NNCL v1.0. Jorge Luis Borges. Képzelt lények könyve (1967) Fordította: Scholz László ELŐSZÓ

Átírás

1 NNCL v1.0 Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve (1967) Fordította: Scholz László ELŐSZÓ A cím alapján joggal szerepelhetne e kötetben Hamlet királyfi, a pont, a vonal, a felület, a hiperkockatest, valamennyi általános fogalom, s az istenséggel egyetemben talán mi magunk is mind benne lehetnénk. Röviden: csaknem az egész univerzum. Mi azonban megmaradtunk a "képzelt lények" kifejezés közvetlen jelentésénél: azokat a különös lényeket gyűjtöttük össze ebbe a kézikönyvbe, amelyeket az emberi képzelet alkotott meg az idők folyamán, szerte a világon. Nem ismerjük a sárkány jelentését, amint a világegyetem jelentését sem ismerjük, ám a sárkány alakja valamiképpen egybevág az emberi képzelettel, ezért tűnnek fel sárkányok különböző korokban és tájakon. Szükségszerűen befejezetlen egy efféle könyv; minden kiadás végtelenül szaporítható újabb változatok kiindulópontja. Kérjük esetleges kolumbiai vagy paraguayi olvasóinkat, hogy ismertessenek meg bennünket helyi szörnyeik nevével, hiteles leírásával s legszembetűnőbb szokásaival. A miszcelláneákhoz, továbbá Robert Burton, Frazer vagy Plinius kimeríthetetlen köteteihez hasonlóan, a Képzelt lények könyve sem folyamatos olvasásra készült. Azt szeretnénk, hogy úgy forgassák az érdeklődők, mint ahogy egy kaleidoszkóp változó képeivel játszadoznak. Sokféle forrásból ered ez a "vegyes gyűjtemény"; minden szócikkben feltüntettük őket. Kérjük, nézzék el esetleges mulasztásunkat. Martínez, 1967 szeptemberében J. L. B. / M. G. A BAO A KU Ha az ember a világ legcsodálatosabb tájára kíváncsi, fel kell másznia a Isitori Győzelmi torony tetejére. Egy körterasz várja ott, ahonnan végigtekinthet az egész látóhatáron. Csigalépcső vezet föl a teraszra, ám csak azok merészkednek felkapaszkodni rajta, akik nem hisznek az itt következő legendában: A Győzelmi torony lépcsőjén él az idők kezdete óta A Bao A Ku, az emberi lélek ismerője. Mély kábulatban, az első grádicson tanyázik, s csak akkor eszmél fel, ha valaki felmegy a lépcsőn. A közeledő ember rezgő lépteitől visszatér belé az élet, s felcsillan benne valami belső fény. Nyomban

2 megmozdul a teste, s a szinte áttetsző bőre is. Amikor megindul valaki felfelé a lépcsőn, A Bao A Ku a látogató sarkában marad, s a zarándoknemzedékek által lekoptatott, íves lépcsőfokok peremébe kapaszkodva, követi. Fokról fokra erősebb a színe, tökéletesebb az alakja és ragyogóbb a testéből áradó fény. Kifinomult érzékét bizonyítja, hogy csak a legfelső grádicson éri el tökéletes formáját, mégpedig akkor, ha lelkiekben gazdag a látogató. Ellenkező esetben A Bao A Ku - még mielőtt felérne - szinte bénán megtorpan: kialakulatlan a teste, elmosódott a színe, pislákoló a fénye. A Bao A Ku szenved, ha nem ölthet tökéletes alakot, sóhajtása alig hallható nesz, amolyan selyemsuhogás. Ám ha egy teljesen tiszta lelkű férfi vagy asszony kelti életre, akkor A Bao A Ku feljut egészen az utolsó fokig, kiteljesedik az alakja, és élénk kék fény sugárzik belőle. De nem sokáig tér vissza belé az élet, hisz amint leereszkedik a zarándok, A Bao A Ku is visszagörög, leomlik az első grádicsra, s ott várja - ismét élettelenül, akár egy elmosódott körvonalú ábra - a következő látogatót. Csak akkor látható igazán, ha eljut a csigalépcső feléig, ahol is világosan kivehetők már a testnyúlványai, melyekkel - mint megannyi karocskával - felfelé kapaszkodik. Egyesek szerint A Bao A Ku az egész testével lát, a tapintása pedig olyan, mint az őszibarack héjáé. Évszázadok óta csupán egyetlenegyszer érte el A Bao A Ku a tökéletességet. Burton kapitány az Ezeregyéjszaka meséi angol fordításának egyik lábjegyzetében említi A Bao A Ku legendáját. ABTU ÉS ANET Az egyiptomi mitológia szerint Abtu és Anet két egyforma, szent hal, mely a napisten, Ré hajója előtt úszik, hogy figyelmeztesse minden eshető veszélyre. Nappal az égbolton halad, keletről nyugatra a hajó; éjszaka pedig a föld alatt és fordított irányban. AKHERÓN, A SZÖRNY Csupán egy ember látta, az is csak egyszer, Akherónt, a szörnyet; a XII. században, Cork városában történt az eset. A történet eredeti ír szövege ugyan elveszett, de fennmaradt egy regensburgi bencés szerzetes latin fordítása, s abból sok nyelven - többek közt svédül és spanyolul - elterjedt a legenda. A latin fordításból több mint ötven kézirat létezik, s minden lényeges vonásban megegyeznek. Tundal látomása a címe, s Dante művének egyik forrását látják benne. Lássuk először az "Akherón" szó eredetét. Az Odüsszeia tizedik énekében egy alvilági folyót jelöl, amely a lakható világ nyugati határvidékén csörgedez. Nevének visszhangja felbukkan az Aeneis-ben, Lucanus Pharsaliá-jában, és Ovidius Átváltozásai-ban, Dante is megörökíti egy sorban: "...Meg fogod rendre tudni, mihelyt az átkos Acherón folyóra fogunk ez út végéhez érve jutni."1 Van olyan legenda, amelyben bűnhődő titánként szerepel Akherón; egy másikban, mely később keletkezett, a Déli-sark közelében, az Antipodusok csillagképei alatt bukkan föl. Az etruszkok megkülönböztették a "végzet könyvei"-t, melyek a jóslást tanították, "Akherón könyvei"-től, melyek azt tanították, milyen utat jár be a lélek a test halála után. Idővel "pokol" lett az "Akherón" szó

3 jelentése. Tundal egy ifjú, ír lovag volt, jól nevelt és bátor, épp csak a szokásai nem voltak kifogástalanok. Egyszer megbetegedett egy hölgy házában, s három nap és három éjjel halottnak hitték, bár a szíve még nem hűlt ki teljesen. Midőn magához tért, elbeszélte, hogy őrangyala megmutatta neki a földöntúli tájakat. Sok csodában volt ott része, bennünket azonban most csak Akherón, a szörny érdekel. Nagyobb, mint egy hegy. Lángol a szeme, s akkora a szája, hogy kilencezer ember is elférne benne. Két kárhozatra ítélt ember - oszlopok avagy Atlaszok módjára - tartja kitátva ezt a szájat; egyikük fejjel fölfelé, másikuk fejjel lefelé áll ott. Három torok vezet a szörny testébe; mindháromból szüntelenül tüzet okád. A már lenyelt, végtelen sok kárhozott szakadatlan jajszava kihallatszik a hasából. Tundal démonoktól tudja meg, hogy Akherón a szörny neve. Mikor eltűnik az őrangyal, Tundalt is a többiek közé vetik. Akherón testében minden csupa könny és homály, van ott fogcsikorgatás, tűz, elviselhetetlen hőség, metsző hideg és sok eb, medve, oroszlán, kígyó. Ebben a legendában tehát a pokol: egy állat, melyben további állatok vannak ban ezt írta Swedenborg: "Nem adatott meg nékem, hogy lássam fő vonalaiban a Poklot, de úgy hallottam, hogy amint a Menny ember alakú, úgy a Pokol ördög formájú." 1. Pokol, III Babits Mihály fordítása. AZ AMPHISZBAINA A Pharsalia felsorolja azokat a valódi, illetve képzeletbeli kígyókat, amelyekkel Cato katonái szembetalálták magukat Afrika sivatagjaiban; köztük van a Rézkígyó, amelynek "útját csak farkának nyoma jelzi",1 a Kelevéz, mely nyílként hasítja a levegőt, és a lomha, kétfejű Amphiszbaina. Ez utóbbit szinte azonos szavakkal írja le Plinius is, majd hozzáteszi: "mintha egyetlen száj nem volna elegendő összes mérgének kibocsátására". Brunetto Latini már kevésbé velősen, inkább világosan fogalmaz Kincses Könyv című művében - ezt az enciklopédiát bízta Latini egykori tanítványának gondjára a Pokol hetedik körében: "Az Amphiszbaina kétfejű kígyó: az egyik feje a szokott helyen van, a másik meg a farkán; mindkettővel tud marni, fürgén halad, gyertyaként ragyognak a szemei." A XVII. században Sir Thomas Browne kijelentette, hogy nincs olyan állat, amelynek ne volna alsó és felső része, eleje és vége, bal, illetve jobb oldala, egyszersmind tagadta, hogy létezhet az Amphiszbaina, mondván, hogy "ha a test mindkét végén vannak érzékszervek, akkor az állatnak két eleje van, s ez képtelenség...". Amphiszbaina görögül azt jelenti, hogy "két irányban járó". Az Antillákon s Amerika egyes részein egy hüllőt hívnak így, melyet közönségesen "kettősjáró"-nak neveznek, meg "kétfejű kígyónak és a "hangyák anyjá"-nak. Azt tartják róla, hogy hangyák táplálják. És ezt hogyha kettévágják, összenő. Az Amphiszbaina gyógyhatását már Plinius is dicsérőleg említette. 1. Baksay Sándor fordítása. ANNAM TIGRISEI Az annamiták szerint tigrisek, illetve tigrisekben lakozó szellemek kormányozzák a négy égtájat. A Vörös Tigris uralja a (térképek tetején lévő) delet; őt illeti meg a nyár és a tűz is.

