MOGYORÓALLERGIA (Báthory Orsi történetei)

Átírás

1

2 MOGYORÓALLERGIA (Báthory Orsi történetei)

3 MOGYORÓALLERGIA (Báthory Orsi történetei) Studium Plusz Kiadó Budapest

4 Lőrincz L. László, 2012 Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak bármely részét, továbbá a kiadvány képeit bármilyen formában, illetve bármilyen célból felhasználni a Studium Plusz Könyvkiadó Kft. kifejezett engedélye nélkül szigorúan tilos! A borítófestmény Tikos Péter és Vass Richárd munkája. A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette. ISBN össz-isbn Studium Plusz Könyvkiadó Kft., Budapest Felelős kiadó: a Kiadó ügyvezető igazgatója Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft Budapest, Perényi Zsigmond u Telefon: ; Fax: Könyveink kedvezményesen megvásárolhatók a Könyvtündér Internetes Könyváruházban is:

5 1 Akkor kellett volna nemet mondanom, amikor Ann Gordon felajánlotta, hogy lakjak együtt vele. Még alighogy csak megérkeztem az egyetemi campusba, még a csomagjaimtól sem sikerült megszabadulnom ott hevert mindkét bőröndöm a lábam mellett, amikor Ann Gordon odavágódott hozzám, mint egy fél tégla, és kissé rövidlátón pislogva szemügyre vett. Mondhatnám úgy is, hogy úgy körbeszaglászott, mint a kutya, amelyik megérzi a járókelő táskájában a hamburgert. Csak akkor szólalt meg, amikor már eldöntötte magában, hogy én leszek az ő embere. Vagyis én lehetnék. Ann csinos lány volt, kissé pisze orrú, elegáns, kerek kis szeplőkkel az orra körül. És kék volt a szeme, mint a nyári égbolt. Konzervatívan öltözködött már ha a jeanst konzervatívnak lehet mondani. Akár az, akár nem, mindenesetre nadrágja ügyesen kiemelte kerek fenekét. Egyszóval Ann Gordon jól nézett ki ahogy egy elsőévesnek ki kell néznie. Hogy én hogy néztem ki? Alapjaiban véve elég szerencsétlenül. Ha nem akartam balhék közepette elválni a szüleimtől, kénytelen voltam mindazt elpakolni, amit csak elém hordtak. Beleértve a jó tanácsaikat is. Bár egyikük sem végzett egyetemet, azért természetesen mindenkinél jobban tudták, hogy mire van szüksége egy elsőéves hallgatónak. Én meg úgy gondoltam, jobb, ha nem ellenkezem, összeszorítom a számat igen, anya, igen, apa, aztán ha egyedül maradok, megszabadulok mindattól a sok kacattól, amivel teletömködték a bőröndjeimet. Már ki is találtam, mit teszek. Alkalmas időben mindkét táskával kisétálok a campust, azaz az egyetemi városkát határoló patak partjára, és minden cuccomat belehajítom a vízbe. Nos, éppen azon töprengtem, hogy vajon merre lehet a gazdasági hivatal, amikor Ann Gordon megkezdte körülöttem a szaglászást. Egy ideig csak nézegetett, aztán odalépett hozzám, és felém nyújtotta a kezét. Ann Gordon vagyok mondta. Szintén elsőéves. És vigyorgott mellé, megmutatva vakító fehéren villogó

6 fogait. Arra gondoltam, hogy foga villogását tekintve akár az Egyesült Államok elnökhelyettese is lehetne. Vagy egy utazóügynök. Kelletlenül elmosolyodtam és kezet ráztam vele. Én meg Deborah O'Hara mondtam. Hol szerezted ezt a szörnyű nevet? hökkent meg. Melyiket? kérdeztem jómagam is meghökkenve. A Deborahra gondoltam csóválta meg a fejét. Olyan vénasszonyos. Ez új volt számomra. Még soha senki nem mondta, hogy vénasszonyos a nevem. Majd kerítek valahol egy másikat ígértem neki, és már nem mosolyogtam. Nehogy felkapd nekem a vizet! figyelmeztetett. Én már csak ilyen vagyok. Ami a szívemen, az a számon. Különben nem is olyan rossz név. A Bibliában is előfordul. Egy öreg zsidó prófétanőt hívtak így. Vagy királynét? A fene se emlékszik már rá. Pedig az apám háromszor is végigolvastatta velem az egészet. Ez aztán némiképpen feloldotta a köztünk libegő feszültséget. Valószínűleg ő is abban a cipőben járt, amelyikben én. Az ő apja is jobban tudja, hogy mi kell neki, mint ő maga. Ezért aztán nem is lettem volna meglepve, ha bevallja, hogy az ő oldaltáskájában meg egy ménkű nagy Biblia lapul, telis-tele számtalan, öreg, zsidó prófétával és prófétanővel, és csak az első alkalmat lesi, hogy megszabadulhasson tőlük. A barátaim Debbynek szólítanak mondtam. Így már valamivel jobb bólintott. Van már helyed? Helyem? hökkentem meg. Ezt hogy érted? Úgy értem, hogy hol laksz? Még sehol mondtam. Mi lenne, ha velem laknál? kérdezte biztatón mosolyogva. Nálunk van még egy szabad hely. Jómagam is csak tegnap költöztem be... Bár korábban úgy gondoltam, hogy majd a gazdasági hivatal mondja meg, hogy kivel fogok lakni, Ann megnyugtatott, hogy ha kifejezett kívánsággal lépünk be a hivatal ajtaján, senki nem ellenkezik velünk. Barátságos kis

7 vidéki egyetem a miénk, emberibb a behemótoknál, itt még szót lehet érteni a hivatallal. Ha bemegyünk és elmondjuk, hogy együtt szeretnénk lakni, nem fognak ellenállni a kérésünknek. Mivel nem voltam biztos benne, hogy ha elutasítom az ajánlatát, jobban járok, bólintottam. Felőlem mondtam. Akkor rajta! vezényelt Ann Gordon. Két bőröndömmel és újdonsült ismerősömmel bevonultam a gazdasági hivatalba. Tíz perc múlva Ann Gordon lakótársa lettem. És még két másik lányé. A lakóházak magasra nőtt fenyőfák alatt bújtak meg, s maguk is fából készültek, ahogy errefelé szokás. Kétszintesek és barátságosak voltak. Mindegyik szinten két szoba helyezkedett el ezek voltak a hálószobák, két fürdőszoba és a földszinten jókora hall. Ann feltessékelt az emeletre vezető csigalépcsőn, és máris egy szépen berendezett szobában találtam magam. Nyitva volt az ablaka, s amint bedugtam a fejem az ajtónyíláson, egy mókust láttam kiugrani jövendő otthonomból. Van belőlük elég legyintett Ann. Ha nem vagy itthon, ajánlatos csukva tartani az ablakot. Csak nem félsz a mókusoktól? kérdeztem. Úgy általában nem felelte. De néha... találnak veszett állatokat is. Vajon mitől veszhet meg egy mókus? tűnődtem. Talán a szüleitől találgatta Ann. Lehet, hogy előírják neki, miféle bogyókat ehet meg, és mire vigyázzon, ha az ágak között ugrál. Az ilyesmiktől pedig közismerten meg lehet veszni. Egymásra néztünk, és elnevettük magunkat. Kik laknak alattunk? kérdeztem az alsó szint felé bökve a mutatóujjamat. 2

8 Gőzöm sincs róla rázta meg a fejét. Ha mázlink van, nem valami hülye külföldiek. Abban a kisvárosban, ahol felnőttem, egy görög család lakott a szomszédunkban. Te, Debby, hogy azok miket csináltak... És Ann Gordon mesélni kezdett. Nem izgatta, hogy esetleg meg szeretnék mosakodni, ki szeretném pakolni a bőröndjeimből mindazt, amit nem szántam megsemmisítésre; csak állt az ajtó mellett az ablakkal szemben és fújta a magáét. Negyed óra multával lassan, de biztosan fájni kezdett a fejem, és valami alattomos ingerültség kúszott fel bennem a gyomrom tájáról egyenesen az agyam felé. Attól tartottam, ha eléri, nagy baj lesz. Elkapom Ann Gordont és a mókus után hajítom. Végül mégsem ezt tettem, hanem leroskadtam az ágyamra, és könyörögve néztem rá. Ann, kérlek szépen, meg szeretnék fürdeni nyögtem. Ann ekkor magához tért. Persze, persze motyogta zavartan. Egészen megfeledkeztem róla, hogy még alig érkeztél meg. Bocs, hogy feltartottalak. Azt hiszem, lesz még elég időnk elbeszélgetni az emlékeinkről. Csak fürödj nyugodtan. Hát akkor, isten hozott, Debby O'Hara! Köszönöm a segítségedet, Ann. Biccentett, pislogott, és lelépett. Ledobáltam magamról mindent, bementem a fürdőszobába, és a zuhany alá álltam. A vízcseppek biztató dalt zümmögtek a fülembe. Új élet kezdődik számodra, Debby O'Hara! Hirtelen mintha jeges kéz szorongatta volna meg a szívemet. És ő? kérdeztem magamtól. Vele vajon mi lehet? Lehet, hogy még mindig odahaza ücsörög éjszakánként az üres ágyam szélén, és keresi a hozzám vezető utat? Abban bíztam, hogy nem találja meg. Két nappal később az ablaknál álltunk, és az alattunk 3

9 hömpölygő forgalmat figyeltük. Jó, talán a hömpölygés túlzásnak tűnhet, ám azért sokan húztak el az ablakunk alatt. Házunk ugyanis amellett a szépen kikövezett utacska mellett állt, amely egyenesen a laboratóriumok és előadótermek felé vezetett. Ne aggódj, szívem nyugtatott meg Maggie Wilson, aki a földszinten lakott, és fekete volt, mint a fekete ribizli, csak addig mászkálnak ennyien erre, amíg meg nem kezdődnek az előadások. Ha megkezdődtek, mindenki a seggén ül és a fejét tömi. Az a legborzasztóbb, hogy rám is ez vár. Akkor már tudtam, hogy Maggie is gyógyszerésznek készül, akárcsak én és Stacy, házunk negyedik lakója. Az elmúlt két napban keresztül-kasul jártam a környéket, és csodálkozva tapasztaltam, hogy a legtöbb épület mélyen a fák közé süllyesztve áll, csak néhány köztük a miénk terpeszkedik közvetlenül a népek országútja mellett. Ann Gordon alaposan a csőbe húzott! Ahelyett, hogy egy nyugis kis házacskát választott volna ki számunkra, sikerült kiböknie a legzajosabbat. Így jár az, aki enged az első hülyének, akibe belebotlik! Első dühömben arra gondoltam, hogy visszaloholok a gazdasági hivatalba és átkérem magam egy másik házba. Csakhogy azzal is tisztában voltam, hogy gyakorlatilag már minden hely foglalt. Azért mégiscsak jobbak azok a házak ott a fák között békétlenkedtem a hátam mögé mutogatva. Minden relatív vonta meg a vállát a kissé kövérkés Maggie. Itt is visítanak a mókusok a fákon, meg ott is. Engem nem zavar, hogy ha kinézek az ablakon, a mókusokon kívül mást is látok. Nem akarlak idegesíteni, de hallottam egy szörnyűséges dolgot... Micsodát? hökkentem meg. Maggie körülnézett, mintha attól tartana, hogy kihallgat bennünket valaki. Húszegynéhány évvel ezelőtt az egyik házban megöltek valakit. Egy lánynak elvágták a torkát. Hát ez valóban szörnyű! nyögtem. Bizony az. Sajnos, szívem, az a nagy helyzet, hogy a lányoknak néha elvágják a torkát. Nem tudom, mit szólt volna hozzá, ha én is mesélni kezdek,

10 s elmondom, ami a nem is olyan mélyre süllyedt múltban történt velem, de aztán összeszorítottam a számat és hallgattam. Elvégre megígértem magamnak, hogy mindent elfelejtek, ami akkor történt, évekkel ezelőtt. És elfelejtem őt is. És... miért vágták el? kérdeztem. Valami elfuserált szerelmi ügye volt. Ezért mondom, hogy nem biztos, hogy jó, ha nagyon eltemeti magát az ember. Itt csak kinyitod az ablakot, és máris segítségért kiabálhatsz. Nagyobb az esélyed rá, hogy meghallja valaki, mintha az erdő mélyén kucorognál. Remélem, azért nem járnak erre gyakran gyilkosok. Maggie megvonta a vállát. Gyilkosok mindenfelé járnak, szívem. Gyilkosság ellen nem vagyunk bebiztosítva. Volt már neked komoly szerelmi ügyed? Azt hiszem... igazán komoly még nem nyögtem, és kissé szégyelltem is magam miatta. Hát nekem volt sóhajtotta. Csak... nem akartak téged is meggyilkolni? erőltettem némi mosolyt a képemre. Úgy értem... De meg akartak. Jézusom... kicsoda? Christopher. A... barátom. Ezt most... komolyan mondod? Úgy nézek ki, mint aki hülyéskedik? Nem, szívem, ahonnan én jövök, ott nem nagy úgy, ha holtan találnak valakit az utcán. Mert én egy szegénynegyedből jöttem, bizony, ahol a kés gyorsabban jár, mint a luxuskocsik. Ha nem kapok pénzt egy alapítványtól, soha nem jutottam volna ide. És... miért? Maggie megvonta a vállát. Christopher be volt lőve. Egy barom meg azt hazudta neki, hogy látott engem valaki mással csókolózni. Erre bedurrant az agya. Tudod, szivi, ha be van lőve az ember, egészen másként látja a világot. Ha egyáltalán látja valahogy. Akkor a kis bolhák is igen gyorsan elefántokká nőnek. Tényleg sétáltam valakivel az utcán, és Christopher nem is csinált volna nagy ügyet belőle, ha nincs belőve. Tudod, olyankor milyen

11 érzékeny az ember? Mintha lenyúzták volna a bőrét. Még a simogatás is úgy fáj neki, mintha csilipaprikát szórnának a bőr nélküli húsára. És... mi van most ezzel a Christopherrel? kérdeztem. Meghalt sóhajtotta Maggie. A narkósok korán halnak. Sajnálom morogtam az orrom alatt. Ne sajnáld legyintett Maggie. Ha nem halt volna meg, lehet, hogy én most nem lennék itt. Ha egy narkós egyszer megpróbálkozott valamivel, másodszor is megpróbálkozik vele. Akkor az volt a szerencsém, hogy olyan helyen próbált megölni, amerre sokan járnak. Hát ezért mondtam én, hogy mindennek lehet előnye is, nemcsak hátránya. Mivel ijesztgeted ezt a gyereket? csattant fel egy érdes hang a hátam mögött. Stacy Wengeré, harmadik lakótársamé. Ne is figyelj rá, Debby! A mi kis barátnőnk imádja, ha megrémíthet valakit. Stacy Wenger magas, vékony, szőke lány volt. Túlságosan is vékony, túlságosan is hegyes a könyöke, túlságosan vastag keretes a szemüvege, és túlságosan komoly. Legalább annyira spórolt a nevetéssel, mint a pénzével. Amint Ann Gordon is megérkezett, már négyen álltunk az ablakban, és az utcát bámultuk, melyen ismeretlen hallgatók lófráltak fel s alá. Többségük gyalog, de volt, aki görkorcsolyával lavírozott az egyenetlen talajon. A járda apró díszkövekkel volt kirakva, csak éppen a kövek az elmúlt esőzések során kimozdultak a helyükről, az egyetemnek pedig, úgy látszik, nem volt elég pénze a felújítására. Így aztán igencsak elszántnak kellett lennie annak, aki egy görkorcsolyás kalandra vállalkozott. Figyeljétek csak! bökte ki az ablakon a mutatóujját Ann Gordon. Látjátok azt a csajt? El sem lehetett volna téveszteni. A kék blúzos lány olyan riszáló járással közlekedett, mintha a hátulról rátámadó méhek elől próbálta volna menteni a fenekét. Lucy Shepherd! sziszegte Ann. Azt mondják róla, hogy egy szörnyeteg. Ez a legkevesebb, szívem helyeselt Maggie. A legeslegkevesebb. Mondhatnánk úgy is, hogy igazi boszorkány.

12 Nagyon éles ma a nyelved, Maggie Wilson csóválta meg a fejét Stacy. Mondtál te már valakiről jót is életedben? Egyszer nevetett Maggie. Később azt is megbántam. Miért szörnyeteg ez a lány? kérdeztem, ráfókuszálva a szemem. Akárhogy is néztem, nem tűnt annak. Vékony selyemruháját a jóindulatú szellő szorosan a testére simította. Aki csak elment mellette kizárólag hímnemű lényekre gondolok, nem tudta megállni, hogy utána ne fordítsa a fejét. Ez a mókusokra is vonatkozott, bár ilyen távolságból lehetetlen volt meggyőződni róla, hogy a fejforgató, csíkos hátú mókusok valóban hímneműek-e. Talán nem is annyira szörnyeteg helyesbítette magát Maggie. Inkább döglégy. Mindenre rászáll. Ezt hogy érted? ráncoltam össze a homlokomat. Majd te is megtapasztalod legyintett Maggie. Ha szerzel magadnak egy jóképű, belevaló pasast, tuti, hogy azonnal feltűnik a közeledben és megpróbál rászállni. Már érted? Értettem. Csak éppen nem éreztem nyugtalanságot miatta. Nem volt semmiféle belevaló, jóképű pasasom, sőt semmiféle pasasom nem volt, sem itt, sem másutt. Talán mondott volna egyebet is róla, ha fel nem tűnik az ablakunk alatt egy kreol bőrű, vékony, lófarkas lány. Amennyire ki tudtam venni, szép, szabályos arca volt, kissé talán babaszerű is. Jézusom, Erica Saintfleur! kapott a fejéhez Maggie. Hát ez visszajött! Ez vissza csóválta meg a fejét Stacy. Látszott rajta, hogy ő sem kedveli a lófarkast. Azt hittem, a botrány után nem pofátlankodik vissza. De tavaly is visszajött, és úgy látszik, itt is akarja befejezni az egyetemet. Az ilyenek nem szégyellnek semmit legyintett Maggie. Az Ericának nevezett lány megtorpant, és mintha megérezte volna, hogy nézzük, felkapta a fejét és összerázkódott, mintha égette volna a pillantásunk. Maggie gyorsan a függönyhöz nyúlt és igazított rajta egy kicsit, hogy elbújhassunk mögötte. Én is elbújtam, bár valahogy viszolyogtam tőle. Úgy éreztem magam, mintha kulcslyukon át lesnék be egy idegen szobába. Ösztöneim azt

13 súgták, hogy nem szép dolog kilesni másokat. Már persze csak abban az esetben, ha nem muszáj. Botrány? kérdezte Ann kipislogva a függöny mögül. Milyen botrány? Elmondjuk neki? fordult Stacyhez Maggie. Hiszen még ott van a tojáshéj a fenekén. Majd lepotyog róla legyintett Stacy. Tudod, hogy én tömegkommunikációs is vagyok, nem csak a hobbym, hanem kötelességem is a tájékoztatás. Hát akkor csak világosítsd fel. És a másikat is. Nyissátok ki a fületeket, lányok! Mit tehettünk, kinyitottuk. A lófarkas lány még mindig a járda szélén állt, kissé tétován, mintha elfelejtette volna, hova készült. Hallottatok már Mike Longhornról? kérdezte Stacy. Megráztam a fejem, és megrázta Ann is. Egyikünk sem hallott még az említett fickóról. Ő a csapat esze mondta Maggie. Milyen csapaté? kíváncsiskodott Ann. Jaj, szívem, hát a focicsapaté. Ő a mi nagymenőnk. Az istenünk, a bálványunk, amit csak akarsz. Érted már? Ő az általános ideál. Minden valamirevaló lány Mike képét akasztja az ágya fölé. Ő meg csak úgy válogat közöttük. Mi között? értetlenkedett Ann. Az ágyak... között? Úgy is lehet mondani bólintott Stacy. Már ha a lányt is beleérted az ágyba. Ann Gordon nem pirult el, hanem kíváncsian Maggie-re pislogott. Talán a te ágyadba is bebújt már? A francot rázta meg a fejét Maggie. Én túl fekete vagyok hozzá, ő meg túl fehér hozzám. Engem ne is kérdezz előzte meg Stacy Ann próbálkozását. Én megválogatom a partnereimet tette hozzá hangsúlyozottan éles hangon. Ha van kik közül válogatni vigyorgott rosszmájúan Maggie. Azt hittem, Stacy megsértődik, vagy ilyesmi, ehelyett váratlanul élesen felnevetett. De nem mosolygott mellé. Vigye el a fene, bárcsak próbálkozna nálam is! Csakhogy

14 én nem rúghatok labdába a sok rüfke mellett. Nem kellek neki. És azt hiszem, Erica Saintfleur sem kellett volna neki. Volna? hökkent meg Ann Gordon. Na, akkor figyelj! emelte fel az ujját Stacy. Amikor az a dolog történt... cirka másfél éve... ez a lány még jószerével azt sem tudta, hogy mitől fiúk a fiúk. Ezt komolyan mondod? Majdnem. Ha csak a krokodiloktól nem látta, hogyan csinálják. Milyen krokodilok? tátotta el a száját Ann. Jaj, szívem, hát állítólag krokodilfarmja van az apjának valahol Louisianában. Bomba üzlet. Csak a krokodiloknak nem az. És mit csinál a krokodilokkal? érdeklődött Ann, mintha ez lenne a nap legfontosabb kérdése. Eladja őket az állatkerteknek? Egy frászt! legyintett Stacy. Tenyészti őket, aztán amikor már megfelelő nagyságúra nőttek, kinyiffantják szegény krokodilokat és húspogácsát csinálnak a húsukból. Vannak olyan ízlésficamosak, akik imádják. Szóval, az volt a helyzet, hogy Mike Longhorn kipécézett valakit magának tudod, hogy megy ez, ám azt senki sem tudja, ki volt az illető. Állítólag megdumálták, hogy Mike éjszaka bemászik az ablakán. De hiszen ezt nem szabad! hűlt el Ann. Stacy szánakozó pillantást vetett rá. Nem tévesztettél te szakmát? nézett rá, félrehajtva a fejét. Ha jól tudom, gyógyszerésznek készülsz, bár én a te helyedben ezzel a mentalitással inkább a teológiát választanán. Na, szóval, megdumálta egy csajjal, hogy éjjel bemegy hozzá. Csakhogy történt valami, ami kipattantotta a botrányt. Nevezetesen, hogy Mike ablakot tévesztett. Állítólag egy nagy fa állt Erica Saintfleur szobájának ablaka alatt, Mike azon mászott fel, s mivel az ablak nyitva volt, beugrott rajta. Erica éppen akkor jött ki a fürdőszobából, s tök pucéran találkozott az ágyában Mike Longhornnal. Az a kis hülye meg ahelyett, hogy hálát rebegett volna a szerencséjéért, visítani kezdett, mintha nyúznák. A Saintfleur lány szobája melletti szobában alvó lány felriadt: azt hitte, megtámadta valaki a szomszédját.

15 Felkapta a telefonját és hívta a rendőrséget. A zsaruk ott találták Mike-ot Erica szobájában, amint éppen azt a szerencsétlent csitítgatta. A fenébe is! szisszent fel Ann. Ez már nem akármi! Hát nem bólintott Stacy. Akár életfogytiglani börtön is lehetett volna belőle. Mike ugyan kezdettől fogva állította, hogy nem történt semmi... illetve, hogy nem előre megfontolt szándékkal mászott be Ericához, valaki máshoz akart bemászni, de hogy kihez, azt nem árulta el. Az egyetem vezetősége összeült, és rövid úton kirúgták Mike-ot, akire mint mondottam volt, csúnya, hosszú börtönévek vártak volna. Ám ekkor csoda történt. Erica váratlanul megváltoztatta a vallomását. Azt állította, hogy Mike-ot ő hívta éjszakai randira a szobájába, s ott nem történt semmi, csak beszélgettek. Egyáltalán nem is volt mezítelen, Mike sem volt az, az pedig, hogy segítségért kiáltozott volna, tévedés. Na és mi lett a vége? Happy end, drágám. Az ügyet ejtették, Mike és Erica enyhe fegyelmi büntetéssel megúszta, még csak az egyetemünkről sem zárták ki őket. Gonosz nyelvek azt beszélik, hogy Mr. Longhorn, a Longhorn bankház tulajdonosa, személyesen kereste fel Mr. Saintfleur krokodilfarmját, hogy bizonyos befektetésekről tárgyaljanak. Mr. Saintfleur bővíteni szerette volna a farmját, de a gazdasági megroggyanás következtében nem jutott elég pénzhez. Hát most jutott. Értitek már? Hogy a fenébe ne értettük volna? Különben szerencsétlen család folytatta Stacy, bár nem éreztem a hangján szemernyi sajnálatot sem. Volt bajuk éppen elég. Melyik családról beszélsz? kérdeztem. Hát a Saintfleur-ről. Hogyhogy szerencsétlen? Burt Saintfleur öngyilkos lett. Ő kicsoda? Erica bátyja. A fenébe is! szisszent fel Ann. Már végzett, és a Fizikai Intézetben, a világhírű Wright professzor asszisztenseként dolgozott. Állítólag magának való

16 fickó volt; mintha nem is a Saintfleur család tagja lett volna. Csak a tudomány érdekelte. Állítólag már gyerekkorában elhatározta, hogy Nobel-díjas tudós lesz belőle. De nem lett mondta Ann. Hát nem. Megöngyilkolta magát. Jézusom, miért? Nem hagyott búcsúlevelet, vagy ilyesmi. Bevett valamit és jóccakát. Nem ébredt fel többé. Rajta aztán már a krokodiltenyésztő apuka sem tudott segíteni. Ám, amint hírlik, nem is voltak jóban. Ő volt a fekete bárány a családban. Mármint? Nem érdekelték a krokodilok. Annak ellenére sem, hogy náluk otthon minden körülöttük forgott. Na és Erica? kérdeztem. Ő hogy kapcsolódik a krokodilokhoz? A kémiai fakultáson tanul. Tartósítószerekkel foglalkozik. És? Nyilván azt kutatja, hogy miképpen lehet a krokodilhúst még eredményesebben tartósítani. Engem azonban valamiért jobban izgatott Burt Saintfleur öngyilkossága, mint a megölt krokodilok tartósítása. Azt mondod... Burt Saintfleur öngyilkos lett? Miért, miről beszéltem idáig? Bevett valamit? Persze hogy bevett. Mit? Stacy megrázta a fejét, és úgy nézett rám, mint a mosómedve a tükörképére. Hogy mit vett be? Ki a franc tudja. Nem írta meg a búcsúlevelében, tekintettel arra az el nem hanyagolható tényre, hogy búcsúlevet sem írt. Mi van Ericával? kérdezte Ann, kipislogva az ablakon. Semmi felelte Stacy. Mi lenne? Nem zavarja, hogy beszélnek róla? Nem hiszem vonta meg Stacy a vállát. Különben, tudod, hogy van az. Tavalyelőtt még ő volt a nagy szenzáció, ha elmentél egy beszélgető csoport mellett, biztos, hogy csak az ő nevét hallottad emlegetni. Ma már viszont sokan vannak, akik még csak nem is hallottak róla, mint ti is, drágáim.

17 Ann, aki fél füllel Stacyt hallgatta, fél szemével pedig lepislogott az utcára, hirtelen felszisszent. Elindult. Kicsoda? hökkent meg Stacy. Erica. Búvalbélelt darab legyintett Maggie. Azt hiszem, azért. jobban megviselték az események, mint gondolnátok. Erről a lányról csak úgy sír a boldogtalanság. Valószínűleg mégsem vette olyan könnyen, hogy odalett a jó híre. De hiszen nem lett oda! Nem olyan nagy dolog az ma már, ha befekszel az ágyadba és ott találsz valakit. Már persze, ha te is benne vagy a mókában. Ha nem, akkor más a helyzet. Na, lányok, nem eszünk valamit? Fél óra múlva az étteremben voltunk, hogy eltüntessünk egy ismerkedési vacsorát. És kellemes kaliforniai vörösborral mossuk le a torkunkról a nyomát. Esküszöm, nem volt szándékomban megismerkedni Mike Longhornnal; nemigen izgattak az olyasféle fickók, mint ő a sors azonban úgy hozta, hogy mégiscsak ismeretséget kötöttünk egymással. Úgy történt a dolog, hogy hanyatt estem. Akkor még nem tudtam, hogy a díszburkolattal kirakott utacskák esőben életveszélyesek úgy csúsznak, mint a jégpálya. Nos, hát ennek lettem én az áldozata, ha egyáltalán áldozatnak lehet nevezni. Mások sokkal többet is vállaltak volna, csakhogy megismerkedhessenek a bálvánnyal. Éppen az egyik előadásról igyekeztem hazafelé a kora őszi csepergésben, amikor hirtelen valaki kirántotta alólam a lábaimat. Mielőtt bármit is tehettem volna, már a levegőben repültem, majd hatalmas csattanás kíséretében elterültem a kövön. Beleütöttem a fejem a burkolatba nyilván kiáltottam is közben valamit, aztán már nem éreztem semmit. Kellemes, 4

18 ringató ködben lebegtem a világűr közepén. Később, amikor visszarévedtem a történtekre, előbb arra gondoltam, hogy bizonyára a túlvilágot éreztem magam körül, aztán meg arra, hogy nem is volt körülöttem semmi egyéb, csak a langyos, szürke eső. Pedig amikor kinyitottam a szemem, valóban azt hittem, hogy a túlvilágon vagyok. Arra ébredtem ugyanis, hogy valaki csókolgat. Méghozzá amúgy istenesen. Számra tapasztotta a száját, és... a fene se tudja, mit csinált még mellé. Néha úgy éreztem, mintha a mellemet markolászná. Ekkor elöntött a vakrémület. Jézusom, engem meg akarnak erőszakolni! Leütöttek, és most... Jézusom! Nem voltam egészen a tudatomnál, csak úgy ösztönösen ütöttem egyet. Aztán kinyitottam a szemem. Kisse homályosnak tűnő, csinos férfiarc lebegett felettem, a csók és kebleim masszírozgatása viszont már abbamaradt. Olyan sebesen ültem fel, mintha rugók lettek volna a derekamba építve. Aztán nagyot sikítottam. Egészen addig folytattam, amíg valaki be nem fogta a számat. Nem hagynád ezt abba? hallottam egy ideges hangot a szorgalmasan potyogó esőcseppek mögül. Próbálj már lehiggadni! Biztonság kedvéért azért még sikítottam egyet. Ez hülye mondta egy szánakozó hang. Nem hülye, csak nagyot esett helyesbítette egy másik. Éreztem, hogy valaki megfogja a derekamat, megemel, és megpróbál a talpamra állítani. Jól vagy? kérdezte egy újabb hang. Valamiért biztos voltam benne, hogy annak a csinos fickónak a hangja, aki az imént még szorgosan csókdosott. Mondtam volna, hogy jól vagyok, de részben nem voltam jól, részben pedig nem tudtam megszólalni. Mintha egy tréfás kedvű boszorkány bevarrta volna a számat. Nincs jól dünnyögte felettem. Nem kellene bevinni az ügyeletre? Nincs ennek semmi baja, csak megijedt egy kicsit. Na, viszlát, nekem mennem kell. Ekkor elszállt a köd a szemem elől, és élesen láttam mindent éppen úgy, mint azelőtt, hogy elterültem volna a kövön. Három fickó távolodott éppen tőlem, a negyedik

19 viszont még mindig mellettem állt és támogatott. Még ebben a nem mindennapi helyzetben is felismertem, hogy Mike Longhorn az. A focicsapat félistene, akit eddig csak nyomtatott poszteren láttam. Ez a fickó karolta át a derekamat, és húzott olyan közel magához, hogy éreztem a dezodorja kellemesen férfias illatát. Mielőtt gondolkodhattam volna, eltoltam magamtól. Aztán meghallottam a saját hangomat is. Furcsa volt, színtelen, mintha nem is az enyém lett volna. Köszö... nöm nyögtem. Már jól... vagyok. A félisten közelebb tolta a képét az arcomhoz és kutatón bámult a szemembe. Biztos? Biz... tos. Nézz csak a szemembe! förmedt rám. Ekkor akkora marhaságot kérdeztem, hogy később, ha rágondoltam, egyből elöntött a szégyen. Meg akarsz... hipnotizálni? A fickó, Mike Longhorn felnevetett. Mit mondjak, nem volt valami barátságos a nevetése. Akar a fene mondta. Csak azt akarom látni, hogy nem zavaros-e a szemed. Agyrázkódásod is lehet. Na, meg tudsz állni egyedül is a lábadon? Különben elsőéves vagy, hogy még nem láttalak? Aha. Gyógyszerésznek készülök. Óvatosan, nehogy észrevegyem, eleresztette a derekamat. Én azért persze észrevettem. Kissé még zavart lehettem, különben nem folytattam volna az ostoba kérdések sorozatát. Te... megcsókoltál engem? Ember nem vágott még olyan meghökkent képet a világ teremtése óta, mint ő. Én? nyögte. Dehogyis csókoltalak! Eszem ágában sem volt, és gyaníthatóan nem is lesz. Akkor... én mit éreztem...? Mesterséges lélegeztetést, kislány. Nem tudhattam, hogy nem állt-e meg a szíved. Annyi pulzusod sem volt, mint egy kismacskának. Azonkívül még szívmasszázst is alkalmaztam... Hé, a szentségit, csak nem értetted azt is félre?

20 Olyan rémült hangon kérdezte, hogy majd visszaestem tőle a kőre. Szerencsére még útközben sikerült meggondolnom magam, és meg is értettem a riadalmát. Más se hiányozna neki, minthogy a Saintfleur lánnyal történt konfliktusa után ismét kétes kalandba keveredjék. Több tanúm is van rá, hogy így történt mondta idegesen. Elmentek az órára, de megfigyeltek mindent. Na, akkor én is megyek. Látom, jól vagy, nincs már rám szükséged. Legközelebb, ha esik az eső, húzz valami normális cipőt. Ment volna, de a karjába kapaszkodtam. Szédülök mondtam. Mélyen a szemembe nézett, mintha ismét csak azt vizsgálgatná, nem homályos-e. Aztán váratlanul elengedett, sőt eltolt magától. Na, ebből elég! mondta száraz hangon. Nem tudom, szándékosan vágtad-e hanyatt magad, de nem is érdekel. Tudod, mire gyanakszom én, kislány? Hogy pontosan tudtad te, miért huppansz a kőre, csak aztán túl jól sikerült a terved. Igen, én vagyok a híres-nevezetes Mike Longhorn, aki minden lányt az ujja köré csavar. Csak hát az a helyzet, szivi, hogy ha meg akarok ismerkedni valakivel, akkor magamtól akarok megismerkedni vele. Érted? Most pedig tűnés! És vésd jól az agyadba: tanúim vannak rá, hogy nem én kezdtem ki veled. Nem szólt egyetlen szóval sem többet, megfordult, és zsebre dugott kézzel elindult a kikövezett úton ismeretlen célja felé. Én meg ott maradtam, és úgy éreztem, hogy azonnal leég a képemről a bőr. Csak akkor vettem észre, hogy néhány lány mindvégig ott állt a közeli fák alatt, s egyfolytában bennünket bámult, miközben reménytelenül potyogott a nyakukba az eső. Lehajtottam a fejem és hazasántikáltam. Éppen kimásztam a fürdőkádból, amikor Maggie Wilson rám rontott. Kivágta a fürdőszoba ajtaját elfelejtettem bezárni, 5

21 és úgy bámult ram, mintha akarna tőlem valamit. Riadtan magam elé kaptam egy törülközőt, és csak akkor nyugodtam meg, amikor lecsüccsent a fürdőkád szélére. Semmi pánik emelte fel a kezét. Nem vagyok leszbi, csak aggódtam érted. Jézusom, hiszen te telis-tele vagy kék meg zöld folttal. Hát, szívem, ez pokolian fog fájni. Mi a frász történt veled? Elcsúsztam a kövön panaszkodtam. A francba is, fel kellett volna hívnom a figyelmedet arra a csekélységre, hogy esőben életveszélyes ez a rohadék út. Megcsóválta a fejét, majd előrehajolt és ram mosolygott. Hallom, jó kezekbe kerültél. Mike Longhorn segített fel bólintottam. És azt is hallom... Mesterséges légzést adott folytattam. Maggie óriásit nyelt. Szájból szájba? Aha. Maggie a kád szélébe kapaszkodott. Uramisten, én mindjárt elájulok az irigységtől. És... milyen volt? Micsoda? Hát a lélegeztetés, te ártatlanság! Amikor ott volt a szája a szádon, hogy mást ne is mondjak. Nem tudom feleltem. Nem emlékszem rá. Maggie Wilson eleresztette a kád szélét és térdre huppant mellette. Úgy nyújtotta felém a kezét, mintha imádkozni akarna. Jézusom, ez nem lehet igaz! Elesel, Mike Longhorn szájból szájba lélegeztet amint hallom, még a cickódat is megnyomkodta, te meg nem emlékszel semmire? Uramisten, hát miért pont ilyenekkel teszel mindig csodát, nem azokkal, akik élni is tudnának vele! Az igaz, hogy egyszer azt mondtad, hülyéké a mennyek országa, de ez itt még nem az, még akkor sem, ha az Elnök meg is próbálja elhitetni velünk. Gyere, te szerencsétlen, bújj ki a kádból, bekenlek valamivel. Egyszerre csak szédülni kezdtem, és kénytelen voltam belékapaszkodni. Még hallottam ijedt kiáltásait, aztán elsötétedett előttem a

22 világ. Azon az éjszakán ismét megjelent előttem. Ha jól számolom, négy éve is elmúlt, hogy utoljára láttam, de őszintén mondom, nem is hiányzott. Ami akkor történt, igyekeztem mindörökre elfelejteni. Mintha nem is velem történt volna. Amikor néha éjszakánként felriadtam, és nem láttam önmagamon kívül senki mást a szobámban, abban reménykedtem, hogy talán nem is látogat meg többé. Ha mázlim van, mindörökre megszabadultam tőle. Nem tudom, ki volt, de nem is érdekelt. Hajlamos voltam elhinni, amit Evita Morales magyarázott. Hogy tudniillik, vannak éjszakák, amikor ismeretlen okból kinyílnak azok a kapuk, amelyek az élők és a halottak világát elválasztják egymástól. Ilyenkor néhány halott lelkének sikerül közénk lopakodnia, és megpróbálnak beleavatkozni az életünkbe. Ám a kapuk csak rövid időre maradnak nyitva. Hogy mennyi ez a rövid idő? Ki tudja? Amikor a kapuk becsukódnak, ismét magába zárja őket a túlvilág. És talán nem is tudnak kijutni belőle soha többé. Abban reménykedtem, hogy az én látomásom mögött is végleg becsukódott a szellemvilág kapuja. De ezen az éjszakán ismét láttam. Amikor kinyitottam a szemem, az ágyam mellett állt, és aggódva nézett le rám. Felültem, s bár szörnyen fájt minden tagom, felemeltem a karom és az ajtó felé mutattam. Mintha bizony szüksége lett volna ajtóra a távozáshoz. Tűnj el! könyörögtem neki. Tűnj a fenébe! Mit akarsz már megint tőlem? Nem akarlak látni, nem érdekel, ki vagy, nem tartozom hozzád, és te sem tartozol hozzám. Te már örökre másokhoz tartozol, fogalmam sincs róla, miért engem szúrtál ki magadnak. Ha ennyire ragaszkodsz hozzám, megkönyörülsz rajtam. Menj el, és hagyj örökre magamra! A jelenés most is ugyanúgy volt öltözve, mint négy évvel ezelőtt, amiből azt a következtetést vontam le, hogy abban a másik világban nem cserélgetik gyakran a ruhájukat. Szép és 6

23 komoly volt az arca: nem látszott rajta, hogy megsértődött volna, amiért el akarom kergetni. Éppen ellenkezőleg. Kinyújtotta a karját, fölém hajolt, és a homlokomra tette a kezét. Hideg volt a tenyere, és mégis kellemes. Bódító, mintha mentolos borogatást tettek volna rám. Nem szólt egyetlen szót sem, de a tekintete azt ígérte, hogy ezután majd gyakrabban találkozunk. Behunytam a szemem, és rövid ideig úgy is tartottam. Amikor kinyitottam, már nem volt a szobában. Másnap délután csoda történt. Nem az ismeretlen, kísértetasszony látogatott meg ismét, hanem valaki más. De ő sem keltett kisebb feltűnést, mintha az éjszakai jelenés bukkant volna fel teljes, földig érő pompájában a házunkban. A látogató maga Mike Longhorn volt. A bálvány, a lányok álma, a csapatkapitány. Nos, ehhez képest olyan szelíden kopogtatott be hozzánk, mint egy elsőáldozó. Jó sokáig kopogtathatott szegény, amíg az alsó szinten lakó Maggie meghallotta. Kinézett az ablakon, meglátta Mike-ot, ám ahelyett, hogy beengedte volna, a szívéhez kapott és legalább öt percig lihegett a falhoz dőlve. Szegény Mike meg csak kopogott, kopogott, míg végül Stacy engedte be. Nos, az volt a nagy helyzet, hogy Mike Longhorn engem keresett. A nyavalyás kis elsős Debby O'Harát. És ez kérem szépen, maga volt a csoda. Lakótársaim ennek megfelelően is viselkedtek. Amíg Mike Longhorn felfelé ballagott a lépcsőn, egyre ott lopakodtak mögötte, alig néhány lépésnyire tőle. Még akkor is a háta mögött bujkáltak, amikor Stacy kiáltozására kijöttem a szobából a folyosóra. Mit mondjak, nekem is földbe gyökerezett a lábam, amikor megpillantottam Mike-ot. Ráadásul még rám is vigyorgott, ami még félelmetesebbé és érthetetlenebbé tette a jelenetet. Annyira vérfagyasztó volt a vigyora, mintha egy indián fövök vigyorgott volna rám teljes 7

24 harci fegyverzetben, skalpoló kést szorongatva a kezében. Hi, Debby mosolygott, ahogy felbukkantam előtte. Hogy vagy? Mi a fenét lehet erre mondani? Hát... jól feleltem. Jól vagyok, Mike. Ahogy végignézett rajtam, észrevettem, hogy az ajkába harap, mintha csillapítani akarná vele az idegességét. Hát... nem nézel ki valami jól dünnyögte. Kénytelen voltam én is mosolyogni, pedig a fenének sem hiányzott. A szám is fájt és az orrom is. Csak reménykedhettem benne, hogy nem tört el. Majd elmúlik mondtam, és legyintettem mellé. Ekkor meg a csuklóm kezdett sajogni. Mike röpke pillantást vetett a két lopakodóra, akikhez éppen abban a pillanatban Ann Gordon is csatlakozott. Azt hiszem... beszélnünk kellene, Debby mondta laposakat pislogva. Hát... beszéljünk bólintottam. Mike megrázta a fejét. Ne itt mondta. Valahol másutt kellene. Gyerünk be a szobámba! javasoltam. Inkább sétáljunk egyet intett a fejével a láthatatlan külvilág felé. Akkor viszont fel kell öltöznöm sóhajtottam, mert nem volt rajtam egyéb, csak egy gyűrött blúz és egy csíkos, rövid szoknya. Mike Longhorn bólintott. Odalent megvárlak. Oké? Aztán feleletet sem várva, megfordult és sebesen lerobogott a lépcsőn. Észre sem vette, hogy három pár irigyen fénylő lányszem gurul utána. Igyekeztem gyorsan öltözni, de még így is beletellett cirka húsz percbe, amíg menetkész állapotba kerültem. Mondanom 8

25 sem kell, hogy a három pár szem gazdája egyre ott sürgölődött körülöttem, és úgy akadályozott az öltözködésben, ahogy csak tudott. Jézusom, Debby! nyögte Maggie. Mike Longhorn randira hívott téged! Biztosan nem randira tiltakoztam, miközben nemcsak a szám járt, hanem a kezem is. Csak... beszélni akar velem. Mégis, mit gondolsz, miről, te szerencsétlen? Hát... azt nem tudom mondtam. Talán arról, hogy elestem, és... Tuti, hogy megbabonáztad a csókjaiddal... Azt csinálhatsz vele, amit csak akarsz. Te nem vagy normális! förmedtem rá. Egyáltalán nem is csókolóztam vele. Nem is voltam magamnál. Az csak egy izé... lélegeztetés volt. Mondd ki csak nyugodtan: szájból szájba. Csóknak is elmegy legyintett Stacy. Nincs mese, csókolóztál Mike Longhornnal. Nem csak csók volt ott csóválta meg a fejét irigyen Ann is. Volt ott még egyéb is. Mi a fenére célzol, Ann? kérdeztem dühösen, pedig tökéletesen tisztában voltam vele, mire céloz. Arra, hogy nemcsak csókolgatott, hanem meg is fogdosott. Nem fogdosott meg tiltakoztam. Szívmasszázst alkalmazott, ahogy ilyen esetben kell... Én is tanultam még odahaza... Lárifári! rekesztette be a vitát hatalmi szóval Stacy Wenger. Lesmárolt és megtapogatott. Úgy látszik, jólesett neki, és most folytatni szeretné. Gondold meg, Debby O'Hara, hogyan viszonyulsz hozzá! Hogyan... viszonyulok hozzá? nyögtem. Ezt nem értem... Jézusom! nyögte a mennyezet felé fordítva a szemét Maggie. Jézusom! Te tényleg ilyen hülye vagy? Figyelj, kislány fogta meg a könyökömet Stacy, és most valóban komolynak éreztem a hangját. Még mielőtt a lépcső aljára érnél, el kell döntened magadban, hogy mit akarsz. Érted?

26 Nem mondtam és nem is értettem. Ez a srác szeretne valamit tőled, nem is vitás, különben mi a fenének jött volna ide. El kell döntened, hogy teljesíted-e a kívánságait, vagy sem. Kívánsá... gait? Ne légy már hülye, szívem. Annyira nem lehetsz ostoba, hogy ne sejtsd, mi lehet az a kívánság. Ha úgy gondolod, hogy megteszed, amire kér, vagy követel tőled, isten nevében vágj bele a kalandba! Ha viszont egyszerűen csak imponál neked, hogy ez a fickó érdeklődik irántad, jobb, ha itt, közvetlenül a bejárat előtt tisztázod a szándékait. Megeshet, hogy tegnap valóban begerjedt tőled, amit nem is csodálok, mert olyan vagy, kis szívem, mint egy bimbódzó rózsa, ha srác lennék, én is ott sündörögnék a közeledben. De egyre figyelmeztetlek, Debby O'Hara! Vannak utak, amelyeken egyszerűen nem lehet megállni. Elindulsz egyen és bár tudod, hogy szakadék vár a végén, csak mész tovább, mert meg vagy győződve róla, hogy bármikor bárhol megállhatsz és visszafordulhatsz, ha akarsz. Azt hiszed, hogy mindig lesz annyi akaraterőd, hogy megtedd azt a bizonyos hátraarcot. Hát ebben tévedsz, szívem. Egyszer csak azt veszed észre, hogy már meg is történt, már benne is vagy a szakadékban. És még jegyezz meg valamit, Debby O'Hara! Ha egy lány belehuppan a gödörbe, biztos, hogy ő benne is marad, míg a másik vagy bele sem esik, vagy könnyedén kikapaszkodik belőle. Érted egyáltalán, amit mondok? Nem voltam egészen biztos benne, de azért bólintottam, miközben azt biztosra vettem, hogy én aztán semmiféle szakadékba nem fogok beleesni. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá, mit akarhat tőlem Mike Longhorn. Hamarosan megtudtam. Mike ismét csak végigvizslatott a szemével, amikor felbukkantam előtte feszes jeansemben és sárga csíkos blúzomban, de nem láttam rajta, hogy különösebb hatást tettem 9

27 volna rá. Vagy nem érdekelte a ruhám, vagy jól leplezte az érzelmeit. A hangján sem érződött, hogy ötös erősségű hurrikán dúlna a lelkében. Csinos vagy mondta közömbös hangon. Mit szólnál egy kis sétához? Mondjuk kisétálhatnánk a patakhoz... Nincs túl messze? aggodalmaskodtam. Relatív vonta meg a vállát. Egy féllábúnak bizonyára messze lenne, de nekünk nem. Hát... rendben van adtam meg magam. Csak... Igen? fordult felém. Nem zavar, hogy megláthatnak bennünket? Úgy értem... esetleg... Tudom, hogy érted vágott közbe. És egyáltalán nem zavar. Jól van mondtam. Erőt vettem magamon, és igyekeztem a szemébe nézni. Ez most egy... randi? Rám nézett és felnevetett. Valahogy gonosznak éreztem a nevetését. Randi? Nem, egyáltalán nem az. Erre mérget vehetsz. Minden sebem egyszerre kezdett sajogni, és mintha valami alaposan szíven ütött volna. Aztán egyszerre csak az agyamba villant valami. Mi van, ha azért akar a patak partján beszélni velem, mert... nos, mert meg akar ölni? Megfojt, és mindjárt bele is hajítja a hullámat a vízbe. Nem, ez lehetetlen! támadt fel bennem a józanság. Elvégre számos tanú van rá, hogy velem sétált, és ha bármi történne, nem kerülhetné el a felelősségrevonást. Nem, ez lehetetlen! Szavaimat mintegy megerősítendő, cirka tíz másodpercenként bukkantak fel előttünk fiúk és lányok, s kórusban köszöntötték Mike-ot. Engem is alaposan megnéztek maguknak, majd összesúgtak a hátunk mögött. Arra gondoltam, hogy nincs az az eszeveszett gyilkos, aki ezek után megpróbálná megölni a kiszemelt áldozatot. Úgy látszott, hogy Mike is felülvizsgálta magában a tervét. Amikor egy nagyobb csoport ismét elhúzott mellettünk, megfogta a könyökömet. Jól van, ne menjünk le a patakhoz, valóban messze van. Üljünk le inkább egy padra! Az utcácska egyik oldalán padok húzódtak egészen a

28 patakig. A viszonylag korai órán még nem üldögélt rajtuk senki, majd csak délutántól kezdve kezdenek benépesülni. Az a pad, amelyhez Mike vezetett, nem volt szembeszökő helyen, de azért nem takarták el bokrok vagy citrusok. Bárki akadálytalanul észrevehetett bennünket. Oké! bólintottam. Már egymás mellett ültünk, amikor Mike ismét megszólalt. Hát akkor... itt vagyunk. Köszönöm, hogy szóba álltál velem, Debby. Nincs mit mondtam zavartan. Mike megköszörülte a torkát. Bizonyára... hm... meglepődtél, hogy... meglátogattalak. Hát... valóban nyögtem. Először is, hogy vagy... Debby... értem alatta, hogy fájnak még a sebeid? Fájnak mondtam a igazságnak megfelelően. Mike bólintott. Én aztán tudom, hogy milyen az, ha az ember telis-tele van kék-zöld folttal. Bizonyára hallottál már rólam, tudod, hogy... focizom meg ilyesmi. Tudom bólintottam. Szóval... az a helyzet, hogy... tegnap csak azt tettem, amit az ösztöneim diktáltak mondta. Néha előfordul, hogy valakinek baja esik a meccsen, értem alatta, hogy elájul, meg minden, megáll a szíve, vagy ilyesmi... ezért mindannyian tudjuk, hogy milyen fontos ilyenkor az elsősegély. Ha szükséges, mesterséges lélegeztetés... szívmasszázs... szóval, ilyenek. Amikor elestél, és láttam az arcod és a pulzusodat... és a nyelved is némiképpen... a torkodban volt... ösztönösen cselekedtem. Köszönöm, hogy segítettél böktem közbe. Esküszöm, hogy csak a jó szándék vezetett! csattant fel inkább dühösen, mint barátságosan. Úgy érthettem a szavait, hogy nagyon sajnálja, amit tett, csakis 5 lehet olyan marha, hogy szántszándékkal kellemetlen helyzetbe hozza magát. Ott kellett volna hagynia a fenébe, hadd nyeljem le a nyelvem és fulladjak meg tőle. Tényleg köszönöm mondtam, és a kezére tettem a kezem. Úgy kapta el az övét, mintha parázs égette volna meg.

