Fleck Zoltán Mit ér egy bírósági döntés?

Fleck Zoltán Mit ér egy bírósági döntés? Loss Sándor barátom emlékére, aki képes volt tenni is elvei megvalósulása érdekében és azokat soha nem adta fel. Az igaz ügyeknek is sokkal nehezebb nélküle. Amerika alkotmányos rendszerének története számos leckét szolgáltat az öreg kontinens számára, a sikerek éppúgy mint a kudarcok. Tavaly ünnepelték a jogfejlődés egyik mérföldkövének számító Brown v. Board of Education döntés félszáz éves évfordulóját, amelyben a Supreme Court egyhangúlag alkotmányellenesnek nyilvánította az elkülönített és egyenlő oktatási rendszert, felszámolva a szegregáció egyik legfontosabb jogi alapját. A tanulságok számosak, ezúttal eltekintve az oktatási rendszer és a társadalmi integráció illetve szegregáció és a civil jogok fejlődésének részletes elemzésétől, a jogi eszköz hatékonyságára hívnám fel a figyelmet. Egyenlő vagy integrált oktatás A New York Times szerint a Brown döntés ünneplésének alapja, hogy az alaptörvényt 1954. Május 17-e után az alkotmányozók eredeti szándéka szerint értelmezték. Hatása az élő jogra és a nemzeti tudatra egyaránt jelentős volt, integratív erejét szimbolikusan fejezi ki a National Historic Site és az évfordulón mondott beszédek. Ugyanakkor, mint minden nemzeti hőstörténet, erőteljes politikai használatban van. A jelentőség általános elismerése mellett az ellenzék, árnyalva némileg a nemzeti büszkeséget, súlyosan beváltatlan reményekről beszél, az integráció és az egyenlő feltételek biztosításának kudarcairól. Alkalmas az évforduló aktuális viták emlegetésére is, a republikánusok és a demokraták egyaránt a megkoszorúzott bírói döntés eszmei támogatását keresik a házasság intézményével kapcsolatos merőben ellentétes véleményükhöz. De a politikai szférát az alapulfekvő társadalmi probléma, az egyenlő oktatási esélyek biztosításának kérdése is megosztja, amelyet ma már szinte mindenki az egyenlő pénzügyi ellátás finanszírozási dilemmájaként kezel. Az egyenlő esélyek megvalósítására a pénz és még több pénz a megoldás, csak a módszer és az elosztás mikéntje vitatott. Az anyagiak jelentőségét a bíróságok is egyre inkább elismerik, a kilencvenes évektől az iskolák képviselői nagy arányban nyerik azokat a pereket, amelyeket a nem megfelelő anyagi ellátás miatt indítottak. Az ún. adequacy mozgalom szerint a szegény kerületek és színes kerületek közötti nagy átfedés miatt a szegények támogatása lehet a Brown döntés igazi végrehajtása. A faji kérdés és szegregáció már e döntés előtt összefonódott az oktatás ügyével és a jelentős változások ellenére azóta is összetartoznak. A ma hangoztatott és megvalósítani szándékozott konzervatív válasz szerint nem több állami segítség kell, hanem az oktatás privatizációja, a közoktatási monopólium megszüntetése. Részben e politika következtében azonban a kilencvenes években újra nőtt a szegregáció az iskolákban. A középosztály felé menetelő fekete szülők nagy része, alkalmazkodva a kialakult helyzethez, a minőségi oktatást keresi, ezért sokkal hangsúlyosabbá vált az egyenlőség mint az integráció. Számosan elfogadnának egy elkülönített iskolát, ha az anyagi források kiegyenlítettebbek lennének. Az egyenlőtlenség által fenntartott szegregáció mindennél súlyosabb; a liberális friedmani elvek közvetlen érvényesítése például Chilében nem enyhítette az oktatás válságát, hanem súlyos gazdasági szegregációt eredményezett. Tanulmányok sora igazolta, hogy a jövedelmi, foglalkoztatási és a kognitív szakadékok nyilvánvalóan egészülnek ki faji dimenzióval és az eredeti lemaradás megmarad az

iskolaévek lezárulása után is. Ezért olyan programok bevezetésére került sor, amelyek a minőségi oktatást célozták kisebb osztálylétszám, felkészültebb tanárok biztosításával. Ezek a reformok, a rendszer egészének mozdulatlansága miatt a felső-középosztályig jutottak, tehát végső soron erősítették az egyenlőtlenséget. Konzervatív oldalon nem pusztán a kezelési stratégia, hanem a helyzet értékelése is más: az oktatás elkülönítettsége, egyenlőtlensége mítosz, amellyel a demokraták csak a források átcsoportosítását indokolták. Miért olyan központi kérdés az oktatás? Miért az oktatási szegregációt felszámoló döntés vált a mítoszépítés alanyává? Rasszistább-e az oktatás mint az egészségügy, foglalkoztatás, vagy számos egyéb terület? A válasz az értékátadás hosszú távú társadalmi hatásainak jelentőségében rejlik, az esetleges kudarc felmérhetetlen következményeiben. 