BIZONYSÁGTÉTELEK A GYÜLEKEZET SZÁMÁRA

BIZONYSÁGTÉTELEK A GYÜLEKEZET SZÁMÁRA Első kötet Fordította: Egervári Dezső

2

Tartalom ÉLETRAJZI VÁZLAT... 6 1. GYERMEKKOROM... 6 2. MEGTÉRÉSEM... 8 3. REMÉNYVESZTETTSÉG... 11 4. KILÉPEK A METODISTA EGYHÁZBÓL... 18 5. AZ ALAKI TESTVÉREK ELLENZÉSE... 22 6. ADVENT-ÉLMÉNY... 24 7. ELSŐ LÁTOMÁSOM... 29 8. FELSZÓLÍTÁS AZ UTAZÁSRA... 31 9. LÁTOMÁS AZ ÚJFÖLDRŐL... 33 10. A DORGÁLÁS VISSZATARTÁSA... 35 11. HÁZASSÁGOM ÉS TOVÁBBI TEVÉKENYSÉGEM... 37 12. KÖNYVKIADÁS ÉS UTAZÁS... 43 13. MICHIGANBA KÖLTÖZÉS... 47 14. FÉRJEM HALÁLA... 51 ELSŐ SZÁM... 55 TESTVÉRED ŐRIZŐJE... 55 MIKOR KEZDJÜK A SZOMBATOT?... 56 AZ IGAZSÁG ELLENZŐI... 56 SZÜLŐI FELELŐSSÉG... 57 ISTENBE VETETT HIT... 58 AZ IGAZSÁG HÍRNÖKE CSOPORT... 59 KÉSZÜLJ ISTENED ELÉ... 59 MÁSODIK SZÁM... 62 KÉT ÚT... 62 ALKALMAZKODÁS A VILÁGHOZ... 64 LELKÉSZFELESÉGEK... 66 HARMADIK SZÁM... 69 BUZDULJ FEL ÉS TARTS BŰNBÁNATOT... 69 A KELET ÉS A NYUGAT... 71 NEGYEDIK SZÁM... 76 FIATAL SZOMBATTARTÓK... 76 A SZÜLŐK EGYSÉGE A NEVELÉSBEN, ÉS AZ EGYENESSÉGRE NEVELÉS... 77 FEGYELMI ELJÁRÁSOK A GYÜLEKEZETBEN... 81 VIGYÁZZATOK MAGATOKRA... 83 A GAZDAG IFJÚ... 84 A GYÜLEKEZET KÖTELESSÉGE ÉS KIVÁLTSÁGA... 87 A RÁZÁS... 88 ÖTÖDIK SZÁM... 91 A LAODICEAI GYÜLEKEZET... 91 IMAHÁZAK... 95 A PÉLDÁZATOK TANULSÁGAI... 96 JÓTÁLLÁS HITETLENEKÉRT... 97 ESKÜTÉTEL... 98 TÉVEDÉSEK AZ ÉTRENDBEN... 99 HATODIK SZÁM... 102 A PANGÁS FEDDÉSE... 102 KÖTELESSÉGÜNK GYERMEKEINK IRÁNT... 105 3

RENDSZERES ADAKOZÁS... 106 FELEKEZETÜNK NEVE... 108 A SZEGÉNY... 108 KOCKÁZATOS ÜZLETI VÁLLALKOZÁSOK... 109 HŰTLEN INTÉZÖ... 109 VAKBUZGÓSÁG WISCONSINBAN... 110 AZ INTÉSEK ELTITKOLÁSA... 112 AZ OHIÓI ÜGY... 113 TELJES MEGSZENTELŐDÉS... 115 SZEMÉLYES ÉLMÉNY... 117 A MŰ NYUGATON... 120 VÁLASZ... 121 HETEDIK SZÁM... 122 ÉSZAK ÉS DÉL... 122 NAGY NYOMORÚSÁG KÖZELEDIK... 125 RABSZOLGASÁG ÉS A HÁBORÚ... 127 VESZEDELMES IDŐK... 129 SZERVEZET... 130 KÖTELESSÉGÜNK A SZEGÉNYEK IRÁNT... 131 A PÉLDAADÁS EREJE... 132 ODASZENTELŐDÉS... 138 BÖLCSELKEDÉS ÉS HIÚ ÁMÍTÁS... 139 NYOLCADIK SZÁM... 146 VALLÁS A CSALÁDBAN... 146 FÉLTÉKENYKEDÉS ÉS GÁNCSOSKODÁS... 149 A HIT EGYSÉGE... 154 ÉSZAK-WISCONSIN... 156 SÁTÁN HATALMA... 163 A KÉT KORONA... 166 A JÖVÖ... 169 KILENCEDIK SZÁM... 170 A LÁZADÁS... 170 IGEHIRDETŐINK KÖTELESSÉGEI, ÉS VESZEDELMEI... 176 A LÁTOMÁSOK HELYTELEN HASZNÁLATA... 182 SZÜLŐK ÉS GYERMEKEK... 183 A MUNKA KELETEN... 186 TÍZEDIK SZÁM... 187 A FIATALOKAT FENYEGETŐ VESZÉLY... 187 JÁRJATOK A VILÁGOSSÁGBAN... 194 AZ ÜGY KELETEN... 196 DÁVID IMÁJA... 202 SZÉLSŐSÉGEK A RUHÁZKODÁSBAN... 203 UTASÍTÁSOK HULL VÉN SZÁMÁRA... 204 MEG NEM SZENTELT IGEHIRDETŐK... 209 A LELKIPÁSZTOR FELESÉGE... 215 SZABADALMI JOGOK... 217 TIZENEGYEDIK SZÁM... 218 MEGÚJULÁS AZ ÖLTÖZKÖDÉS TERÉN... 218 LELKÉSZEINK... 222 AZ EGÉSZSÉGÜGY MEGÚJULÁSA... 231 TIZENKETTEDIK SZÁM... 237 4

FELHÍVÁS AZ IFJÚSÁGHOZ... 237 KERESZTÉNY ÜDÜLÉS... 245 AZ ÚJ RUHÁZKODÁS... 248 RÁGALMAK BATTLE CREEKRŐL... 251 A FELELŐSSÉGEK ÁTHÁRÍTÁSA... 252 A SZOMBAT HELYES MEGÜNNEPLÉSE... 253 POLITIKAI GONDOLATOK... 254 KAMAT... 255 CSALÓKA GAZDAGSÁG... 256 ENGEDELMESKEDJÜNK AZ IGAZSÁGNAK... 259 ÉLETBIZTOSÍTÁS... 262 TERJESSZÉTEK IRATAINKAT... 263 EGÉSZSÉG ÚJÍTÓ... 263 GYÓGYINTÉZET... 263 EGÉSZSÉG ÉS VALLÁS... 269 MUNKA ÉS SZÓRAKOZÁS... 270 TIZENHARMADIK SZÁM... 272 BEVEZETÉS... 272 TAPASZTALATAINK... 272 KIADÓNK... 279 HARC ÉS GYŐZELEM... 282 A BATTLE CREEKI GYÜLEKEZET... 290 SZÚR-VÁG... 291 AZ ÖNHITTSÉG VESZEDELME... 295 NE HAGYJÁTOK MAGATOKAT MEGCSALNI... 298 TIZENNEGYEDIK SZÁM... 300 SZEMÉLYES BIZONYSÁGTÉTELEK KIADÁSA... 300 AZ EGÉSZSÉG INTÉZET... 301 ÉLMÉNYEINK TAPASZTALATAINK... 306 LELKÉSZEK, REND ÉS SZERVEZET... 306 TOVÁBBI MUNKÁSSÁGUNK... 310 HANNAH MÓRE ESETE... 316 EGÉSZSÉGES FŐZÉS... 323 KÖNYVEK ÉS FÜZETEK... 326 A KERESZTÉNY JELSZÓ... 327 SZERETET A CSALÁDI KÖRBEN... 330 A FÉRJ HELYZETE... 335 5

