Szent László és a csodaszarvas. szarvassal való találkozás.

Szent László és a csodaszarvas Szent Lászlónak a magyar mítoszhoz való kapcsolatának kulminált pontja maga az égiföldi szarvassal való találkozás. Szent László királyunk fényes csillagunk kérünk Téged vigyázz reánk oly nagyon fent is, lent is kint is, bent is itt is, ott is most is! Nagyvárad környéki néphagyományból Gyűjtötte: Nagy Sándor, 1967. D. emlékének, legyen neki könnyű a magyar föld. 1. Szent Lászlónak a magyar mítoszhoz való kapcsolatának kulminált pontja maga az égi-földi szarvassal való találkozás. Ugyanis ezen a ponton találkozik Szent László esetében a hármas szent ösvény. Az égi tradíció, a földi hagyomány, valamint az ezek szegről-végről mostoha testvérének tartott szakrális történelem titkos útja. Ezen utóbbinak a spirituális központból (a másik két ösvénynek a találkozásáról) való eltérítésével foglalkozott oly sokáig és oly nagy kitartással az a sajátos történetfelfogás, aminek eredményeképpen a nemzet régmúltját a ködös észak vidékeire tolták fel nem minden érdek nélkül. De lássuk magával a csodaszarvassal való találkozást: Szent László és testvérbátyja Gejza a Salamonnal való csatározások idején Vác tájára keveredtek...és egyszer csak amikor ott állottak... ahol most Szent Péter apostol temploma áll megjelent nekik egy szarvas, agancsa telve égő gyertyákkal és futni kezdett előttük az erdő felé és azon a helyen, ahol most a monostor van, megállott. És amidőn a vitézek rányilaztak, a Dunába vetette magát és többé nem látták. Ennek láttára így szólt Szent László: - Bizony nem volt ez szarvas, hanem Isten angyala. És szólt Gejza király: - Mondd meg nekem, édes testvérem, mit jelentenek az égő gyertyák, melyket a szarvain láttunk? Felelt Szent László: - Nem szarvak azok, hanem szárnyak, nem is égő gyertyák, hanem ragyogó tollak, és azért állott meg, hogy megmutassa a helyet, ahová a Szent Szűz egyházát építsük és sehová máshová! És hogy az a hely, ahol először látták, ne maradjon épület nélkül, Gejza király és testvérei elhatározták, hogy ott Szent Péternek, az apostolok fejedelmének a tiszteletére kápolnát fognak építeni. Így számolt be erről, a Szent László által megélt mitikus találkozásról a XI. század végén lejegyzett magyar néphagyomány. De lássunk ennél két izgalmasabb, de a magyar néphagyomány által megőrzött változatot,

olyanokat, amelyek több szempontból is érdekesek lehetnek számunkra. Szent László király mikor ama Gejza testvérével a Duna mellett harcolt. Látott bizony egy sötét mocsaras vidék szélén egy lángoló agancsú csodaszép fehér szarvast, minek szemei az végtelen múltnak az ajtajai, testén az ég abroszainak csillagai mutatták a múltból a jövőbe vezető utat. Minek utána meglátta azt Szent László a jó királyunk a csodaállat megállt, de csak egy percre még a szemeik találkozának majd hatalmas fénnyel a Dunába merült Szent László az aki lovagja, királya és szentje is a jó magyaroknak nagy harcok közepette ott a Duna mellett látott ám egy csodaszarvast kinek fénylő testénél csak lángoló agancsai voltak fényesebbek. Mint csodaszép élő gyertyatartó lángolt bele a ott a magyar égbe. Meglátta ez állatot jó magyar királyunk és már tudta is dolgát és világra vitte az magyarok dolgát. Az a bizonyos momentum, már ami a csodaszarvas meglátását illeti, igencsak döntő mozzanat úgy Gejza, mint inkább Szent László életében. A mogyoródi csata utáni hetekben vagyunk. A győzelem rányomja a bélyegét mint két történelmi alak cselekedetére. Gejza ekkor még ugyan herceg, de közvetlenül a koronázás előtt áll. A múltunk akkor már nem töretlen egyre kuszábbak a hatalmi szálak. Ebben a történelmi és mondjuk ki lélektani pillanatban jelenik meg, pontosabban szökken fel a Duna mocsaraiból