1 Tehát tragikus, hogy fél évszázad alatt igen kevés változott: még mindig jellemző az iskolai szegregáció. Peter Irons szerint a Brown döntés beváltatlan ígéret, amit elért az pusztán a jog által fenntartott szegregáció szövetségi szintű felszámolása volt, bár még itt is visszalépés történt a Burger és a Rehnquist Bíróság idején. Megmaradt az egyenlőtlen oktatás. Jogi értelemben a hatás sokáig kontraproduktív volt: csökkent a bizalom a fehér érdekek érvényesítőjeként megjelenő bíróságban, megteremtette a konzervatívok és a fehér munkásosztály kompromisszumát, faji szegregációvá transzformálva az egyenlőtlenségeket, konszolidálta az osztályellentéteket. Pedig a szegregáció mindig is inkább szólt a forrásokról, mint a fajokról. Nem a feketék szankcionálása a cél, hanem az alávetett osztály (másként underclass) definiálása, létrehozása, újratermelése. Régi, a rabszolgatartás korából öröklött bölcsesség szerint ugyanis ha az alávetettek megtanulnak olvasni, nem lehet őket tovább akadálytalanul verni. A jogilag kikényszerített integráció a fehér szülők számára azt jelentette, hogy gyerekeiket alsóbb társadalmi osztályok iskoláiba kellett íratniuk, rosszul ellátott iskolákba, gyenge gazdasági és kulturális tőkével rendelkező gyerekek közé. Tehát az egyenlőtlen helyzetben erőltetett integráció rontotta az esélyeket a tőkegyűjtésben. Szinte természetes a fehér iskolák felé való fordulás, a szegregáció piaci visszatérése. Minden illuzórikus ígérete ellenére tagadhatatlan azonban e jogi mérföldkő néhány társadalmi hatása. Charles T. Clotfelter a korábban éles társadalmi, jogi, kulturális határokkal elválasztott csoportok közötti kapcsolatok mennyiségében jelentkező forradalmi hatásokat említi, amelyhez a jogi áttörést, többek között, az 1954-es döntés jelentette. 2 Azonban a fajok közötti kontaktus csak szükséges, de nem elégséges feltétele a faji előítéletek csökkenésének. A Brown döntés megpróbált felszámolni egy olyan helyzetet, amelyben az elkülönített iskola nagy valószínűséggel az egyenlőségi elv megsértését is magában hordozta, és a pénzügyi és humán erőforrások egyenlőtlen elosztásának is teret adott. A szándékok szerint az integrált oktatás kizárja az anyagi egyenlőtlenséget. A társadalmi hálózatokba való bekapcsolódás esélyének növelésével növeli az életesélyeket, végső soron a kapcsolatok sűrűsödésével erősíti a toleranciát. Az ok-okozati viszony viszont kérdéses: mi köze van a Legfelsőbb Bíróság döntésének a fajok közötti kapcsolatokban ténylegesen megvalósult intenzitás-növekedéshez? Hogyan járult hozzá a szegregáció csökkenéséhez? Clotfelter optimista értékelése sem tagadja, hogy az ünnepelt mérföldkő következményeit lehetetlen leválasztani a többi társadalmi körülmény hatásaitól. De a számos averzió ellenére, amelyek az egyszerű faji ellenszenvtől addig a nagyon is racionális igényig terjedtek, hogy a szülők jó iskolába igyekeznek járatni gyerekeiket, a Brown döntés morális és kognitív hatásai tagadhatatlanul forradalmiak voltak. Jogelméleti és szociológiai szempontból persze nem elégedhetünk meg az ünneplést megértő értékeléssel, a jog korlátainak tisztázásáig, azok természetéig kell eljutni. Mielőtt a

Brown döntés hatásairól szóló, helyenként kijózanítóan szkeptikus irodalomba tekintenénk, érdemes feleleveníteni a jogszociológia néhány szempontrendszerét. Jogszociológia: a változás tudománya A jog társadalmi hatásaival foglalkozó terjedelmes irodalmon belül központi helyet tölt be a jognak a társadalmi változásokban, különösen a központilag irányított reformokban játszott szerepe és korlátai. Elméletileg két szélsőséges felfogás létezik: a jogot más társadalmi, gazdasági, kulturális tényezők tükröződéseként értelmező hagyomány, amely szerint a jogrendszer változása e mélyebb struktúrák belső mozgásának hatása, az ellenkező irányú hatás esetleges, efemer. Ezzel szemben a jogot teljesen független változóként értelmező szemlélet általában a doktriner jogászi, gyakorlati hozzáállásra jellemző. Közbülső változatok széles skáláját a jogi gondolkodáson belül a szociológiai irányzat teremtette meg, a valóság és a jogi norma közötti eltérés értelmezésére specializálódott jogszociológia. A szociológia mint a szaktudománnyá vált jogszociológia alaptudománya, a társadalmi változás kutatására és értelmezésére mindig is különös gondot fordított, hiszen ez az egyik, e tudomány születését elősegítő, identitását meghatározó problematika. Ebben az odafigyelésben jellemzővé vált, hogy nem a változásokat kell magyarázni, hiszen azok szinte állandóak és a társadalmak természetes állapotát jelentik, hanem az állandó változás ellenére érvényesülő rendet, integrációt, a szintén létfeltételként létező stabilitást. Minden változás, rendetlenség, normasértés a társadalmak természetes állapota. A jog, amely része ennek az állandóan változó társadalmi valóságnak, maga is alakul, a jogi változás részben következménye a társadalmi változásoknak, részben előidézője azoknak. Azonban igen nehéz szétbogozni az eredők milliárdjaiból a hatásokat és kölcsönhatásokat. A modernitás egyik lényege a változások volumenének, ütemének és hatásainak intenzívvé válása és ezzel együtt a jogi eszközrendszer használata, illetve ennek következményei. A következmények tekintetében