1. GYERMEKKOROM ÉLETRAJZI VÁZLAT 1827. november 26-án születtem Gorhamban, Maine állam területén. Szüleim, Harmon Robert és Eunice sok éven át laktak ebben az államban. Fiatalkoruk óta a püspöki metodista egyház buzgó, odaadó hívei voltak. Gyülekezetünk oszlopos tagjaiként, negyven éven át fáradoztak a bűnös megtérítésén, és Isten ügyének építésén. Ez alatt az idő alatt abban az örömben volt részük, hogy mind a nyolc gyermeküket megtérni, és Krisztus nyájához csatlakozni látták. A második eljövetelről vallott határozott nézeteik azonban odavezettek, hogy 1843-ban családunk kivált a metodista egyházból. {BT1 1.1} Még kislány voltam, amikor szüleim Portlandba (ugyancsak Maine állam) költöztek. Itt kilenc éves koromban olyan baleset ért, amely egész életemre kihatott. Ikernővéremmel s egyik osztálytársammal a város gyepes terén mentünk át, amikor egy tizenhárom éves lány aki valamilyen okból megharagudott ránk meg akart verni minket. Szüleink arra tanítottak, hogy soha se veszekedjünk, hanem ha veszekedés vagy verekedés fenyeget, azonnal siessünk haza. Így is tettünk, amilyen gyorsan csak tudtunk, de a lány, kővel a kezében nem tágított mögülünk. Hátranéztem, hogy mennyire lehet tőlünk, s éppen akkor dobta utánunk a követ, s orron talált. Ájultan estem össze. {BT1 1.2} Egy üzletben tértem magamhoz. Az orromból ömlött a vér a ruhámra s a padlóra. Egy jólelkű idegen fölajánlotta, hogy hazavisz hintóján, de mert nem tudtam, hogy mennyire gyönge vagyok, azt feleltem, hogy inkább hazagyalogolok, minthogy összevérezzem hintaját. Senki sem gondolta, hogy sérülésem komoly, s hagyták, hogy elinduljak. Néhány lépés után azonban ájulás és szédülés vett rajtam erőt. Nővérem és iskolatársam vitt haza. {BT1 1.3} Az eset után hosszú ideig semmire sem emlékszem. Anyám mondta meg, hogy semmire sem figyeltem, három hétig eszméletlenül feküdtem. Egyedül ő hitte, hogy meggyógyulok. Valami azt súgta neki, hogy életben maradok. Egyik kedves szomszédunk, akit nagyon érdekelt sorsom, azt gondolta, hogy haldoklom. Halotti ruhát akart venni nekem, de anyám így szólt: még ne. {BT1 1.4} Mikor eszméletre tértem, azt hittem, hogy csak aludtam. Nem emlékeztem sérülésemre, s nem tudtam, miért vagyok beteg. Mikor kissé megerősödtem, véletlenül meghallottam, hogy valamelyik látogató így szólt: Milyen kár! Rá sem ismertem volna. E megjegyzés kíváncsivá tett. Tükröt kértem, és amikor belenéztem, megdöbbentett a változás. Összes arcvonásom elváltozott. Arccsontom eltörött, ez okozta a torzulást. {BT1 1.5} Elviselhetetlennek tűnt, hogy ezzel a balszerencsével éljem le az életet. Kiveszett belőlem az öröm. Nem akartam életben maradni, de a haláltól is féltem, mert nem álltam készen rá. Beteglátogató barátaink szánakozva néztek rám és azt javasolták apámnak, hogy perelje be a lány apját, aki mint mondták tönkre tett. De anyám békességet akart. Azt mondta, hogy ha az eljárás visszaadná egészségemet és régi arcvonásaimat, akkor érdemes lenne. De mivel ez lehetetlen, legjobb, ha nem szerzünk ellenségeket. {BT1 1.6} Az orvosok azt gondolták, hogy ezüst drótot kellene orromba fűzni. A drót visszaadná eredeti formáját. De az igen fájdalmas műtét lett volna, s attól tartottak, hogy mit sem érne, mert oly sok vért vesztettem. Olyan idegmegrázkódtatást szenvedtem, hogy gyógyulásom nagyon is kétséges volt; még ha megerősödném, akkor sem élnék sokáig. Majdnem csontvázzá fogytam. {BT1 1.7} 6

Ekkoriban kezdem kérni az Urat, hogy készítsen fel a halára. Mikor keresztény ismerőseink meglátogattak, megkérdezték anyámat, hogy beszélt-e velem a halálról. Akaratlanul is meghallottam, amit mondtak, és ez fölrázott. Keresztény akartam lenni, és buzgón imádkoztam bűneim bocsánatáért. Az mindig megnyugvás volt, és szeretettel gondoltam mindenkire. Szerettem volna, ha mindenki bűnbocsánatot nyerne, és úgy szeretné Jézust, mint én. {BT1 1.8} Jól emlékszem az egyik havas estére. A menny megvilágosodott, az ég vörös és haragosnak tűnt. Mintha az ég megnyílna, majd bezárulna, s a hó, akár a vér, úgy feküdt a tájon. Szomszédjaink mind megrémültek. Anyám karjára vett, és az ágyból az ablakhoz vitt. Boldog voltam. Azt gondoltam, hogy Jézus jön, és szerettem volna látni. Szívem tele volt boldogsággal. Tapsoltam, és hittem, hogy szenvedéseim véget érnek De csalódtam. A különös látvány eltűnt az égről, s másnap reggel szokás szerint kelt föl a nap. {BT1 1.9} Nagyon lassan nyertem vissza erőmet. Mikor újra játszhattam pajtásaimmal, keserűen tapasztaltam, hogy külső megjelenésem gyakran befolyásolja társaink bánásmódját. Mikor az említett baleset ért, apám Georgiában járt. Miután hazaérkezett, megölelte fivéreimet és nővéreimet, majd engem kérdezett. Anyám rám mutatott, amint félénken húzódtam hátra, de apám nem ismert rám. Csak nehezen hitte el, hogy én vagyok az ő kis Ellenje, akit néhány hónappal ezelőtt egészséges, boldog gyermeknek ismert. Ez mélyen bántott. Bár igyekeztem vidámnak látszani, rettenetesen fájt a szívem. {BT1 1.10} Gyermekkorom e napjai gyakran nagyon élénken éreztették velem balszerencsémet. Nagyon érzékeny voltam, s igen boldogtalan. Sértett büszkeséggel, földig alázottan és összetörten gyakran kerestem a magányt. Szomorúan tépelődtem a megpróbáltatások fölött, amelyeket naponta el kellett viselnem. {BT1 1.11} Nem jutott osztályrészemül a könnyek megkönnyebbülése. Nem sírtam könnyen, mint ikernővérem, bár szívem elnehezült, s majd megszakadt. Szemem száraz maradt. Gyakran gondoltam, hogy jobb lenne, ha ki tudnám sírni magamat megkönnyebbülnék. Barátaim szerető együttérzése néha elűzte a bánatot egy időre, és eltávolította a rám nehezedő ólomsúlyt. Mily hiábavalónak és üresnek tűntek akkor a világ élvezetei! Mily múlandónak fiatal barátaim barátsága! Pedig ezek az osztálytársak nagyon hasonlítottak az emberekhez általában. Vonzotta őket a csinos arc, a szép ruha, de mikor a balszerencse megfoszt valakit, a törékeny barátság elhidegül vagy meg is szakad. De mikor Megváltómhoz fordultam, megnyugtatott. Buzgón kerestem az Urat bajomban, és vigaszt nyertem. Biztos voltam benne, hogy Jézus engem is szeret. {BT1 1.12} Egészségem reménytelenül megrongáltnak látszott. Két évig nem tudtam az orromon lélegezni, s csak ritkán járhattam iskolába. Olyan lett a fejem, mint a lyukas szita. Azt a kislányt bízták meg segítésemmel, aki balesetem okozója volt. Tanítónk rábízta, hogy segítsen írni és olvasni tanulni. A lány őszintén megbánta, hogy ilyen szerencsétlenséget okozott nekem, noha mindig tartózkodtam attól, hogy emlékeztessem rá. Gyöngéden és türelmesen foglalkozott velem. Amikor látta, hogy mily hátránnyal küzdve igyekszem tanulni elszomorodott, és elgondolkodott. {BT1 1.13} Idegzetem romokban hevert, és annyira reszketett a kezem, hogy alig mentem valamire az írással. Csak az ákom-bákom másolást tanultam meg. Amikor minden erőmet megfeszítve tanulni próbáltam, összefutottak előttem a betűk, nagy izzadtság cseppek ültek ki homlokomra, ájulás és szédülés környékezett. Csúnyán köhögtem, és egész testem roncsnak tűnt. Tanítóim azt tanácsolták, amíg meg nem erősödöm, hagyjam abba a tanulást. Fiatal életem legsúlyosabb küzdelme volt, utat adni gyöngeségeimnek, s elhatározni, hogy otthagyom az iskolát, és föladom a tanulás reményét. {BT1 1.14} 7

Nagyon-nagyon szerettem volna magasabb képesítésre szert tenni, de mikor csalódott reményeimre és arra gondoltam, hogy egész életemre törékeny leszek, visszariadtam sorsomtól. Időként zúgolódtam Isten gondviselésére, amiért így lesújtott. Ha elmondtam volna apámnak, ami bántott, bizonyára tanított, csillapított és bátorított volna. De családom és barátaim előtt elrejtettem háborgó lelkemet, mert attól tartottam, hogy nem értenek meg. Életemből eltűnt a boldog bizalom. Üdvözítőm szeretetében a világ örömeire való kilátás elhalványult, s a menny, mintha bezárult volna ellőttem. {BT1 1.15} 2. MEGTÉRÉSEM 1840. márciusában William Miller Portlandba jött, s megtartotta első előadás sorozatát Krisztus második eljöveteléről. Az előadások nagy feltűnést keltettek, és a Casco utcai keresztény templom, ahol Miller tartózkodott, este is, nappal is zsúfolásig megtelt. Nem kísérte vad izgalom ezeket az összejöveteleket, hanem mély komolyság ülte meg a hallgatókat. Nemcsak a városiak érdeklődését keltette föl, hanem a környező vidék népe is nap-nap után beözönlött élelmiszerkosaraival a városba. Reggeltől az esti összejövetel végéig ott maradtak. {BT1 2.1} Eljártunk az előadásokra barátaimmal, meghallgattuk a meglepő kijelentést, hogy az Úr 1843-ban, alig néhány év múlva eljön. Miller oly pontosan követte nyomon a jövendöléseket, hogy meggyőződést keltett hallgatói szívében. Hosszan fejtegette a jövendölések korszakát, és számos bizonyítékot sorolt fel állításai alá támasztásra. Majd a készületlenekhez intézett ünnepélyes és erőteljes felhívásai és intései, mintha megbűvölték volna a sokaságot. {BT1 2.2} Rendkívüli összejöveteleket szerveztek, ahol a bűnösöknek alkalma nyílt keresni az Üdvözítőt, és felkészülni a küszöbön álló félelmetes eseményekre. Rémület és meggyőződés terjedt el az egész városban. Imaórákat tartottak s általános volt az újjáéledés a különféle felekezetek soraiban, mert többé-kevésbé mindnyájan megérezték Krisztus közeli eljövetele tanításának hatását. {BT1 2.3} Mikor felhívták a bűnösöket, hogy menjenek előre, a vezeklők padjába, az emberek százával tódúltak oda. A többiekkel én is átvergődtem a tömegen, helyet foglaltam a keresők között. Mégis az a gondolat élt szívemben, hogy sosem leszek méltó, hogy Isten gyermekének nevezzenek. Hiányzott belőlem az önbizalom. S a meggyőződés, hogy nem tudnám megértetni velük gondolataimat, megakadályoztak, hogy keresztény barátaimtól kérjek tanácsokat és segítséget. Így feleslegesen sötétségben és kétségbeesésben botorkáltam. Barátaim nem törtek át szégyenlőségemen fogalmuk sem volt állapotomról. {BT1 2.4} Egyik este Róbert fivéremmel hazafelé tartottam az összejövetelről, ahol a leglenyűgözőbb előadást hallottuk Krisztus közelgő földi uralmáról, amit keresztényekhez és bűnösökhöz intézett őszinte és ünnepélyes felhívás követett. Mindenkit sürgetett, hogy készüljön fel az ítéletre, és az Úr jövetelére. A hallottak megrázták lelkemet, oly mélységes volt szívemben a meggyőződés, hogy attól tartottam, az Úr nem engedi meg, hogy hazatérjek. {BT1 2.5} Ezek a szavak csengtek fülembe: Közel van az Úr napja! De ki fogja elviselni tudni jövetele napját? Szívem ezt dobogta: Őrizz meg, ó Uram, az éjszakában! Ne haljak meg bűnösen. Szánj meg, ments meg! Most először próbáltam kifejteni gondolataimat fivéremnek, Róbertnek, aki két évvel idősebb volt nálam. Megmondtam neki, hogy nem merek pihenni, sem aludni, míg meg nem bizonyosodok, hogy Isten megbocsátotta bűneimet. {BT1 2.6} 8