29 Nincs mit morogta zavartan. Csak... Igen? Szeretnék elmondani neked valamit dörmögte. Szemem sarkából láttam, hogy kivörösödik az arca, mintha erőnek erejével próbálna meg visszatuszkolni magába valamit. Biztos voltam benne, hogy a haragját. Haragudott magára, és természetesen rám is, amiért ebbe a nemszeretem helyzetbe keveredett. Nos mondta mély sóhaj kíséretében, csak annyit mondanék, hogy... szóval... két éve volt egy kellemetlen ügyem, amely szerencsére megoldódott... illetve lezárult. Méghozzá közmegelégedésre. Nem akarom részletezni, de elég zaklatásban volt részem miatta. Ezért... nem jönne jól nekem, ha... újabb ügybe keverednék. Ahogy kimondta, már tisztában is voltam vele, hogy mit akar tőlem. Meg akarja tudni, hogy nincs-e szándékomban jogi lépéseket tenni ellene. Például azért, hogy rám feküdt, és megtapogatta a melleimet. Ekkor én is elkezdtem haragudni rá. Alighanem az én arcom színe is vörösbe válthatott maradt még elég hely számára a kék és zöld foltok között. Hallottam róla mondtam. Miről? kapta fel a fejét. Hogy állítólag tévedésből bemásztál valakinek az ablakán... Felugrott és rám akart rontani. Csak az utolsó pillanatban sikerült visszafognia magát. Két keze már így is alaposan megközelítette a nyakamat. Szerencsére gyorsan magához tért. Előbb az utacska felé pislogott, hogy nem látta-e valaki a dühkitörését éppen senki sem járt az úton, majd rám nézett. Meg sem kísérelte visszatartani a haragját. Mi a franc közöd van neked ehhez? ordított rám. Mi a franc? Semmi mondtam. Csak hallottam róla. Ami pedig a tegnapi napot illeti... inkább köszönettel tartozom neked, mintsem hogy kellemetlenséget okozzak. Efelől nyugodt lehetsz. Most pedig mennem kell. Viszlát, Mike! Felálltam és az utacska felé indultam. Mike felugrott,

30 utánam ügetett, és elkapta a karom. Debby... kérlek... Debby! Igen? fordultam vissza. Lehajtotta a fejét és szinte a cipőmnek mondta, amit mondott. Mit gondolsz... azért lehetnénk mi még... barátok? Megfordultam és hazamentem. Nem jött utánam. 10 Amikor beléptem a házba, úgy tűnt, hogy nincs otthon senki. Felsétáltam a lépcsőn, kinyitottam a szobám ajtaját. Meghökkentem, és talán még fel is kiáltottam meglepetésemben. Ott ültek mind a hárman az ágyam szélén, mint a költöző madarak a fák ágain vagy a villanydrótokon. Hosszú másodpercekig pásztázott a szemük, aztán némi csalódottsággal az arcukon összenéztek. Túlságosan rendben találták ahhoz az öltözékem, hogy valami vad kalandra következtethettek volna belőle. Nos? robbant ki a kíváncsiság Maggie-ből. Mi volt? Mondj már valamit, mert szétrobbanok a türelmetlenségtől! Mivel kapcsolatban? kérdeztem. Jaj, ne csináld ezt, Debby fogta könyörgőre Stacy is. Csak azt mondd meg, hogy mi a fenét akart tőled? Beszélgetni mondtam. Csak? Csak. Mi fenéről? Nyugtalan volt miattam vontam meg a vállam. Azt akarta tudni, hogy nem történt-e bajom. Mint az orvosok, ő is felelősséget érzett a pácienséért. Elvégre akárhogy is, de az ő páciense voltam. Semmi más? Miért, mit gondoltál, mi történik majd velem? Stacy felállt az ágyam széléről és óriási kérdőjelként magasodott fölém. Csak ennyi? Hát akkor, kisanyám, te alaposan elcsesztél

31 valamit. Ez a pasas nem azért akart beszélgetni veled, hogy megtudakolja, mi a kedvenc színed, és hogy a nagypapádnak hány foga maradt nyolcvanéves korára, hanem valami másért. Végül is megállapodtatok a következő randiban? Bár Mike Longhorn valóban motyogott valamit, hogy legyünk barátok, vagy micsoda, randiban azonban nem állapodtunk meg. Magam részéről biztos voltam benne, hogy soha többé nem ülünk egymás mellett egy padon. És abban is biztos voltam, hogy a Mike Longhorn-ügyet, ha egyáltalán ügynek nevezhető az a kis affér, ami köztünk zajlott, mindörökre lezártam. Ebben viszont nagyot tévedtem. 11 Három nap múlva rám szállt a döglégy. Jó, tisztában vagyok vele, hogy nem szabadna ilyet mondanom, elvégre Lucy Shepherd nem tett nekem semmi rosszat, mégis azonnal Maggie szavai jutottak az eszembe róla. Ahogy a fejét tartotta, ahogy a fenekét riszálta és ide-oda lépkedett a tanulmányi hivatal előtti téren, egy zümmögő, táplálékot kereső légyre emlékeztetett. Igyekeztem kikerülni, nehogy akaratlanul is belebotoljak, ő azonban egyre csak felém zümmögött. Ezúttal is vékony, színes selyemruha volt rajta, hasa táján nagy, zöld folttal, amiről ugyancsak a döglegyek jutottak az eszembe. Ahogy látszólag céltalanul csoporttól csoportig ődöngött, a vak is láthatta, hogy keres valakit. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá, hogy ki az áldozat, de ha már ott voltam, és ott volt ő is, kinyitottam a szemem. Nem kis meglepetésemre Lucy Shepherd zümmögött még egy kicsit, köszönt ennek, köszönt annak, aztán egyenesen felém igyekezett. Hello, Debby! mosolygott rám. Hogy vagy? Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, elvégre még nem is ismertük egymást. Én ugyan tudtam, kicsoda, azt azonban nem tételeztem fel, hogy ő is tudna rólam. Sőt az volt a csoda,

32 hogy tudott. Lucy Shepherd már a sokadik szemeszterét végezte; normális körülmények között ügyet sem lett volna szabad vetnie az olyan nyomorult kis kezdőre, mint amilyen én voltam. És ő mégis odalépett hozzám, és olyan mosolyogva üdvözölt, mintha ki tudja, hány éve ismertük volna már egymást. Őszintén be kell vallanom, zavarba jöttem. S zavaromban majdhogynem ismét elterültem a kövön. Hello nyögtem, és talán még el is pirultam egy kicsit. Lucy Shepherd jóindulatúan mosolygott rám. Te még nem ismersz engem, igaz? Még nem nyögtem, ami persze nem fedte egészen a valóságot. Lucy Shepherd vagyok bólintott és tovább mosolygott. Különben kétlem, hogy ne hallottál volna még rólam. Aki Maggie Wilsonnal lakik egy házban, annak név szerint ismernie kell az egyetem mind az ezerhatszáz hallgatóját. Maggie Wilsonnál nincs pletykásabb lény a világon. Gondolom, rólam is leszedte már a keresztvizet. Nem igaz? Meg sem mukkantam, inkább a vállaim közé húztam a fejem. Persze nem kívánom, hogy bevalld legyintett. Díjazom, hogy nem vagy árulkodós. Különben, ahogy elnézlek, nem vagy rossz darab, az biztos. Nagyot nyeltem. Mi a fenére akar ez a nő kilyukadni? Nem csodálom, hogy megakad rajtad a pasasok szeme. Rajtam? nevettem el magam. Úgy éreztem, hogy nevetésem sokkal inkább kényszeredettnek tűnik, mint őszintének. Hát persze hogy rajtad, nem is rajtam. Nekem valahogy nincs szerencsém velük. Hát neked? Mondhattam volna, hogy nekem egyáltalán nem volt még semmiféle ügyem semmiféle pasassal; sem olyannal, akivel szerencsém lett volna, sem olyannal, akivel nem. Bár, őszintén szólva, azt sem tudtam, hogy valójában mit is jelent az, ha valakinek szerencséje van velük. Nem sétálunk egyet? kérdezte Lucy Shepherd, s mielőtt ellenkezhettem volna, már belém is karolt, és vonszolni kezdett a térről nyíló egyik ösvény felé. Megfordult ugyan a

33 fejemben, hogy ellenállok, de aztán csak hagytam vonszoltatni magam. Nem akartam nevetségessé válni a többiek előtt. Akkor még azt hittem, hogy minden hallgató kizárólag Debby O'Harát figyeli, hogy alkalomadtán jót nevethessen rajta. Később persze rájöttem, hogy valamennyi kezdő így érez, és csak az első vizsgák után veti le a szorongását. Nem sétáltunk sokáig. Mintegy tíz lépés után Lucy eleresztette a karom, és amikor megálltam, felém fordult. Akkor hát beszélgessünk egy kicsit. Immár nem volt barátságos a hangja, sokkal inkább fenyegető. Felhúztam a szemöldököm és igyekeztem farkasszemet nézni vele. Elégedetten nyugtáztam, hogy néhány hosszú másodperc után ő ereszti le először a szeme előtt a redőnyt. Szóval, te vagy az a Debby O'Hara morogta megnyalva a szája szélét. Azt mondták nekem, hogy egy zöld béka vagy. De ez nem igaz. Ki... mondta ezt? kérdeztem nagyot nyelve. Nem mindegy? vonta fel a vállát. Nincs jelentősége. Valaki megnézett magának, és ő mondta. De tévedett a hülyéje. Már nem vagy az. Vagy legalábbis nemsokára nem leszel az. Hát... mi leszek? kérdeztem könnyedén. Igyekeztem lazának mutatkozni, bár őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, mire megy ki a játék. Bombázó, szívem. Ezek a srácok ott és a terecske felé mutatott, ahol egyre nagyobb lett a zsivaj két év múlva a lábadnál heverésznek és a cipődet nyaldossák, mint a kutyák. Ezt én mondom neked, Debby. Ne vacakolj, kérlek... Lucy felhúzta a szemöldökét. Miért vacakolnék? Nekem aztán jó szemem van, ezt elhiheted, kisanyám. Én meglátom benned a nagy lehetőséget. Bombázó leszel, hacsak... Jelentőségteljesen megállt és felemelte a mutatóujját. Hacsak? nyögtem megbabonázva a mutatóujjától. Hacsak nem történik a bájos kis pofikáddal valami mondta. Ez aztán már fenyegetés volt a javából. Úgy éreztem,

34 mintha elkezdett volna lepotyogni rólam az a sok gátlás, amit a bőröndjeimen kívül magammal hoztam hazulról. Mire gondolsz? kérdeztem. Akkor tudatosult csak bennem, hogy milyen szerencsétlenül is nézhetek ki. Úgy állok előtte, összegörnyedve, mint ahogy Dávid állhatott hajdanán Góliát előtt. Ő pedig, bár nem volt lényegesen magasabb nálam, valahogy mégis felettem lebegett. Mindig történhet baleset vonta meg a vállát. Ahonnan én jöttem, ott például néha egészen furcsa dolgok történtek. Lakott egy lány az utcánkban... szép, barna bőrű, indiánkeverék csaj. Én mondom, ritkán láttam nála dekoratívabb jelenséget. Olyan finom volt az arca, mint a bársony... egészen addig, amíg ki nem készítették. Éjszaka jött haza, útközben elkapták és megdolgozták egy éles késsel az arcát. Amikor legközelebb találkoztam vele... esküszöm, majdnem elsírtam magam. Hm. És mi ebből a tanulság? kérdeztem, némiképpen magamhoz térve. Te még nem ismered az itteni viszonyokat, szívem mondta Lucy, miközben ismét visszatért a mosoly az arcára. Új lány vagy itt még, jó ha tisztába jössz bizonyos szabályokkal. Még nem akadt senki, aki figyelmeztetett volna rájuk mondtam. Ekkor már lényegében véve nyugodt voltam, csak a torkom szorította össze még valami. Azért vagyok itt, hogy felsoroljam őket simogatta meg a karom. Nem is sejted, mekkora szolgálatot teszek vele neked. Nem is tudom, hogy köszönjem meg... Csak hallgass meg, szívem! Legalább nagyjából sejted, mire akarok kilyukadni? Hát... nemigen. Pedig egyszerű. Akadnak ismerőseim, akik nem szeretik, ha a sarkukra lépnek, azaz a szerzett jogaikat megkérdőjelezi valaki, főleg egy taknyos orrú újonc. Úgy érted, hogy valakinek a sarkára léptem? Lucy rám mosolygott. Aha. És... ki az?

35 Lehet, hogy tudatlanságból tetted, sőt biztos vagyok benne folytatta zavartalanul. Van úgy az ember, hogy egyszerre csak történik valami vele, és máris benne van a zűrzavar legközepében. Aztán olyan is van, hogy valaki cápának képzeli magát, ragadozónak, s megpróbálja elragadni más zsákmányát. Például a tiédet? Lucy felnevetett. Ó, nem, egyáltalán nem. Tudod, szívem, természetem szerint magam is cápa vagyok, csak éppen az okosabbak közül. Én mindig felmérem az erőviszonyokat. Ha erősebb kerül a közelembe, megrázom az úszóimat és eltűnök a környékről. Nem vagyok biztos benne, hogy pontosan értem-e, amire célzol. Lucy ismét nevetett és hogy teljes jóindulatáról biztosítson, megsimogatta a fejem. Érted te ezt, Debby, persze hogy érted. Hiszel a véletlenekben, szívem? Hát persze. Én is, Debby. Jóllehet, vannak jelenségek, amelyek véletlennek tűnnek, mégsem azok. Például, ha valaki álló helyzetben hanyatt esik, amikor Mike Longhorn a közelébe ér... hát, ez azért furcsa véletlen lenne. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy nem a véletlen ruhájába öltözött szándékosságról van-e szó. Már korábban is felfogtam, mire megy ki a játék, most azonban már biztos voltam benne. Arra célzol, amikor Mike... felsegített... És úgynevezett mesterséges légzést adott neked. De hát az tényleg az volt! Jól van, cicám, engem nem kell meggyőznöd, nem rólam van szó. Van egy kínai közmondás, amely szerint nem elég ártatlannak lenni, annak is kell látszani. Te viszont nem látszol ártatlannak, drágám. Szerintem te egy számító kis dög vagy, aki már otthon, egy istenverte, kicseszett porfészekben elhatározta, hogy amint az egyetemre ér, elkapja a legmenőbb srác nyakát és el sem ereszti többé. Láttam én már ilyet, nem is egyet. Az élet azonban nem mindig olyan egyszerű, mint azt az istenverte, kicseszett porfészkekből ide szabaduló zöld békák

36 gondolják. Ez itt és körbemutatott a nagylányok és a nagyfiúk játszótere, ahova a kis pockoknak a már említeti porfészkekből nem ildomos belépniük. Vagy ha már idepofátlankodtak valahogy, meg kell húzniuk magukat, különben baj érheti őket. Hát így van ez, kicsim. Valaki azt gyanítja, hogy te éppen ilyen vagy. Ezért most egyenesen megkérdezem tőled, Debby, hogy tényleg ilyen vagy-e? Nem hiszem mondtam. Nem vagyok ilyen. Okos kislány dicsért meg Lucy Shepherd. Azt mondod, hogy az a hanyatt esés és ami aztán jött, valóban a véletlen számlájára írandó? Azt bólintottam. És az andalgás Mike Longhornnal a fák között? Az is véletlen volt? Mike csak tudni akarta, rendben vagyok-e már. Ó, hát persze húzta el a száját. Mike olyan, aki csak úgy... minden hátsó gondolat nélkül randira hív valakit. Mikor lesz a következő randitok? Nem lesz következő randink mondtam. Na figyelj ide, Debby! csattant fel ismét a hangja. Te még nem ismered a srácokat... nem a taknyos, retkeslábú, vidéki tahókra, hanem a menőkre gondolok. Tudod, ezek a fickók másmilyenek, mint azok, akikhez odahaza hozzászoktál. Ezek, ha járnak is valakivel, és teszem azt, komoly szándékaik vannak is velük, még nem biztos, hogy nem kezdenek ki másokkal is. Mint a büfében, szívem. Itt is felcsípünk egy falatot, meg ott is. Az igazi stabilan lakik a szívük közepében, a perifériáján azonban mások is felbukkanhatnak. Vannak lányok, akik viszont nem képesek elviselni ezeket a kis alkalmi kapcsolatokat. Nem tudom, meddig tartott volna a kiokosításom, ha meg nem unom. Általában is utálom, ha kioktatnak, azt pedig még jobban, ha megfenyegetnek. Ezért aztán sóhajtottam egyet és most én fogtam meg Lucy karját. Figyelj rám, szivi... Szemem sarkából láttam, hogy a Döglégy arca megrándul. Valahogy nem tetszett neki, hogy szivinek neveztem. Az a helyzet, hogy sajnálatos módon valóban hanyatt estem, és meg is ütöttem magam rendesen. Lehet, hogy

37 nevetséges a dolog, de másokkal is előfordult már. Ami azután következett, arról nem tehetek, ugyanis nem voltam magamnál. Annak pedig, aki küldött, azt üzenem: nincs szándékomban Mike Longhorn után eredni, és pórázon sem szándékozom vezetni, még ha hagyná magát, akkor sem. Megnyugodhat az illető. Mondd meg neki! Lucy bólintott. Jól van, drágám, úgy legyen. Különben, ha valamire szükséged lenne, fordulj csak hozzám. Most viszont mennem kell. Ha pasast keresnél magadnak, és nem találnál, szólj csak nekem. Biztosan lesz néhány jó ötletem. Te különben tisztességes lány vagy... szinte sajnálom... Megvonta a vállát, megfordult, és elment. Mire visszasétáltam a térre, már csak alig néhányan álldogáltak az adminisztrációs épület előtt. Legtöbben a papírjaikba mélyedtek, és a tanterveiket tanulmányozták. Sóhajtottam és úgy gondoltam, hogy ideje nekem is munkához látnom; mindent elhagyni mögöttem, ami a régi életemben fontosnak számított. Az éjszakai látogatómat és a soha el nem feledhető gyilkosságokat is. 12 Azt hittem, jó darabig nem látom Lucy döglegyet, de az élet a saját törvényei szerint zajlik. Néha bizony alaposan megtréfál bennünket. Este kilenc felé sikerült átvernem a lakótársaimat, így egyedül indulhattam sétálni. Azt hazudtam szegényeknek, hogy vissza kell még mennem az irodába ezekben a napokban a késő esti órákig nyitva tartott és el kell intéznem valamit. Természetesen távolról sem ez volt az ok, amiért leléptem tőlük. Egyszerűen csak egyedül akartam maradni egy kicsit. Bár valóban kedves lányok voltak, és kezdtem megszeretni őket, nem szoktam még hozzá, hogy a nap minden percében ott locsogjon valamelyikük a közelemben. Nem tudom, miért, de azt a padot vettem célba, amelyen az

38 elmúlt napon Mike Longhornnal ücsörögtem. Egyáltalán nem azért ültem pont oda, mintha nosztalgiám lett volna a személye iránt; egyszerűen arról volt szó, hogy le kellett ülnöm valahova és éppen ez a pad volt megfelelő közelségben. Ráültem hát, és magam elé bámultam. A hold ezekben a percekben kelt fel és egyre magasabbra kapaszkodott az égen. Jó fél óráig ülhettem mélyen a gondolataimba merülve, mert mire felriadtam, már a paddal szemben nyújtózkodó fák csúcsa fölött járt. Akaratom ellenére is Mike Longhorn körül kószáltak a gondolataim. Azon törtem a fejem, hogy vajon ki lehet az a lány, aki belezúgott, és nem is akarja veszni hagyni kiszemelt zsákmányát. Talán maga Lucy? Leadta nekem a nagy szöveget, hogy más nevében beszél, a valóságban viszont a saját féltékenysége az, ami a száját mozgatja. Vajon mire lenne képes Lucy, ha mégiscsak szövődne valami köztem és Mike Longhorn között? Ingerülten megráztam a fejem, és megpróbáltam elhessegetni magamtól az ostoba gondolatokat. Hiszen még az sem biztos, hogy tetszik-e nekem Mike Longhorn. Igaz, jóképű fiú, meg minden, csakhogy amit eddig hallottam felőle, az egyáltalán nem csábító. Hogy is mondta Lucy Shepherd? Neki és a hozzá hasonlóknak alapvetően mások a szokásai, mint a közönséges halandóknak. Hiába is foglalod el a szívük közepét, soha nem birtokolhatod az egészet. Meg kell osztoznod azokkal, akik a perifériákról nyújtanak nekik vigasztalást. Hát ha Mike Longhorn is ilyen, akkor kell a fenének. Ha egyszer majd lesz valaki, akinek a szíve közepébe kerülök, én bizony nem leszek hajlandó eltűrni a konkurenciát! Arról nem is beszélve, hogy Mike Longhorn nem mutatta jelét, hogy vonzódna hozzám. Az, hogy hajlandó volt segíteni rajtam, még nem jelent semmit, illetve nem sokat. Sportemberként belénevelték, hogy ha valakinek segítségre van szüksége, ne fusson el tőle. De semmi több. Bizonyára ezerszer is megbánta már, hogy nem sétált el mellettem, amikor hanyatt vágtam magam. Éppen itt tartottam, amikor megzördült a közelemben valami. Ág reccsent, mintha valaki rálépett volna. Időm sem volt megijedni, máris felcsattant egy ingerült női hang.

39 Hol van már az a rohadt pad? A hang ismerős volt, bár nem tudtam, kié. Mintha Mike Longhorn hangját hallottam volna válaszolni neki. Vigyázz, mert nekimész! Sssz! Azt hiszem, ráléptem valamire. Már itt is van. Éppen ideje! Csurom víz lett a cipőm. Téged aztán nem könnyű puskavégre kapni! Háromszor is kerestelek délután. Sajnálom mondta a férfihang. Akadt egy kis dolgom. Hogy hívják? Ugyan már, szívem, megint kezded? Össze kellett állítanom a kötelező olvasmányok listáját... Jól van, csak megkérdeztem. Különben felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Addig a pontig, ameddig megengedem neked. Világos? Világos, csak éppen felesleges folyton figyelmeztetned rá, hogy a rabszolgád vagyok. Jó, ha ezt napjában többször is elismétled magadban. Valóban az vagy, lelkem. Az utóbbi időben mégis mintha kerülnél. Honnan veszed ezt az őrültséget? Érzem. Vagy tévednék? Persze hogy tévedsz. Semmi oka, hogy kerüljelek. Remélem is. És most megcsókolhatsz. Kérlek, szívem, most ne, jó? Valahogy nem vagyok abban a hangulatban... A lány hangja ismét felcsattant. Te akkor vagy csókolódzós hangulatban, amikor felszólítalak rá, oké? Ezt egyszer már megbeszéltük. Természetesen, de... Akkor csókolj meg! Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem, le kell lépnem. Semmit sem utálok jobban, mint kilesni mások legbensőbb titkait. Kivéve persze, ha ki akarom lesni őket. Ez esetben viszont nem erről volt szó. Minél gyorsabban minél távolabbra akartam kerülni a láthatatlan padtól. Felálltam, és el akartam tűnni, ám akkor rádöbbentem, hogy reménytelen fába akarom vágni a fejszémet. A hold

40 éppen szemben velünk fürdöcskézett az ég vizében; szinte nappali fényben ázott az ösvény. Lehetetlen, hogy ne vegyenek észre. Az, hogy én nem látom őket, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ők se látnának meg engem. Így hát kénytelen-kelletlen tovább hallgattam a beszélgetésüket. Ez kellemes volt dünnyögte a női hang. Jól csókolsz, rabszolga. Tudod, hogy nem szeretem ezt a stílust nyafogta kedvetlenül a férfihang. Nem baj, szivi. Az a fő, hogy nekem tessék. Ha lenne egy kis időnk még egyébre is, megkérnélek, és te azt is megtennéd nekem, ugye, szivi? Mély hallgatás után a lány felnevetett. Ne izgulj, nem akarok semmi forrót tőled! Most nem. Csak imádom, ha kínozhatlak és megalázhatlak. Kérlek, szívem... Jól van, odébb ülhetsz, ha akarsz. Bár végül is nem egészen értelek, nagyfiú. Mások boldogok lennének, ha megcsókolhatnák a lábamat, te pedig mindent megkaphatsz tőlem, amit csak akarsz, és mégis kedvetlenül teszed. Bezzeg akkor... Csak nem zuhantál bele valakibe? Jól tudod, hogy nem. Szeretném, ha így lenne, mert nincs veszélyesebb a szerelmesnél. Aki szerelmes, az könnyen elveszíti a kontrollt önmaga és a nyelve felett akaratlanul is fecsegni kezd. Te pedig jól tudod, hogy gyűlölöm a fecsegőket. Ugye te nem fecsegsz sokat, szivi? Egyáltalán nem fecsegek. Ezt el is várom tőled. Azt mondtad, beszélni szeretnél velem. Talán a terhedre vagyok, hogy ilyen gyorsan le akarsz rázni? Dehogyis vagy a terhemre. Akkor csókolj meg megint! De istenigazából, különben beléd rúgok! Úgy lapultam a padon, mint a riadt nyuszi. A fenébe is, egyre több olyasmit hallok, amit nem akarok hallani. Mi lenne, ha mégiscsak megpróbálnék lelépni?

41 Már-már megkezdtem volna a kockázatos visszavonulást, amikor a lány újra csak felcsattant. Most már elég legyen! Ha így csinálod, nem el-semmit. Nem tudnád jobban imitálni, hogy szerelmes vagy belém? Csak engem kívánsz... Pedig mindent megteszek, szívem siránkozott a másik. Jól van, hagyjuk a fenébe az egészet! pattogott a lány. S bár nem láttam, esküdni mertem volna rá, hogy összegyűrődött ruháját simítgatja le. Akkor hát beszéljünk komoly dolgokról! Szükségem van rád, szívem. Tenned kell valamit, mert nem hagy békén. Kicsoda? Hát ő. Lehet, hogy nevet is mondott, lehet, hogy nem, én mindenesetre nem hallottam. Valószínűleg az lehetett az oka, hogy közeledett felénk valaki az ösvényen. Lépései férfiléptek voltak, s egészen addig hallottuk a kopogását, amíg csak bele nem olvadt a semmibe. Mit csináljak vele? Tanítsd móresre. Végül is mi a fenét akar? Mit akarna? Pénzt. Tehát zsarol? Mennyi eszed van, hogy rájöttél! Különben téged is akar, szívem. Ez pedig, tudod, mit jelent? Itt az ideje, hogy kiiktassuk a játékból. Ezt én nem akarom, és nem is tudom... megtenni. Dehogynem tudod, szívem. Sose feledkezz meg róla, hogy ott van az a boríték a közjegyzőnél. Márpedig, ha felbontják... Már hallom is a csattanásokat. Tudod, mi csattog, szívem? Mi...? A börtöncellád ajtaja, drágám. Magyarázzam tovább? Nem szükséges. Akkor hát fogd be a száját! Hogy fogjam be? A lány hisztérikusan felsikoltott: Örökre fogd be! Jézusom... szívem... én azt nem bírom megtenni! A lány

42 lecsillapodott, és szinte bocsánatkérőn mondta: Akkor nagy baj lesz, drágám. De hát... hogy csináljam? Ez rád van bízva. Most pedig csókolj meg! Ez legyen a pecsét a beleegyezéseden. Aztán beállt a csend. Hosszú ideig vártam, hogy vége legyen a csóknak, de sehogy sem akart vége szakadni. Ki tudja, meddig kuporoghattam volna a padon, ha a hold végre el nem tűnik egy nagy, széles levelekkel telitűzdelt faág mögött. Ekkor óvatosan felálltam és a legközelebbi bokor árnyékába húzódtam. Vártam még egy kicsit mindhiába. Vettem egy mély lélegzetet és kinyújtottam a fejem a bokor mögül. Nem messze tőlem kékre festett pad árválkodott. Már nem ült rajta senki. Nem tudom, mikor tűntek el, talán a holdfény szívta fel őket. 13 Hiába is próbálkoztam, képtelen voltam elaludni. Egyre csak azok a mondatok kavarogtak a fejemben, amelyeket a kékre festett padról hallottam. Nem tudtam eldönteni, vegyem-e komolyan az elhangzottakat, vagy vonjam meg a vállam, és ne is törődjek az egésszel. Úgy éreztem magam, mintha valamilyen piszkos dologba keveredtem volna. Legszívesebben beültem volna a fürdőkádba, hogy lemossam magamról a rám ragadt szavakat, de nem akartam felzavarni a többieket. Felültem és a félhomályba bámultam. Valakinek el kellene mondanom, amit hallottam, csak éppen nem tudom, kinek. Sajnos nem ismerek itt senkit, senki nem tudja, mit hagytam a hátam mögött, mikor idejöttem. És ha felhívnám Mr. Lordot? Itt van a kezem ügyében a telefonom, csak le kell nyomnom a megfelelő gombot, és... Nem, ezt nem tehetem! Először is éjszaka van, másodszor pedig megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem beszélek vele. Semmi közöm az FBI-hoz, nyugodtan akarok élni, nem óhajtok belekeveredni semmibe.

43 De ha még fel is hívnám, mi az ördögöt mondhatnék neki? Hogy kihallgattam két diáktársam beszélgetését, és azt véltem kihallani belőle ha éppen nem csókolóztak, hogy valaki nem tetszik nekik, és meg kellene szabadulniuk tőle. Képzelem, hogy Ethan mit gondolna rólam! Már azt hittem, örökre búcsút mondtam a minden lében kanál Debby O'Harának, és most, évek múlva nem előkerült a süllyesztőből?! Azt hittem, megnyugszik végre az egyetemen, ott, az isten háta mögött, de nem, ez olyan, hogy ott sem fér a bőrébe. Eszement történetekkel traktál, miközben azt hiszi, hogy sem én, sem az FBI nem való másra, minthogy az ő agyszüleményei után nyomozzon.ˮ Dühösen a párnámra csaptam, felemeltem, és betakartam vele a fejem. Aztán gyorsan lekaptam róla. Mielőtt a fejemre szorítottam volna, mintha egy magas, bokáig érő ruhába öltözött női alakot láttam volna felsejleni az ágyam mellett. Mire kiszabadult a fejem a párna alól, már nem volt senki a szobában. Úgy aludtam el, hogy észre sem vettem. 14 A másnap reggel fejvesztett rohangálással kezdődött, ami egészen délutánig tartott. Aki járt már egyetemre, tudhatja, hogy egy elsőévesnek nincs éppen könnyű dolga. A szemeszter kezdetén pedig végképp nincs. Úgy fogalmazhatnám meg röviden a dolgot, hogy egy elsősnek meg kell találnia a helyét abban a közösségben, amelyben jó néhány évet szándékozik eltölteni. S ez vonatkozik nemcsak az átvitt értelmű helyre, hanem a valósra is. Másképpen szólva, el kell igazodnia a számtalan lakóépület, oktatóterem, szolgáltató épület, kanyargós ösvény, egyenes ösvény, park, kis tó, nagy tó, ez, az, amaz; szóval, a campus számtalan kiemelkedő és jelentéktelen pontja között. Ekkor még nem beszéltem a hivatalokról, a tanárokról, a felvehető órákról, a feliratkozásokról, a jelentkezésekről és egyebekről. Szóval,

44 volt mit tennem, az a lényeg. Talán említettem már, hogy a gyógyszerészeti karra jelentkeztem. Hogy miért éppen ide? Ez is ama rejtélyek közé tartozik, amelyekre nehezen tudok elfogadható magyarázatot adni. Igaz, hogy gyerekkoromtól fogva vonzódtam a gyógyszertárak, a drugstore-ok iránt; izgatott a vegyszerek szaga; tetszett az eladók szép, fehér, gondozott köpenye és a sok színes doboz a polcokon. Ezeken kívül viszont semmi egyéb. Hogy akkor mégis miért éppen a gyógyszerészetet választottam? Alighanem azért, mert amikor egyszer véletlenül az egyetem honlapjára klikkeltem a számítógépemen, az ő felvételi hirdetésüket találtam a legszellemesebbnek. A hirdetés egy nagy almát mutatott szép, kerek, piros almát, amelyből hirtelen és váratlanul egy kukac bukkant elő: szép, hosszú, kövér, fehér kukac. Olyan vérfagyasztó vigyor tilt a képén, hogy a gyengébb idegzetűek nyilván gyorsan tovább klikkeltek volna egy másik hirdetésre. Én azonban ott maradtam, és farkasszemet néztem a kukaccal. A kukac rám kacsintott és nagyot harapott az almába. Még csámcsogott is hozzá, ami a jólneveltség teljes hiányára mutatott. S ekkor az alma is feléledt. Kinyitotta eddig láthatatlan szemét, sóhajtozni kezdett, majd pirosból fonnyadt sárgára változott a színe. Azt hittem, ezzel vége, a kukac nyerte a menetet, de nem, mert amikor szegény alma már a végét járta, megjelent egy nagy, fehér, karcsú, szépen manikűrözött kéz, benne egy kis üveggel, és a tartalmával pofán löttyintette a kukacot. A kukac felsivított, kihullottak a fogai, vonaglott, és talán még a lábai is kipotyogtak volna, ha százlábú lett volna, csakhogy ő kukac volt, annak pedig nincsenek lábai. Mindenesetre a lé úgy kiütötte szegény kukacot, mint Mike Thyson azt a furcsa nevű fickót a kilencedik menetben. Nem mondom, sajnáltam is egy kicsit, amiért ilyen szörnyű véget ért, de beláttam, hogy ennek így kellett történnie. Az az élet rendje, hogy a jó győzzön a rossz felett. Mondanom sem kell, hogy a reklám tulajdonképpen egy szép allegória volt, és azt jelentette, hogy ha belénk esik emberekbe egy kukac, ami ugye, bármiféle betegség lehet,

45 akkor ott vannak a gyógyszerek, a gyógyszertárak és a gyógyszerészek, s ők így, együttesen kihúznak bennünket a pácból. Kicsit elgondolkodtam ugyan a kukacon meg az almán, de azért nem vontam le belőlük semmiféle elhamarkodott következtetést. Rövidesen aztán, sajna, bekövetkezett, amire számítanom kellett el kellett döntenem, hogy mi a fene legyek, ha nagy leszek. Nem kis probléma volt, az kétségtelen. Az volt ugyanis a büdös nagy helyzet, hogy semmi sem akartam lenni. Semmit sem akartam csinálni, teljesen meg voltam zavarodva. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy otthon akarok-e maradni a szüleim nyakán, sikítva tiltakoztam volna; ha megkérdezték volna tőlem, hogy akkor tán valamelyik főiskolán vagy egyetemen kívánnám-e folytatni a tanulmányaimat, hevesen megráztam volna a fejem. Semmit sem akartam csinálni, és semmi sem akartam lenni. Ma már persze tudom, hogy mitől volt mindez: valami poszttraumás izé uralkodott el rajtam, annak a sok szörnyűségnek az utóhatásaként, amelyen négy évvel ezelőtt átmentem. A gyilkosságokra és a nyomozásomra gondolok, amelynek során majdhogynem sikerült átküzdenem magam a másvilágra. Amit a szüleim számlájára írhatok pozitív értelemben, akkor az elsősorban a türelem volt. Nem sürgettek, nem tettek fel kellemetlen kérdéseket a jövőmet illetően, nem kiáltoztak velem egyszerűen csak vártak. Hátha egyszer csak megmozdul valami az agyamban és magamtól is kibököm, hogy mi a szándékom. Amúgy furcsa lány voltam, kerültem az embereket, beleértve eddigi barátaimat is. Mary-Lou és Pat is elmaradt lassan mellőlem; magányos farkas lettem, bár a farkas talán azért egy kicsit túlzás. Ahogy aztán a középiskola befejezése felé közeledtem, egyre gyakrabban találkozott a szemem szüleim várakozó tekintetével. Értettem én, hogyne értettem volna, mire várnak. Arra, hogy nyilatkozzam végre. Azt hiszem, megdöbbentek volna, ha a lelkembe láttak volna. Szerencsére nem láttak bele. Nem látták, hogy mi az, ami ott rejtőzik a mélyén, egyelőre még csak halvány kívánság formájában.

46 Ám a fehér, kövér kukac, és a fonnyadozó, piros alma döntésre késztetett. Így hát magam vágtam a dolgok elébe. Ebédnél történt, vasárnap. Anyám báránybordát sütött kukoricával, s nagyjából a felénél tarthattunk, amikor letettem a kést és a villát, s enyhén üveges tekintettel felmenőimre néztem. Gyógyszerész csúszott ki a számon a szó néhány szem kukoricával együtt. Nem is a szó keltett rémületet szegényekben, hanem a kukorica. Ahogy kinyögtem a gyógyszerész szót, s a kukorica is potyogni kezdett a számból, mindketten azt hitték, hogy tragédia történt. Vagy agyvérzést kaptam, vagy mellényeltem, rossz esetben egyszerre mind a kettő. Anyám sikított, a szívéhez kapott és az ő szájából is kihullott néhány szem. Tisztára úgy, mint a rémfilmekben, amikor földön kívüli kukacok potyognak a gyanútlan űrutazók szájából. Apám kezéből kiesett a kés és a villa az ő szájából nem potyogott kukorica, mivel utálta, és krumplit evett inkább viszont nagyokat ordított. Csak akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy nincs semmi bajom. Éppen ellenkezőleg; olyan törvénytelenül vigyorgok, mintha megbuggyantam volna. Mi történt... Debby? lihegett apám, és még mindig nem hitte el, hogy nem a talpam készülök feldobni. Ráharaptál a nyelvedre? Bocs ráztam meg a fejem és ittam néhány korty vizet. Csak... eszembe jutott valami. A frászt hoztad rám mondta anyám szemrehányóan a szívét masszírozva. Apám fürkészve nézett rám. Nem akartál mondani valamit? Sóhajtottam egy nagyot, és igyekeztem szelíden mosolyogni. Eszembe jutott valami ismételtem. Micsoda? kíváncsiskodott az apám. Hogy... mi szeretnék lenni. Ami ezután következett, az is sci-fibe illő jelenet volt. Mindketten úgy megdermedtek, mintha az a bizonyos bomba hullott volna a kertünkbe, amely sóbálvánnyá változtatja az

47 embereket. Nem öli meg, csupán sóbálványt csinál belőlük, és azt sem hosszú időre. Csak addig, amíg a támadó katonaság el nem foglalja az országot, s amikor a sóbálványok magukhoz térnek és mozogni kezdenek, döbbenten fedezik fel, hogy immár egy másik ország alattvalói. Például az óriáspókok országáé, s az óriáspókok belőlük táplálkoznak, ha megéheznek. Márpedig köztudott, hogy azok aztán mindig éhesek. Apám megrázta fejét, erre megtört a varázs. Anyám újra eltátotta a száját: nem voltam biztos benne, hogy az örömtől vagy a rémülettől-e. Úgy érted... ha befejezted... azaz... nyártól... Úgy értem mondtam. És micsoda? Asztalunkat elöntötte a várakozás csendje. Talán még a kukoricaszemek is visszafojtották a lélegzetüket a tálban. Na és... micsoda? csatlakozott apámhoz elhaló hangon anyám is. Összeszedtem minden erőmet és megismételtem, amit egyszer már kimondtam. Gyógyszerész. A szó lehullott az asztalra, és ott is maradt. Gyógyszerész? visszhangozta kis idő múlva az apám. Gyógyszerész? rántotta fel a szemöldökét anyám. Az mondtam. Újra csend. Nem barátságtalan, de azért mélyreható, elgondolkodó csend. És... miért? törte meg aztán az apám. Ismét rájuk vigyorogtam és pusztítani kezdtem a kukoricát. Csak akkor válaszoltam, amikor már legalább három kanállal lenyeltem. Ki akarom nyírni a kukacokat mondtam. Jézusom! nyögte anyám. Jézusom! Apám erősen tartotta magát. Sápadt volt ugyan, de nem engedte, hogy eluralkodjék rajta a pánik. Milyen kukacokat... Debby? Az almakukacokat mondtam. Trutymót löttyintek rájuk, de előtte kimanikűrözöm a körmeimet. Immár világos volt minden.

48 Debby O'Hara megbolondult. 15 Végül azért csak rendbejöttek a dolgok. Őseim felfogták, hogy nem buggyantam meg legalábbis nem annyira, hogy közveszélyes lennék. Képtelenek voltak ugyan megérteni, hogy miért éppen gyógyszerészetet akarok hallgatni, amikor mindeddig semmi hajlandóságot sem mutattam a gyógyszerek vagy gyógyszerészet iránt, végül is belenyugodtak a dologba. Amikor pedig meggyőződtek róla, hogy valóban komolyak a szándékaim, nemcsak a hülyeség beszél belőlem, már örülni is tudtak a választásomnak. Apám lelki szemei előtt már egy kis drugstore bolt lebeghetett: ahogy ott állok a pultja mögött és mosolyogva tanácsokat adok a betérőknek. Ezúttal azonban a kancellária oszlopos épülete előtt álltam, kezemben legalább két tucat prospektussal, felhívással, belépési nyilatkozattal, és nem tudtam, mit tegyek. Az eszem azt súgta, hogy keressek egy okosabbat, aki el tudna igazítani a sok teendő között, egyelőre azonban nem bukkantam ismerősre. Még a lakótársaimat is felszívta a campus rengetege. Ahogy tanácstalanul toporogtam, kiesett pár prospektus a hónom alól. Lehajoltam értük, hogy felvegyem őket, ám a következő pillanatban felemelkedtem a levegőbe, majd lehuppantam a terecske kövére. Szerencsére nem ismétlődött meg a korábbi eset: mivel prospektusok szőnyegére estem, nem sikerült belevernem a fejem a márványba. Ahogy talajt fogtam, már álltam is fel. Rémült kiáltást hallottam a fülem mellett, majd valaki a hónom alá nyúlt és felsegített. Istenem nyöszörögte mellettem egy megszeppent női hang. Nem esett bajod? Nem esett. Mi sem bizonyította jobban, minthogy a szememen sem kellett igazítanom: pengeélesen láttam magam előtt a hang gazdájának ijedt arcát. Nem ütötted meg magad? jött az újabb, riadt kérdés.

49 Semmi... bajom nyögtem. Néhány másodperc múlva már tisztában voltam vele, ki rémüldözik mellettem. Az a lány, akit alighanem Maggie mutatott meg az ablakból. Akinek a szobájába állítólag Mike Longhorn tévedésből bemászott. Istenem, szívem, ne haragudj rám nyögdécselte a lány, és nagyokat nyelt, mintha a könnyeit nyelné. Hogy én milyen figyelmetlen vagyok! Nem vettem észre, hogy itt állsz az oszlopnál... szóval, ne haragudj, kérlek. Nem haragszom nyugtattam meg, és valóban nem is haragudtam rá. Csupán kíváncsi voltam. A lány segített felszedni a prospektusaimat, miközben gyors pillantásokat vetett rájuk. Ahogy felkapkodtuk őket, rám mosolygott. Szép, barna, kreol bőrű lány volt. Kicsit magasabb, mint én, karcsú, csinos arcú. Ajkai talán icipicit vastagabbak a kelleténél, de hát vannak, akik kifejezetten az ilyesfajta szájakra buknak. Most kezded az első szemesztert? kérdezte, gyengéden végigsimítva blúzom ujján. Talán néhány porszemet igyekezett leseperni róla. Legalábbis próbálkozom vele sóhajtottam. Na és... hogy megy? Nehezen mondtam. Ó, azt nem is csodálom bólogatott. Emlékszem, annak idején én is mennyire elveszettnek éreztem magam az első napokban. És milyen jó lett volna, ha valaki segít eligazodni a lehetőségek között. Ebben a cipőben járok magam is. Mosolygott, és felém nyújtotta a kezét. Erica Saintfleur-nek hívnak, és a hatodik szemesztert taposom. Öreglány vagyok már a csapatban. Jót kuncogott, mint akinek tetszik a saját szövege. Debby O'Hara mondtam. Mit hallgatsz, Debby? Gyógyszerészetet. Én kémiát. Hát akkor... isten hozott, Debby a fedélzeten! Néhány pillanatig azt hittem, már megy is tovább, s mintha neki is ez lett volna a szándéka, ám hirtelen megtorpant.

50 Akarod, hogy segítsek? Tulajdonképpen azt kellett volna mondanom, hogy majd magam is elboldogulok valahogy, de aztán mégis csak azt feleltem, hogy jólesne a segítsége. Erica Saintfleur az órájára pillantott. Figyelj, Debby, nekem most sürgősen el kell mennem valahova, elintézni néhány apróságot, de fél óra múlva visszajövök, és akkor a tied vagyok. Előre is köszönöm hálálkodtam. Nem okozok nagy fáradságot vele? Erica legyintett és megcsóválta a kezében tartott csomagocskát. Ugyan már, szívem, azt is meg fogod majd tanulni, hogy ezen az egyetemen semmi sem olyan rettenetesen fontos. Akkor leszel majd igazából egyetemi polgár, amikor másodpercek alatt képes leszel megkülönböztetni a jelentőset a jelentéktelentől. Mielőtt válaszolhattam volna, egy lány és egy fiú bukkant fel a közvetlen közelünkben. Alighanem veszekedtek, ezért észre sem vettek bennünket. Csak amikor már majdnem nekünk ütköztek, kapta fel a fejét a lány és figyelmeztetőn megfogta a fiú karját. Vigyázz, Hank, mert nekik mész! Majdhogynem felkiáltottam meglepetésemben. Egyetlen pillanatig azt hittem, Mike Longhorn a fiú, de mégsem ő volt. Ez is magas volt, széles vállú, jóképű, ám nem Mike Longhorn volt. A két lány megállt egymással szemben, és a szemük se rebbent. Erica végül mosolyt erőltetett az arcára. Hi, Paula. Hi, Erica. A fiú rám pislogott ugyan, de meg sem moccant a szája. Szürke szemében mérhetetlen közöny ült, ahogy aztán elnézett felettünk. Hogy vagy, Paula? Én jól. Hát te? Megjárja. És te, Hank? A szürke szemű megmoccant, de ezúttal sem költözött élet

51 a szemébe. Én? Jól. Persze. Gyerünk, Hank, mennünk kell! vezényelt Paula, és most engem vett szemügyre. Mi még nem ismerjük egymást, igaz? Még nem mondtam. Debby O'Hara vagyok. Elsős, mi? Sok szerencsét hozzá. Elkapta Hank fiú csuklóját, és maga után húzta. Önkéntelenül is utánuk bámultam. A lányról rövid hajú, merev tekintetű, kiugró állú némber csak úgy sütött az ellentmondást nem tűrő erőszak, a fiú pedig a rabszolgájának tűnt. Nagy, csinos, taplóeszű bunkónak. Ahogy jobban megnéztem őket, az Egerek és emberek nem mindennapi kettősére emlékeztettek. Szép kis páros, mi? kérdezte Erica elhúzva a száját. Néha megáll az eszem, hogy kik kerülhetnek erre az egyetemre. Láttad ezt a lányt? Egyetlen kanál vízben megfojtaná, aki szebb nála. És a fiú? kérdeztem. Erica megrázta a fejét. Nem fiú az, szívem, hanem egy nagy darab lélek nélküli automata. Úgy is mondhatnám, hogy száznyolcvan font csont, hús és izom. Az agya ugyanakkor alig több néhány dekánál. Éppen úgy, mint a dinoszauruszoknál. De focizni azt tud. Igazán? Hát, szívem, ő a csapat egyik motorja. Akárcsak Mike. Mike Longhorn. Hallottál már róla? Valamit... igen mondtam. Ők ketten viszik a hátukon az egész bandát. Néhányszor már elgondolkodtam rajta, hogy hogy a fenébe is lehet ez? Itt van ez a nagy, tohonya, eszetlen lény, azt hinnéd, hogy még a járás is nehezére esik, ám abban a pillanatban, ahogy a pályára lép, megváltozik. Mintha nem is ő lenne, hanem valaki más. Láttad A Fekete szakáll szellemét? Mintha beléköltözne egy szellem. Abban a minutumban elkezd játszani, és... a vállára veszi Mike-kal együtt a csapatot. Hát ezt kapd ki! Érdekes motyogtam. Különben a rabszolgája mondta. Kicsodának? kérdeztem szándékosan ostobán. Ej, hát Hank Culpepper Paula Burtonnek. Ez a kis

52 penészvirág a hatalmában tartja. Ha megparancsolná neki, hogy nagy nyilvánosság előtt nyalja végig a lábát, mind a tíz lábujját beleértve, ez a nagy barom megtenné. Hát... furcsa mondta. Vagy ki tudja sóhajtotta Erica, és mintha kis irigység bujkált volna a hangjában. Vannak lányok, akik olyanok, mint a varangyos béka, és mégis óriási hatalmuk van a férfiak felett. Te még nem láttál ilyet? Nem... emlékszem motyogtam, és úgy tettem, mintha nagyon megerőltetném az eszem. Hát akkor most láttál. Szerinted, milyen vegyész lesz ebből a fickóból? Már a hatodik szemesztert nyomja, de még mindig nem tudja megkülönböztetni a foszfort a száraz kutyaszartól. Akkor... hogy jutott el idáig? Hát ez is ama izgalmas kérdések közé tartozik, amelyekre még senki sem válaszolt ezen az egyetemen. Valószínűleg az is közrejátszik benne, hogy ő a focicsapat üdvöskéje, mint mondottam. Aztán ez a kis szörnyeteg is segít neki. Ki? Jaj, szívem, hát Paula. Annyit mindig sikerül belepumpálnia a fejébe, hogy átmenjen valahogy a vizsgáin. Szerinted miért teszi? Erica megrázta a fejét. Ez is jó kérdés. Nem gondolhatok másra, mint arra, hogy a mi kis Paulácskánk a jövőjét építgeti. Lehet, hogy ez a barom még sokra viszi. De hiszen azt mondtad... Nem mint vegyész, hanem mint futballista. Ravasz ez a kis tyúk, nem is vitás. Ide a rozsdás bökőt, hogy erre a tohonyára építi a karrierjét. Búcsúpillantást vetettem az egyre távolodó párra. Elöl Paula lépkedett, büszkén, magasra emelt fejjel, mint egy győztes gladiátor, mögötte három lépéssel lemaradva, lehajtott fejjel, Hank Culpepper bandukolt. Mint a rabszolga úrnője után. Immár kétségem sem lehetett afelől, hogy őket hallottam tegnap este a fák alatt. Erica ismét az órájára pillantott.

53 Már itt sem vagyok, szívem. Addig sétálgass itt az oszlopok között; igyekszem gyorsan lerázni magamról a kötelesség porát. Barátságos grimaszt vágott, és a már eltűnt pár után sietett. Engedelmesen az épülethez vezető lépcsősor egyik oszlopához dőltem, és elgondolkodva bámultam magam elé. 16 Arra riadtam, hogy ismét egy párt hallok beszélni a szomszéd oszlop mögött. Meg mertem volna esküdni rá, hogy egyikük Mike Longhorn, a másik pedig Erica Saintfleur. Jeges rémület futott át rajtam. Lehet, hogy visszaestem abba az állapotba, amelyből azt hittem, sikerült végérvényesen kikecmeregnem? Mert úgy négy évvel ezelőtt, mintha még az időérzékem is megkótyagosodott volna. Előfordult, hogy órákig magam elé bámultam, és nem érzékeltem az idő múlását. Emlékszem, egyszer egyedül ebédeltem a konyhaasztalnál, majd a leves után belenéztem a híg levegőbe. Arra riadtam, hogy a fodrásztól hazaérkező anyám becsapja maga mögött az ajtót. Az órára pillantottam: este nyolc volt. Hogy déltől teljes nyolc órán át mi történt velem, fogalmam sem volt róla. Nem érzékeltem a környezetemet, kiestem valahogy az időből. Amikor anyám belépett a konyhába és ott látta előttem az elmosatlan edényeket, nem szólt egyetlen szót sem, csak leült mellém és sírva fakadt. Aztán megkérdezte, hogy mivel töltöttem a délutánt. Mondtam neki, hogy valószínűleg semmivel. Megkérdezte, hogy egyáltalán mire gondoltam ezalatt az idő alatt. Mit mondhattam volna neki egyebet, mint hogy nem gondoltam semmire. Nem hiszem, hogy valaha is láttam még ilyen kétségbeesettnek szegényt. Egy év kellett hozzá, amíg végre kiszabadultam ebből az időkieséses állapotból. Most azonban rám tört a rémület, hogy alighanem visszaestem bele. Talán nem sikerült tökéletesen kigyógyulnom belőle; visszatért hozzám, mint a pokolba kívánt vendég. Lehet, hogy végig itt álltam az oszlopnál, kihullva az idők rostáján, s nem vettem észre, hogy Erica és

54 Mike Longhorn vagy Paula és Hank Culpepper visszatértek? Lehetséges, hogy nem vettek észre? Pedig az oszlop mögöttiek az ő hangjukon beszéltek. Csak éppen nem tudtam, hogy melyik kettőén. Amikor jó tíz perc elmúltával a beszélgető páros kilépett az oszlop mögül, megkönnyebbültem. Ó, hogy a fene vigye el, erre nem gondoltam! A lány is és a fiú is ismeretlenek voltak: holtbiztos voltam benne, hogy soha nem láttam még őket. Hirtelen megoldódott a talány. Hiszen ezen az egyetemen minden fiú és lány ugyanolyan hanghordozással beszél! Elsősorban persze azok, akik már jó néhány szemesztert lenyomtak itt. Volt éppen elég idejük elsajátítani azt a kissé nyafogó hanglejtést, amely erre az egyetemre jellemző, és csakis erre. Más egyetemek hallgatói másképpen erőszakolják meg Shakespeare nyelvének a mondathangsúlyait. Sóhajtottam, és csalódottan nyugtáztam, hogy bárki beszélgethetett tegnap este a bokrok között. És mégis. Valahogy biztos voltam benne, hogy az izomagyú Hank Culpeppert hallottam. De vajon ki lehetett a másik? Paula Burton? 17 Éppen arra gondoltam, hogy leugrok a lépcsősor alján álló jégkrémes kocsihoz, s veszek egyet, amikor valaki megérintette a hátam. Azt hittem, Erica az, de aztán lefagyott az egyenmosoly a képemről. Mike Longhorn állt mögöttem. Ahogy a napfény az arcára esett, el kellett ismernem, hogy valóban figyelemre méltó darab. Mintha egy görög hérosz szállt volna le a földre. Rövid, göndör haja, éppen csak leheletnyi, divatos szakálla Odüsszeuszt idézte az emlékezetembe. Hello, Debby! Csak nem ijesztettelek meg? Ugyan, dehogy tettem a szívemre a kezem. Imádom, ha észrevétlenül mögém lopóznak és megbökdösik a hátamat. Legközelebb, ha megkérhetnélek rá, kiálts is a fülembe!

55 Erre Mike Longhorn elnevette magát. Mit ettél ma reggel, Debby, csak nem csilipaprikát? Komolyan elgondolkodtatott, hogy hogyan viselkedjek vele. Játsszam-e a morcos, smirglisima nyelvű, esze-ment kiscsajt, vagy hódoljak-e meg szépsége és férfiassága előtt. Úgy döntöttem, hogy mindegyik nevetséges lenne, ezért immár barátságossá szelídült a mosolyom. Csak egy kicsit megijedtem mondtam békülékenyen. Bocs nevetett rám. Legközelebb majd óvatosabb leszek. Csak megláttalak, és... úgy gondoltam, bocsánatot kérek a múltkori viselkedésemért és megkérdezem, hogy vagy... Már sokkal jobban mosolyogtam. Mike megcsóválta a fejét. Ha a középkorban élnénk, elfutnának előled az emberek. Azt hinnék, hogy éppen csak túlestél egy halálos járványon. Kösz mondtam. Ez jólesett. Kire vársz, kis szívem? Csak nem kapott el máris egy mohó fickó? Megmentettem az életedet, vedd tudomásul, hogy tőlem kell engedélyt kérnie annak, aki közeledni próbál hozzád! Megértetted? Tettetett szigorúság volt a hangjában, de mintha valami más is lett volna benne. Jézusom, de hát mi a fene? Vársz valakire? kérdezte. Hát... igen mondtam. Résnyire szűkült össze a szeme. Hm. És kire? Ne légy kíváncsi kacérkodtam. Legalább azt mondd meg, hogy fiú vagy lány? Lány mondtam. Mike a szívéhez kapott. Ha tudnád, hogy megkönnyebbültem. Megtudhatnám, kicsoda? Persze mondtam. Erica Saintfleur. Életemben nem tapasztaltam még akkora változást emberi arcon ilyen rövid idő alatt, mint az övén. Olyan komorrá vált a tekintete, mintha éppen most értesült volna róla, hogy a rohadék ellenfél megóvta a legutolsó győztes meccsüket. Te... ismered Ericát? kérdezte immár kedvetlen hangon.

56 Csak nemrég... ismerkedtem meg vele. És... mit akar tőled? Segíteni mondtam. Annyi az intéznivalóm, és... Tudom, mennyi az elintéznivalód szakított félbe ingerülten. Minden elsősnek sok az elintéznivalója. Csak éppen nem tetszik nekem, hogy Erica Saintfleurrel barátkozol. Bizonyára hallottál már róla, hogy egyszer régen be akartam mászni valakinek az ablakán. És be is másztam. Csak amikor már odabent voltam, akkor döbbentem rá, hogy ablakot tévesztettem. Erica ablakán másztam be. Nézd, Mike, nekem semmi közöm ehhez... Erica nagy balhét csinált, pedig esküszöm, hogy nem hozzá akartam bemászni, és nem is történt köztünk semmi. Annyira meg volt rémülve, hogy összevissza beszélt, amit végül is... meg tudok érteni. Olyasmiket hordott össze... amik egyszerűen nem voltak igazak. Ha... fenntartja a vallomását, akkor most nem beszélhetnénk itt. Hálistennek... Szerencsére, nem tartotta fenn. Rájött, hogy valóban tévedés történt. Azóta kerüljük egymást. És jobban tennéd, ha te is elkerülnéd. Nem neked való barátnő. Természetesen eszembe jutott mindaz, amit a lányoktól hallottam: hogy tudniillik a szülőknek is volt némi szerepük abban, hogy ne történjék tragédia. Mike Longhorn apja hozzásegítette a krokodiltenyésztő Saintfleur családot némi kis kölcsönhöz, ennek fejében Erica megváltoztatta a vallomását. Akarsz még valamit tudni rólam? kérdezte Mike. Semmit feleltem. Eddig sem akartam. Különben nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy leereszkedsz hozzám. Ugyan már, ne csacsiskodj! vigyorodott el Mike. Nem tréfáltam azzal kapcsolatban, amit az imént mondtam. Érzek ugyanis némi felelősséget érted. Teljesen felesleges, már el is felejtettem az egészet. Nyomd csak meg az orrod, eszedbe fog jutni. Az... orromat? Kék a hegye, ha nem vetted volna még észre. Valószínűleg beleverted a kőbe. Így jár az, aki mindenbe beleüti az orrát mondtam. Mike Longhorn gyorsan felém nyújtotta a kezét.