a csodaszarvas, amit maga Szent László interpretál ősi fényállatként, fogalmazzunk így - szárnyas csodaszarvasként. Ha belegondolunk ez a fajta látásmód Szent László helyzetéből a lélektan mély ösvényein járva, az Árpádház sajátos látásmódját és sajátos kereszténységét figyelembe véve nem is olyan meglepő. Abban a kitüntetett pillanatban, amikor Szent László meglátja azt a bizonyos csodaszarvast, a látványt isteni jelként fogadja és azokkal a képekkel asszociálja, amelyek benne ősi örökségképpen megszokott járulékai voltak a szarvasmítosznak. Ez a mítosz minden bizonnyal az Árpádház szakrális életében egy alapmítosz. Olyan alapmítosz, ami közvetlen kapcsolatban van a nép, a nemzet eredetével. Mint eredetmítosz olyan attribútumokkal rendelkezik amelyek automatikusan elválasztják ezt a mítoszt a többi feltehetően kora középkorban gyakori egyetemes mitológiáktól. A csodaszarvas, mint Istentől küldött jel jelenik meg a természet tökéletességében. De itt a természet teljessége nem feltétlenül pozitívként jelenítődik meg. A természet ebben a mitológiává avatott jelenetben maga az anyagi világ, maga a sötétség birodalma ahová a lélek be van zárva. Itt egyértelműen megjelenítődik egy ősi, feloldhatatlan dualizmus. A sötétség birodalmából, a mocsárból (itt ír és perzsa analógiáról is beszélhetünk) előre szökkenő, feltörő, fogalmazzunk egyértelműbben felszabaduló fényjelképként jelenik meg a csodaszarvas. Ennek a csodaszarvasnak a szentlászlói olvasatában az állat agancsain égő, pontosabban fénylő gyertyákat találunk. A csodaszarvas agancsainak különböző magasságában, mintegy különböző tudatfokozatain a Fény megjelenik, felszabadul, még pontosabban felszabadít. Ez a spirituális program jelenik meg Csontváry képein éppen úgy, mint a magyar Szent Korona rekeszzománcaiba rejtett bölcsességben, a nagyszentmiklósi kincs égberagadási programjában és így tovább. Ez a mitikus csodalény valóban egy négylábú griffé változik. A fényhozó szarvas itt nem pusztán csodaszarvas, túl nő a mesén, a mítoszon. Több fajta olvasat több fajta szintet feltételez. Szent László számára egyértelmű, hogy itt a szarvas valójában egy angelos. Egy égi küldött. Egy angyal. Ezért mikor Gejza kérdezi, hogy Mond meg nekem édes testvérem, mit jelentenek az égő gyertyák, melyeket a szarvain láttunk, azt mondja Gejzának, hogy nem szarvak azok, hanem ragyogó, fénylő tollak. Ebből a fényes megjelenésből a testvérek bizonyosságot nyernek. Nézzük a magyar eredetmítoszt, a két testvért a szarvas vezeti az új hazába. S most a Szent László csodaszarvasa esetében szintén két testvérről, két kiválasztott magyarról esik szó. S ez a két kiválasztott testvér nem más, mint Gejza és László. A csodaszarvas megjelenése által ők kapnak bizonyosságot arról, hogy immár nem Salamon a

magyarok királya, hanem Gejza. S a látomásban ott rejlik a szakrális történelem nagy csodája is, az, hogy aki ott van Gejza mellett, s látja a csodaszarvast, az sem lehet más csak kiválasztott. Még pedig szakrális mércével mérve nagyobb lesz, mint a látomás pillanatában mellette lévő Gejza. A magyarok nagy királya és szentje lesz egykoron. E látomásnak gyors és konkrét hatása lesz. Annak a határozatlan és bizonytalan politikának, amit Gejza mindeddig Salamonnal szemben viselt e látomást követően nyoma sem lesz. Szilárd és következetes politikának meg is lett a hatása. Összefoglalva, a mitikus szarvas megjelenése a helyes útra, egy küldetés elfogadásához vezette a két testvért. A (csoda)szarvasnak a magyar mitológiába vezető és megvilágosító ereje van. Egyszerűbben fogalmazva, a csodaszarvas egy megvilágosító vezetőállat. A hajdani nomádvilágban ez a fénylő, mitikus vezetőállat nemcsak szarvas lehetett. Lehetett madár is (turul), de