Fivérem nem válaszolt rögtön, de hallgatásának oka rövidesen világossá vált előttem. Sírt, mert együtt érzett gyötrelmemmel. Ez még nagyobb bizalomra serkentett iránta. Megmondtam neki, hogy amikor az élet oly súlyos tehernek tűnt előttem, meg akartam halni De most rémülettel töltött el a gondolat, hogy jelen bűnös állapotomban meghalhatok, és örökre elveszhetek. Megkérdeztem tőle, mit gondol, ha az éjjelt küzdelmes imával töltöm, az Úr meg-őrizné-e életemet erre az éjszakára? Ezt válaszolta: Azt hiszem, igen, ha hittel kéred. Én is imádkozni fogok érted, és magamért is. Ellen, amit ma este hallottunk, soha nem szabad elfelejtenünk! {BT1 2.7} Hazaértünk, és az éjjel hosszú óráinak nagy részét imával és könnyekkel töltöttem. Részben azért rejtettem el gondolataimat barátaim előtt, nehogy csüggesztő szavakat halljak válaszul. Reményem oly kicsiny volt, hitem oly erőtlen, hogy attól tartottam, ha más is kedvezőtlen színben látja helyzetemet kétségbeesésbe zuhannék. Ennek ellenére vágytam, hogy valaki megmondja, mit kell tennem, hogy megmeneküljek; milyen lépéseket tegyek, hogy találkozzak Üdvözítőmmel, és teljesen átadjam magamat az Úrnak. Komoly dolognak tartottam a kereszténységet, és tudtam, hogy valami különös erőfeszítést követel tőlem. {BT1 2.8} Hónapokon át ebben az elmeállapotban vesztegeltem. Szüleimmel rendszeresen részt vettem a metodista istentiszteleteken, de amióta érdeklődtem Krisztus közeli eljövetele iránt, eljártam a Casco utcai összejövetelre is. A következő nyáron szüleim elutaztak Bostonba, a metodista tábori összejövetelre, s engem is magukkal vittek. Eltökéltem, hogy buzgón keresni fogom ott az Urat, és ha lehetséges, elnyerem bűneim bocsánatát. Szívem nagyon vágyott a hitből fakadó keresztény reményre és békére. {BT1 2.9} Igen fölbátorodtam, amikor a következő szövegen alapuló igehirdetést hallottam: Ekképpen megyek be a királyhoz, s ha azután elveszek, hát elveszek. A szónok a remény és félelem között ingadozókról szólt, akik bár szeretnének menekülni bűneiktől, és elnyerni Krisztus bűnbocsátó szeretetét, de akiket félénkségük, és a szívtelenségtől való félelem, kétségek közt hánykolódva tart. Ezeknek tanácsolja, hogy adják át magukat Istennek, s halogatás nélkül bízzák magukat könyörületére. Rájönnek majd, hogy a kegyelmes Megváltó készen áll nekik ajándékozni a könyörület jogarát, mint Ahasvérus ajánlotta fel Eszternek, kedvezése jelét. A bűnösnek, mikor reszketve áll az Úr jelenlétében, nem kell mást tennie, mint kinyújtani a hit kezét, és megérintenie a kegyelem jogarát. Ez az érintés biztosítja számukra a bűnbocsánatot és békét. {BT1 2.10} Akik arra várnak, hogy érdemeseknek tudják magukat Isten kegyelmére, mi előtt rászánnák magukat, hogy igényt tartsanak ígéreteire, végzetes hibát követnek el. Csakis Jézus tisztíthat meg bűneinktől, egyedül Ő bocsáthatja meg vétkeinket. Urunk szavát adta, hogy meghallgatja kéréseinket, s válaszol a hittel hozzá folyamodók imáira. Sokan azt képzelik, hogy valami csodálatos erőfeszítést kell tenniük, hogy elnyerjék Isten tetszését. Holott hiábavalóság minden magunkra támaszkodás. A bűnös csak úgy válhat Isten reménykedő, hívő gyermekévé, ha hit által közösségre lép Krisztussal. Ezek a szavak megnyugtattak, és megmondták, mit kell tennem, hogy megmeneküljek. {BT1 2.11} Ettől kezdve világosabban láttam utamat, kezdett eloszlani a sötétség. Őszintén kerestem bűneim bocsánatát, s minden erőmmel igyekeztem teljesen átadni magamat az Úrnak. Mégis gyakran kétségbe estem, mert nem tapasztaltam azt a lelki elragadtatást, melyet Isten tetszése bizonyítékának tartottam. E nélkül nem mertem megtértnek tartani magam. Igen rászorultam, hogy valaki megmagyarázza az egész folyamat egyszerűségét! {BT1 2.12} Míg a többiekkel az oltár előtt térdeltem, szívem ezt kiáltotta: Jézus, segíts, ments meg, mert elveszek! Meg nem szűnök könyörögni, míg meg nem hallod imámat, és meg nem bocsátod bűneimet! Erősebben éreztem segítségre szoruló állapotomat, mint valaha. Ahogy 9

ott térdeltem, és imádkoztam, a teher lehullt rólam, és a szívem megkönnyebbült. Először megriadtam., és próbáltam vissza felvenni magamra a gyötrelem terhét. Azt gondoltam, hogy nincs jogom örülni, és boldognak lenni. Jézus mégis nagyon közel látszott lenni. Minden bánatommal, balszerencsémmel és próbáimmal hozzáfordultam, ahogy az imádkozók között térdeltem, többet tanultam Krisztus isteni jelleméről, mint bármikor azelőtt {BT1 2.13} Az egyik hívő asszony hozzám lépett, és megkérdezte: Drága gyermekem, megtaláltad Jézust? De mielőtt felelni tudtam, felkiáltott: Igen, megtaláltad, békéje éltet, látom arcodon! Ismételten felvetettem magamban a kérdést: ez a megtérés? Nem tévedek? Túl értékesnek tűnt, hogy magamnak igényeljem, túl fenséges kiváltságnak. Bár igen félénk voltam, hogy nyíltan megmondjam, tudtam, hogy az Üdvözítő megáldott, és megbocsátotta bűneimet. {BT1 2.14} Az összejövetel után hazaindultunk. Fejem a hallott igékkel és imákkal volt tele. Az egész természet mintha megváltozott volna. Az összejövetel alatt felhős volt az ég; majdnem az egész idő alatt ömlött az eső. Gondolataim összhangban álltak az időjárással. Most viszont ragyogón sütött a nap, fénnyel, meleggel árasztva el a földet. A fák, a fű zöldebb, az ég mélyebb kék volt. A föld ragyogni látszott Isten békéjétől. Ugyanígy volt bensőmben is. Az igazságosság napjának sugarai áthatoltak értelmem felhőin, sötétségén, és elűzték a homályt. {BT1 2.15} Azt gondoltam, hogy mindenkinek meg kellene békülnie Istennel, és be kellene fogadnia Szent Lelke tevékenységét. Amire csak ránéztem, mintha minden megváltozott volna. A fák megszépültek, a madarak édesebb énekeket zengtek, mint valaha. Mintha csak a Teremtőt dicsérték volna. Nem volt kedvem beszélgetni, mert féltem, hogy elmúlik e boldogság, és elveszítem Jézus szeretetének drága bizonyítékát. {BT1 2.16} Amikor Portlandon házunkhoz közeledtünk, munkások dolgoztak az utcán. Közönséges dolgokról beszélgettek, de Isten dicsőítésén kívül süket voltam mindenre. Szavuk mintha hálaadó köszönet, és örömteli dicséret lett volna. Anyámhoz fordultam, és megkérdeztem: miért dicsőítik Istent ezek az emberek, hiszen ott sem voltak a tábori összejövetelen? Nem értettem, miért futotta el anyám szemét a könny, és miért ült gyöngéd mosoly az arcán, egyszerű szavaim hallatára. Saját hasonló élménye jutott eszébe. {BT1 2.17} Anyám nagyon szerette a virágokat; örömét lelte ápolásukban. Széppé és kellemessé tette a családi házat gyermekei számára. De nekem sohasem volt olyan szépséges a kertünk, mint aznap. Minden virágban, bimbóban és bokorban Jézus szeretetének kifejezését láttam. Szépségük némán hirdette Isten szeretetét. {BT1 2.18} Gyönyörű virág nőtt a kertben, Sáron rózsája volt a neve. Emlékszem, hogy odamentem hozzá, és tisztelettel érintettem meg a gyöngéd szirmokat. Szentnek látszottak akkor szememben. Szívem túláradt a gyöngédségtől és szeretettől, Isten e teremtett dolgai iránt. A földet díszítő virágokban isteni tökéletességet láttam. Ő gondoskodott róluk, s mindent látó szeme rajtuk volt. Ő teremtette és nevezte jónak ezeket. {BT1 2.19} Ha ennyire szereti ezeket, s így gondoskodik a virágokról, melyeket szépséggel ruházott fel, mennyivel gyöngédebben fogja őrizni gyermekeit, akiket a maga képmására teremtett gondoltam. Halkan újra elmondtam: Isten gyermeke vagyok. Szerető gondoskodással vesz körül. Engedelmes leszek, és semmivel sem szomorítom őt, hanem dicsérni fogom drága nevét, és őt, magát mindig szeretni fogom. {BT1 2.20} Életem más fényben tűnt fel előttem. A gyermekkoromat elsötétítő sérülés mintha javamra, könyörületből sújtott volna, hogy elfordítsa szívemet a világtól, sekélyes élvezeteitől, és a menny maradandó örömei felé hajlítsa. {BT1 2.21} 10