a jognak a modernizáció folyamataiban játszott áldásos és kevésbé áldásos szerepe jól ismert, a korlátlan politikai eszközként használt jog minden jelenségével. Különös probléma a jogi transzplantációk hatékonysága, leginkább azokban az esetekben, amikor az átvett intézmények mögül hiányzik a megfelelő infrastruktúra, különösen a képzett személyzet. A hatékonyság feltételeként értékelt professzionális személyzet elvezet a társadalmi cselekvők és struktúrák dinamikus kapcsolatának problémájához. A jog hatékonyságának korlátai és a változások értelmezése ugyanis egy dialektikus kölcsönhatás feltételezésével közelíthetők megfelelően: az aktorok és a struktúrák egymást átható változásának vizsgálatával. Struktúrák, például jogi intézmények, motiválják a cselekvők magatartását, de a cselekvések folyamatosan változtatnak a struktúrák működési feltételein és e változások visszahatnak a cselekvők képzeteire, motivációira. Egyszerűen fogalmazva: a sikeres adaptáció, új jogintézmény honosítása olyan módon is elképzelhető, hogy a tradíció nélküli intézmény, belső normatív elvárásaival kialakítja a szükséges személyi hátteret, megteremti magának a személyzetet. Sikeres alkotmányos forradalmak viszonylag rövid időn belül képesek ilyenre, máskor intézmények hullnak el a megfelelő emberi tényező hiányában. További, ettől nem teljesen független kérdés a szélesebb társadalmi hatás kiváltásának hatékonysága. Vagyis megfelelően stabilizált, képzett és hivatott személyzettel rendelkező jogintézmények korántsem biztosítják önmagukban a társadalom követni készségét. A jogszociológia (és a társadalomreformerek) legnagyobb dilemmája éppen az, hogy miként lehet változtatni olyan társadalmi elemeken, amelyeket meggyökeresedett hagyományok, fogyasztói szokások, hitek, előítéletek támogatnak. A legegyszerűbb hagyományosan közgazdasági szemléletű válasz szerint az emberek akkor követik a norma előírásait, ha jobban megéri nekik, mint a

normasértés. E racionalista feltételezés gyengeségeit a szociológiai megközelítések változatosan leplezték le, többek között a társadalomban uralkodó egyéb normarendszerek elemzésével, a különféle legitimációk leírásával, vagy a jogrendszer autonómiájának feltételezésével. A jog hatékonyságának mérése ugyan meglehetősen bonyolult és nem kevésbé nehéz az okozatiság nyomon követése sem, de az irodalomban általános a jogi szabályozás közvetlen és közvetett következményeinek, hatásainak megkülönböztetése. A Brown döntés úgy vonult ugyan be a jogtörténet dicső fejezetei közé mint alapvető mérföldkő az ember jogairól és méltóságáról szóló jogfejlődésben és mint olyan bírói döntés, amely képes volt átalakítani a társadalom előítéleteit. Mégis a direkt hatás hiányának illusztrálására is éppen megfelelő példa. Roscoe Pound a szociológiai jogelmélet klasszikusa szerint a jog nem képes attitűdöket, hiteket befolyásolni, csak külsődleges magatartásokat szabályozni és hatékony abban az esetben lehet ez a szabályozás, ha valamilyen külső erő kikényszeríti a kívánt magatartást. Pound és a szociológiai szemlélet nyomán erősödött meg az a gondolat, hogy a kívánt hatás elérése érdekében nem elégséges a jogi norma puszta ereje és presztízse, a jogi szabályozásnak illeszkednie kell már létező társadalmi, kulturális elvekhez, erőkhöz. A társadalom morális, normatív rendszereinek tényleges megváltozása éppúgy lehet eredménye egy központi változtatási akaratnak, mint a meglevő normáknak a változtatással szembeni ellenállásból következő megerősödése. A bíróság empirikus szociológiai vizsgálatában a döntések társadalmi hatásainak elemzése némileg háttérbe szorult, a társadalmi változásoknak (elsősorban a pereskedési aktivitásban megjelenő mutatóknak) a bíróság szervezetére, munkájára és gyakorlatára gyakorolt befolyása áll a középpontban. Hallgatólagosan azonban a legtöbb ezzel a hatalmi ággal foglalkozó kutató egyetért azzal, hogy lényegi szempont, fontos téma a vizsgálat alá vont terület társadalmi következményrendszere. A fontosság képzetét persze erősen befolyásolja, hogy a tudományos tárgy jelentősként való beállítása növeli a tudományterület presztízsét és a forrásokhoz való hozzájutás esélyét. 