lehet farkas is, mint ahogy a kardesi (testvér) töröknép esetében az előfordult. A metamorf fehérfarkas vagy kerecsenysólyom egyre jobban a múltba vesző alakja esetében a vezetőállat szerepe csak másodlagos és az emlékmentő, tudásátadó szerep az, ami meghatározó. Térjünk vissza a Hunor-Magor legendához, itt a legenda magva egyértelműen a vezetőállat motívum mögé csoportosul. S milyen különös, itt is megjelenik a mocsár, mint a sötétség és az anyagbazuhanás attribútuma. A csodaszarvast egy mocsár széléig üldözik. S ott a meotiszi ingovány mocsaras terület szélén hirtelen eltűnik a két testvér (Hunor és Magor) szeme elől a csodaszarvas. Éppen úgy, mint a másik két testvér (Gejza és László) esetében ott, is a csodaszarvas egy Duna környéki mocsaras terület szélén jelenik meg és a Dunába tűnik el. A magyar csodaszarvas tehát mindig a sötét világ határán materializálódik, hogy megmutassa a határt a sötétség és a világosság birodalma között. S egyik esetben sem az ő égi világába száll látványosan, hanem úgy megy el, hogy mégis itt marad. Gejza és László esetében az élő vízbe, a Dunába veti magát, hogy e szent állat örökre ott maradhasson a Dunához oly közeli szent templom közelében, amit az ő megjelenésére építettek. Hunor és Magornál maradva pedig úgy tűnik el a sötét ingoványba (az anyagi világ lehúzó birodalmába), hogy eltűnése pillanatában megmutatja a két testvérnek azt az alig látható, titkos bejáratot, ami nem más, mint Meotisz szigetének a bejárata, kapuja. Ez a kapu legalább annyira spirituális, mint amennyire fizikális. Kézaitól tudjuk, hogy ez a hely Perzsiával határos és egy igen szűk, alig látható gázlón kívül minden oldalról a tenger zárja körbe. Ide a ki- és bejárás nagyon nehéz. Ezt a szinte láthatatlan kaput nyitja ki a két testvér számára a csodaszarvas. A szűk kapun való bejutás titka beavatást feltételez. S ehhez a beavatáshoz beavató fénylényre van szükség, ami a magyar mitológiában és szakrális történelemben nem más, mint a csodaszarvas. Szent László mitikus életével kapcsolatban szinte általános, legfőbb vezetőnek számítanak azok a templomi faliképek, amik azoknak a nagyfontosságú cselekményeknek a mozzanatait őrzik meg, amiről magáról Szent László bekerült a magyar köztudatba. Ilyenek a párviadal, a lányszabadítás, Szent kardjával való ítélkezés, vízfakasztás stb. De ezek elszigetelt, különkülön való vizsgálata elfedi magát a spirituális valóságba vezető mélységet. Tudni kell, hogy a szarvas az analogikus gondolkodásmód és ezoterikus tudás szerint magát a női princípiumot jelenti. Tovább menve a női princípiumról szóló ezoterikus emlékezet és a régi nagy mitologémák többsége, mint lélekvezető emlékezik meg. Legfiatalabb mitológiai megfogalmazása mindennek a görög mítosz. Ahol Hekaté és Persephone (akik ősidőben még egyek voltak) a meghalt lelkek alvilági vezetői. Görög szóval psychopomposok. Kerényi nagyon jól látta, hogy ezek a psychopomposok valójában a sötétségben való Világítók. Pontosabban a sötétség birodalmából való kivezető utat vagy éppen a sötétség birodalmának a határát jelzik és a lelkeket kivezetik a sötétségből. Ilyen lélekvezető az a csodaszarvas is, aki a Meotisz ingoványba utat (kaput) mutat a két testvérnek. Fontos pontja ennek az eseménynek az, hogy a csodaszarvas a sötétség birodalma előtt eltűnik. Miután kijelöli a világosság és sötétség határát láthatatlanná válik. Vagy midőn a