Röviddel a tábori összejövetelről való visszatértünk után, néhányunkat tagjelöltnek vettek föl a gyülekezetben. Nagyon sokat gondolkoztam a keresztségről. Bár fiatal voltam, tudtam, hogy a Szentírás a keresztségnek csak egyetlen módját szentesíti, az alámerítést. Néhány metodista testvérnő hiába igyekezett meggyőzni, hogy a meghintés a Biblia keresztsége. A metodista lelkész beleegyezett, hogy alámerítse azokat, akik lelkiismeretük szerint ezt a módot kívánják, bár közölte, hogy a meghintés ugyanolyan kedves Isten előtt. {BT1 2.22} Végül kitűzték az ünnepélyes szertartás időpontját. Szeles időben mentünk le a tengerre, hogy megkeresztelkedjünk. Tizenketten voltunk. Jókora hullámok csapdosták a partot, de amikor felvettem a súlyos keresztet, békém olyan volt, mint a folyóvíz. Mikor felemelkedtem a vízből, erőm csaknem cserben hagyott, mert az Úr hatalma nyugodott meg rajtam. Tudtam, hogy mostantól kezdve nem tartoztam a világhoz. A vizes sírból új életre támadtam fel. {BT1 2.23} Aznap délután tagként üdvözöltek a gyülekezetben. Fiatal nő állt mellettem, aki szintén gyülekezeti tagságra várt. Békés voltam és boldog, amíg észre nem vettem, hogy arany gyűrűk ragyogtak az ujján, s fülében pedig nagy, feltűnő pár fülbevaló. Majd észrevettem, hogy művirágok és költséges szalagcsokrok díszítik kalapját. Lehűtötte örömömet a hiúság megnyilvánulása oly valakiben, aki azt állította, hogy szelíd és alázatos szívű Jézus követője. {BT1 2.24} Vártam, hogy lelkészünk majd halkan megdorgálja, vagy tanáccsal látja el a testvérnőt. De mintha észre sem vette volna föltűnő megjelenését, nem intette meg. Mindkettőnket kézszorítással fogadott a közösségbe. Krisztus képviselője kezébe fogta az ékszerek díszítette kezet, és mindkettőnk nevét beírták a gyülekezet könyvébe. {BT1 2.25} Ez az eset nagyon megzavart, megpróbált. Eszembe jutott az apostol szava: Kívánom, hogy az asszonyok tisztességes ruhát viseljenek, szemérmesen és szerényen ékesítsék magukat, ne bodorított hajjal, arannyal, gyöngyökkel és drága ruhával, hanem mint istenfélő asszonyokhoz illik, jótettekkel. {BT1 2.26} Azok, akiket buzgó kereszténynek tartottam, s akik sokkal tapasztaltabbak voltak, mint én, semmibe látszottak venni ez ige tanítását. A világ fényűző ruházkodásának utánzása, ha tényleg olyan bűnös dolog, mint föltételeztem, ezek a keresztények bizonyosan tudnának róla, és alkalmazkodnának a Biblia mértékéhez. Ennek ellenére eltökéltem, hogy követni fogom meggyőződésemet. Akárhogy is néztem a dolgot, az örömüzenet lelkületével ellenkezőnek tartottam, ha Isten adta időnket és javainkat személyünk díszítésére fordítjuk, holott az alázat és igénytelenség jobban illenek azokhoz, akiknek bűne Isten Fiának végtelen áldozatába került. {BT1 2.27} 3. REMÉNYVESZTETTSÉG 1842. júniusában William Miller előadássorozatot tartott Portlandon. Nagy kiváltságnak tekintettem, hogy meghallgatom az előadásokat, mert csüggedés vett rajtam erőt, és nem tartottam magam felkészültnek, hogy találkozzam Megváltómmal. Ez a második előadássorozat sokkal nagyobb izgalmat keltett a városban, mint az első. A különböző felekezetek kevés kivétellel, mivel bezárták templomajtóikat Miller előtt, számos szószékről igyekeztek leleplezni Miller előadásainak állítólagos vakbuzgó tévedéseit. Ennek ellenére aggódó tömegek hallgatták előadásait. Sokan be sem fértek a házba. {BT1 3.1} Miller hallgatósága szokatlanu1 csöndes és figyelmes volt. Előadásai nem voltak szóvirágokkal ékesek vagy szónokiasak, hanem világosak, és megdöbbentő tények föltárásai, amely felrázták hallgatóit a hanyag közönyből. Megállapításait és következtetéseit a 11

Szentírással támasztotta alá. Oly meggyőző erő kísérte szavait, mely az igazság nyelveként hatott. {BT1 3.2} Udvarias volt és megértő. Mikor minden ülést elfoglaltak a házban, és a dobogó és a szószék körül is megtelt a hely, Miller fölkelt az asztal mellől, végigment a sorok között, majd néhány erőtlen öregembert vagy idős nőt kézen fogott, és helyet talált nekik, azután visszatért a dobogóra, és folytatta előadását. Szeretetteljes modora, derűs természete és gyöngéd szíve volt. {BT1 3.3} Előadása lekötötte a figyelmet. Intései akár hitvalló keresztényeknek, akár a megátalkodottaknak szólt helyénvalók és erőteljesek voltak. Az összejöveteleken gyakran olyan ünnepélyesség lett úrrá, hogy fájdalmas volt. Sokan hajlottak a Szentlélek meggyőző erejére. {BT1 3.4} Ősz férfiak és koros nők keresték reszkető léptekkel a bűnbánók padját. Beszéde mélyen megrázta az érett embereket, ifjakat és gyermekeket egyaránt. Az ima oltárától sóhajok, sírás és Isten dicsőítése hangzott. {BT1 3.5} Hittem Isten szolgájának szavaiban, és a szívem fájt, amikor ellene támadtak vagy kigúnyolták szavait. Gyakran eljártam az előadásokra. Meggyőződésem lett, hogy Jézus rövidesen eljön az ég felhőiben, ám nagyon aggasztott a kérdés, hogy készen leszek-e a találkozásra. Eszem szüntelen a szív megszentelődésén időzött. Mindenek fölött vágytam elnyerni e nagy áldást, és meggyőződni, hogy Isten egészen elfogadott. {BT1 3.6} A metodistáknál sokat hallottam a megszentelődésről. Láttam olyanokat akik a nagy lelki izgalom hatása alatt elvesztették testi erejüket és hallottam, hogy ezt nevezték megszentelődésnek. De nem tudtam, mi szükséges ahhoz, hogy valaki teljesen Istennek szentelje magát. Keresztény barátaim így szóltak: Most higgy Jézusban! Hidd, hogy most elfogad! Próbáltam ezt tenni, de lehetetlennek találtam elhinni, hogy oly áldásban részesültem, melynek úgy gondoltam egész lényemet föl kellene villanyoznia. Csodálkoztam szívem keménységén, hogy képtelen vagyok elérni a másokban megnyilvánult lelkesedést. Úgy látszott, más vagyok, mint ők, s örökre kizártak szívem szentségének tökéletes öröméből. {BT1 3.7} Zavaros fogalmam volt a megigazulásról és megszentelődésről. E két állapotot külön valónak és egymástól megkülönböztethetőnek tekintettem. Mégsem tudtam, mi a különbség közöttük, és a két szót sem értettem meg. A lelkészek magyarázatai csak növelték a nehézségeket. Képtelen voltam magaménak mondani az áldást, s kíváncsi voltam, hogy az csak a metodisták között létezik-e, vagy pedig, hogy részt veszek a Krisztust váró összejöveteleken nem magam zárom-e el magam attól, amire mindenek fölött vágyom: Isten megszentelő Lelkétől? {BT1 3.8} Mégis, megfigyeltem, hogy néhányan akik állították, hogy megszentelődtek, keserű lelkületről tettek tanúságot, amikor Krisztus közeli eljövetelére terelődött a szó. Ez nem látszott a megszentelődés jelének, amelyet vallottak. Nem értettem, hogy a lelkészek miért ellenzik oly erősen Krisztus közeli eljövetelének tanítását. A meggyőződés hirdetését megújulás követte, s a legodaadóbb lelkészek és tagok igazságként fogadták el. Úgy véltem, hogy akik őszintén készen állnak elfogadni jövetelének hírét, örülnek közelségének. {BT1 3.9} Azt gondoltam, hogy csak a megigazulásra tarthatok igényt. Azt olvastam Isten Igéjében, hogy aki szentté nem lesz, nem látja meg Istent. Van azon kívül magasabb állapot, amelyet föltétlenül el kell érnem, mielőtt biztos lehetek az örök életben. Meg nem szűntem kutatni e tárgyat, mert hittem, hogy Krisztus hamarosan eljön, s féltem, hogy készületlenül 12

