jor ge bucay 20 lépés eló re Töténetek, melyekbôl az életet tanultam

jor ge bucay 20 lépés eló re Töténetek, melyekbôl az életet tanultam

5. LÉPÉS H ALLGASS MEG MÁSOKAT A személyes tökéletesedés felé vezetô út következô lépése, amelyet egyszerûen így is megfogalmazhatnánk: tanulj meg másokat meghallgatni, nem okozhat különösebb gondot. A Talmud okosan igazít el e tekintetben: Két fülünk van, és csak egy szánk, hogy jusson eszünkbe, kétszer annyit kell hallgatni, mint beszélni. Sokunknak persze nem egyszerû megfogadni ezt a tanácsot. Fôleg a nagyvárosi embernek nehéz, mert olyan környezetbe született bele, ahol az élet szinte minden területén úgynevezett szakértôk veszik körül, ezért nem tudja ámulva hallgatni szomszédai beszámolóját elképesztô csak általuk ismert hôstetteikrôl. Hozzászoktunk, hogy minden sarkon találunk valakit, aki imádja hallgatni saját magát. 52

Ezért szükséges, hogy a fent említettek többsége sokkal kezdetlegesebb, egyértelmûbb, egyszerûbb módon mozduljon el ami nemcsak ritka, hanem tanítani sem szokták. El kell kezdeni másokat hallgatni. Hallgatni annyi, mint HALLGATNI. Nem csak szünetet tartani a mondókámban, és míg levegôt veszek, nagylelkûen hagyni, hogy a másik is röviden szóhoz jusson. Hallgatni annyi, mint HALLGATNI. És nem figyelmesen, céljaimnak megfelelôen szemelgetni mások megnyilvánulásaiból, kikeresve mindazt, amit ügyesen beleszôhetek saját érvelésembe, valahogy úgy, mintha fegyvertárssal való találkozás lenne a beszélgetés, és a tôle kapott gondolatokkal csak saját látókörömet szélesíteném. Hallgatni annyi, mint HALLGATNI. Vagyis nem szónoki fordulatokat váltani valakivel, aki szintén nem hallgat meg. Aktív, elkötelezett hallgatásról beszélek, elemzô, értô figyelemrôl, mert ez teszi lehetôvé, hogy átlássam, mivel értek egyet beszélgetôtársam mondandójából, és mivel nem, miközben tudatában vagyok annak, hogy ebben a pillanatban, és nekem mondja, amit mond. Vagy legalább nekem is. Hugh Prather írja Jegyzetek önmagamhoz * címû könyvében: * Hugh Prather: Notes to Myself. My struggle to become a person. (Real People Books, 1970; Bentham Books, New York, 1990.) Az ember nem feltétlenül téved, legfeljebb nincs minden információ birtokában. Én még hozzátenném: Nyilvánvaló hát, hogy a hiányzó információval nem számolva, és tagadva, hogy bárminek is híján volnék, helyesnek fogom látni a tévedésemet, s ugyanolyan meggyôzôdéssel védem, mint akinek igaza van. Ahogy maga Prather javasolja, ilyenkor tanácsos hacsak nem a fölényemet akarom mindenáron bizonygatni a másik mondandójára összpontosítani, hátha megtudhatom tôle azt, amit sejtésem szerint valószínûleg nem tudok. Ha pedig így van (és aki ebbôl a nézôpontból nézi, annak el kell ismernie, hogy így), akkor miért nyílunk meg olyan nehezen az ôszinte, nyitott kommunikáció elôtt, miért nem vagyunk hajlandók kinyitni a fülünket, a szívünket annak, amit mások (néha mindenki) mondanak? Többnyire nem is olyan nehéz rájönni, miféle személyes keserûség tesz minket süketté ilyenkor. Hinni akarunk valamiben, és bezárkózunk a hitünkbe. Hogy tételeink fenntarthatók maradjanak, elhitetjük magunkkal, hogy abszolút bizonyosságokat, alapigazságokat fogalmaztunk meg bennük. 53 54