4 A Fekete Tigris uralja az északot; őt illeti meg a tél és a víz. A Kék Tigris uralja a keletet; őt illeti meg a tavasz és a növényzet. A Fehér Tigris uralja a nyugatot; őt illeti meg az ősz és minden fém. E négy fő tigris fölött egy ötödik tigris áll, a Sárga Tigris, mely a többiek irányítója, s középen található úgy, ahogy a császár Kína közepén van, s ahogy Kína pedig a világ közepén. (Ezért hívják Kínát Központi Birodalomnak; ezért található Kína középen azon a világtérképen, amelyet Ricci jezsuita páter a XVI. század végén rajzolt a kínaiak okulására.) Lao-ce emez öt tigrisre bízta az ördögök elleni küzdelmet. Egy annamita imádság - melyet Louis Cho Chod fordított le franciára - feltartóztathatatlan seregeik segítségéért esdekel. Kínai eredetű ez a hiedelem; a sinológusok is emlegetnek egy Fehér Tigrist, mely a nyugati csillagok távoli vidékét uralja. A kínaiak egy Vörös Madarat helyeznek délre; keletre egy Kék Sárkányt; északra pedig egy Fekete Teknőcöt. Mint látjuk, az annamiták megtartották a színeket, ám egységesítették az állatokat. A közép-hindusztáni bhílek hite szerint létezik Tigrispokol; a malájok pedig úgy tudják, hogy van egy város, amelyet embercsont gerendákból és emberhaj ereszekkel szegélyezett emberbőr falakból tigrisek építettek fel, s laknak ma is a dzsungel mélyén. BAHAMUT Behemót híre eljutott Arábia sivatagjaiba, s ott átformálták, felnagyították a képét az emberek. Az egykori víziló, illetve elefánt helyére egy hal került, mely a feneketlen víz színén lebeg, a halra meg odaképzeltek egy bikát, a bikára meg egy rubinhegyet, a hegyre meg egy angyalt, az angyal fölé hat poklot, a poklok fölé a földet, a föld fölé pedig hét eget. Lane gyűjteményében ezt mondja róla egy legenda: "Isten megteremtette a földet, ám a földnek nem volt támasza, így a föld alá teremtett egy angyalt. Ám az angyalnak nem volt támasza, így az angyal lába alá teremtett egy rubinszirtet. Ám a szirtnek nem volt támasza, így a szirt alá teremtett egy bikát, melynek négyezer szeme, füle, orra, szája, nyelve és lába volt. Ám a bikának nem volt támasza, így a bika alá teremtett egy Bahamut nevű halat, a hal alá meg vizet tett, a víz alá sötétséget, ezen pedig már nem jut túl az emberi értelem." Más szerzők szerint a földnek a víz a fundamentuma; a víznek a szirt; a szirtnek a bika nyaka; a bikának egy homokmeder; a homoknak Bahamut; Bahamutnak egy fojtó szél; a fojtó szélnek pedig egy ködfelhő. Azt már nem tudni, hogy a ködfelhő min nyugszik. Oly hatalmas és oly tündöklő Bahamut, hogy emberi szem nem állhatja a látványát. Ha egyik orrüregébe helyeznék a föld valamennyi tengerét, az akkor is csak olyan lenne, mint egy mustármag a sivatag közepén. Az Ezeregyéjszaka meséi-ben, a 496. éjszakában azt olvassuk, hogy Iszának (Jézusnak) megadatott, hogy lássa Bahamutot, s miután részesült e kegyben, végiggörgött a földön, és három napba telt, míg magához tért. Az is benne van a történetben, hogy emez ormótlan hal alatt egy tenger van, a tenger alatt egy légszakadék, a levegő alatt tűz, a tűz alatt pedig egy Falak nevű kígyó, amelynek a szájában találhatók a poklok. Az az elképzelés, hogy a szirt egy bikán nyugszik, a bika Bahamuton, Bahamut pedig valami máson, talán a kozmológiai istenérvet példázza, mely szerint minden ok feltételez egy megelőző okot, s a végtelen láncot elkerülendő, szükségszerűen léteznie kell egy első oknak.

5 BALDANDERS Baldanders megalkotásához (nevét úgy fordíthatnánk, hogy "máris más", vagy "máris másvalaki") az Odüsszeia egyik passzusa adta az ötletet Hans Sachs nürnbergi cipészmesternek, mégpedig az, melyben Meneláosz üldözőbe veszi Próteusz egyiptomi istent, aki átváltozik oroszlánná, kígyóvá, párduccá, majd hatalmas vaddisznóvá, fává és vízzé. Hans Sachs 1576-ban halt meg; mintegy kilencven évre rá ismét felbukkan Baldanders: Grimmelshausen A kalandos Simplicissimus című fantasztikus pikareszkregényében, a VI. könyvben látjuk újra Márismás néven. Egy erdőben sétálva kőszoborra bukkan a regény hőse, s egy ősi germán templom bálványának véli. Mikor megérinti, megszólal a szobor, hogy ő Márismás, majd sokféle formát ölt: ember, majd tölgyfa, disznó, kolbász, lóherés mező, trágya, virág, virágos ág, szederfa, selyemszőnyeg és még ezernyi más dolog és lény, míg végül ismét ember. Színleg igyekszik megtanítani Simplicissimust "arra a művészetre, hogy olyan tárgyakkal, amelyek egyébként természetüktől némák, tehát székekkel és padokkal, üstökkel és fazekakkal stb. beszélni tudjon";1 egy írnok alakjában is megjelenik, és János apostol Jelenések könyvé-ből ezeket a szavakat írja le: "Én vagyok... a kezdet és a vég", amivel kulcsot ad ahhoz a titkos irathoz, amelyben az utasításait közli. Márismás azt is tudtára adja Simplicissimusnak, hogy (akárcsak a török császárnak, mégpedig több joggal) a változó hold a címere. Baldanders a folytonosság szörnye, időbeli szörny; Grimmelshausen regényének első kiadásában olyan lény metszete szerepel a címlapon, akinek szatírfeje van, embertörzse, kitárt madárszárnya, halfarka, s aki a kecskelábával és keselyűkarmával egy halom álarc tetején áll, melyek talán a lehetséges fajok egyedeit jelképezik. Az övén kard lóg, a kezében nyitott könyvet tart, melynek ábrái közt van korona, vitorlás, kupa, torony, csecsemő, dobókocka, bohócsipka és egy ágyú is. 1. Háy Gyula fordítása. A BANSHEE Talán még senki sem látta; alakjánál fontosabb a sivító hangja, amely rémülettel tölti be az ír éjszakákat és (Sir Walter Scott Démonológia és varázslat című műve szerint) a skót felföldeket. Az ablakok alól előre jelzi egy-egy családtag halálát. Színtiszta kelta vérű - latin, szász vagy skandináv keveredés nélküli - nemzetségek különös kiváltsága ő. Walesben és Bretagne-ban is hallják a hangját. A tündérek családjába tartozik. Sivítását angolul keeningnek, siratásnak nevezik. A BAZILISZKUSZ Az idők folyamán a Baziliszkusz mind rútabb, mind rémisztőbb lett, mára pedig feledésbe merült. A neve görögül azt jelenti, hogy "kis király"; az idősebb Plinius szemében (VIII, 33) kígyó a Baziliszkusz, amelynek fejét egy korona alakú, világos folt ékíti. A középkortól kezdődően négylábú, koronás kakas, melynek sárga a tolla, tüskés, hatalmas a szárnya, a farka pedig akár a kígyóé, s vagy horogban végződik, vagy egy újabb kakasfejben. Alakváltozásával megváltozik a neve is; Chaucer a XIV. században a basilicock szóval említi. Aldrovandi Kígyók és sárkányok természetrajza című munkájában az egyik metszeten nem toll, hanem pikkely borítja a Baziliszkusz testét, továbbá ott nyolc lába van.1