talál. A kárhoztatás szavai csöngtek fülembe éjjel és nappal. Szüntelen ezzel a kérdéssel ostromoltam Istent: Mit tegyek, hogy megmeneküljek? {BT1 3.10} Isten igazságszolgáltatása eltakarta előlem Isten könyörületét és szeretetét. Arra tanítottak, hogy higgyek az örökké égő pokolban. Örökké fejemben az a rémítő gondolat járt, hogy bűneim túl nagyok, hogy megbocsáthatók legyenek, s hogy örökre el kell vesznem. Az elkárhozottakról hallott ijesztő szavak mélyen elmémbe vésődtek. A lelkészek élénk színekkel ecsetelték az elkárhozottak állapotát. Azt tanították, hogy Isten csak azokat szándékozik megmenteni, akik megszentelődtek. Pillanatra sem veszi le rólunk a szemét. Minden bűnt feljegyez, és minden bűnt igazságosan meg is büntet. Isten maga vezeti e könyveket a végtelen bölcsesség pontosságával, s minden elkövetett bűnt pontosan bejegyez ellenünk. {BT1 3.11} Úgy festették le Sátánt, mint aki ég a vágytól, hogy megragadja áldozatát, s a kínszenvedés legnagyobb mélységeire vesse. Hogy ujjonghasson szenvedéseiken az örökké égő pokol rémületei közepette, ahol évezredek gyötrelme után a vergődő áldozatokat fölszínre vetik a heves fújtatók. Akkor így sikoltoznak: Meddig még, Uram, meddig? S a felelet leviharzik a mélységbe: Az örökkévalóságon át! Az olvadt hullámok aztán újra elnyelik az elveszettet, magukkal víve őt a tűztenger örökké forrongó mélységeibe. {BT1 3.12} Mikor e leírásokat hallgattam, képzeletem annyira működésbe lépett, hogy kivert a verejték, és alig bírtam elfojtani a jajszót, mert már mintha éreztem volna is a kárhozat kínjait. A lelkész azután rendszerint az élet bizonytalanságán időzött. Egyik percben itt lehetünk, a másikban, a pokolban. Vagy egyik pillanatban a földön, a másikban, a mennyben. Melyiket választjuk? A tüzes tavat, az ördögök társaságát, vagy a menny áldásait, s az angyalok barátságát? Az elveszettek jaját és átkozódását hallgatnánk-e inkább az örökkévalóságon át, vagy Jézus énekeit zengenénk-e szívesebben Isten királyi széke előtt? {BT1 3.13} Zsarnoknak mondták mennyei Atyánkat, aki örömét leli a kárhozottak kínjaiban, nem pedig a bűnösök gyöngéd, szánakozó barátjának, aki minden értelmet fölülmúló szeretettel szereti teremtményeit, és meg kívánja menteni őket országa számára. {BT1 3.14} Nagyon érzékeny voltam. Irtóztam attól, hogy bármilyen élőlénynek fájdalmat okozzak. Fájt a szívem, amikor láttam, hogy valaki bántalmazza az állatokat. Talán azért éreztem együtt a szenvedőkkel, mert magam is meggondolatlan kegyetlenség áldozata voltam, aminek szomorú gyermekkorom lett a következménye. De mikor az a gondolat fészkelte magát fejembe, hogy Isten örömét leli a maga mására alkotott teremtményei kínjában a sötétség fala látszott elválasztani tőle. Mikor arra gondoltam, hogy a mindenség alkotója a pokolba veti a gonoszokat, hogy az örökkévalóság véget nem érő korain át égjenek, szívem rémülten riadt vissza, a kétségbeesés környékezett, vajon ez a kegyetlen és zsarnok lény fog menteni a bűntől? {BT1 3.15} Arra a következtetésre jutottam, hogy az elkárhozott bűnös sorsa vár rám. El kell majd viselnem a pokol lángjait örökre, míg Isten maga létezni fog. Ez a gondolat befészkelte magát fejembe, s attól tartottam, hogy megbolondulok. Irigyeltem az állatokat, mert nem volt lelkük, amit haláluk után büntetni lehetne. Sokszor azt kívántam, hogy bár meg se születtem volna. {BT1 3.16} Teljes sötétség telepedett rám, és nem láttam kiutat. Ha valaki elém tárta volna az igazságot, amint most ismerem, nagy bizonytalanságból és bánattól mentett volna meg. Ha többet időztek volna Isten szeretetén, és kevesebbet szigorú igazságosságán, arra ihlettek volna, hogy szép és dicső jelleméért mélyen és odaadóan szeressem a Teremtőt. {BT1 3.17} Arra gondolok néha, hogy sok embert azért kellett beszállítani az elmegyógyintézetbe, mert hasonló élményeken mentek át. Lesújtotta lelkiismeretüket a bűntudat, és reszketeg hitük 13

nem merte igényelni Isten megígért bocsánatát. Addig beszéltek nekik a hagyományos pokolról, míg a vér megfagyni nem látszott ereikben, és a kép be nem véste magát emlékezetük tábláira. Akár ébren, akár alva előttük táncolt az ijesztő kép, míg a valóság bele nem veszett a képzeletbe, míg nem láttattak mást, csak a költött pokollángnyelveit, nem hallottak mást, csak a kárhozottak sikoltásait. Az értelem trónját veszítette, az agy megtelt a borzalmas álom vad képzelegéseivel. Az örök pokol hirdetői jól tennék, ha jobban szemügyre vennék e könyörtelen hit szerzőjét. {BT1 3.18} Sohasem imádkoztam nyilvánosan; az imaórákon is csak néhány félénk szót rebegtem el. Most arra gondoltam, hogy kis társas összejöveteleinken kellene imában keresnem Istent. De nem mertem, mert féltem, hogy belezavarodok, és nem tudom kifejezni gondolataimat. Ám ez a kötelesség oly mélyen belevésődött elmébe, hogy titkos imám Isten gúnyolásának tűnt, mivel nem engedelmeskedtem akaratának. Kétségbeesés lett úrrá rajtam, s három hosszú héten át nem hatolt be fénysugár a körülöttem terjengő sötétségbe. {BT1 3.19} Értelmem szenvedése nagyon is élénk volt. Néha egész éjjel sem mertem lehunyni szememet, megvártam, míg ikernővérem elaludt, halkan kiszálltam az ágyból, letérdeltem, és oly néma kínok között imádkoztam, amelyeket le sem lehet írni. Az örökké égő pokol rémségei szüntelen előttem voltak. Tudtam, hogy nem soká élhetek így, s nem mertem meghalni, osztozni a vétkes borzasztó sorsában. Nagyon irigyeltem azokat, akik tudták, hogy Isten elfogadta őket! Mily értékes volt gyötrődő lelkem előtt a keresztény reménység! {BT1 3.20} Gyakran csaknem az egész éjszakát térdemen töltöttem, nyöszörögve s reszketve a leírhatatlan kínok és reménytelenség miatt. Uram, könyörülj rajtam! esedeztem, s akár a szegény vámos, nem mertem égre emelni tekintetemet, hanem a padlóra borultam. Nagyon lefogytam és elgyöngültem, de senkinek se szóltam szenvedéseimről és kétségbeesésemről. {BT1 3.21} Mialatt ilyen reményvesztett voltam, álmot láttam, ami mély benyomást tett rám. Templomot láttam, ahova sokan sereglettek. Mikor az idő lejár, csak aki a templomba siet, az menekül meg. Aki kívül marad, örökre elveszett. A sokaság a templom körül intézte ügyeit. Kinevették és kigúnyolták a templomba lépőket, és azt mondták nekik, hogy a templom biztonsága csak ravasz ámítás, valójában nem fenyeget veszély. Néhányat még meg is ragadtak, hogy megakadályozzák menekülésüket. {BT1 3.22} A gúnytól félve azt gondoltam, legjobb lesz, ha várok, míg a tömeg szétszéled, vagy észrevétlenül besurranhatok. De a tömeg nem ritkult, hanem még sűrűbb lett. Attól tartva, hogy elkésem, sietve magam mögött hagytam otthonomat, és tülekedtem át a tömegen. Aggodalmamban, hogy a templomhoz érjek, észre sem vettem a tömeget, nem is gondoltam velük. Az épületbe lépve láttam, hogy az óriási templom egyetlen hatalmas oszlopon nyugszik, melyhez vérző, megsebzett bárány volt kötve. A jelenlevők tudták, hogy miattuk sebesítették meg. Mindnek a bárány elé kellett lépnie, s bevallani a bűneit. {BT1 3.23} Közvetlen a bárány előtt magas padok sorakoztak. Boldog emberek ültek ottan. Mintha a menny fénye ragyogott volna arcukra. Istent dicsőítették, s az örömteli hálaadás énekeit zengték, mely az angyalok zenéjéhez hasonlított. Ők már előzőleg a bárány elé járultak, bevallották bűneiket, bocsánatot nyertek, s most örömteli várakozással boldog eseményre vártak. {BT1 3.24} Még az épületbe beléptem után is félelem és szégyenérzet fogott el, hogy mindenki szemeláttára meg kell alázkodnom. De mintha valaki kényszerített volna, hogy előre haladjak. Lassan megkerültem az oszlopot, hogy a bárány elé kerüljek. Ekkor harsona harsant, a templom megrázkódott, s diadalkiáltás szállt fel az összegyűlt szentek ajkáról. Félelmetes 14