túlértékeljük, amit tudunk, és lekicsinyeljük, amit nem. ragaszkodunk rosszul elsajátított, gyermekkori ismereteinkhez, majd arra eszmélünk, szégyelljük bevallani magunknak és másoknak, hogy valamit nem jól tudunk. nem vagyunk hajlandók tudomást venni a számunkra elônytelen igazságokról, vagy elfogadni fájdalmas tényeket. fontosabb felsôbbrendûségünket bizonygatni, mint megtanulni azt, amit nem tudunk. akár a fentiek mindegyikére is képesek vagyunk, minden egyes alkalommal. Eszembe jut egy réges-régi mese, amelyben egy pók elhatározza, hogy üvegcsébe zár a földgolyón fellelhetô minden ismeretet és bölcsességet. Ez a pók, valahányszor valami okosat olvasott vagy hallott, belesúgta egy kicsi üvegbe, amit gyorsan bedugaszolt, nehogy az ismeretek kiszökhessenek belôle. Amikor úgy gondolta, megtelt az üveg, elhatározta, hogy a maga építette üregben helyezi el, egy óriási fa tetején. Biztos helyen, megmásíthatatlanul, minden veszélytôl óva, az öröklétnek kívánta megôrizni a tudást. Derekára kötözte hát az üvegcsét, és nekivágott, hogy mint már annyiszor, fölmásszon a fa csúcsára. De ezúttal nem sikerült. Az üvegcse nagy volt hozzá képest, akadályozta a mozgásban. Arra járt egy hangya a pók kicsit lenézte, butuskának tartotta, és megjegyezte: Ha föl akarsz mászni, inkább a hátadra, és ne a hasadra erôsítsd az üvegcsét. Ekkor döbbent rá a pók, hogy bár szinte egész életét a bölcsesség megszerzésének szentelte, a legjegyszerûbbel, a megélt tapasztalatból leszûrhetô ismerettel nem rendelkezik. Ha kicsit ostoba volt is ez a pók, annyira mégsem volt ostoba, hogy be ne lássa: elôször másokat kell meghallgatnia, ha egyszerû dolgokban is jártas akar lenni. Olyanokat, akik talán kevesebbet olvastak, de többet éltek, ezért képesek átadni és talán jó szívvel teszik, amit tudnak. A mese úgy ér véget, hogy a pók eltöri az üvegcsét, mondván, hogy jobb, ha szabad, mindenki számára elérhetô marad a tudás, különös tekintettel azokra, akik hajlandók tanulni. Minden terapeuta tudja, hogy az énünk negatív oldalával való szembenézés egyik legeredményesebb módja, ha felismerjük, hogy mi magunk is ludasak vagyunk a fenntartásában, tehát feltétlenül ki kell nyitnunk a fülünket, meg kell hallgatnunk, hogyan vélekednek rólunk mások. Aki vállalja ezt, egyúttal azt is megtudja, ki képes a szemébe mondani, amit róla és a viselkedésérôl gondol. Gyakran csak így válhatnak az egyén számára is hozzáfér- 55 56

hetôvé olyan személyiségvonások, amelyeket mert szeme vakfoltjára estek eddig nem látott. Nem bízom az állandóan panaszkodó emberekben, de azokban sem, akiknek semmi nem elég jó, és minden bajukért mindig másokat hibáztatnak. És elsôsorban azért nem bízom bennük, mert mások megtanítottak látni, és észrevenni elôször magamban, aztán embertársaimban, hogy a szüntelen hárítás csak a hiányt állandósítja. A neurózisok mind azt bizonyítják, hogy inkább elviseljük a frusztrációt, mint hogy vállaljuk az új, ismeretlen dolgokkal járó változásokat. Aki panaszkodik, közben semmit sem tesz, de nem is tud, mert a panaszkodás felemészti a cselekvéshez szükséges energia jelentôs részét, így nincs mibôl beindítania belülrôl kifelé ezeket a változásokat. Ha igaz, hogy a jövôt fel kell építeni, nem kevésbé igaz, hogy sikeresebb lesz az építkezés, ha találunk valami jót biztató tényeket, menedéket, ösztönzést, derûlátó szemléletet a jelenben, ez pedig csak úgy lehetséges, ha megtanulunk meghallgatni másokat. Csak akkor térhetünk nyugovóra minden este kicsit derûsebben, csak akkor ébredhetünk reggelente valamivel bölcsebben, ha megtesszük ezt a lépést. Az itt következô történetet egy betegem mesélte; késôbb felfedeztem, hogy története különféle változatokban a világ minden pontján fellelhetô. Így szól: Volt egyszer egy ember, aki az 1929 33-as nagy gazdasági válság idején, Amerikában, a karácsony közeledtével meg- állapította, hogy akár tetszik, akár nem, ezúttal bizony nem telik nagy ajándékokra. Így aztán a pénztárcájához képest óriási összeget költött egy nagy tekercs ezüstpapírra, amelyet karácsonyi motívumok díszítettek. A drága tartalom hiányáért talán kárpótol az elegáns csomagolás, gondolta. December közepén elhatározta, hogy a következô szombaton mást se fog csinálni, csak becsomagolja a hét folyamán vásárolt, ajándéknak szánt csecsebecséket. Kinyitotta a lépcsô alatti szekrényt, de üresen találta a papírt tartalmazó kartonhengert. Rettentô dühös lett. Ki vette el a szekrénybôl az ezüstpapírt? kiabálta. Ki volt az? És mire használtátok azt a méregdrága portékát?! És így ordítozott magából kikelve, míg négyéves kislánya lehajtott fejjel elébe nem állt: Én voltam, papa, én használtam el. Elhasználtad? Engedély nélkül? Igen, papa felelte a kislány sírásra görbülô szájjal. Egy vagyont adtam érte, kisasszony, és nem azért, hogy játssz vele, hanem hogy karácsonyi ajándékokat csomagoljak bele. De hát magyarázta volna a kislány. De hát haszontalan gyerek vagy! Az apád húzza az igát, hogy mindenetek meglegyen, és amikor veszek valamit, hogy mindenkinek jusson egy kis ajándék, jössz te, és De papa Csönd legyen, most én beszélek! Meg kellett volna kérdezned, hogy vehetsz-e belôle! 57 58