6 Csupán az nem változott soha, hogy a Baziliszkusznak halálos erejű a tekintete. A Gorgók szeme kővé dermeszt; Lucanus elbeszélése szerint egyiküknek a véréből - Medúzáéból - született meg Líbia valamennyi kígyója: az Áspiskígyó, az Amphiszbaina, a Homoki angolna, a Baziliszkusz. A Pharsalia kilencedik könyvében olvasható az erre vonatkozó szakasz; fordításban így hangzik:...nyúgot fúvalmi viszik hát És Libyán repül át, mely nincs gabonára mívelve, Csillagok és sugarak tűznek rá; vágja nap útja S égeti földszínét. Sehol oly mély éjszaka nincsen Mint itt; mert a hold menetét elrejti, ha kóbor Hajlásit hagyván a jobbra eső jegyeken jár, S a föld árnya elől északra, se délre nem tér ki. Mégis ez a meddő, e semmi haszonra való föld A szörnyek csepegő mirigyét méhébe fogadja, Gyilkos harmatot a fene vérből, mehet a hőség Erjeszt, és vele a sivár homokot megitatja. (...) Rémes üvöltéssel más férgeket elriogatva Öl, mielőtt mérgez, s minden vadakat tova űzvén Puszta föveny közepette uralkodik a basiliskus.2 Sivatagban él a Baziliszkusz, pontosabban szólva, ő hozza létre a sivatagot. Amerre jár, holtan hullanak le a madarak, s elrothadnak a gyümölcsök; századokra mérgezett az a folyó, amelynek beleiszik a vizébe. Tekintetével összetöri a köveket, felégeti a legelőt, amint ezt Plinius már tanúsította. A menyétszag a halála; a középkorban a kakasszóról mondták ezt. A tapasztaltabb utazók kakast vittek magukkal, ha ismeretlen tájakra indultak. Még egy ellenszere van: a tükör; önnön képétől megsemmisül a Baziliszkusz. A keresztény enciklopédiák szerzői elvetették a Pharsalia mitologikus történeteit, s racionális magyarázatot kerestek a Baziliszkusz eredetére. (Létében nem kételkedhettek, mert a hulgata "baziliszkusz"-ként adja vissza a mérges kígyót jelölő, héber "cefa" szót.) Az lett a legelfogadottabb feltételezés, hogy egy torz, alaktalan tojásból származik, amelyet kakas tojt, s kígyó vagy varangyos béka költött ki. A XVII. században Sir Thomas Browne kijelentette, hogy ez a magyarázat éppoly szörnyűséges, mint maga a szörny. Akkoriban írta Quevedo A Baziliszkusz című románcát, melyben ez áll: Ha él még, aki láthatott, Hazug egész történeted; Nem halt meg? nem ismerhetett! Nem mondhat el, ha már halott.3 1. Az Ifjabb Edda szerint Odin lovának is nyolc lába van. 2. Baksay Sándor fordítása. 3. Tandori Dezső fordítása.

7 BEHEMÓT A kereszténység előtt négy évszázaddal Behemót még felnagyított elefánt, illetve víziló, vagy épp a két állat torz, ijesztő keveréke; ma nem egyéb, mint amit ama híres tíz passzus ír le róla (Jób könyve, 40, 10-19) s amit roppant alakjából megsejtet. Minden más merő szócséplés vagy filológia. A "Behemót" név többes számú alak; a "barom" jelentésű héber behéma szónak (mondják a filológusok) a nyomatékosító többes száma. Amint Fray Luis de León írta a Bevezetés Jób könyvébe c. munkájában: "A Behemót héber szó, melynek»barmok«a jelentése; az egyházatyák egybehangzó véleménye szerint elefántot jelöl, és azért kapta ezt a nevet, mert mérhetetlenül nagy, s több állatot is kitesz." Érdekességként megemlíthetjük, hogy Isten neve, Elóhim is többes számú alakban szerepel a Tóra első versszakában, jóllehet egyes számú ige áll mellette ("Kezdetben teremté az Istenek az eget és a földet."); ezt a forrást fejedelmi többesnek vagy a teljesség alakjának nevezték el.1 Íme a Behemótot megjelenítő tíz passzus Fray Luis de León szó szerinti fordításában, aki azt a célt tűzte maga elé, hogy "megőrizze a latin jelentést és a némileg méltóságteljes héber dallamosságot". "10. Látod most Behemótot; füvet mint ökör eszik. 11. Látod; erő az ő ágyékában, és erősség hasának izmaiban. 12. Csóválja farkát, mint cédrust; lágyékának inai egybefonódva. 13. Csontjai érccsövek; mint vasrudak. 14. Isten útjainak a kezdete ő, s teremtője használja ellene a fegyverét Mert számára hegyek füvet teremnek, és a mező minden vadja játszadozik ott. 16. Árnyas lombok alatt heverész; nádak búvóhelyén, nyirkos mocsárban. 17. Fedezi őt a lombok árnyéka; körülveszik őt folyami fűzfák. 18. Látod; iszik folyóvizet s nem csodálkozik; bizodalma (hite) van, hogy a Jordán a szájáig jut. 19. Szemeinél fogva, akár horgot, majd megfogják; hegyes botokkal átfúrják orrait." A fentiek megvilágítására másoljunk ide egy másik fordítást is: "10. Nézd csak a behemótot, amelyet én teremtettem, amiként téged is; fűvel él, mint az ökör! 11. Nézd csak az erejét az ő ágyékában, és az ő erősségét hasának izmaiban! 12. Kiegyenesíti farkát, mint valami cédrust, lágyékának inai egymásba fonódnak. 13. Csontjai érccsövek, lábszárai, mint a vasrudak. 14. Az Isten alkotásainak remeke ez; az ő teremtője adta meg néki fegyverét. 15. Mert füvet teremnek számára a hegyek, és a mező minden vadja ott játszadozik. 16. Lótuszfák alatt heverész, a nádak és mocsarak búvóhelyein. 17. Befedezi őt a lótuszfák árnyéka, és körülveszik őt a folyami fűzfák. 18. Ha árad is a folyó, nem siet; bizton van, ha szájához a Jordán vize csapna is. 19. Megfoghatják-é őt szemei láttára, vagy átfúrhatják-é az orrát törökkel?"3 1. A Spanyol Királyi Akadémia Nyelvtanában hasonló vélemény olvasható: "Annak ellenére, hogy a»mi«természeténél fogva többes számú alak, gyakorta egyes számú főnév mellett áll, ha valamely méltóságot képviselő személy önmagára utal vele; példának okáért:»mi, Don Luis Belluga, Isten és az Apostoli Szentszék kegyelméből Cartagena püspöke. «" 2. Isten legnagyobb csodája ez, ám teremtője, Isten pusztítja majd el. 3. Károlyi Gáspár fordítása.

8 A BORAMETZ A tatár bárányfű - Borametznek is hívják, meg polypodium Borametz-nek és kínai páfránynak is - olyan növény, melynek bárány alakja van, s amelyet aranypihe borít. Négy-öt gyökérből nő ki; kihal körülötte minden növény, miközben ő virul; vérszínű nedv csorog belőle, ha megvágják. A farkasok élvezettel falják. Sir Thomas Browne is leírja a Járványos hiedelmek (London, 1646) harmadik könyvében. Más szörnyekben különböző állatfajok és -fajták keverednek egymással; a Borametzben a növény- és az állatvilág. Említsük itt meg a mandragórát, mely emberi hangot hallat, ha kitépik, s az öngyilkosok bús erdejét, kiknek megszakadt törzséből - a Pokol egyik körében - egyszerre tör föl vér és szó, s azt a fát se feledjük, melyet Chesterton álmodott meg, s amely felfalta az ágain fészkelő madarakat, majd tavasszal levelek helyett tollakat hajtott. A BROWNIE-K Szolgálatkész, barna emberkék, akik a színükről kapták nevüket. Fel-feltünedeznek Skócia farmjain, s míg alszik a család, elvégzik helyettük egyik-másik házimunkát. Egy Grimm-mese is hasonló esetről szól. Robert Louis Stevenson, a jeles író azt állította, hogy sikerült megtanítania a Brownie-fiait az irodalmi alkotás mesterségére. Álmában tőlük kapta a fantasztikus témákat; például azt, amelyben dr. Jekyll átalakul amaz ördögi Mr. Hyde-dá, vagy azt az olallai epizódot, amelyben egy ősi spanyol családból származó ifjú megharapja nővérének a kezét. BURÁK Így hangzik a Korán tizenhetedik szúrájának első szakasza: "Dicsőség annak, aki éjszaka utazást tett az ő szolgájával a Szent Mecsetből az igen távoli mecsetbe, amelynek megáldottuk a környékét, hogy mutassunk néki a jeleinkből."1 A kommentátorok azt mondják, hogy a dicsérettel illetett lény Isten, a szolga Mohamed, a "Szent Mecset" a mekkai mecset, az "igen távoli mecset" a jeruzsálemi templom, és hogy onnan, Jeruzsálemből jutott fel a Próféta a hetedik égbe. A legenda legrégebbi változataiban egy ember vagy egy angyal vezeti Mohamedet az úton; a későbbiekben egy régi hátasló szerepel benne, mely nagyobb, mint egy szamár, s kisebb, mint egy öszvér. Burák névre hallgat, mely azt jelenti: "tündöklő". Burton szerint az indiai muzulmánok emberarcú, szamárfülű, lótestű, pávaszárnyú lénynek ábrázolják. Az egyik iszlám legenda elbeszéli, hogy midőn Burák elrugaszkodott a földtől, feldöntött egy köcsög vizet. Egészen a hetedik mennyországig ragadta magával a Prófétát, aki minden égben elbeszélgetett az ott lévő patriarchákkal és angyalokkal, átvágott az Egységen is, és olyan hideg érte, hogy megdermedt a szíve, s akkor az Úr keze megérintette a vállát. Az emberi idő nem mérhető Isten idejéhez; visszatértekor a Próféta felemelte a köcsögöt: egyetlen csepp víz sem ömlött még ki belőle. Miguel Asín Palacios említést tesz egy XIII. századi murciai misztikusról, aki egy allegóriában - Könyv a Legnemesebb Fenséghez vezető éjszakai utazásról a címe - az isteni szeretet jelképének