57 Akkor hát viszlát, Debby. Még majd összefutunk. Megfordult és elindult az épület bejárata felé. Én is megfordultam, de ekkor utánam kiáltott. Hé! Debby! Újra megfordultam. A legalsó lépcsőfokon állt és felém intett. Ha valamire szükséged lenne, csak szólj. Mindenki tudja, hol lakom. Még egyszer intett, és eltűnt a kancellária épületének az ajtaja mögött. 18 Alighogy Mike eltűnt a szemem elől, felbukkant Erica. Szürke felhők ültek az arcán, amiből arra következtettem, hogy látta, amint Mike-kal beszélgetek. Ezt aztán nem is titkolta. Amint mellém ért, a kezembe nyomott néhány űrlapot, és a kancellária oszlopai felé nézett. Szóval... személyesen is ismered? Kit? bukott ki a számon. Láttam, hogy Mike Longhornnal beszélgettél. Az túlzás, hogy ismerem... illetve... Gyere, leülünk valahova, kitöltjük ezeket a kérdőíveket, aztán meghallgathatod anyai tanácsaimat. Különben utólagos engedelmeddel már be is írattalak három helyre... A következő óra kemény munkával telt el. Sorban végigvettük az elkövetkező napok teendőit, s amikor végül is fáradtan hátradőltem a padon, úgy éreztem, hogy megtettem az első lépéseket a diplomám megszerzése felé. Természetesen megpróbáltam hálálkodni, de Erica csírájában belém fojtotta a szót. Egy szót se halljak! tette a számra a tenyerét. Csupán egyetlen szem vagy a láncban. Te is ezt fogod majd tenni. Milyen... láncban? értetlenkedtem. Az élet láncában felelte. Így megy ez már azóta, hogy megalapították ezt az egyetemet. Mindig akad jó néhány zöldfülű, aki segítségre szorul. És mindig akadnak tapasztalt

58 rókák, akik segítenek nekik. Így hálálják meg azok segítségét, akik nekik segítettek. Jövőre, vagy valamikor a jövőben, te is találkozol majd olyan szerencsétlen, ide-oda tébláboló nyomoronccal, mint amilyen most te vagy, s akkor kérlek, segíts neki. Így lehetsz hálás nekem. Értve? Értve! vágtam rá. Kezet rá! Kezet ráztunk. Úgy éreztem, mintha kezdene valami kialakulni közöttünk. Mintha már sokkal több rokonszenvet éreznék irányába, mint korábban. Annak ellenére, hogy volt azért még fenntartásom vele szemben elég. Azt gondoltam, hogy felállunk, és mindegyikünk megy a saját dolgára, esetleg megbeszélünk egy későbbi randit, Erica azonban nem mozdult. Mintha akart volna még valamit tőlem, és azon töprengett volna, hogy előrukkoljon-e vele. Némi hallgatás után felemelte a fejét, és összehúzott szemekkel rám nézett. Szóval azt mondod, hogy csak futólag ismered? Azonnal tudtam, hogy csak Mike-ról lehet szó. Már említettem. Jól van, csak ne idegeskedj. Remélem, megvan a magadhoz való eszed. Ezt... hogy érted? hökkentem meg. Azt tudod, hogy a fickó nagy vadász? Vadász?! Levadássza a lányokat. Fejtsem ki bővebben is? Azt hiszem, nem szükséges... Mike Longhorn engem akart...akkor! mondta keményen a szemembe nézve. Nem vagyok biztos benne, de alighanem tátva maradt a szám meglepetésemben. Téged... akart? nyögtem. De hiszen... azt mesélte, hogy... valakinek az ablakán... másnak az ablakán... Szóval már erről is beszélgettetek... Eszerint mindent tudsz arról az esetről. Nem tudom, hogy mindent tudok-e... Mit mondott rólam? Kénytelen voltam elismételni, amit Mike-től hallottam. Erica hallgatott, nem szólt közbe, csak amikor már befejeztem,

59 emelte rám a tekintetét. Szóval... ezt mondta? Ezt bólintottam. Félrehajtotta, majd megcsóválta a fejét. Hogy hazudik a rohadék! Ha lehet, még a korábbinál is szélesebbre tátottam a számat. Hazu... dik? Hazudik mondta határozottan. Megkérhetlek rá, hogy ha elmondom az igazat, tartsd a szádat? Arra gondoltam, hogy egyáltalán nem is akarok tudni semmiféle igazságról. Semmi közöm Mike Longhornhoz és Erica Saintfleurhöz. Mindegyiknek hálás vagyok valamiért, de a magánügyeikbe nem akarok beleavatkozni. Jézusom, hát még alig vagyok itt néhány napja, és máris nyakig ülök valamiben. Még szerencse, hogy legalább nem gyilkoltak meg senkit a közelemben. Elmondok neked valamit. Csakis a te érdekedben. Oké? Az én... érdekemben? Majd a végén megérted, miért mondom ezt. Nos, hogy az elején kezdjem, Mike Longhorn és még néhányan, beleértve az imént látott Hank Culpeppert is, minden tanév elején kiszúrnak valakit. Többnyire egy zöld békát. Mint amilyen én vagyok? Mint amilyen én voltam. Fogadást kötnek rá. Érted? Attól tartok... A fogadás tétje az, hogy kinek sikerül lefektetni a kicsikét. Capito? Azért zöld békát választanak, mert az nehezebb feladat. A csinibabáknak vannak már tapasztalataik egy ilyet elkapni nem nagy ügy, a zöld békákkal azonban más a helyzet. Velük nehezebb zöldágra vergődni, ha sejted, mire gondolok. Nos, két éve engem szúrtak ki. Mert, mint ismétlem, akkor még zöld béka voltam. Szóval, fogadást kötnek, majd mindegyikük a saját kedvenc módszerével megpróbálja megnyerni a versenyt. Mike Longhorn úgy gondolta, az a legcélravezetőbb és legrövidebb út, ha bemászik az ablakomon. Biztos nem először történt már ilyesmi vele. Azt hitte, hogy már a látványától elalélok és akkor jöhet a

60 mehet. Hát ebben tévedett! Nem kérdezed meg, mi történt a szobámban? Tulajdonképpen... Beugrott az ablakon és bebújt az ágyamba. Csakhogy nem voltam egyedül. Úgy érted... Nem úgy értem. Nem fiú volt nálam, hanem lány. És nehogy félreértsd a dolgot, nem azért, mintha a lányokat kedvelném, hanem mert az a lány, akiről szó van, valamiért nagyon ki volt borulva. Egész este ott sírdogált nálam, majd elaludt az ágyamon. Nem akartam felébreszteni, inkább mellé feküdtem. Aztán jött Mike Longhorn és beszállt harmadiknak. Mármint az ágyba. Képzelheted, hogy meglepődött, amikor rádöbbent, hogy tanúja is van a támadásának. A legjobb védekezést választotta, amit csak tehetett: megpróbálta megetetni velem, hogy tévedésből mászott be hozzám. Én persze nem hittem el neki, és... meg is kapta volna a méltó büntetést, ha nem változtatom meg a vallomásomat. Én azonban megváltoztattam, másképpen szólva úgy tettem, mintha már én is meg lennék győződve az ártatlanságáról. Kértem a bíróságot, hogy ne vegye figyelembe, amit először mondtam. Mike valóban nem hozzám akart bemászni, és eszébe sem volt erőszakoskodni velem. És... miért változtattad meg a vallomásodat? kérdeztem, pedig természetesen tudtam rá a választ. A szülei beszéltek rá. Nem akartam kettétörni a karrierjét. Többet nem mondott, én pedig nem kérdeztem. Arról, hogy netalántán a két család között üzlet köttetett, nem beszélt. Tudod, miért mondtam el ezt neked? kérdezte. Hát... miért? Mert az a gyanúm, hogy Mike megváltozott. Két évig bírta, most már nem bírja. Amikor megváltoztattam a vallomásomat, meg kellett ígérnie, hogy jó útra tér, és véget vet a fogadásoknak. Ő meg is ígérte és jó útra is tért. Azóta talán ha két-három mondatot váltottunk egymással, de azért a távolból figyelemmel kísértem a sorsát. Mit mondjak, ő sem igyekezett a közelembe. Most viszont, azt hiszem, hogy elszakadt nála a cérna, és ismét... visszaállt a régi rend. Úgy érted, hogy ismét...

61 Néhányan ismét kiválasztottak maguknak egy zöld békát. És... lehet tudni, ki az? kérdeztem kíváncsian. Erica mélyet sóhajtott. Hát persze hogy lehet. Miért ne lehetne? Aki ismeri, mi a dörgés, az könnyen rájöhet. És most... ki az? Erica rám nézett, és gúnyosan elmosolyodott. Nem találod ki, szívem? Hát te, tündérkém! Debby O'Hara! 19 Szánakozva nézett rám, mintha a halálos ítéletemet közölte volna velem. És én ugyanúgy meg is rémültem, mintha valóban az történt volna. Jézusom... ez nem lehet igaz! Pedig az mondta. Tévedés kizárva. De azért nem kell annyira megrémülnöd. Még csak célpont vagy. Nem fognak erőszakoskodni veled. Egyrészt, mert ez nagyon komoly dolog, másrészt pedig, aki erőszakoskodni próbál, az veszít. A dolognak önkéntesnek kell lennie, ha érted, mire célzok. Másképpen szólva, a hódítónak legalább egy-két hétig a meghódítottal kell járnia. Ez a szabály. De miért éppen én? tört ki belőlem az elkeseredés. Miért éppen én? Erica megvonta a vállát. Könnyebbet kérdezz, szívem! És főleg ne nyugtalankodj! Majd én segítek rajtad. Hogy segítenél? Beszélek a fejével, bár már előre kiráz tőle a hideg. Én nem is tudom, mit mondjak... Ne mondj semmit, szívem. Te szerzel örömet nekem. Igazán jólesik a szívemnek, ha elronthatom a kisded játékaikat. Mindenesetre, ha találkozol vele, ne beszélj rólam, arról pedig végképp ne, hogy mit mondtam neked. Erre akár meg is esküdhetek. Nem lesz semmi baj, csak tedd, amit mondok!

62 Mikor találkozunk... legközelebb? Majd eljön annak is az ideje. Különben, ha szükséged lenne rám, várj, felírom egy papírra a címemet. Bármelyik lakótársamnak átadhatsz üzenetet, ha pedig nem lenne otthon senki, bökd az ajtóra egy rajzszeggel. Oké? Bólintottam. Erica rám kacsintott, majd bátorítóan hátba vert. Azért ne borulj ki annyira, nincs itt a világ vége. Egyetemista lettél s ez bizony új kihívásokkal jár. Meglásd, néhány hét múlva már nem is tartod olyan tragikusnak a helyzetedet. Ebben aztán nem lett igaza. Nagyon nem. 20 A lányok lakótársaim fancsali képpel fogadtak. Ann Gordont még csak megértettem, elvégre abban a cipőben járt, amelyikben én ő is feje búbjáig úszott az adminisztrációban a másik kettő azonban egyáltalán nem tetszett nekem nem mintha Ann annyira tetszett volna. Előbb csak ő sündörgött be a szobámba, majd a másik kettő is követte. Nemigen szóltak hozzám, inkább csak egymást nézegették. Egészen addig, amíg le nem hajítottam a kezemben tartott törlőrongyot egy székre, és csípőre nem tettem a kezem. Valami baj van, lányok? Ann Gordon behúzta a nyakát, és rám se mert nézni. Maggie Wilson hümmögött és az orrát vakargatta, egyedül Stacy nézett a szemembe. Hogy mennek a dolgok, Debby? Jól mondtam. Miről van szó? Úgy értem... nincs szükséged segítségre? Segítségre? hökkentem meg. Mihez? Ann-nek is segítettünk mondta Stacy és Maggie-re bökött. Maggie elkísérte néhány helyre... Lelöktem a porrongyot a padlóra, és magam ültem a helyére.

63 Ki vele! szóltam rájuk. Mi birizgálja a csőrötöket? Stacy a falhoz dőlt és megnyalta a száját. Ma a kancellárián jártam, Debby. És? Ott láttalak a kancellária előtt. Hát innen fúj a szél gondoltam. Bizonyára észrevették, amint Mike-kel vagy Ericával beszélgetek. Miért nem jöttél oda hozzám? Mert foglalt voltál, szívem. Kivel voltam elfoglalva? Mintha nem tudnád, Debby. Az a helyzet, darling, hogy aggódunk miattad. Aggódtok? kerekedett ki a szemem. Mi a fenéért? Azért, mert Mike-kal találkoztam? Azért is. Is? Hát még ki miatt aggódtok? Maggie figyelmeztetőn felém bökte a mutatóujját. Mi csak... óvni szeretnénk téged, Debby... Annt is óvnánk, ha kellene, ő azonban egyelőre még nem evezett veszélyes vizekre. Ann kihúzta magát. Mintha kitüntetést várna ezért, hogy nem evezett veszélyes vizekreˮ. Én odaeveztem? Közel jársz hozzá, szívem. Konkrétabban, ha lehetne. Maggie megvonta a vállát. Nem való neked az a társaság, Debby. De mintha már ezt egyszer mondtam volna. Konkrétan? Mike Longhorn, Erica Saintfleur, Paula Burton és Hank Culpepper. Rossz a hírük, Debby. Ekkor elfogott a méreg. Éppen csak kiszabadultam családom óvó zsarnoksága alól, nem hagyom, hogy mások azonnal elfoglalják anyám és apám helyét. Mi lenne, ha nem szólnátok bele a dolgaimba? kérdeztem éles hangon. Van annyi eszem, hogy eldöntsem, mi a helyes és mi a helytelen. Biztos vagy benne? Persze hogy biztos! Alig vagytok két évvel idősebbek

64 nálam... Maggie elmosolyodott. Tudod, szívem, mennyit számít ez a két év? Nem tudom, melyik szavammal sértettem meg Stacyt, egyáltalán mondtam-e olyasmit, ami miatt megsértődhetett volna, ő mégis megsértődött. Kihúzta magát és felemelte a fejét. Sápadt volt és sápadtságában valahogy méltóságteljesebb is, mint általában. Jól van, Debby mondta, felemelte a kezét s tenyere élét végighúzta a levegőben, mintha el akarta volna vágni mindazt, ami eddig történt, attól, ami ezután következik. Jól van, kislány, igazad van, nem fogunk veszekedni veled. Eddig sem állt szándékunkban. Mi csak azt szerettük volna... Hogy ne másszak be Mike Longhorn ágyába vágtam közbe. Stacy megcsóválta a fejét. Még csak nem is ezt akartuk mondani. Akkor hát mi a fenét? Azt, hogy ha bele is mászol... előtte azért gondold végig, hogy mi lesz azután. Már egyedül voltam a szobámban, amikor sikerült annyira lecsillapodnom, hogy sajnálni kezdtem, amiért nem hallgattam végig őket. Végigfutott rajtam a gondolat, hogy le kellene mennem hozzájuk, és helyükre ráz- ni a dolgokat, de az önérzetem megakadályozott benne. Szabad vagyok, van saját eszem és akaratom, nem óhajtok immár senki tanácsaira hallgatni. Nem káposztalé lötyög a fejemben, tudom, mit csinálok. Duzzogva, kétségek között hajtottam álomra a fejem. Minden zavaró körülmény ellenére azért boldog voltam. Úgy éreztem, szabad vagyok, mint a madár. 21 Az elkövetkező napokban megkezdődött a komoly munka. Immár testre szabott órarenddel rendelkeztem; kijelölték számomra a konzultáns tanárt, bár neki egyelőre híre-hamva

65 sem volt, valahol Európában serénykedett egy konferencián. Az előadások is megkezdődtek, én pedig szorgalmasan részt vettem rajtuk. Lakótársaimmal is rendeződött a tulajdonképpen meg sem romlott viszonyom. Mindenki el volt foglalva a saját dolgával, nem volt ideje másokkal törődni. Néha még eszembe jutott Mike Longhorn és mindazok a legendák, amelyek körülvették, ám ahogy haladtunk előre az időben, egyre többet veszített a jelentőségéből. Ami pedig azt a bizonyos versenyt, a lányok levadászását illeti, már meg is feledkeztem róla. Engem legalábbis nem próbált meg levadászni senki. Erica Saintfleur is úgy eltűnt a szemem elől, mintha nem is létezett volna. Mármár arra gondoltam, hogy az első napok eseményei talán nem is történtek meg a valóságban, csupán elképzeltem őket. Megkérdezni nem mertem a lakótársaimtól, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogy emlékszem rájuk attól tartottam, hogy értetlenül néznek majd a szemembe. Nem voltam egészen biztos benne, hogy a poszttraumás korszakom végleg befejeződött-e, s nem az álmaimat és zavaros gondolataimat hittem-e valóságnak? Egészen addig tartott ez az áldatlan állapot, amíg egy alkalommal, éppen előadás után, az egyik előadóterem előtt össze nem futottam Mike Longhornnal. Kis híja volt, hogy fel nem lökött úgy látszik, a mi kapcsolatunkban nagy szerepet játszottak a véletlen ütközések. Ezúttal sikerült elhajolnom előle fogalmam sem volt róla, ki az a sportos alak, aki elhúz mellettem, s csak akkor hökkentem meg, amikor a fickó rám sziszegett. Hé! Cukorfalat! Bár nem voltam biztos benne, hogy én lennék-e az, azért a tisztesség kedvéért hátranéztem. Ki más vigyorgott rám, mint Mike Longhorn? Mike? nyílt tágra a szemem. Én is csak most vettelek észre örvendezett. Még szerencse, hogy nem borítottalak fel. Biztosan nem írtad volna a véletlen számlájára a találkozásunkat. Miért, arra írjam? Affenébe, de dörzsölt lettél! vigyorgott. Ne izgulj, valóban véletlenül tévedtem erre. Különben is, ha szándékomban is állt volna rád lesni, akkor sem ismertelek

66 volna fel. Hogyhogy? hökkentem meg. Ez alatt a két hét alatt, amíg nem láttalak... valahogy más lettél. Két dolog is szeget ütött a fejembe. Az egyik a két hét. Honnan tudja, hogy két hete volt, amikor utoljára látott? Talán számolta az időt? A másik pedig, hogy más lettem. Hogy a csodába lennék más? Más lettem? Mike elgondolkodva nézett rám. Igen gyorsan kikeltél a gubóból. Mit csináltam a miből? bámultam rá. Kibújt a gubóból a lepke mondta. Két héttel ezelőtt még gubó voltál, most pedig már lepke vagy. Trópusi pillangó. Ne hülyéskedj már, Mike! tiltakoztam. Tudtam, hogy csak viccelődik velem, mégis jólesett, amit mondott. Eddig még senki sem hasonlított trópusi pillangóhoz. Jól van nevetett, bevallom, hogy nemrég olvastam valahol ezt a hasonlatot. Olyannyira nyílt csodálattal nézett rám, hogy megingott a talaj a lábam alatt. Mintha hullámzani kezdett volna a parketta, mint a tenger. Ha nem éreztem volna nagyon hülyének a dolgot, talán el is futottam volna előle. Mike szerencsére nem folytatta tovább a dicséretemet. Kétszer is végignézett rajtam anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. A tekintete azonban önmagáért beszélt. Úgy éreztem, mintha vetkőztetni kezdett volna. Bizsergést éreztem a nyakszirtem tájékán, s a bizsergés nyomán néhány verejtékcsepp futott le a hátamon. Csak nyugalom, Debby O'Hara! figyelmeztettem magam. Őrizd meg a lélekjelenlétedet! Igyekeztem nyugodtnak látszani, miközben úgy vert a szívem, mint a gőzkalapács. Mike arca alig néhány centiméternyire volt csak tőlem, s valami kesernyés, furcsa illatszer illatát éreztem rajta, ami még csak rátett egy lapáttal a lelkemre. Ekkor vettem csak észre, hogy mennyire kék Mike szeme, mennyire barna a bőre, és mennyire csodálkozó a pillantása. Mintha azon csodálkozott volna, hogyhogy nem vett eddig komolyan?

67 Ha az állapotomat kellett volna hirtelenjében meghatároznom, nem mondhattam volna egyebet, mint hogy úgy éreztem magam, mint a hóember, akit bevittek az udvarról a meleg szobába. Olvadoztam szép rendesen. És talán csak a cipőm maradt volna meg belőlem, ha Mike meg nem fogja a kezem. Hát akkor... nekem most mennem kell, Debby! Aztán csak légy szorgalmas, nehogy rosszat halljak felőled! Biztos még majd összefutunk... Sajna, edzésre kell mennem! Még egyszer végignézett rajtam, nyelt egyet, aztán lelépett a térképről. Én pedig ott maradtam csöpögő hóemberként. Istenem, csak nem kezdek beleszeretni Mike Longhornba? 22 Nem tudom, hogy valóban így volt-e, az azonban holtbiztos, hogy a másik esetében nem érintett meg a szerelem lehelete. Hogy hogyan történt? Elmondom. Késő délután volt, kint ültem az egyik padon, és a kémia tesztlapokat nézegettem. Szép, őszi idő volt, bölcsebbnek találtam a fák alatt üldögélni, mint bent a lakásban. Térdemen tartottam a lapokat, s megosztottam figyelmemet a száguldozó mókusok, a mellettem elhúzó kocogók és a nyomelemek között. Nem is tudom, melyikükön jártattam az eszem, amikor egyszerre csak mellém huppant valaki. Nem kérdezte meg, hogy leülhet-e a padomra elméletileg nem is kellett volna megkérdeznie, a gyakorlatban azonban nagy bunkóság ilyet tenni. Letottyant mellém, és kissé fölém is magasodott. Egyetlen pillanatig azt hittem, Mike az, de aztán a szemem sarkából megállapíthattam, hogy nem ő. Sóhajtottam és összecsuktam a könyvem. Ideje hazamennem. Aztán hirtelen megdermedtem. Hank! Hank Culpepper! A focicsapat másik ásza! Hank Culpepper a zsebébe nyúlt, és kihúzott belőle egy csomagocskát. Térdére tette és elkezdte bontogatni. Amint kibontotta, megütötte az orrom a hamburger semmihez sem

68 fogható illata. Hank Culpepper rám nézett, majd kettétörte a hamburgert. Nesze! nyújtotta felém. Fele a tiéd! Meg kellett állapítanom, hogy tulajdonképpen Hank Culpepper is jóképű srác. Talán még Mike-nál is jobb képű. A stílusa ennek ellenére nem tetszett nekem. Ismerjük mi egymást? kérdeztem összevonva a szemöldököm. Culpepper bólintott. Persze. A kancellária lépcsőjén találkoztunk. Na, kéred a felét? Hiszen még a nevemet se tudod mordultam rá. Nem tudom, miért tettem, elvégre szó nélkül ott kellett volna hagynom és hazamennem. Először is tudom a neved, másodszor meg nem biztos, hogy a hamburger kíváncsi rá. A fene se tudja, miért, de valahogy odaragadtam a padhoz. Minden lányt megkínálsz hamburgerrel, akivel csak találkozol? Csak a jobbakat vigyorgott Culpepper. Te meg azok közé tartozol. Nem tudom, mit szólna a barátnőd, ha hallaná. Én sem mondta Culpepper. De nem hallja. És ha észrevesz bennünket? Azért még nem csinál balhét, ha egy padon ülök valakivel és beszélgetek vele. Utolsó lehetőség: kéred a felét? Hát az biztos, hogy nem én voltam, aki kinyújtotta a kezét, és elvette tőle a fél hamburgert. És valahogy mégiscsak én voltam: Debby O'Hara. Summa summarum: fél perc múlva már ettem a hamburgerét. Ott ültem a bunkó Hank Culpepper mellett a padon, és hamburgert falatoztunk. Megáll az esz! Különben Paula nem a barátnőm mondta. Vagyis... nem úgy választottam. A szüleink akarták, hogy együtt legyünk. Nem akartam, hogy érdekeljen Hank Culpepper és Paula kapcsolata, mégis valamiért érdekelt. Így hát nem állítottam le a szövegét. A szüleink haverok. Mi nem annyira. Mindig is idegesített a csaj. Amikor végeztünk a középiskolában, azt mondták, hogy

69 menjek kémiára, Paula majd segít, ő is oda megy. Hát így valahogy. Már ezerszer megbántam, de a focit azt szeretem, az jól megy. Mit gondolsz, lehet belőlem nagy játékos? Miért ne lehetne? nyeltem le az utolsó falatot. Nagy játékos mindenkiből lehet. Ez egy nagy marhaság szegezte le. Nagy játékos csak abból lehet, akinek van hozzá tehetsége meg szorgalma meg kitartása. Ismét a zsebébe nyúlt, kivett belőle egy újabb csomagocskát, amely egy újabb hamburgert rejtett. Ezt is kettétörte, és a felét immár anélkül nyomta a markomba, hogy megkérdezte volna tőlem, akarom-e. Mintha elvarázsoltak volna, úgy nyúltam utána. Örülök, hogy szereted vigyorgott Hank. Jó sok kalóriát tartalmaz. Igazi energiabomba. Nekem meg nagy szükségem van kalóriára. Híznom kellene még vagy négy-öt kilót. Nem lesz az sok? kérdeztem. A, nem hiszem legyintett, nagyot harapva a hamburgerébe. Az edzőm szerint annyit még feltétlenül fel kell szednem. Hát... te tudod mondtam. Akkor hát eljössz? kérdezte, és icipicit közelebb csusszant hozzám. Hova? kérdeztem. A legközelebbi meccsünkre felelte. A Kalózok ellen játszunk. A díszpáholyban lesz a helyed. A játékosok csajainak ott a helyük. De hát én... senkinek nem vagyok a csaja! tört ki belőlem. Én hülye, még azt gondoltam, hogy talán Mike küldte, vagy valami ilyesmi. Dehogynem mondta nagyot harapva a hamburgerébe. Ha gondolod, az én csajom lehetsz. Hm. És minek köszönhetem a megtiszteltetést? Culpepper fél szemmel végignézett rajtam. Hamarosan bombázó leszel mondta, és még bólogatott is mellé. Van szemem az ilyesmihez. Jobb, mint Larsené. Ki az a Larsen? kérdeztem kíváncsian. Az edzőm mondta. Frankón jó szeme van. Meglát egy srácot és azonnal tudja, hogy milyen játékos lesz belőle.

70 Tudod, mit dumálnak róla? Na mit? Hogy egyszer meglátott egy kis krapekot az utcán, olyan kilenc-tízéves csávó volt, és egyből kiszúrta, hogy belőle lehet a jövő nagymenője. Attól kezdve nem szállt le a srácról, követte, dumált vele, még fagylaltot és más cuccot is vett neki. A srác hülye szülei meg befújták a zsaruknak, akik pedofília gyanújával bevarrták. Tudod, mi az? Mármint micsoda? kérdeztem. Mármint a pedofília. Van fogalmam róla. Akkor jó. Szóval, már a sitten ült, amikor fény derült a dolgokra. Tudod, ki volt ez a kis krapek? Hát... nem tudom. Joe Sikorski! Na? Szégyenkezve hajtottam le a fejem. Gőzöm sem volt róla, hogy ki a fene lehet az a Joe Sikorski. Életemben nem hallottam még róla. Így már minden más, mi? Csak azért meséltem ezt el neked, hogy nekem is olyan a szemem csajban, mint Larsennek játékosban. Elégedetten bólintott és ismét nagyot harapott a hamburgerébe. Hogy is van ez? kérdeztem zavartan. Te, és... Culpepper rám mosolygott. Ahogy Larsen a kis srácokban felismeri a későbbi nagymenőt, én a csajokban ismerem fel. Tévedés kizárva. Ha meglátok egy ilyen kis csajt, azonnal megszólal a sziréna a fejemben, és egyfolytában arra figyelmeztet, hogy ebből a kis békából lesz a következő évek nagymenője. Aki úgy eszi a srácokat, mint én a spagettit. Én is... ilyen vagyok? Nem is vitás bólintott. Csupán azzal a különbséggel, hogy te már nem vagy az a kimondottan kis csaj. De azért még alakítható vagy. Egészen megkönnyebbültem sóhajtottam. Egy év múlva már késő lenne magyarázta tovább. Addigra már felvennél néhány olyan rossz szokást, amiket aztán az Isten vasalója se tudna kivasalni belőled. Szerencsére még nem késő.

71 Szerencsére. Aha. Ha rám bízod magad, nyert ügyed van. Két év múlva sorban állnak érted a nagymenő sportolók, a politikusok és hasonló kaliberek. És mennyi lenne a tarifám? kíváncsiskodtam. Culpepper elvörösödött. Mi az ördögre gondolsz, csibém? Elment az eszed? Mert én egyáltalán nem arra gondoltam. Szerinted ki a fene vagyok én? Nem kurvát akarok csinálni belőled, hanem nagymenőt! És a sorbaállást sem úgy gondoltam. Úgy gondoltam, hogy sorban állnak előtted, és bármit megtennének, hogy feleségül vehessenek. Hát ez valóban megnyugtatóbb. Nahát. Addig meg eljárunk ide-oda, néha bejössz hozzám, én is bemegyek hozzád... meglehetős tapasztalataim vannak bizonyos dolgokban, meglátod, hogy örülni fogsz, hogy kifogtad az aranyhalat. Mármint téged? Mármint. Na és Paula? Hát igen bólintott elkomorodva. Ő valóban jelent némi problémát... de közel sem akkorát, mint gondolnád. Tudod, mi az a konspiráció? Hallottam már róla. Kémek használják, meg minden. Az a lényege, hogy úgy kell tennünk, mintha nem tartoznánk össze, de sumákban mégiscsak összetartozunk. És a díszpáholy? emlékeztettem. Culpepper megcsóválta a fejét. Ja. Azt egészen el is felejtettem. Nem baj, majd megoldom valahogy. Szóval, hogy tetszik az ötlet? Még gondolkodnom kell rajta mondtam. Culpepper ismét a zsebébe nyúlt, s én attól tartottam, újabb hamburgert ráncigál elő belőle. Szerencsére ezúttal már csak egy papír zsebkendő került napvilágra. Hát csak igyekezz! biztatott. Majd megkereslek. És ha Paulával találkoznál, nem muszáj fecsegned rólam. Később hálásan gondolsz majd vissza a velem töltött időre. Milyen volt a hamburger?

72 Egészen... jó mondtam meglepetten. Örülök, hogy hasonló az ízlésünk. Ez már egy közös kapocs, nem gondolod? Magabiztos mosollyal távozott, még csak hátra sem nézett. Úgy gondolta, ennyi is elég volt, hogy befűzzön. Hank Culpepper nagyon ostobának, tapasztalatlannak és naivnak tartott, az biztos. Lehet, hogy valóban ilyen is voltam? 23 Akárhogy is, mégiscsak éreztem némi büszkeséget. Ha létezik az a bizonyos fogadás amiben nem feltétlenül hittem, alapjában véve megtisztelő, hogy pont engem szúrtak ki maguknak. Ha lett volna tükör előttem, holtbiztos, hogy alaposan megnézegettem volna magam benne. Ha nagy tükör került volna elém, akár még le is vetkőztem volna. Tényleg ennyi lehetőség bujkál benned, Debby O'Hara? Szerettem volna azt hinni, hogy így van. Hogy akárcsak ama bizonyos Larsen kis srácaiban, bennem is ott bujkál a jövő ígérete. Olyannyira felkorbácsolódtak az idegeim, hogy akaratlanul is felugrottam a padról. Tesztlapjaim természetesen lepotyogtak a fűre, s amíg felszedegettem őket, igyekeztem lecsillapítani magam. Éppen akkor hallottam meg a sírást, amikor a legutolsó lapot emeltem fel a földről. Mintha valaki a bokrok között sírdogált volna. Előbb csak fojtottan, aztán egyre elkeseredettebben. Félig meghajolva, megdermedve bámultam a sírás felé. Vajon ki a fene lehet mögöttük? Az is eszembe jutott, hogy amióta itt vagyok alig pár hete, egyebet sem csinálok, mint mások ügyeibe avatkozom anélkül persze, hogy szándékomban állna. Menjek tovább, vagy kukkantsak be a bokrok közé? Mivel semmi egyebet nem hallottam, mint a közben fuldoklóvá vált sírást, úgy döntöttem, vetek egy pillantást a síróra, aztán lelépek. Hátha segítségre van szüksége, rosszul

73 lett, ilyesmi. Óvatosan, nehogy megrémítsem, bebújtam a bokrok közé és tettem néhány lépést előre. Nem messze tőlem, egy pirosra festett padon egy lány tilt, ölébe hajtva a fejét és kétségbeesetten zokogott. Közel s távol nem láttam rajta kívül élőlényt, ezért közelebb merészkedtem hozzá. Abban a pillanatban, ahogy elhajtottam magam elől egy ágat, a lány felemelte a fejét. Lucy Shepherd, a Döglégy volt a sírdogáló lány. Úgy meghökkentem tőle, hogy azonnal vissza akartam vonulni, de ebben a pillanatban felcsattant a hangja: Van itt valaki? Ekkor kellett volna elhúznom a csíkot, de mintha valami a földhöz ragasztotta volna a lábam. Meg sem tudtam moccanni. Mintha mocsárba süllyedtem volna. Hé! ismételte Lucy, és gyorsan szétkente a könnyeket a képén. Van itt valaki? Láttam rajta, hogy kezd megrémülni. Szürkület uralkodott már a bokrok között, csak a lenyugvó nap halvány fénye világított a fák csúcsain. Mielőtt meggondolhattam volna magam, már meg is szólaltam. Debby vagyok, Debby O'Hara. Akkor gyere elő, ne bujkálj! Kénytelen voltam kilépni a bokrok közül. Lucy tovább törölgette a könnyeit. Nem bujkálok védekeztem, miközben végre kijutottam a pad előtti tisztásra, csupán... hallottam, hogy sir valaki... Én nem sírtam! tiltakozott és olyan mozdulatot tett a karjával, mintha vissza akarna kergetni a bokrok közé. Nem sírtam, csak... Bocsánat. Nem szeretnék beleavatkozni... Nem avatkozol bele semmibe. Csak néha... van úgy, hogy elszakad a cérna. Hát... tényleg van ilyen adtam neki igazat. Ilyenkor az ember... kicsit kiesik önmagából. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Próbáljam-e vigasztalni, lépjek-e le, amilyen gyorsan csak tudok, vagy tegyek úgy, mintha nem is láttam volna sírni. Különben hogy vagy? kérdezte tőlem, és még egyszer utoljára megtörölte a szemét. Hogy vagy, Debby O'Hara?

74 Jól mondtam egyik lábamról a másikra állva. Szívesen cserélnék veled nyögte, összehúzva magán könnyű kis kötött mellénykéjét. Néha kegyetlen az élet, Debby... Olyat is megteszünk, amit nem lenne szabad. Tudjuk, hogy nem szabad, de nincs erőnk ellenállni a kísértésnek. És ha egyszer már elragadott az ár, meg kell várnod, hogy mi lesz belőle. A sziklákhoz vág-e, vagy kivet egy homokos partra, ahol életed végéig Hawaiin érezheted magad. Most pedig húzz el, de gyorsan! Kissé elfordult tőlem, hogy ne is lásson. Nincs valamire... valamire... próbálkoztam, de éles, türelmetlen hangon közbevágott. Nincs. Lépj már le... a fenébe is! Tűnj el a szemem elől! Biccentettem, nyeltem egyet, aztán behátráltam a bokrok közé, majd hazamentem. Szerencsére hamar megfeledkeztem róla. Maggie a 'fiújáról mesélt, aki nagy szerelmében ide akar utazni és itt vállalni valamilyen munkát, hogy Maggie közelében lehessen. Lakótársnőm nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz dolog, elvégre bizonyos értelemben jó is lehet, más értelemben viszont nem annyira az. Ha folyton egymás közelében lesznek, lehet, hogy megunják egymást, másrészt viszont ez a közelség akár egy jövendő házasság próbájának is felfogható. Hosszú és kellemes álmom volt. Nem zavart meg senki. Reggel frissen, pihenten ébredtem. Úgy éreztem, ez a nap csakis az enyém lesz, senki másé. Végre rendbejött minden, nincs más dolgom, csupán a tanulmányaimmal foglalkozni. Egyetlen pillanatra eszembe jutott ugyan Hank Culpepper, de csak nevettem rajta. Szegény Culpepper, ha valóban létezik az a bizonyos verseny, ugyancsak vesztésre áll. Ekkor hallottam meg Stacy izgatott kiáltozását. 24 Mégis Maggie volt az, aki berontott hozzám. Éppen csak kikecmeregtem a takaró alól, és a talpamat vakargatva

75 ücsörögtem az ágy szélén. Szóval, Maggie berontott és megtorpant a szoba közepén. Bocs. Bejöhetek? Már bejöttél mondtam. Bocs. Nem is tudod, mi történt, Debby! Most jött meg Stacy a kocogásból, tőle hallottam. Láttam rajta, hogy izgatott, és úgy kapkodja a levegőt, mintha ő kocogott volna, nem Stacy. Ki mondott, mit mondott? kérdeztem megerőltetve az éjszakai álmoktól kissé még tompa agyam. Valaki... meghalt az éjszaka, Debby! Meghalt? nyögtem. Ki? Még nem tudom, és Stacy sem tudja. A rendőrök elküldték. Honnan küldték el? A patak partjáról. Akkor húzták ki a szalagot, amikor arra futott. Figyelmeztették is, hogy ne arra fusson vissza, mert lezárják a területet. És... miben halt meg az illető? Stacy ezt se tudja. Akkor mi tud? Csak annyit, amennyit mondtam. Fél óra múlva aztán már sokkal többet tudtam. És azt is Stacytől. Stacy abbahagyta ugyan a kocogást, de azért néhány társával együtt visszakíváncsiskodott a helyszínre. Látta, hogy előbb riporterek érkeznek egy közvetítő kocsival, majd az egyetem vezetősége részéről néhányan. A riporterek megrohanták a zsarukat, akik kénytelenek voltak elkottyantani nekik ezt-azt, bár még jószerével ők sem tudtak semmit. Délre kiderült, hogy egy hallgató holttestét találták meg hajnalban a kertet karbantartó munkások. A campus területét átszelő patak partján feküdt, feje a vízbe lógott. Harmadéves vegyész-gyógyszerész hallgató, a neve Lucy Shepherd. Te jó isten, a Döglégy! ájuldozott Maggie, amikor kora délután összegyűltünk a hallban. Meghalt a Döglégy! Holtbiztos, hogy kinyírta valaki. Ezt meg honnan veszed? kérdezte ingerülten Stacy. Az olyanokat, mint Lucy Shepherd általában ki szokták nyírni!

76 Ne beszélj hülyeségeket torkolta le Stacy. Még csak az hiányozna, hogy felbukkanjon egy sorozatgyilkos a campusban. Három éve Arizonában már megtörtént. Kilenc lányt nyírt ki, mire meg tudták állítani. Kora délutánra viszont már Maggie hozta a legfrissebb híreket. Képzeljétek, lányok! kezdte. Találkoztam Ruth-szal! Az meg ki a fene? kérdezte Ann. Nem ki a fene, hanem a barátnőm... volt. Középiskolás korunkban barátkoztunk össze, aztán volt egy kis konfliktus köztünk. Gondolom, egy pasi miatt bólintott Ann Gordon. Hogy találtad ki? csodálkozott Maggie. Ann nem szólt semmit, csak a mennyezet felé fordította a szemét. Szóval, képzeljétek, Ruth a CNNS riportere. Tényleg? kérdezte Ann, és úgy tett, mintha hirtelen rátört volna az álomkór. Szája elé kapta a tenyerét, és ásított egyet. Ahhoz képest, hogy csak pár hete ismerte Maggie-t és Stacyt, néha kifejezetten szemtelen volt velük. Megtudtál valamit tőle? igyekeztem lendíteni egyet az elbeszélés kerekén. Hát persze mondta Maggie. Mást sem tesz, csak a rendőrök körül szimatol, és a hülye, borostás képüket simogatja. Azok meg csak úgy ragyognak a büszkeségtől. Állítólag Ruth itt a nagymenő. Szóval? Mit tudtál meg tőle? Azt, hogy éppen most próbálják megállapítani a halál okát. Eszerint még nem tudják pontosan. Ruth szerint minden lehetséges. Gyilkosságot sem lehet kizárni. Vajon mi a fenét kereshetett Lucy Shepherd a patak partján éjszaka? Bizonyára odament, hogy kiszellőztesse a fejét. Egyedül? Miért ne? Az olyan lányok, mint Lucy Shepherd nem szoktak éjszaka, egyedül, patakparton járkálni.

77 Itt aztán meg is akadtunk. Illetve ők akadtak meg. Az én eszem viszont olyan sebesen mozgott, mintha világcsúcsot akarna dönteni. És őszintén megmondom, nem töltött el örömmel az agyam mocorgása. Többek között azért sem, mert nem tudtam mit kezdeni vele. Amíg a többiek Lucyt vették górcső alá, én a fejemet törtem. A legfontosabb kérdés az volt, hogy keressem-e fel a zsarukat magamtól, és mondjam-e el nekik, ami az este történt velem? Mert hogy a vallomásom igen fontos lehetne nekik, abban biztos voltam. Minden idegszálam érezte, hogy ha ismét belekeveredek valamibe, rámehet az egész életem. Hé! húzta el egyszer csak a szemem előtt a tenyerét Maggie. Itthon van valaki? Mosolyogtam és vidám grimaszt vágtam. Hallgatni fogok az elmúlt estéről, mint a sír. Egy valamit azonban nem vettem figyelembe. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy Lucy Shepherdet valóban meggyilkolták? 25 Maggie volt a hírharsona. Ismét összejött azzal a Ruth nevű riporternővel annyi idő múlt már el azóta, hogy összekaptak egy srácon, hogy nem volt érdemes haragot tartani miatta. Különben sem ő, sem Ruth nem is emlékezett már igazán jól rá; feltételezhető volt, hogy az illető rég megnősült, van vagy három gyereke, és valamelyik vidéki kosárcsapat üdvöskéje. Így aztán feledve volt a múlt; Maggie mindent megtudott a riporternőtől, amire csak kíváncsi volt, ő pedig cserébe leadott néhány infót Lucyról. Nevezetesen, hogy miért hívták a lányt döglégynek, hogy mennyire utálták a többiek, és hogy talán csak egyedül Erica Saintfleur tudta elviselni. A híradások természetesen megjelentek a CNNS riportjaiban, nagy hatást azonban kivéve az egyetemet nem tettek senkire. Minden rossz hír ellenére feltételezhető volt, hogy Lucy Shepherd természetes okból hunyt el. Mivel még nem történt meg a

78 boncolás, Ruth sem ismerte a halál pontos okát. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nyugtalan éjszakáim voltak Lucy halála miatt. Bár a halál ténye maga ha olyan hal meg, akit közelről ismerünk, vagy híres ember általában megdöbbent bennünket, nem állíthatnám, hogy nagyon a szívemre vettem. És arról a bizonyos estéről is kezdtem megfeledkezni. Egészen addig, amíg be nem csapott a mennykő. Mégpedig alaposan. Történt pedig, hogy cirka tíz nappal Lucy Shepherd halála után éppen otthon tollászkodtam két előadás között csengetett valaki a bejárati ajtón. Mivel tudtam, hogy rajtam kívül nincs senki idehaza, az ajtóhoz ballagtam és kinyitottam. A fickó, aki csengetett, hórihorgas volt, majd egy lábbal magasabb, mint én, jóképű, barna bőrű, világos szemű. A nyaka kissé hosszabb volt az átlagosnál, és a füle is kicsit előreállóbb. Mindezeket összevéve sem keltett azonban rossz benyomást. Kit keresel? kérdeztem várakozó mosollyal. A fickó eltátotta a száját és az ajtókeretbe kapaszkodott. Méghozzá elég látványosan. Deb... by? nyögte elhaló hangon, mintha ő is halni készült volna, hasonlóan szegény Lucy Shepherdhez. És te ki vagy? kérdeztem. Aztán hirtelen libabőrözni kezdett a hátam. Nem tudtam, miért; akkora hatást azért nem tett rám, hogy egyetlen pillanat alatt beleszerethettem volna. És mégis éreztem a hideg hullámokat a hátamon. Mintha valaha... a múlt ködébe veszve... talán egy másik életben... Nem ismersz meg, Debby? kérdezte bársonyos hangon. Őszintén szólva... A fickó megcsóválta a fejét. Tényleg nem? Mintha rémlene valami mondtam udvariasan. Nem szép tőled csóválta meg a fejét. Csúnya dolog, ha valaki nem emlékszik vissza régi barátaira. Tovább erőltettem volna az agyam, de ekkor felém tárta a karját. Morgan vagyok, Debby! Morgan Hansen! Mary-Lou bátyja! A Zsiráf!

79 Megtántorodtam és majdnem hanyatt estem. Ha el nem kap, talán valóban el is tanyáztam volna. Azért nem kell mindjárt eldobnod magad motyogta kissé zavartan. Tisztában vagyok ugyan vele, hogy nagy hatással vagyok a nőkre, de ez azért talán mégiscsak túlzás! Még szerencse, hogy nem volt senki itthon a lakótársaim közül. Ha bármelyikük látott volna, meg lehetett volna győződve róla, hogy fülig szerelmesek vagyunk egymásba. Pedig nem voltunk azok. Talán csak valaha, régen, az elmúlt évek köde mögött volt valami köztünk: gyenge, harmatos, bizonytalan gyerekszerelem. Vagy még az sem. 26 Örülni persze azért örültem neki. Mivel, mint mondottam, nem volt idehaza senki, nem kellett felvinnem a szobámba; a hallban telepedtünk le. Teát nem kért, ezért kivettem a hűtőből két kólát és az egyiket a markába nyomtam. Arra, hogy ennyi év után végre viszontláttuk egymást? kérdezte szájához emelve az üvegét. Arra, Zsiráf! Valahogy nehéz volt kimondanom, de azért végül mégiscsak kimondtam. Morgan felnevetett. Te adtad nekem ezt a nevet, emlékszel? Hogyne emlékeztem volna. Akkoriban féltem is, hogy megsértődik miatta, de ő nem sértődött meg. Aki szerelmes, az megbocsátja a másiknak még azt is, hogyha az netalántán zsiráfnak becézi. Amíg a kóláját kortyolgatta, elméláztam rajta, hogy azóta, amióta elkaptam azt a rohadékot, igazából nem is találkoztam vele, mint ahogy a többiekkel sem. Valahogy megszakadt a barátságunk, s ennek egyedül és kizárólag én voltam az oka. Egy olyan lánnyal, mint amilyen én voltam akkor, lehetetlen volt barátkozni. Mindenki elmaradt mellőlem, és ha a szüleim

80 sem tartottak volna ki mellettem... hát nem is tudom, mi lett volna velem. Hogy van Mary-Lou? kérdeztem. Zsiráf letette a kólásüvegét az asztalra. Nem fogod elhinni mondta. Csak nem lett... mondjuk... színésznő? Ó, az nem. Férjhez ment? Ne mondd, hogy már gyerekei is vannak? Ugyan már, hova gondolsz? nevetett Zsiráf. Esze ágában sincs férjhez menni. Most éppen Mitchell seriffel kavar. Leesett az állam a csodálkozástól. Mitchell seriffel? nyögtem. De hiszen ő már... legalább ötven év van közöttük! Zsiráf tovább nevetett. Ó, hát nem úgy kavar, ahogy gondolod. Mitchell annyi idős, hogy már rég nyugdíjban kellene lennie. Szóval, Mitchell Mary-Lout tanítja. Mire tanítja? tátottam el a számat. Mary-Lou seriff szeretne lenni nyögte ki végre Zsiráf. Néhány hónapig Mitchell okítja, aztán rendőr-akadémiára megy. Mit szólsz hozzá? Szóhoz sem tudtam jutni. A félős és nem is túl eszes Mary- Lou-ból rendőr lesz? Szívem mélyén felsajdult valami halvány fájdalom, de aztán gyorsan el is enyészett. Hogy történt? kérdeztem mosolyt erőltetve a képemre. Ki tudja? tárta szét a karját Zsiráf. Bizonyára mély nyomokat hagyott benne, amikor elkaptátok azt a fickót... az az igazság, hogy már a nevére sem emlékszem. Veled is meg akarta beszélni, de akkor veled nem lehetett beszélni, Debby! Én is próbáltam, de te... Bocsáss meg rázkódott aztán össze ami elmúlt, elmúlt. És te hogy vagy? kérdeztem tőle, hogy gyorsan témát válthassunk. Én? Jól mondta. Nekiugrom a harmadik évnek. Aha mondtam, miközben azon törtem a fejem, hogy vajon hol akar nekiugrani a harmadik évnek. Attól tartottam, hogy már említette, csak éppen elszállt a fülem mellett. Azóta,

81 amióta az történt velem, néha előfordul, hogy annyira belemerülök a saját lelkembe, hogy nem is hallom, ha beszélnek hozzám. Csak a csendre riadok fel, és a várakozó tekintetekre. Ilyenkor tudom, hogy felelnem kellene egy feltett kérdésre, amelyről fogalmam sincs, micsoda. Hát ez... igazán derék dolog mondtam. Csakhogy még mindig nem tudtam, hogyan került ide. Ezt aztán azonnal meg is kérdeztem tőle. Zsiráf, azaz Morgan, olyan szemeket meresztett rám, mintha nem is ugyanazon a nyelven beszélnénk. Hogyhogy hogyan kerültem ide? kérdezte tágra nyílt szemekkel. Úgy értem, hogy... motyogtam, miközben nem értettem az egészet. Főleg azt, hogy mit nem ért azon, amit kérdeztem. Idesétáltam mondta. A... honnan? Hát a túloldalról mutatott a kert felé. Ott lakom. A... túloldalon? Ekkor végre felgyulladt a villany a fejemben. Te... erre az egyetemre jársz? nyögtem. Zsiráf megcsóválta a fejét. Nem tudtad? Mintha már említettem volna. Jézusom! csodálkoztam. Biztos elszállt a fülem mellett! Mióta? Harmadik éve. Azon az őszön kerültem ide, amikor te... szóval, amikor beteg lettél. Most már világos volt minden. Zsiráf akkor került ide, amikor a lelkem, mondhatni, távol kóborolt a testemtől. Többször is megpróbáltam elbúcsúzni tőled, de a szüleid azt tanácsoltak, hogy inkább ne tegyem. Rossz bőrben voltál akkor, Debby. Örülök, hogy rendbe jöttél. Egy évfolyamra jársz Mike Longhornnal? kérdeztem. Zsiráf arca egy icipicit elkomorult. Ismered? Találkoztam már vele. Hm. Vigyázz vele, Debby. Kanállal eszi a lányokat. Erőltetetten felnevettem. Ne izgulj, nem szerettem belé. Csak éppen hallottam róla egy s mást. Nem is tanácsolom, hogy beleszeress. Arra itt vagyok én. Úgy dörmögte, mintha egy medve ajánlgatná magát.