ragyogás világította be az épületeket, majd szuroksötétség nyelt el mindent. A boldog csoport mind egy szálig eltűnt, és egyedül maradtam az éj csöndes rémületével. Kínlódó aggyal ébredtem, s alig tudtam meggyőzni magam, hogy csak álmodtam. Vesztem bizonyosnak tűnt, s mintha az Úr Lelke örökre, végleg elhagyott volna. {BT1 3.25} Röviddel ezután másik álmot láttam. Mintha szánalmas kétségbeesés ült volna meg, arcomat kezembe hajtva elmélkedtem: Ha Jézus a földön járna, elmennék hozzá, lába elé vetném magamat, s elmondanám neki összes kínomat. Nem fordulna el tőlem, megkönyörülne rajtam, s én mindig szeretném és szolgálnám őt. Mikor gondolataimban idáig jutottam, kinyílt az ajtó, és szépséges személy lépett be rajta. Szánakozóan nézet rám, s megkérdezte: Jézushoz szeretnél menni? Itt van, beszélhetsz vele, ha akarsz. Hozd a holmidat, és kövess. {BT1 3.26} Kimondhatatlan öröm töltött el, s boldogan szedtem össze apró holmijaimat, összes becses csecsebecséimet, s követtem kalauzomat. Meredek és látszólag törékeny lépcsőhöz vezetett. {BT1 3.27} Mikor felfelé indultam óvott, hogy nézzek mindig felfelé, nehogy elszédüljek, leessek. A kapaszkodók közül sokan lehulltak, mielőtt felértek volna. {BT1 3.28} Végre felértünk a lépcső tetejére; ott álltunk az ajtó előtt. Kalauzom hátraszólt, hogy tegyek le mindent, amit magammal hoztam. Vidáman raktam le holmimat. Akkor kitárta előttem az ajtót, s betessékelt. Ott találtam magamat Jézus előtt. Lehetetlen volt fel nem ismerni a gyönyörű arcot. A jóindulat és fenség kifejezése senki másé nem lehetett. Mikor rám emelte tekintetét, rögtön tudtam, hogy ismeri életem minden eseményét, sőt összes benső gondolataimat és érzéseimet is.{bt1 3.29} Próbáltam elrejtőzni tekintete elől, mert nem tudtam elviselni kutató tekintetét, de ő mosolyogva lépett közelebb, kezemre fektetve kezét, így szólt: Ne félj! Édes hangja soha nem ismert boldogságra élesztette szívemet. Örömömben szólni se tudtam, hanem túláradó érzésekkel borultam lábához. Míg tehetetlenül ott hevertem, szépség és dicsőség jelenetei vonultak el előttem. Mintha elérkeztem volna a menny biztonságába és békéjébe. Végül erőm visszatért. Fölálltam. Jézus szerető tekintete még mindig rajtam nyugodott, s mosolya örömmel töltötte be lelkemet. Jelenléte szent tisztelettel és kimondhatatlan szeretettel töltött el. {BT1 3.30} Vezetőm most kitárta az ajtót, s mindketten kiléptünk. Rám szólt, hogy szedjem össze holmimat. Azután szorosan felgöngyölített zöld zsinórt adott át. Utasított, hogy helyezzem szívem fölé, s mikor Jézust akarom látni, vegyem ki keblemből, s nyújtsam a leghosszabbra. Intett, hogy ne hagyjam sokáig használatlanul, nehogy összecsomózódjon, s nehéz legyen kibogozni. Szívem fölé tettem a zsinórt, s boldogan lépkedtem le a keskeny lépcsőn. Dicsértem az Urat, s akivel találkoztam, mindenkinek elmondtam, hol találhatják Jézust. Az álom reményt gyújtott bennem. A zöld zsinór a hitet jelentette számomra, s az Istenben bízás szépsége s egyszerűsége kezdett kivilágosodni lelkemben. {BT1 3.31} Ezután elmondtam anyámnak összes bánatomat és kétségeimet. Gyöngéden együtt érzett velem, s bátorított. Azt tanácsolta, forduljak Stockman vénhez, aki akkoriban Jézus eljövetelét hirdette Portlandon. Nagyon bíztam benne, mert Krisztus odaadó szolgája volt. Meghallgatott, majd könnyes szemmel fejemre tette a kezét: Ellen, még gyerek vagy. Élményed egyedülálló fiatal korodhoz képest. Jézus különös munkára készít fel téged. {BT1 3.32} Azt mondta, hogy még ha idősebb lennék is, s ily kétségek és reményvesztettség gyötörne, állítja, hogy tudja, van reménység Jézus szeretete által. Szenvedésem, határozottan bizonyítja, hogy az Úr Lelke küzdött velem. Azt mondta, hogy amikor a bűnös 15

megkeményedik bűnösségében, nem fogja föl vétkének iszonyúságát, hanem azzal álltatja magát, hogy helyesen cselekszik, nem fenyegeti veszély. Az Úr Lelke elhagyja, s gondtalan, közönyös vagy vakmerően kihívó lesz. Ez az istenfélő férfi beszélt nekem Isten szeretetéről tévelygő gyermekei iránt. Ahelyett, hogy örülne pusztulásuknak, magához vágyik vonzani őket egyszerű hit és bizalom által. Ecsetelte előttem Krisztus nagy szeretetét, és a megváltás tervét. Megemlítettem gyermekkori balesetemet. Valóban súlyos szerencsétlenség volt, mondta, de intett, higgyem, hogy az Atya nem vonta meg tőlem szerető kezét. Higgyem, hogy az eljövendő életben amikor eltűnik az agyamat borító homály fel fogom ismerni a gondviselés előrelátását, mely most oly kegyetlennek és titokzatosnak tűnt. Jézus mondta tanítványainak: Te azt most nem érted de ezután majd megérted. A dicső jövőben nem látunk többé homályosan, mintegy réztükörben át, hanem szemtől szembe látjuk Isten szeretetének titkait. {BT1 3.33} Menj szabadon, Ellen. mondta Térj otthonodba. Bízzál Jézusban, mert nem vonja vissza szeretetét egyetlen igaz keresőtől sem. Majd buzgón imádkozott értem. Bizonyos voltam benne, hogy Isten figyelembe veszi szentjének imáját, még ha az én alázatos kéréseimet nem is hallotta meg. Megnyugodva mentem haza.{bt1 3.34} Stockman véntől néhány perc alatt többet tanultam Isten szeretetéről s szánakozó gyöngédségéről, mint a valaha is hallott összes igehirdetésből s intésekből. Hazamenet újra az Úr elé járultam. Megígértem, hogy megteszek és elviselek bármit, amit kíván tőlem, csak azt kérem, hogy Jézus mosolya vidítsa szívemet. Most ugyanaz a kötelesség tárult elém, mely azelőtt nyugtalanított vegyem fel keresztemet Isten összegyűlt népe előtt. Nem sokáig váratott magára a lehetőség; aznap este imaóra volt, ahova el akartam menni. {BT1 3.35} Reszketve térdeltem, míg a többiek sorra imádkoztak. Miután néhányan imádkoztak, mielőtt tudtam volna, mit teszek, én kezdtem könyörögni. Isten ígéretei, mint megannyi drágagyöngy sorakoztak elém, melyek mienk lehetnek, ha kérjük őket. Míg imádkoztam, a lelkemre oly sokáig nehezedő teher és kín eltűnt, s az Úr áldása szállt rám, akár a gyöngéd harmat; szívem mélyéből dicsőítettem Istent. Nem voltam többé tudatában annak, ami körülöttem történik, csak Jézus és az ő dicsősége élt bennem. {BT1 3.36} Isten Lelke oly erővel nyugodott meg rajtam, hogy haza se tudtam menni. Mire másnap hazaértem, nagy változás ment végbe bennem. Alig tudtam elhinni, hogy ugyanaz vagyok, aki tegnap délután ment el hazulról. Ez a Biblia-szöveg járt fejemben: Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Szívem tele volt boldogsággal, s halkan ismételgettem e szavakat. {BT1 3.37} Mennyei Atyánkról alkotott nézetem megváltozott. Most, mint szerető, gyöngéd szülőre tekintettem rá, nem pedig szigorú zsarnokra, aki vak engedelmességet követel az embertől. Szívem mély és lángoló szeretetettel telt meg iránta. Az engedelmesség örömnek látszott, szolgálatát végezni pedig élvezetnek. Nem felhőzött árnyék a világosságon, mely kijelentette nekem Isten tökéletes akaratát. Bizonyos voltam, hogy az Üdvözítő bennem lakik, rájöttem annak igazságára, amit Krisztus mondott: Aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. {BT1 3.38} Békém és boldogságom annyira ellentétben állt előző szomorúságommal és gyötrelmemmel, hogy úgy éreztem magam, mintha a pokolból mentettek volna ki, s a mennyországba kerültem volna. Még balesetemért is dicsérni tudtam Istent noha életem nagy megpróbáltatása volt mivel az örökkévalóságra rögzítette gondolataimat. Természettől fogva büszke és nagyravágyó voltam. Ha nem esett volna meg rajtam ez a fájó szerencsétlenség, mely bizonyos fokig elszakított a világ diadalaitól és hiábavalóságaitól, nem hajlottam volna arra, hogy Jézusnak adjam szívemet. {BT1 3.39} 16