9 ábrázolja Burákot. Egy másik írásában "a tiszta szándékú Burák"-ról szól. 1. Simon Róbert fordítása. A CATOBLEPAS Azt írja Plinius (VIII, 32), hogy nem messze a Nílus forrásvidékétől, Etiópia határán él a Catoblepas. "Közepes nagyságú, lomha járású vad. Rendkívül súlyos a feje, csak üggyel-bajjal tudja cipelni; mindig földig görnyed. Ha nem így járna, elpusztítaná az egész emberi nemet, mert aki megpillantja a szemét, azonmód meghal." Catoblepas görögül azt jelenti, hogy "lefelé néző", Cuvier feltételezése szerint a (Baziliszkusszal és a Gorgókkal megfertőzött) gnú adhatta az ötletet a Catoblepashoz az ókori embereknek. A Szent Antal megkísértésé-nek befejező részében ezt olvashatjuk: "A Catoblepas fekete bivaly, disznófeje egészen a földig lóg, s vállával csak egy vékony, hosszú nyak köti össze, mely petyhüdt is, mint a tömlő. Elnyúlik a földön, s lába eltűnik a sörtés szőrzet alatt, mely arcát borítja.»kövér vagyok, szomorú és barátságtalan, s örökké azzal vagyok elfoglalva, hogy hasamon érezzem az iszap melegét. Koponyám oly súlyos, hogy lehetetlen felemelnem. Csak lassacskán hengergetem magam körül. Szám kitátom, s nyelvemmel a leheletemtől harmatos mérges füveket tépkedem. Egyszer saját patámat ettem meg, anélkül hogy észrevettem volna. Antal, még senki sem látta a szememet, vagy aki látta, meghalt. Ha felnyitnám szemhéjamat - rózsaszín és duzzadt szemhéjamat -, nyomban meghalnál.«"1 1. Tellér Gyula fordítása. CERBERUS Ha egyszer ház a Pokol, Hádész háza, mi sem természetesebb, mint hogy kutya őrzi; akárcsak az, hogy rémisztőnek képzelik ezt a kutyát. Az Istenek születésé-ben Hésziodosz ötven fejet tulajdonít neki; a képzőművészet dolgát megkönnyítendő, később csökkentették ezt a számot, s ma már háromfejűnek tartja Cerberust a közmegegyezés. Vergilius három torokról beszél; Ovidius hármas ugatásról; a Poklok kapuját őrző kutya három fejét Butler a Mennyek kapuját őrző Pápa hármas koronájú tiarájához hasonlítja (Hudibras, IV, 4.). Dante emberi vonásokkal ruházza fel, ami csak fokozza pokoli alakját: sötét, ronda szakálla van, s körmös kezével karmolja a záporban a kárhozott lelkeket. Mar, ugat és vicsorog. Hercules utolsó tette, hogy felhozta a napfényre a Cerberust. Egy XVIII. századi angol író, Zachary Grey így képzeli el a kalandot: "Ez a Háromfejű Kutya a múltat, a jelent és az eljövendő Időt jelképezi; ezek magukba foglalnak és mintegy felfalnak minden dolgot. Hercules legyőzte a kutyát, ami azt mutatja, hogy a Hőstettek győzedelmeskednek az Idő felett, mert fennmaradnak az Utókor Emlékezetében:" A legrégebbi szövegek szerint Cerberus a farkával (amely kígyó) üdvözli a Pokolba lépőket, a kifelé igyekvőket pedig felfalja. Egy későbbi hagyomány szerint megharapja az érkezőket; lecsillapítására

10 mézes lepényt szoktak a koporsóba tenni. A skandináv mitológiában egy véres testű kutya, Garmr őrzi a holtak házát, s megvív majd az istenekkel, mikor a pokol farkasai felfalják a Holdat és a Napot. Némelyek négyszeműnek tartják; a brahmanizmusban a halál istenének, Jamának is négyszemű kutyái vannak: Mind a brahmanizmusban, mind a buddhizmusban sok kutya van a pokolban, melyek, Dante Cerberusához hasonlóan, a lelkek sanyargatói. A CHESHIRE-I MACSKA MEG A KILKENNYI KÉT KANDÚR Létezik egy angol mondás, amely így hangzik: "grins like a Cheshire cat" (vigyorog, mint a cheshire-i macska). Sokféleképpen magyarázták már az eredetét. Egyik felfogás szerint egykor olyan sajtot árultak Cheshire-ben, amelynek mosolygó macskára emlékeztetett az alakja. Egy másik magyarázat szerint pedig, lévén hogy Cheshire palotagrófság, azaz earldom, ez a nemesi cím derültséget keltett a macskák között. Van olyan feltevés is, hogy még III. Richárd idejében élt egy erdőkerülő, név szerint Caterling, aki vadul vigyorgott, ha összecsapott egy-egy orwadásszal. Az Alice Csodaországban című, 1865-ben megjelent álomregényben Lewis Carroll még azzal a képességgel is felruházta a Cheshire-i Macskát, hogy az fokozatosan eltűnhet úgy, hogy végül már csak egy fog nélküli, száj nélküli vigyor látszik belőle. A Kilkennyi Két Kandúrról pedig azt beszélik, hogy egyszer oly hevesen összeverekedtek s marták egymást, hogy csak a farkuk maradt meg. A XVIII. századból ered a történet. CHILEI FAUNA A chilei képzeletben fogant teremtmények számbavételénél főként Julio Vicuna Cifuentes szakértelmére hagyatkozunk, aki az Ősi mítoszok és babonák című művében számos szájhagyományból merített legendát gyűjtött össze. Egy kivételével valamennyi idézett részlet az ő könyvéből származik. A Calchoná-t Zorobabel Rodríguez jegyezte fel A chilenizmusok szótárá-ban, mely 1875-ben, Santiago de Chilében jelent meg. "Az Alicanto éji madár, mely arany- és ezüsterekből veszi a táplálékát. Az aranyon élő fajta úgy ismerhető fel, hogy annak aranyló fény árad a szárnyairól, ha kitárván őket, fut (repülni ugyanis nem tud); az ezüstevő Alicantó-t pedig - mondanunk sem kell - az ezüstös fénye árulja el. Nem a szárnya miatt nem tud repülni ez a madár - hiszen a szárnya tökéletesen szabályos -, hanem azért, mert a súlyos fémeledel lehúzza a begyét. Ha éhes, fürgén fut; ha tele a gyomra, csúszni is alig tud. A talajkutatók és a bányamérnökök a meggazdagodás biztos jelének tekintik, ha oly szerencsések, hogy egy Alicanto-madár a vezetőjük, hiszen az elvezetheti őket a rejtett ércekhez. Mindazonáltal jó, ha óvatos a talajkutató, mert amikor gyanút fog a madár, hogy követik, letompítja a fényét, s elinal a sötétben. Vagy hirtelen irányt változtat, s egy szakadék felé csalja a követőit. A Calchona egyfajta újfundlandi kutya, melynek nagyobb a szőre, mint egy nyíratlan juhnak, s dúsabb a szakálla, mint egy kecskebaknak. Ez a fehér állat jobbára éjszaka tűnik föl a hegyi vándorok előtt, s kiragadván kezükből az elemózsiás kosarat, baljós átkokat mormol; ráijeszt a lovakra is, elcsípi a zsiványokat, s mindenféle gonoszságot művel. A Chonchón olyan, akár egy emberfej; irdatlan nagy fülét szárnyként használja, amikor sötét