82 Csak nem egy csapatban játszotok? kérdeztem megjátszva a bennfentest. Majdnem bólintott Zsiráf. Csak éppen ő focizik, én meg kosarazok. De azért ismerjük egymást. Hank Culpeppert is ismered? Hát persze. Eszerint már róla is hallottál. Vannak lakótársaim mutattam körbe, bár akkor éppen egy sem tartózkodott a közelünkben. Akarva-akaratlanul értesülök dolgokról. Különben mennyire ismered őket? Zsiráf furcsán nézett rám. Hogy mennyire ismerem őket? Nem a barátaim, ha erre gondolsz. Nem gondolok semmire mondtam szándékosan közömbös hangon. Csak mivel ők az egyetem nagymenői, mindenki róluk beszél. És a csajaikról. Zsiráf megvakargatta a orra hegyét. Őszintén szólva... nemigen tartom velük a kapcsolatot. Nem tartozom a baráti körükbe. Néha azért eldumálunk, ha összefutunk. Nem ártana, ha vigyáznál velük, Debby. Már persze ha egyáltalán hajlandók a közelükbe engedni. Hát én nem törekszem rá, az biztos mondtam. Furcsa fickók zárta le a beszélgetés eme részét Zsiráf. Van egy bandájuk... néha nagy baromságokat eszelnek ki... fogadásokat kötnek, meg minden. Jársz mostanság valakivel, Zsiráf? kérdeztem gyorsan, amikor észrevettem, hogy nem tetszik neki beszélgetésünk iránya. Zsiráf kutatón nézett rám. Éppen ezért jöttem. Csak nem akarod a beleegyezésemet kérni ahhoz, hogy járni kezdj egy lánnyal? A fenébe is... dehogy. Csak éppen... arra gondoltam, hogy te meg én... úgy értem, régi ismerősök vagyunk, és... minden különösebb szándék nélkül... elmehetnénk ide meg oda. Néha. Például? Hát például... sétálni. Néha úgy érzem, hogy tele van az edzőcipőm, ilyenkor jólesne szót váltani valakivel... tudod... elbeszélgetni a régi dolgokról, ilyesmi. Nem tudtam, mi ütött belé, hogy négy év után hirtelen

83 felfedezett magának és mindjárt randira is hív. Mert minek nevezhetném ezt a sétatervet, mint randinak? Aligha hihettem, hogy négy éve egyfolytában én járnék az eszében, s amikor meghallotta, hogy beiratkoztam az egyetemére, ismét elöntötte a régi szerelem. Úgy gondoltam, jobb, ha mindjárt az elején tiszta vizet öntünk a pohárba. Figyelj, Zsiráf mondtam neki. Te akkor, négy évvel ezelőtt szerelmes voltál belém, igaz? Zsiráf megköszörülte a torkát. Igaz. És aztán? Aztán? Hát... nem voltál könnyű eset, Debby, az biztos. Szinte nem is mentél emberek közé, úgy viselkedtél, mint a holdkóros. Egy darabig még... megpróbáltam kapcsolatot tartani veled... de nem ment. Mintha két Debby lett volna benned. Az egyik, aki az iskolában voltál állítólag te voltál a legjobb az osztályodban, és egy megközelíthetetlen Debby. Nem tudom jobban elmagyarázni. És most? Mi most? hökkent meg. Kegyetlennek kellett lennem, de hát nem lehettem másmilyen. Azt akarod bemagyarázni nekem, hogy négy éve ápolsz magadban egy nevetséges kis gyerekszerelmet, amely kifejezetten egyoldalú volt, s most megpróbálod feléleszteni a hamvaiból. Ezt akarod? Zsiráf megrázta a fejét. Nem tudom, mit akarok, Debby. Csak amikor megtudtam, hogy itt tanulsz te is... valahogy úgy éreztem, hogy... fel kéne újítani a régi ismeretséget. De ha úgy gondolod... Félrehajtottam a fejem és barátságosan mosolyogtam rá. Azért ne keseredj el, Zsiráf vigasztaltam. Néha valóban elmehetünk sétálni. Miért is ne? De a többi... az a mesék világában volt, és az a véleményem, hogy maradjon is ott. Majd a térdéig lógott a feje, amikor elment. Ahogy görnyedt háttal, csüggedten átvágott a házak előtti kis mezőcskén, már-már megsajnáltam. Kis híja volt, hogy utána

84 nem futottam és bocsánatot nem kértem tőle. Csak később jutott eszembe, hogy meg kellett volna kérdeznem tőle, mi a véleménye Lucy Shepherd haláláról, és ismerte-e egyáltalán a lányt. El is határoztam, ha legközelebb találkozunk ha találkozunk még ezek után alaposan kikérdezem. Nem tudom, miért, de egyre jobban izgatott a dolog. Elvégre, ha felületesen is, de ismertem Lucyt, beszélgettünk egymással, sőt ha úgy tetszik, még meg is fenyegetett. Aztán meghalt, méghozzá nem kellőképpen tisztázott körülmények között. Ez már csak elég ok ahhoz, hogy érdeklődjek iránta, nem? 27 Este volt, az asztalomnál ültem, és éppen egy dolgozat körvonalain jártattam az agyam, amikor Ann Gordon, természetesen kopogtatás nélkül, berontott a szobába. Maggie új híreket hozott zihálta. Nem akarod meghallgatni őket? Mivel kapcsolatban? tettem le a kezemben tartott könyvet. Lucy Shepherd halálával kapcsolatban. Odalent a hallban már nagy volt a ricsaj. Maggie lendületesen magyarázott valamit Stacynek, aki komoran hallgatta. Maggie rám pillantott, aztán leroskadt egy székre. Elégedetten nyugtázta, hogy valamennyien jelen vagyunk: vett egy mély lélegzetet, és a mindentudók felsőbbrendűségével nézett ránk. Új infókat hallottam, lányok kezdte. Nem fogjátok elhinni. Azért csak mondd el őket sóhajtotta Stacy. Akkor figyeljetek. Említettem már, hogy Ruth Webster riporter lett... Már említetted, darling. Jól van, na. Szóval, Ruth ma ismét elkapott, mivel beszélni akart velem. Aztán beszélgettünk. Csoda érdekes

85 dolgokat tudtam meg tőle Lucy halálával kapcsolatban. Annyira azért tisztelte a halált, hogy ne döglégyként emlegesse az elhunytat. Mit mondott? Nyögd már ki! Maggie ismét mély levegőt vett. Az a helyzet, hogy felboncolták Lucyt. És? Megállapították a halála okát mondta. Képzeljétek, megfulladt. Ha azt várta, hogy felugrálunk, és egymás haját tépve egymásnak esünk az információjától, tévednie kellett. Őszintén szólva, nem is értettük, mitől van annyira kiakadva. Na és? kérdezte Ann Gordon. Ezt eddig is sejtettük. Beleesett a patakba, és... megfulladt a szerencsétlen. Nem úgy fulladt meg, te nehézfejű! kiáltott rá Maggie. Nem vízbe fulladt! Stacy elsápadt. Arra célzol, hogy... megfojtottak? Ruth szerint a vizsgálatok azt mutatták ki, hogy igen. Vajon ki nyírhatta ki? kérdezte immár félájultan az izgalomtól Ann Gordon. Bárki vonta meg a vállát Maggie. Akárki. A döglegyeket nem szereti senki. Aki csak teheti, agyoncsapja őket. Ha megtudnák a zsaruk, hogy kinek lépett mostanság Döglégy a tyúkszemére... Ez meg mit jelentsen? Azt, hogy szerintem valakinek megpróbálta elhappolni a pasasát. Az meg nem hagyta magát. Kinyírta a hülyéjét. Hát ez az mondta Maggie. Micsoda? kérdezte Stacy. Erre kért meg Ruth, ezért kereste velem a kapcsolatot. Hogy próbáljam meg kideríteni, kivel barátkozott Döglégy, és hogy kinek a fiúját próbálta elkapni. Ha ez megvan, nagy valószínűséggel megvan a gyilkos is. És te elvállaltad? kérdezte izgatottan Stacy. Ennyit igazán megtehet az ember a barátnőjéért vigyorgott Maggie. Különben az az igazság, hogy én magam is kíváncsi lennék rá. Ami azt illeti, nekem is lett volna okom

86 megfojtani. Most aztán mit csinálsz, szívem? érdeklődött némiképpen lecsillapítva az izgatottságát Ann Gordon. Beleveted magad a nyomozásba? Majd meglátom sóhajtotta Maggie. Jövök, megyek, sétálok erre, sétálok arra, aztán majd rájövök, hogy ez mire lesz elég. És te, Debby? kérdezte Ann Gordon. Téged nem érdekel ez az egész? Nem igazán feleltem. Nem izgat, hogy ki ölte meg Döglegyet? Nem. Érthetetlen húzta fel a vállát Maggie. Mi folyik végül is az ereidben, vér vagy joghurt? Valószínűleg joghurt mondtam, megfordultam, és bementem a szobámba. 28 Leültem a kanapéra, felhúztam a térdem, ráhajtottam a fejem és gondolkodtam. Nem is annyira Lucy Shepherd halála izgatott, inkább saját magam. Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy mutassak-e érdeklődést a gyilkosság iránt, avagy sem. Ha mindaz igaz, amit Maggie-től hallottam, és miért ne lenne igaz, akkor Miss Shepherd-nek valaki gyorsvonati jegyet vett a másvilágra. El kellett döntenem, hogy bele akarok-e keveredni valamibe, amihez nincs semmi közöm. Nem ismertem Döglegyet, nem is érdekelt, miért izgasson, hogy mi történt vele? Másrészt viszont... valami közöm azért mégiscsak volt hozzá. Alighanem én voltam az utolsó, persze a gyilkoson kívül, aki találkozott vele; én láttam sírni utoljára. De vajon mindez elég-e ahhoz, hogy előre nem látható veszélyeknek tegyem ki magam. Ha nyomozni kezdek... nem kerülök-e vissza oda, ahova nem akartam visszakerülni. Úgy éreztem magam, mint akinek kínkeservesen sikerült leszoknia súlyos, önpusztító szenvedélyéről, és egyszer csak, hirtelen, ismét

87 szembetalálja magát a szenvedélyét kiváltó okkal. Az lenne a legjobb, ha fütyülnék az egészre. Nem érdekel, hogy mi történt, majd a rendőrség kinyomozza. Na és ha nem nyomozza ki? feleselt velem egy kis ördög a lelkem mélyén. Akkor a gyilkos büntetlen marad? Megússza, csak azért, mert te, Debby O'Hara, félsz saját magadtól? Nyugtalanul aludtam ezen az éjszakán. Ide-oda dobáltam magam, majd egyszerre csak a patak partján találtam magam. Ott ültem virágcsokorral a kezemben, a csordogáló vizet nézve. Hirtelen felbukkant mögöttem valaki. Óvatosan lopakodott, nehogy észrevegyem. Valami furcsát, hegyeset tartott a kezében, ami akár kés is lehetett. Sikoltani akartam, meg akartam fordulni, de nem tudtam. Mintha odaragadtam volna a fűhöz. Az egyedüli, amit tehettem, hogy belenéztem a holdfénytől ragyogó víztükörbe. Rémülten láttam, hogy a közeledők ketten vannak egy fiú és egy lány. Úgy ugrottak rám, mint farkasok a bárányra. Hiába próbáltam meg védekezni, nem sikerült. Annyit láttam csak, hogy egy csokor vadzsálya esik be mellettem a vízbe, és egy kés követi. Sikoltani próbáltam, de nem sikerült. Verejtékben fürödve ébredtem. Aztán villámgyorsan becsuktam a szemem és megpróbáltam magam elé idézni a két gyilkos arcát. Nem hittem, hogy sikerülni fog, de sikerült. Az ismét elővarázsolt patak tükréből Paula Burton és Hank Culpepper nézett rám. 29 Ruth Webster magas, csinos, fekete nő volt. Olyan keblekkel, hogy aligha volt férfi riportalanya, aki ne esett volna eufóriába tőlük. Biztos voltam benne, hogy Ruth ki is használja a természet bőkezűségét, és kebleit előretolva egyengeti a karrierjét. Amikor Maggie megkérdezte tőlem, hogy hajlandó lennék-

88 e elbeszélgetni Ruthszal, azonnal nemet mondtam. Sejtettem, mit akar tőlem a csinos riporternő. Csak még azt nem sejtettem, hogy már komoly erőfeszítéseket is tett a becserkészésemre. Szóval, azt mondtam Maggie-nek, hogy nem óhajtok beszélni senkivel, egyáltalán nem érdekel, hogy ki ölte meg Lucyt, egyetlen dolog érdekel csupán, mégpedig az, hogy honnan gyűjtsem össze az anyagot a dolgozatomhoz. Ami Lucyt illeti, jönnek majd a zsaruk, és kinyomozzák, hogy ki ölte meg. Én nyugodt vagyok, mert nem én tettem. Ha én tettem volna, tudnék róla. Nem történt más, minthogy lebecsültem Ruth Webstert. Maggie nyilván elmondta neki, hogy nem akarok kötélnek állni, ő pedig nem nyugodott bele. Maggie csak hápogott, amikor Ruth Webster kopogtatás nélkül benyitott hozzám. Láttam az arcán, hogy hasztalan próbálta megállítani Rutht, nem sikerült neki. Miss Webster besétált a szobámba, mosolygott, majd becsukta az ajtót Maggie orra előtt. Négyszemközt szeretnék beszélni a barátnőddel, bébi búgta ki neki a csukódó ajtó nyílásán. Miss Webster rám mosolygott, és megállt a szoba közepén. Csinos mondta. Ilyennek képzeltem el a szobádat, Debby. Ugye szólíthatlak így? Hát persze bólintottam. Én meg Ruth vagyok. Leülhetek? Meg sem várva, hogy engedélyt adjak rá, lecsüccsent egy székre. Egymásra rakta a lábait hosszúak, karcsúak voltak, és rám mosolygott. Maggie-től hallottam, hogy van egy okos szobatársa. Megmondta a neved, nekem pedig szeget ütött a fejembe, hogy úgy mondjam. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudtam, honnan. Öt éve vagyok már a szakmában, biztos voltam benne, hogy valahol, valamilyen ügy kapcsán már hallottam rólad. Utánakapartam egy kicsit a dolgoknak, és rájöttem, hogy honnan ismerlek. Te oldottad meg a Ridgeway-ügyet... Ha nem jársz túl az eszén, Ridgeway még mindig gyilkolna. Szóval, te vagy az a Debby O'Hara. Mindig is kíváncsi voltam rád. Végigrágtam magam az összes aktádon. Két napig tartott,

89 de megérte. És tudod, miért? Mert ezt az ügyet én akarom megoldani... a te segítségeddel. Az sem baj persze, ha te oldod meg, csak ott legyek a közelben, a kamera mellett, amikor elkapod a gyilkost. Nem voltam még százéves, ám azért annyira már tisztában voltam a élet dolgaival, és ismertem annyira az embereket, hogy tudjam, Ruth Webstert nem szabad félvállról vennem. Döglégy ő is a maga módján, mint Lucy Shepherd volt. Ruth Webster előrehajolt a székében. Annak idején azt beszélték rólad, Debby, hogy furcsa gyerek vagy. Bizonyos értelemben nem vagy normális. Kösz mondtam. Ne értsd félre, és ne haragudj meg érte. Valóban ezt suttogták rólad, csak éppen fordított értelemben. Úgy nem vagy normális, hogy... hogy is mondjam csak, eggyel több kerék forog a fejedben... Olyan erők birtokában vagy, amilyenekről másnak még csak halvány fogalmai sincsenek. És? Így van? Te ezt elhitted? Kénytelen voltam vele. Mondom, hogy végigolvastam az aktáidat, és meg kellett győződnöm róla, hogy valóban olyan dolgokat műveltél... amelyekre nincs magyarázat. Elevenítsek fel egyet-kettőt? Felesleges mondtam. Azt is beszélték, hogy... kapcsolatban állsz valami túlvilági lénnyel, aki segít neked. Egy kísértettel, például. Nem magával az ördöggel? Felőlem akár az ördög is lehet. Mindenestre ő segít neked. Ha hozzá fordulsz, megoldja a problémáidat. Lehet, hogy túl primitíven fogalmaztam, de valahogy mégiscsak ez a lényeg. Arról is olvastam, hogy amikor vége lett a dolognak és Ridgeway a megfelelő helyre került, kiborultál. Úgy látszik, valóban mindent tudsz rólam. Közel sem annyit, mint amennyit szeretnék. Nos, Debby, megismétlem az ajánlatomat: segíts nekem felgöngyölíteni ezt az ügyet. Lucy Shepherd meggyilkolásának az ügyét. Hallgattam egy kicsit, majd megkérdeztem: Biztos, hogy úgy gyilkolták meg?

90 Biztos bólintott Ruth. Világos a diagnózis. Valaki megfojtotta. Felpattant a székéről, odaugrott hozzám, megragadta mindkét csuklómat. Olyan erős volt a szorítása, mintha acélbilincs került volna rájuk. Figyelj rám, Debby O'Hara mondta, felém tolva a kebleit. Nyilván önkéntelenül tette annyira megszokta már ezt a mozdulatot, hogy nem szelektált férfiak és nők között. Figyelj rám, aranyom. Ruth Webster vagyok, a szépreményű vidéki riporternő, és az is maradok, amíg csak hervadni nem kezd az arcom, meg nem löttyennek a cickóim, a bokám pedig megvastagszik. Ám én nem akarok szépreményű maradni, Debby, én kicseszettül nagy karriert szeretnék befutni. Férjhez szeretnék menni egy rohadtul gazdag pénzeszsákhoz, akit, nevetni fogsz, még szeretni is megpróbálnék. Ehhez pedig az kell, aranyom, hogy olyan riportokat készítsek, amelyekre a nagy csatornák is felfigyelnek. A nagy csatornák igazgatói abbahagyják a tökük vakarását, amikor megjelenek a képernyőn, felugranak, és rám mutogatnak, hogy ez az, ez a nő kell nekem, hozzátok fel abból az istenverte porfészekből, ahol a fenekét riszálja, olyan munkát kap tőlem, hogy megnyalhatja utána mind a tíz ujját! Hát én ezt akarom, Debby. És most szeretnék indítani! Ezzel az üggyel. Te megoldod, szívem, én pedig karriert csinálok vele. És nehogy hálátlan dögnek tarts, elindítom a te karrieredet is. Mi is akarsz lenni? Gyógyszerész mondtam. Csalódottan biggyesztette le a száját. Nincs valami jobb ötleted? Nekem tetszik. Hát jó. Majd kitalálok valamit, és beraklak a legmenőbb műsoraimba. Itt és itt található Debby O'Hara patikája, benne kapható az Államok legeslegjobb hashajtója, az elnök is ezt szedi, hogy sikerüljön a Kongresszus képébe rondítania... vagy esetleg valami potencianövelő reklámot... És ha nem? kérdeztem. Miss Webster eleresztette a kezem. Már késő, szívem. Már felfedeztelek. És ha mégsem? Miss Webster megcsóválta a fejét.

91 Nem szívesen mondom ki, szívem, de mégis kimondom. Akkor véged. Tönkreteszlek, Debby. Elhíresztelem az egész egyetemen, hogy bolond vagy, skizofrén, vagy hasonló. Azt hiszed, hogy egy szellem áll mögötted, és ő segít neked. Ő sugdossa a füledbe, hogy mit kell tenned. Tehát nem hiszel benne? Miss Webster a mennyezetre fordította a szemét. Már hogyne hinnék! Persze hogy hiszek! Különben miért jöttem volna hozzád? Nekem a gyilkos kell, Debby, és a nagy felhajtás! Ebből az utóbbiból aztán lett is bőségesen. Csak nem egészen úgy, ahogy Ruth gondolta. 30 Másfél óra múlva már a patak partján caplattam, könyvvel a kezemben. Ártalmatlan gyógyszerkönyvnek látszott, pedig egyáltalán nem volt az. A fák és a virágok csodálkozva néztek rám; vajon mit kereshet erre ez a lány, ahol még a madár sem jár? Valóban, még a madarak sem röpködtek errefelé. A patak partját sűrű ágú bokrok nőtték be, amelyek kivágására, vagy megrendszabályozására az utóbbi időben aligha fordított kellő gondot az egyetem. A parton repedező, lepergett festékű padok arról árulkodtak, hogy valaha mozgalmasabb lehetett errefelé a világ; talán még nem létezett a főépületek előtti gondozott, nagy rét, ahova a hallgatók rendszeresen kifekszenek a hasukat süttetni. Akkortájt, ha egy lány és egy fiú el akartak vonulni a világ zajától, lesétáltak a patak partjára, és ha besötétedett, még néhány lopott csókra is alkalom nyílott. Manapság már felesleges elvonulni néhány csók kedvéért: akár a rét kellős közepén is belemerülhetsz a szerelembe, a kutya sem figyel fel rád. Ezen törtem a fejem, amikor a bokrok közé furakodtam és megpróbáltam anélkül lejutni a vízhez, hogy a vendégmarasztaló tüskés ágak véresre karmoltak volna. Ez többé-kevésbé sikerült is néhány perc múlva lent álltam

92 közvetlenül a parton, ahol vadzsályák nőttek. Olyan intenzíven vizsgálgattam a környéket, hogy egyszerűen megfeledkeztem a kezemben tartott könyvről. Eleresztettem, az meg lehullott a földre, be egy vadzsálya levelei közé. Hiába kaptam utána, elkéstem vele. Lehajoltam, hogy kihalásszam, de abban a pillanatban meg is dermedtem. Ahogy hátranéztem a hónom alatt, megrezzentek a közeli bokor ágai, és mintha egy emberi arcot láttam volna felsejleni közöttük. Kirántottam a könyvet a zsályalevelek alól, és a markomba szorítottam. A bokrok ágai lágyan himbálóztak. Pontosabban szólva csupán egyetlen bokor néhány ága himbálódzott, mintha enyhe szellő fújta volna. Csakhogy ritka az olyan szél, amely egyetlen bokrot fúj és annak is csak néhány ágát. Mivel a bokros partoldal cirka másfél méternyire magasodott fölém, megpróbáltam gyorsan felkapaszkodni a tetejére. Már-már feljutottam, amikor a bokor ágai ismét csak erőteljes mozgásba kezdtek. Ettől aztán annyira megijedtem, hogy megcsúsztam, és visszaszánkáztam a zsályák mellé. Azt hiszem, kissé kétségbeesettnek tűnhetett a hangom, amint a bokor felé kiáltottam. Hé! Van ott valaki? Válasz nem érkezett, de az ágak tovább mozogtak. Immár kétségem sem lehetett afelől, hogy valaki a bokor mögött lapul és engem figyel. Ruth? kérdeztem, felemelve a könyvemet. Már vissza is jöttél? Késtél egy kicsit. Gyerekes trükk volt, de hátha mégis beveszi a leselkedő. Hátha elhiszi, hogy várok valakire, aki minden pillanatban visszaérkezhet. Mivel a bokor még mindig mozgott, újra nekilendültem, hogy feljussak a partoldal tetejére. Már majdnem fenn is voltam, amikor ismét megcsúsztam. Csakhogy ezúttal már óvatosabb voltam: mielőtt visszacsúszhattam volna a zsályák mellé, térdre vetettem magam, és igyekeztem megkapaszkodni egy jól megtermett fűcsomóban. Ami ezután következett, kisebb csodának is beillett. A fűcsomó nagyot nyikkant a kezem alatt, s nyúlni kezdett, mint a gumiszalag. Hirtelen két jókora cipő bukkant fel a fűcsomó

93 mellett, és az egyik gondosan rálépett. Alig néhány milliméternyire a kezemtől. Fel kellett volna néznem, de nem mertem. Attól tartottam, hogy a cipők gazdája az arcomba rúg. Villámgyorsan eleresztettem a fűcsomót, hogy immár szándékosan szánkázzak le a zsályák mellé. Csakhogy elkéstem vele. Két erős kéz ragadta meg a csuklóm, és nagyot rántott rajtam. Mire felocsúdtam, a partoldal tetején voltam. Mellettem egy magas, erős testalkatú férfi állt, és csodálkozva bámult rám. Arra gondoltam, hogy amíg csodálkozik, meglepem valamivel. Lehullott könyvem után kaptam, kinyitottam, és kikaptam belőle a borítójába süllyesztett kést. Megfogtam a nyelét és a mellének szegeztem. Ne mozduljon! kiáltottam rá. Ha megmoccan, szíven szúrom! A férfi lehetett vagy harmincéves, és vastag aranykeretes szemüveget hordott elképedt arccal bámult rám. Felemelte a kezét és tétován a mellkasára mutatott. Az a... másik oldalon van. Micsoda? lihegtem. Hát a szívem. Olyannyira elgyengültek a lábaim, hogy le kellett ülnöm a fűre. A férfi néhány pillanatig tanácstalanul állt, aztán mellém csüccsent. Jóképű pasas volt, magas, erős, és olyan kockás pulóvert viselt, amilyeneket általában az angolok hordanak. Még valamilyen címer is volt az elején, bizonyára egy angol egyetem címere. A férfi elvette tőlem a kést, és megcsóválta a fejét. Ez meg mi az ördög? Kés mondtam, vagy inkább nyögtem. És mi a csodát akart vele? Zsályát vágni nyögtem tovább. Vékony, szőke bajuszkája megrezzent az orra alatt. Zsályát vágni? Hiszen az tilos! A vadzsálya védett növény. Én csak a levelébe akartam belevágni egy kicsit. Mi a fenéért? csodálkozott rám. Tanulmányozni akartam az illatát.

94 Ezután hosszasabb magyarázat következett. Azt mondtam neki, hogy gyógyszerészhallgató vagyok ez igaz volt, és csak meg akartam szagolni, hogy milyen az az illatanyag, amely a növényben található. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a vadzsálya, a Salvia Arizonica védett, és nem is akartam rosszat neki, csupán belenyestem volna egy kicsit. A férfi nagy, kerek szemekkel bámult rám. Na és... sikerült? Majdnem mondtam. Az a helyzet, hogy lecsúsztam a töltés oldalán. Erre mintha elmosolyodott volna a bajusza alatt. Olyan fontos magának, hogy megszagolja a zsálya... izéjét... micsodáját is? A levét mondtam. Amikor idejöttem, még fontos volt. Azóta azonban valamiért elpárolgott a vállalkozó kedvem mutattam fűtől zöld térdeimre. Rövid, kockás szoknya volt rajtam, amely szemérmetlenül a világ elé tárta őket. A bajuszos felém nyújtotta a kezét. Na, jöjjön! Hova?! hökkentem meg. Lemászunk a vízhez. Pontosabban szólva, maga mászik le, én meg fogom a kezét. Azaz... Azt latolgatta magában, hogyan lehetne úgy megoldani a dolgot, hogy meg tudjam vágni a zsálya levelét és ő se essen a patakba. Váratlanul elkapta a derekam és megemelt. A következő pillanatban felszálltam a levegőbe, és mire felocsúdtam, már a zsályatövek mellett álltam, ő mellettem, és a virágokra bökött. Lásson munkához, kislány! Megint ez az átkozott kislány! Legszívesebben letéptem volna egy levelet és az orra alá dörzsöltem volna. De azért engedelmesen munkához láttam. Előhúztam a kést a könyvből, ahova odafent visszatettem, elkaptam egy levelet és megvágtam a felületét. Zöldessárga lé bukott ki a sebből. Elkentem az ujjam begyén, és megszagoltam. Minden volt az illata, csak kellemes nem. Na, milyen? kérdezte a férfi. Nem valami csodálatos feleltem az igazságnak megfelelően. Mégis, mit várt? Sosem hallottam, hogy a vadzsályából

95 illatszereket készítettek volna. Ismét elkapta a derekamat, majd feltett a töltés tetejére. Két nagy lépéssel mellettem termett, és felém nyújtotta a kezét. Adja ide! Micsodát? hökkentem meg. A kést. Éreztem, hogy megrezzen a bensőmben valami. Mi... nek? nyögtem. Én is meg akarom szagolni. Ha már ennyit törtem magam maga miatt... Odanyújtottam neki. Felemelte úgy a mellem magasságába, és éppen azon volt, hogy tovább emelje egészen az orra alá, amikor valaki rémülten felkiáltott a bokrok között. Jacques! Jézusom, mit csinálsz? Nem is tudtam hirtelenjében, hova nézzek. A mellkasom előtt táncoló kést figyeljem-e, vagy a lányt, aki ebben a pillanatban lépett ki a bokrok közül. Olyan rémület ült az arcán, hogy jobban megijedtem tőle, mint bármitől, amióta csak kijöttem ide a patak partjára. A lány Erica Saintfleur volt. De ki lehet a férfi? Rövidesen erre is fény derült. 31 Erica kiugrott a bokrok közül, és a kés felé nyújtotta a kezét. Add csak ide, Jacques! Add szépen ide, kérlek! A férfi felkapta a fejét és elmosolyodott. Aztán inkább az én markomba nyomta a gyilkot. Itt van. Tessék. Erica odalépett mellém és mogorva képpel nézett rám. Hogy a fenébe kerülsz te ide? kérdezte olyan hangon, hogy egyből beállt tőle a lelkemben a nukleáris tél. Hogy a fenébe kerültetek ti így össze? Egyelőre megbénítottak az események. Azért, ha kis késéssel is, de válaszoltam volna, ám közben Erica a szőke bajuszúra támadt.

96 Honnan ismered őt, Jacques? A bajuszos megvonta a vállát. Sehonnan. Akarom mondani, innen. Hogyhogy innen? Itt találkoztunk a parton. Itt nekünk kellett volna találkoznunk, Jacques! Erica felém fordult, miközben a kezemben szorongatott késre sandított. Nincs valami mondanivalód, Debby? Addigra már összeszedtem magam annyira, hogy válaszolni tudjak. És válaszoltam is. Néhány mondatban elmeséltem neki, amit kitaláltam, és amit a bajuszosnak is beadtam. Hogy tudniillik a zsályát akartam megvágni. Erica Saintfleur úgy nézett rám, mintha nem lennék egészen normális. Te meg akarod szagolni a zsálya levét? Bólintottam. No de... mi a fenéért? Mert... kíváncsi voltam rá, hogy milyen az illata. Na és milyen? Csalódást keltő feleltem, és ez sajnos, igaz is volt. Mi az ördögért hordod a könyvedben azt a konyhakést, szívem? tudakolta még mindig gyanakodva. Hol hordjam? kérdeztem vissza. Mit gondolsz, mit szólnának az emberek, ha meglátnának egy konyhakéssel a kezemben a parkban? Lucy halála óta... védtelennek érzem magam. Erica még egyszer végighordozta rajtunk a pillantását, aztán nevetni kezdett. Méghozzá felszabadultan. Ebből megérthettem, hogy messzire röppent a gyanakvása. De hát mi a fenére is gyanakodhatott volna? Eszerint ti nem ismeritek egymást? kérdezte Jacques-ra nézve. Még nincs szerencsénk felelte Jacques. Szeme kissé üvegesen meredt a levegőbe. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy a fickó nem egészen normális. Erica felemelt mutatóujjával a férfira bökött. Ő Jacques Wright, Debby. Úgy mondta, mintha bizony tudnom kellene, hogy ki az a Jacques Wright, és mindjárt hanyatt is kellene esnem tőle.

97 Ő pedig Debby O'Hara mutatott rám. Biztos voltam benne, hogy Jacques sem hallotta még a nevemet. De hát honnan is hallhatta volna? Tudod, hogy kicsoda Jacques, Debby? kérdezte aztán Erica. Hát... nem nyögtem, miközben éreztem, hogy égni kezd a képem. Még csak nem is hallottál róla? A szőke Jacques nem nézett rám, de láttam rajta, hogy úgy tartja a fejét, hogy ha akarom, alaposan megbámulhassam előkelő arcélét. Tisztára mint egy elszállt filmsztár gondoltam magamban. Kicsit aztán el is szégyelltem magam miatta. Akárki is legyen, jóindulatú a fickó, elvégre segített megszaglászni ezt a rohadék zsályát. Jacques Emanuel Wright professzor fia. Na? Semmi. Csak a nagy semmi. Soha nem hallottam még Emanuel Wright professzor nevét. Egyik lábamról a másikra álltam, de így is csak a nagy légüres tér dobolt a fejemben. Nobel-díjas lesz hamarosan segített Erica. Hallgattam, mint a csuka. Ekkor Erica végre megszánt, és abbahagyta a hülye kérdezősködést. Emanuel Wright professzor a Fizikai Intézetet vezeti. Jacques az ő fia... előbb-utóbb ő örökli a tanszékét és az Intézet vezetését is. Várakozón néztem rá, mire Erica felém csippentett a szemével. Jacques és én jó barátok vagyunk. Az a szemcsippentés sok mindent elárult. Az a helyzet, Debby, hogy... randevúm lett volna itt Jacques-kal. Ezért lepődtem meg annyira, amikor láttam, hogy megelőztél. Már megyek is emeltem fel megkönnyebbülve a kezem. Bocsáss meg, de ha tudtam volna... A fenébe is, nehogy elkezdj mentegetőzni itt nekem! Van egy kis időd? Van, de... Sétálok egy kicsit Jacques-kal. Tudod, Jacques-nak szüksége van a friss levegőre. Egész nap a könyvei és a

98 jegyzetei felett görnyed... Inkább talán holnap javasoltam. Csak fél óra, Debby! kérlelt. Úgyis beszélni akartam veled. Vágj ki nyugodtan egy tő zsályát, addig nem nézünk oda, és szagolgasd, amíg el nem eresztem a barátomat. Sóhajtottam egyet, és a bokrokon túlra mutattam. Oké! Ott leszek egy padon. Elindultam a padok felé. Már-már elértem a kis utacskát, amikor önkéntelenül is visszanéztem a vállam felett. Amit láttam, megdöbbentett. Erica Jacques Wright nyakában lógott, és úgy összeforrt a szájuk, mintha forrasztópákával dolgozták volna össze őket. Jacques keze úgy járt Erica hátán, mint egy gyorsuló légcsavar, és egyre lejjebb merészkedett. Éppen ideje volt, hogy találjak egy kicseszett padot magamnak. 32 Nem kellett túl soká várnom. Alig múlt el húsz perc, Erica már fel is tűnt a közelemben. Amikor észrevett, felém intett, és megszaporázta a lépteit. Kissé zilált állapotban volt, mintha a patak partján hempergett volna. Világoskék blúza viharverten csüngött rajta, s ha jól láttam, egy gomb is hiányzott róla. Szó nélkül tilt le mellém, és csak rövid szünet után szólalt meg. Csodálkozol? Nyeltem egyet. Mi a fenét mondhattam volna? A magánügyed mondtam aztán kitérőn, miközben egyre azon keseregtem, hogy vajon mi a fenéért kell nekem folytonfolyvást beleavatkoznom mások dolgába? Ki az ördög taszít bele folyton valamibe, amibe eszem ágában sem lenne magamtól belemászni. Azt kérdeztem, hogy csodálkozol-e? kérdezte ismét, ezúttal már felcsattanó hangon. Ami azt illeti, én is csodálkoznék a helyedben. Legszívesebben azt mondanám, hogy együtt járunk, de ez így nem lenne egészen igaz. Az az igazság, hogy csak megpróbálok járni vele. Hozzá akarok

99 menni feleségül, Debby! Közlése úgy megrázott, mintha véletlenül konnektorba dugtam volna a körömreszelőmet. Hozzá akarsz... menni? nyögtem. Erica bólintott. Bármennyire is meglepő... igen. Beleszerettél? Majd fogok. Feltehetően. És Mike Longhorn? kérdeztem. Mi van vele? kapta fel a fejét. Úgy gondoltam, hogy te és ő... Ugyan már, dehogy! Csak nem képzeled, hogy összeállok egy olyan fickóval... Akaratlanul is gyors összehasonlítást tettem a két férfi között. Ha nekem kellene választanom, százezer az egyhez, hogy Mike-ot választanám. Akkor Erica megfogta a kezem. Tudod, Debby, hogy én... megfelelően jómódú vagyok? Nem tudtam ugyan, hogy pontosan mit jelent ez a megfelelően, de nem is érdekelt. Ezért ez nem lenne kifejezetten érdekházasság. Nem a pénzéért mennék hozzá... bár kétségtelen tény, hogy Wright gazdag ember... sokszoros milliomos, míg az én családom közel sem őriz annyi aranydollárt a párnacihában. De azért nem panaszkodom. Mindazonáltal engem elsősorban nem a pénze érdekel. Nem tudtam, micsoda, de nem is voltam kíváncsi rá. Vagy nem olyan nagyon. Erica megszorította a kezem. Tudod, szívem, csecsemőkorom óta krokodilok között nőttem fel. Ez még nem olyan nagy baj; velük ki lehet jönni valahogy. Azok azonban, akik körülöttem forogtak, azaz a családom, már más tészta. Tudom, hogy disznóság, amit mondok, Debby, de a krokodilok jóval eszesebbek náluk. Világéletemben okos emberek között szerettem volna élni, Debby, akik mást is látnak a világból, mint a krokodilok bőrét. Világos, amit mondok? Hát... az bólintottam kényszeredetten. Ezért is jöttem egyetemre. Ám én többet akarok annál,

100 minthogy magam legyek okos és művelt. Ez még csak egy dolog, önmagában nem szerezne nekem akkora örömet. Elvégre a hülyék is boldogok a maguk módján. Szóval, Debby, gyerekkorom óta azon ábrándozom, hogy tudósok között éljek, akik nemcsak a pénzüket számolgatják, hanem nagy dolgokon törik a fejüket, nagy felfedezésekről álmodnak. Mint Jacques, például. Te még nem hallottad, amikor a neutrínókról beszél! El lehet olvadni tőle, Debby! Te tudtad, hogy a részecskefizikában a neutrínók kicseszettül furcsán viselkednek? Jacques szerint, ha felgyorsítjuk őket és még valami egyebet is csinálunk velük, be lehet bizonyítani, hogy a fénynél is van nagyobb sebesség a világmindenségben. Ez pedig megváltoztatja a fizikai világképünket: Einstein mehet a fenébe a maga szánalmas kis relativitáselméletével. Ezt tőle... hallottad? Mit gondolsz? Majd magamtól jöttem rá, mi? Jacques ezen dolgozik, és ezt fogja megcsinálni. Én meg azon dolgozom, hogy hozzámenjek, s meg is fogom csinálni. Ezért ijedtem meg, amikor megláttalak vele. Azt hittem... hogy ismered valahonnan, és már... nem is tudom. Szerencsére tévedtem. Na, mit szólsz hozzá? Istenem, csak ne kérdezte volna! Erica szerencsére meg sem várta, hogy kinyögjek valamit, újra megszorította a kezem. Tudom jól, hogy mire gondolsz! Akik nem ismerik alaposan, azt gondolhatják, hogy Jacques nem egészen normális, és ez így is van! Egészen normális emberek nem szoktak neutrínókon töprengeni, és nem akarják a pokolba küldeni Einsteint. Ezzel együtt Jacques szeretnivaló fickó. És amúgy meg... őszintén szólva, alig bírok vele. De muszáj ellenállnom neki, mert... Csak akkor kaphat meg, ha ínár a nyakán a póráz... Ugye érted, Debby? Blúza leszakadt gombja helyére néztem. Hogy a fenébe ne érteném? Hát így állunk, Debby. Jacques okos, zseniális, szexis, én pedig hozzá akarok menni. És hozzá is fogok! Hogy ismerkedtél meg vele? kérdeztem sóhajtva. Na, az egy külön történet emelte fel a hangját felvillanyozódva attól a ténytől, hogy végre őszinte

101 kíváncsiságból is kérdezek tőle valamit. Nem hallottál még a bátyámról? Éreztem, hogy gyorsan megváltozik a hangja tónusa. Másodpercek alatt bársonyossá szelídült. Valamit hallottam bólintottam. Erica nyelt egyet, mintha a könnyeit nyelné. Én meg korholni kezdtem magam az ostobaságom miatt, hogy előhozakodtam azzal, amivel nem lett volna szabad. Azt is tudod, hogy... megölte magát? Tudom bólintottam. Gondolom... a lányok mesélték? A lányok alatt nyilván a lakótársaimat értette. Nem válaszoltam, de ő nem is várt választ. Ő volt a családunk reménysége... és egyúttal a fekete báránya is. Apám nem akarta, hogy fizikus legyen. Azt akarta, hogy... maradjon otthon krokodilokat nyúzni... persze csak átvitt értelemben... bár a szó köznapi értelmében is előfordul néha. Nyelt még egyet és a szemére szorította a kezét. Igyekeztem elfordulni, mintha nem látnám, de hát úgyis tudta, hogy látom. Bocsáss meg szabadkozott aztán immár száraz hangon. Még mindig... néha... Oké, Erica nyögtem, és megpróbáltam véget vetni a kínos jelenetnek. Nem olyan fontos... Erica azonban mintha meg sem hallotta volna a mentegetőzésemet. Kegyetlen szavak feszítették a belsejét ha nem beszél, talán rosszul is lett volna. Úgy volt, hogy az apám... majdnem kitagadta. Ő volt a büszkesége, és cirka tizenkét éves koráig azt is tette, amire apám utasította, akkortól kezdve azonban furcsán kezdett viselkedni. Apám az iskolának tudta be, és dühös is volt a tanáraira, hogy elcsavarják a fejét. Elcsavarják? Apám így mondta. Megbolondítják a hülye tudományukkal. Apám azt akarta, hogy Burt az örökébe lépjen, és fejlessze tovább a krokodilfarmot. Akkoriban nagy volt az igény a krokodilok bőrére és a húsukat is szívesen fogadták a büfék. S akkor, tessék, ezt a hülye gyereket nem a krokodilok

102 érdeklik, hanem valami más! Valami eszelős, felfoghatatlan, érthetetlen baromság. A... fizika? Ahogy mondod. Volt az iskolában egy fizikatanár, aki apám szerint megbolondította Burtöt. Burt még a krokodilok formájából, mozgásából, sőt a mozdulatlanságukból is fizikai törvényeket vélt kiolvasni. Apám hiába próbálta meg előbb szép szóval, aztán gorombán lebeszélni a számára ostobaságnak tűnő fizikáról, nem sikerült. Anyám is Burt mellé állt, így ketten már eredményesen vehették fel a küzdelmet apám ellen. És végül győztek. Apám dúlva-fúlva kénytelen volt beleegyezni, hogy Burt a Stanfordra menjen. És te? kérdeztem. Én akkor még kicsi voltam; jószerével fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem. Mindenesetre attól az időtől kezdve apám elkezdett rám figyelni. Nem emlékszem, hogy addig mennyire figyelt vagy nem figyelt mindenesetre attól kezdve többet foglalkozott velem, kedvesebb volt hozzám, legalábbis anyám szerint. Kezdtem én lenni a reménysége. Úgy gondolta, te folytatod majd a krokodil-businesst? Vagy a jövendő férjem. Nem egyszer mondogatta félig tréfásan, félig komolyan, hogy ha férjhez megyek, csakis olyan férjet választhatok magamnak, aki szereti a krokodilokat. Ebben a választhatok-ban persze az is benne rejtőzött, hogy csakis olyan férjem lehet, aki neki is tetszik. Aki tovább viszi az üzletet. Maga elé meredt és megcsóválta a fejét. Sajnos, azt hiszem, én sem tudom teljesíteni a kívánságát. Ma már szerencsére mintha nem is... izgatná annyira a dolog. Az öreg embereket egyre kevésbé izgatják a világ dolgai. Szóval, az a helyzet, hogy ha nem is a bátyámhoz hasonlítható keménységgel, de én is fellázadtam ellene. Hallgatott egy kicsit, megnyomkodta a szemét, aztán folytatta. Burt itt végzett, vagyis itt fejezte be a tanulmányait. A Stanfordon tanult... ám az utolsó szemeszterét már nem végezte ott... az a helyzet, hogy Emanuel Wright professzor, Jacques apja elcsábította. Tessék!?

103 Burt írt egy dolgozatot, valami részecskefizikai problémával kapcsolatban, s ez annyira felkeltette a professzora figyelmét, hogy elküldte ide, Emanuel Wright-nak, aki már akkor a legjobb részecskefizikusnak számított a világon. Wright személyesen utazott Stanfordba, beszélt Burttel, és idehívta magához. Megígérte neki, hogy amint befejezi a tanulmányait, maga mellé veszi asszisztensnek. És így is történt. Burt ide költözött, és Wright professzor asszisztense lett. Két évig dolgozott mellette, majd történt valami, amit senki sem tudott megmagyarázni, a rendőrséget is beleértve. Burt... istenem... öngyilkos lett. Bevett egy marék altatót. Röviddel azután, hogy... történt vele valami. Wright professzor szerint búskomorrá vált. Nem tehetek róla, de kezdett felébredni bennem a kíváncsiság. Biztos, hogy öngyilkos lett? kérdeztem. Hülyeség volt megkérdezni, de mégis megkérdeztem. Aztán azonnal rádöbbentem, hogy mit is csináltam. Olyan rémület öntött el tőle, hogy verejtékezni kezdtem tőle. Bocsáss meg, Erica... próbáltam volna mentegetőzni, de Miss Saintfleur a szavamba vágott. Nincs semmi baj, Debby, én magam is erre gondoltam. Hogy nem öngyilkos lett, hanem megölte valaki. És a zsaruk is gondoltak rá. Jó ideig nyomoztak, de nem tudtak rájönni semmire. Annyit sikerült csak kideríteniük, hogy Burt egyre gyakrabban járt be a campusból a városba, és néha az éjszakát is ott töltötte egy panzióban. A panzió tulajdonosa szerint azonban Burt soha nem vitt fel senkit a szobájába. A zsaruk bár eredményt nem tudtak elérni ennek ellenére mégis azt gyanították, hogy szerelmi történet van a háttérben: valaki miatt lett Burt öngyilkos. Ismerősei szerint akkor már rossz idegállapotban volt, nem beszélt senkivel, magába roskadt, egyszerűen kivetkőzött önmagából. És a munkáját is elhanyagolta legalábbis Wright szerint. Ő mindent megpróbált, hogy rájöjjön, mi változtatta meg annyira legtehetségesebb asszisztensét, de nem tudott rájönni semmire. Burt magába zárta a problémáját. Wright pedig szerette és tisztelte annyira, hogy békén hagyja, amit ma már hibának tart. Ha jobban a nyakára mászik, talán sikerült volna kihúznia

104 belőle valamit. Ám ő békén hagyta... elmondása szerint biztos volt benne, hogy nő áll a háttérben. Azt hitte, Burt szenved egy kicsit, aztán majd magához tér. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Cirka egy évébe került, amíg annyira összeszedte magát, hogy új asszisztenst alkalmazzon Burt helyére. Mintha arra várt volna, hogy Burt visszatérjen hozzá. Csak a Nobel-díj elnyerésének lehetősége feledtette valamelyest a bánatát. Egy részecskefizikai felfedezéséért kapta, amit Burt halála után tett. Egyszer azt mondta nekem, hogy bizonyára Burt segített neki a túlvilágról. Ő fogta a kezét persze átvitt értelemben, amikor a laborban a kísérleteit végezte. Azt mondta, hogy a tarkóján érezte Burt leheletét. Most már érted, Debby, hogy miért jöttem én erre az egyetemre? Pont erre? Ki akarod nyomozni, hogy mi történt a bátyáddal? Erica mélyet sóhajtott. Valóban... ez volt a szándékom. De még valami más is. Egyszerűen el akartam menekülni otthonról. És tényleg érdekel a kémia. És Jacques? Ó, Jacques! Először én is hülyének néztem, aztán rájöttem, hogy mennyire okos, de ezt talán már említettem is. Az a helyzet, Debby, hogy nem én kerestem meg Wright professzort, hanem ő engem. Valahonnan megtudta, hogy itt tanulok, és meghívott egy vasárnapi ebédre. A család szeretettel fogadott; nemcsak Mrs. Wright és Mr. Wright, hanem a gyerekek, Jacques és Jean-Luc is. Akkor még élt Mrs. Wright. Attól kezdve gyakran megfordultam náluk. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy Jacques érdeklődni kezd irántam. Én pedig elhatároztam, hogy soha többé nem megyek haza. Nem akarok krokodilok között élni és az apám társaságát sem akarom. Hát így történt, Debby. Már nem is érdekel, hogy mi történt a bátyáddal? Erica megcsóválta a fejét. Szégyellem kimondani, de egyre kevésbé, Debby. Miért? Mert... nos, mert nekem a saját életemet kell élnem. Amikor idejöttem, úgy gondoltam, nem lehet más célja az életemnek, minthogy rájöjjek, miért halt meg Burt, aztán

105 ahogy múlt az idő, rádöbbentem, hogy az én életem a sajátom, és nem Burté. Ha nem akarom feláldozni egy halottért, hagynom kell, hogy Burt belehulljon a felejtés kútjába. Aztán a Jacques miatti állandó aggodalom is segített a felejtésben. Ha aggódik valamiért vagy valakiért az ember, hajlamos hamar megfeledkezni arról, ami nem kapcsolható közvetlenül az aggodalmához. Te aggódsz Jacques miatt? húztam össze a szemöldökömet. Korábban aggódtam mondta. És nem is kicsit. Újabban már nem szükséges. Megköszörülte a torkát és rám pislogott. Az a helyzet, Debby, hogy Jacques nem egészen egészséges, bár a veszély jelentősen csökkent... Puff neki! Nem tudtam másra gondolni, mint arra, amire már korábban is gondoltam. Nevezetesen, hogy Jacques sültbolond, ráadásul a veszélyesek közül való. Látszott a szemén, és a szavain is érződött, hogy nincs rendben vele valami. Jézusom, még szerencse, hogy amíg kettesben voltunk, nem tört rá az őrület. És nem félsz tőle? bukott ki a számon. Erica meghökkenve nézett rám. Én? Kitől félnék? Hát Jacques-tól. Miért kellene félnem tőle? Féltenem kellett, nem félnem tőle! Már nem volt visszaút. Valami legyőzhetetlen erő arra ösztönzött, hogy jólneveltség ide vagy oda: kérdezzek tovább. Skizofrén? Kicsoda? hökkent meg ismét Erica. Hát Jacques! Jacques? Dehogy az! Miért lenne skizofrén? Akkor mi a baja, amiért féltened kell? Erica még mindig elképedve rázogatta a fejét. Istenem, hogy gondolhattál ilyenre? Jacques-nak súlyos mogyoróallergiája van. Akkor sem vághattam volna megdöbbentebb képet, ha kilépett volna a bokrok közül két víziló, és emberi nyelven kezdték volna bizonygatni, hogy nekik is mogyoróallergiájuk van.

106 Mogyoró... allergia? nyögtem. Én meg... azt hittem... Nem hallottál még róla? Mi... ről? Hát a mogyoróallergiáról, amiről beszélek. Nem is tudom, mit feleltem rá. Igaz, hogy hallottam már ilyesmiről, de nem foglalkoztatott közelebbről a dolog. Nem volt senki az ismeretségi körömben, akinek ilyenje lett volna. Az a helyzet, Debby, hogy Jacques súlyosan allergiás a mogyoróra. Földimogyoróra, egyéb mogyoróra, még a pisztáciára is. Egyetlen szem mogyoró elég ahhoz, hogy rohamot váltson ki nála, ami akár az életébe is kerülhet. Ha ödémásodás lépne fel márpedig az léphet fel, akár bele is pusztulhat. Olyan csekély mennyiség is rohamot válthat ki nála, amilyet jószerével még észlelni sem lehet. Érted már? Ha rendel valahol valamit, és csak csipetnyi mogyoróvaj is van benne, máris rohamot kaphat tőle. Jézusom! nyögtem. Nem akármi. De nem ám! És ugyanez a helyzet az öccsével, Jean-Luckel is. Ez annyit jelent, hogy Mr. Wright... Ő nem, de az anyjuk igen. Mrs. Wright igen. Ő bele is halt egy rohamba. Akkor még Mr. Peacock nem fejlesztette ki a készülékét. Mr. Peacock? Wright professzor barátja, híres kémikus. Két év kemény munkájával kifejlesztett egy félig kémiai, félig mechanikai alapokon nyugvó készüléket, amely a legcsekélyebb mogyorómennyiséget is képes kimutatni, méghozzá másodpercek alatt. Azóta Jacques és Jean-Luc bárhol étkezhet; csak hozzá kell érinteniük az ételhez a készüléket, és azonnal kiderül, hogy fogyasztható-e számukra vagy sem. Felállt, lesimította a szoknyáját, megigazgatta a blúzát és rám mosolygott. Nekem most mennem kell, Debby. Ha segítségre lenne szükséged, állok a rendelkezésedre. Keress meg nyugodtan, különben pedig hálás lennék, ha nem említenéd senkinek, hogy mi van köztem és Jacques között. Nem szeretném elkiabálni a dolgot. Rátettem a tenyerem a számra, ami azt jelentette, hogy tőlem aztán nem fog kiszivárogni semmi. Erica bólintott, és

107 elsétált az épületek felé. Visszaültem a padra, és törtem a fejem, mint ahogy a mogyorót szokás. Nekem szabad volt. Én nem voltam allergiás rá. 33 Ruth Webster csak telefonon hívott fel, azt is valahonnan az isten háta mögül. Hogy vagy, Ruth? kérdeztem, miközben igyekeztem összekapni az eszem, hogy kitaláljak valamit, amiért még mindig nem sikerült elkapnom a gyilkost. Igazán kitűnően, Debby felelte érezhető ingerültséggel a hangjában. Ahhoz képest, hogy egy lakókocsitelepen vagyok; két rühes kutya nyalogatja a lábam; egy taknyosnál is taknyosabb mexikói kisgyerek épp az imént kapta be a mikrofont; cirka húsz másodperccel ezelőtt tehénszarba léptem, kifejezetten jól érzem magam. Éppen egy részeges fickóra várok, aki nagy valószínűséggel a lakópark valamennyi nőnemű lényét megerőszakolta már kilencven és tíz év között: ha megúszom élve a vele való találkozást, akkor elmondhatom, hogy az Isten fogja a kezem, vagy nekem is olyan kísérő angyalom van, mint neked. De azért, ha már ilyen szépen összeakadtunk, hadd kérdezzem meg, hogy jutottál-e valamire? Lucy Shepherd halálával kapcsolatban? Azzal, gyönyörűm. Mit sugdos újabban az angyal a füledbe? Semmit, Ruth. Hát ez nagyon nagy baj, Debby. Imádkozz, hogy nyírjon ki a mexikói, mert ha valami isteni csoda folytán mégiscsak megúsznám élve, felkereslek, és elbeszélgetek veled... Addig is megírok a fejemben egy újságcikket egy egyetemista lányról, aki a szellemek haverja. Na mit szólsz hozzá? Drukkolok a mexikóinak mondtam. Ruth belemorgott valamit a telefonba, ami ha jól értettem egy nem túl ízléses szitkozódás volt. Mégsem haragudtam

108 érte. 34 Az órákon és az azokat követő konzultációkon rendben ment minden. Egészen jól éreztem volna magam a bőrömben, ha nem kísértett volna minduntalan a meggyilkolt Lucy Shepherd árnyalakja. Biztos voltam benne, hogy Döglegyet kitervelten és előre megfontolt szándékkal ölték meg. Valakinek az útjában volt, és tett róla, hogy ne maradjon ott. Abban is biztos voltam, hogy Lucy tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy mi vár rá. Lehet, hogy megfenyegették, ám ő képtelen volt elbujdosni a végzete elől. Bosszantott, hogy milyen keveset tudok róla, az pedig még inkább, hogy látszólag semmi nem történt az ügyében. Mintha mindenki belenyugodott volna, hogy Lucy egy ideig itt járt köztünk, most pedig már nem jár itt. Bár semmiféle kapocs nem fűzött hozzá még csak nem is utáltam, azt azért furcsának találtam, hogy ennyire nem izgat senkit a halála. Többször is végiggondoltam, hogy mit tudok róla, s mindannyiszor arra a nem meglepő következtetésre jutottam, hogy semmit. Maggie szerint nem is volt igazi családja; a nagynénje nevelte Nebraskában vagy hol, s állami segítséggel jutott be az egyetemre. Ráadásul a nagynéni kerekesszékben élte az életét, s hogy miképpen fogadta Lucy halálának a hírét, nem jutott el hozzánk. Lucyt egyszerűen kihúzták az emberiség nagy leltárkönyvéből. Ami azt illeti, Ruth Webster volt az egyedüli, aki nem hagyta elaludni az ügyet. Legalábbis akkor ezt gondoltam. Ráérzett, hogy Lucy halálának a történetében sokkal több van, mint amennyi eddig kijött belőle. Még mindig azt hitte, hogy megtalálta élete aranybányáját, amely ugyan jelenleg inkább szénbányának tűnik, közülük is a lepusztultabbak közé tartozónak, a valóságban azonban arany rejtezik a mélyében, csak ki kell kapartatnia valakivel. Azt tervezte szegénykém, hogy én leszek az, aki felszínre hozza neki az aranyrögöket. Néha már az is megfordult a fejemben, hogy segítségül

109 hívom álmaim asszonyát. Csakhogy ebben megakadályozott valami. Méghozzá két dolog is egyszerre. Az egyik, hogy semmilyen körülmények között nem akartam ismét felvenni vele a kapcsolatot. Ellenkezőleg: boldog voltam, hogy békén hagy. És ha néha-néha futólag meg is jelent az álmaimban kontúrtalanul, mint egy igazi kísértet, nem voltam biztos benne, hogy valóban őt láttam-e, vagy csak álomfelhők úsztak el a szemem előtt. A másik ok, amiért nem fordultam hozzá: nem tudtam, hogyan tegyem. Nem voltam a birtokában semmi olyan módszernek vagy varázseszköznek, amelynek a segítségével megidézhettem volna. Még csak csodalámpám sem volt, mint Aladdinnak. A véletlen azonban a segítségemre sietett. Vagy talán nem is a véletlen volt? 35 Bár erős akarattal elhatároztam magamban, hogy csupán takaréklángon tartom Lucy ügyét, nem foglalkozom vele intenzívebben, történt néhány apróság, amely befolyásolta az elhatározásomat. Egy esős délutánon úgy gondoltam, hogy lesétálok a patak partjára és az őszre való tekintettel elbúcsúzom a haldokló vadzsályáktól. Természetesen tisztában voltam vele, hogy kamu az egész: nem a zsályák érdekelnek, hanem még mindig Lucy halála forog a fejemben. Zavartalanul meg akartam vizsgálni azt a helyet, ahol meghalt. Hamar rábukkantam. Csupán át kellett vágnom a parkon, megkerülni egy néhány fából álló facsoportot, és máris ott találtam magam a patak partján. Az első, amit megpillantottam, egy sárga műanyag csík darabkája volt. Le sem kellett hajolnom érte, anélkül is tisztában voltam vele, mi az. Abból a szalagból származott, amellyel a rendőrség két héttel ezelőtt elkerítette a területet. Közvetlenül alattam, cirka másfél méter mélységben csacsogott a patak, a napok óta tartó esőzéstől alaposan megduzzadva. Arra gondoltam, hogy ha ilyen magas lett volna

110 akkor is a vízállás, Lucy holtteste alighanem vándorútra indult volna. Afelett a kis tisztás felett, ahol álltam, s amely akkor körül volt kerítve, vastag faágak nyújtózkodtak, mintha el akarták volna rejteni a kíváncsi tekintetek elől Lucy halálának szomorú helyszínét. A széles hátú, már a lehulláson gondolkodó levelekről hideg vízcseppek potyogtak a nyakamba. Még szerencse, hogy hoztam magammal esőkabátot, így csak a cipőmet áztatta a csepegő eső. Álltam a partoldalon, és néztem a vizet. Mintha ugyanaz a víz lett volna, amely Lucy testét részben magába fogadta. Csak hát tisztában voltam vele: ez a víz már nem ugyanaz. Ez is megváltozott, mint azóta minden. Kétszer nem lehet ugyanabba a patakba belelépni. Vagy mégis? Arra riadtam, hogy megreccsent mögöttem valami. Mintha valaki száraz ágra lépett volna. Ez annál is meglepőbbnek tűnt, mert hát hol volt itt közel s távolban száraz ág? És mégis tisztán hallottam a reccsenést. Furcsa érzés futott át rajtam. Nem gyakran, de elő szokott fordulni velem, hogy megérzem, ha néznek. Nem olyan nagy dolog ez, nincs benne semmi rendkívüli. Mondhatnánk úgy is, hogy semmi más, csak női ösztön. Mert hát melyik nővel nem fordult még elő, hogy megérezte, ha egy férfi bámulja? Talán még az emberiség hajnalán alakult ki bennünk ez az ösztön, amely a párválasztást volt hivatott szolgálni. Egy génjeinkbe rejtett mechanizmus figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázz, felhívtad magadra valakinek a figyelmét, döntsd el, hogy hogyan tovább. Veszed-e a lapot, vagy sem. Hallgatóztam, de nem hallottam újabb reccsenést, és a bizsergető érzés is elnyugodott. Bizonyára tévedtem nyugtattam meg magam. Ki a fene lopakodna utánam ebben az időben, és főleg miért? Elvégre semmi olyat nem tettem, ami felhívhatta volna rám a figyelmet. Szürke veréb vagy, Debby, ez az igazság. Vettem egy mély lélegzetet és lecsúsztam a parton a vízhez. Olyannyira síkos volt a partoldal, hogy majdnem a patakban kötöttem ki. Amint elindultam a víz felé, rémülten felsikkantottam. Nem mintha attól tartottam volna, hogy a vágtató kis hullámok magukkal ragadnak ahhoz nem volt elég erejük, a ruhámat azonban összevizezték volna. Ki a

111 fene szeret október közepén nedves ruhában sétálgatni? Ha bárki is megkérdezte volna tőlem, hogy mi a fenét is akarok konkrétan itt, a vízparton, aligha tudtam volna válaszolni rá. Nem gondolhattam komolyan, hogy bármi olyat találhatok, ami elkerülte a rendőrség figyelmét. Akkor meg mi az ördögért bámulom a tajtékkal teli vizet? S akkor meghallottam ismét egy hangot. Ez már nem ágreccsenés volt, nem is a levelek suhanása, vagy a lehulló esőcseppek koppanása. Ez Lucy hangja volt. És azt is tudtam, hogy nem kívülről hallom: bennem szól. Istenem, Debby! hallottam Lucy elkeseredett siránkozását. Jézusom, Debby, engem megöltek! Sejtettem, hogy meg fognak gyilkolni, de mégis reménykedtem benne, hogy megúszom. Borzalmas nagy hibát követtem el, amikor nem mondtam el neked, hogy... miért akarnak megölni. Ha elmondtam volna, talán még élnék. De te vigyázz magadra, Debby! Nagyon vigyázz! Te is a célkeresztbe kerültél! Olyannyira megrémültem, mintha valóban a hangját hallottam volna. Tudtam, hogy nem hallhattam, és én mégis biztos voltam benne, hogy ő figyelmeztetett. A meggyilkolt lány hangja újra felsikított bennem. Vigyázz, Debby! Vigyázz, már itt is vannak! Fuss, mentsd a bőröd! Ajkamba haraptam, hogy elkerüljem a pánikot. Nem! szóltam rá keményen a hang láthatatlan gazdájára. Nem hallgatok rád, Lucy! Nem akarok az ügyedbe avatkozni. Tudom, hogy ami történik velem, az nem valóság, és nem hallom a hangod. Amit hallok, az én magam vagyok. Az én lelkiismeretem. Ekkor felcsapott mellettem a víz. Mintha egy hal vetette volna magát a felszínre. A csattanás nyomán magasra ugrott a tajték. Előbb azt hittem, hullám csapódott egy víz alatti kőnek, aztán rádöbbentem, hogy belehullott valami a vízbe. Kővé dermedve bámultam a tajtékos hullámokra, miközben éreztem, hogy súrolja valami a fejem. Mintha egy láthatatlan kéz simogatott volna meg. Aztán ismét nagyot csobbant a víz és újra felcsaptak a hullámok. Debby! visított a lelkemben Lucy hangja. Húzz innen a fenébe!