nyájas nagyváradi völgybe vezeti az öreg Szent Lászlót, ahol az a nekropolisát építi fel és oda is temetkezik. Legyünk pontosak a csodaszarvas feltűnése és eltűnése egyazon helyen a sötétség birodalmánál történik. Ezért mondhatjuk, hogy a csodaszarvas a halálból születő élet szimbóluma is. Ebből az aspektusból válik érthetővé és szellemileg a legjobban megközelíthetővé a pálosok haláltól újabb életet váró reinkarnációs memento mori szellemisége. A sötétség birodalmából diadalmasan előtörő, a fény jelével ékesített csodaszarvas nem más, mint jelképe annak a halhatatlan és örök világosságnak, ami mindig legyőzi az anyagba dermedt sötétséget. Ő a csodás fényállat maga a lehetőség arra, hogy az élet halhatatlan és örök oldalát meglehessen találni ott, ahol az élet körforgásának szamszára kereke egy fénylő ősmúltat kíván összetörni. A születés következménye az őrzés, a vigyázás. A Hunor-Magor testvér esetében az ott megszülető mítosz a csodaszarvast nővé változtatva ősanyává jelöli ki. Ez a szerep szorosan összefonódik a napfordulati szarvas szerepével és azzal a metamorf állat-ember-angelos küldetéssel, amit oly jól megőrzött az ural-altáji mitológia sámánisztikus és még az azt is megelőző vallási hagyománya. A szarvas előbbi szerepe igen plasztikus és jól követhető. Sőt átnyúlik olyan tradíciókba is (ír, breton), ahol ennek a szakrális cselekménynek, jelenlétnek sem előzménye, sem konkrét következménye nincs. A hideg, ködös, sötét tél kozmikus világmocsarába süllyedt, elmerült fényszimbólumokat (napot, csillagokat) elsődlegesen és a kettős, de mindenképpen megtartó erőt sugárzó, azt felvállaló holdat másodlagos szituációban de újra az égre emeli. Emlékezzünk csak hogyan is beszél minderről a magyar néphagyomány: Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, Oldalamon vagyon árdeli szép hold, Jobb vesémen vannak az égi csillagok Hej, regülejtem, regülejtem Itt külön érdekes mélységet hordoz és külön tanulmányt érdemelne az árdeli fogalom jelentése és a jobb vesén lévő égi csillagok meghatározás. Ez utóbbi sejtetni engedi azt a fontos ezoterikus tényt, hogy a fényállat jobb oldalán (jobb vesémen) van a kozmikus tudás, ott a kozmosz, azon fénylenek, világítanak az égi csillagok, míg a csodaállat bal oldaláról (bal veséjéről) minden bizonnyal nem véletlenül, de nem emlékezik meg a magyar néphagyomány. Nem tartja fontosnak a regölésbe való belevonásba. A csodaszarvas fénylő, fényt hozó aspektusa szépen kiteljesedik, ha a magyar tradícióban jelenlévő Szent László képet vizsgáljuk. Itt is jelen van a szarvas kozmikus, égi-világító, de legfőképpen vezetőállat szerepe, ami Hunor-Magor esetében olyan egyértelmű volt. (S csak ezen az erős archeotipuson keresztül világolt át a tulajdonképpeni kozmikus szerep). De itt, Szent László esetében egy igen magasfokú spirituális transzfiguráció történik. Egy olyan mennyei alkímia, ami eleve egy igen komoly kiválasztottságot feltételez. S egész Európa szakrális történelmében csak igen ritkán történik meg. Ezért (és ezt mindenképpen hangsúlyozni kell) az Árpádház az európai uralkodóházak történetében igen sajátos helyet foglal el, már ami a mennyeiekkel való kapcsolatot jelenti. Ennek a spirituális kiválasztottságnak a tudata elevenen élt egészen Rákóczi koráig, s onnantól mintha kitörölték volna a nemzet tudatából. Miről is van szó. Arról, hogy Szent Lászlót a magyar hagyomány, mint lovagszentet és a Fény bajnokát egyértelműen a Világosság égi jeleivel ékesítette. Ilyen erőteljes világosság-sötétség dualizmus és ennek a megőrzése nagyon ritkának számít, főleg ha azt nézzük, hogy a