Nem kérdezhettem meg, papa, mert meglepetés akart lenni. Miféle meglepetés? Az, hogy most nincs mibe csomagolnom az ajándékokat? Nem, papa. Az ajándék, amit én csomagoltam bele, az a meglepetés. Ó, tényleg? Ajándékhoz kellett? Az egész tekercs egyetlen ajándékhoz? És kinek szántad azt az ajándékot, ha megtudhatom? kérdezte az apa csaknem kiabálva. A kislánynak könnyek szöktek a szemébe. Hát neked, papa. A férfinak elakadt a szava. Szörnyeteg vagyok, gondolta. Nekem készített ajándékot, és én megszidtam érte. Haragját szégyellve, bûntudatosan válaszolt: Ne haragudj, kislányom, hogy kiabáltam, de ez a papír túl drága volt ahhoz, hogy egyetlen ajándékra pazarold el az egészet. Igen, papa, de nagy volt a doboz, és olyan szép lett! Ez szíven ütötte emberünket; megpróbálta oldani a helyzetet. Jól van, no, lássuk azt a dobozt, hátha felhasználható a csomagolása, s jut belôle a többi ajándékra is. A kislány kisvártatva megjelent a lépcsôn, kezében régi babaháza hatalmas dobozával, amelyet az immár hasznavehetetlen ezüstpapír borított. Boldog karácsonyt, papa mondta a kislány, és átadta a dobozt. A meghatott apa mindhiába próbálta megmenteni a drága csomagolópapírt, miközben szemrehányást is tett magának, amiért nem hallgatta meg a gyereket azonnal. Ám amikor kinyitotta a dobozt, és látta, hogy nincs benne semmi, újra felcsattant. Hát nem tudod, hogy amikor ajándékot csomagol az ember, ráadásul úgy, hogy az ÖSSZES ezüstpapírt elhasználja, akkor tennie is KELL valamit a dobozba? Hát nem tanított meg a mama, hogy nem illik ÜRES dobozt adni ajándékba?! A kislány megint lehajtotta a fejét, és könnyes szemmel válaszolt: Nem üres a doboz, papa Hetven puszit leheltem bele. Mivel nem vihetsz magaddal, amikor elutazol, így legalább a tôlem kapott karácsonyi puszikból vihetsz néhányat. Az apa úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Karjába kapta a kislányt, és kérte, hogy bocsásson meg neki, amiért nem kérdezett, nem értett meg semmit, és meg sem hallgatta ôt. Mondják, hogy ezután ezüstpapírostul az ágya alá tette a dobozt. És még éveken át, valahányszor szomorú volt, levert, vagy nyomasztották a megélhetési gondok, kivett egy ajándék puszit a dobozból, és felidézte, milyen szeretettel lehelte bele ôket a kislánya. 59 60