112 Akkor megértettem mindent. Valaki fentről, a partszegély tetejéről rám lőtt, méghozzá kétszer is. Önkéntelenül is a vízre néztem, aztán máris helyesbítettem a feltételezésemet. Aligha lőtt, inkább dobált. Valaki meg akart dobni valamivel. Jézusom! tört fel bennem a rémület. Hátha akkor is így történt? Lucy lejött a partra és fejbe dobták egy kővel. Belezuhant a vízbe a fájdalomtól, vagy el is ájult, és... így fognak megölni engem is! Amikor a harmadik kődarab is elsuhant a fejem mellett, s becsapódott a vízbe, sikerült felfedeznem a dobálót, bár sokat nem láttam belőle. Amíg ugyanis a parton álltam a vizet bámulva, laza, nedves köd ereszkedett a patak partjára. Nem volt az a kimondott londoni köd, vékony volt és lyukacsos, mint a pók hálója, mégis elég volt ahhoz, hogy meseszerűvé varázsolja a valóságot. Úgy éreztem magam, mintha a gonosz boszorkány erdejébe tévedtem volna, s ő ott állna egy fa mögött, tenyerével fojtva el elégedett vihogását. Most már az övé vagyok; csináljak bármit, nem szabadulhatok. A lyukacsos, nedves, csepegő köd mögött ekkor megmozdult egy embernek tűnő sötét folt, és ott ugrált a töltés tetején, alig néhány méternyire tőlem. Nagyot ugrott, mintha fel akarna röppenni a levegőbe, fülsértő csattanást hallottam, majd éles fájdalom hasított a lábamba. Lehajoltam, hogy megnézzem, mi történt. Egy kő feküdt a lábam mellett. Éles szikladarab volt; korábban talán a fák között heverhetett. Azt is észrevettem, hogy vérzik a lábam szára, s a fájdalom hullámok formájában tört rám. Mintha a patak hullámai változtak volna fájdalomhullámokká. Ne! kiáltottam elkeseredetten. Neee! Itt vagyok a vízparton! Hagyd abba, kérlek! El akartam hitetni magammal, hogy a dobálódzó nem is engem szemelt ki célpontul, egyszerűen csak a vízbe hajított néhány követ, nem is sejtve, hogy van itt lenn a parton valaki. Neee! kiáltottam ismét. Kérlek, hagyj békén! Ekkor egy jókora faág emelkedett a levegőbe és röppent felém. Mielőtt elugorhattam volna előle, telibe talált. Éreztem, hogy nagy erő taszít meg, mintha egy kocsi ütött volna el. Megtántorodtam, a levegőbe markoltam, aztán belezuhantam a patakba.

113 Egyszer olvastam valahol, hogy Pekingben, a császárok nyári palotájában van egy csónakázó tó, a pekingiek kedvenc kirándulóhelye. Vize nem éri el az egy métert sem, mégis nyaranta több tucatnyian belefulladnak. Hogy miért? A cikk írója szerint azért, mert aki kiesik a felboruló csónakból, és nem tud úszni, egyszerien nem hiszi el, hogy ha letenné a lábát, megmenekülne. A pánik vakrémülete készteti arra, hogy csapkodjon összevissza, próbáljon fekve a felszínen maradni, miközben csak a talpára kellene állnia. Akkor, amikor a cikket olvastam, egyszerűen nem hittem neki. Azt gondoltam, amolyan újságírói túlzás ez is, mint a többi hasonlóan hihetetlen történet. Ezúttal azonban rá kellett döbbennem, hogy a cikkírónak mégiscsak igaza lehet. Amikor belezuhantam a vízbe, mintha megbénultam volna. Egy hullám azon nyomban a számba csapott, én pedig engedelmesen lenyeltem. És talán tovább is nyeldekeltem volna a jéghideg vizet, ha nem történik velem valami. Arra emlékszem csupán, hogy a víz megragadott és vonszolni kezdett. Az éles fájdalom még mindig ott tombolt bennem, és egyszerűen megadásra késztetett. Amikor kinyitottam a szemem, egy sziklát láttam a fejem felé közeledni. Nem volt nagyobb egy futball-labdánál, ez is elnyújtott volt, de tarajos hátú, mint az ősállatok némelyike. Biztos voltam benne, hogy ez a tarajos hát éles, mint a kés, és hogy ha eltalálja a fejem, meghalok. A hullámok pedig mintha azt akarták volna, hogy beteljesedjen a végzetem, egyre felé sodortak. Megpróbáltam kinyújtani a kezem, de nem tudtam. A szikla már ott táncolt a szemem előtt. A következő pillanatban felemelkedtem a levegőbe és a talpamra álltam. Örvény kavargott a lábam körül, és megpróbált visszarántani a vízbe. Vissza is estem volna, ha nem tart valami erősen a hullámok felett. A köd közben lecsapott rám. Az imént még láttam a követ a patakban, láttam felém közeledő éles taraját, most pedig már nem láttam semmit. Még a közeli partot sem. A köd mindent betakart. Éreztem, hogy valaki megfogja a kezem, derekamra is erős kéz fonódott; a következő pillanatban már kint álltam a parton.

114 Mintha repülőhallá változtam volna, úgy pattantam ki a vízből. Aztán megpillantottam egy ködből kibontakozó arcot. Egy férfi arca volt. Abban a pillanatban felismertem, ki az. Hank Culpepper állt mellettem és minden bizonnyal bele akart fojtani a patakba. 36 Visítottam, ahogy a számon csak kifért. Felemeltem a kezem akkor már sikerült, és összeszorított öklömmel Culpepper arcába vágtam. Azaz csak akartam. Culpepper az utolsó pillanatban elrántotta a fejét, az öklöm pedig a nagy semmiben landolt. Visítás közben is hallottam Culpepper ingerült kiáltásait. Fogd már be a szád, te kis hülye! A végén még fellármázod a környéket! Ha még egyszer meg akarsz ütni, esküszöm, visszalöklek a vízbe! Mi az ördög ütött beléd? A fenébe is, hiszen te csupa víz vagy! Végül is Culpepper legyőzött. Előbb csak a karomat szorította a hátamra, aztán járomba fogta a nyakam, s hiába próbáltam szabadulni tőle, moccanni sem tudtam a szorításában. Culpepper egyre szűkítette a jármot, minek következtében egyetlen csepp levegőhöz sem jutottam. Csak tátogtam, mint a partra vetett hal. Természetesen tisztában voltam mindennel. Culpepper ölte meg Lucy Shepherdet, aztán rájött, hogy én rájöttem, hogy ő volt, azóta egyfolytában követ az alkalmat lesve, hogy megszabaduljon tőlem. Most aztán itt az alkalom. Isten veled, szép világ! Culpepper szorítása valamelyest enyhült a nyakamon. Hé! Debby! hallottam valamilyen hangfogó fal mögül a hangját. Hallasz... egyáltalán? Mintha tovább enyhült volna a szorítása. Kössünk egyezséget mondta. Olyan közel volt a szája a fülemhez, hogy akár bele is haraphatott volna. Eleresztelek, ha megígéred, hogy nem ordítasz. Oké? Na mit szólsz hozzá? Persze hogy beleegyeztem volna, ha tudok. De nem tudtam.

115 Képtelen voltam szólni vagy bólintani. Ehelyett, mint a cirkuszi ló, kapartam egyet a lábammal a földön. Gőzöm sincs róla, hogy megértette-e a jelzésemet, mindenesetre engedett a szorításán, majd hirtelen ellökött magától. Vigyen el az ördög, ordíts, ha akarsz! Valóban azt akartam, de nem tudtam. Amikor pedig már tudtam volna, nem akartam. Akkor már Hank Culpepper egy lapos kövön tilt, térdét felhúzva, és elgondolkodó arccal nézett rám. Mintha azon töprengett volna, hogy kinyírjon-e, vagy hagyjon futni. Bár már nem fogta járomba a nyakam, azért még távolról sem múlt el tőlem a fenyegető veszély. Olyan ramaty állapotban voltam, hogy ha meg is próbáltam volna elmenekülni, holtbiztos, hogy néhány lépés után elkapott volna. Ő a kövön ült, én egy vakondtúráson, mert hirtelen úgy elgyengültek a lábaim, hogy kénytelen voltam leülni s csak néztük egymást várakozón, összecsapásra készen. Éppen úgy, mint egy sci-fi filmben a lelőtt űrhajó pilótája és az általa megsebesített idegen lény, miközben szép, kövér cseppekben csepegett a ruhámból a vegyszerszagú víz. Látom, beleestél a vízbe mondta aztán Culpepper, megtörve a csendet. Beleestem suttogtam, nyöszörögtem, majd köptem is egy jókorát. Valószínűleg a patak bennem maradt vizét köptem ki a kavicsos partra. Mi a csodát csináltál itt a vízparton? kérdezte. Csak nem fürödni akartál? Valaki megdobált mondtam. Culpepper meghökkenve bámult rám. Őszintének tűnt a meghökkenése. Megdobált? Hogyhogy megdobált? Elmondtam neki mindent. Hogy lent járkáltam a parton, valaki meg azzal szórakozott, hogy céltáblának nézett. Aztán egyenesen nekiszegeztem a kérdést. Te voltál... Hank? Culpepper elkeseredetten tiltakozni kezdett. Dehogy én voltam! Hiszen azt sem tudtam, hogy itt vagy! Csak akkor vettelek észre, amikor már ordítottál, mint a sakál.

116 A vízben hasaltál és ordítottál. Nagyon hülye látványt nyújtottál, az biztos! Nem tudom, miért, de elpirultam. Égett az arcom, mint a tábortűz. Tényleg hülye és illúzióromboló látványt nyújthattam a vízben. Akkor estem bele, amikor valaki egy faágat vágott hozzám mondtam. Az se te voltál véletlenül? Culpepper megcsóválta a fejét. Eszednél vagy te egyáltalán? Milyen ágról beszélsz? Egy jókora faágról. És hol van most az a faág? A vízben. Innen látnunk kell. Nézz csak lefelé! Itt kell lennie... Ő is lenézett a patakra, én is. Jól láttunk mindent, a hullámokat, a rohanó vizet, a tajtékot, a víz felszínén úszó faleveleket. Csak éppen az ágat nem láttuk sehol. Te látod? érdeklődött Culpepper. Hát... nem morogtam megszégyenülve. Akkor jó a szemem. Már megijedtem, hogy történt vele valami. Az a helyzet ugyanis, hogy én sem látom. Te, Debby, nem lehet, hogy csak kitaláltad ezt az egészet? Dehogy találtam ki! tiltakoztam. Egyáltalán nem találtam ki. Miért találtam volna ki? Culpepper megnyomkodta az orra hegyét. Hát csak azért, mert az ember hajlamos arra, hogy szégyellje a hülyeségét. Már bocs a kifejezésért. Ezt hogy érted? idegeskedtem. Egészen pontosan úgy, hogy valamiért lementél a patak partjára a lányokkal előfordul, hogy néha teljesen irracionális dolgokat cselekszenek, ott megcsúsztál, beleestél a vízbe, most pedig szégyelled előttem a dolgot, és mindenféle marhaságot kitalálsz, csak hogy ne kelljen bevallanod az... izé... meggondolatlanságodat. Igaz, ami igaz: Culpepper biztosította számomra a tisztes visszavonulás lehetőségét. Én meg, amilyen ostobán makacs vagyok, nem éltem a lehetőséggel. Ahelyett, hogy igazat adtam volna neki, azaz beismertem volna, hogy valóban csak kitaláltam az egészet, valahogy megvadultam, és visítva rátámadtam.

117 Nem igaz! Egyáltalán nem igaz! Megdobáltak, és egy kicseszett faággal belelöktek a vízbe! Culpepper felállt a kőről, mire igyekeztem én is függőleges helyzetbe hozni magam. Jól van mondta, és legyintett egyet mellé. Ha megdobáltak, hát megdobáltak. Azt is tudod, ki volt az illető? Nem tudom mondtam. Tényleg nem láttad, ki volt? Nem láthattam, mert éppen akkor ereszkedett le a köd. Culpepper ismét csak megcsóválgatta a fejét. Miért akartak volna belekergetni a patakba? Meg akartak ölni szaladt ki a számon a szó. Megölni? hökkent meg Culpepper. Téged? Mi a fenéért? Ezt nem tudom nyögtem. Pedig ez nem volt igaz. Lassan kezdtem sejteni, hogy miért. És ebben alighanem Zsiráf volt a ludas. Talán, mert... azt hiszik, hogy Lucy mondott nekem valamit. Kicsoda? Lucy Shepherd? Ő. És... valóban mondott neked valamit? Vigyázz, Debby, vigyázz! szólalt meg bennem egy figyelmeztető hang. Eddig hülye voltál, most már ne légy az! Semmit vontam meg a vállam. Elvégre alig ismertem. Akkor miért hozakodtál éppen ővele elő? Mert itt gyilkolták meg! Azt hihették, hogy nyomot keresek. Culpepper arcán árnyék suhant át. Erre nem is gondoltam morogta. És te mit kerestél errefelé? kérdeztem mintegy mellékesen. Culpepper hallgatott egy kicsit. Biztos voltam benne, hogy a lehetséges válaszok között válogat. Sétáltam mondta végül. Ilyen időben? Szeretek ősszel sétálgatni. Ilyen elhagyatott... helyen? Gyorsan elhallgattam. A fenébe is, nem kell felhívnom a

118 figyelmét rá, hogy ez a hely elhagyatott. Ha még nem gondolt volna rá, hát most tudja. Még nem árultad el, Debby, hogy te mit kerestél itt. Én is sétáltam mondtam. Csak úgy? Csak úgy. De legalább nekem van esőkabátom. Culpepper közelebb jött hozzám, mondhatni, karnyújtásnyi távolságra. Biztos voltam benne, hogyha szükségesnek ítéli, ki is nyújtja értem a karját. Szóval beleestél a vízbe morogta, miközben fürkészve nézett rám. Mintha az arcom rezdülését figyelné. És majdnem belefulladtál. Végül is hogy jöttél ki a patakból? Emlékszel rá? Nem te húztál ki? Nem mondta. És ezt te is jól tudod. Nem értettem, mire akar kilyukadni. Ha nem ő húzott ki, akkor ki a fene? Mire célzol? kérdeztem, és valóban gőzöm sem volt róla, mire céloz. Ki volt az a másik? Milyen másik? hökkentem meg. Aki veled volt. Velem volt? Nem volt velem senki. Miért hazudsz, Debby? Bizonygathattam volna akár másnap reggelig is, hogy nem volt velem senki, akkor sem hitte volna el. Láttam rajta, hogy tud vagy látott valamit, amit én nem tudok, és nem is láttam. Nem hazudok suttogtam. Hát én akkor most elmondom neked, hogy mit láttam határozta el magát. Amikor kiértem a partra, valóban nagy volt a köd, de amikor kiáltozni kezdtél, éppen elszállt az orrom elől. A vízben feküdtél, Debby, és ordítottál. A víz elkapott és lefelé sodort. Őszintén szólva, úgy meglepődtem, hogy a földbe gyökerezett a lábam. Láttam, hogy a sodrás egy nagy, tarajos kő felé visz, és neki is csapott volna... ha az a másik el nem kap és ki nem húz a partra. Kicsoda? kérdeztem rekedten. Ezt kérdezem én is. Hogy kicsoda? Nem tudok semmi ilyenről ráztam ki a hajamból a vizet.

119 Ezzel a két szememmel láttam! bizonygatta Culpepper, és mindjárt meg is mutatta, melyik két szeméről van szó. Ezzel a kettővel itt ni! Csak azt nem tudom, hogyan került a vízbe. Az egyik pillanatban még egyedül visítoztál a hullámok között, a másikban pedig már ott állt melletted, és... úgy felkapott, mint a papírt a szél. Kicsoda? rémüldöztem. Belül azonban nyugodt voltam. Már mindent tudtam, mindent megértettem. Hát egy... nő. Valószínűleg. Milyen nő? adtam az ártatlant. Nem láttam világosan sajnálkozott Culpepper. Annyi biztos, hogy nő volt, és... mintha furcsa, régi ruhában lett volna. Hosszú szoknyában, meg minden. Ő húzott a partra, Debby. Ez lehetetlen! ráztam meg a fejem. Pedig így volt sóhajtotta Culpepper. Mire kettőt pislantottam, már el is tűnt. Ezt hogy magyarázod, Debby? Nem tudom, mit láthattál... Culpepper még közelebb lépett hozzám. Álmélkodva láttam, hogy nem harag ül az arcán, nem gyilkos düh, sokkal inkább valami tiszteletféle. Én tudom, ki vagy, Debby mondta halkan. Közben kicsit elcsuklott a hangja. Csak nem a tisztelettől? Tudod? hökkentem meg, ki tudja, már hányadszor azóta, hogy kisétáltam erre az elátkozott vízpartra. Miért, ki vagyok? Ami azt illeti, én befogom a számat, Debby. Tőlem senki nem tudja meg, hogy... mi történt itt a parton. Hallgatni bölcs dolog mondtam. És néha egészséges is. Különben, hogy értetted, hogy tudod, ki vagyok? Szerinted ki vagyok? Hank Culpepper habozott egy kicsit, aztán kimondta. Boszorkány vagy, Debby. Elfogott a röhögés. Már-már ki is robbant belőlem, aztán mégsem lett belőle semmi. Még csak egy apró kaccantás sem. Inkább ideges lettem. Éreztem, hogy valahogy rossz irányba fordulnak az események. Én? Boszorkány? kérdeztem. Parancsolni tudsz... a lelkeknek, Debby. És ők segítenek

120 neked. Kitől hallottad ezt az... izét? Az hittem, tagadni fog, de meg sem próbálta. Morgan Hansen mesélte. A fenébe is, Zsiráf, ezt még keservesen meg fogod bánni! Mit mesélt még Hansen? Nem sokkal többet. Azt mondta, látott téged, amint a földöntúliak szolgáltak neked. Mikor mondta? Hát... még tavaly. Akkor, amikor te még nem is voltál itt. Azt mesélte, hogy abban a kisvárosban, ahonnan jött, él egy Debby O'Hara nevű lány, akinek a szellemek vagy démonok szolgálnak. Így mondta. Állítólag ez a lány a szellemek segítségével felderített egy kegyetlen sorozatgyilkosságot. Igaz ez? Nem szóltam semmit. Keményen összeszorítottam a számat. Természetesen nem hittem neki, ki az, aki elhisz ilyen baromságot? Aztán véletlenül összefutottam veled. Mondtad, hogy Debby O'Hara vagy, ám én valahogy nem ébredtem rá, hogy te az a Debby O'Hara lehetsz. Csak amikor Morgan ismételten felhívta rád a figyelmemet. Úgy? Szóval felhívta? Miután Lucy meghalt. Rémületében csúszhatott ki a száján. Akkor tudtam meg, hogy te vagy az a Debby O'Hara. Kérlek, légy őszinte hozzám, és én is az leszek hozzád! Megragadta a kezem és megszorította. Segíts nekem, Debby! Mintha villám csapott volna belém, egyszerre megértettem mindent. Hank Culpepper akar valamit tőlem. Nyilvánvalóan napok óta követ, a nyomomban jár, hogy megbizonyosodjék róla, tényleg van-e hatalmam a túlvilági lények felett. Ezúttal is utánam lopakodott, belekergetett a vízbe, hogy meggyőződjék róla, valóban megjelennek-e a démonok, ha bajban vagyok. Így pillantotta meg álmaim asszonyát. Mert immár abban is biztos voltam, hogy ö segített nekem. Nem tudtam hát megszabadulni tőle... És talán nem is akartam. Megráztam a fejem, és Culpepperre néztem. A nagydarab, csinos fiú úgy ült a lábamnál, mint egy fegyelmezett, gazdája parancsait leső kutya.

121 Segítsek neked? Miben segítsek? Írassam meg a dolgozataidat a szellemekkel? Azokat majd Paula Burton megírja. Culpepper ismét megragadta a kezem. Éppen róla van szó, Debby, éppen róla! Pauláról? Róla, Debby! Ekkor elfogott a nevetés. Tulajdonképpen nem is nevetés volt ez, hanem elkeseredett ugatásféle. Azt akarod, hogy... ölessem meg a szellemekkel? Culpepper gyorsan megrázta a fejét. Nem, Debby... dehogy. Ilyet nem kérnék tőled. Nem akarom, hogy miattam bárki is meghaljon. Hát akkor? Csupán azt szeretném, hogy szeressen ki belőlem. Rám ragadt, és nem tudom levakarni magamról. Azt szeretném, ha segítenél. Még mindig nem értettem a dolgot. Azt akarod, hogy mondjam azt neki... hogy te és... én? Te megőrültél! Azt sem akarom, Debby nyugtatott meg. Csupán azt szeretném, hogy intézd el valahogy... hogy szeressen ki belőlem! Hogy intézzem el? kérdeztem félig nevetve, félig sírva. Hogy a fenébe intézzem el neked, hogy Paula... de hát ez igazán nevetséges! Neked van hatalmad hozzá, Debby! mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A boszorkányoknak van hatalmuk hozzá. Olvastam egy könyvben, hogy meg tudják csinálni. Képesek rá, hogy összehozzanak embereket, és arra is, hogy felbontsák a kötelékeiket. Nem nézed te túl sokat a tini boszorkányokat a TV-ben? csóváltam meg a fejem, miközben kitöröltem néhány könnycseppet a szememből. Magam sem tudtam volna megmondani, hogy a nevetéstől vagy az elkeseredéstől kerültek-e bele. Biztos, hogy meg tudod csinálni, Debby! Meg kell csinálnod! Láttam, hogy az a valaki kihúzott a vízből. Parancsold meg neki, hogy válasszon el Paulától. Annyira... utálod?

122 Nem kis meglepetésemre Hank Culpepper megcsóválta a fejét. Nem arról van szó, Debby. Akkor miről? Annyira meguntad? Nem is az az oka. Akkor meg mi? Culpepper a szemembe nézett. Az, hogy... Paula gyilkos. Na ne mondd! És kit gyilkolt meg? Culpepper felcsuklott. Még mindig nem találtad ki? Ki mást, mint Lucy Shepherdet! 37 Ez kissé mellbevágott. Sok mindenre gondoltam, de erre nem. Megbolondultál? förmedtem rá. Hank szomorúan megcsóválta a fejét. Ez az igazság, Debby. Kilencvenkilenc százalék. És a maradék egy? Az tulajdonképpen nem is létezik. Csak azért mondtam kilencvenkilencet, mert a száz gyakorlatilag soha semmivel kapcsolatban nem szokott előfordulni. Ettől aztán még idegesebb lettem. Vizes voltam, fáztam, féltem, hogy tüdőgyulladást kapok semmi kedvem nem volt filozófiai kérdésekkel bíbelődni. Beszélj, Hank! A magas, jóképű, tulajdonképpen kedves arcú fiú beszélni kezdett. Valahogy... kiszerettem Paulából mondta. Sokáig voltunk együtt, de aztán elegem lett belőle. Az elején még jólesett, hogy mindent megold helyettem, később aztán egyre terhesebb lett. Nehezen szántam rá magam, mert a szüleink jó barátok, és már születésünk után egymásnak szántak bennünket. Mire szántad rá magad nehezen? tudakoltam. Hát... a szakításra.

123 Szóval, szakítottatok? Csak én akartam. De Paula kinevetett. Azt mondta, hülye vagyok, nem tudom, mit beszélek. Ha ő nincs, akkor én egy nagy senki vagyok. Minden dolgozatomat ő írta meg, ő rágta a számba, hogy milyen kérdésre mit válaszoljak. Az az igazság, hogy csaltam, Debby. Sokszor csaltam az ő segítségével a vizsgákon is, amiről, ha tudomást szereznének, repülnék az egyetemről. Mi a fenét mondhattam volna? Hogy ez bizony csúnya dolog volt. De hát ami elmúlt, elmúlt. Különben sem az én feladatom őrködni egyetemünk erkölcsi tisztaságán. Paula megfenyegetett folytatta. Azt mondta, ha elhagyom... elmegy az illetékes helyre és kitálal. Nagyon fenyegető volt, ahogy mondta, de én nem hittem, hogy megteszi. Ha megteszi, magát is bajba keveri vele. Még börtönbe is kerülhetünk miatta. Ez bizony így volt. Ha napfényre kerülne, hogy rendszeresen csaltak, az egyetem az eltávolításukon kívül még büntetőeljárást is kezdeményezne ellenük a városi ügyészségen. Akkor... összejöttem Lucyval. Lucy Shepherddel. Egyszerre melegem lett. Annak ellenére, hogy az imént még reszkettem a hidegtől. És? sürgettem. Hát... szerelmes lettem belé. És ö is szerelmes lett belém. Nagyon óvatosaknak kellett lennünk, nehogy feltűnő legyen. Lucy félt Paulától, az az igazság. Azt mondta, ha Paula megtudja... mindent el tud képzelni róla. Még a legrosszabbat is. Konkrétan? Hát, hogy sértettségében... esetleg kárt tesz bennünk. Vagy benne, vagy bennem. Lehet, hogy mindkettőnkben. Na és megtudta? Hank Culpepper mélyet sóhajtott. Meg, Debby. Hogyan? Kiszimatolta. Paula mindent kiszimatol. Biztos jó zsaru lenne belőle. Alighanem észre is vette rajtam. Gondolod?

124 Biztosan. Megérezte, hogy már nem vagyok olyan, mint korábban. És valóban nem voltál olyan? Lemondón és elkeseredetten csengett a hangja. Pedig én igyekeztem, Debby. Mindent megtettem, hogy ne vegye észre rajtam. Csakhogy hiába. Nekem esett, és mindenáron ki akarta szedni belőlem, hogy ki az illető. Én pedig hazudtam, mi mást tehettem volna? Szégyelltem volna, ha felhívja a szüleimet, vagy hasonló. Igyekeztem megnyugtatni, hogy csak beképzeli magának... Úgy tett, mintha megnyugodott volna, ám én biztos voltam benne, hogy nem hisz nekem. Szóval, Paula kiszimatolta, hogy összejöttem Lucyvel. És? Hank sóhajtott, és letörölte arcáról az esőcseppeket. Megölte, Debby. Ő ölte meg! Van rá bizonyítékod? kérdeztem. Culpepper lerázta a kezéről az esőcseppeket a földre. Milyen bizonyíték kell még ide? Én biztos vagyok benne! De... konkrét bizonyítékom az nincs. Nem láttam, amikor... amikor... Hogy került Lucy ide, a partra? kérdeztem. Ide beszéltünk meg randevút mondta. Azt hittem, itt biztonságban vagyunk. Eszembe jutott a padon sírdogáló Lucy. Vajon ennyire félt volna Paula Burtontől? Várj csak egy pillanatra! emeltem fel a kezem. Azon az estén, amikor Lucy meghalt... találkoztam vele. Egy padon ült és... sírt. Azt hiszem, meg volt ijedve. Culpepper felkapta a fejét. Talán Paula megfenyegette. Ezután valószínűleg lement a partra folytattam. És rád várt. Közben megölték. Tudom suttogta. Illetve... tudtam. Mit tudtál? hökkentem meg. Láttam Lucyt... holtan! Úgy éreztem, mintha valaki elkapta volna a torkom, és elkezdte volna szorongatni. Te... láttad őt?

125 Láttam, Debby. Először azt hittem, korán jöttem, vagy ő késik egy kicsit... Sétálni kezdtem, aztán a halvány holdfényben feltűnt valami... lementem a vízhez, és... akkor láttam, hogy ő az. És? Halott volt. Hiába szólongattam, nem válaszolt. Aztán a szemébe néztem, és... már nem élt, Debby! Üveges volt a szeme, és... hideg a bőre. Szeméhez nyúlt, és kitörölt belőle néhány cseppet. Talán esőt, talán könnyet. Én akkor... elfutottam onnan, Debby! Már nem tehettem semmit. Tudtam, éreztem, hogy Paula megölte. És attól féltem... Hogy téged is megöl? Inkább attól, hogy ha valaki meglát, azt hiszi... én öltem meg. Beszéltél azóta Paulával? Beszéltem bólintott Hank. Mit mondott? Azt mondta, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg rá nem fázik. De azt nem vallotta be, hogy ő tette volna. Én pedig nem kérdeztem. Nem mertem. Mert ha bevallja... akkor bűnrészes lennék. Talán azért sem vallotta be, mert nem akart felesleges terhet rakni a vállamra... így vizsgák előtt. Ezért szeretném, ha... megszabadítanál tőle. Nem kell megölnöd, dehogy. Csak szeressen ki belőlem. Azt nem akarod, hogy bűnhődjön? Hogy bűnhődjön, amiért megölte... Lucyt? Nem tudom... Debby! Én már semmit sem tudok! Én nem akarom bántani, csupán megszabadulni tőle! Ellökött magától és durván rám kiabált. Tedd meg, Debby, meg kell tenned! Ha nem teszed meg, ha nem teszed meg... A levegőbe ütött az öklével, aztán megfordult és rohanni kezdett a padok irányába. Néhány másodperc múlva már egyedül álltam a parton. Az esőfelhők mögül ki-kiszabaduló holdfény a patak felszínén ragyogott, éles sugarakkal világítva meg azt a helyet, ahol még nem is olyan régen Lucy feküdt holtan. Akaratlanul is felemeltem a kezem, és búcsút intettem neki. Az örök világosság fényeskedjék neked, Lucy Shepherd! A hullámok tovább csacsogtak.

126 Az eső szaporázni kezdte: nagy, fehér buborékok pattantak szét a víz felszínén. Mintha az esőfelhőkbe burkolózva valaki sírt volna odafent. Nem is tudom, hogy kerültem ágyba. Csupán halvány emlékképeim vannak róla, hogy találkoztam valakivel a hallban; valaki megkérdezte tőlem, hogy vagyok; valaki ágyba fektetett, azután már nem emlékeztem semmire. Csak arra, hogy álmaim asszonya ismét felkeresett és sokáig velem maradt. 38 Ezen az éjszakán meg sem próbált beszélni hozzám, csak ült az ágyam szélén, vagy a szoba közepén állt, és hallgatott. Közben olyan elmélázva nézett rám, hogy nem gondolhattam másra, minthogy a fejét töri valamin. Talán azon, hogy miképpen védhetné meg az életemet. Mert hogy valaki meg akar ölni, ahhoz már kétség sem férhetett. Feküdtem az ágyon és néztem, amint engem néz. Néha megmozdult ugyan a szám, de nem jött ki hang a torkomon. Pedig meg szerettem volna kérdezni tőle, hogy szeret-e engem. Nem tudom, miért, de kíváncsi voltam rá. Mintha igen fontos lett volna számomra, hogy ez a nem létező asszony, álmaim asszonya, kedvel-e engem. Nem tudom, mikor ment el, azt sem tudom, hogy én mikor aludtam el, ahogy reggel kinyitottam a szemem, már abban sem voltam biztos, hogy láttam-e egyáltalán az éjszaka. Akkor ébredtem fel teljesen, amikor berúgták az ajtót. Az ajtószárny csattanva kitárult, én pedig végérvényesen kiszakadtam az álom ölelő karjai közül. Az ajtóban Maggie állt tálcával a kezében. Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, széles mosoly ült ki a képére. Szép jó reggelt, aranyom! üdvözölt. Fél órája benéztem hozzád, úgy aludtál, hogy nem voltam biztos benne, felébredsz-e valaha is. Hoztam teát, kekszet, mézet... Különben meg mi a fene történt veled? Megáztam suttogtam. És valószínűleg meg is fáztam.

127 Hát ez az, aranyom sóhajtotta Maggie. Letette a tálcát a takarómra, aztán megcsóválta a fejét. Úgy jöttél haza, mintha kísértetet láttál volna, vagy mintha be lettél volna füvezve. Bár semmilyen furcsa szagot nem éreztem rajtad. Végül is mi a fene történt veled? Csak megáztam mondtam. Maggie megcsóválta a fejét. Milyen fiú az, akinek ilyen időben nincs egy normális esernyője? Nem randin voltam tiltakoztam. Maggie széttárta a karját. Hát te tudod, szívem, hogy hol voltál. Én mindenesetre óvatosabb lennék a helyedben. Ilyenkor már hideg a fű, alaposan felfázhat az ember. Ekkor vettem csak észre, hogy a ruháim nincsenek a széken, ahova le szoktam rakni őket. A szoknyám... Már a tisztítóban van mondta Maggie. Beletörött a fű a bugyidba. Nem találtatok jobb helyet magatoknak? Jézusom, Debby, hát még erre is nekem kell, hogy megtanítsalak? Félig tréfásan mondta, én mégis megéreztem a nyugtalanságot a hangjában. Beleestem a vízbe mondtam rövid hallgatás után. A patakba? kérdezte. Véletlenül... lecsúsztam a parton, akkor törhetett bele a fű a bugyimba. És mit kerestél a parton? Megnéztem, hol halt meg Lucy. Maggie a homlokához kapott. Jézusom, Debby! Te nem tudod, mit csinálsz! Egyáltalán nem félsz semmitől? Mitől kellene félnem? Hogy mitől? Attól, szívem, hogy a lelke ott bolyonghat a környéken, és ha halálában is olyan maradt, mint amilyen életében volt, akkor minden arra járónak meglehet az oka az aggodalomra. Különben keresett valaki. Tudod, az a hórihorgas fickó, aki egyszer már idetolta a képét. Zsir... Morgan? Nem emlékszem, hogy hívják.

128 Nem mondta, mit akar? Nem, de rohadtul le volt lombozva. Te, Debby, jelent neked valamit az a fickó? Nem mondhatnám. Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnám megvigasztalni? Olyan szerencsétlennek nézett ki... Imádom az ilyen magas fickókat. Talán nosztalgia, vagy mifene. Majd valamennyi ismerősöm és rokonom kosárlabdázott, ezért hozzászoktam az emeletes pasasokhoz. Különben azt mondta, ma délután visszajön... Megkönnyebbülve felsóhajtottam. Hát, ha valakire szükségem lesz a közeljövőben, akkor holtbiztos, hogy a jó öreg Zsiráf lesz az! 39 Morgan szinte az ajtó alatt kúszott be hozzám. Bár nem szívesen fogadok senkit a szobámban arra való a hall, ezúttal kivételt tettem. Olyan nagy volt odalent a sürgésforgás, hogy nem tudtunk volna zavartalanul társalogni. Éreztem, hogy Morgan mondani akar valamit, valami komolyat, s nem óhajtottam, hogy mások is hallják. Például Ann, aki annyi ideig sem tudta magában tartani, ha hallott valamit, mint a lélegzetét. Morgan maga volt az élő kétségbeesés. Pedig akkor még nem is sejtette, mi vár rá. Leroskadt egy székre, kinyújtotta hosszú lábait, és könyörögve kulcsolta össze az ujjait. Kérlek szépen, Debby... én egész éjszaka nem tudtam aludni... Nyugodj meg, én sem mondtam, pedig ez nem volt egészen igaz. Egész éjjel gyötört a bánat... Nem tudom, Debby, hogy miért haragszol rám. Ki a fene haragszik rád? hökkentem meg. Istenem, Debby, én annyira, de annyira nem akarom, hogy haragudj rám! Azt gondoltam, hogy...

129 Jól van, majd néha megeszünk egy-egy hamburgert. Melléültem a pamlagra, és megfogtam a kezét. Figyelj csak, Morgan, kérdeznék tőled valamit. Morgan nyugtalanul pislogott rám. Hát csak... kérdezz, Debby. Vettem egy mély lélegzetet. Beszéltél te valaha rólam itt valakinek? Konkrétan arról, hogy mi történt velünk odahaza? Tudod, mire célzok? Morgan nagyot nyelt. Nem, Debby, dehogy! Azaz... Azaz? Akkor még... nem tudtam, hogy te is erre az egyetemre jössz! Esküszöm, halvány gőzöm sem volt róla. Csak úgy megemlítettem... A nevemet is említetted? Kérlek, Debby... Akkor te még nem voltál itt... csak egy név voltál a számukra. Miért az igazi nevemet kellett emlegetned? Ki gondolta volna... Ki előtt emlegetted? Már nem emlékszem, Debby nyöszörögte. Egyáltalán nem emlékszem. Többször is meséltél rólam? Hát... csak egyszer-kétszer. Szóval többször is? Konkrétan mikor? Hát... például Mike Longhorn születésnapján. És még? Hank születésnapján is. És talán... Miket mondtál rólam? Csak alig valamit, Debby. De azt csak elmondtad, hogy boszorkány vagyok? Mondtam, de nem úgy gondoltam. Szóval, nem úgy gondoltad? És még miket mondtál? Hát, hogy... te mindenre rájössz, Debby. Nincs titok előtted. Nincs az a kicseszett rejtély, amit meg ne oldanál. Ezeket mondtad? Ezeket. És még? Arról is beszéltél talán, hogy a démonok úrnője, vagy mi a fene vagyok? Hogy természetfeletti lények engedelmeskednek nekem.

130 Én csak... Felálltam és hidegen néztem rá. Van egyáltalán valaki ezen a nyomorult egyetemen, akinek nem árultad el, hogy az ördög a nagyapám? Hogy mindenre rájövök, amire csak akarok, hogy gyerekjáték megfejtenem egy gyilkosság rejtélyét? Csak egyet csettintek az ujjammal, és máris hozhatják a zsaruk a bilincset? Szegény Morgan már csak nyöszörögni tudott. Közel sem azért jött, ami végül is bekövetkezett. Figyelj rám, Zsiráf folytattam könyörtelenül. Azt, remélem, felfogtad, hogy Lucy Shepherd gyilkosság áldozata lett? Jézusom, Debby, ez igaz? Igaz, Morgan. Jó lenne, ha befognád a szádat, és nem kárognád el senkinek, bár azt hiszem, ezzel már elkéstünk. Ez... borzalmas, Debby! Ez az, Morgan. De van ennél még borzalmasabb is. Az, amiket az imént mondtál. Zsiráf lassan kezdte felfogni, hogy mire megy ki a játék. Te azt gondolod, hogy a gyilkos... Jézusom, Debby, én ezt nem tudtam... nem akartam... Most már mindegy sóhajtottam. Ami történt, megtörtént. Te tényleg nem tudhattál róla, hogy erre az egyetemre jövök, elvégre akkor, amikor elkezdtél fecsegni rólam, még én sem tudtam. Lucyt viszont megölte valaki, aki csak ezután tudta meg, hogy az általad oly gyakran emlegetett Debby O'Hara is ide jár, és... érted már? Jézusom... én szörnyű veszélybe sodortalak téged, Debby! Valahogy úgy sóhajtottam. Én most... akkor én... mit csináljak? Először is ne beszélj többé rólam senkinek! Még csak véletlenül se csússzon ki a múltamból semmi a szádon, mint például az elmúlt napokban is... Soha többé, esküszöm! Ha esetleg szükségem lenne rád... segítenél nekem? Morgan hamuszürke képpel bámult rám. És ha... megölnek téged, Debby? Azt hiszik, hogy te kideríted, ki tette... és... Bravó, Zsiráf bólintottam. Hát ezért lenne szükségem

131 rád. 40 Éppen hazaértem a délutáni előadásról, amikor megcsendült a telefonom. Debby? Ruth vagyok. Mit szólnál hozzá, aranyom, ha meglátogatnálak? Nem nagyon örültem neki, de mit mondhattam volna? Bár csak az nem tudta, ki vagyok, aki nem is akarta tudni, mégsem óhajtottam, hogy ország-világ értesüljön róla, melyik egyetemen tanulok. Elegem volt akkor a kétes népszerűségből. Hát csak gyere mondtam. Melyik házban is laksz? Megmondtam neki, melyikben. A háttérzajokból arra következtettem, hogy éppen kocsiban ül. Rájöttél már valamire? kérdezte. Egyelőre még nem. Majd ezt is megbeszéljük. Láttad a kommentáromat a TVben? Sajnos nem mondtam. Érdekes volt? Meghiszem azt. Nyíltan kimondtam benne, hogy Lucy gyilkosság áldozata lett. Az volt a kommentem címe, hogy gyilkosság a campuson. Jó, mi? Arról beszéltem benne, hogy megöltek egy lányt, és azt is elárultam, hogyan. Beszéltem a rendőrség tehetetlenségéről és minden egyébről, amiről ilyenkor csak kell. Jó kis kommentár volt, meg kell hagyni. Azt is megígértem benne, hogy előbb tudom meg én, hogy ki volt a tettes, mint a zsaruk. És én ezt komolyan is gondoltam, Debby! Odamegyek hozzád, te pedig elmondasz nekem mindent, amit csak tudsz. Hogy kire gyanakszol, kit tartasz gyilkosnak. Rárontunk és meghuzigáljuk a fütyülőjét. 5 óra tájban ott leszek. Kinyomta a telefont. De nem jött oda öt órára. Sem azon a napon, sem máskor. Ruth Webster azon az esős, korán sötétedő, őszi estén

132 elhalálozott. A patak partján bukkantak rá a holttestére. Nem messze attól a helytől, ahol Lucy távozott az élők sorából. A rendőrségi szakértő rövid szemle után kijelentette, hogy Ruth allergiás rohamot kapott, és nem állapítható meg nála idegenkezűség. Én azonban biztos voltam benne, hogy meggyilkolták. 41 Maggie először hányt, aztán rázni kezdte a hideg. Azt azonban nem engedte meg, hogy orvost hívjunk hozzá. Gyógyszerészetet tanult, pontosan tudta, ilyen helyzetben mi a teendő. Beszedett néhány tablettát és ha a hányást nem is hagyta azonnal abba, valamelyest megnyugodott. Mindhárman ott toporogtunk az ágya mellett, és tehetetlenül néztük, amint úgy vergődik rajta, mint egy megperzselődött fekete lepke. Amikor... Kitty Hobbs szólt, hogy... ott fekszik valaki a patakban... istenem, őszintén szólva, azt hittem, te vagy az, Debby. Kitty nem mondta, hogy... fekete lány. Miért éppen én? hökkentem meg. Mert... mert... nem is tudom. Kitty találta meg? Nem tudom, kicsoda, Debby. Kitty az utcán találkozott velem... és rám kiáltott, hogy újabb holttestet találtak a patak partján. Odafutottam, és... már akkor sokan voltak ott. Amikor megláttam, felfordult a gyomrom, és... többen is hánytak, de aztán letakarták valamivel... egy pokróccal. Szörnyű volt, lányok. Szegény, szerencsétlen Ruth! Őszintén szólva rettenetesen meg voltam rendülve. Nem tudtam, mire gondoljak. Idő kellett volna hozzá, hogy egyáltalán gondolkodni tudjak. Hogy halt meg? Azt mondta a mentőorvos, hogy allergiás rohama volt. Te nem láttad Rutht, Debby. Jézusom, ahogy az kinézett! Akkora volt a feje, mint... egy jól felfújt lufi. És olyan kövér is volt.

133 Ödéma bólintott Stacy. Tipikusan az. Úgy el volt torzulva, hogy ha egy kisgyerek meglátta volna, holtbiztos, hogy megállt volna a növésben! Sőt még a felnőtteknek is sok volt. Én mindenesetre kifeküdtem tőle. Ezt aztán nem kellett nagyon bizonygatnia. Szinte üveges volt a szeme a rémülettől. Én tudom. Én biztos vagyok benne! mondta aztán váratlanul felülve. Olyan gyorsan ült fel, hogy önkéntelenül is hátrakaptuk a fejünket. Miben? kérdezte komoran Stacy. Hogy az a hely... rossz hely. Mármint melyik hely? kérdezte Stacy. A patak partján. Mi a francot akarsz ezzel mondani? Azt, hogy vannak helyek, amelyeket megszállva tart a Gonosz. Ez is ilyen. Ezzel aztán nem lehetett vitatkozni. Rövid időn belül ugyanazon a helyen halt meg két fiatal nő is. S az egyiket feltehetően meggyilkolták. Vagy mind a kettőt? Mi van a rendőrséggel? kérdezte Ann Gordon. Hát... ott vannak. Akkor jöttek, amikor elkezdtem hányni. Mit vesztettek volna vele, ha lekésik! emelte a szemét a mennyezetre Stacy. Neked könnyű nyögte Maggie. Te nem láttad. Nem is akarom rázta meg a fejét Stacy. Elég nekem a magam baja. A vizsgáimtól is rosszak az álmaim, fenének hiányzik, hogy még rátegyek egy lapáttal! Pedig lehet, hogy mindenkit kikérdeznek. Mind az ezerötszázunkat? Ahhoz az Államok összes rendőre is kevés lenne. Ekkor Ann Gordon szólalt meg. Nem szoktunk úgy általában odafigyelni rá, tekintettel arra az egyszerű tényre, hogy Ann cirka háromszor annyit beszél, mint amennyit még el tud viselni az átlagos emberi elme. Nagy bajban vagyunk mondta tárgyilagos hangon, rohadt nagy bajban. Éspedig? kérdezte Stacy. Ann mélyet sóhajtott. Tételezzük fel, hogy Lucy Döglegyet megölték.

134 Nem kell azt feltételezni. Biztosan megölték. És ha feltételezzük, hogy ez a riporternő sem természetes halállal hunyt el, nos, akkor tetszik, nem tetszik: egy sorozatgyilkos garázdálkodik a környéken. Jézusom! hanyatlott a párnájára Maggie. Bár két áldozat még... nem sorozat. Szemlélet kérdése vonta meg a vállát Ann. De nem is ez a kérdés. Hanem hogy mi jöhet még azután? Újabb gyilkosságok mondta Stacy. Ha tényleg meggyilkolták ezt a riporter csajt, akkor... nos, akkor lehet, hogy még... ezzel nem fejeződött be... Sorozatgyilkos ízlelgette a szót Ann Gordon. Olyan furcsa, csikorgó hangon, amilyet még soha nem hallottunk tőle, s amilyenre csak az emberfeletti félelem képes átgyúrni a hangot. Az a helyzet... hogy egy sorozatgyilkos csapott le ránk. És tudjátok, mi a legfontosabb kérdés? Stacy sóhajtott és bólintott. Hát persze. Hogy ki lesz a következő áldozata, kisanyám! 42 Egész nap azon törtem a fejem, hogy mit kellene tennem. Mintha kétfelé akart volna szakadni az agyam. Egyik fele arra biztatott, hogy csináljak már valamit, a másik meg, hogy nyugodjak békében, ne törődjek mással, csupán a dolgozataimmal. Csakhogy már akaratlanul is benne úszkálok valaminek a közepében, és nem biztos, hogy ha nem csinálok semmit, jót tesz a egészségemnek. Az volt az érzésem, hogy a sorozatgyilkosság mert már jómagam is kezdtem biztos lenni benne, hogy ismét egy sorozatgyilkosságba botlottam valamilyen módon összefügg velem. Megdobáltak, belelöktek a vízbe, és talán most én is ott hevernék a parton kiterítve, vagy már a hullazsákot nézegetném belülről, ha álmaim asszonya meg nem ment. Ha ugyan igaz, amit Hank Culpepper állított. De hát miért hazudna? Ugyanakkor a félelem is bennem munkált, hogy mi lesz velem, ha ismét beborul felettem az ég? Ezt persze csak átvitt

135 értelemben mondom, mert a valóságban már két nappal ezelőtt beborult. Mi lesz akkor, ha az idegeim nem bírják az újabb nyomást és összeroskadok? Az élet azonban nagy rendező. Úgy intézte, hogy megszabaduljak a döntés kényszerétől. Döntött helyettem. A dolog úgy történt, hogy délután, amikor egy kémiai gyakorlatról ballagtam hazafelé, valaki rám pisszegett a szemerkélő esőben. Egy alig pislogó kerti lámpa alatt állt, és amikor a pisszegés irányába néztem, felém intett. Mit tagadjam, földbe gyökerezett a lábam. Úgy éreztem, elérkezett a pillanat, amitől tartottam. A sorozatgyilkos most engem akar megölni. Csak óvatosan, Debby, csak óvatosan! A férfi a lámpa alatt nem volt ismerős, bár igaz, hogy alig láttam valamit az arcából: felhajtott gallérja eltakarta előlem. Bárki lehetett, akit ismertem, és olyan is, akit nem. Laza, óvatos mozdulattal a táskámba nyúltam, és kihúztam belőle a könyvet. Azt, amelyiket kipreparáltam, hogy elrejthessek benne egy konyhakést. Igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy nem hallottam meg a pisszegését. Még dúdolgattam is egy kicsit, ahogy illik. Aki fél, dúdolgat. Én pedig rettenetesen féltem. A pisszegés megismétlődött. Arra gondoltam, hogy konyhakés ide vagy oda: az a legbiztosabb, ha lelécelek. Lehajtottam a fejem, tettem egy teljes fordulatot, aztán futni kezdtem az ellenkező irányba. Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg! dúdoltam futás közben. Kapj te is allergiát, te rohadék! Ahogy sejtettem, ezzel még nem volt vége a dolognak. Hallottam, hogy ő is futásnak ered: csak úgy csattogott a talpa a kövezeten. Éppen befordultam volna egy épület sarkánál, hogy eltűnjek előle, amikor meghallottam a hangját. Hé! Debby! kiabálta. Állj már meg, a fene vigyen el! Nem ismersz meg? Ismerős volt a hangja, mégsem tudtam, hova tegyem. Aztán egyszerre csak megvilágosodott minden. A hangja! Az a régi hang... Még mindig futottam, de már sokkal lassabban. Főleg,

136 hogy egyre távolabbról hallottam a talpa csattogását. Megálltam és hátranéztem. Éppen egy lámpa alatt állt meghajolva, mellére szorított kézzel. Biztos voltam benne, hogy éppen a tüdejét köpködi ki apró darabokban. Észrevette, hogy megálltam és őt nézem. Köhögött egy sort, és igyekezett kiegyenesedni: Azt hiszem... kissé túlzásba vittem a whiskyzést, amióta nem találkoztunk! nyögte. Nem volt közel hozzám, mégis tisztán hallottam a nyögdécselését. Ha csak egy kicsivel több levegőt kaphatnék...! Kihúztam a könyvből a konyhakést és a markomba szorítottam. Aztán csak álltam és vártam, hogy mi lesz a következő lépése. Beszélni szeretnék veled, Debby nyögte. Remélem, megismersz? Éreztem, hogy óriásit dobban a szívem. Azt hiszem, abban a pillanatban ütötte agyon a kételkedésemet. Ethan? kérdeztem összehúzva a szemem, hogy még az eddigieknél is jobban láthassam a szitáló esőben. Csakhogy rájöttél, bébi! Nem jönnél közelebb hozzám? Elméletileg el is kaphatnálak, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy annyi esélyem lenne rá, mintha egy egér egy elefántot igyekezne elvontatni. Ethan! kiáltottam. Hogy vagy, kislány? Még nem tudtam, hogy örüljek-e a felbukkanásának. Mindenesetre közelebb merészkedtem hozzá. 43 Akkor vette észre, hogy konyhakés van a kezemben, amikor már majd karnyújtásnyira voltam tőle. Még mindig görnyedten állt, kezét a felöltője alatt tartva. De jó, hogy megálltál morogta felém. Ha eltűnsz előlem, holnap egész nap kereshettelek volna. Igen, ő volt az. Ethan Lord, az az FBI ügynök, aki részt vett annak a sorozatgyilkosságnak a felderítésében amelyben

137 magam is tevékeny szerepet vállaltam. Természetesen jó értelemben. Ahogy ráesett a villany halvány fénye, úgy láttam, hogy az elmúlt évek során alaposan megöregedett. Ráncosabb lett a képe, keskenyebb a szeme, vörös haja megritkult, és az arcát borító rőt borosták sem javítottak a megjelenésén. Meg is feledkeztem róla, hogy ott van a markomban a konyhakés. Ő azonban nem hagyta. Az ott... micsoda? kérdezte, felé intve a fejével. Kés mondtam. Ethan Lord bólintott. Azt látom. Csak nem akarsz kinyírni valakit? Legszívesebben téged nyírnálak ki mondtam. Ethan lehajtotta a fejét. Meg is érdemelném. Különben... nem menne, Debby. Mi nem menne? Hát hogy kinyírj. Már miért ne menne? kérdeztem, mintha ez lenne a világ legfontosabb kérdése. Ethan csinált valamit a felöltője alatt. A kabátszárnyak szétnyíltak, s én megpillantottam a kezét. Természetesen ott sötétedett benne valami, ami nagyon is stukkernak látszott. Ezért mondta. Fő az óvatosság. Te mondod nekem? Ethan megcsóválta a fejét. Nem kezdenénk elölről, Debby? Miért ne? Akkor kezdjük! Bólintottam és megfordultam. Mentem vagy tíz lépést visszafelé, aztán megálltam, és ismét felé fordultam. Ebben a pillanatban már meg is hallottam a hangját. Debby! Debby O'Hara! Te vagy az, bébi? Megtorpantam és a szívemre szorítottam a kezem. Ethan! Ethan Lord! Mit keresel itt, ahol a madár se jár? Hozzád jöttem, kislány. Miért jöttél, Ethan? Csak nem azért, hogy ennyi év után bocsánatot kérj tőlem? Ethan Lord ekkor letérdelt előttem. Két-három méternyire volt csak tőlem, s jól láttam, hogy pont egy esővíztócsa kellős

138 közepébe térdel. Bocsánatot kérek tőled, Debby. Kérlek, bocsáss meg nekem! Nem válaszoltam. Kitártam a karom és odafutottam hozzá. Ethan magához ölelt. Vállára hajtottam a fejem és sírtam. 44 Később az éjszakáig nyitva tartó büfében ültünk, és előbb csak egymást néztük szótlanul. Nagy, kék szemében magamat láttam, korábbi önmagamat, azt a Debby O'Harát, aki akkor voltam. Naiv, kedves, jóindulatú kislány, aki egyre azon töri a fejét, hogy vajon ki lehet az a titokzatos nő, aki éjszakánként az ágya szélére ül. Ethan Lord mintha kissé összement volna az elmúlt évek során. Ráncos lett az arca, szemében megszaporodtak a vérerek, bőre megszürkült, homlokán és halántékán megjelentek az öregedés első biztos jelei, a májfoltok. És sovány volt, még talán annál is nyúzottabb, mint amikor először pillantottam meg a lámpa alatt. Nagylány lettél, bébi mondta, és rám mosolygott. Én már akkor láttam, hogy igazi csinibaba lesz belőled. Persze akkor is az voltál, csak másképpen. Hány éves is vagy, Debby? Olyan fontos ez? Igazad van, nem fontos. Tudom, azt kellene mondanom, hogy nagyon sajnálom, Debby, és mondom is, de nem érdekel, hogy mi és hogyan történt? Nem nagyon, de csak mondd! Akkor... nagyon megharagudtam rád. Ki tudja, miért? Nehezen tudom már visszaidézni az akkori indulataimat. Sértett, hogy hülyére vettél, hogy tudtad, amit én nem tudtam. Én sem tudtam, Ethan. Én akkor ott... majdnem meghaltam. Ha nincs pokoli szerencsém, meghaltam volna. Az is idegesített, hogy nem árultad el nekem, mit akarsz. És talán az is, hogy te kaptad el a rohadékot, Debby. Mindenre rájöttél és elkaptad. Semmire se jöttem rá, Ethan mondtam, s éreztem, hogy

139 lefelé indul egy könnycsepp az arcomon. Én is ostoba voltam. Ugyan, Debby! Hiszen elkaptad! Nem én kaptam el. Akkor kicsoda? Itt aztán meg is akadt a beszélgetésünk. Nem akartam kimondani, hogy valaki a túlvilágról hajtotta a karomba Mr. Ridgewayt, a gyilkost. Túl racionális elme volt ahhoz, hogy elhiggye. Szóval folytatta Ethan, bizonyára féltékeny is voltam rád. Ezért... Magamra hagytál töröltem ki gyorsan a szememben gyülekező könnyeket. Nem szerettem volna, ha a szomszéd asztaloknál ülők észreveszik, hogy sírok. Nagy szükségem lett volna rád. Egyedül voltam, senki nem értett meg, s ha elmondtam volna bárkinek is, hogy mi történt, senki nem hitte volna el. Nekem elmondtad volna? Azt hiszem, igen. Sajnálom, Debby. Néhány hónapig... évig... rossz volt, kiborultam, aztán... rendbe jöttem valahogy. Azért imádkoztam, hogy ne lássalak soha többé. Sok dolgom volt, Debby próbált meg magyarázatot keresni; aztán, amikor belátta, hogy minden magyarázat felesleges a meg nem magyarázhatót nem lehet, és nem is érdemes magyarázgatni, elhallgatott, lehajtotta a fejét és némán maga elé meredt. Pedig... sokszor gondoltam rád, Debby mondta nagy sokára. És akartam is, de mindig... legyintett és ismét hallgatásba mélyedt. Most itt vagyok törtem meg a csendet. Nem zavar már a múlt. Sokáig rossz volt, aztán túltettem valahogy magam rajta. Nem is akarok rágondolni. És te? Mesélj magadról valamit! Ethan megvonta a vállát. Továbbra is azt a munkát végzem, mint akkor. Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék mást csinálni. Remélem, fürdesz a sikerben?