néphagyomány milyen széles rétegen át megőrizte azt. S egészen megdöbbentő módon nyomát találni a Dózsa-féle felkelés idején vagy akár a kuruc korban is. Ez a fajta szellemiség inkább a katar-albigens-bogumil szellemi vonulatba sorolható. De határozott, megkülönböztető jeleit megtalálhatjuk az ősi magyar Pálos rendről fenn maradt igen kevés, de annál meggyőzőbb híradásokban is. Mi is Szent László tehát az utókor számára? Maga a világosság, a tisztaság, a bátorság, a hazafiság példaképe. Hogyan is kezdődik Szent László legendája Boldog László király kiragyogva kimagaslott Magyarország királyainak fényes nemzetségéből. Tehát kiragyogva kimagaslott még a nagyon fényes-nek nevezett nemzetségből. Egyértelmű, hogy a világosságról és a Vele kapcsolatos hatalmas spirituális fényről emlékezik meg a róla szóló legenda első mondata is. De nézzük tovább, keressünk még esszenciálisabb, mélyebb gyökerekre visszavezethető emléket Szent Lászlóról a magyar hagyományban: Úgy ragyogott, mint a hajnali csillag a köd közepette, eloszlatva az undok sötétséget, és amint a telihold ragyog a maga idejében vagy mint a fénylő nap, úgy világított népe előtt, mint a húsból kiolvasztott zsír... Ez a pár sor szinte mindent elmond. A bátor szent hajnal csillaggá válik és akár a csodaszarvas eloszlat minden sötétséget úgy, hogy vezetővé válik. Szent László felveszi tehát a csodaszarvas attribútumait. Beköltözik ama csodaszarvas Szent László szellemiségébe és megkapja annak az adottságait. Vezet és világít, ott áll a sötétség birodalma előtt és elállja a rossznak az útját, akár a csodaszarvas oly gyorsan halad a lován. Hűs forráshoz vezet, s ha kell vizet fakaszt. Lovagruháját csillagok ékesítik, mint ama szarvas jobb oldalát. Szemeinek végtelen mélységében egy mitikus állat pihen. Ruhája és paripája világos színekben tündököl, mint ama csodaszarvas, amivel egykor találkozott. S hogy a mítosz örök arra elég egy példa. Megkérdezték az öreg székely asszonyt úgy a kilencvenes évek elején, hogy él-e még Szent László király. Az öregasszony csak ennyit mondott: - Hát nem látja maga esténként azt a szép magyar csillagot? Forrásmunkák: Árpád-kori legendák, intelmek. Szépirodalmi könyvkiadó. Bp. én. Baumgarten: Généalogie...des Rurikides. Róma. 1927. Braun Soma : A népmese. Bev. az összehasonlító mesekutatásba.genius. én. Csánki: Árpád és az Árpádok. Bp. én. Egerton Syskes: Dictionary of Non-Classic Mythology. Dent and Sons.1965. Eliade M. : Forgerons et alchimist. Paris. 1974. Eliade M. : Mythes réves et mystéres. Paris. 1957. Eliade M. : Occultism, Witchraft and Cultur Fashions. Chicago, 1976. Eliade M. : The Myth of the Eternal Return. New York. 1954. Eliade M. : Traité dhistorie des religions. Paris. 1955. Geréb József : Az Olympos. Bp. 1893. Gilbert Durand : Les structures anthropologiques de limaginaire. Paris. 1984. Gönczi Tamás: A Napba öltözött város. Országépítő. 1991/4. Gönczi Tamás: Az európai mitológia gyökerei. Mítosz. 2, én. Gönczi Tamás: Magyar pesszimizmus. Hunnia. 1990/9.

Gönczi Tamás: Fehér Bizánc. Debrecen. én. Gönczi Tamás: Fény és dicsőség. Adalékok a fény... Liget. III. évf. 4. sz. Gönczi Tamás: Nyelvek kora. Pendragon. VIII. én. Gönczi Tamás: Talált világok emlékezete. Határ. IX. Mítosz szám. Db. 1991. Györffy György: István király és műve. Gondolat. Bp. 1983. Hodinka: Az Árpádokról. Munkács. én. Jankovics Marcell: Csillagok között fényességes csillag. Bp. 1987. Képes Krónika a magyarok régi és legújabb tetteiről. Magyar Helikon. 1971. Kerényi Károly: A csodaszarvas a 101 napban. Ethn. 1930. Kerényi Károly: Antike Religion. Pantheon. 1940. Magyar Nyelvemlékek. Tankönyvkiadó. Bp. 1980. Marczali Henrik: Magyarország története. Bp. 1911. Márki Sándor: Magyar középkor. Bp. Élet. 1914. Nagy G. : A honfoglalók és a turkok. Ethn. 19. 1908. Otrokocsi Nagy Gábor: A misztika kódexirodalmunkban. Debrecen. 1937. Pauler Gyula - Szilágyi Sándor: A magyar Honfoglalás kútfői. Bp. 1900. Róheim Géza : A bűvös tükör. Vál. Róheim Géza tanulmányaiból. Magvető. 1984. Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története. Bp. 1895. Tóth László : Az Árpádház szentjeiről. Bp. én. Zolnay László: Fény és árnyék a középkori Magyarországon. Kozmosz.1983.