11 éjszakákon repülni indul. Állítólag minden varázserővel rendelkezik. Veszedelmes jószág, ha bántalmazzák; sok-sok fabula szól róla. Többféleképpen is el lehet ejteni a Chonchónokat, amikor elhúznak az ember feje fölött, s közben ama baljós tué, tué hangot hallatják (ez az egyetlen jel, amely elárulja jelenlétüket, mert a varázslók kivételével mindenki előtt láthatatlanok). A következő elmés módszer ajánlható: mondj el vagy énekelj el egy olyan imát, melyet csak kevesen ismernek, s eltökélten titkolnak; ismételj el kétszer egy tizenkét szavas mondókát; rajzolj egy Dávid-csillagot a földre; végül nyiss szét egy mellényt, s terítsd ki egy meghatározott módon. Akkor lezuhan a Chonchón, dühödten verdes a szárnyával, s míg segítségére nem siet egy társa, nem tud felemelkedni, bármennyire erőlködik is. A kaland többnyire ezzel nem ér véget, mert a Chonchón előbb-utóbb bosszút áll a megcsúfolóján, bárki legyen is az. Szavahihető tanúk mondták el a következő történetet. Egy este vendégek voltak egy limachei házban, amikor hirtelen felhangzott kint egy Chonchón kusza vijjogása. Valaki rajzolt egy Dávid-csillagot, mire egy nehéz tárgy zuhant az udvarra; egy nagy, pulykaméretű madarat találtak ott, melynek vörös lebenyek voltak a fején. Levágták a fejét, s odadobták a kutyának, a testét pedig felhajították a háztetőre. Erre nyomban felzengett egy Chonchón-raj fülsiketítő visongása, a kutya hasa pedig úgy megdagadt, mintha emberfejet nyelt volna. Másnap reggel azonban hiába keresték a Chonchón testét; eltűnt a tetőről. Nem sokkal később a városi sírásótól arról értesültek, hogy ismeretlen személyek épp azon a bizonyos napon temettettek el vele egy holttestet, amelynek - a távozásuk után vette észre - hiányzott a feje. Az Irhás tengeri polip, mely külsőre és termetre úgy fest, mint egy kinyújtott tehénbőr. A szélein számtalan szem sorakozik, azon a részen pedig, ahol gyaníthatóan a feje van, további négy, nagyobb méretű szem található. Ha egy-egy ember vagy állat lép a vízbe, felúszik az Irhás a felszínre, s roppant erővel beborítván áldozatát, pillanatok alatt felfalja. A Huallepén kétéltű állat, kegyetlen, erős, egyszersmind félénk: három láb magas sincs, borjúfeje van és juhteste. Hirtelen támadó ösztönnel meghágja a juhokat, teheneket; ivadékai az anyaállat fajtáját követik, jóllehet könnyen felismerhetők csavart patájukról s olykor csavart orrukról is. Ha terhes asszony Huallepén-t lát, vagy hallja a bőgését, vagy három egymást követő éjszaka vele álmodik, torz gyereket szül. Ugyanígy jár, ha Huallepén-ivadékot lát. A Páncélos varangy nevű képzeletbeli állat abban tér el a többi varangytól, hogy amolyan teknőspáncél borítja a hátát. Úgy világít a sötétben, mint a szentjánosbogár, s oly szívós, hogy csak akkor pusztul el, ha porrá égetik. Nagy erejű tekintetének köszönheti a nevét: pillantásával minden elérhető dolgot vonzani, illetve taszítani tud." A DZSINNEK Az iszlám hagyomány szerint Allah fényből teremtette az angyalokat, tűzből a dzsinneket és porból az embereket. Egyesek úgy tudják, hogy a dzsinnek anyaga valamiféle sötét, füst nélküli tűz. Ádám előtt kétezer évvel keletkeztek, ám fajuk nem éri meg az utolsó ítélet napját. Al-Kázvíni meghatározása szerint "átlátszó testű, hatalmas, légi állatok, amelyek sokféle formát ölthetnek". Először felhőnek tűnnek vagy homályos vonalú, magas oszlopnak; később tetszésük szerint ember, sakál, farkas, oroszlán, skorpió vagy kígyó képében jelennek meg. Van, amelyik hívő köztük; van, amelyik eretnek vagy istentagadó. Mielőtt megölnénk egy hüllőt, a Próféta nevében szólítsuk föl, hogy távozzék; ha nem engedelmeskedik, joggal elpusztíthatjuk. A dzsinnek áthatolnak a tömör falakon, röpködnek a levegőben, vagy épp hirtelen láthatatlanná válnak. Gyakorta ellátogatnak az alsó

12 égbe, ahol is kihallgatják, mit mondanak az angyalok a jövőről; ezért tudják segíteni a varázslókat és a jósokat. Némely bölcsek szerint a dzsinnek építették a piramisokat, s talán a jeruzsálemi templomot is, Dávid sarjának, Salamonnak a parancsára, aki ismerte Isten Mindenható Nevét. A háztetőkről vagy erkélyekről kővel pusztítják az embereket; szokásuk még, hogy elrabolják a szép asszonyokat. Zaklatásuk ellen tanácsos az Irgalmas és Könyörületes Allahot szólítani. Leggyakrabban romok között, elhagyatott házakban, ciszternákban, folyókban és a sivatagban ütnek tanyát. Az egyiptomiak azt állítják, hogy a dzsinnek keltik a homokviharokat. Úgy vélik, hogy a hullócsillagok Allah dárdái, melyeket a gonosz dzsinnek közé hajít. Iblisz az atyjuk és vezérük. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK FAUNÁJA A wisconsini és minnesotai favágótáborok tréfás mitológiájában oly páratlan lényeket is találunk, amelyekben - nem fér hozzá kétség - senki sem hitt. A Hidebehind mindig megbújik valami mögött. Bármennyit forgolódik is az ember, mindig a háta mögött marad, így még sohasem látta senki, holott már sok favágót megölt és megevett. A Roperite póni nagyságú állat, s olyan a szája, akár egy kötél, amellyel még a leggyorsabb nyulat is meglasszózza. A Teakettler onnan kapta a nevét, hogy olyasféle zajt csap, mint a forrásban lévő víz a teáskannában; füstöt ereget a szájából, hátrafelé megy; még alig látták. Az Axehandle Hound-nak balta formájú a feje, baltanyél alakú a teste, tömzsi a lába, s kizárólag baltanyelet eszik. A vidék halai közt találjuk az Upland Trout-ot, amely fák közt él, jól repül, és fél a víztől. Ott van továbbá a Goofang, amely hátrafelé úszik, hogy ne menjen víz a szemébe; s "pontosan akkora, mint a naphal, csak sokkal nagyobb". Ne feledkezzünk meg a Goofus madárról sem, amely fordítva rakja a fészkét, és hátrafelé repül, mert nem érdekli, hogy hova tart, csak az, hogy hol járt. A Gillygaloo egykor a híres Pyramid Forty meredek lejtőin fészkelt. Kocka alakú tojást tojt, nehogy leguruljon s odavesszen. A favágók megfőzték a tojását, s dobókockának használták. A Pinnacle Grouse-nak egy szárnya volt, amiért is csak egy irányba tudott repülni, és vég nélkül körözött egy kúp alakú domb körül. Tollazatának színe aszerint változott, hogy milyen évszak volt, s hogy ki nézte őt. AZ EGYSZARVÚ Az egyszarvú első megjelenési formája szinte azonos a legutóbbival. Krisztus előtt négyszáz évvel azt írja a görög Ktésziász, Artaxerxész Mnemón orvosa, hogy a hindusztáni királyságokban roppant fürge vadszamarak élnek, fehér a szőrük, bíborvörös a fejük, kék a szemük, a homlokukon pedig hegyes szarv látható, melynek fehér a töve, piros a hegye, a közepe meg éjfekete. Plinius további részletekkel egészíti ki ezt a képet (VIII, 31): "Egy másik vadra is vadásznak Indiában: az egyszarvúra, melynek a teste lóra emlékeztet, a feje szarvasra, a lába elefántra, a farka pedig vaddisznóra... Mély hangon bőg; egyetlen hosszú, fekete szarv nyúlik ki a homloka közepéből. Képtelenségnek tartják, hogy bárki is élve elfogja."

13 1892 táján az orientalista Schrader azzal az ötlettel állt elő, hogy talán azok a perzsa féldomborművek sugallhatták a görögöknek az egyszarvút, amelyek profilból, egyetlen szarvval ábrázolják a bikát. Sevillai Izidórnak a VII. század elején írott Etimológiák című munkájában azt olvassuk, hogy az egyszarvú jobbára egyetlen döféssel öli meg az elefántot; ez a Karkadán (rinocérosz) hasonló győzelmét juttatja eszünkbe, melyről Szindbád második utazásában olvashatunk.1 Van egy másik ellensége is az egyszarvúnak: az oroszlán; csatájuk lefolyását A tündérkirálynő című szövevényes eposz II. könyvében ma is őrzi egy strófa. Az oroszlán egy fa mellé bújik; az egyszarvú leszegett fejjel rátámad; az oroszlán oldalra ugrik, mire az egyszarvú a fa törzsébe fúródik. A szóban forgó versszak a XVI. századból származik; midőn Anglia és Skócia királysága a XVIII. század elején egyesül, Nagy-Britannia címerében szemtől szemben áll egymással az angol leopárd (oroszlán) és a skót egyszarvú. A középkori bestiáriumok tanítása szerint akár egy kislány is elejtheti az egyszarvút; a Physiologus Graecus-ban ez olvasható: "Hogy miként vadászszák? [Felékesített] szeplőtlen szüzet vetnek elé, az állat a mellére ugrik, a szűz pedig emlőiből megszoptatja, és a palotába viszi a királynak."2 Ezt a győzelmet ábrázolja Pisanello egyik érme, akárcsak sok híres gobelin is, mégpedig közismert allegorikus értelmezéssel. Megtestesítette már az egyszarvú a Szentlelket, Jézus Krisztust, a higanyt s a gonoszt is. Jung Pszichológia és alkímia (Zürich, 1944) című művében áttekinti és elemzi ezeket a jelképeket. E fantasztikus állatot legtöbbször fehér lovacskának ábrázolják, melynek kecskeszakálla van, hátsó lába antilopláb, a homlokán pedig egy hosszú, tekervényes szarv díszlik. Leonardo da Vinci az állat érzéki természetével magyarázza, hogy oly könnyen elejthető az egyszarvú; az érzékiség elnyomja benne a vadságot, fejét a leány ölébe hajtja, s akkor elejthetik a vadászok. 1. Szindbád szerint a félbetört rinocéroszszarv embert ábrázol; al-kázvíni szerint egy lovast, mások pedig madarakat meg halakat említenek. 2. Mohay András fordítása. AZ EGYSZEMŰEK A "monokli" szó - még mielőtt egy optikai segédeszköz neve lett volna - félszemű lényeket jelölt. Így a XVII. század elején azt írhatta Góngora egy szonettban, hogy Monóculo galán de Galatea ("Galateia egyszemű lovagja"). Természetesen Polüphémoszra céloz, akiről korábban már ezt írta a Mese Polüphémoszról és Galateiáról című művében: "Hegysége volt tornyosuló tagoknak Neptunus e félelmes ivadéka, homloka boltján egy szem ragyogott csak, oly fénylőn, mint egy óriás planéta, küklópsz volt, kinek vesszőként hajolgat markában a legderekabb fenyőfa, s vékony nádszál leszem mi súlyra mázsa, ma pásztorfütykös, holnap sétapálca. Sötét, kondor haja mintha a Léthe