140 Ethan elhúzta a száját. Nem mondhatnám, Debby. Nem hiszem, hogy az én életrajzomon nőnek majd fel a jövendő nemzedékek az FBI iskolákon. De azért... igyekszem. Fogtál már sorozatgyilkost? Úgy értem, azóta. Ethan bólintott. Közreműködtem egy s másban. Tudod, hogy a mi munkánk csapatmunka. Ritkán mondhatja el magáról bárki is, egyes szám első személyben, hogy elkapott egy sorozatgyilkost. De még egy autótolvajt is csak ritkán. Tudtam, hogy kegyetlen leszek, de azért nem kíméltem. Kissé mintha... öregebb lennél, Ethan. Ethan Lord felnevetett. Észrevetted? Hogy az ördögbe ne lennék öregebb? Évek múltak el azóta; a mi munkánk meg különösen olyan, hogy gyorsan koptatja az embert. Te viszont zöld békából gyönyörű nagylány lettél. De hát ez az élet rendje, Debby! Hogy csessze meg, aki kitalálta...! Ezen aztán mindketten egyszerre nevettük el magunkat. Ő az elkeseredettségét próbálta nevetésbe ölni, én viszont a fiatalságomat ünnepeltem vele. Ethan az asztalra könyökölt. Hogy kerültél erre az egyetemre, Debby? Soha nem említetted, hogy érdekelnek a gyógyszerek. Mert nem is érdekeltek. Csak később? Később sem. Aztán valahogy, nem is tudom, hogy... megszerettem ezt a munkát... nehezen tudnék magyarázatot adni rá, miért. És most? Jól érzem magam itt. Akarom mondani, éreztem. Ezzel aztán a témánál is voltunk. A gyilkosságok miatt vagy itt, Ethan? Nem is kellett volna válaszolnia, úgy is tisztában voltam vele, hogy igen. Aligha kizárólag a két szép szemem miatt látogatott ide. Azok miatt, Debby bólintott. Mikor tudtad meg, hogy itt tanulok? Tegnap mondta.

141 Ebből aztán megbizonyosodhattam róla, hogy a tegnapi napig eszébe sem jutottam. Ha nincs a tegnapi nap, talán élete végéig sem kereste volna velem a kapcsolatot. Ki köpött be? Az a hórihorgas srác. Tudod, a barátnőd testvére. Azt hiszem, Zsiráfnak csúfoltátok. Megismerted Morgant? Persze hogy így hívják: Morgan! ütött a homlokára. Én csak... Zsiráfnak szólítottam, de nem haragudott érte. Zsiráf nem olyan fajta mondtam. Hol találkoztatok? Valamelyik épület előtt. Ott húzott el előttem, nekem pedig beugrott, hogy ismerem valahonnan a fickót. Aztán az is beugrott, hogy honnan. Eszembe jutott a régi történet, Debby. Megkérdeztem tőle, hogy mi van veled, erre elárulta, hogy te is itt tanulsz. Mintha valahogy nem lett volna boldog tőle. Csak nem vesztetek össze? Magánügy mondtam. Jól van, nem vagyok rá kíváncsi vigyorodott el. Szóval, Zsiráf mondta, hogy itt tanulsz. Én meg gondoltam, hogy ha már így alakult... Eszerint baromira hiányoztam neked. Meg tudsz nekem bocsátani, Debby? Már megbocsátottam legyintettem. Ki vele, mit akarsz tőlem? Ethan Lord megforgatta kezében a kólás poharát, aztán rám nézett. Csak tegnap kaptam meg az utasítást. Tegnap reggel. Azóta itt ázom az esőben. Ez annyit jelentett, hogy az FBI sorozatgyilkosságra gyanakszik. Ha nem így lenne, nem ő nyomozna, hanem a helyi hatóság. Az FBI csak akkor veszi kezébe az ügyet... Te már itt voltál, amikor azt a lányt... Lucy hogyishívjákot megölték, igaz? Itt bólintottam. Ismerted? Futólag. Ez mit jelent? Beszélő viszonyban voltunk. Ami nagy szó, mert Lucy Shepherdet csak kevesen szerették. Olyannyira, hogy nem is

142 tudnék hamarjában ilyet említeni. Erről hallottam. Azt is tudom, hogy Döglégynek becézték. Becézték? Nem túlzás ez? Tudsz valamit róla, Debby? Nem tudom, mire vagy kíváncsi. Beszámolhatnék például egy érdekes beszélgetésről, amely közte és köztem zajlott le röviddel azelőtt, hogy meggyilkolták volna. Egészen biztos, hogy meggyilkolták? Megfojtották, Debby. Különben miről beszélgettetek Lucyvel? Másodpercekig haboztam csak, hogy kinyissam-e a számat. Aztán elmondtam neki, hogy Lucy sírdogált, és mintha félt volna valakitől. Várt valakit, és félt is tőle. Nem is sejted, kire várhatott? Fogalmam sincs róla vontam meg a vállam. Bárkivel találkozhatott. Tudta, ki vagy? kérdezte Ethan. Miért, ki vagyok? Úgy értem, tudta rólad, hogy... szóval, hogy te egy nem mindennapi képességekkel rendelkező lány vagy? Ez érdekes gondoltam magamban, ha egy nem mindennapi képességekkel rendelkező lány vagyok, akkor miért nem látogattál meg hosszú évekig? Erre gondoltam, de a szemem sem rebbent. Tudhatta mondtam. Elmondtad neki? Dehogy mondtam. Nem akartam, hogy bárki is megtudja. Értem. Nem értesz semmit, Ethan. Nem akarok más lenni, mint aki vagyok. Ennyi az egész. De mégis megtudták. Zsiráf híresztelte el. Amikor még itt sem voltam. Elmeséltem neki, amit Zsiráftól hallottam. Hogy ő fecsegett rólam, amikor bennem még halvány gondolatként sem merült fel a vágy, hogy ide jöjjek tanulni. Eszerint vannak olyanok, akik tartanak tőled. Lehetnek bólintottam. Ismersz olyat, akinek nagyon is lett volna oka rá, hogy megölje Lucyt?

143 Talán Paula Burtonnek mondtam. Persze ez sem biztos. Csak Hank Culpepper gyanúsítja vele. A barátja? Néhány szóval elmondtam neki, amit Culpeppertől hallottam. Ethan hümmögött, majd rám pislogott. Na és a lakótársad? kérdezte. Miféle lakótársain? hökkentem meg. Maggie Wilson. Mi van vele? Hallottam, hogy egyszer Lucy és ő alaposan összekülönböztek valamin. Nem tudtad? Nem én mondtam. Maggie nem említette. Pedig így volt biccentett. Egy srácon kaptak össze. Maggie állítólag megfenyegette Lucyt, hogy ezt még megbánja. Mármint azt, hogy elszerette a pasiját. Azt vágta a fejéhez van rá tanú, hogy nem fogja megkapni ezen az egyetemen a diplomáját, az holtbiztos. Mi... ért nem? tátottam el a számat. Azért, szívem, mert halottaknak nem szokás diplomát osztogatni. Te aztán nem vesztegeted az időt, Ethan dicsértem meg. Van még valami a zsebedben? Például itt van ez a szerencsétlen riporternő felelte. Ismerted, Debby? Maggie Wilson hozott össze vele bólintottam. Akart tőled valamit? kérdezte csak úgy futólag. Én azonban ismertem annyira, hogy tudjam: Ethan Lord semmit nem kérdez futólag. Igen mondtam. Hogy... nyomozd ki neki, ki ölte meg Lucyt? Pont ezt akarta. Te meg ellenkeztél, mi? Megpróbáltam. A végén azért csak sarokba szorított. Valahonnét megtudta, hogy ki vagyok... illetve, hogy ki voltam. Ruth Webster biztos volt benne, hogy... képes vagyok kideríteni, ki gyilkolta meg Lucyt. Azt hitte, hatalmam van a földöntúli erők felett... Na és nincs? Persze hogy nincs!

144 Lenyelte, ami kikívánkozott volna belőle. Valószínűleg azt akarta mondani, hogy akkor mintha lett volna valami, ami mások fölé emelt. Valami, vagy inkább valaki, aki segített lefülelni a gyilkost. Említette neked a riporternő... hogy is hívják csak... igen, igen... Ruth Webster, hogy allergiás? Nem említette. Pedig az volt mondta. Mogyoróallergiája volt. Hirtelen felkaptam a fejem. Ethan észrevette, de nem szólt semmit. Húsz másodpercig. Akkor ismét futólagˮ rám nézett. Akarsz mondani valamit? Semmit. Illetve nemrég találkoztam valakivel, akinek ugyancsak az van. Ethan megvonta a vállát. Nem is hinné az ember, hogy a középnyugati államokban mennyi embernek van mogyoróallergiája. Különböző fokozatú persze. Van, akit csak zavar, van akinek kiütések jelennek meg a bőrén, de olyan is van, aki belehal. Főleg ha sokat eszik belőle. Aki szuperérzékeny, annak már igen kis mennyiség is halálos lehet. Ilyen volt Miss Webster is. Nem is evett soha mogyorót, vagy olyan ételt, amely mogyoróvajjal készült. Eszerint Ethan már Ruthnak is utánanézett. De hát miért is ne nézett volna utána? Akkor... mitől kaphatta az allergiás rohamot? kérdeztem. Ez a nagy kérdés morogta Ethan. Hogy mi a fenétől kaphatta? Mert hogy kapta valamitől, az nem is vitás. Biztos, hogy mogyoróallergia ölte meg? A te kollégáid végezték a vizsgálatokat, Debby. Ha nem hiszek nekik, megette a fene. Azt mondják, manapság már csak a tudományban hihet az ember. Rám nézett, mintha azt mérlegelné, hogy zsenge korom miatt mit vagyok képes elviselni, aztán megvonta a vállát. A furcsa az, hogy nem találtak semmit a gyomrában, pontosabban szólva semmi olyat, amitől allergiát kaphatott volna. Ez biztos? Biztos. Átfésültétek a környéket? Hát persze. Semmi olyat nem találtunk, ami a legcsekélyebb gyanúra is okot adhatna. Nincs mogyorófa a

145 környéken, nincs mogyoróültetvény, még a szél se hozhatta ide a mogyoró virágporát... bár gőzöm sincs róla, hogy a földimogyoró virágzik-e egyáltalán. Következtetés? kérdeztem. Bizonytalanok vagyunk húzta fel ismét a vállát. Gyilkosságról beszélek, de az az igazság, hogy ezer százalékban nem vagyok meggyőződve róla. Úgy nézett rám, mintha tőlem várt volna valami földrengető okosságot, amitől egyszeriben megvilágosodik az agya. És ha a két halálesetet együtt nézed? kérdeztem. Akkor igen bólintott. A kettő már nem lehet véletlen! Valamit nem meséltem el neked az imént mondtam sóhajtva. Valahogy megfeledkeztem róla. Nos, néhány napja véletlenül kihallgattam két ismeretlen beszélgetését... nem szándékosan történt, esküszöm... az egyik leszámolásra biztatta a másikat. Leszámolásra? hökkent meg Ethan. Ezt hogy érted? Egy nő és egy férfi beszélgettek. A nő megzsarolta a férfit. Megfenyegette, hogy ha nem engedelmeskedik neki, akkor baj lesz. Le van adva egy boríték egy közjegyzőnél, ami ha nyilvánosságra kerül... rettenetes botrány kerekedik belőle. Hm. És mit kívánt a férfitől? Hogy öljön meg valakit. Ethan Lord keze kicsit remegett, amikor megsimogatta az állát. Biztos ez, Debby? Persze hogy biztos. Nem csak a fantáziád... játszik veled? Holtbiztos, Ethan. Mondd tovább! Nos, a férfi tiltakozott. Azt mondta, nem tudja megtenni. A nő azt felelte, hogy akkor nyilvánosságra hozza a boríték tartalmát. Úgy mentek el, hogy a férfi kelletlenül bár, de beleegyezett a gyilkosságba. Ezen a hm... beszélgetésen nem hangzott el véletlenül Lucy Shepherd neve? Nem, Ethan. Ruth Websteré sem?

146 Az övé sem. Ethan megnyomkodta a szemét, bár vörös volt az anélkül is, hogy nyomkodta volna. Kíváncsi lettem volna rá, mennyit aludt az éjszaka. Tehát mire következtetsz ebből, Debby? Arra mondtam óvatosan, hogy a nő arra utasította a férfit, hogy ölje meg Lucy Shepherdet. Miből gondolod? Abból, hogy másnap meghalt. Ruth Webster akkor még nem volt a képben. Ethan előrehajolt. Kik voltak a beszélgetők, Debby? Megismerted a hangjukat? Először azt hittem, igen. Paula Burtonre és Hank Culpepperre tippeltem. Mit értesz ezalatt, hogy azt hittem? Ahogy hallgattam őket, meg mertem volna esküdni rá, hogy ők azok. Aztán rájöttem, hogy bárki lehetett. Itt ugyanis mindenki ugyanolyan hangsúllyal beszél. Vettem észre morogta Ethan. Már te is kezdesz úgy beszélni. Szóval... bárki lehetett. Ismered azt a lányt... Miss Burtont és a fiút.. Futólag. Mit tudsz róluk? Kutya-macska barátságban vannak. A szüleik viszont haverok. Állítólag nem bánnák, ha a gyerekeik összeházasodnának. Culpepper csinos fiú, míg a lány... nem azért mondom, de klasszisokkal el van maradva mögötte. A fiú különben a focicsapat tagja és nagy szoknyavadász. Esze ágában sincs elvenni Miss Burtont. A lány sokat segít a fiúnak a vizsgákon... nagy a gyanúm, hogy még csal is miatta. Ha kiderülne, kirúgnák a fiat az egyetemről. De a lányt is mondta Ethan. Valóban lett volna Miss Burtonnek oka rá, hogy... megölesse Lucy Shepherdet? Esetleg nem Culpepperrel, hanem valaki mással? Rossz nyelvek szerint nincs olyan lány a környéken, akinek ne lenne, illetve ne lett volna. Lucy nagy halász volt. Imádta elhalászni mástól a fiúját. Ha az ölte meg Ruth Webstert, aki Lucyt gondolkodott

147 hangosan Ethan, vajon miért tehette? Talán azért, mert Ruth Webster kiszagolt valamit. Rájött, hogy ki a gyilkos? Ruth bűnügyi riporter volt. Jó szimattal megáldva. Az is lehet, hogy csak megijedtek tőle. Azt hitték, leleplezi őket. Vajon honnan tudhatták, hogy Ruth Websternek mogyoróallergiája van? Jó kérdés. Aztán hirtelen eszembe jutott Maggie. Volt, aki tudta. Konkrétan kire célzol? Meg akartam mondani, hogy Maggie-re, de aztán nem strapáltam magam. Láttam a szemén, hogy csak rutinból tette fel a kérdést, nem is igazán figyel arra, hogy mit válaszolok. Valahol másutt jártak a gondolatai, valószínűleg jó messze tőlünk. Mindkét gyilkosságot ugyanott követték el morogta. Furcsa. Ennek jelentenie kell valamit. Észrevettem, hogy egyre türelmetlenebbül az ajtó felé nézeget, ami alighanem azt jelentette, hogy szívesen megszabadulna már tőlem. Akár mehetünk is emelkedtem fel és az órámra néztem. Még nekem is van egy kis elintéznivalóm mosolygott rám zavartan. Különben itt téblábolok a környéken. Lediktálom a telefonszámomat. Ha valamiért fel akarnál hívni, ne tétovázz! Oké? Ezzel el is búcsúztunk egymástól. Csak amikor már kint álltunk az utcán, tettem még az elmondottakhoz valamit, amiről azt gondoltam, hogy érdekelni fogja. Különben az a helyzet... hogy engem is ki akartak nyírni mondtam. Ethan úgy meghökkent, hogy belelépett egy jó nagy tócsa kellős közepébe. A fenébe is... miért csak most mondod? Ki akart kinyírni? Gőzöm sincs róla. És éppen ott, ahol a másik kettőt is kinyírták. Szerinted jelent ez valamit? Mosolyogtam és tovább mentem. Csak állt a tócsa közepén utánam bámulva, és kísérletet sem tett, hogy kimásszon belőle. Elégedett voltam, de féltem is egy kicsit.

148 Biztos voltam benne, hogy a gyilkos rám is vadászik. Ám hogy rajtam kívül még kire, arról fogalmam sem volt. 45 Idegesen járkáltam faltól falig a szobámban, és éppen arra gondoltam, hogy ki kellene mennem a szabadba, a hideg és kellemetlen eső ellenére is járni egyet, hogy kiszellőztessem a fejem, de hirtelen kinyílt az ajtó, és Ann Gordon pislogott be rajta. Van itthon valaki? Intettem, hogy nyugodtan bejöhet. Ann azonban nem jött be. Mi a helyzet, Ann? kérdeztem idegesen. Látogatód jött mondta titokzatos mosollyal. Kicsoda? ijedeztem. Ann mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. Belekapaszkodott az ajtófélfába és fejét csóválgatva felém suttogta: Te, hogy ez milyen jóképű férfi! Kicsoda? nyögtem. Beengedjem? Mielőtt válaszolhattam volna feltehetően azt akartam mondani neki, hogy ne engedjen fel senkit, azonnal lemegyek a hallba, felbukkant egy férfi feje is az ajtónyílásban. Egyelőre csak annyit láttam belőle, hogy valóban csinos, vékony, szőke bajuszkája van, és hogy biztosan láttam már valahol. A hangja simogató volt, és egy árnyalattal mélyebb az átlagosnál. Bejöhetek, Miss O'Hara? kérdezte. Hát... csak tessék mondtam. Magam is elszörnyedtem, amikor meghallottam a hangomat. Honnan a fenéből vettem ezt a csak tessék-et ahelyett, hogy rákiáltottam volna, hogy bújjon be. Ann feje eltűnt a homályban, a férfi pedig belépett az ajtómon. Egyetlen lépést tett felém, aztán meghajolt. Bocsásson meg, Miss O'Hara, hogy így magára török,

149 tudom, hogy nem illik feljönni a szobájába, a hallban kellene várakoznom, de feltámadt a szél mondta jelentőségteljesen. Úgy néztem rá, mintha kísértet lett volna; ő lett volna a kettes számú őrangyalom. A biblikus időkben az angyalok többnyire úgyis férfiak voltak, vagy nem volt nemük. Ennek azért volt. A... szél? kérdeztem ostobán. Nincsenek jól becsukva odalent az ablakok. Mintha icipici szemrehányást éreztem volna a hangjában. A homlokomhoz nyúltam és megsimogattam. Biztos, hogy magamnál vagyok? Nincsenek... becsukva...? nyögtem. Sajnálatos módon, de természetesen nem hibáztatok miatta senkit tette hozzá gyorsan. Aki nem érintett a dologban, azt nem izgatja. Mármint micsoda? kérdeztem nyögdécselve. Istenem, ha valahogy értesíteni tudnám a többieket... Hirtelenjében még az is megfordult a fejemben, hogy nem a feltételezett sorozatgyilkos tisztelt-e meg a látogatásával? A déli szél. A déli... szél? Sajnos. Ha délire fordul, óvatosnak kell lennem. Ekkor Mary Poppins jutott az eszembe. Neki is problémái voltak a széllel. Melyikkel is? És... miért? kérdeztem, megtörölgetve verejtékező homlokomat. A férfi szomorúan felsóhajtott. Mert délre vannak a mogyoróföldek. Relatíve nem is olyan messze. Relatíve? nyögtem. O, igen. Ötszáz mérföld azoknak semmi. Úgy iderepülnek, hogy csak na! Én pedig allergiás vagyok rájuk. Immár biztos voltam benne, hogy őrülttel van dolgom. Csinos, de őrült. Persze önmagában az, ha csinos valaki, még nem jelenti azt, hogy nincs okunk tartani tőle. Éppen ellenkezőleg. A külcsínnek néha ellentmond a belbecs. A férfi esőáztatta kabátjában ismét meghajolt előttem. Bocsásson meg, Miss O'Hara a neveletlenségemért, de még be sem mutatkoztam. Tett egy lépést előre és

150 szertartásosan felém nyújtotta a kezét. Jean-Luc Wright vagyok. Dr. Jean-Luc Wright. Majd hanyatt estem meglepetésemben. De tényleg. Talán álmaim asszonya támogatott hátulról, hogy hanyatt ne essek. Jézusom! nyögtem. Ön... én... én nem is tudom... kérem... foglaljon helyet. Az ágyam mellett állt egy szék, arra akartam mutatni, de egyszerűen képtelen voltam felemelni a kezem. Hiába akartam, nem ment. Dr. Jean-Luc azonban nem teketóriázott, elkapta a széket, kissé hátrébb húzta, és rátelepedett. Ekkor vettem csak észre, hogy nemcsak a széket nézegeti, hanem engem is. Amúgy rendesen fel voltam öltözve, talán csak a joggingnadrágom volt háziasabb a kelleténél. Ö000 kezdte Dr. Jean-Luc. Szóval, az a helyzet, hogy amint talán tudja... bár nem biztos, hogy tudja... tulajdonképpen én Jacques testvére vagyok. Öööö... az vagyok. Amint hallottam... öööö... ön és Jacques testvérem már... megismerkedtek... egymással. Úgy beszélt, mintha a múlt században hibernálták volna, és most véletlenül kiolvadt volna valahogy. És úgy is nézett ki. Kifogástalan volt az eleganciája, de nem e világból való. A hosszú hibernálás azért nem ölhetett ki belőle minden emberi érzést, mivel úgy bámulta a blúzom elejét, mintha száz évig valóban nem látott volna ilyet. Volt szerencsém mondtam. Kérem?! riadt fel, elkapva szemét a blúzomról. Úgy értem, hogy volt szerencsém megismerkedni a testvérével, Mr. Wright. Mr. Wright megköszörülte a torkát. Azért jöttem... tulajdonképpen és... egyáltalán... öööö... szóval Jacques küldött. Igazán? hökkentem meg. Az a helyzet... hogy... ööö... szóval, Jacques holnap ünnepli a születésnapját. Ó, hát ez remek! húztam e1 a számat. Adja át neki a jókívánságaimat! Majd ön személyesen átadja. Én? hökkentem meg ismét.

151 Az a helyzet, hogy Jacques testvérem általam meghívja önt... ööö... a születésnapi partijára. Ezt jöttem közölni magával, kisasszony. Se köpni, se nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Egyszer találkoztam csak Mr. Jacques Wrighttal, akkor is az lett a nagy esemény vége, hogy Erica Saintfleur vad csókolózást rendezett vele a patak partján. Hogy a fenébe kerülök hát éppen én a képbe? Ön éppen olyan mondta ekkor Jean-Luc Wright. Éppen milyen? kérdeztem. Amilyennek a testvérem leírta. Úgy érti, hogy a testvére leírt engem magának? Csak elmondta, hogy milyen. Aha bólintottam. És milyen vagyok? Jean-Luc Wright végigsimított kis szőke bajuszán. Ennivaló. Nem tehetek róla, de elvörösödtem és éreztem, hogy égni kezd a bőr a képemen. Hát ez... kedves bók öntől motyogtam. Ami pedig a partit illeti... Nem tudom, mi a fenét mondtam volna, valószínűleg megköszöntem volna a meghívást és megígértem volna, hogy természetesen elmegyek, ha időm engedi, Mr. Jean-Luc azonban nem hagyott időt a válaszra. Feláll és az ajtó felé intett. Nem mennénk el... sétálni egy kicsit? Valahogy jobb lenne... egyedül... Egyedül? Úgy értem, maga és én. Esik az eső odakint, ha jól hallom. Van esernyőm. Kint hagytam a hallban. És az allergiája? Az imént azt mondta, hogy még nyitott ablaknál is zavarja a virágpor. Ha ennyire esik az eső, nem annyira vészes. Különben van maszkom. Micsodája? Maszkom. Itt van a zsebemben. Mielőtt megmoccanhattam volna, előhúzott a zsebéből egy orvosi maszkot és az arca elé kötötte. Rendesen eltakarta a

152 képe nagy részét. Akár bankot rabolni is elmehetett volna vele. Maga... ebben akar sétálni? hűltem el. Mindig ebben sétálok, ha olyanok a légköri viszonyok. Kissé ütődöttnek tűnt, de azért kedves volt. Nem tudom, miért, de megsajnáltam. Rendben van adtam meg magam. Mehetünk egy kört, ha akarja. Legalább jobban fogok aludni. Öt perc múlva kint jártunk az esőben egy hatalmas, vásári sátornak is beillő ernyő alatt. Jean-Luc feltette a maszkját. Volt némi horror-jellege a dolognak, és el is kuncogtam magam. Jean-Luc azt hitte, mondtam valamit, mert megállt, és félrehajtotta a fejét. Kérem? Csak megjegyeztem, hogy... kicsit furcsa ez a maszk. Akár ki is rabolhatnánk benne egy bankot. Jean-Luc jóindulatúan nézett rám. Csak nincs pénzzavarban, kisasszony? Ha anyagi problémái lennének, szívesen folyósítok... hm... egy kis kölcsönt. Nem, dehogy! tiltakoztam. Csak tréfáltam. Elindultunk az esőben, majd ismét megálltunk. Jean-Luc bal kezébe tette az esernyőt, a jobbat pedig felém nyújtotta. Jean-Luc mondta. Tessék?! torpantam meg én is. Szólítson csak Jean-Lucnek. Ó, már érten. Én pedig Debby vagyok. Jean-Luc ismét elindult, majd újfent megtorpant. Hirtelen rádöbbentem, hogy szó sem lesz itt szokványos sétáról. Megyünk öt lépést, megállunk, ismét öt lépés, ismét megálló... Reggelre valószínűleg sikerül megkerülnünk a lakóhelyemül szolgáló házat. Hogy tetszik magának a testvérem? kérdezte rám pislogva. Őszintén szólva furcsán éreztem magam. Zavart, hogy csak a szemét látom az arcából. És a hangja is tompa volt, ahogy sikerült neki átvergődnie a maszk szűrőrétegén. Sóhajtottam egyet persze csak magamban, és felvontam a vállam, amitől nyomban belecsorgott egy kis hideg víz a nyakamba.

153 Szimpatikus fiatalember mondtam összeborzongva a víztől. Jean-Luc bólintott. Az. És majdnem jó tudós. Majdnem? nyitottam tágra a szemem. Ó, igen mondta. Majdnem. Nem tudom, miért, de elkapott az ördög. Arra gondoltam, ha már kihúzott a kényelmes szobámból, ahol nagyon is jól éreztem magam, kivonszolt erre a rohadt esőre, amely a ménkű nagy esernyő ellenére is megtalálta az utat a nyakamhoz, és ha már orvosi maszkon keresztül kell társalognom vele, legalább felbosszantom egy kicsit. Hátha hamarabb megkerüljük a házat, aztán elbúcsúzhatok tőle. A partira pedig előbb megy el az állatkerti törpekenguru, mint én! Miért csak majdnem jó tudós? tértem vissza a testvérére. Jean-Luc megköszörülte a torkát. Csak reménykedhettem benne, hogy nem a mogyoróallergia készül kitörni belőle. Mert... nincs elég intuíciója mondta. Nincs? álmélkodtam. Nincs bólintott. Van neki, csak nem elég. Ezért aztán nem lesz soha belőle igazán nagy tudós. Na és magával mi a helyzet? érdeklődtem. Magának van izéje... intuíciója? Nekem van mondta. Meglehetősen intuitív alkat vagyok. Látja, ennek örülök mondtam. Eszerint magából jobb tudós lesz, mint a testvéréből. Máris jobb vagyok bólintott. Sokkal jobb. Sajnos, az apám őt futtatja. Futtatja? Úgy értem, hogy őt szemelte ki utódjául. Miért nem magát? Mr. Wright ismét megállt és lehorgasztotta a fejét. Érzelmi kérdés mondta aztán. Irracionális. Igazán? Tudja, ilyen az emberi természet. Matematikai értelemben le sem írható. Csak modellezni lehet, de a racionalitás elve nem nagyon érinti. Talán az orvosi maszk is ludas lehetett benne, de egyre

154 kevesebbet fogtam fel a szövegéből. Annyit azért megérteni véltem, hogy az apja jobban kedveli nála a testvérét. Mi ősi... nemesi családból származunk folytatta. Régi angol nemesi családból, ahol mindig nagyon fontos szerepet játszott az elsőszülöttség. Már értem bólintottam. Sajnálom. Mit szól Miss Erica Saintfleurhöz? kérdezte hirtelen nagyot fordítva a beszélgetés menetén. Nem ismerem valami jól feleltem óvatosan. Sőt ha ragaszkodom a valósághoz, azt kell mondanom, hogy alig ismerem. Jacques-nak nagyon tetszik mondta. Régi francia telepes család sarja. Bizonyára sóhajtottam, és arra gondoltam, hogy engem vajon hogyan értékelne a kedves papa? Valószínűleg nem zárna a karjába. Az ő fogalmai szerint az én családom aligha számítana jó családnak. Kedves ismerősünk mondta. Még hallgató voltam, amikor... megismerkedtem Burttel. Nagyon jól összebarátkoztunk. Sajnos nem jön be a jóslata. Ki az a Burt? kérdeztem, hogy képbe kerüljek. Miss Saintfleur bátyja... volt. Ekkor becsapott a villám az agyamba. Alighanem Maggie mesélte, hogy Erica bátyja, Burt Saintfleur Wright professzor asszisztense volt, majd öngyilkos lett, vagy mi a fene. És mit jósolt magának? Hogy... Nobel-díjas leszek. Pedig neki kellett volna annak lennie. Zseni volt. Amilyen csak kevés születik egy évszázadban. Ám jósként már nem funkcionált olyan jól. Tudja, hogy öngyilkos lett? Erről még nem hallottam mondtam, pedig ez nem volt igaz. Azt gondoltam, ha elmeséli a történetét, gyorsabban múlik az idő. Megölte magát egy nő miatt. Sajnálom mondtam, és tényleg sajnáltam. Ismét megállt és rám nézett. Tudja, mi a legbosszantóbb a dologban? Hogy nem tudjuk, ki volt az a nő. És azt sem tudjuk... miért kellett

155 megölnie magát. A rendőrség sem tudta kinyomozni. Mintha egy fantom lett volna. Az is lehet, hogy gyilkosság volt, bár a zsaruk szerint ez egyáltalán nem bizonyítható. Értem bólintottam. Erica akkor még... bakfis volt, de többször is eljött hozzánk látogatóba. Aztán Jacques és ő összemelegedtek. Ez persze már akkor történt, amikor... később. Volt valami a hangjában, amit furcsának találtam. Ön kedveli Ericát? fordultam felé anélkül, hogy mérlegeltem volna a kérdésem súlyát. Jean-Luc lépett kettőt előre, aztán csak úgy belevakkantott a levegőbe: Nem. Miért nem? Mert... erőszakos. Nem szeretem az erőszakos nőket. Hogy érti, hogy... erőszakos? Úgy értem, hogy Jacques nyakába erőltette magát. Gondolja, hogy feleségül veszi? Valószínűleg. Nem tud ellenállni neki. Ismét éreztem a hangjában valamit. Csak nem féltékeny a szentem? Nem elég, hogy az apja a fivérét kedveli, habár állítólag ő az okosabb, plusz még azt a lányt is megkapja, aki titokban neki is tetszik. Szegény Jean-Luc, nem könnyű az életed, az biztos! Úgy gondoltam, ideje, hogy békésebb vizekre evezzek. És a mogyoróallergia? kérdeztem. Kitől szerezte? A mamámtól felelte. Mindketten tőle örököltük. Ő szegény bele is halt. Jézusom! kaptam a szívemhez. Nagyon sajnálom, Jean-Luc. Rohamot kapott a földimogyorótól és megfulladt. Sajnos, nem tudtak segíteni rajta. És rajtam se tudnának, ha elkapna az ödémásodás. Csakhogy van egy készülékem, amely kimutatja az ételben a mogyorót. Olyan érzékeny, hogy molekuláris szinten is képes érzékelni. Hát ez remek biccentettem. Szerencse, hogy feltalálták. Eközben, ha lassan is, de sikerült megkerülnünk a házat. Ismét ott álltunk az ajtaja előtt. Attól féltem, hogy javaslatot

156 tesz az ismételt házkerülésre, ám őszinte megkönnyebbülésemre megkönyörült rajtam. Hát... nagyon kellemes volt a séta mondta Jean-Luc és elmosolyodott. Igazán nagy örömet szerzett vele nekem. Nekem már közel sem akkorát gondoltam magamban. Ebben a pillanatban ismét a nyakamba folyt egy csészényi víz az ernyője széléről. Mielőtt megakadályozhattam volna, a kezemért nyúlt és hozzáérintette a száját. Igaza volt Jacques-nak mondta. Igazán? nyögtem. És miben? Hogy maga egy... elbűvölő kis hölgy, Debby. Megengedné, hogy tovább folytassuk? A sétára gondoltam és megrémültem. Jézusom, és én már azt hittem, elég a zuhanyozásból! Most? kérdeztem az egyre sűrűbben hulló esőre nézve. A... jövőben mondta. Ha maga is beleegyezik... időnként eljönnék magához, és... sétálnánk egyet. Magával igazán élmény elbeszélgetni. Szóval... arra kérem, hogy vegyen részt Jacques születésnapi vacsoráján. Ugye megteszi? Olyan könyörgő birkaszemekkel nézett rám, hogy képtelen voltam egyebet mondani, mint igent. Az ajtónyíláson át lestem, ahogy eltűnik az esőfüggöny mögött. Háta meggörnyedt, mintha évszázadok terhe nyomná a vállát. Valamiért biztos voltam benne, hogy ez a teher összefügg azokkal a szörnyűségekkel, amelyek az elmúlt néhány hétben történtek a campus területén. És összefügg velem is. Akkor még nem sejtettem, hogyan. 46 Paula Burton látszólag céltalanul toporgott az előadótermekhez felvezető lépcsőn. Egyszerre pillantottuk meg egymást. Én azon nyomban lesunytam a fejem és megpróbáltam meglépni előle nem mintha nem lettem volna biztos benne, hogy előbb-utóbb úgyis puskavégre kap, ő azonban nem az a fajta

157 volt, akit az ilyen apróbb akadályok visszariasztanak az elhatározásától. Szemem sarkából láttam, hogy felém indul, ezért feladtam gyengécske próbálkozásomat. Jöjjön, aminek jönnie kell! És jött is. Már messziről integetett, nehogy megpróbáljak eltűnni előle. Éles hangja úgy átszűrődött a reggeli zajokon, mint ahogy a kés fut át a diétás krémtúrón. Hé! Debby! Ráérsz egy percre? Persze hogy nem értem rá, de mivel beláttam, hogy úgysem menekülhetek előle, megálltam és megvártam, amíg a felfelé igyekvőkön áttörve odafurakodik hozzám. Hi üdvözölt furcsa mosollyal az arcán. Mi újság, Debby? Semmi mondtam remegő szájszéllel. Semmi az égvilágon. Én valahogy másként hallottam mondta. Paula Burton elég furán nézett ki, meg kell hagyni. Kék selyemblúza ráncos volt, mint egy ezeréves boszorkány arca, a hozzá tartozó szoknya pedig átmenetet képezett egy párnahuzat és egy porrongy között. Mindenesetre elég rövid volt ahhoz, hogy nemcsak a térdéből, hanem a combjából is megmutasson egy jó darabot. Pedig sokkal jobban tette volna, ha nem mutat meg semmit. Paula lába vékony volt és göcsörtös, amellett kékesszürke színben játszott a bőre, mintha a szoknyájáról ráragadt volna egy kis festék. Ha én lettem volna Hank Culpepper helyében, biztos mindent megpróbáltam volna, hogy ne kelljen engedelmeskednem a szülői óhajnak. És akkor még a lába volt a legcsinosabb rajta. Arca kialvatlan volt, szemei kicsik, szája pedig repedezett, mintha napokig gyalogolt volna a Szaharában egyetlen kulacs víz nélkül. Mit tehetek érted, Paula? kérdeztem. Nem is értem, hogyan jöhetett a számra ez a marhaság. Ilyet nem kérdez normális ember, legfeljebb a könyvekben. Hogy mit tehetsz értem? tette csípőre a kezét Paula. Táskáját a lába mellé ejtette a kőlapokra. Elsősorban azt, hogy egy kicsit közelebb jössz hozzám mondta. Közelebb? Miért? hökkentem meg. Elvégre máz így is

158 elég közel voltunk egymáshoz. Csak nem akar megcsókolni? Hogy ne kelljen nyújtózkodnom, ha ki akarnám kaparni a szemed mondta. Önkéntelenül is léptem egyet hátrafelé. Mi ütött beléd, hé! kiáltottam rá és némi ijedtséget éreztem felkúszni a torkomon. Paula komor pillantást vetett rám. Mi a francot akarsz te Hanktől, mi? Én? Semmit hebegtem. Pedig sokan látták, hogy hamburgert ettél vele. Na és? kérdeztem. Összefutottunk és megkínált hamburgerrel. Számít az valamit? Paula ismét lépett egyet felém. Olyan közelre, hogy az orra hegye az orromhoz ért. Hogy számít-e? Te nem ismered Hanket. Ez igaz mondtam. És nem is akarom... Hanknek egy istene van. Tudod, mi az? Mi? kérdeztem. Arra gondolni sem mertem, hogy ő maga lenne az. A hamburger. És... mi közöm nekem ehhez? Csupán annyi, hogy Hank soha senkinek nem adna a hamburgeréből. Érted? Még nekem sem. Ezt őszintén sajnálom. Hasonlatos volt a hangja a ragadozó madarak vijjogásához. De neked adott! Többen is látták! Ez pedig több, mint szerelmi vallomás. Figyelmeztetni szeretnélek, Debby O'Hara: nem tűröm, hogy... a felségterületemre merészkedj. Hank az enyém, és nem adom senkinek! Ezt jó, ha tudomásul veszed! Toppantott, felkapta a táskáját és befutott az épület kapuján. Én meg csak álltam kővé dermedve, miközben azon törtem a fejem, hogy vajon ő lehetett-e az a nő, akinek nemrég kihallgattam egy férfival folytatott beszélgetését. És vajon ő ölette-e meg Lucy Shepherdet? 47

159 Ethan Lord a hallban várt rám egy ismeretlen, magas, szemüveges férfi társaságában. Ahogy beléptem az ajtón, azonnal észrevettem őket. Ethan rám nézett és halkan mondott valamit a másiknak; minden bizonnyal azt, hogy én vagyok az, akire várnak. A magas férfi vastag bőrszíjat viselt a derekán, s úgy akasztotta belé a hüvelykujját, hogy azonnal rájöjjek, kicsoda. Ethan mosolyogni igyekezett, de ezen a délutánon valahogy nem állt jól neki. Ő maga is beláthatta, mert gyorsan letörölte a képéről. A magas, szemüveges fickó meg sem próbált mosolyogni; fürkésző tekintettel, de azért nem kifejezetten barátságtalanul vizsgálgatott. Bocs, hogy zavarunk, Debby mentegetődzött Ethan felém nyújtva a kezét. Amikor találkozott a tenyerünk, Ethan figyelmeztetőn felhúzta a szemöldökét. A szemüveges férfi is kezet fogott velem. Ő Mr. Ronald Beck mondta gyorsan Ethan, mintha az ő dolga lenne a bemutatás. Mr. Beck... a megyei seriff hivatalából jött, Debby. Mr. Beck bólintott. Örülök, hogy megismerhetem, Miss O'Hara! Barátságos volt a hangja, de valahogy hiányzott belőle a melegség. Beszélni szeretnénk veled, Debby mondta Ethan. Felmehetnénk a szobádba? Természetesen bólintottam. Bár talán jobb lenne odakint. Nem szeretnénk feltűnést kelteni óvatoskodott Mr. Beck. Már így is fel van bolydulva a campus; mindenfélét összebeszélnek holmi sorozatgyilkosról és efféléről. Ebben a pillanatban az emeletre vezető lépcső tetején felbukkant Maggie. Ledübörgött rajta, és ügyet sem vetve a két férfira, az ajtó felé igyekezett. Kinyitotta, majd a válla felett hátrakiáltott: A francba, csak az imént vettem észre, hogy órám lesz. Viszlát, Debby, és légy jó! Ethan a lépcsőfeljáró felé nézett. Ha nincs itthon senki, akkor akár itt is maradhatunk. Maradjunk bólintott Mr. Beck.

160 Ethan zavartan az orra hegyét vakargatta. Az a helyzet, Debby, hogy Mr. Beck szeretne feltenni neked néhány kérdést. Ekkorra már tisztában voltam a szereposztással. Amíg ki nem derül, hogy valóban sorozatgyilkosságról van-e szó, amely akár az államhatáron is áthúzódhat, addig Mr. Beck a főnök. Az FBI csak a háttérből osztja az észt. Addig a helyi seriff megbízottja a kérdező, ám ha kiderülne, hogy sorozatgyilkos garázdálkodik a campusban, fordul a kocka, és Ethan kerül előtérbe. Mr. Beck megköszörülgette a torkát. Sokat hallottam már magáról Miss O'Hara kezdte. Ethantől? kérdeztem. Hát... tőle is morogta Mr. Beck. És csupa jót. Ezt el is vártam tőle mondtam. Nos, valóban az a helyzet, Miss O'Hara, hogy szeretnék pár kérdést feltenni önnek. Az utóbbi időben történt a campusban néhány furcsa dolog, aminek utána kellene néznünk, csakhogy nem ismerjük ki magunkat itt eléggé. Ethan azt tanácsolta, hogy kérjünk segítséget valakitől, aki tisztában van a helyi viszonyokkal. Ethan mogorván nézett maga elé. Nem tetszett neki, hogy a szemüveges rálapátolta a felelősség csúnyábbik részét. Most valahogy úgy nézett ki a dolog, mintha ő hívta volna fel rám a seriffi hivatal figyelmét. Bizonyára tudja, Miss O'Hara, hogy az elmúlt hetekben két ember is meghalt a campus területén... méghozzá gyanús körülmények között. Tudok róla bólintottam. Az első egy hallgató lány volt... Lucy Shepherd. Valószínűleg ismerte, igaz? Nem valami jól mondtam. Ez mit jelent? Elsőéves vagyok vontam meg a vállam, 5 pedig feljebb járt. Inkább csak látásból ismertem. De azért személyesen is, igaz? Beszéltem vele egyszer-kétszer bólintottam. És milyen benyomást tett önre? Semmi különöset - mondtam.

161 Szimpatikus volt önnek? Egyáltalán nem. De ez még nem jelenti azt, hogy meg is öltem volna. Mr. Beck meghökkent. Miért mondja ezt? Mert ön bizonyára arra gondol, hogy közöm lehetett a halálához. Óriási tévedés! tiltakozott Mr. Beck. Láttam, hogy Ethan legszívesebben az asztal alá bújna szégyenében. Nem tudom, hogy ki ölte meg Lucy Shepherdet, de a fél campus megölhette. Lucy egyáltalán nem volt közkedvelt nő, ha erre gondol. Igazán? Sportot csinált belőle, hogy elkapja más fiúját. Az önét is, Debby? Nekem nincs fiúm. És Mr. Hansen? Morgan Hansen? Ő nem a fiúm, csak régi ismerősöm. Nem kellett magyarázgatnom neki, hogy honnan ismerem Zsiráfot; biztos voltam benne hogy Mr. Beck tisztában van vele. Aha. És Mike Longhorn? Ő sem a fiúm. Csak... néha elbeszélgetek vele. Akárcsak Hank Culpepperrel? Akárcsak. Nem mutattam, de magamban csak dicsérni tudtam a teljesítményüket. Két nap alatt elég sokat összekapirgáltak rólam, nem is vitás. Lucy Shepherdet sajnos valóban meggyilkolták. Ön kire tippel, Debby? Nyugodtan elárulhatja, köztünk marad. Fogalmam sincs róla ráztam meg a fejem. Említettem, hogy nem ismertem eléggé. Akkor közelítsük meg a dolgot másfelől javasolta Mr. Beck. Ön szerint, Debby, kinek fűződhetett érdeke hozzá, hogy Lucy Shepherd eltűnjön az élők sorából? Ki az, aki akár bosszúból is megölhette? Sokan mondtam. Ron Beck a szemembe nézett.

162 Akár Maggie Wilson is? Ekkor döbbentem csak rá, mire megy ki a játék. Csak nem Maggie-t akarják elkapni? Erre nem tudok válaszolni. Amint hallottuk, tőle is elszerette a...barátját. Nem mesélte el magának? Nem emlékszem rá, hogy beszélt volna róla. Ha így történt, elég fájdalmas lehetett neki. Ön ismerte Miss Ruth Webstert, igaz? Futólag. És Maggie Wilson? Ő már... korábbról ismerte. Valakitől azt hallottam, hogy ő is elvett Maggie-től egy fiút, igaz? Igaz, de az már régen volt. Hátha Miss Wilson nem felejt. Ön szerint, Maggie... azaz Miss Wilson ölte volna meg Ruth Webstert? De hátha nem is ölték meg? Allergiás rohamot kapott, és kész. Ki állítja, hogy gyilkosság áldozata lett? Én csupán annyit óhajtottam megjegyezni, hogy a maga Maggie barátnője aligha mondhatja magát szerencsésnek a férfiakat illetően legalábbis. Vagy ki tudja sóhajtottam. Ezzel... céloz valamire, Debby? Nem igazán vontam meg a vállam. Talán csak arra, hogy nem ismerhetjük előre a jövőt. Hátha így jobb neki. Talán súlyos csalódástól óvta meg ezáltal a sors. Nahát! csodálkozott Mr. Beck felhúzva a szemöldökét. Maga kész filozófus, Debby! Arról beszélj, hogy téged is megtámadtak! vakkantott rám Ethan. Úgy láttam, hogy méregbe gurult valamiért. Feltehetőleg rosszul tűrte, hogy az FBI látványosan háttérbe szorult a beszélgetésünk során. Igazán? kérdezte Mr. Beck. Éreztem a hangján, hogy nem először hallott az ellenem elkövetett merényletről. Ethan bizonyára megemlítette neki, bár részleteiben ő sem ismerte a történteket. Sóhajtottam, és úgy döntöttem, hogy nem hallgatok el előlük semmit. Jobb, ha mindent tudnak, ami eddig történt

163 velem. Ez talán némi biztonságot is nyújthat számomra. Valóban rám támadtak erősítettem meg. Nocsak! csodálkozott Mr. Beck. És ki támadta meg, Debby? Fogalmam sincs róla mondtam. Hogy történt a dolog? Részletesen előadtam nekik kis történetemet. Hogy valaki belelökött a patakba, és majdhogynem vízbe fulladtam. Amikor befejeztem, Mr. Beck jó darabig csak a torkát köszörülgette. Aztán váratlanul kifakadt: El tudja képzelni, Debby, hogy Hank Culpepper lökte magát a vízbe...? Elképzelni el tudnám, de nem látom az okát mondtam. Én mintha látnám morogta. Ha jól sejtem, maga, Debby megtetszett Mike Longhornnak. Igaz? Talán Culpeppernek nem volt ínyére a dolog. Nem is tudom nyögtem. Éreztem, hogy ismét elpirulok. Főleg, hogy Ethan is és Mr. Beck is rajtam legeltették a szemüket. Valószínűleg azt a valamit keresték, ami Mike Longhornnak annyira megtetszhetett rajtam. Később, amikor már egyedül voltam a hallban, könnyekkel a szememben eltöprengtem rajta, hogy vajon valamelyikük is érezhet-e bármit is irányomban. Elsősorban nem Mr. Beckre lettem volna kíváncsi, elvégre őt nem is ismertem, számára csak egy két lábon járó lehetőség voltam, akit meg kell nyernie magának, ha előbbre akar jutni ebben az ügyben. Őt nem érdekelték a következmények. Ha nyomozás közben kinyírnának, legfeljebb felír a veszteséglistára. Ethannal azonban más a helyzet. Rajta sokkal nehezebben tudtam eligazodni. Néha olyannak mutatkozott, mint egy jó apa, aki számára az a legfontosabb, hogy én életben maradjak, és lehetőleg semmiféle bajom ne essék, máskor viszont, mintha még annyira sem izgatta volna becses személyem, mint Mr. Becket. Istenem, hát kiben bízzak, ha benne sem bízhatok?! Ekkor hirtelen megjelent előttem álmaim asszonya. Ezúttal nem abban a formában, ahogy szokott nem álmomban, vagy a valóságban, hanem a képzeletem rajzolta elém a levegőbe. Akárcsak ha a szüleimre gondoltam. Néha ők is felbukkantak

164 előttem, és biztatón mosolyogtak rám. Álmaim asszonya azonban nem mosolygott, csupán rám nézett, kissé fitymálón, majd eltűnt a nagy semmiben. Mintha ezzel a fitymáló tekintettel mélységes csalódottságát fejezte volna ki. Mint tengeri vihar támadt fel bennem a dac. Szóval mindenki leírt már engem? Sem Beck, sem Ethan nem hiszi igazán, hogy bármiben is a segítségükre lehetek? Csak rutinból, a siker legkisebb reménye nélkül fordultak hozzám, hogy hátha... Elvégre a seprőnyél is elsülhet néha... Én tehát egy haszontalan, semmire sem jó, ostoba seprőnyél vagyok, s ahhoz, hogy valami hasznos dolgot műveljek, isteni csoda szükségeltetne. Hát nem! gyulladt fel bennem a harag, és ezt mindjárt bele is kiáltottam a levegőbe. Hát nem! Azért sem! Majd én megmutatom nekik, és ennek a nem is létező, éjszakai asszonynak is, hogy Debby O'Hara azért még ér valamit! Felkaptam az asztal sarkán álló vázát, és elkeseredésemben elhajítottam. Sikerült is vele úgy homlokon találnom Maggie-t, aki éppen ekkor lépett be az ajtón, hogy megtántorodott, és Stacy szemvadítóan ízléstelen, lilás sárga mintákkal díszített szőnyegére rogyott. 48 Természetesen azonnal mellette termettem és megpróbáltam megállapítani, hogy él-e még. Szerencsére nem kellett soká vizsgálgatnom, mert Maggie hamar kinyitotta a szemét és rám bámult. Hol... vagyok, Debby? Mondtam neki, hogy itthon. És... mi a fenét csinálok? Mondtam neki, hogy a szőnyegen heverészik. Maggie arcán ekkor komor gyanakváshullámok futottak végig. Hogy kerültem én... ide? Elestél, Maggie dünnyögtem óvatosan.

165 És... mitől? Nem is várt feleletet. Felkönyökölt, majd eltolva magától a kezem, feltápászkodott. Te... csináltál velem valamit? Ekkor vette észre a szőnyegen fekvő cserepeket. Nyögött egyet, és a néhai váza fülére mutatott. Stacy meg fog ölni... A kedvenc vázája volt. Mi történt... veled? Véletlen volt, hidd el, az volt esküdöztem. Valahogy kicsúszott a kezemből. Maggie lehajolt, felvett néhány cserépdarabot, majd az asztalra tette. Elővett a táskájából egy kis tükröt, és megnézegette benne a homlokát. A bőröm rendben mondta. Azért egy kis púp lesz majd rajta. Nos, ki vele, Debby! Mi az ábra? Feldühített a két pasas? Úgy gondoltam, úgy úszom meg legkönnyebben, ha ráhagyok mindent. Fel morogtam, és ez nem is esett nehezemre. Tényleg feldühítettek. Végül is... mi a fenéért jöttek? Mi a fenéért jöhettek volna, Maggie! A gyilkost keresik. Maggie okos lány volt. Ezt tulajdonképpen eddig is tudtam, most azonban ismételten meggyőződhettem róla. És kinek a személyében vélik megtalálni? kérdezte a cserepekre bámulva. Én vagyok a gyanúsítottjuk? Olyan nyugodt volt a hangja, hogy biztos voltam benne: ezerszer is végiggondolta már a dolgot, és mindannyiszor arra a következtetésre jutott, hogy csakis ő lehet az, akire gyanakszanak. Te is, Maggie mondtam. Ez várható is volt sóhajtotta. És mi lett volna az az ok, amiért megöltem Lucyt? Vagy mind a kettőről szó van? A bosszú mondtam. Bosszút álltam rajtuk, amiért lecsapták a kezemről a szerelmeimet? De hiszen ezek az események nem tegnap történtek. Azt hiszik, hogy nem felejtesz. Van bizonyítékuk ellenem?

166 Közvetlen nincs. Maggie mélyet sóhajtott. Pedig lehet, hogy valóban én öltem meg őket. Elképedve bámultam rá. 49 Maggie felállt, az ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt és kibámult a csepegő esőbe. Amikor Ruth elhappolta előlem Dannyt, azt hittem, nem élem túl. Akkoriban egy társasághoz tartoztunk... mármint Ruth Webster és én. Ruth egy tévétársaságnál gyakornokoskodott... azt mondták, szép karrier előtt áll. Danny és én nagyon szerettük egymást. Úgy gondoltuk, hogy óriási szerencsénk van, amiért fiatalon megtaláltuk életünk párját, aki aztán végigkísér bennünket az előttünk álló évtizedeken. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenki furcsa pillantásokat vet rám. Így is jó időbe tellett, amíg rádöbbentem az igazságra. Egy világ omlott össze bennem, Debby... Elhatároztam, hogy bosszút állok Ruthon... Tudtam, hogy mogyoróallergiája van, elvégre közeli barátnők voltunk... Elmentem egy mamához, és megkértem rá, hogy ölje meg Rutht. A mama nem akarta. Szerinte a vudu nem feltétlenül arra való, hogy embert öljenek a segítségével. Tovább küldött valakihez, aki a fekete mágiát gyakorolta. A loi elkészítette Ruth viaszfiguráját, és egy mogyorószemet dugott a viaszbábúba. Azt mondta, hogy nem tudja az időpontot, de az biztos, hogy Ruth mogyoró okozta allergiába fog belehalni. Hát ez történt, Debby! És a másik? kérdeztem rekedten. Lucyvel ugyanez a helyzet. Nem akarom ismételni magam, de úgy gondoltam, hogy végre megnyugodhatok valaki mellett, mert Danny után jó ideig nem volt senkim. Aztán jött Lucy és tönkretett mindent. Megkerestem a varázslót, és elkészíttettem vele Lucy bábuját is. Mogyoróval feltunningolva? Ezúttal a loi más módszert választott. Lucy bábújába csak

167 tűket szurkált. Aztán belehajította egy vödör vízbe. Vödör... vízbe? nyögtem. Azt mondta... hogy Lucy vízben nyeri majd el a halálát. Esetleg a strandon, tengerben, vagy egy folyóban. Ez... igaz? Biztos, hogy igaz? kételkedtem. Sajnos igaz bólintott Maggie. És most mit csináljak? Mondjam el a zsaruknak? Felesleges legyintettem. Úgysem hinnének neked. Csak magadnak tennél rosszat vele. Felmentem a szobámba, levetettem magam az ágyamra és majdnem elbőgtem magam. Vagy el is bőgtem? Így utólag már nehezen tudnám megmondani. Mindenesetre úgy éreztem, hogy kezdek kikészülni. S bár addig soha nem fordultam földöntúli hatalmakhoz, most mégis összekotortam néhány imádság-sort az emlékeimből, és elmorogtam, mint ahogy a szerzetesek morogják a szövegeiket. Arra kértem Istent, hogy ha létezik egyáltalán, vegye le rólam azt az átkot, amelyet valaki rám rakott. Elmondtam, hogy Debby O'Hara vagyok ez különben alighanem felesleges volt, elvégre ismernie kellett a személyazonosságomat, azt is hozzáfűztem, hogy törekvő, jóravaló kislány lennék, ha hagynának. Nincs más vágyam, mint azt az utat járni, amelyet a fiatalok többsége; szeretnék tanulni, szórakozni, világot látni, ilyesmi. Hát olyan nagy kívánság ez? Ugyanakkor egyáltalán nem szeretnék találkozni semmiféle természetfelettivel, akármilyen formában jelenjék is meg. Mindig is utáltam a vámpírokat, vérfarkasokat, szellemeket, kísérteteket. Még a moziban sem szerettem őket. Nem akarok találkozni velük, nem akarok semmiféle árnyalakkal barátkozni sem éjszaka, sem nappal, és gyilkosságokat sem akarok a közelemben. Miért van az, hogy amióta csak felcseperedtem, mindig megölnek valakit a szomszédságomban, s mire felocsúdok, én is benne vagyok egy gyilkossági ügyben nyakig. Miféle kiválasztott vagyok én, vagy micsoda? Nem szeretnék az lenni; egyáltalán nem; nem vagyok Jean d'arc-típus, fiatal vagyok még, elveim se igen vannak, s még ha lennének is, nem akarok elpusztulni miattuk. Nagyon kérlek, Istenem, segíts rajtam, hogy múljék el rólam ez a sok szarság, amibe belekeveredtem! Mély, álomtalan alvásba zuhantam.