3 A joggal foglalkozó elméleti irodalmat néhány éve erőteljesen foglalkoztatja a túlszabályozás, a társadalom eljogiasításának problémája és ettől nem függetlenül a bírói hatalom erőteljes terjeszkedése, expanziója. A kritikák egyik alapja, hogy a kiterjedt jogi szabályozás együtt jár a hatékonyság csökkenésével, ami önmagában is tovább rombolja a hatékonyságot, szabályinflációt okozva. A jog terjeszkedése tipikusan közjogi, aholis a jog korlátai speciálisan vetődnek fel, hiszen a viselkedés befolyásolása hivatalnokok és források közvetlen szabályozásával történhet. A huszadik század második felében a több jogi szabályozás igénylése minden politikai oldalon megjelent vagy több forrás és szociális szabályozás vagy a deviánsokkal szembeni szigorúbb fellépés követelésével. Ugyanakkor konstans elem a terjeszkedő jog politikai, ideológiai és akadémiai kritikája is, az erőteljesen szabályozó-beavatkozó (New Deal) időszakokban élesebben. Nem a poszt-kommunista társadalmak egyedüli sajátossága a túlszabályozás és dereguláció párhuzama. A feleslegesen beavatkozó állam képzete jól megfér azzal a gondolattal, hogy korunk komplex társadalmát csak egy központi hatalom intenzív jogalkotása képes kordában tartani. A kritikák ellenére erős a legitimáció a szabályozás-generáló szabályozás, e szabályozási dráma számára, független szabályozó gépezetek felhatalmazására. Mégis érdemes a jog korlátaival foglalkozó kritikák legfontosabb elemeit megemlíteni. Az elidegenedett, az egyéntől távoli közjogi szabályozás, a rideg formalizmus, mint az egyéni szabadságok veszélyeztetője a liberális kifogások alapja. A szociológiai megközelítésekben dominál a funkcionalista kritika, amely szerint a központi szabályozás többek között drága és nem hatékony, nem képes a valóság komplexitását kezelni, mert túlegyszerűsít. Ennek feloldására viszont csak olyan technikák léteznek (pld. bírói diszkréció), amelyek a

jogrendszer kiszámíthatóságát, racionális szerkezetét gyengítik és végső soron delegitimálják a jogot. A hatékonyság a szabályozás címzettjeinek tudatától függ, ezért e magatartás-szabályozási hatékonyság változó, dinamikus társadalmi környezetben (amilyen általában a modern társadalom) még problematikusabb. Tipikus tapasztalat a reaktív, válaszoló, a piac és a társadalom mögött néhány lépéssel lemaradó állami szabályozás a gyors technológiai változások és intenzív társadalmi mozgások körülményei közepette. Feloldhatatlan az ellentmondás a jog intézményi korlátai: eljárási szabályok, politikai-alkotmányos korlátok, technikai szükségletek és az elvárt hatások között. Számosak a nem szándékolt következmények is, például ellenállást provokálhat olyan döntés is, amely alkotmányos jogok erősítésére törekszik. A nehezen megemészthető esetek számosak, a kisebbség emancipációjától az elkövetők jogainak kodifikálásáig. Nem tekinthetünk el a jog morális kritikájától sem, amely szerint amennyiben nincs a szabályozás mögött morális tartalom, nem várható el a követni készség, sőt csak engedetlenség várható. Az eljárási legitimáció önmagában elégtelen, a szabályozásnak technikai és szociológiai értelemben is hatékonynak, etikailag megalapozottnak kell lennie. E szigorú kritikák és elméleti hatékonyság-feltételek hátterében a jog állandó versenytársai, az informális társadalmi normák és a piac rejtőznek. A státuszra, reputációra, bizalomra vagy piaci logikára épülő normák és az állami jog kölcsönös kapcsolatban vannak egymással: a segítés vagy akadályozás állapotaiban. A jog társadalmi normákra gyakorolt hatása általában lassú és bizonytalan: a régi normákat a tehetetlenség is támogatja, tradíció, tudatlanság, szokások, közösség-képző erők, és néha nehéz megállapítani, hogy a jogi változás következmény vagy ok, illetve mindkettő. Tehát a jog nem az egyetlen szabályozási eszköz, messze nem a leghatékonyabb, de formális, intézményi jellemzőinek köszönhetően a leginkább látható. Beváltatlan ígéret? A faji alapú iskolai szegregációt felszámolni szándékozó döntés fél évszázad alatt politikai és jogi ikonná vált, még azok számára is akik ma vehemensen támadják az egyenlőtlen oktatási esélyek megszüntetése céljából intézményesített pozitív diszkriminációt. Számukra ez a politika éppen a Brown döntés semmibe vétele, amennyiben faji alapon diszkriminál. Az általános elismerés és dicséret mellett azonban léteznek kiegyensúlyozottabb értékelések is, amelyek szerint politikai tényezők erősen túlértékelték ezt a civil jogi győzelmet, valójában kevesebbet oldott meg, mint az az ünneplésből következne. (Rosenberg, Patterson, Irons, Orfield) Ugyanakkor olyan mítoszról van szó, amely alapvető hatással volt a nemzeti gondolkodásra, ideológiai motorként működik azóta is, alapvető, a bíróság igénybevételére irányuló inspirációt szolgáltat más emancipáló társadalmi reform számára. Abban a tekintetben viszont, hogy a bírói döntés hatásának szimbólumaként kezeljük, olyan paradigmatikus esetként, amely a társadalom átalakításának sikereként értelmezhető, indokolt óvatosabbnak lennünk. Tehát ha kitekintünk a kétségkívül fontos funkciót betöltő jogi ideológia és mítoszgyártás mögül és pragmatikus, empirikus kérdésként kezeljük az elért eredményeket, a kép egészen más. Ma ugyanis nem az a kérdés, hogy a szegregáció alkotmányellenes-e, ebben a tekintetben a kognitív váltás jelentős volt, hanem az hogy mit ért el a döntés az oktatási esélyek kiegyenlítése terén ötven év alatt és a kétségkívül jelentős civil jogi fejlődés milyen kauzális kapcsolatban van a Legfelsőbb Bíróság döntéseivel.

