Fermi, Niels Bohr, az amerikai Bacher Allison, James Chadwick, a három német emigráns, Bethe, Kennedy és Smith, s a magyar Teller Ede. Németországban pedig, Otto Hahn, Heisenberg és társai próbálkoznak reményvesztve. 1944 körül már szivárognak a hírek, hogy Amerika különleges fegyverrel rendelkezik, bevetésre készen. Eközben Hans Bethe 1938-ban munkatársaival felfedezte a magfúzió jelenségét, melynek során a Nap íly hatalmas energia mennyiséget képes sugározni. Ez a felfedezés, beültet egy bogarat Teller Ede fejében, és mindvégig azért harcolt, hogy megkezdjenek egy kutatási projektet a hidrogén bomba megalkotása végett, mely a deutériumok és tríciumok magfúzióján alapul. Teller Ede szerint, ez egy átlagos atombomba energiáját jóval felülmúlná. Tervét sokan elítélik, egyrészt azért, mert megvalósíthatatlannak gondolják, másrészt, gyilkos ötletét háborús uszításnak mínősítik. A háború végén a német tudósok, kutatók zöme 1945 és 1947 között életét veszítette (gondolok most Hans Geiger-re és Wolfgang Gaede-re, a nagyteljesítményű vákuumszivattyú felfedezőjére), vagy betyáros életkörülmények között kárhoztatott élni. Otto Hahn-t és társait pedig, Angliában őrizetbe vették. Hahn itt tudja meg, hogy a stockholmi Nobel-bizottság neki ítelte oda a 1944-es kémiai Nobel-díjat, az atommag hasadásának felfedezéséért. Majd megkezdőtött az atomenergia békés felhasználásának a kutatása is: egy olyan atomreaktort építettek, amiben csak 235-ös urán izotópok dolgoznak, moderátor nélkül, azaz neutront lassító anyag nélkül, gyors neutronokkal, a kádmiumrudak segítségével. A kádmium nagyon jó neutron elnyelő anyag, ami itt arra szolgál, hogy a neutronok túlzott elszaporodása esetén a rendszer a kádmiumrudakat hirtelen, a neutron többlet függvényében becsúsztatja a reaktorba, így állandó értéken tartva a száguldó neutronok számát. Ennek hiányában az atomreaktor atombombaként viselkedne. Viszont a 235-ös urán izotópot ki is kell vonni, ami csupán nagyon kis százalékát adja a természetben előforduló uránnak, tehát e nehézkes művelet után sok 238 atomtömegű urán marad meg. Ezt a maradék uránt az atomreaktorban felszabaduló neutronokkal bombázták, így a magreakció során 239-es plutónium izotópokká alakultak. A hidegháború viszont, továbbra is pusztító jellegű kutatásra kényszerítette a kutatókat. Mikor egy szövetségi siklórepülő atombombára utaló sugárzásokat észlelt Szibéria fölött, az amerikaiakban pánik tört ki. Itt lép ismét színre a magyar Teller Ede, aki végig csökönyösen harcolt a hidrogénbomba 5

kifejlesztéséért. Az állam és néhány kutatótársa támogatja Teller szándékát, s közös erővel megalkotják a bombát, amelyből több mint 800-szorta több energia szadul fel. Oppenheimer tehát, végleg vereséget szenved, aki többek között, azért ellenezte az ötletet, mert trícium nyerésére rengeteg plutóniumot kell felhasználni, és mégtöbb pénzt feláldozni. Láthatjuk, hogy a háború éveiben Amerikában a tudományos kutatás felgyorsul, és amit eleinte gyakorlatilag felhasználhatattlannak tartottak, az most rengeteg ember életét követelte, ráadásul a környezet radioaktív szennyezését még figyelembe sem vettük. Japánban még ma is gyakran előfordulnak, radioaktív sugárzás következtében rákos megbetegedések. A versenyfutás két új versenyzője, Amerika és a Szovjet Únió, egyre nagyobb hidrogénbombákat gyártanak, s bár élesben nem volt alkalom bevetni őket, de a próbarobbantások következtében Elugelab szigete megszűnt létezni, a radioaktív felhő megkerülte a Földet, a szovjet bomba pedig oly erős volt, hogy Norvégiában és Finnországban ablakokat tört. Szomorú, hogy a modern világ, a hősi korszak nagy eredményeit így kiforgatva és kihasználva, a nukleáris energiát nem az élet szolgálátaba állította, hanem épp ellenkezően, a palackba zárt szellemet kieresztvén emberi életeket oltott, természetet károsított, és oly mértékben, hogy ezt évszázadokik fogják nyögni utódaink. Simonyi Károly is megjegyzi az atombomba tervezőivel kapcsolatban, hogy Los Alamosban a fizikusok első reakciója arra a hírre, hogy Hirosima nincs többé, a megkönnyebbülés, a fellélegzés volt: Működik!! 2 Szinovácz György plébánosom szavaival szeretném befejezni dolgozatom, aki így írt egy levelében: reménye, hogy BENNED a tudomány hatalom, ami a jó szolgálatában, csodákra képes, üzenet ez a jövő tudósgenerációinak, de üzenet nekünk is, hogy készségeink és képességeink függvényében tudásunkat az élet szolgálatába állítsuk. Adja Isten, hogy így legyen! Hivatkozások [1] Braunbek, Werner, Az atommag regénye, Bp., Gondolat, 1964 [2] Bérces György, Erostyák János, Klebniczki József, Litz József, Pintér Ferenc, Raics Péter, Skrapits Lajos, Sükösd Csaba, Tasnádi Péter, A fizika alapjai, VI. A) Atomfizika, 636-662. oldalak, Bp., Nemzeti Tankönykiadó, 2002 [3] Simonyi Károly, A fizika kultúrtörténete, 5.4 Magszerkezet. Magenergia, Bp., Akadémiai, 1998 [4] Dr. Szalay Béla, Fizika, 6. fejezet, B) Magfizika, Bp., Műszaki, 1979 [5] P.V. Ciubotaru, T. Angelescu, I. Munteanu, M. Melnic, M.Gall, Fizika tankönyv XII. osztály számára, Bukarest, Oktatási és Pedagógiai Kiadó (Editura Didactică şi Pedagogică), 1994 2 Simonyi Károly, A fizika kultúrtörténete, 5.4.13 A fizikusok felelőssége - 4 6