14 fekete habjainak mása volna; s mely viharzón szánt rajta át, a szélbe csapdos ziláltan, leng fölborzolódva, s szilaj szakállbozont bő vízesése lepi a Pireneusok mogorva fiának mellét, mit tíz ujja fésül ritkán, lomhán, siker reménye nélkül."1 Ezek a sorok eltúlozzák, egyszersmind elhalványítják az Aeneis III. énekének idevágó sorait, amelyeket Quintilianus úgy felmagasztalt, s amelyek a maguk módján szintén eltúlozták, egyszersmind elhalványították az Odüsszeia IX. énekének megfelelő sorait. Ez az irodalmi hanyatlás a költői hit hanyatlásával vág egybe; Vergilius nagy hatást akar elérni Polüphémosz alakjával, de szinte alig hisz benne, Góngora pedig csak a szavakban és a nyelvi fortélyokban hisz. A küklopszok nem merítik ki az egyszeműek nemzetségét; Plinius is említi (VII, 2) az arimaszpókat: "Arról nevezetes ez a nép, hogy csupán egy szemük van, az is a homlokuk közepén. Örökös háborúságban állnak a griffekkel, eme szárnyas szörnyfélékkel, mert el akarják ragadni tőlük a föld mélyéről felhozott aranyat, ám a griffek azt éppoly kapzsin őrzik, mint amilyen mohón az arimaszpók igyekeznek megkaparintani a kincset." Az első enciklopédia szerzője, a halikarnasszoszi Hérodotosz ötszáz évvel korábban ezt írta (III, 116): "Európának északi részében van szemlátomást a legtöbb arany; hogy miképp szerzik, azt nem mondhatom meg pontosan. A szóbeszéd úgy tartja, hogy egyszemű arimaspus férfiak a griffmadaraktól rabolják. De én nem hiszem, hogy volnának egyszemű emberek, akik különben emberhez hasonló alkotásúak."2 1. Kálnoky László fordítása. 2. Geréb József fordítása. AZ ELEFÁNT, AMELY MEGJÖVENDÖLTE BUDDHA SZÜLETÉSÉT Krisztus előtt ötszáz évvel azt álmodta Nepálban Májá királyné, hogy egy Aranyhegyről származó fehér elefánt hatol a testébe. Hat agyara volt emez álombéli állatnak, ami megfelel a hat hindusztáni térdimenziónak: fent, lent, hátul, elöl, balra, jobbra. A király csillagjósai ebből arra következtettek, hogy Májá fiúgyermeket fog szülni, aki majdan a föld ura vagy az emberiség megváltója lesz. Mint tudjuk, ez utóbbi következett be. Indiában háziállat az elefánt. A fehér szín az alázatosság jelképe, a hat pedig szent szám. AZ ELFEK Germán eredetűek. Külsejükről nem sokat tudunk, csak annyit, hogy aprók és gonoszok. Jószágot és gyereket egyaránt lopnak. Kisebb csínyekben is örömüket lelik. Angliában egyfajta kócos hajfürtöt neveztek el elf lock-nak (elf-lokninak), mert az elfek művének tartották. Egy angolszász ördögűző formula nekik tulajdonítja azt az álnok képességet, hogy messziről képesek parányi vasnyilakat

15 lődözni, amelyek nyomtalanul átfúródnak a bőrön, s idegfájdalmat okoznak. A lidércnyomás kifejezés német megfelelője Alp, amelyet az etimológia az elf-ből származtat, mondván, hogy egy elterjedt középkori hiedelem szerint az elfek ránehezednek az alvók mellkasára, s ezzel vad álmokat keltenek. AZ ELOIK ÉS A MORLOCKOK A fiatal Wells 1895-ben megjelent regényének, Az időgép-nek a hőse eljut egy gépezet segítségével a távoli jövőbe. Ott azt látja, hogy két fajra szakadt az emberi nem: eloikra, akik finom, védtelen arisztokraták, elhanyagolt kertekben laknak, s gyümölcsön élnek; és morlockokra, akik a föld alatt élő proletárok: a sötét munkahelyen töltött évek alatt megvakultak, puszta megszokásból mégis tovább működtetik rozsdás, bonyolult gépeiket, melyek semmit sem termelnek. Csigalépcsős aknák kötik össze a két világot. Holdtalan éjszakákon előbújnak a morlockok a föld mélyéből, s felfalják az eloikat. A hős visszaszökik a jelenbe. Trófeaként csupán egy ismeretlen, elhervadt virágot hoz magával; az is elporlad, és csak évezredek múltán virágzik ki ismét. AZ ESŐHOZÓ MADÁR Ha esőt akar a kínai földműves, a sárkányon kívül a Sang Jang nevű madárra is számíthat. Ennek a madárnak egy lába van; mikor régmúlt korokban fél lábon ugráltak a gyerkőcök, összevont szemöldökkel ezt mondogatták: "Esni fog, hisz itt szökdel a Sang Jang." Azt beszélik, hogy kiissza a folyók vizét, s aztán a földre hinti. Hajdan megszelídítette egy tudós, s a kabátujjában hordta magával. A történetírók feljegyzése szerint egyszer Csi herceg trónja előtt tűnt föl a madár, nagyokat szökkelt, és verdesett a szárnyával. A megrettent herceg elküldte egyik miniszterét Lu udvarába, hogy kikérje Konfucius tanácsát. Ő azt jósolta, hogy Sang Jang árvízzel önti el a vidéket és a szomszédos tartományokat. Ezért azt javasolta, hogy építsenek gátakat és csatornákat. A herceg megfogadta a mester intő szavait, s ezzel nagy csapásoktól menekült meg. FASZTITOKALON Két könyvet tulajdonított a középkor a Szentlélek művének. Az egyik, mint tudjuk, a Biblia; a másik a világegyetem, melynek lényei erkölcsi tanulságokat hordoznak magukban. Ez utóbbiak magyarázatára állították össze a Physiologus-féle műveket avagy bestiáriumokat. Íme, egy angolszász bestiárium részlete: "A hatalmas bálnáról is szólok ebben az énekben. Minden hajósra veszélyes. A tengerárral úszik, s Fasztitokalormak hívják. Olyan, mint egy érdes kő, melyet homok borít; ha megpillantják a tengerészek, szigetnek vélik. Magas orrú hajóikat aztán kikötik emez álföldhöz, s minden félelem nélkül partra szállnak. Tábort vernek, tüzet raknak rajta, s kimerülten álomba merülnek. Ekkor az áruló lebukik az óceán vizébe; a mélységbe hatol, és megvárja, amíg a hajó és legénysége kileheli a lelkét a halál csarnokában. Olykor édes illatot ereget a szájából, mellyel magához vonzza a tenger halait. S mikor azok beveszik magukat a torkába, összezárja a száját, s mindet lenyeli. Az ördög is