Hat hónapig egyetlen felhő sem vonult át gondolataimon, s egy kötelességet sem hanyagoltam el. Egyedüli célom Isten akaratának teljesítése volt. Folyvást Jézust és a mennyet forgatni eszemben. A világos kép, melyet az elfedezésről és Krisztus munkájáról alkottam, csodálatra és elragadtatásra késztetett. Nem írom le további gondolataimat. Elég annyi, hogy a régiek elmúltak, minden újjá lett. Egyetlen felhő sem zavarta meg tökéletes boldogságomat. Vágytam Krisztus szeretetéről szólni, viszont nem kívántam közönséges dolgokról beszélni. Szívem annyira megtelt Isten szeretetével, s a minden értelmet fe1ülmúló békével, hogy csak elmélkedésnek és imának éltem. {BT1 3.40} Aznap este, miután a nagy áldásban részesültem, elmentem az adventista összejövetelre. Mikor arra került a sor, hogy Krisztus követői Krisztus mellett szólaljanak föl, nem tudtam csöndben maradni. Fölálltam, s elmondtam élményemet. Egy gondolatot sem terveztem előre. Ennek ellenére Krisztus irántam való szeretetének egyszerű története folyékonyan pergett ajkamról, s szívem oly boldog volt, hogy megszabadult sötét kétségbeesésétől, hogy nem is láttam a körülöttem ülő embereket, hanem mintha egyedül lennék Istennel. Nem esett nehezemre kifejezni békémet és boldogságomat, csak hálakönnyeim fojtották el hangomat, mikor a csodálatos szeretetről szóltam, melyet Jézus mutatott meg nekem. Stockman vén is jelen volt. Nemrég mély kétségbeesésben látott. Külsőm és gondolataim hatalmas változása megérintette szívét. Hangosan sírt, együtt örült velem, dicsőítette Istent gyöngéd könyörületességének és szerető jóságának bizonyítékáért. {BT1 3.41} Röviddel az után, hogy e nagy áldást elnyertem, összejövetelen vettem rész a keresztény gyülekezetben, ahol Brawn vén volt a lelkipásztor. Meghívtak, hogy mondjam el élményemet, s nemcsak hogy szabatosan tudtam beszélni, hanem boldoggá tett, hogy elmondhatom Jézus szeretetének egyszerű történetét, az örömöt, hogy Isten elfogadott. Amint elcsendesült szívvel és könnyes szemmel beszéltem, úgy látszott, mintha a hálaadás az ég felé vonzana. Az Úr csillapító ereje szállt az összejövetelre. Sokan sírtak, és dicsőítették Istent. {BT1 3.42} Felszólították a bűnösöket, hogy álljanak fel imádkozni, amit sokan meg is tettek. Oly hálás voltam Istennek a rám árasztott áldásért, hogy szerettem volna, ha mások is részesülnek e szent örömben. Szívemen hordoztam azokat, akik az Úr helytelenítése és bűntudat alatt görnyedtek. Mikor elmondtam élményemet, azt gondoltam, hogy senki ellene nem állhat Isten megbocsátó szeretete bizonyítékának, mely oly csodás változást vitt bennem végbe. Az igaz megtérés valósága oly tisztán állt előttem, hogy segíteni szerettem volna fiatal barátaimnak, eljutni a világosságra, s megragadtam minden alkalmat, hogy ilyen irányban hassak. {BT1 3.43} Összejöveteleket beszéltem meg ifjú társaimmal, akik közül néhányan jóval idősebbek voltak nálam, s volt, aki már férjes vagy nős volt. Volt közöttük hiú és nemtörődöm. Élményem üres mesének tűnt nekik nem hallgattak kérleléseimre. De én eltökéltem, hogy soha meg nem szűnök erőfeszítéseket tenni, míg e drága lelkek, kinek sorsát annyira szívemen hordoztam, Istenhez nem térnek. Néhányszor egész éjjel buzgón imádkoztam azokért, akiket fölkutattam, és összegyűjtöttem, hogy fáradozzak értük és imádkozzak velük. {BT1 3.44} Néhány kíváncsiságból jött el meghallgatni mondanivalómat. Mások azt gondolták, megkergültem, amiért oly kitartóan fáradoztam értük. Különösen azért, mert ők csak magukkal törődtek. Mégis minden összejövetelünkön folytattam az intéseket. Mindenkiért külön imádkoztam, amíg mindenki be nem hódolt Jézusnak, el nem ismerte megbocsátó szeretetének érdemeit. Mindnyájan Istenhez tértek. {BT1 3.45} Álomban éjszakáról éjszakára mindig a lelkek megmentésén fáradoztam. Ilyenkor embereket láttam, akiket aztán felkutattam és imádkoztam velük. Egyetlen esetet kivéve, mindegyikük átadta magát az Úrnak. Sekélyes testvéreink azt gondolták, hogy túlzásba viszem az emberek megtéréséért való buzgalmat, de az idő oly rövidnek látszott, hogy 17

mindannak, akik az áldott halhatatlanság reményese volt, s aki várta Krisztus közeli eljövetelét, kötelessége volt megállás nélkül dolgoznia azokért, akik még mindig bűneikben éltek, s a romlás ijesztő szélén álltak. {BT1 3.46} Noha igen fiatal voltam, világosan láttam a megváltás tervét, s személyes tapasztalatom oly kiemelkedő volt, hogy ha meggondoltam a dolgot, tudtam, hogy kötelességem továbbra is fáradozni a drága lelkek üdvösségéért, s imádkozni és minden kínálkozó alkalommal megvallani Krisztust. Mesterem szolgálatába ajánlottam egész lényemet. Jöjjön, aminek jönnie kell, eltökéltem, hogy keresni fogom Isten tetszését, s úgy élek, mint aki várja az Üdvözítő eljövetelét, s azt, hogy megjutalmazza a hűségeseket. Kis gyermeknek tartottam magamat, aki Istenhez, mint Atyjához megy megkérdezni: mit kívánsz, hogy cselekedjem? S mikor kötelességem világossá vált, legnagyobb boldogságom anak teljesítése volt. Néha különleges próbák értek. Tapasztaltabb testvérek igyekeztek visszatartani, lehűteni hitem lángolását. De mert Jézus mosolya ragyogta be életemet, s Isten szeretete égett szívemben, örömteli lélekkel folytattam utamat. {BT1 3.47} Ahányszor csak eszembe jut fiatalkorom, fivérem lép gyöngéd emlékeim homlokterébe. Megosztotta velem reményeimet és félelmeimet, s odaadó szeretettel támogatott keresztény életemben. Egyike volt azoknak, akiket alig tudott megkísérteni a bűn. Természettől fogva hitbuzgó volt. Sohasem kereste az ifjak és élvhajhászok társaságát. Jobban kedvelte a keresztények közösségét, mert beszélgetésük az élet útjára tanította. Korához képest komoly volt. Gyöngéd és békés természete volt, s csaknem mindig vallásos gondolatok kötötték le. Akik ismerték, úgy mutattak rá, mint a fiatalok követendő példájára, az igaz kereszténység kegyességének és szépségének élő példaképére. {BT1 3.48} 4. KILÉPEK A METODISTA EGYHÁZBÓL Apám családja még mindig eljárt a metodista gyülekezetbe, s magánházakban tartott csoport összejöveteleket is. Egyik este fivéremmel, Roberttel mi is elmentünk. A vezető vén is ott volt. Mikor fivéremre került a sor, nagyon szelíden, de világosan arról beszélt, hogy teljesen fel kell készülnünk találkozni Üdvözítőnkkel, amikor hatalommal és dicsőséggel eljön az ég felhőiben. Mialatt beszélt, rendszerint sápadt arcán mennyei fény ragyogott. Lélekben környezte fölé látszott emelkedni, s úgy beszélt, mintha Jézus lenne jelen. Mikor engem szólítottak, felszabadultan, s szeretettel és békével teli szívvel kezdtem beszélni. Elmondtam, mennyit szenvedtem a bűntudattól, s végül hogyan nyertem el a régen kívánt áldást, mint vetettem magamat teljesen Isten akarata alá. Kifejeztem örömömet a fölött a hit fölött, hogy Üdvözítőnk rövidesen eljön, magával vinni gyermekeit. {BT1 4.1} Ártatlanságomban azt gondoltam, hogy metodista testvéreim megértik gondolataimat, s együtt örvendeznek velem. De csalódnom kellett. Néhány testvérnő följajdult, zajosan mozgatta székét, s hátat fordított nekem. Nem tudtam elgondolni, mit vétettem ellenük, s rövidre fogtam beszédemet, mert éreztem helytelenítésük hidegségét. Mikor befejeztem, B vén megkérdezte, nem lenne-e jobb, ha hosszú, hasznos életet élhetnénk, jót tehetnénk másokkal, ahelyett hogy Jézus gyorsan eljöjjön, s elpusztítsa a szegény bűnösöket. Azt feleltem, hogy vágyom Jézus eljövetele után. Akkor véget vetne a bűnnek, s örökre örvendezhetnénk a megszentelődésnek. Nem lenne többé gonosz, aki kísértene és letérítene a helyes útról. {BT1 4.2} Majd megkérdezte, nem szívesebben halnék-e meg békésen ágyamban, mint átessek a halhatatlanságba való elváltozás fájdalmán. Azt válaszoltam, hogy szeretném, ha Jézus eljönne, s magához venné gyermekeit; kész vagyok élni vagy meghalni, amint Isten akarja, s könnyen elviselném a szempillantásig tartó fájdalmat. Szeretném, ha az idő kereke sebesen fordulna, s elhozná a várva-várt napot, mikor romlandó testünk elváltozik Krisztus legdicsőbb 18