Nem tagadhatjuk, hogy általában számít a jog és konkrétan ez a döntés is, de nem automatikusan és szükségszerűen következett belőle a civil jogi fejlődés. A misztifikálás érdemtelenül tulajdonította a változásokat e döntésnek. Érdemes külön kezelni a faji szegregáció tényleges megszűntetésének szándékát, az ebben elért eredményeket és azokat az indirekt változásokat, amelyeket szimbólumként és a társadalmi változás forrásaként lehet neki tulajdonítani. Az ünneplés persze érthető, hiszen a hatvanas évek közepe óta hivatalos önkép a nem szegregáló Amerika, amelyhez a Brown döntés alkotmányos szimbólumot szolgáltat. A mostani kerek évforduló kapcsán sokan figyelmeztetnek arra is, hogy ideológiai funkciójához a még létező de facto szegregáció elfedése járul és ez olyan következmény, amely akkor sem kívánatos, ha elismerjük a szimbólumok inspirációs erejét. Az a kép, amely szerint a valóság az alkotmányos elveknek megfelel, megelégedettséghez és passzivitáshoz vezet. Tulajdonképpen azért lehet ünnepelni, amit elérni szándékozott, nem azért amit valójában elért. Egyébként a Brown-döntés, mint a megoldott társadalmi baj szimbóluma, az idők során erőteljesen konzervatív funkciót töltött be, amikor anyagi és kognitív források átcsoportosításához szolgált legitimáló érvül. A kritikátlan ünneplés azt sugallhatja, hogy a jog győzelmet aratott a politika felett és túllépett saját korlátain. Amit a szegregáció ellenfelei valóban tapasztaltak, az ellenállás és passzivitás volt. Politikai és jogi ellenlépések sorozata, mind az elit, mind a közvélemény támogatása hiányzott, csak akkor volt képes kifejteni hatását, amikor egy politikai mozgalom hivatkozott rá, nem önmagától, hanem ettől a társadalmi támogatottságtól kapott erőt. De ez csak egy évtizeddel a döntés után következett be, addig a politikai és társadalmi közeg erősen ellenséges volt. Ennek egyik legkiforrottabb jele az 1956 márciusában született ún. déli manifesztum, hivatalos nevén az Alkotmányos elvek deklarációja, amelyben a déli államok képviselői kifejtették véleményüket a Legfelsőbb Bíróság döntésével szemben és ellenállásra szólítottak fel. Érveik ismerősek lehetnek azok számára, akik láttak már politikai érdekek által motivált érvelést a bírói aktivitás ellenében. A déli képviselők szerint a Supreme Court túllépte hatáskörét, elvonta a jogalkotóét, az eredeti alkotmányozói szándék nem terjedt ki az oktatásra, tehát az tagállami hatáskör, a bírák személyes meggyőződésüket erőltették az ország törvényei ellenében, káoszt és zavart okoztak a két faj viszonyában, amely a jó emberek erőfeszítéseinek következtében baráti volt már. Ezért minden jogszerű eszközzel ellenállásra szólítottak fel az alkotmánysértő határozat végrehajtásával szemben. Közelebb jutunk a hatásmechanizmusokhoz, ha a döntés néhány közvetlen körülményét is szemügyre vesszük. Nem derült égből következett be, bár számos véletlen közrejátszott abban, hogy egyhangú, a jogi elit elkötelezettségét reprezentáló döntés született. Az 1867-ben alapított Howard University annak az elit stratégiának volt a része, amely a volt rabszolgák és leszármazottaik oktatását célozta, felismerve e szféra jelentőségét a társadalmi felemelkedésben. A harmincas évektől tudatosan követett politika volt az oktatási kérdések középpontba helyezése és a faji emancipáció követelésének ezen a területen való megfogalmazása. A jogszabályok és a Plessy v. Ferguson (1896) döntés által bebetonozott elkülönített, de egyenlő rendszer sokáig szívósan és sikerrel védekezett a szegregációt ellenzőkkel szemben és az elszórt eredmények és sok kudarc után a hidegháború változtatta meg a politikai hátteret. A Plessy döntés rendszere és sugallt értékvilága sérteni kezdte az USA külpolitikai érdekeit. Ez ugyan lényeges támogatást szolgáltatott az integracionisták számára, de a legmagasabb bírói testület még egy évvel a Brown döntés előtt meglehetősen megosztott volt, a fordulat ezért szenvedett halasztást. Earl Warren kinevezésére, amit Eisenhower elnök többször megbánt később, egy váratlan haláleset következtében került sor, Vinson bíró halála miatt közvetlenül a döntés előtt megváltoztak az esélyek. A korábban

elképzelhetetlen egyhangú döntést Warren szívós munkával készítette elő, meggyőzte a testületet. Teret kapott az óvatos roosevelti stratégia, a Dél és a Supreme Court konszenzusának felszámolása. Csak amikor biztos volt az átütő erő, akkor kockáztatták meg a végső liberális csapást, amiről hamar kiderült, hogy korántsem a végső. De ezen közvetlen körülmények mögött mélyebb társadalmi változások is zajlottak, nem pusztán személyeken múlt a siker, megváltozott a társadalmi közeg is. De az egyhangú döntés ellenére a Brown ítélet egy megosztott jogászi elit terméke volt, egy megosztott társadalmi közegben. 4 A Plessy v. Ferguson döntés évtizedekig működő és még 1954 után is hangoztatott logikája szerint az elkülönített de egyenlő rendszer nem alkotmányellenes, konform a 14. alkotmány-kiegészítésben foglalt egyenlő elbánás elvével. Ebből kiindulva a huszadik század első évtizedeiben számos szegregációs jogszabály született. Önmagában a II. világháború kevés változást hozott, maradt a joggal támogatott erős fehér szupremácia és feketeellenesség, amely mögött a lényeg a társadalmi alá- és fölérendeltség fenntartása volt. Akkor történt elmozdulás a faji szegregáció ellenében, amikor ezt a fehér többség érdeke megkívánta, az érdekek konvergáltak. 