168 50 Másnap aztán az történt, amire egyáltalán nem számítottam: magához hívatott a gyógyszerészeti kar dékánja. Maga Mr. Bailey. Amikor lakótársaim értesültek róla, hogy mi a helyzet, igyekeztek lelket verni belém, bár tudatlanságomban fogalmam sem volt róla, hogy mit jelenthet mindez. Maggie lehajtotta a fejét, amikor elmondtam nekik, hogy milyen hírt hozott a küldönc. Stacy nagy hirtelen előkapta a szemfestékjét, és a szeme környékén maszatolgatott vele; egyedül Ann Gordon mondta ki, amire rajtam kívül valamennyien gondoltak. Ebből baj lesz, Debby csóválta meg a fejét. Ennek nem lesz jó vége. Minek? kérdeztem elgyötörten. Úgy éreztem, hogy az álomtalan alvás után minden csontom sajog, és hamarosan minden igyekezetem ellenére darabjaimra esem szét. Hogy Mr. Bailey magához hívatott. Szerinted ez mit jelent? Szerintem azt, hogy ki fognak rúgni. Vártam, hogy a másik kettő tiltakozzék az őrültnek tűnő feltételezés ellen, de meg sem mukkantak. Mintha nem is hallották volna Ann Gordon baljóslatú jövendölését. Ekkor hideg hullám suhant át rajtam. Mintha jeges, ám megnyugtató kezet éreztem volna a nyakamon. Már miért rúgnának ki? kérdeztem megrökönyödve. Hát... a gyilkosságok miatt. De hiszen nem én követtem el őket! Ezután viszont kitört a vihar. Stacy és Maggie igyekeztek letorkolni Annt, és egymást túllicitálva kiáltoztak vele, hogy hogyan gondolhat ilyen őrültségre. A szemük azonban mintha mást mondott volna. Mint amikor a haldoklónak azt ígéri az orvos, hogy még tíz év múlva is ő lesz a főszurkoló a meccseken, a szeme azonban arról árulkodik, hogy addigra szegény főszurkolónak a sírját már régen vastagon befedi a moha. Amikor elcsendesültek, Maggie vett egy mély lélegzetet, mellém ült, és átkarolta a vállam

169 Figyelj, Debby kezdte. Bár nem hiszem, hogy olyan veszélyes lenne a helyzet, mint amilyennek ez az ütődött lefesti, azért jó lesz, ha vigyázol. Istenem, de hát hogy vigyázzak? tört ki belőlem. Játszd meg a hülyét javasolta Maggie. Tégy úgy, mintha semmiről sem tudnál semmit. Az nem lesz nehéz. Meg ne próbálj vitatkozni vele! Mindenre csak azt mondd, hogy, igen, uram, értettem, uram. Oké? És semmiből ne vonj le semmiféle következtetést. Érted? Nem motyogtam. Azt akarom ezzel értésedre adni, hogy ne légy okostojás. Az egyetemek vezetői utálják az okostojásokat. Lehet, hogy a profok szeretik őket, de a vezetők nem. Az okostojásokkal mindig baj van. Ők szervezik a diáksztrájkokat, haverkodnak újságírókkal, íratnak cikkeket az egyetem rejtegetésre szánt belső ügyeiről. Világos? Valami derengett, de azért még messze voltam a megvilágosodástól. Az a lényeg, hogy ártalmatlan hülyének lásson tette hozzá Stacy is. Majd imádkozom érted. Rám is fér sóhajtottam. Hogy Stacy imádkozott-e értem, és hogy kihez, az alighanem örökké rejtve marad. Főleg ama ténynek az ismeretében, hogy mielőtt elindultam volna, Maggie megállított, előkapott egy tollseprőt a tisztítószereket őrző kamrácskából, körbesöpört vele, aztán a vállamra vert, majd hátrahajolt és hátraköpött a feje felett. Most már mehetsz mondta. Ismét éreztem a hideget a nyakamon. Mintha a vudu istenek biztosítottak volna a támogatásukról. 51 Mr. Bailey kövér, pocakos ember volt; mielőtt kinevezték volna a kar dékánjává, egy gyógyszeripari óriáscég első számú vezetőjének a pozícióját töltötte be. Pocakos, szemüveges,

170 szúrós szemű férfi volt. Bár nem valószínű hogy magasabb lett volna nálam, törpének éreztem magam a jelenlétében. Miután sikerült átverekednem magam néhány titkárnőn és jó néhány telefonon, egy pompázatosan berendezett, vörösesbarna karosszékekkel teletömött szobában kötöttem ki. A falakról akármerre is fordultam, komor tekintetű férfiak és nők néztek rám. Feltételeztem, hogy valamennyien gyógyszerészek és vele együtt valamennyien gyomorbajosak. Még csak véletlenül sem tudtam felfedezni az arcukon egyetlen, apró, bolhaszarnyi mosolyt sem. Olyan elégedett ridegség ült a tekintetükben, mintha a tablettagyártó gép mellett, a sok-sok kerek tabletta között sikerült volna felfedezniük egy négyszögleteset is. Egy nem odavalót. Jaj, istenem, csak nehogy én legyek ez a négyszögletes tabletta! Mr. Bailey úgy jött be a szobába, hogy észre sem vettem. Mire felocsúdtam a gondolataimból, már ott állt előttem felém nyújtott kézzel. Villámsebesen felpattantam... volna... ha nem ragadt volna be a szoknyám széle a karosszékbe. Valószínűleg a háttámla és az ülőke közé szorult. Mr. Bailey meghökkenve bámulta szoknyám kiszabadítására irányuló erőfeszítéseimet, aztán váratlanul széles mosoly terült el az arcán. Most már a foglyom, Debby! mondta érces hangon. Ugye, szólíthatom így? Bólintottam, mire a szoknyám azon nyomban kiszabadult a fogságból. Rémülten próbáltam meg elnézést kérni, de némi nyögdécselésen kívül más nem jött ki a számon. Mr. Bailey ismét elvigyorodott és legyintett egyet. Nincs semmi baj, Debby, nem fogom leharapni a fejét. Beleült velem szemben egy karosszékbe, és kíváncsian nézett rám. Szóval maga az a Debby O'Hara... Nem is tudom, valahogy nem ilyennek képzeltem. Ott forgott a számon, hogy megkérdezzem, milyennek képzelt, de Maggie tanácsának megfelelően inkább befogtam a befognivalót. Sőt igyekeztem volna hülyén is mosolyogni, ha tudtam volna. A hülye mosoly vagy spontánul jön, vagy sehogy. Mr. Bailey sóhajtott, és a térdére fektette mindkét tenyerét.

171 Szép, csíkos nadrágja volt; ujjai párhuzamost alkottak a csíkokkal. Nézze, Debby, tudom, hogy azzal illene kezdeni a beszélgetésünket, hogy hogy tetszik az egyetemünk, meg hogy hogyan megy a munka, de igyekszem magamat is és önt is megkímélni a felesleges energiaveszteségtől. Ezért kizárólag a lényegre szorítkozom. Most mondja majd, hogy ki vagyok rúgva gondoltam, és már azon törtem a fejem, hogyan reagáljak rá. Hullassak-e könnyeket és kezdjek könyörögni, vagy viseljem méltósággal a balsorsomat? Esetleg próbáljak meg agresszíven viselkedni, és mondjuk, félfordulattal leköpni valamelyik gyomorbajos gyógyszerész képét a falon? Honnan ismer maga egy bizonyos Ethan Lord nevű, FBI embert, Debby? kérdezte. Őszinte kíváncsiságot láttam a szemében. Hát... még otthonról nyögtem. Érdekes figura. Tudja, Debby, amikor még egy kutatóintézetben dolgoztam, kígyókkal foglalkoztam, kígyómérgekkel. Bár csak most kezdte az egyetemet, azt azért remélem tudja, hogy mekkora szerepe van a kígyómérgeknek a gyógyszergyártásban. Nos, én voltam egy ideig az intézet kígyófelelőse, így volt szerencsém alaposan megismerni őket. Náluk képmutatóbb élőlény kevesebb van a világon. Ezt elhiheti. Volt például egy kedvenc kígyóm, egy vipera negra, fekete vipera most nem tartok magának előadást arról, hogy hol őshonos, ha kíváncsi rá, nézze meg egy lexikonban, s már azt hittem, hogy barátok lettünk. Ha belenéztem a szemébe, csupa jóindulatot láttam benne. Ha közeledtem a terrárium felé, megérezte a közeledésemet és a farkát mozgatva üdvözölt. Bár nem voltam hülye; tudtam, hogy a kígyó csak kígyó, és nem bújhat ki a bőréből, kivéve a vedlés idejét, ennek ellenére sikerült megtévesztenie. Egy alkalommal nyitva felejtettem a terrárium tetejét, az én kedvenc kígyóm pedig felágaskodott és belém mart. Csak nagy nehezen tudták megmenteni az életemet, a fájdalmakról már nem is beszélek. Nos, Debby, én ilyen kígyónak látom ezt az FBI embert. Úgy beleragadtam a székbe, mintha még mindig be lett volna csípődve a szoknyám széle.

172 Szóval, Debby, mivel én vagyok itt a dékán, hogy szerencséjére avagy sem, az majd kiderül, jogom van tehát megkérdezni, hogy mit tud maga erről az Ethan Lordról? Mr. Lordról? nyögtem. Semmit... azaz nem sokat. Ha jól hallottam, nem mai keletű a kapcsolatuk. Évekkel ezelőtt... Remek dörzsölte össze a tenyerét Mr. Bailey. Ha jól vagyok értesülve, valamiféle gyilkosság történt a maga városában, ennek kapcsán ismerkedett meg vele. Igen, uram mondtam alázatosan. És végül... kiderült, ki volt a gyilkos? Igen, uram. Közreműködött maga abban az ügyben? Bár a korát tekintve... Majdnem én lettem az egyik áldozat. Ó nézett rám csodálkozva. Igazán kár lett volna magáért. Tehát mennyire ismeri maga végül is ezt a Mr. Lordot, vagy inkább Lord ügynököt? Azt hiszem... ismerem. Van bizonyos hatása rá? Mintha figyelmeztető csengettyű szólalt volna meg a fejemben. Hátha nem is akar kirúgni. Alighanem másról lehet szó. Talán igen mondtam, bár belül egészen mást gondoltam. Jól van, Debby simogatta meg elégedetten az állát. Azt, remélem, tudja... persze hogy tudja... hogy az elmúlt néhány hétben két szomorú haláleset is felkavarta itt a kedélyeket. Előbb egy hallgatólány lett... hm... tragikus szerencsétlenség áldozatává... majd egy riporternő. Ami nagyon sajnálatos, kérem. Két fiatal ember halála mindig nagyon szomorú dolog, s az egyetemünkre sem vet jó fényt. Mindenféle mendemondák kelnek szárnyra, minek következtében... lesznek olyanok, akik meggondolják, hogy a jövőben ide küldjék-e a gyerekeiket. Ez pedig gazdasági szempontból... Sóhajtott és megrázta a fejét. Mi mindig a rend, a nyugalom és a béke szigete voltunk. Idáig. Most azonban... szóval, maga is tudja. Elemi érdekünk, hogy ne húzódjon el, hanem hamarabb lezáruljon ez a szerencsétlen ügy... azaz két ügy. Maga szerint van kapcsolat a kettő között?

173 Nem tudom, uram mondtam az utasításoknak megfelelően. Mr. Bailey ekkor előjött az ütőlappal. Elvette a térdéről mindkét kezét és az egyikkel megsimogatta a karomat. Kedves Debby O'Hara, remélem tudja, hogy egy hallgatónak kötelességei is vannak az őt tápláló egyetemmel szemben. Erre a kötelességére szeretném felhívni a figyelmét. Kérem, tegyen meg mindent, hogy ezek a kínos ügyek minél előbb, és minél fájdalom-mentesebben lezárulhassanak. Ugye tudja, hogy Mr. Lord itt lakik a campuson belül? Sikerült kierőszakolnia tőlem egy lakást. Azt szeretném, ha rábeszélné, hogy költözzön ki a városba, és ne zavarja hallgatóinkat a munkában... Tanulnak itt igen magas pozíciójú emberek gyerekei is... kellemetlen lenne, ha arról számolnának be a szüleiknek, hogy FBI emberek szimatolgatnak a campusban. Ugye érti, mit akarok mondani? Igen, uram biccentettem. Remek, remek. Akkor hát beszéljen ezzel az Ethan Lord ügynökkel! Különben honnan ismeri maga a Wright családot? Néhány pillanatig gőzöm sem volt róla, ki az a Wright család, aztán hirtelen rájöttem, hogy Mr. Emanuel Wrightról, a Nobel-díj várományosáról és családjáról van szó. Én... nem ismerem valami jól... Ne szerénykedjék, O'Hara kisasszony! A múltkoriban beszélgettem Jean-Luc Wrighttal... az a férfi odavan magáért. S ekkor Mr. Bailey, a gyógyszerészeti kar dékánja, leplezetlenül bámulni kezdett. Megbámulta az arcom, a kebleimet, a csípőmet, és a lábaimat is. Méghozzá nem is siette el a dolgot. Mintha minden porcikámat az eszébe akarta volna vésni. Immár volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam, miről van szó: Mr. Bailey meg akarta érteni, hogy Jean-Luc Wright vajon mi a fenét eszik rajtam? Amikor befejezte, némi értetlenség ült az arcán, de azért nem akkora, hogy sértőnek éreztem volna. A múltkor, amikor együtt bridzseltünk... állandó bridzspartnerek vagyunk... a gyil... akarom mondani a szerencsétlen balesetekre terelődött a szó, és... Jean-Luc megemlítette velük kapcsolatban az ön nevét is. Olyan áhítattal beszélt magáról, hogy egyszerűen nem lehetett nem

174 odafigyelni rá. Annál is inkább, mert én, amióta csak együtt kártyázunk, nőről még úgy nem hallottam beszélni, mint önről, legfeljebb a pikk dámáról... Mondja, komolyak a szándékaik? A szándé... kaink? nyögtem. Miféle... O, hát éppen csak az eszembe jutott mosolygott. A titok természetesen maradjon csak titok. Jaen-Lucnek úgyis illene már megnősülnie. Csak az a fránya mogyoróallergiája mindeddig megakadályozta benne. De most, hogy megkapta a készülékét, amely a legkisebb mogyorómennyiség jelenlétét is kimutatja, szabadabban élhet. Hát akkor, Miss O'Hara, ha találkozik Jean-Luc-kel, gondolom naponta találkoznak, adja át neki az üdvözletemet... hm... maga egészen figyelemreméltó kis hölgy... jól választott a kártyapartnerem. Úgy tántorogtam ki a szobából, hogy nem is emlékszem rá, hogy sikerült kijutnom a szabadba a sok titkárnő és telefon között. Istenem, hát mibe keveredtem? Nemcsak a gyilkosságok ráztak meg, hanem ráadásul valaki még feleségül is akar venni, ami már önmagában véve is nagy megrázkódtatás. Alighogy elkezdtem az egyetemet, máris benne vagyok egy hatalmas zűrzavar kellős közepében. Istenem, adjon mar valaki tanácsot, mit tegyek? Minden túlvilági hatalom, amely talán segíthetett volna rajtam, mélyen hallgatott. 52 Lassan kezdett kifejlődni bennem egy hatodik érzék; kezdtem megérezni, hogy valaki véletlenül fut-e össze velem, vagy csupán azt a látszatot akarja kelteni. Mint például ezen a délutánon Erica Saintfleur. Már jó néhány napja nem láttam, ami különben nem is volt olyan nagy csoda, elvégre nem ugyanazokat az órákat látogattuk. Öt-hat szemeszterrel előttem járt, így csak valóban véletlenül futhattunk volna össze. Nos, ezúttal úgy történt, hogy éppen hazafelé ballagtam, méghozzá meglehetősen skizofrén állapotban. Egyrészt

175 megnyugtatta a szívem a campus félreeső sétaútjának a csendje, másrészt viszont viszolyogtam is tőle. Mióta belelöktek a vízbe, nem lehettek illúzióim afelől, hogy ami egyszer megtörtént, az másodszor is megtörténhet. És újabb ismétlésre talán nem is lesz szüksége a merénylőnek... Szerencsére Erica nem ijesztett meg. Ott napozott egy padon, néhány centiméternyire az ösvénytől, amelyen haladtam. Szemét behunyva adta át magát a melegítő őszi napsugaraknak. Bár tisztában voltam vele, hogy rám vár, megpróbáltam elslisszolni előle. Valahogy nem volt kedvem senkivel sem beszélgetni. Azt hiszem, ezen a reggelen fordult meg a fejemben először egyelőre még bizonytalanul hogy mi lenne, ha lelépnék innen és áttenném a székhelyemet egy másik egyetemre. Természetesen éppen akkor nyitotta ki a szemét, amikor a pad elé értem. Kinyitotta, és rám mosolygott. Minő véletlen! tette keresztbe figyelemre méltó lábait. Hát te mit keresel erre, Debby? Sóhajtottam, és leültem mellé. Tudod azt te jól mondtam. Azt hittem, tiltakozni fog, de esze ágában sem volt. Rájöttél, hogy rád várok, mi? És ha igen? Erica tovább mosolygott. Nincs ezen semmi csodálkozni való. Napok óta próbálok az utadba kerülni. Az az érzésem, hogy kerülsz engem, szívem. Ugyan már! tiltakoztam. Honnan veszed ezt az ostobaságot? Egyszerűen nincs időm semmire. Pedig amikor utoljára találkoztunk, megígérted, hogy meglátogatsz. Tudod, hol lakom. Ez úgy egyébként nem volt igaz. Kristálytisztán emlékeztem minden szavára, s ezek között semmiféle ígéret nem szerepelt. Persze megértelek én sóhajtotta. Ha friss jövevény az ember, még hajtja az új hely varázsa. Aztán mind belefásulunk a kötelességek tengerének a kimeregetésébe. Valahogy úgy mondtam, és vártam, hogy mire akar kilyukadni. Erica újra rám nézett, aztán előjött a lényeggel.

176 Hallottam, összejöttél Jean-Luc-kel. Óriási tévedés! javítottam ki. Eszem ágában sem volt összejönni vele... és nem is jöttem össze. Én másképpen hallottam mondta. Hogy hallottad? Hát... hogy összejöttél. Mit értesz ez alatt? Hogy mit értek? Gondolom, még nem jutottatok el a végső stádiumba. Mi az ördögről beszélsz te egyáltalán? hökkentem meg. Azt is hallottam, hogy meghívott Jacques születésnapjára. Ez viszont igaz. Eljössz? Még nem tudom. Egyáltalán nincs kedvem hozzá. Hiszen jószerével nem is ismerem Jean-Luc-öt. Valóban? Az ördögbe is, hát persze hogy nem ismerem! Alig néhány szót váltottunk mindössze. Nem is értem, hogyan terjedhetett el ez az őrültség... Minden bizonnyal ő maga terjesztette. Ha nem te, akkor ő! Csak nem képzeled, hogy én? Erica a kezemre tette a kezét. Ne kapd fel a vizet, szívem. Én a barátod vagyok, erről egy pillanatra se feledkezz meg! Pontosan ezért ülök itt és várok rád. Köszönöm morogtam. Jó, ha bízhat valakiben az ember. Szóval, szívem, az a nagy helyzet, hogy felkeltetted Jean- Luc figyelmét, és ha az a szó, hogy szerelem, egyáltalán benne lenne a Wright család szótárában, azt mondanám, hogy beléd szeretett. Hiszen egyszer látott csak életében! Na és? Meglátni és megszeretni... A regényekben. Néha az életben is. Csak nem ez történt veled is? Majdnem, szívem. Csak majdnem?

177 Az én történetemet most ne bolygassuk. Én és te nem vagyunk összehasonlíthatók. Igazán? Ne értsd félre, nem úgy gondolom. Én sokkal érzelmesebb vagyok; vannak még illúzióim az emberek megváltoztathatóságával kapcsolatban. Nekem nincsenek? Erica megvonta a vállát. Rövid ideje ismerlek még, de azt hiszem, hogy te sokkal racionálisabb gondolkodású vagy, mint én... kevésbé hiszel benne, hogy az emberek átformálhatók. Ezen aztán el kellett gondolkodnom. Honnan az ördögből veszi vajon ezt? Nem emlékszem rá, hogy valaha is azon törtem volna a fejem, hogy az emberek megváltoztathatók-e, vagy sem. Úgy általában is keveset foglalkoztam másokkal, csupán nyugalomra, békességre vágytam; az emberek voltak azok, akik megzavartak benne. Például úgy, hogy meg akartak ölni. Mivel nem szóltam semmit, Erica folytatta. Őszinte leszek hozzád, Debby. Magam sem tudom, hogy szerelem-e az, amit Jacques iránt érzek. Még nem tudom. Nem vagy biztos benne? Még nem... vagy inkább... nem is tudom. Azt akartam mondani neki, hogy ehhez képest jókora vehemenciával esett neki Jacques-nak a patakparton, de aztán inkább magamba fojtottam a szót. Lehet, hogy csupán... sajnálom Jacques-ot. Sajnálom, hogy néha olyan... szerencsétlen. Ő? vágtam szándékosan csodálkozó képet. Ha jól tudom... professzor az apja a tanszéken. Ha én lennék az, bizonyára nem érezném szerencsétlennek magam. Nem is amiatt érzi. Tudod, az a nyomorult mogyoróallergia majdnem tönkretette az életét. Mintha inkubátorban nevelkedett volna. És lényegében véve abban is nevelkedett. Rettentően óvatosnak kellett lennie neki is és Jean-Luc-nek is, ha életben akartak maradni. Ez pedig ugyancsak korlátozta őket játékban, barátkozásban, étkezésben; amit csak akarsz. Szerencsére most már sínen van a dolog. Úgy értem, hogy amióta megszerkesztették vagy

178 feltalálták azt a bizonyos készüléket, már nem kell annyira aggódnia egyiküknek sem. Azóta Jacques szinte újjászületett. Már beülhetünk valahova, és ehetünk, ihatunk. Jacques csak beállítja a készülékét, érintkezésbe hozza az étellel, és ha az csak egy csipetnyi mogyorót is érez benne, úgy elkezd visítani, mint a malac, ha nyúzzák. De végül is... nem erről akarok beszélni veled. Sokkal inkább Emanuel Wrightról. Hirtelenjében nem is tudtam, ki az, aztán rádöbbentem, hogy ő a Nobel-díj várományosa. A családfő. Jacques és Jean- Luc apja. Nos, Debby... nehezen szánom rá magam, hogy beszéljek róla, mert még félreértenél. Az a helyzet, hogy Mr. Wright kétségtelenül nagy tudós, ugyanakkor, mint ember... hát... hogy is mondjam csak, nem feltétlenül szimpatikus. Találkoztál már egyáltalán vele? Szótlanul megráztam a fejem. Mr. Wright rettenetesen büszke rá, hogy az első Wright az első telepesek között jött Amerikába. Talán a Mayflower fedélzetén, vagy egy következő hajóval. Ennek megfelelően Amerika egyik alapítójának tartja magát... illetve az ősét, amelynek a dicsősége rá is rásugárzik. Úgy érzi, hogy... vigyáznia kell a családfájára, mint ahogy valamennyi Wright vigyázott rá, aki csak ennek az ős Wrightnak a leszármazottja. A Wrightok mindig arról voltak híresek... vagy inkább hírhedtet kellene mondanom, hogy nem engedtek be maguk közé olyat, aki nem méltó hozzájuk. Persze az 0 mércéjük szerint. Olyanok, mint Európa nemesei, akik miatt végül is az első Mr. Wright felszállt a Mayflower fedélzetére. Csak azt veszik be maguk közé, akik az újvilág arisztokratái közé tartoznak, vagy akik... az európai arisztokráciába. Érted? Értettem is meg nem is. Elsősorban persze azt nem értettem, hogy mi a fene közöm van nekem mindehhez? Semmit sem tudok Amerika vagy Európa arisztokratáiról, és nagyon jól el tudtam képzelni jövendő életemet anélkül is, hogy bármit is megtudjak róluk. Erica láthatta rajtam, hogy csak szakadozottan fogom az adását, ezért tovább magyarázott. Őszintén szólva, Debby, nem hiszem, hogy te megfelelő lennél Mr. Wrightnak. Már ami a származásodat illeti.

179 És a tiéd? kérdeztem, pedig komolyan mondom, nem volt szándékomban. Ahogy nem érdekelt Mr. Wright és famíliájának arisztokratasága, úgy nem érdekelt Ericáé sem. Valahol a lelkem mélyén felcsendült egy, még kisiskolás koromban hallott dal: Halál, halál az arisztokratákra! Bár nem szomjaztam a vérüket, közöm sem volt hozzájuk. Erica elfintorította az orrát. Hát... ami azt illeti, én is... bizonyos értelemben... Közéjük tartozol? Ó, hát igen. Úgy nézett rám, mintha szégyellnie kellene magát miatta. Hogy a fenébe? kérdeztem nem túl udvariasan. Hát tudod, mi, Saintfleurök Franciaországból származunk. A Mayflower alaposan megelőzött bennünket, de a családunk tagjai így is néhány száz éve már Lousianá-ban élnek. Szóval... Mr. Wright nemigen talál fogást rajtam... ennek ellenére nem túlságosan rajong értem. Bár már belenyugodott, hogy hozzámegyek Jacques-hoz. Az elején persze vadul tiltakozott ellenem... de aztán Jacques legyőzte az ellenállását. Azt hiszem, ebben a fivéremnek is volt némi szerepe. Elhallgatott, én pedig meg sem mertem mukkanni. Nem akartam felkavarni az érzéseit. Említettem már, hogy meghalt? Hogyne. Említetted. Ő volt Wright professzor jobb keze. Részecskefizikus. Nagy jövőt jósoltak neki. Aztán... megölte magát. De nem róla akarok beszélni, sokkal inkább rólad. Arról van szó, Debby, hogy valamiért megkedveltelek, és... nem szeretném, ha megégetnéd magad. Egyszerre sok mindent megértettem. Talán túlzás lenne azt állítanom, hogy mindent, de azért közel jártam hozzá. Az a probléma, hogy nem lennék megfelelő a Wright család számára? Erica szó nélkül bólintott. Honnan tudják, hogy én is nem vagyok-e izé... valami arisztokrataféle...? Valóban? húzta fel a szemöldökét Erica. Sajnos nem vonultam vissza. Illetőleg nem sajnos javítottam ki magam. Az én őseim Írországból és

180 Hollandiából érkeztek, nem is olyan régen... már persze a Mayflower érkezéséhez képest nem is olyan régen. Szóval... nem hiszed, hogy megfelelő lennék Jean-Luc számára? Sajnos, Debby... Ekkor belém bújt a kisördög. Mit tenne Mr. Wright, ha megtudná... illetve Jean-Luc bejelentené neki, hogy... be akar hozni engem a családjukba? Nem engedné mondta Erica. És ha Jean-Luc ragaszkodna hozzá? Akkor sem engedné. És ha nagyon ragaszkodna? Megpróbálná minden lehetséges eszközzel megakadályozni, hogy elvegyen feleségül. Kitagadna bennünket az örökségből? Erica nagyon komolyan nézett rám. Mást nem tudsz elképzelni? Végigfutott rajtam a hideg. Még soha nem láttam ennyire komolynak Erica Saintfleurt. Bármit megtenne. Érted? Bármit. Mondjuk... megöletne? Azt nem mondtam lépett vissza Erica. De ebbe a bármibe sok olyan belefér, ami nagyon kellemetlen tudna lenni. Jól van, akkor mit ajánlasz? Te még nem vagy szerelmes Jean-Luc-be, igaz? Nem annyira mondtam. Hát ne is legyél! Vonulj szépen vissza! Ez a társaság nem neked való, Debby. Most még nyugodtan visszaléphetsz, szívem. Még nem vagy szerelmes belé. De vigyázz; Jean-Luc olyan, hogy könnyen bele lehet szeretni. És ha ez megtörtént, már sokkal nehezebb lesz lemondanod róla. Hacsak... nincs valami, amit fel sem tételezek rólad. Igazán? Micsoda? húztam össze a szemöldököm. Hogy mindezt... merő számításból, karriervágyból teszed, Debby. Ebben az esetben sok nehézség várna rád, aranyom. Kezdett elegem lenni az egészből. Más nem is hiányzik nekem, mint hogy az engem üldöző gyilkos mellé még a Nobel-díj várományosa is felzárkózzék. Fulladjanak bele a kék vérükbe! gondoltam.

181 Jól van, egye fene legyintettem. Kösz, hogy figyelmeztettél. Különben eszem ágában sem volt közelebbi kapcsolatba kerülni a Wright családdal. Természetesen Jean- Luc-kel sem. Úgysem akartam elmenni Jacques születésnapjára. Ekkor Erica olyat mondott, amitől majdhogynem dobtam egy hátast. Azt hiszem, most már viszont el kell jönnöd. Most már Mr. Wright is kíváncsi rád. Rám? képedtem el. Azt hittem, azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Tudja. Honnan? Na mit gondolsz? Jean-Luc beszélt rólad neki. Ő, neki? De hát mi a fenéért? Erica melyet sóhajtott. Tudomásom szerint Jean-Luc bevallotta az apjának, hogy szerelmes beléd, és feleségül akar venni. Éreztem, hogy megszédülök, és piros karikák kezdtek ugrándozni a szemem előtt. Állj csak meg, Erica! emeltem fel végül is a kezem. Mintha védeni akartam volna az arcom egy ráhullani készülő hernyó elől. Azt hiszem... itt valami nagy-nagy félreértés van... Nekem ahhoz a pasashoz az égadta világon semmi közöm sincs. Még csak a kezem sem fogta meg. Mi ez az egész itt... őrültek háza?! Kicsit csendesebben, szívem tette az ajkára a mutatóujját. Nem kell mindenkinek hallania, miről beszélgetünk. Én elhiszem neked, amit mondasz, miért is ne hinném el, hanem most már nem úgy áll a helyzet, mint amikor még nem ismerted Jean-Luc-öt. Mi az, hogy nem úgy áll a helyzet? Mr. Emanuel Wright már tudja, ki vagy. És? Mindent megtesz, hogy eltűntessen az útjából. Jézusom, de hát nem kell engem eltüntetnie! Eszem ágában sincs a szeme elé kerülni. Máris ott vagy, szívem. Mr. Wright már kíváncsi rád. Fel nem foghatja, ki az a nő, akibe Jean-Luc beleszeretett, amikor

182 eddig még... hm... rá sem nézett senkire. Te vagy neki az első. Hogy oda ne rohanjak a megtiszteltetéstől! Akár így, akár úgy: ő már felfigyelt rád, és Látni akar. Hát nem fog látni! De fog, Debby! Ha nem jössz el, nagy bajt okozol vele. Először is, Jean-Luc ki fog borulni. Kiszámíthatatlan, hogy miképpen fog viselkedni, ha nem vagy ott. Ez az egyik. A másik pedig, hogy Mr. Wright valóban kíváncsi rád. Márpedig az ő szava parancs ezen az egyetemen. Elvégre nem tolonganak az egyetemeken a Nobel-díjasok. Ha nem jössz el, kivívod vele a haragját. Na és? Erica megcsóválta a fejét. Akkor repülni fogsz innen, szívem. Majd találok egy másik helyet. Nem fogsz találni, szívem. Mr. Emanuel Wrightnak, a Nobel-díj satöbbi, satöbbi, messze elér a keze. Attól tartok, hogy ha visszautasítod Jean-Luc meghívását, nem lesz olyan egyetem az Egyesült Államok területén kivéve néhány semmit nem érőt, ahova felvennének. Rá akartam vágni, hogy akkor sem megyek el, ha bármi is történik azután, de aztán rádöbbentem, hogy csak handabandáznék. Valóban kellemetlen lenne, ha elküldenének innen, ahol még a közelmúlt eseményei ellenére is kezdtem jól érezni magam. Ugyan már, Debby folytatta a megdolgozásomat Erica. Végül is nem olyan szörnyű az egész. Eljössz, beszélsz egy kicsit ezzel, beszélsz azzal, megismerkedsz néhány tanárral, ami egyébként sem haszontalan, ha érted, mire gondolok. Ahogy én látom a dolgokat, Jean-Luc hozzád sem fog érni, nem fogja rád erőltetni a társaságát. Mr. Wright szeretné, ha... ott lennél. És a szemed közé nézhetne. Akár még meg is lágyíthatod a szívét. És akkor mi lesz? kérdeztem. Meglágyul és hozzám adja a fiát? Csak nem képzeled... Erica a számra tette a tenyerét. Nem képzelek semmit. Egyelőre az a fontos, hogy ott légy, a többi majd kialakul. Elvégre van magadhoz való eszed, majd kivágod vele valahogy magad. És ne feledd: Wright

183 professzor sem akarja a házasságotokat... ő valami... Tudom vágtam közbe. Ő valami kékvérűt szeretne a fiának. Majd utánanézek, hogy nem állt-e az őseim közül valamelyikük rokonságban a holland királyi házzal... Amikor elváltunk, nem voltam még egészen biztos benne, hogy elmegyek-e Jaques Wright születésnapjára. Később úgy döntöttem, hogy mégiscsak elmegyek. 53 Máskor talán nagyobb port vert volna fel a készülődésem, ezúttal azonban nem fordítottak rám a lakótársaim minimális figyelmet sem. Maggie-t láthatóan rettenetesen zavarta, hogy kapcsolatba hozták a gyilkosságokkal; nem egyszer rajtakaptam, amint a hallban állt vagy a folyosón lézengett, és észre sem vett. Egyszer aztán már nem bírtam tovább és rákiáltottam, hogy mi a fene van vele, csak nem szerelmes? Maggie erre olyan szemeket meresztett rám, hogy elment a kedvem a viccelődéstől. Neked könnyű mondta rövid hallgatás után. Téged nem gyanúsít senki kettős gyilkossággal. Ugyan már, Maggie! csattantam fel. Elvégre te nem öltél meg senkit! Na és? vonta meg a vállát. Tengert lehetne rekeszteni azokkal, akik nem követték el, amivel megvádolták őket, és mégis sittre kerültek. Ha rám varrnák a gyilkosságokat, nem úsznám meg negyven évnél kevesebbel. Cirka. Felfogtad? Nem tudom, miért, de hirtelen végigfutott egy gondolat a fejemen. Előszór haragudtam érte, és ingerülten elutasítottam, ám csak nem akart megválni tőlem. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy bent maradjon a búvóhelyén, és ne tudjak könnyen megszabadulni tőle. Ez pedig az volt, hogy miért is ne követhette volna el Maggie a gyilkosságokat? Elvégre felkeltette a seriff hivatalának és az FBI-nak a gyanakvását is, márpedig ők általában nem szoktak a levegőbe beszélni. Stacyvel viszont egészen más volt a helyzet. Stacy talált

184 magának valakit, akivel ideje nagy részét töltötte. Ann Gordon szerint Stacy mostanában több időt tölt vízszintesen, mint függőlegesen. Ann-nek néha furcsa kifejezései voltak, amelyek nem tetszettek ugyan mindig nekem, de azért a lényeget illetően találónak bizonyultak. Ami pedig Annt illeti, belépett valami klubba, irodalmi körbe, vagy mifenébe, ahol szemmel láthatóan jól érezte magát. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a fenét csinálnak abban a klubban, azt felelte, hogy tulajdonképpen semmit. Körben ülnek, fogják egymás kezét, és átáramoltatják egymásba az energiáikat. Nos, ami az energiákat illeti, Ann Gordonnak aztán volt mit átáramoltatnia, az biztos. Azon a délutánon is egyedül maradtam otthon, ami azt jelentette, hogy nem kérhettem tanácsot senkitől a megfelelő öltözködést illetően. Órákig törtem rajta a fejem, végül dühömben belerúgtam a szekrénybe. Ennek két következménye is lett. Az egyik, hogy megdagadt a nagy lábujjam, így szó sem lehetett róla, hogy körömcipőt húzzak; a másik pedig, hogy arra az elhatározásra jutottam: nem veszem figyelembe Mr. Emanuel Wright várható Nobel-díját. Egyedül a jeansemről vagyok hajlandó lemondani miatta. Tovább túráztattam az agyam, majd.így határoztam, hogy skót kislánynak öltözöm. Volt megfelelő mintás szoknyám, zöld térdzoknim, piroskockás sapkám. Igaz, a szoknyám egy leheletnyivel talán rövidebb volt a kelleténél, de hát az az egykét centi bizonyára nem fog számítani. Ha meg igen, és nem engednek be a partira, akkor anélkül megúszom a dolgot, hogy kivívnám vele a Nobel-díjas rosszallását. Öltözködés közben azért nem egyszer rám tört a harctéri idegesség. Valahogy mégiscsak sikerült elfojtani magamban és lapos orrú cipőmben nehézkesen lépkedve nem utolsósorban fájós lábujjam miatt elindultam Jacques Wright születésnapi bulijára. Nem mondhatnám, hogy ez volt életem legkellemesebb bulija. Viszont a legemlékezetesebb, az nem is vitás!

185 54 Amikor utoljára belenéztem a hallban a nagy tükörbe, olyannak láttam magam... amilyennek még soha. Nem, nem a skót szerelés miatt, valami egyéb keltette fel a figyelmemet. Mintha az utóbbi időben kinőttem volna a blúzomat. Vagy összement volna. És az egész kinézetem valahogy... nem is tudom... mintha leköszörültek volna. Sajnos nem tudom jobban megmagyarázni. Eddig, ha a tükörbe néztem, szegletesnek láttam magam, most meg egyszerűen eltűntek rólam a szegletek. És mintha magasabb is lettem volna valahogy. Őszintén sajnáltam, hogy nincs itt az anyám, aki bizonyára kellő magyarázattal szolgált volna e furcsaságot illetően. Bár azaz igazság, hogy nem voltam én azért hülye; sejtettem mi történt velem. Csak éppen nem akartam elhinni. Úgy éreztem magam, mint Peter Pan. Felnőttem, és ettől meg is ijedtem egy kicsit. Peter Pannel ellentétben azonban én nem akartam gyerek maradni, csak még szokatlan volt az új kinézetem. Ahogy a tükör előtt álltam, beharapott ajakkal, megpróbáltam magamra képzelni egy normális ruhát. Csodák csodájára sikerült. És őszintén szólva szívesen elcseréltem volna érte a skót szerelést. De hát nem volt mese: azt kellett felvennem, amim volt. Már a kezdeteknél nehézségeim támadtak emiatt, amelyek a továbbiakban még csak folytatódtak. De menjünk sorjában! Mr. Emanuel Wright családi fészke is a campus területén állt, egy kis fenyves erdő közepén. A villa ékszerdobozként fénylett az estében. Légvonalban nem esett messze a lakásomtól, mégis késtem egy kicsit. Annyira azért kiterjedt a műveltségem, hogy tudjam: az ilyen bulikra pontosan illik érkezni, néhány rövid perccel a kezdésre kitűzött időpont után. Mindaddig eszembe sem jutott, hogyan jutok be a jövendő Nobel-díjashoz, amíg oda nem értem a villa bejáratához. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elegáns kocsik érkeznek hosszú sorokban a kocsibejáróra; közöttük libériás inasok sürgölődtek. Eddig úgy képzeltem, hogy egyedül érkezem a bejárathoz, ahol nyomban vörös szőnyeget terítenek elém. Mélységes csalódásomra azonban senki még csak ügyet sem

186 vetett rám. Ahelyett, hogy részletesen leírnám a környezetet, az érkezőket, valamint azok ruháit és ékszereit, képzelje el mindenki egy Oscar-díj-kiosztó bevonulását. Hát ez is olyan volt. Bámultam egy kicsit az érkezőket, akik természetesen rám sem bagóztak; mentek felemelt fejjel egymás mellett, vagy egymás karján, szép, nyugodt, magabiztos léptekkel. Én meg a számba vettem a hüvelykujjamat, és rágtam rajta egy kicsit. Hogy a fenébe jussak be én ezek közé? Az élet azonban megoldotta ezt a problémát is. Amint a bejáratot bámultam, elegáns, magas, széles vállú férfi lépett oda hozzám. Némiképpen Mike Longhornra emlékeztetett, bár talán még nála is nagyobb darab volt. Hol a kocsija, hölgyem? kérdezte mindenféle bemutatkozás nélkül. Önérzetesen kihúztam magam. Nincs kocsim mondtam. Gyalog jöttem. A férfi meghökkent. Nincs kocsija? Akkor... mivel hozta a virágokat? Hozott, nem? Éreztem, hogy kivörösödik a képem; legszívesebben megfordultam és hazafutottam volna. Te jó ég, hogy milyen ostoba is vagyok én! Hát persze, hogy kellett volna virágot hoznom. Ha mást nem, legalább egy orchideacsokrot. Felsőbb körökben nagyon fontos a virág! Én nem hoztam virágot mondtam zavartan. Feltételeztem, hogy valahol összegyűjtik a hozott virágokat és eljuttatják őket a címzettnek. A férfi arcán értetlenség hullámzott át. Nem hozott? Hogyhogy nem hozott? Lerobbant a kocsija? Melyik szállítótól van? Ekkor megértettem mindent. Ismét elvörösödtem, mint a piros rózsa, aztán nyeltem egyet, majd igyekeztem acélos hangon megszólalni. Én nem... én... meghívott vagyok. A férfi, akinek a füléből ezt ekkor vettem csak észre drót lógott ki, meglepett arcot vágott. Bocsánat mondta aztán, miközben végigfutott rajtam a

187 pillantása. Még mindig nem tudta, hányadán áll velem. A kebleim azonban tetszettek neki. A hölgy... meghívott? kérdezte tőlük. Az feleltem helyettük. Elnézést kérek, kisasszony, fáradjon be mentegetődzött. Láttam rajta, hogy még mindig nem tudta teljesen levetkőzni a gyanakvását. Biztos, hogy jól értjük egymást? Komoran néztem rá, amitől kicsit megbillent a lelki egyensúlya. Kérem, hölgyem, kövessen! Mutatom az utat. Nem kellett megmutatnia, láttam én magamtól is. Éppen akkor vonult be az ajtón egy nagyobb csapat nő és férfi mondanom sem kell, hogy sötét ruhában, a hölgyek földig érő kisestélyiben. Úgy éreztem magam mellettük, mint a labdaszedő a wimbledoni hírességek fogadásán. Máig nem emlékszem rá, hogy jutottam be végül is a nagyterembe. Csak arra emlékszem arra is homályosan, hogy elbotladoztam néhány libériás inas mellett, akik felém nyújtották a kezüket, majd nyomban le is eresztették. Először azt hittem engem akarnak elkapni, aztán rájöttem, hogy a nem létező kabátomért, bundámért, vagy nem is tudom, micsodámért nyúlnak. Amikor felfedezték, hogy nincs nálam ilyesmi, leeresztették a kezüket és mások ruháival kárpótolták magukat. Percek multával hosszú büféasztal előtt találtam magam, kezemben egy pohárral. Arra már nem emlékeztem vissza, hogyan került hozzám. Valószínűleg úgy nyomták a kezembe, hogy észre sem vettem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én voltam a világ csodája. Némi megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a kutya sem törődik velem. Akinek az útjába kerültem, nyilván azt gondolta rólam, hogy a személyzethez tartozom. Annak ellenére, hogy pezsgőspohár volt a kezemben. Amint kissé felbátorodtam, végignéztem a körülöttem hullámzó tömegen. Bár nem számoltam meg, legalább százan lehettünk, ha nem többen. A termet halk zsivaj töltötte be. Ekkor döbbentem csak rá, hogy mibe is keveredtem. Elöntött a vakrémület, hogy mi lesz velem. Ezeknél itt nyilván az a szokás, hogy csak állnak egymás mellett, kezükben

188 pohárral és beszélgetnek. Velem ki az ördög fog beszélgetni? További néhány magányos perc után megérett bennem az elhatározás: amilyen gyorsan csak lehet, lelépek. Nem érdekel, hogy mit gondol rólam Wright professzor és a fiai, úgy elhúzok innen, mint a vadlibák. Lassan, oldalazó mozgással, mintha csak véletlenül tenném, elindultam az ajtó felé. Cirka tíz lépést tehettem már meg, amikor valaki mellém lépett és átkarolta a vállam. Nicsak, nicsak, kit látok itt? Fel sem kellett néznem: azonnal ráismertem Hank Culpepper hangjára. Hank? kérdeztem meglepetést színlelve. Őszintén szólva nem is kellett nagyon színlelnem, elvégre nem számítottam rá, hogy itt találkozom vele. Amint felé fordultam, majdhogynem fenékre ültem meglepetésemben: Hank Culpepper elegáns fekete öltönyt viselt, amely fémesen csillogott a villanyfényben. Hogy vagy, Debby? kérdezte mosolyogva. Úgy tett, mintha abszolút természetesnek venné a szerelésemet. Rég nem láttuk egymást. Nagyon el vagyok foglalva mostanában mentegetőztem. Gondoltam bólintott. Te... hogy kerülsz ide? tudakoltam, mert hirtelenjében nem jutott más az eszembe. Hogy hogyan kerülök ide? hökkent meg. Hát úgy, hogy meghívtak. Akárcsak téged. És... ki hívott meg? Culpepper megsimogatta az állát. Látod, ez jó kérdés. Az az igazság, hogy nekünk hagyományosan itt a helyünk. Nek... tek? Úgy értem, néhányunknak. Mi vagyunk a focicsapat sztárjai, Wright professzor pedig az egyik fő támogatónk. Ezért aztán minden születésnapon értem alatta a Wright család valamennyi születésnapját képviselnünk kell a csapatot. Ez annyit jelent, hogy... Hogy Mike Longhorn is itt van-e? Itt bizony. Még nem találkoztál vele?

189 Még nem mondtam. Culpepper körbenézett, aztán a poharamra pislogott. Te mit iszol? Fogalmam sincs róla vallottam be. Várj, hozok valami normális pezsgőt! Néhány pillanatra eltűnt. Ahhoz mindenesetre rövid volt az idő, hogy leléphessek. Meg aztán valahogy már nem is akartam annyira lelépni. Bár Culpepper egyáltalán nem volt a szívem csücske, beszélgetőtársnak megfelelt. Legalábbis arra az időre, amíg megtalálom Jacques-ot, gratulálok neki, aztán eltűnök. Ezt kóstold meg nyújtott felém egy poharat Hank. Francia pezsgő. Jó márka. Megkóstoltam. A pezsgő valóban jó volt; kissé kesernyés és furcsán csípte a nyelvemet. Úgy lecsúszott a pohárka, hogy észre sem vettem. Culpepper elismerő pillantást vetett rám, ő is kiitta a sajátját, ismét eltűnt, majd két teli pohárral tért vissza. Számhoz emeltem, és egyből kiszürcsöltem a poharam felét. Culpepper körülnézett, majd a fülemhez hajolt. Vigyázz a pezsgővel, Debby! suttogta. Ravasz ital. Hamar a fejedbe száll. Azt akartam mondani neki, hogy engem aztán ne tanítson, elég sokat láttam és tapasztaltam mar a világban ahhoz, hogy ne ijedjek meg néhány pohárka pezsgőtől, de aztán hamar megjött az eszem. Már csak az hiányozna, hogy becsípjek, és még annál is hülyébben viselkedjek, mint eddig. Ne izgulj nyugtattam meg. Csupán két pohárka az adagom. Hank megnyugodva nézett rám. És te, hogy kerülsz ide? kérdezte. Jean-Luc hívott meg. Ismered Jean-Luc-öt? hökkent meg. Ismerem. Érdekes. Nem is tudtam, hogy fizikát is hallgatsz. Dehogy hallgatok. A parkban ismerkedtem meg vele. Hank ismét a fülemhez hajolt. Gondolkodtál már a dolgon, Debby? Milyen dolgon? kérdeztem, pedig tudtam, mire céloz. Hát arra... tudod, hogy elintézd Paulát.

190 Annyira sürgős a dolog? kérdeztem. Culpepper bólintott. Annyira. De miért? Ez az én dolgom. Azért nem csak a tiéd tiltakoztam. Ha csinálok valamit vele... tudnom kell, miért teszem. Másképpen hatástalan minden varázslat. Culpepper megvonta a vállát. Olyan dologra akar rákényszeríteni, amit nem akarok megtenni. Éreztem, hogy hideg fut végig a hátamon. Csak nem azt akarta, hogy... itt meg is álltam, mert féltem kimondani azt a bizonyos szót. Égetően sürgős lenne folytatta immár halkabban, mert... A következő pillanatban csodát láttam. Culpepper behúzta a nyakát a vállai közé, majd összegörnyedve eltűnt néhány estélyi szoknya mögött. Nem is tudtam mire vélni a dolgot, egészen addig, amíg fel nem bukkant a közelemben Paula Burton. Megtorpant, és a szája elé kapta a kezét. Jézusom, Debby! mondta síri hangon. Miféle maskarába bújtál? Ő bezzeg nem volt maskarában. Flitteres kisestélyi csillogott rajta, ez a csillogás azonban nem tudta elfedni az igazságot: Paula Burton csúnya lány volt. Alighanem neki jutott a legkisebb dobozzal a sorban állók közül, amikor a szépséget osztották. Ez nem maskara védekeztem. Ez... Mi az ördögöt keresel te itt egyáltalán? Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy mi köze hozzá, de nem mindig az a legmegfelelőbb módszer, ha szembe támad az ember. Elvégre taktika is van a világon. Meghívtak vontam fel a vállam. Ki a fene hívott meg téged? Természetesen Mr. Wright. Wright professzor. Téged? tátotta el a száját. Engem bólintottam. Hallott a felfedezésemről, és

191 konzultálni akar velem. Úgy nézett rám, mintha egy háromlábú kenguru kérte volna meg, hogy hozzon neki egy pohár pezsgőt, hogy beleönthesse az erszényébe. Veled? nyögte. A felfede... zésedről? Aha. Mi a fenét... fedeztél te fel?! Egyelőre még titok mondtam. Körülnéztem, aztán magamhoz húztam. Kár volt. Olyan édeskés volt a kölnije, hogy hányingert kaptam tőle. De azért neked elmondom, ha nem adod tovább senkinek. Nem is tudtam, hogy értesz a fizikához nyögte. Úgy tudtam, gyógyszerésznek készülsz. Nem hallottad még azt a szót, hogy gyógyszerfizika? Nos, az a helyzet, hogy rájöttem valamire. Elmondjam? Rájöttem, hogy a fájdalomcsillapítókban visszafelé áramlanak a negatív töltésű elektronok. Paula eltátotta a száját. Micsinálnak a micsodák? Megismételtem, amit egyszer már elmondtam. Paula kigúvadt szemekkel bámult rám. És ez... valami nagy dolog? Meghiszem azt! büszkélkedtem. Ez a felfedezés új alapokra helyezi a gyógyszerfizikát. És talán még... talán még... babonából ki sem merem mondani, de még Nobel-díjat is érhet. Erről beszélgettél Hankkel? kérdezte aztán, még mindig megtörve a csapás súlya alatt. Erről is. Megrázta a fejét, és hozzám hajolt. Ide figyelj, O'Hara. Miattam akár meg is kaphatod a Nobel-díjat erre a szarságra, de azt nem hagyom, hogy Hankre is kivesd a hálódat. Jobb, ha tudomásul veszed, hogy ő az enyém! Megértetted? Az még majd elválik mondtam. Különben gyanítom, hogy akkor lesz a tied, ha a pozitív töltésű elektronok is visszafelé folynak majd a fájdalomcsillapítókban. Nem tudom, mi lett volna a beszélgetésünk vége, ha hirtelen fel nem bukkan mellettünk Erica Saintfleur. Bár

192 valószínűleg észrevette, hogy nem nyaljuk egy tálból a lépes mézet Paulával, szeretettel mosolygott ránk. Hogy vagytok, lányok? Messziről kiszúrhatott bennünket, mert három pezsgőspohár is ott várakozott a kezében. Vegyétek el tőlem, de gyorsan! Olyanok vagytok, mint az elszáradni készülő virágok, ideje, hogy meglocsoljátok magatokat. Ekkor döbbentem csak rá, hogy már megittam két pohár pezsgőt, és a harmadik is ott csillog a kezemben. Különben jó a szerelésed, Debby. És a tiéd is, Paula. Paula morgott valamit, egyetlen hajtásra kiitta a pezsgőjét, aztán anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna hozzánk, eltűnt a kisestélyik között. Hát ezt meg mi lelte? kérdezte Erica. Összevesztetek? Csak beszélgettünk. Erica megcsóválta a fejét. Paulával nem lehet csak úgy beszélgetni. Született intrikus. De ha legalább szebb lenne! Olvastad A három testőrt? Olvastam. Emlékszel még Myladyre? Ő legalább csodaszép volt. Különben örülök, hogy eljöttél, Debby. Legalább hozol egy kis színt ebbe a szürke társaságba. Kedves volt, hogy ezt mondta, ám én egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a társaság éppen arra vár, hogy Debby O'Hara színesítse meg a szürkeségüket. Találkoztál a fiúkkal? Csak Culpepperrel. Jacques-kal és Jean-Luc-kel? Nemet intettem. Ami késik, nem múlik. Ilyenkor megisznak az apjukkal egy üveg pezsgőt és az anyjukra emlékeznek. Még néhány perc, és lejönnek közénk az emeletről. Nos, mire gondolsz most, Debby? Semmire mondtam. Legfeljebb arra, hogy ez a társaság valóban nem való nekem. Erica kecsesen felemelte a kezét, és odébb lebbentett egy, a szeme elé szemtelenkedett hajtincset.

193 Nos... valahogy úgy van, hogy minden társadalmi rétegnek megvannak a szokásai, a kultúrája, normái, miegymás. Bár át lehet lépni a határokon, meg lehet érteni ezeket a normákat egy másik rétegből származónak is, rájuk érezni azonban már nehezebben megy. Ne aggódj, azért te értékesebb lehetsz, mint ezek itt valamennyien. Most pedig... Ebben a szempillantásban felbukkant mellettem egy zsinóros mentéjű tábornok. Miss Debby O'Hara? Én vagyok mondtam. Wright professzor kérdezteti, hogy megtisztelné-e őt egy néhány perces beszélgetéssel? Sejtettem, hogy előbb-utóbb ez is bekövetkezik, ám mégis úgy éreztem, hogy megáll tőle a szívverésem. Erica bátorítón megszorította a kezem. Sok szerencsét, szívem hallottam a suttogását. Ne hagyd megalázni magad! Az inas kivette a kezemből az üres pezsgőspoharat. Mutatnám az utat, kisasszony. Néhány perccel később Wright professzor szobájában voltam. Az első, amit észrevettem benne, hogy jókora képernyő villog az egyik falán, mellette alacsony, kecskeszakállas férfi áll, a képernyőn pedig ott vagyok én, kimerevítve, teljes skót szerelésemben, pezsgőspohárral a kezemben. A férfi meg sem fordult, amikor beléptem az ajtón. A képet nézte, majd megszólalt. Kellemesen lágy hangja volt. Isten hozta, Miss O'Hara! Kimerevített képem mosolyogva bámult ránk a falról. Fogalmam sem volt róla, mikor kerülhetett rá az arcomra a mosoly. Rémülten megfordultam, és az ajtóra néztem. Ebben a pillanatban zárult be mögöttem. Mintha még egy retesz nyikorgását is hallottam volna. Úgy éreztem, csapdába estem. Csak még azt nem tudtam, hogy mi a szándéka a csapda állítójának velem.