testének mintájára. Azt mondtam, hogy mikor legközelebb élek az Úrhoz, akkor vágyam legjobban megjelenésére. Többen igen neheztelni látszottak. {BT1 4.3} Mikor az elnöklő vén beszélt a csoport többi tagjához, nagy örömét fejezte ki a földi évezred várása felett, amikor a föld úgy megtelik az Úr ismeretével, amint víz borítja a tengert. Vágyott e dicső kor megérése után. Mikor az összejövetel véget ért, akik azelőtt szeretetteljesek és barátságosak voltak hozzám, feltűnő hidegséggel bántak velem. Fivéremmel szomorúan tértünk haza, amiért testvéreink ennyire félreértettek, s mert Jézus közeli eljövetele ilyen keserű ellenállást váltott ki belőlük. Mégis hálásak voltunk, amiért felismertük a drága világosságot, s örömmel várhattuk Urunk jövetelét. {BT1 4.4} Nem sokkal ezután újra elmentünk a csoport összejövetelre. Alkalmat kerestünk, hogy szóljunk Isten drága szeretetéről, mely lelkünket éltette. A bennem végbement nagy változás miatt kötelességemnek tartottam megragadni minden alkalmat, hogy bizonyságot tegyek az Üdvözítő szeretetről. {BT1 4.5} Mikor rám került a sor, fölsoroltam Jézus szeretetének bizonyítékait, s arról szóltam, hogy örömteli várakozással nézek Krisztus közeli eljövetele elé. A Krisztus közeli eljövetelébe vetett hit fölkavarta lelkemet, s buzgóbban kerestem Isten Lelkének megszentelő erejét. Itt a csoportvezető félbeszakított: A metodizmuson át nyertél megszentelődést, testvérnő, a metodizmuson, nem a téves elméleten keresztül. Kötelességemnek tartottam, hogy megvalljam az igazságot. Nem a metodizmuson át nyertem el az új áldást, hanem Jézus személyes eljöveteléről szóló megrázó igazságokon át. Ezek segítségével találtam békét, örömet és tökéletes szeretetet. Így végződött bizonyságtételem. Az utolsó, melyet metodista testvéreim előtt elmondtam. {BT1 4.6} Ezután Robert szólalt fel a maga szelíd módján, de mégis oly világosan, hogy többen sírtak és igen meghatódtak. De voltak, akik rosszallóan köhintgettek, s nagyon feszélyezetnek látszottak. Hazafelé újra hitünkről beszélgettünk. Csodálkoztunk, hogy keresztény testvéreink oly nehezen viselik el az Üdvözítő eljöveteléről ejtett szavakat. Azt gondoltuk, hogy ha eléggé szeretnék Jézust, nem hallgatnák oly bosszúsan, hanem örömmel üdvözülnék a második eljöveteléről szóló hírt. {BT1 4.7} Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy nem kellene többet részt vennünk a csoportösszejövetelen. Krisztus dicső megjelenésének reménysége töltötte be lelkünket, ami kifejezésre jutna, mikor fölszólalunk. Haragot látszott kelteni a jelenlevőkben a két szegény gyermek ellen, aki az ellenzés dacára beszélni merészelt a szívüket békével és boldogsággal betöltő hitről. Nyilvánvaló volt, hogy a csoport-összejöveteleken nem szólhatnánk szabadon, mert bizonyságtételünk az utolsó összejövetel végén gúnyt és csipkelődést váltott ki testvéreinkből, akiket pedig tiszteltünk és szerettünk. {BT1 4.8} Az adventisták akkoriban a Beethoven-teremben tartották összejöveteleiket. Családunk rendszeresen részt vett rajtuk. 1843-at tartották a második eljövetel időpontjának. A megmentésre hátralevő idő oly rövidnek látszott, hogy eltökéltem, hogy mindent megteszek, hogy bűnösöket vezessek az igazság világosságára. De lehetetlennek látszott, hogy oly fiatal és gyönge egészséggel valaki sokat tehessen a nagy munkában. {BT1 4.9} Két nővérem volt: Sára, néhány évvel idősebb, s ikernővérem, Erzsébet. Megbeszéltük egymással a dolgot. Elhatároztuk, hogy pénzt keresünk, könyvekre, füzetekre költjük, s azokat majd díjmentesen szétosztjuk. Ez volt a legtöbb, amit tehettünk, s örömmel végeztük ezt a keveset. Csak napi 25 centet kerestem, de egyszerű ruhába jártam, s semmit sem költöttem díszekre, mert bűn volt szememben a hiú fitogtatás. Így azután mindig volt kis tőkém, amivel megfelelő könyvet vehettem. Ezeket tapasztalt kezekre bíztuk, hogy külföldre küldjék. {BT1 4.10} 19

A nyomtatott anyag minden lapja értékes volt szememben, mert a világosság hírnökei voltak a világban. Intették az embereket, hogy készüljenek el a küszöbön álló nagy eseményre. Nap-nap után ágyamban ültem, párnákkal a hátam mögött, reszkető kézzel végeztem munkámat. Míg gondosan tettem félre az értékes ezüstöket, amit kaptam érte, s amit könyvekre szándékoztam költeni, hogy fölvilágosítsa és fölrázza sötétben élőket, nem kísértett a gondolat, hogy magamra költsem keresetemet. A lélekmentés járt értelmemben. Fájt a szívem azokért, akik azzal álltatták magukat, hogy biztonságban élnek, míg a figyelmeztetés üzenetének közvetítése folyt. {BT1 4.11} Egyik nap anyám és egyik nővérem beszélgetését hallgattam. Arról az előadásról beszéltek, mely azt állította, hogy a léleknek nincs veleszületett halhatatlansága. Elismételték a lelkész bizonyító bibliaszövegét. Néhányat nem felejtettem el, mert mélyen emlékezetembe vésődtek. Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni. Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak. Amit a maga idejében megmutat ama boldog és egyedül hatalmas, a királyoknak királya és az uraknak ura. Kié egyedül a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik. Azoknak, akik a jó cselekedetekben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel." Örök élettel, annak, aki jótettekben kitartva dicsőségre, tiszteletre és halhatatlanságra törekszik. Anyám az utolsó idézet után ezt kérdezte: Miért törekedne valaki arra, ami már az övé? Élénk, emésztő érdeklődéssel hallgattam ezeket az új gondolatokat. Mikor anyámmal maradtam, megkérdeztem, hogy valóban hiszi-e, hogy a lélek halhatatlan. Azt felelte, hogy tévedésben voltunk e tárgyról és több más felől is. De Anyám! mondtam igazán hiszed, hogy a lélek a sírban alszik a föltámadásig? Gondolod, hogy a keresztény, mikor meghal, nem megy azonnal a mennybe, se a bűnös a pokolba? {BT1 4.12} Így felelt: a Biblia nem bizonyítja, hogy örökké égő pokol létezik. Ha lenne ilyen hely, a szent könyv bizonyára megemlítené. {BT1 4.13} De anyám kiáltottam elképedve ez szokatlan beszéd tőled! Ha ilyen elméletben hiszel, ne mond el senkinek, mert a bűnösök biztonságot kovácsolnak belőle, s nem kívánják keresni az Urat. {BT1 4.14} Ha ez megbízható bibliai igazság felelte ahelyett, hogy megakadályozná a bűnösök megmentését, eszköz lesz, hogy bűnösöket nyerjen Krisztushoz. Ha Isten szeretete nem készteti a lázadót az engedelmességre, az örökké égő pokol réme sem kényszeríti bűnbánatra. Azon kívül nem lehet helyes úgy nyernünk embereket Jézushoz, hogy az egyik legalacsonyabb rendű tulajdonságukra, a nyomorúságos félelemre hivatkozzunk. Krisztus szeretete az, ami vonz. Lecsillapítja a legkeményebb szívet is. {BT1 4.15} Néhány hónap telt el, mielőtt újra hallottam e tanításról, de az alatt az idő alatt sokat forgattam fejemben a dolgokat. Mikor hirdetni hallottam a szószékről, elhittem, hogy ez az igazság. Ettől kezdve fölvirradt bennem a világosság a halottak alvásáról. Szertefoszlott a föltámadást körülvevő titok, s még maga a nagy esemény is új és fönséges fontosságot öltött magára. Azelőtt gyakran zavarba ejtett igyekezetem, hogy a halottak közvetlen jutalmazását vagy büntetését összeegyeztessem a jövő feltámadás és ítélet kétségbevonhatatlan tényével. Ha a halál óráján a lélek örök boldogságba vagy szomorúságba lépett, mi célt szolgálna a szegény porladó test föltámasztása? {BT1 4.16} De ez az új és szépséges hit rávezetett az okra, amiért a sok ihletett író oly sokat időzött a test föltámadásán. Azért tették, mert az egész lény a sírban szunnyadt. Most már könnyen fölfogtam régebbi álláspontunk hamisságát e kérdésben. A végső ítélet zavara és felesleges volta, miután az elköltözött lelkeket már egyszer megítélték, most igen érthetővé vált. Rájöttem, hogy a halottak hozzátartozóinak az a reménysége, ha a dicső napot várják, amikor 20