5 A kezdeti lépésekhez ez szolgáltatta a társadalmi hátteret. Elemzők szerint nagyjából hasonló érdekegyezés rejlik a közelmúlt pozitív diszkriminációs programjainak támogatása mögött is. Végső soron a Supreme Court a hidegháború idején javítani akart az ország képén és nem mellékesen a szegregáció morálisan rossz voltának kimondásával lendületet adni a kisebbségi emancipációnak. Nem szándékolt következményként viszont aktivizálta a fehér ellenkezést. Azonban a harmincas években kapott lendületet a civil mozgalom is, ekkor kezdték az egyenlőség megvalósulását megkérdőjelezni az elkülönített, de egyenlő rendszerben. Az ötvenes években radikálisabb formában fogalmazódott meg e mozgalom legfontosabb követelése, az elkülönítés megszüntetése, amelyben Thurgood Marshall és a Legal Defence Fund stratégiája olyan bírói döntések kikényszerítése volt, amelyek kimondják a szegregáció alkotmányellenességét. Ez a stratégia győzedelmeskedett 1954 májusában. 6 Persze itt nem ért véget a küzdelem, a de jure szegregáció veresége után a de facto szegregáció ellen kellett és kell ma is fellépni. Közben lassan megváltoztak a társadalmi feltételek is: a kezdeti abszolút ellenkezéstől a konfrontatív deszegregáción át a hallgatólagos belenyugvásig jutott a fehér többség, majd a civil mozgalmak nyomása következtében jogalkotói és végrehajtói aktivitással sikerült érvényt szerezni a Brown döntésnek. Bár számos komoly visszalépés is történt, például Nixon elnök konzervatív bírái 1974-ben a Milliken vs. Bradley ügyben gyakorlatilag megtiltották az iskolai körzethatárok átlépését a gyerekek utaztatása során Detroit 53 körzetében az interdistrict desegregation plan alkotmányellenessé nyilvánításával, ezzel a deszegráció politikáját helyi üggyé degradálták. Ez a döntés a helyi kompetenciák hangsúlyozásának régi érvét használva felerősítette a fehér kiáramlást a külvárosi iskolákba. Marshall ellenvéleménye szerint ez óriási visszalépés volt a Brown döntéstől. A nyolcvanas években is új szegregációs hullám indult be a pénzügyi megszorítások következtében, amelyet a konzervatív bírói kar jogi támogatással látott el. A Brown döntés hatásait vizsgáló számos tanulmány közül Gerald Rosenberg Hollow Hope című könyve a legtöbbet idézettek közül való. 7 A megfogalmazás kidolgozottságán és aprólékos történeti érvrendszerén kívül ez annak köszönhető, hogy általános elméleti megfontolásokat alkalmaz a bíróságok társadalomalakító képességei vonatkozásában. Mennyiben tud a bíróság társadalmi reform aktorává válni, milyen feltételek teljesülése esetén hatékony a bíróságok segítségével kikényszerített társadalmi reform? Képes-e a bíróság az elnyomottak érdekeinek képviseletére olyan társadalmi közegben, amely ezt nem vagy kevéssé támogatja?

Az Egyesült Államokban a bírósági aktivizmus, a reformer bíróság képzetét erős morális legitimáció támogatja, mégis kérdéses, hogyan képes élni ezzel a felhatalmazással. Képes-e szocializációs szerepre, amely általában a bíróságok hivatásával kapcsolatban megfogalmazódik? Rosenberg óvatosságra int a kritikátlan igenlő válaszokkal szemben. Az óvatosság indokai általában igazak a bírói hatalom társadalmi hatásaival kapcsolatban. A jelentőség túlbecsülése tipikusan jogászoktól származik, akik hivatásszerűen növelik szerepüket, gyakran lényegesen tévedve munkájuk tényleges szerepét illetően. A mítoszgyártás mindenesetre érthető, de kritikával kezelendő. A bírói hatalom korlátozottsága intézményi jellegű, hiszen e hatalmi ágból hiányzik a pénzügyi és adminisztratív erő: mindig szüksége van más hatalmak jóindulatára és tevőleges segítségére. Szociológiai közhely az is, hogy a bíróságot magát és döntéseit a közvélemény kevéssé ismeri és tartja jelentősnek, a bírói kar nem számít a közvélemény fontos alakítójának. Ugyanakkor a bírósági döntések végrehajtása politikai és jogi intézményektől függ és társadalmi hatása a végrehajtásról kialakított közvéleménytől. A kauzális összefüggések feltárása és egyéb hatásoktól való elválasztása meglehetősen bonyolult és ebből következően nehéz tiszta képet nyerni a bíróság társadalmi hatékonyságáról. A jogi és nem-jogi hatások nyomon követésével Rosenberg éppen ezt kísérli meg. A Brown-döntés méltán vált ikonná, szimbólummá, a bíróság jogvédelmi és haladó reformokat stimuláló szerepének megtestesítőjévé. Mint ilyen, hasonló emancipációs törekvések inspirátora, további változások mozgatója is volt. Ennyiben a nem közvetlen hatások vonatkozásában sikeresen teljesítette küldetését. Ehhez képest a közvetlenül teljesítendő normatív előírások hosszú ideig illuzórikusak maradtak. Több mint egy évtizeddel a döntés után a tényleges helyzet még változatlan volt. Az 1963-64-es iskolaévben a fekete gyerekek alig több mint 1 %-a járt integrált iskolába. A magyarázatok közül az elemző a politikai nyomás hiányát emeli ki, amely Johnson elnökségéig jellemző volt. Annál erőteljesebb volt az ellenkezés, a szegregáció társadalmi és politikai-jogi támogatása még Kennedy alatt is jellemző maradt. Nem csak a politikai és kulturális környezet volt ellenséges, de az állami hatóságok is rengeteg szegregációs intézkedést hoztak. A civil jogok érvényesítéséhez e politikai, jogi és kulturális