16 ugyanígy juttat bennünket a pokolba." Az Ezeregyéjszaka meséi-ben is megtalálható ez a fabula, akárcsak Szent Brendan legendájában és Milton Elveszett Paradicsom-ában; ez utóbbiban "a norvég tajtékban alszik"1 ama bálna. 1. Jánosy István fordítása. LA FERTÉ-BERNARD1 BOZONTOSA Egy látszólag csendes patak, az Huisne partján garázdálkodott a középkorban a Bozontos (la velue). Ez az állat valamiképpen túlélte az özönvizet, jóllehet nem került föl a bárkára. Termetre akkora volt, mint egy bika; kígyófeje volt, gömbölyű testét zöld szőrzet borította, a szőrzet közt csupa halálos szúrású fullánk. Rendkívül széles, teknőclába volt; kígyó alakú farkával embert és állatot egyaránt leölt. Ha felbőszült, lángot lövellt, s felperzselte a termést. Éjjelente istállókat fosztogatott. Ha nyomába eredtek a parasztok, elrejtőzött az Huisne vizében, s kiárasztotta a patakot, úgyhogy az egész vidék víz alá került. Előszeretettel falta föl az ártatlanokat, szüzeket és gyermekeket. Mindig kiválasztotta a legerényesebb hajadont, akit ott jerkének (l'agnelle) hívtak. Egy nap elragadott egy jerkét, és az Huisne medrébe vonszolta a lány összemarcangolt, véres testét. Az áldozat vőlegénye ott karddal levágta a Bozontos farkát, tudniillik az volt az állat egyetlen sebezhető pontja. A szörny nyomban kimúlt. Testét bebalzsamozták, s dobbal, furulyával, tánccal megünnepelték a halálát. 1. Huisne menti francia város. A FŐNIXMADÁR Hatalmas képmásokkal, kőpiramisokkal, múmiákkal ostromolták az egyiptomiak az örökkévalóságot; érthető, hogy náluk jött létre egy halhatatlan s meg-megújuló madár mítosza, jóllehet azt később a görögök és a rómaiak formálták meg részleteiben. Erman szerint Héliopolisz mitológiájában az örömünnepek vagy a hosszú időciklusok ura a főnix (benu); Hérodotosz a legenda egyik első változatát beszéli el - ismételten hangoztatott kétkedéssel - egyik híres szakaszában (II, 73): "Van még egy másik szent madár, melynek Főnix a neve. Én nem láttam, csak képben; mert ritkán jő hozzájuk; a héliopolisziak állítása szerint minden ötszáz évben, akkor is csak az esetben, ha atyja meghalt. Ha hasonlít a képhez, nagysága és alakja a következő: szárnyának tollai részben aranyosak, részben vörösek; alakjára és nagyságára leginkább a sashoz hasonlít. E madár, amiképp ők állítják, de én nem hiszem, következőképp cselekszik: Arábiából jő Héliosz templomába, és myrrhába takarva hozza el atyját, hogy Héliosz templomában eltemesse; hozza pedig így: először myrrhából oly nagy tojást készít, amekkorát csak elbírhat; azután gyakorolja magát annak hordásában; mikor pedig már begyakorolta magát, a tojást kivájja, s atyját beleteszi; ahol pedig a tojást kivájta, és atyját beletette, ott ismét betakarja myrrhával. Ha pedig már benne van az atyja, éppen akkora lesz a súlya, mint eredetileg volt; azután begöngyölgeti, és elviszi Egyiptomba, Héliosz templomába. Ilyen szokása van állításuk szerint ennek a madárnak."1 Mintegy ötszáz éwel később Tacitus és Plinius is átvette a csodás történetet; Tacitus joggal állapította meg, hogy minden régiséget homály fed, ám hozzátette, hogy van egy hagyomány, amely

17 ezernégyszázhatvanegy esztendőben határozta meg a főnix életkorát (Évkönyvek, VI, 28). Plinius is foglalkozott a főnix korával; feljegyezte (X, 2), hogy Manilius szerint egy platóni évig avagy nagy évig él a madár. A platóni év addig tart, amíg a Nap, a Hold és az öt bolygó vissza nem ér a kiindulópontjára; Tacitus a Beszélgetés a szónokokról című munkájában tizenkétezerkilencszázkilencvennégy közönséges évre teszi a platóni évet. A régiek úgy hitték, hogy eme hatalmas csillagászati ciklus végével megismétlődik majd minden részletében a világtörténelem, lévén hogy a bolygók kölcsönhatásai is megismétlődnek; a főnix számukra az univerzum tükre vagy képmása lehetett. A sztoikusok még tovább vitték az analógiát, szerintük ugyanis tűzben pusztul el s tűzben kel életre az univerzum, s e folyamatnak sosem lesz vége, amint kezdete sem volt. Az évek során leegyszerűsödött a főnix keletkezésének módja. Hérodotosz tojásból eredezteti, Plinius féregből, de Claudianus a IV. század végén már egy halhatatlan madárról versel, mely a hamvából kel életre, önmagától származik, s az idők tanúja. Kevés mítosz lett oly népszerű, mint a főnixé. A fentebb idézett szerzőkhöz még hozzátehető Ovidius (Átváltozások, XV), Dante (Pokol, XXIV), Shakespeare (VIII. Henrik, V, 4), Pellicer (A Főnix és annak természetrajza), Quevedo (Spanyol Parnasszus, VI), Milton (A Küzdő Sámson, a befejezés). Említsük még meg A Főnixmadárról című latin költeményt is, melyet Lactantiusnak tulajdonítanak, s amelynek létezik egy VIII. századi angolszász utánzata is. Tertullianus, Szent Ambrus és Jeruzsálemi Szent Cirill a testi feltámadás bizonyítékául hivatkozott a Főnixmadárra. Plinius gúnyosan említi azokat az orvosokat, akik a főnixmadár fészkéből és hamvából készült gyógyszereket rendelnek. 1. Geréb József fordítása. GARUDA Visnu, a brahmanizmus panteónját kormányzó triász második istene vagy a tengert betöltő kígyó hátán utazik, vagy a Garudamadáron. Visnunak az ábrázolásokon kék színe van és négy karja, velük tartja a buzogányt, a kagylót, a korongot és a lótuszt; Garudának sasszárnya, -arca és -karma van, továbbá embertörzse és -lába. Az arca fehér, a szárnya skarlátvörös, a teste aranyszínű. Garuda bronzba öntött vagy kőbe vésett képei legtöbbször a templomok monolitjait övezik. Gwaliorban is van belőlük egy, amelyet több mint egy évszázaddal Krisztus előtt egy Visnut követő görög férfiú, Héliodorosz emeltetett. A Garuda-Puráná-ban (amely a tizenhetedik a Puráná-k, azaz Hagyományok között) e tudós madár elbeszéli az embereknek a világegyetem eredetét, Visnu napjellegét, kultuszának szertartásait, a Holdtól és a Naptól származó uralkodóházak jeles genealógiáit, a Rámájana tartalmát és még sok egyebet a verselésről, a nyelvtanról, a gyógyításról. Egy VII. századi király művében, a Kígyók öröme című drámában Garuda mindennap megöl és felfal egy kígyót, míg egy buddhista herceg rá nem vezeti az önmegtartóztatás erényére. Az utolsó felvonásban a bűnbánó Garuda életre kelti a hajdan felfalt kígyók csontjait. Eggeling arra gyanakszik, hogy valójában a buddhizmusról szóló, brahmanikus szatíra ez a mű. Egy Nimbarka nevű misztikus, akiről nem tudjuk pontosan, mikor élt, azt írta, hogy Garuda örök időkre megmentett lélek, akárcsak isteni koronája, fülbevalója és sípja. A GNÓMOK

18 Régebbiek, mint a nevük, mely görög eredetű, csakhogy a klasszikusok azt nem ismerhették, mert a XVI. századból származik. Szerzőjének az etimológusok Paracelsust, a svájci alkimistát tartják, mivel az ő műveiben szerepel először a név. A föld és a hegy szellemei. A nép képzeletében nyers és groteszk vonású, szakállas törpeként élnek; sötétbarna, szűk ruhát és szerzetesi csuklyát viselnek. Hasonlóan a görög és a keleti griffmadárhoz, valamint a germán sárkányokhoz, a gnómok is rejtett kincsek felett őrködnek. Gnószisz görögül azt jelenti, hogy "ismeret"; Paracelsus feltételezhetően azért keresztelte el őket gnómoknak, mert pontosan tudták, s az ember előtt felfedhették, hogy hol rejtőznek a fémek. A GÓLEM Semminemű esetlegességet nem tételezhetünk fel - még a szavak számában vagy a betűk sorrendjében sem - egy olyan könyvben, amelyet az isteni értelem sugallt; ez volt a kabalisták álláspontja, ezért úgy igyekeztek kifürkészni Isten titkait, hogy megszámolták, kombinálták és permutálták a Szentírás betűit. A XIII. században Dante kijelentette, hogy négy jelentése van minden bibliai szakasznak: szó szerinti, allegorikus, erkölcsi és misztikus jelentése. Johannes Scotus Erigena már korábban azt mondta - s ezzel a mű isteni eredetét hangsúlyozta -, hogy oly végtelenek az Írás jelentései, akár a páva farktollán a színek. Elfogadták volna ezt a véleményt a kabbalisták is; ők ugyanis a többi közt azt a titkot kutatták az isteni írásban, hogy miként lehet élőlényt teremteni. A démonokról azt tartották, hogy csak nagy, testes lényeket tudnak teremteni - olyat, mint a teve -, aprókat, törékenyeket viszont nem; Eliezer rabbi ellenben tagadta, hogy képesek bármit is teremteni, ami kisebb volna egy árpaszemnél. "Gólem"-nek a betűkombinációkból alkotott embert nevezték; a szó pontos jelentése: "alaktalan vagy élettelen anyag". Ezt olvassuk a Talmud-ban (Szanhedrin, 65 b): "Ha az igazak világot akarnának teremteni, megtehetnék. Isten kimondhatatlan neveinek betűiből Ravának sikerült egy embert alkotnia, s azt elküldte Zerah rabbihoz. Ő megszólította; ám minthogy az ember nem válaszolt neki, így szólt a rabbi: - A mágia szülötte vagy te; térj vissza a porodba. Két mester péntekenként a Teremtés Könyvét tanulmányozta, s olyankor teremtettek egy hároméves borjút, amelyet később elkészítettek vacsorára."1 Gustav Meyrink osztrák írónak köszönhető, hogy nyugaton is elterjedt a Gólem híre; A Gólem (1915) című fantasztikus regényének V. fejezetében ezt írja: "...Azt mondják, hogy a történet eredete a XVII. századba nyúlik vissza. Egy rabbinus2 állítólag egy mesterséges embert, az úgynevezett Gólemet készített a Kabbala elkallódott előírásai szerint, oly célból, hogy mint szolgája, segítsen neki a zsinagóga harangjait húzni és egyéb durva munkát végezni. Csakhogy nem lett belőle igazi ember, csak valami tompa, félig tudatos vegetálás élt benne. A monda szerint ez az élet csak nappal lakozott benne, éspedig egy mágikus cédula erejénél fogva, mely a Gólem fogai mögött rejtőzött. Egy ízben a rabbinus elmulasztotta estéli imája előtt a Gólem szájából a bűvös igét kivenni. Erre a Gólem dühöngőrohamot kapott, végigszáguldott a sötét utcákon, és mindent összezúzott, ami az útjába akadt. Míg aztán a rabbinus eléje vetette magát, és megsemmisítette a bűnös írást. Erre aztán a Gólem élettelenül omlott össze. Nem maradt egyéb belőle egy törpe agyagfiguránál, amelyet mai napig is mutogatnak odaát az»alt-neu-zsinagógában«."3