akadályok legyőzése volt szükséges, amit a bíróság önmagában természetesen nem volt képes biztosítani. Frankfurter bíró jó érzékkel gondolta a döntés meghozatalakor, hogy ezután sok múlik a déli államok jogi elitjén, a szakmai konszenzus feltételezése azonban illúziónak bizonyult. Az ellenkezés általánossága abban is megjelent, hogy elit tudományos fórumok is hevesen támadták a döntést, az egyik ilyen cikk 1985-ig a második legtöbbet idézett jogtudományi írás maradt. Az akadémikus szféra mellett a joggyakorlatból is évekig hiányoztak a támogató, megerősítő érvelések, újabb bírósági döntések. Persze a bíróságok a legritkábban lépnek fel kifejezetten a közvélemény és a politikai elit ellenében. Nem kockáztatják tekintélyüket még a civil jogok érdekében sem, ha azok általában nem támogatottak. A bíróságoknak nem volt közvetlen hatásuk az oktatási szegregáció megszűnésében, a bíróság tehetetlen az elnyomottak emancipációjában: a Brown döntés éppen ennek az impotenciának a szimbóluma. Csaknem egy évtizeddel későbbre, 1972-73-ra valóban megváltoztak a viszonyok, az integrált iskolai rendszer nagyjából megszületett. De a változást az egyéb hatalmi ágak megváltozott aktivitása okozta és a mögötte erősödő társadalmi mozgalom. Az integrációt elősegítő pénzügyi programok tagállami megnyirbálásának szankcionálása hozott áttörő változást, mivel jócskán megnövelte az ellenkezés költségeit. Egy szimbolikus döntés önmagában nem, csak anyagi ösztönzéssel együtt vált hatékonnyá, ez az ösztönzés azonban

csak a politikai szféra tetemes módosulása következtében állt elő. A közbeeső évtizedben hatások milliárdjai teremtették meg a kormányzati és jogalkotói aktivitást és erősen kérdéses, hogy ez mennyiben volt a Brown döntés késői következménye? Gerard Rosenberg sorra veszi a lehetséges ágenseket és hatásmechanizmusokat és azt állapítja meg, hogy a médiában nem volt számottevő nyomás, az 1954-es döntés nem volt hatással a témastruktúrára. A később fontos katalizátorszerepet betöltő civil mozgalmak érvelési rendszerében is kevés hangsúlyt kapott, nem motiválta a mozgalmakat. Csak a hatvanas évektől nőtt meg az az aktivitás, amely végül a végrehajtó hatalmat is motiválta. Még Martin Luther King sem hivatkozott rá, sőt számára a bírói út elit játszma volt, beszédeiben ritkán használta az alkotmányos doktrínákat érvei alátámasztására. Nem megalapozatlanul úgy gondolta a jogi út nem elérhető az átlagemberek számára, a pereskedés, mint a társadalmi változás civil segítője háttérbe szorult. De az elit hasonlóképpen negligálta a Brown döntést, politikai tényezők sem hivatkoztak rá, így nem csoda, hogy a korabeli közvélemény-kutatások szerint semmilyen hatással nem volt a többségi véleményszerveződésre. A Brown döntés azok számára nyújtott támogatást, akik egyébként is elkötelezettjei voltak a változásnak. Minden egyéb hatás a politikai támogatottságon múlott. Általános tanulság, hogy a bíróság tényleges társadalmi hatása a többi hatalmi ág elkötelezettségén múlik, a bíróság csak ideológiai támogatást tud biztosítani olyan hatalmak számára, amelyek más forrásokból merítenek erőt a változások kikényszerítéséhez. Ennek hiányában a harmadik hatalmi ág csak a változások illúzióit állítja elő. E mű szerint a bíróság akkor képes leküzdeni eredendő strukturális impotenciáját, ha az alábbi feltételek közül legalább az egyik teljesül: - más tényezők pozitív támogatást biztosítanak a végrehajtáshoz, - más tényezők növelik a végrehajtás opponálásának költségeit, - a döntést piaci erők támogatják, - a döntés végrehajtásában a jog védelmet, forrásokat ad azok számára, akik egyébként is szándékoznak azt végrehajtani. Minden nagy jelentőségű döntés, mérföldkőnek nevezett jogfejlődési állomás mögött működniük kell ilyen támogató erőknek, a bíróság úttörő szerepe önmagában képtelen a nagy horderejű társadalmi változások létrehozására. Ha valamelyik feltétel legalább nincs meg, akkor a strukturális gyengeségek megakadályozzák a hatást. A Brown-döntés hatása persze benne van a civil jogok fejlődésében, a nemzeti tudat alakításában. A jogok mítoszának erőteljes rombolása természetesen heves kritikákat is kiváltott. Ezek szerint a szimbolikus hatás, a kognitív változás alábecsülése tévedés, nem szabad elfelejteni ugyanis, hogy általában egyik intézmény sem hatékony önmagában, mindig kell a többi támogatása: ennyiben a Brown döntés nem egyedülálló. A bíróság szerepének, mint a változások egyedüli előállítójának elemzése tehát eleve hibás, mert lehetetlent várunk el tőle, ha a társadalmi változás létrehozójának állítjuk be. Michael McCan e megközelítés helyett egy általános érvényű decentralizált megközelítést ajánl, amelyben nem a bíróság áll a középpontban. 8 Sőt nem intézmények, hanem társadalmi szereplők, érdekek. Azok, akik nem csak reaktorai a jogi parancsnak, hanem szerves elemei, ágensei a jogfejlődésnek. Az, hogy az intézményeknek kicsi a direkt hatásuk, eleve kiindulópont ezen irányzat számára, de ez nem jelenti, hogy következmény nélküli struktúrákról van szó. A bírósági döntés képes átalakítani a helyzetet, éppen például azáltal, hogy mitikus elemmé válik: tradíciót csinálnak belőle azok, akiknek érdekében áll. A bírósági döntések soha nem mennek teljesedésbe maguktól, más hatalmaktól függnek, amelyek függetlenek a bíróság döntésétől.

Ami az oktatási rendszer területén elért eredményeket illeti: ma a legtöbben egyetértenek azzal, hogy a közoktatás se nem integrált, se nem egyenlő. Ha ezek voltak a Brown döntés céljai, akkor az valóban kudarc. A fekete amerikaiak jelentős részének érdekeit jobban sérti az egyenlőtlen iskolai feltételrendszer mint az elkülönítettség. Ha egyenlő anyagi támogatásban részesülnének sokan elfogadnák az elkülönítettséget. De az elmúlt ötven év egyik legfontosabb hatása a többségi és kisebbségi iskolaválasztási szabadság mint önmeghatározási lehetőség fontossá válása. Persze az emancipáció sikerét kovácsoló civil mozgalom mögött a felemelkedő fekete középosztály állt, akik számára az iskolán keresztül elérhető mobilitási esélyek egyre lényegesebbé váltak. Az egyenlőtlenség fennmaradása azért nem alapozza meg kielégítően azt a radikális nézetet, amely szerint ha eredetileg kimaradt volna a bíróság a kérdés rendezési kísérleteiből, akkor másként alakult volna az oktatás integrációja, tehát az ünnepelt döntés kontraproduktív volt. Az integrációból változatos okok miatt kimaradó feketék szemében a Brown döntés csak alibi a döntéshozói passzivitásra. Még az is felmerül, hogy jótékony-e a hatása az integrált iskolának, ha nem kiegyenlítettek a feltételek? Nem jobb-e az elkülönítettség szigorú egyenlőség mellett? Megalapozott volt e a bírák érvelése, amikor tudományos apparátust használtak a szegregáció káros lélektani hatásairól? Ezeket a dilemmákat félretéve annyit bizonyosan megállapíthatunk, hogy az integrált iskola nem feltétlenül jelent jobb iskolát, de lehetőséget biztosít arra, ha van rá társadalmi igény és politikai szándék a megvalósításra. Egy évvel a döntés után, érzékelve a végrehajtásra hivatott szervek ellenállását, a Legfelsőbb Bíróság az ún. Brown II. döntésben megerősítette, hogy az integrált oktatási rendszert megfelelő sebességgel kell létrehozni. Gúnyos értelmezések szerint a megfelelő bizonyosan azt jelentette, hogy lassan. Hiszen a cél csak gazdasági-társadalmi integrációval érhető el, addig a de facto szegregáció fennmarad. A jog minden korlátját elismerve sem felejthetjük el ugyanakkor, hogy az 1954-ben hozott döntés végső soron erősítette azokat a mozgásokat, amelyek már elindultak, az antidiszkriminációs érvelés egyéb területekre is kiterjedt, a kognitív változások, a szimbolikus hatás látványos volt. 9 Ebben az értelemben van ok e szimbolikus döntés ünneplésére, de még több a tanulságok levonására. 1 Peter Irons, Jim Crow s Children: The Broken Promise of the Brown Decision, New York, Viking, 2oo2 2 Charles T. Clotfelter, After Brown, Princeton University Press, 2oo4 3 Peter H. Schuck, The Limits of Law, Westview Press, Colorado, Oxford, 2000 4 Cass R. Sunstein, Did Brown Matter?, The New Yorker, May, o3. 2oo4 5 Derrick Bell, Silent Covenants: Brown v. Board of Education and the Unfulfilled Hopes for Racial Reform, Oxford University Press, 2oo4 6 Richard J. Altenbaugh, Liberation and Frustration: Fifty Years after Brown, History of Education Quarterly Vol. 44., Issue 1. 7 Gerald N. Rosenberg, The Hollow Hope: Can Courts Generate Social Change? University of Chicago Press, Chicago, 1991 8 Michael McCann, Reform Litigation on Trial: Review of the Hollow Hope, Law and Social Inquiry 1992/17 9 James T. Patterson, Brown v. Board of Education: A Civil Rights Milestone and Its Troubled Legacy, New York, Oxford University Press, 2oo1 1