19 Wormsi Eleazar megőrizte a Gólem-teremtés megfelelő receptjét. Az eljárás alkotórészei huszonhárom fólialapot töltenek meg, és megkövetelik a "kétszázhuszonegy kapu ábécéi"-nek az ismeretét, azokat ugyanis a Gólem minden szerve fölött el kell ismételni. A Gólem homlokára az Emet (Igazság) szót kell tetoválni; megsemmisítéséhez elég letörölni a kezdőbetűt, hiszen akkor csak a met marad meg, ami "halott"-at jelent. 1. Hasonlóképpen ír Schopenhauer: "Horst Varázskönyvtár című művének első kötetében, a 325. oldalon, így foglalja össze Jane Lead angol misztikus tanait:»aki varázserővel rendelkezik, kényekedve szerint uralma alá vonhatja és megújíthatja az ásványi, a növény- és az állatvilágot; következésképpen ha összefogna néhány mágus, a teljes Teremtés ismét visszajuthatna paradicsombeli állapotába.«" (Az akarat a természetben, VII.) 2. Judah Löw Bezalel. 3. Kelen Ferenc fordítása. GÖMB ALAKÚ ÁLLATOK A gömb a szilárd testek legegységesebb formája, mert felületének minden pontja egyforma távolságra van a középpontjától. Erre az érvre támaszkodott Platón (Timaiosz, 33-34) - továbbá arra, hogy a gömb saját tengelye körül, helyváltoztatás nélkül, önmagában képes forogni -, amikor helyesnek nyilvánította Demiurgosz döntését, hogy gömb alakúnak teremtette a világot. Platón élőlénynek tekintette a világot, és kifejtette a Törvények-ben (898), hogy a bolygók és a csillagok is élőlények. Ezzel hatalmas gömb alakú állatokat adományozott a fantasztikus zoológiának, egyszersmind bírálta amaz oktalan csillagászokat, akik semmiképp sem fogták föl, hogy természetes és akaratlagos az égitestek körforgása. Jó ötszáz évvel később Origenész azt tanította Alexandriában, hogy majd gömb alakban támadnak föl a boldogok, s úgy gurulnak be az örökkévalóságba. A reneszánsz korában Vanininál ismét felbukkant az Ég állatként való értelmezése; a neoplatonikus Marsiglio Ficino a Föld hajáról, fogáról és csontjáról beszélt, Giordano Bruno pedig úgy vélte, hogy jókora, békés, forróvérű állatok a bolygók, és hogy szabályos szokásokkal meg ésszel vannak felruházva. A XVII. század elején Kepler azon vitázott Robert Fludd angol okkultistával, hogy melyikük nevezte először a Földet élő szörnynek, "melynek bálnaszerű lélegzése kelti - az álom és az ébrenlét váltakozását követvén - a tenger árapályát". Kepler tanulmányozta is eme szörny anatómiáját, táplálkozását, színét, emlékezetét, képzelő- és formálóerejét. A XIX. században zseniális ártatlansággal újból végiggondolta a fenti eszméket Gustav Theodor Fechner német pszichológus (William James dicsérőleg említi a Pluralista Univerzum című munkájában). Ha valaki nem veti meg azt a feltételezést, hogy szülőanyánk, a Föld, élő szervezet, mégpedig a növénynél, az állatnál és az embernél fejlettebb organizmus, tekintsen csak bele Fechner Zend A-vesztá-jának jámbor lapjaiba. Azt olvashatja ott például, hogy a föld gömb alakja egybevág a legnemesebb emberi testrész, a szem formájával. Továbbá hogy "ha valóban az égbolt az angyalok hajléka, akkor az angyalok kétségkívül csillagok, hiszen nincs más lakója az égnek". A GRIFFMADÁR

20 Hérodotosz "szárnyas szörnyek"-nek nevezi a griffeket, amikor leírja, hogy azok szüntelen háborúságban álltak az arimaszpókkal; szinte ugyanilyen pontatlanul fogalmaz Plinius is, amikor e "mesés madarak" hosszú füléről és kampós csőréről beszél (X, 70). A legrészletesebb leírás talán a sokat vitatott Sir John Mandeville-től származik, aki a híres Utazások 85. fejezetében ezt írja: "Ebből az országból (Törökországból) majd Baktria földjére indulnak az utazók, ahol is sok gonosz és álnok ember él, s földjükön gyapjat hozó fák vannak, akárha juhok volnának, és ruhát szőnek belőle. E földön ypotain-ek (vízilovak) is vannak, melyek hol a szárazföldön, hol a vízben élnek, egyik felük ember, a másik ló, és ha tehetik, csakis embert esznek. E földön sok griff él, több, mint másutt; egyesek szerint a testük eleje sas, a hátulja pedig oroszlán, s ez megfelel az igazságnak, mert valóban ilyen az alakjuk; csakhogy a griffmadár teste nyolcszor nagyobb, mint az oroszláné, és százszor erősebb, mint a sas. Hiszen nem kétséges, hogy fel tud vinni a fészkébe egy paripát a hátán ülő lovassal egyetemben, s hogy felröpít egy pár ökröt is, ekéstül, tudniillik akkora karmok vannak a lábán, mint egy-egy ökörszarv; a griff karmaiból egyébiránt ivókupákat készítenek ott, a bordáiból pedig íjakat." Mikor Madagaszkáron egy másik híres utazó, Marco Polo a Rukmadárról hallott, először azt hitte, hogy az uccello grifoné-ról van szó, tehát a griffmadárról (Marco Polo utazásai, III, 33). A középkorban ellentmondásos a griff jelképe. Egy olasz bestiárium szerint az ördögöt ábrázolja; legtöbbször azonban Krisztus jelképe, Sevillai Izidor is így értelmezi az Etimológiák-ban: "Krisztus oroszlán, mert uralkodik és nagy erejű; sas, mert a feltámadás után felszáll a mennyekbe." A Purgatórium XXIX. énekében Dante azt álmodja, hogy egy griff húzza a diadalmi szekeret; testének sasrésze arany, ahol pedig oroszlán, ott "fehér s piros", ami a kommentárok szerint Krisztus emberi természetét jelzi.1 (A "fehér s piros" a hús színe.) Mások szerint Dante itt a pápát akarta ábrázolni, aki pap is, király is. Didron ezt írja A keresztény ikonográfia kézikönyvé-ben: "A pápa, mint pontifex avagy sas, felemelkedik Isten trónusa elé, hogy meghallgassa parancsait, a földön pedig úgy jár, mint oroszlán avagy király, erővel és hatalommal." 1. Eszünkbe juttatja ez a Vőlegény leírását az Énekek énekéből (5, ): "Az én szerelmesem fejér és piros...", "Az ő feje, mint a választott drága megtisztított arany..." A HALOTTFALÓ Létezik egy különös irodalmi műfaj, amely sok korban és sok nép közt egyaránt megtalálható: a holtaknak szánt túlvilági útikönyv. Csupán néhány példa: Swedenborg műve, a Menny és pokol, a gnosztikus iratok, a tibeti Bardo Thödol (Evans-Wentz szerint így hangzik a cím fordítása: "Hallás útján való felszabadulás a halál utáni síkon") s az egyiptomi Halottak könyve. Az utóbbi két mű "egybevágó, illetve elütő" vonásai joggal keltettek figyelmet a tudósok közt; ezúttal csak annyit ismételjünk el, hogy a tibeti kézikönyv szerint a túlvilág éppannyira illuzórikus, mint e világ, az egyiptomi mű ellenben valóságosnak, objektívnak tartja. Mindkettőben megjelennek az ítélkező istenek (némelyiknek majomfeje van); mindkettőben megméretnek az erények és a bűnök. A Halottak könyvé-ben egy madártoll, illetve egy szív kerül a mérleg két serpenyőjébe; a Bardo-Thödol-ban fehér, illetve fekete kövecskék. A tibetieknél ördögök látják el a nekivadult hóhérok szerepét; az egyiptomiaknál a Halottfaló. A halott esküszik, hogy sohasem okozott éhezést vagy bánatot, nem gyilkolt és nem is gyilkoltatott, nem lopott a holtaknak szánt eledelből, nem csalt a súlyokkal, nem vont el tejet egy gyerek szájától