194 55 Wright professzor egyáltalán nem látszott olyan szigorú, majdhogynem zsarnok embernek, ahogy hírlett róla. Meglepően joviális volt a kinézete; pirospozsgás arcával, világoskék szemével a természetben élő, jó levegőt szívó, gyümölcsökkel bíbelődő farmer benyomását keltette. És a szavai is lágyak voltak és segítőkészek. Szóval maga az, Debby O'Hara? kérdezte. Kedves és kellemes volt a mosolya. Én azonban éreztem benne valamit, ami nem tetszett nekem. Ha megkérdezték volna, nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi az. Szerencsére nem kérdezte meg senki. Wright professzor félrehajtotta a fejét, mintha a szavaimra várt volna, de mivel azok nem érkeztek meg az esti gyorssal, tovább mosolygott. Megkérhetném, hogy helyezze magát kényelembe, Debby? Biccentettem, és óvatosan beleültem egy karosszékbe. Másba nem is nagyon ülhettem volna. Wright professzor úgy helyezkedett, hogy csupán egyetlen székbe ülhessek. Leültem, és várakozva néztem rá. Wright professzor ekkor a képernyőre mutatott. Ugye kíváncsi, hogyan került ide a képe? Szeretném tudni bólintottam. Nagyon egyszerűen mosolygott. A biztonsági kamerák felvették. Nem kérdezi meg, hogy miért? Miért? kérdeztem. Ekkor vettem észre, hogy úgy intézte a dolgot a karosszékkel, hogy pont rám essen egy falikarban szorongó villanykörte fénye. Nem volt ez bántó, inkább sejtelmes. á maga még mindig nem tilt le; néha rám, néha pedig a képernyőre pislantott. Szeretem előzetesen felmérni azt, akivel néhány perc múlva komoly tárgyalást folytatok. Bólintott, mintha igazat akarna adni magának és folytatta. Éppen olyan, amilyennek elképzeltem. Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg beszélt, végig kellett gondolnom a hogyan továbbot. Biztos voltam benne,

195 hogy békés kinézete ellenére megfenyeget, értésemre adja, hogy ha nem hagyom békén a fiat, úgy kirúgat az egyetemről, hogy a lábam sem éri a földet. Megalázni talán nem akar, elvégre nem az a típus, aki ok nélkül bántja az embereket. Milyennek képzelt el, professzor úr? kérdeztem nagy merészen. Hogy milyennek? felnevetett és ram mutatott. Éppen ilyennek. Maga... öntudatos kis hölgy, igaz? Igyekszem annak lenni bólintottam. Ez így is helyes bólintott ő is. Legalább fiatal korában legyen öntudatos az ember. Egyébként ami a képet illeti és a képernyőre mutatott, azonnal letörlöm. Nem kell aggódnia, hogy egy öregedő ember ezután majd naponta magán legelteti a szemét... Nos, Debby, bizonyára sejti, hogy miért kérettem ide? Nem akartam a tudatlant játszani, ezért bólintottam. Sejtem, professzor úr. Wright megrázta a fejét. Nem, kicsim, maga nem sejti, maga pontosan tudja. Gondolom, informálódott már róla, hogy ki vagyok, és milyen hatalommal rendelkezem itt az egyetemen, sőt azon kívül is. És nagyon is jól tette, hogy informálódott, így elkerülhető lesz a felesleges szócséplés. Az a helyzet, hogy az én fiam, mármint a kisebbik, Jean-Luc, beleszeretett magába. Igaz? Nem tudom, professzor úr mondtam és akaratlanul is keresztbe tettem egymáson a lábaimat. Csak később gondoltam rá, hogy talán nem kellett volna, elvégre rövidke skót szoknya volt csupán rajtam, nem estélyi ruha, vagy éppen nadrág. Nem tudja? Nem én mondtam. De azért csak hallott róla, igaz? Hallottam biccentettem. És Jean-Luc? Ő még nem mondta magának? Nem feleltem. Még nem mondta. És ön? Hát ha arra gondol mondtam, hogy én szerelmes vagyok-e belé, akkor nagyon határozottan ki kell jelentenem, hogy nem. De hát hogy is lehetnék az, amikor egyszer láttam életemben.

196 És... tetszett magának? Megpróbáltam magam elé idézni Jean-Luc Wright arcát. Nem hittem volna, de sikerült. Kellemes, bajuszos férfiarc jelent meg előttem; attól tartottam, hogy keveredik is valamelyest a testvére, Jacques arcával. Elvégre még túl keveset láttam őket ahhoz, hogy el tudjam különíteni egymástól jellegzetes vonásaikat. Semmi különös feleltem. Kellemes fiatalember. Semmi több? hajolt felém. Semmi több mondtam határozottan. Mr. Wright az íróasztala szélére tilt, majd kinyújtotta a karját, és megnyomott valahol egy gombot, amitől kialudt a falra szerelt képernyő. Köszönöm, professzor úr mondtam. Ő azonban nem törődött a képemmel. A falon ragyogó képemmel. Az igazit viszont nagy érdeklődéssel figyelte. Tisztában szeretnék lenni önnel mondta. Nem tudom, hihetek-e magának. Ugye őszintén válaszol a kérdéseimre? Mi mást tehetnék? sóhajtottam. Szeretnék ezen az egyetemen maradni. Felnevetett, és megcsóválta a fejét. Furcsa lány maga, hallja-e! Tehát, nem tetszik önnek a fiam? Ezt nem mondtam vonultam vissza. Kétségkívül jóképű fiatalember. De semmi több? Semmi több. És nem akar hozzámenni feleségül? Eszem ágában sincs feleltem határozottan. És ha... azt mondanám, hogy oké? Hogy beleegyezem? Erre nem számítottam. Éreztem, hogy valami nagy-nagy nyugtalanság telepszik meg a gyomron tájékán, és lassan, de biztosan elkezd felfelé kúszni a torkomon. Nekem... egyáltalán nincs szándékomban... férjhez menni hebegtem. Úgy sem, ha beleegyeznék? Úgy sem. És... miért? Mert... nem vagyok szerelmes a fiába. De ezt mondtam

197 már többször is, vagy legalábbis... A professzor felém hajolt. Annyira, hogy attól tartottam, lecsúszik az asztalról és fenékre huppan a szőnyegen. Maga csak... szerelemből lenne hajlandó férjhez menni? Egyre kínosabb kérdések hullottak rám. S nekem felelnem kellett rájuk. Kellett, ha itt akartam maradni az egyetemen. Kizárólag mondtam. Wright megcsóválta a fejét. Maga tetszik nekem, Miss O'Hara. Talpraesett és önérzetes. Soha nem gondolt még arra Jean-Luc-kel kapcsolatban, hogy ha hozzá menne feleségül, bejutna a Wright családba? Ezen még nem gondolkodtam mondtam. Nem csábítja a lehetőség? Maga fütyül a Wright családra, igaz? Ezt nem mondtam. De gondolta. Ne is tagadja. Bátor kislány. Annak ellenére mondja ezt, hogy tisztában van vele: nem lenne nehéz elintéznem, hogy kidobassam az egyetemről. És mégis. Lehajtottam a fejem. Lehet, hogy valóban kidobat? Tudja, hogy Jean-Luc és Jacques is súlyosan betegek, és állandó ellenőrzésre szorulnak? Nem lett volna értelme a tudatlant játszanom, ezért bólintottam. A feleségemtől örökölték a mogyoróallergiát mondta. Ez az egyetlen figyelemre méltó dolog, amit hátrahagyott. Megkérdezhetném, Miss O'Hara, hogy ön minek készül? Gyógyszerésznek mondtam. Egész gyerekkorában erről álmodozott? Kis üvegcséket gyűjtött, és homokot rakott beléjük, hogy azok a gyógyszerek? Önkéntelenül is elnevettem magam. Dehogyis! Még csak nem is gondoltam rá, hogy gyógyszerész legyek. Akkor mi késztette mégis rá? Tényleg, mi az ördög késztetett rá? Ha őszinte akartam volna lenni hozzá, akkor azt kellett volna mondanom, hogy olyan állapotban voltam, hogy jószerével nem is tudtam, mit akarok. Menekülni akartam valami elől valószínűleg magam elől, s valahogy a gyógyszerészetben láttam kiutat.

198 Hosszú történet próbáltam kitérni a válasz elől. Jól van mosolygott, nem kívánom, hogy elmesélje. Őszintén szólva sajnálom, hogy nem... hogy is mondjam csak... Nem vagyok elég előkelő? csúszott ki a számon. Wright professzor ismét elmosolyodott. Éles a nyelve, Debby, de ez is tetszik nekem. Tudja, én egy csökönyösen konzervatív öregember vagyok... vagyis leszek. Azt vallom, hogy feltétlenül meg kell tartanunk bizonyos formákat, amelyeket az elmúlt évszázadok és elhalt őseink hagytak örökül ránk még akkor is, ha ez néha nehezünkre is esik. Az a véleményem, hogy maradjon csak mindenki a maga körein belül. Különben mit szól Jacques fiam választottjához, Erica Saintfleurhöz? Csak gratulálni tudok hozzá mondtam. Hm. Ez rövid válasz volt. Látom, már nagyon menne... Jól van, még egyszer megkérdezem tehát: semmi körülmények között nem lenne hajlandó hozzámenni a fiamhoz? Semmi körülmények között erősítettem meg. Akkor sem, ha ő... kapacitálná magát? Akkor sem. Bár nem hiszem, hogy ez megtörténne. Rendben van, hiszek magának. Ez esetben túl is vagyunk megbeszélésünk első részén... Felkaptam a fejem. Hogyhogy az első részén? Mi az ördögöt akar még megbeszélni velem? Mégiscsak el kell hagynom ezt a nyomorult egyetemet? Nos, Debby sóhajtotta, és láttam rajta, hogy valahogy nehezen szedi a levegőt. Mintha nem szívesen beszélne arról, ami ezután következik. Szóval... az a helyzet... hogy pár éve már özvegyember vagyok. Hatalmam és pénzem van, feleségem nincs... sokan azt mondják, hogy ez igen boldog állapot... hehehe... Csak én éppen nem látom feltétlenül annak. Ez meg mi a fenét akar jelenteni? Eddig nem is volt semmi baj velem, jól éreztem magam a bőrömben... néhány napja azonban... történt valami, amit csak nehezen tudnék megmagyarázni... Akkor ne magyarázd meg gondoltam. Hadd menjek mar a fenébe! Egyelőre nem fontos, hogy hogyan de... felfigyeltem

199 valakire. Egy kedves hölgyre, aki... rendkívül nagy hatást gyakorolt rám. Ismeretségünknek furcsa oka volt, de erről talán majd később. Ismeretségünket mondtam, bár az eddig még meglehetősen egyoldalú volt, tekintettel arra, hogy ő nem ismert engem. Én azonban igen... mivel megkértem valakit, hogy... készítsen róla néhány videofelvételt. Meghökkenve bámultam rá. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Senki nem mondta nekem idáig, hogy Mr. Wrightnál nincs minden rendben az emeleten. De hát melyik Nobeldíjasnál van? Ha rendben lenne náluk minden, nem kaptak volna Nobel-díjat... Az történt, hogy beleszerettem. Bizonyos oknál fogva kellettek nekem ezek a felvételek, s addig-addig nézegettem őket, amíg megfeledkeztem az eredeti célról. Beleszerettem ebbe a hölgybe. Mit szól hozzá? Csak bámultam rá, mint kéményseprő a gólyafészekre. Mi az ördög ez az egész? És főleg: mi közöm van nekem hozzá? Hát én... nem is tudom nyögtem. Most itt állok hatvanévesen, talpig szerelmesen. Tudja, kibe vagyok szerelmes, Debby? Ekkor előkerült valahonnan egy jeges kéz és megszorongatta a torkomat. Úgy, hogy nem kaptam egyetlen csepp levegőt sem. Úgy vártam, hogy kimondja a nevet, mint hűséges kutya téli hidegben a meleg reggelit. Magába, Debby. Magába, kedves, Miss O'Hara! Kis híja volt, hogy nem ájultam el. 56 Sajnos nem tartott sokáig ez a kegyelmi állapot, hamar magamhoz tértem, és csak hallgattam, hogy milyen párbeszéd zajlik a fejem felett. Kérem, professzor úr... ne tréfáljon velem. Ez egyáltalán nem tréfa, kedves kisasszony mondta Wright professzor. Sajnos, vagy nem sajnos, de nem az. Ez a meztelen igazság. És hogy aláhúzzam a mondandómat, felelősségem és szellemi képességeim teljes tudatában, ezennel

200 és tisztelettel megkérem a kezét. Majdnem rám jött a sikítófrász. Csak nagy nehezen voltam képes visszataszigálni a torkomba az előtörni készülő sikolyokat. Arra gondoltam, hogy Wright professzor meg akar alázni, és nevetségessé tenni. Így akarja elkerülni, hogy drága fiára vessem a tekintetemet. Nos, mi a válasza? Lecsusszant az asztal széléről. Lépett kettőt felém, és fölém hajolt. Szeretem magát, Debby. Sokkal jobban, mint amikor elkezdtük a beszélgetést. Maga egy... tüneményes jelenség. Kár lenne a fiamnak. Mit gondol, meg tudna szeretni egy ilyen öreg csatalovat, mint én? Mosolygott és nyugodtnak akart látszani, de láttam rajta, hogy rettenetes csata dúl a lelkében. Nyilván a hagyományokhoz való ragaszkodás csatázott benne az érzéseivel. Ezt nem mondhatja... komolyan. De bizony hogy úgy mondom! Kérem, professzor úr... Hogy mennyire komolyan gondolom, arra az a legjobb bizonyíték, hogy ha igent mond nekem, azonnal bejelentem a vendégeimnek. Nos, mit szól hozzá? Nem tehetek róla, de ismét kitört belőlem a kérdés, az a kérdés, amelyet egyszer már feltettem. És a származásom? Ez rám nem vonatkozik legyintett mosolyogva. Koromnál fogva én már a szokások felett állok. Nos, Debby O'Hara, ez hát a helyzet. Minden csak magától függ... Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. Wright professzor arcán árnyék futott át. Habozott egy pillanatig, aztán az ajtó felé kiáltott: Jöjjön be, Thomas. Ismeretlen férfi lépett a szobába. Egyetlen pillantást vetett csak rám, aztán finoman meghajolt Mr. Wright előtt. Beszélhetnénk négyszemközt, uram? Mondja csak, Thomas. A férfi ismét rám pislantott. Le kellene már jönnie, uram. A professzor urak közül

201 többen is türelmetlenek már. Wright nyitotta a száját, hogy valami nem éppen kellemeset mondjon neki a várakozó professzorokról, de aztán csak megrántotta a vállát, és rám mosolygott. Azt hiszem... kezdetnek ennyi is elég, Miss O'Hara... bár fenntartom az ajánlatomat. Azonnal bejelentem, ha óhajtja... Ebben a pillanatban feltűnt Thomas mögött valaki. Őt is komornyikfélének hittem, ám lassan kibontakozott előttem Jacques Wright alakja. Gyere már, apa, valamennyien rád várunk... Megpillantott és kiguvasztotta a szemét. Nem is tudtam, hogy... Becsukta a száját, köszörülgette egy kicsit a torkát, majd ismét az apjához fordult. Te ismered Miss O'Harát, apa? Már ismerem mondta sejtelmesen mosolyogva Wright professzor. Mr. Jacques Wright elegánsan meghajolt előttem. Isten hozta, Miss O'Hara. Remélem... jól fogja érezni magát... hm... nálunk. Mivel nem voltam egészen tisztában az ilyenkor szokásos protokollal, felé nyújtottam a kezem. Engedje meg, Mr. Wright... Jacques szakított félbe Mr. Wright. Bocsánat... Csak azt akartam mondani, hogy... minden jót kívánok a születésnapjára... Jacques. Jacques Wright megszorította a kezem. Nagyon köszönöm, Miss O'Hara. Igazán nagyon kedves. De most már menjünk le, mert várnak bennünket. Wright professzor megvárta amíg valamennyien kimegyünk a szobából, aztán intett Thomasnak, hogy becsukhatja az ajtót. Egyik kezével felé intett, a másikkal pedig megpróbálta átölelni a derekamat. Nem akartam nagyon udvariatlan lenni, ezért nem löktem el mindjárt magamtól. Két lépést tettünk lefelé; csak akkor húzódtam el tőle, hogy ne érhessen el. Akaratlanul is rápillantottam a Nobel-díj kitüntetettjének az arcára. Hogy mi ült rajta, arról regényeket lehetne írni. Öröm és győzelem, várakozás és elégedettség keveredett a

202 büszkeséggel. Úgy nézett ki, mint akinek kétsége sincs afelől, hogy mégis megnyerte a mérkőzést. Ő győzött, én pedig kénytelen leszek kezet csókolni neki. Mielőtt leértünk volna a hallba, Wright professzor a karomnál fogva visszahúzott. Maradjon egy pillanatra, Debby. Önkéntelenül is megtorpantam. A professzor a fülemhez hajolt. Nos? kérdezte. Döntött? Még... nem nyögtem elkeseredetten. Azaz... Ne jelentsem be? Kérem... még ne. Ahogy óhajtja. De egyetlen pillanatra se feledkezzék meg róla, hogy komolyak a szándékaim. Ekkor döbbentem csak rá, hogy majdnem igent mondtam neki. De hát mi az ördög történt velem? Mintha megbabonázott volna. Furcsa vonzás áradt belőle, amelynek ki híján áldozatul estem. Jézusom, hiszen én majdnem megígértem neki, hogy hozzámegyek feleségül!! Egy öreg, és nem is szimpatikus emberhez! Legszívesebben belevertem volna a fejem a lépcsőkorlátba. Aztán mégsem tettem. Wright professzor hirtelen eltűnt mellőlem, feltehetően szót akart váltani valakivel. Arra gondoltam, hogy itt lenne a legmegfelelőbb alkalom a lelépésre, ám ekkor Jacques Wright zárkózott fel mellém. Tényleg örülök, hogy eljött, Debby mondta. Talán nem kellett volna sóhajtottam. Erre ne is gondoljon, kérem korholt. Maga egy eredeti, színes folt ezen az egyhangú... hm... szőnyegen. Ugye érti, mire gondolok? Sajnos nincs estélyi ruhám... Ez áll jól magának, amiben van. Akinek meg nem tetszik, azt én... azt én... Igen? nyílt tágra a szemem. Ő viszont behunyta az övét. Aztán kimondta a legnagyobb szitkot, ami azt hiszem gyerekkora óta elhagyta a száját. Azt én... jól seggbe rúgom. Úgy elfogott a nevetés, hogy kénytelen voltam belekapaszkodni a korlátba. Az elmúlt hosszú percek minden

203 idegessége kitörni látszott rajtam. Jacques Wright tanácstalanul toporgott mellettem, és talán még most is ott toporognánk, ha egy ismerős hang fel nem csattan a fülem mellett. Mi a fene ez, Jacques? A hang Erica hangja volt. S ez némiképpen magamhoz is térített. Valóban Erica állt mellettünk. Csak a Jóisten a megmondhatója, hogyan került oda. Éreztem, hogy megfogja valaki a karom, megszorítja, aztán kemény hangon rám kiált. Ebből elég, Debby! Térj már magadhoz! Erica szavai valamelyest kijózanítottak. Bocsánat... mentegetőztem. De Jacques... Mi van vele? Valami vicceset mondott. Ismét nevetni kezdtem. Görcsösen, és úgy tűnt abbahagyhatatlanul. Erica átkarolt, és a fülembe sziszegte. Idefigyelj, te kis nyomorult! Ha botrányt csinálsz, megöllek! Úgy kirúgatlak az egyetemről... hogy... Ekkor már ismét csak nem tudom, ki beszélt belőlem. De hogy nem én, az biztos. Az nem lesz olyan egyszerű nevettem és sírtam egyszerre. Az nem lesz... hihihi... egyszerű. Tudod, ki leszek én... szívem? Tudod ki lehetnék, ha akarnék? Ki a franc? Összevissza beszélsz, és... te idegbeteg vagy, Debby! Mit jelent az, hogy ki leszel, vagy... ki lehetnél? Ki a fene lehetnél, te agyalágyult? Abbahagytam a vonaglást, és némiképpen megnyugodva néztem rá. Hogy ki lehetnék, ha akarnék? Hát az anyósod, szívem! 57 Mire leértünk a lépcsőn a hallban várakozó vendégek közé, sikerült megnyugodnom. Már nem nevettem és nem is sírtam.

204 Fásult bénaság vett erőt rajtam, és ha ebben a pillanatban kérte volna meg Mr. Wright a kezem, valószínűleg igent mondtam volna neki. Tudsz járni? hallottam a fülem mellett Erica ideges suttogását. Tudok súgtam vissza. Akkor igyekezz a talpadon maradni. Közvetlenül a lépcsőfeljáró alatt van egy mosdó. Menj be és szedd rendbe magad. És... aztán? Lehetőleg feltűnés nélkül húzz a fenébe! Nem is értem, miért nem akadályoztam meg, hogy ide gyere. Nem vagy te ide való, Debby! Most pedig mars a mosdóba! Még taszított is egyet rajtam. Engedelmesen elindultam a mosdó felé. Fél füllel hallottam, amint valaki felkiált a hátam mögött, majd felzúgott a hipp, hipp, hurrá! Valószínűleg felbukkant az ünnepelt a lépcsőn, és most valamennyien rá ürítik a poharaikat. Amíg a mosdóban az arcomat törölgettem, feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon mi az ördög történhetett velem? Részeg vagyok vagy bolond? És egyáltalán; valóban megtörtént-e mindaz, amire az utóbbi fél órából visszaemlékszem, vagy csak képzelem az egészet. Talán nem is történt velem semmi, végig itt álltam a többiek között, s a pezsgő hatására megtörténtnek vélem, ami nem történt meg. A mosdóból kijövet Mike Longhornba ütköztem. Szia, Debby! mosolygott rám. Hogy érzed magad? Megvagyok mondtam nagyot nyelve. Hát te? Mike két tele poharat tartott a kezében. Az egyiket felém nyújtotta. Neked hoztam. Próbáld ki, félédes, de nagyon jó. Különben mit jelentsenek ezek a karikák a szemed alatt? Alighanem sokat tanultam az elmúlt napokban feleltem. Mindig is tudtam, hogy a magolás árt a szépségnek mosolygott. Na, próbáld ki a pezsgőt! Elvettem tőle a poharat, és gyanakodva néztem rá. Kinek akartad vinni? Ericának? Mike Longhorn elkomorult. Már akkor észrevettelek, amikor lejöttél a lépcsőn, de eltűntél a mosdóban. Oda csak nem vihettem utánad!

205 Kizárólag neked tettem félre. Többen is ki akarták venni a kezemből, de megvédtem tőlük. Tudod, mi ez? Mi? Cirka ötvenéves rozé pezsgő. Többet én sem tudok róla, de Jean-Luc szerint olyan, mint a nektár. A görög istenek ittak ilyet. Hol találkoztál Jean-Luc-kel? Mindenütt. Itt kóborol a tömegben. Virágról virágra száll, mint a méhecske. Téged ki hívott meg? Éppen ő. Jean-Luc? Nocsak... Csak nincs köztetek valami? Ugyan már... Mike. Mike arca elkomorult. Nem tetszik ez nekem. Micsoda? hökkentem meg. Hát hogy meghívott. Mi nem tetszik rajta? Mike megcsóválta a fejét. Ezek nem hívnak meg senkit csak úgy. Ha meghívtak, biztos, hogy akarnak tőled valamit! Tőled például mit? Tőlem azt, hogy minél jobban játsszam. Ha jól megy a csapatnak, az az egyetem vezetését dicséri; bekerülünk a sportújságokba, egyre több jól fizető hallgató iratkozik be hozzánk... mondjam tovább? Hank Culpepper is? Culpepper? Hogy jön ő ide? Különben persze, hogy ő is. Ő is a csapat tagja. Az imént láttam is vakrémülettel az arcán. Menekül szegény. Paula elől? Na mit gondolsz? Paula el akarja kapni. Nem lennék meglepve, ha Hank kiborulna és megfojtaná. Önkéntelenül is összeborzongtam. Szerinted képes lenne rá? Mike Longhorn a szemembe nézett. Gyilkosságra mindenki képes, szívem, ha megszorongatják. Azt hiszed, te sosem ölnél meg senkit, képtelen lennél rá, aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy már ott is állsz valaki mellett, akit te gyilkoltál meg. És attól a

206 pillanattól kezdve csak az mozog a fejedben, hogy miképpen úszhatnád meg a dolgot. Csak nem ölté] meg már te is valakit? kérdeztem. Dehogy öltem. Csak jól bele tudom képzelni magam mások helyzetébe. Bár Jean-Luc-öt alighanem képes lennék meggyilkolni. De hát miért is beszélünk hülyeségekről? Figyelj csak, Debby... támadt egy ragyogó ötletem! Éspedig? kérdeztem, majd ittam egyet a pezsgőből. Nem éreztem ugyan a különbséget közte és a már elfogyasztott pezsgők között, de azért jólesett. Mi lenne, ha lelépnénk innen? Lelépnénk? hökkentem meg. És hova mennénk? Mike átkarolta a vállam. Hirtelen mozdulat volt, rá is löttyent tőle egy kis pezsgő a szoknyámra. Figyelj, Debby! mondta. Én... szerelmes vagyok beléd. És ez... nem maradhat így. Elkapta a karom, és megpróbált magához húzni. Mivel nem számítottam rá, megbillentem és hozzá simultam. Egyszerre csak azt éreztem... amit még soha. Az egyik keblem egy idegen ember kezében pihent, aki lágyan simogatni kezdte. Menjünk ki innen, Debby! nyögte. Húzzunk el, kérlek! Én megőrülök érted! Akkorát taszítottam rajta, hogy majdnem nekivágódott egy közel álldogáló idősebb párnak. Tűnj a fenébe, Mike! sziszegtem neki. Ha még egyszer... ha még egyszer... Elöntötték a szemem a könnyek. Éppen letöröltem volna őket, amikor egy ismerős hang szólalt meg mellettem. Jó estét, Debby! Köszönöm, hogy eljött. Jean-Luc Wright állt mellettem ugyancsak pezsgőspohárral a kezében. Gyorsan kitöröltem a szememből a maradék könnyeket és igyekeztem rámosolyogni. Igen... itt vagyok. Jean-Luc fürkészve nézett rám. Valami... probléma van... talán? Csak a pezsgő suttogtam. Az orromba ment a buborék. Jean-Luc nagy komolyan bólintott.

207 Igen... a pezsgőnek megvan az a jó szokása... De azért finom. Nagyon örülök, Debby, hogy itt van... és szívemből köszönöm... A fenébe is... mintha... A zsebéhez kapott, előhúzott belőle egy hőmérőforma valamit, és a pezsgőjébe dugta. Várt egy kicsit, kivette, megnézte, majd megkönnyebbülve elmosolyodott. Már azt hittem... Legyintett és visszatette a hőmérőtˮ a zsebébe. Nem kérdeztem meg, anélkül is tisztában voltam vele, hogy azt vizsgálta meg, nincs-e mogyoró a pezsgőjében. Kissé nevetségesnek tűnt, ám én mégsem nevettem. Ekkor úgy gondoltam, ha lúd, legyen kövér. Tisztázzunk valamit, amíg még kettesben vagyunk. Beszélhetek őszintén, Jean-Luc? kérdeztem tőle. Kissé elpirult és megsimogatta szőke, vékonyra vágott bajuszát. Hát csak... tessék. Igyekeztem szigorúan összevonni a szemöldökömet. Azt hallottam, Mr. Wright, sajnálatos módon nem öntől, hanem másoktól, hogy ön... bejelentett valamit az édesapjának. Méghozzá velem kapcsolatban... Igaz ez? Jean-Luc ijedten lesunyta a fejét. Hát... igaz, Miss O'Hara... azaz Debby... de Nincs de! Nem gondolja, hogy előbb engem is meg kellett volna kérdeznie? Jean-Luc olyan rémültem nézett rám, hogy megesett rajta a szívem. Akartam én... Debby... de valahogy féltem. Én még soha... nekem még soha... és attól tartottam, hogy... hogy nemet mondasz, és... arra sem voltam felkészülve, hogy igent mondasz, és akkor... szóval... Tulajdonképpen mit akarsz tőlem, Jean-Luc? Jean-Luc Wright úgy nézett ram, mint a halálra ítélt rab a foglárra, aki az utolsó vacsorájának a menüjéről faggatja. Hát... Debby... tulajdonképpen, én arra lennék kíváncsi... illetve, ha közölnéd velem, hogy... ha a tudomásomra hoznád... hogy... illetve... Mi az ördögöt, Jean-Luc? Hát hogy... tulajdonképpen... egyáltalán... te nagyon megtetszettél nekem és... miután előbb-utóbb úgyis meg kell

208 nősülnie az embernek... arra gondoltam, hogy miért is ne... és hát... veled gondoltam ezt az izét... hm... lebonyolítani... Furcsa leánykérés volt ez, szent igaz, de azért mégiscsak az volt. Őszintén szólva forogni kezdett körülöttem a világ. Ahhoz képest, hogy még soha senki nem kérte meg a kezem, a mai nap ugyancsak sikeresnek volt mondható. Hát ha még azt is hozzávesszük, hogy az egyik kérőm egy Nobel-díj nyertes apa, a másik pedig a fia. Ja, és meg ne feledkezzek valahogy Mike Longhornról! Talán ő is megkérte volna a kezem, ha adok neki egy kis időt. Jean-Luc nem akart megzavarni, csak állt mellettem szótlanul, a bajuszát simogatva. Aztán mégiscsak megszólalt. Ha esetleg... Igen? Ha esetleg... véletlenül... igent mondanál, akkor... esetleg... Elhallgatott és esdeklő tekintetet vetett rám. Mi esetleg? kérdeztem kíváncsian. Akkor én be is jelenteném... Itt most... a jelenlévőknek... Erre újra kitört belőlem a nevetés. Ez sem normális nevetés volt, valószínűleg a boszorkányok nevethettek így, amikor észrevették, hogy egy aljas gazember ellopta kedvenc seprőjüket. Ez... annyira mulatságos? kérdezte kissé meghökkenve Jean-Luc. Nem tudom, mit akartam mondani neki, fogalmam sincs róla, a felsőbb hatalmak azonban megmentettek tőle, hogy bármit is mondjak. Abban a pillanatban ugyanis, amikor elhangzott Jean-Luc kérdése, feltűnt előttünk Mr. Emanuel Wright. Előbb rám nézett sugárzó tekintettel, aztán Jean- Luc-re is vetett egy futó pillantást. Nem tudom, mit olvasott le az arcáról lehet, hogy mindent, elvégre Jean-Luc a fia volt, ismerhette eléggé, majd belém karolt és a fülemhez hajolt. Nos? Meggondolta magát, Debby? Szerencsémre neki sem kellett válaszolnom. Mielőtt kinyithattam volna a számat, a harmadik Wright is mellettem termett. Jacques egyenesen az apját vette célba a szemével. Beszélnünk kell, apa. Mr. Emanuel Wright idegesen felkapta a fejét.

209 Most? Most bólintott Jacques Wright. Itt? Nem itt, hanem... majd keresünk egy megfelelő helyet. Mégis... mi a fenéről? Olyan sürgős? próbálta meg távolabbra tolni a beszélgetés idejét az újsütetű Nobel-díjas. Hát... igen. Wright professzor sóhajtott, és felvonta a vállát. Jó. Hát ha annyira sietős... egye fene. Menjünk fel a szobámba? Az... azt hiszem megfelelő lenne. Én is... menjek? kérdezte bizonytalanul Jean-Luc. Jó lenne. Mr. Emanuel Wright ingerülten megrázta a fejét. Menjünk! Remélem, nem tart soká. Cinkosan rám kacsintott. Csak úgy, a szeme sarkából, alig észrevehetően. Meg kell hagyni, jól csinálta. Bár manapság már nem annyira divat a kacsintgatás, látszott rajta, hogy valamikor profi lehetett benne. Éppen Miss O'Harával lett volna egy kis megbeszélni valóm mondta nekik, de a szavai nekem szóltak. Remélem, pár perc múlva még itt találom, Miss O'Hara? Hát... valószínűleg nyögtem. Nekem... is reszelte meg a torkát Jean-Luc. Mit neked is? idegeskedett a Nobel-díj kitüntetettje. Nekem is beszélnem kellene... Miss O'Harával. Wright professzor arcán kellemetlen rándulás futott át. Majd ezt is... megtárgyaljuk. Ugye megvár itt, Miss O'Hara? Választ már nem várt tőlem: megfordult, és elindult a lépcsőfeljáró felé. Mintha sóbálvánnyá változtam volna. Nem tudtam elfordítani a fejem, csak néztem utánuk mozdulatlanul. Egészen addig, amíg el nem tüntette őket a lépcsőkanyar. 58

210 Nem volt időm elgondolkodni rajta, hogy mi legyen a következő lépésem, mert mire felocsúdtam, már ismét Mike Longhorn állt mellettem. Olyan zűrzavar ült az arcán, hogy hirtelen rá sem ismertem. Rám nézett, és felemelte a kezét, hogy hozzám érjen. Gyorsan tettem vagy két lépést hátrafelé. Hozzám ne érj! figyelmeztettem nagyon határozott hangon. Megtiltom, hogy... Mike arca lángolt, mint a tábortűz. Én nem is tudom... hogy... mit mondjak... Debby... Talán ne mondj semmit. Nem is értem, mi történt velem... Abszolút nem értem. Nem szokott előfordulni... Hogy lányokra támadsz? Hát én... valóban nem szoktam. Meg szoktam várni, amíg ők... hozzájárulnak, vagy... egyenesen... kezdeményeznek... Hát arra várhatsz! Jó, tudom én azt, Debby... de... Én mindent megtennék... Debby... még feleségül is vennélek... Ha... Istenem, ha... Mi az a ha? kérdeztem meghökkenve. Hát... ha ágyba bújhatnék veled. Megtörölte verejtékező arcát és értetlenül megcsóválta a fejét. Ez az igazság, Debby. Nem tudom, mi van benned, ami megőrjíti az embert... és azt sem tudom, mindenkit megőrjít-e, de hogy engem kicsinál, az biztos. Amikor először pillantottalak meg, már akkor is éreztem... csak egyszerűen nem hittem az érzéseimnek. Még sosem fordult ugyanis elő velem... Hogy valaki visszautasított? Jaj, dehogyis, Debby! tiltakozott. Utasítottak már engem vissza, bár ezzel nem szoktam dicsekedni. Előfordult, hogy valaki... elküldött a jó fenébe. Tudod, mit csináltam erre? Megvontam a vállam és azt mondtam magamban, hogy nem is tudja ez a liba, mit veszít velem. És még csak nem is haragudtam rá. Mindenkinek joga van visszautasítani a... hogy is mondjam csak... Talán sehogy javasoltam. Valahogy mégis csak el kellene... de valóban nem érdekes. Te azonban, Debby, komolyan mondom, megőrjítesz. Nem tudok már másra gondolni, csak rád... egyszerűen

211 elveszítem az eszem, ha... Mi a fenéért? bukott ki belőlem a szó. Mike Longhorn olyan sápadt lett, mintha liszt borult volna az arcára. Hirtelen nagyot pattant valami a fülemben, s egyúttal a figyelmeztető csengő is megszólalt a lelkem mélyén. Vigyázz, Debby, vigyázz! Megnyaltam a szám szélét. Lehet, hogy mégiscsak létezik az a bizonyos verseny, s ez a vallomás is Longhorn trükkje, hogy elérhesse a célját? Hát abból nem eszel, Mike! Mike a hajához kapott és beletúrt. Hogy miért? Azt kérdezed, miért? Megmondom neked, Debby, őszintén, ha akarod. Ha hazamész... vetkőzz le és állj a tükör elé. Jó, tudom, egy nő másképpen nézi saját magát, mint ahogy egy férfi nézné... de mégiscsak ez a válasz mindenre. Eszemet veszítem, ha nem mondasz igent! Nem voltam pontosan tisztában vele, hogy mire kellene igent mondanom: arra-e, hogy hozzámegyek feleségül, vagy arra, hogy ágyba bújjak vele. Istenem, de jó dolgom is van nekem... Válogathatok a kecsegtetőbbnél kecsegtetőbb ajánlatok között! Az első, amit tettem, hogy megittam annak a pezsgőnek a maradékát, amit még Jean-Luc nyomott a markomba. Szerencsére még nem sikerült felmelegednie. Gőzöm sincs már róla, hogy mit akartam válaszolni neki, de ismét csak megmentett tőle valaki. Mr. Wright tért vissza, így cseberből vederbe kerültem. Ezúttal sem vettem észre, hogy Mike mikor tűnt el. Annyit láttam csupán, hogy már nincs mellettem, Wright professzor viszont ott van. És nem is akárhogyan. Emanuel Wright professzor keze remegett az idegességtől, ahogy összekulcsolta a mellkasán. Még kis kecskeszakálla is nyugtalanul ugrándozott az állán. Valami baj van? csúszott ki a számon. A professzor megcsóválta a fejét. Szükség van a családra, Debby mondta aztán mély sóhaj kíséretében. Úgy... általában. De néha alaposan ki tudják készíteni az embert. Igazis... mondtál valamit Jean-Luc-nek, amiből azt a következtetést vonhatta volna le... eh... ostobaság! Idegesen legyintett, aztán halkabban folytatta. Jean-Luc

212 hülyeségeket beszélt... veled kapcsolatban. Iga... zán? suttogtam, és nem tudtam hirtelenjében, hova is nézzek. Egyszerűen hihetetlen. Az én fiam. Hogy merészel ez ellenszegülni az akaratomnak? És még az a hülye Jacques is... A következő pillanatban már őt sem találtam magam mellett. Úgy elfüstölt, mint a puskapor. Ezúttal már nem akartam megvárni, hogy Mike Longhorn vagy Hank Culpepper újra feltűnjék a forgószínpadon. Elegem volt a lánykérésekből, aludni akartam, szépet álmodni, és nem gondolni semmire. Alighanem ekkor gondoltam először nagyon-nagyon komolyan rá, hogy le kell lépnem erről az egyetemről. Nem tehetem meg, hogy itt maradjak, amikor... Éles sikítás tépte szét gondolataim láncát. A lépcső felől jött, mintha valaki leesett volna róla. Először nem gondoltam különösebb rosszra; azt hittem, egy vigyázatlan vendég belebotlott egy lépcsőfokba, vagy rálépett az estélyije szélére, és éppen elesni készül. Esetleg egeret talált a pezsgőjében. A második sikoltás azonban minden eddigi feltételezésemet feledtette velem. Olyannyira, hogy kibújtam egy kis beszélgető csoport takarásából, és a lépcső felé bámultam. Először nem is értettem, miért néz mindenki arrafelé, amikor nincs is a lépcsőn senki. Aztán észrevettem, hogy mégiscsak van. A legfelső lépcsőfokon áll, és a nyakához kapva a kezét, gurgulázó ordításba kezd. Nagy, az emberi kéznél kétszer nagyobb kezei voltak, óriási tenyere, vaskos, hurkaszerű ujjai, vastag csuklója. Kabátja ha jól láttam, szmoking volt rajta úgy ráfeszült, hogy talán csak ollóval lehetett volna lefejteni róla. És a feje, Uramisten! Hát, hogy nem emberi fej volt, az biztos! Terjedelmes volt és kerek, mint egy jól felfújt luftballon. Ebbe a félelmetes kerekségbe beleveszett az orra, a szeme mintha nem is lett volna neki és a szája is. Fülei elefántfűtekként gömbölyödtek a luftballon két oldalán. Az a képtelen feltételezés támadt bennem tőlük, hogy a füleivel ordít. A gurgulázás tovább folytatódott, sikolyokkal és üvöltéssel keveredve. Pokoli volt a hangzavar, ám én mégis, olyan

213 tisztán, mintha nem is gurgulázta volna, megértettem kétségbeesett kiáltását. Debby! Szerelmem, segíts! Amíg kiabált, luftballon-feje tovább növekedett. Mintha valaki rendületlenül fújta volna bele a levegőt. Debby... szerelmem! Aztán a legfelső lépcsőfokon álló lény összeomlott. Előbb térdre esett, a torkához kapott, majd az oldalára dőlt és legurult a lépcsőn a pezsgőző társaság lábai elé. Szemem sarkából láttam, hogy sokan a kijárat felé rohannak, néhány férfi viszont a legurult test felé ugrik, lehajolnak hozzá és matatnak rajta valamit. Azt is láttam, hogy egyikük a kezében tart egy hőmérőszerű tárgyat biztos voltam benne, hogy a mogyoróallergia kimutatására szolgáló műszert és megnézegeti. Úgy kavargott körülöttem az ünneplők tömege, mintha vad haditáncot lejtettek volna. Ott láttam köztük a kétségbeesett Mr. Wrightot, a halálra rémült Jacques Wrightot, Erica Saintfleurt, valamint Mike Longhornt, és Hank Culpeppert is. Meghalt! szállt utánam a kiáltás, amikor már az ajtónál voltam. Istenem, meghalt! Nem törődve vele, hogy kié, kiemeltem az esernyőtartóból egy esernyőt, és kiléptem vele az esőre. Kinyitottam és hazasétáltam. Útközben nem történt semmi különös velem. De nem is figyeltem semmire. Csak mentem, mentem, nem törődve vele, hogy tócsákban áll a víz az úton nem kerülgettem őket. Maggie még fenn volt, amikor beléptem az ajtón. A hallban tilt és olvasott. Jöttemre letette a könyvét és rémülten nézett rám. Jézusom, te meg hogy nézel ki? Csupa víz vagy, kisanyám. Úgy remegsz, mint a kecske farka. Mi a csoda történt veled? Ránéztem és csak annyit sikerült kipréselnem magamból, hogy Meg... halt, Maggie... Meghalt. Aztán már nem hallottam semmit. Beköszöntött a sötét, csendes éjszaka.

214 59 Arra ébredtem, hogy halkan beszélgetnek mellettem. Kinyitottam a szemem. Azonnal tudtam, hogy a saját szobámban vagyok, a saját ágyamban, s hogy Maggie és Ann Gordon a két nő, aki a száját jártatja. Mikor tudtad meg? kérdezte Maggie. Ma reggel felelte Ann Gordon. Mindenki erről beszél. Felébresszük? Összeszedtem minden erőmet, és felültem az ágyon. Nem is esett nehezemre; mintha nem is történt volna velem semmi az elmúlt éjszakán. Hogy vagy, szívem? kérdezte izgatottan Maggie. Hogy érzed magad? Megvagyok nyögtem. Mindent tudunk mondta Ann Gordon megrázva a fejét. Csak úgy repkedett körülötte hosszú, hullámos haja. Mindent tudunk, szívem. Mondd, szörnyű volt? Megpróbáltam koncentrálni. Szörnyű volt? Valóban az volt? Hát... az mondtam végül. El tudod mondani, mi történt? El tudom mondani? Nem feleltem aztán. Nem tudom elmondani. Jól van, szívem nyugtatgatott Maggie. Nem is fontos... A lépcsőn mondtam. Ott állt, és... leesett. Jól van, szívem... csak... Olyan volt a feje... mint egy szörnyé folytattam. Mintha egy képregényből lépett volna... ki. Mutattam, hogy mekkora volt az áldozat feje. Olyan... rohadtul... rohadtul... mulatságos volt. Visszahanyatlottam a párnámra, miközben megállíthatatlanul folytak a könnyek a szememből. Azt hiszem, ekkor gondoltam először rá, hogy ha egyszer elállnak, soha életemben nem fogok többé sírni. Soha, soha, soha!

215 60 Délidőben jöttek el hozzám. Csak délután lettek volna óráim, ezért jó ideig ágyban maradtam. Éppen elkészültem a toalettemmel, amikor Maggie rohant fel hozzám lélekszakadva. Debby! Debby... megint itt vannak! Kik? kérdeztem, pedig pontosan tudtam, kik jöttek hozzám látogatóba. Jöttek, mert jönniük kellett. Hát a zsaruk! Tudod, az a hajlott hátú, vörös fickó meg a hosszú. A hajlott hátú Ethan volt, a hosszú pedig Mr. Beck, a megyei seriff hivatalából. Mondd meg nekik, hogy azonnal megyek! Maggie izgatottan leviharzott a lépcsőn, jómagam pedig a semmibe meredtem. Jó lett volna, ha lett volna mellettem valaki, aki tanácsot adhatott volna. De álmaim asszonya ezúttal sem jelentkezett. Levonultam a hallba. Mr. Beck felállva üdvözölt, Ethan azonban meg sem moccant. Azt hittem, valami baja van velem, de aztán nyöszörögve megmagyarázta udvariatlansága okát. A derekam nyögte fájdalmas képpel. Kivan a derekam. Nem nekem valók már ezek az éjszakai kalandok! Ebből aztán rájöhettem, hogy ébren töltötték az éjszakát, ráadásul bizonyára jó néhányszor négykézlábra is kellett állniuk, hogy bizonyítékok után kutassanak. Mr. Beck Ethan ellentéteként vidám volt és elégedett. Úgy látszik, az a fajta volt, akit feldobnak a gyilkosságok. Megengedi, Miss O'Hara, hogy feltegyünk önnek néhány kérdést? mosolygott rám udvariasan. Hátrahajtottam a fejem egy párnára, mert éreztem, hogy nekem meg a nyakam fájdult meg. Pedig nem is szorongatta senki. Gyengéden masszírozgatni kezdtem, majd hirtelen megdermedtem. Éreztem, hogy valaki erőteljesen rányomja a kezem a nyakamra és dörzsölni kezdi vele. Mintha meg akarná mutatni, hogyan kell szakszerűen csinálni. Hirtelen lekaptam a kezem a nyakamról. A másik, a

216 láthatatlan azonban ott maradt, és folytatta, amit elkezdtem. És milyen eredménnyel! Gyorsan felengedett a görcs, és kellemes melegség öntötte el a hátam. Bocsásson meg, Miss O'Hara, hogy ismételten háborgatjuk folytatta Mr. Beck. Sajnos történt az éjszaka egy tragikus... hm... szerencsétlenség, amelynek kénytelenek vagyunk utána járni. Tudom bólintottam. Ott voltam. Értesültünk róla. Ugyanis... igyekeztünk összeírni a jelenlévőket... bár nem vagyok biztos benne, hogy mindenki felkerült-e a listánkra. A végén majd megkérem, hogy olvassa el, és ha valaki hiányozna közülük, akit ön ott látott, írja a lista végére. Oké? Bólintottam. Mr. Beck letette a listát az asztalra, és végignyújtózott kellemes karosszékében. Azt hiszem... nemigen kell ecsetelnem ön előtt, Miss O'Hara, hogy mi történt, igaz? Sajnos nem sóhajtottam. Megkérdezhetem, hogy ön hogy került oda? Egyszerűen. Meghívtak mondtam. Hm. És ki hívta meg? Mr. Jean-Luc Wright. Nem tudja véletlenül, mi a fenéért van ezeknek ilyen lehetetlen francia nevük? Úgy értem, a két testvérnek? Ezt talán az apjuktól kellene megkérdeznie feleltem. Bár... valahogy jól áll nekik. Amennyiben? Olyan... előkelő nevek. Mint ők maguk. Mr. Beck nyelt egyet. Nyilván kijelentésemmel kapcsolatban voltak bizonyos fenntartásai. Illik hozzájuk tettem még hozzá. Úgy gondolja? morogta Mr. Beck. Szóval, azt állítja, hogy Jean-Luc Wright Wright professzor fiatalabb fiáról van szó meghívta önt? Meghívott bólintottam. Eszerint jól ismerte. Dehogyis ráztam meg a fejem. Alig ismertem. És mégis meghívta egy bizalmas, családi ünnepségre? Én is furcsának tartottam mondtam. Addig meg csak

217 nem is találkoztunk. Nem sejti, hogy miért hívhatta meg? Akkor még nem sejtettem, most már viszont tudom. Be akarta jelenteni a családja tagjainak és a jelenlévőknek, hogy elvesz feleségül. Bejelentésem olyan hatást gyakorolt rájuk, mintha egy terroristacsoport hang- és fénygránátot hajított volna közénk. Kicsit megvakultak, kicsit megsüketültek, kissé pedig meg is hülyültek tőle. Igaz, nem tartott soká, de azért ez a néhány másodperc is elég volt ahhoz, hogy nyugodtan élvezhessem a láthatatlan kéz masszírozását. Mr. Beck tért előbb magához. Összehúzta a szemöldökét, és szinte ijedten nézett rám. Nagyjából ilyen ijedt volt Ethan Lord tekintete is. Ezt... mondja még egyszer, Debby! Mr. Jean-Luc Wright azért hívott meg a testvére születésnapjára, mert... feltehetően már családtagnak tekintett. Feleségül akart ugyanis venni és... ezen az estén akarta ezt közölni a meghívottakkal és... a családja többi tagjával is. Mr. Beck hitetlenkedve rázta meg a fejét. És mindezt... egyetlen találkozás után? Így történt. Párhuzamosan futott végig rajtam a pillantásuk. Megpróbáltak rájönni, hogy vajon mi lehet a varázsom, ami úgy látszik, előbb-utóbb elkap minden férfiembert a közelemben. Hogy rájöttek-e, nem tudom jó lett volna, ha rájönnek, legalább elmondták volna nekem, végül kifújták a levegőt, amit vizsgálódás közben vettek és jelentőségteljesen néztek egymásra. Maga... mivel magyarázza mindezt, Debby? Fogalmam sincs róla vontam meg a vállam. Megtetszettem neki. Valószínűleg. Különben én sem tudtam, hogy Jean-Luc be akarja jelenteni azt az izét... Nem tudta? Csak az ünnepségen tudtam meg. Odajött hozzám, megkérte a kezem, és bejelentette, hogy ha akarom, azonnal közli a jelenlévőkkel. És... maga? Szerencsére nem kellett döntenem... úgy alakultak a

218 dolgok, hogy nem kellett. Mr. Beck egyelőre még máson rágódott, így nem kérdezte meg, hogy mit jelent ez az úgy alakultak a dolgok. Hát ez érdekes... morogta. És a többiek? Úgy értem, a testvére, és az apja, Wright professzor? Megmondta nekik. Mikor? Ott, az estélyen. Eszerint addig nem tudtak róla? Nem vették komolyan a dolgot. Úgy látszik, mindkét fiú, Mr. Jean-Luc és Mr. Jacques is... kedveli a hallgatólányokat morogta. Jacques Wrightnak is egy hallgatónő, Erica Saintfleur a menyasszonya... bár ő már majdnem végzett. Mennyire ismerte ön Wright professzort, kisasszony? Semennyire mondtam. A tegnapi napig még csak nem is láttam. De tudta, kicsoda? Természetesen. A Nobel-díj kitüntetettje, bár tudomásom szerint még nem kapta meg az ezt megerősítő, hivatalos értesítést. Lehet, hogy Mr. Beck nem ezt a választ várta, de nem mutatta, hogy elégedetlen lenne vele. Ő fizikus professzor... maga pedig gyógyszerész szeretne lenni. A fiai beszéltek róla nekem mondtam, bár ez nem volt egészen igaz. Azért másítottam meg egy kicsit az igazságot, mert nem akartam másokat belekeverni a történetbe. Például Maggie-t. Tehát még csak nem is látta odáig sóhajtotta Mr. Beck és Ethanra pislantott. Ahhoz képest elég hamar megismerkedett vele. Ön alighogy megérkezett az estélyre... Wright professzor máris magához kérette. Mintha már várt volna önre. Ehhez mit szól, Debby? Valóban így történt bólintottam. Meg is lepődtem rajta... Hát még akkor, amikor ő is megkérte a kezem... Há...á...á... Erre maga? hápogta Mr. Beck. Igyekeztem elkerülni, hogy döntenem kelljen. Megpróbáltam volna úgy alakítani a dolgot, hogy hozzá se menjek, és mégis ezen az egyetemen maradhassak.

219 Közölte Wright professzorral, hogy a fia, Jean-Luc feleségül akarja venni magát, és tüstént be akarja jelenteni... Ő maga közölte vele. Erre Wright professzor begurult, mi? Csupán annyit tudok, hogy Jean-Luc és Jacques sürgősen beszélni akartak az apjukkal. Wright professzor éppen velem társalgott, amikor a fiai odajöttek hozzánk, és négyszemközti beszélgetésre hívták. Aztán? Felmentek a lépcsőn. Valószínűleg Wright professzor dolgozószobájába. Hogy ott mi történt, nem tudom előztem meg a következő kérdést, lent maradtam a hallban az ünneplők között. Egyedül? Voltak ott ismerőseim. Mr. Beck ismét gyors pillantást váltott Ethannal. Biztos voltam benne, hogy alapos munkát végeztek az éjszaka. Például? Mr. Culpepper? Igen, ő is ott volt. Csak nem akarta ő is feleségül venni magát? Nem hiszem. Akkor a lány, akivel jár, bizonyos Paula Burton, miért veszekedett magával? Hát maga ezt is tudja? fakadt ki belőlem a csodálkozás. Mr. Beck elégedetten dőlt hátra a karosszékében. Láttam rajta, legszívesebben azt felelné, hogy mi mindent tudunk, de azért szerencsére nem mondta ki. Paula azt hitte... és valószínűleg hiszi is, hogy el akarom tőle venni Hanket. Mármint Mr. Culpeppert. Na és nem akarja? Őt? kérdeztem savanyú képpel. Amikor egy Nobeldíjashoz is hozzámehetek? Ethan elvigyorodott. Ez valamelyest csökkentette a köztünk uralkodó feszültséget. Sajnos nem sokáig. Komolyan kérdeztem nézett rám Mr. Beck. Culpepper nem kérte meg a kezem, kvázi feleségül sem akar venni, viszont Paulát sem akarja. Paula azt hiszi, hogy énmiattam hidegült el tőle, tehát Culpepper mellett rám is fúj. Fúj?

220 Fúj. Csak nem fenyegette meg magát? Nincs jelentősége. Gondolja maga. Mindennek lehet jelentősége jelentette ki fölényesen. Azonkívül azt mondják, Miss Erica Saintfleurrel is beszélgetett... hm... Csak futólag. Véleménye szerint nem illek bele a Wright családba. Azt hiszi, ő is féltékeny... mondjuk, a vőlegényére? Meglehet. Na és Mike Longhorn, vele mi a helyzet? Ő is mondtam. Mit jelent ez az ő is? Ő is féltékeny? Nem lennék meglepve. Különben ő is feleségül akar venni. Ethan tenyerébe temette az arcát. Mr. Beck olyan képet vágott, mint a szomjazó teve, ha rádöbben, hogy nincs az italtartójában egy csepp víz sem. Ő is... feleségül akarja venni magát? Erről beszélek mondtam. De hát... miért? Mert le akar feküdni velem. Azt mondta. Azért még nem... Itt aztán abba is hagyta. Nyilván azt akarta mondani, hogy ezt anélkül is megtehetné, hogy feleségül vegyen, de úgy döntött, hogy jobb, ha nem feszegeti a dolgot. Más nem akarta feleségül venni? kérdezte reményvesztetten. Nem tudom. Amikor kifelé jöttem, a ruhatáros nem volt a ruhatárban. Erre Mr. Beck felnevetett. Harsogva és felszabadultan. Ethan vele nevetett. Úgy látszott, másodszor is sikerült felvidítanom őket. Persze ez a vidámság is csak rövid ideig tartott. Mr. Beck hamar felöltötte komolyabbik ábrázatát. Tudja, hogy Mr. Jean-Luc Wrightnak és a testvérének, Jacques-nak súlyos mogyoróallergiája van... illetve volt? Tudom bólintottam. Minden pillanatban veszélyben forgott az életük. Az

221 utóbbi időben már nem annyira mondtam sóhajtva. Bár a történtek nem ezt mutatják. Ezt hogy érti? kérdezte Mr. Beck. Úgy, hogy kifejlesztettek számukra egy készüléket, amely ételben-italban kimutatja a mogyoró jelenlétét. Állítólag még molekuláris mennyiségben is. Ezt tudjuk bólintott Ethan. Sajnos ez esetben a készülék nem működött. Pedig működnie kellett volna. Még az éjszaka elvégezték az ellenőrzését. Bevitettem a laboratóriumba, ahol egy szakértő megvizsgálta. Az eredmény pozitív lett. A készülék működőképes. De nem működött? Hát... nem. Valóban nem működött. És nem tudjuk, miért. Én tudom - mondtam. Miért? - hajolt előre Mr. Beck. Mert nem használták - feleltem. - Pontosabban szólva Jean-Luc nem használta. Miért nem'? Ez volt az, amire még nem volt válaszom. Nem tudom - sóhajtottam. - Pedig használnia kellett volna. Ezzel aztán el is akadtunk. Én gondolkodtam, ők pedig úgy tettek, mintha szintén gondolkodnának. A valóságban azonban inkább engem figyeltek: biztos voltam benne, hogy már korábban kimerítették ötleteik raktárát. Talán Jean-Luc úgy érezte, hogy nincs rá szüksége - találgattam. Mi is gondoltunk erre - bólintott Mr. Beck. -Csakhogy... ez sem állja meg a helyét. Jean-Luc minden esetben használta a műszert. Ezt az apjától tudjuk. Hogy viseli... a... Össze van törve mondta Ethan. Magam elé képzeltem a kecskeszakállú öregembert, de nem tudtam elképzelni, milyen lehet összetörve. Ez egyszerűen nem az ö stílusa. Úgy gondoltam, hogy meg azt is nyugodtan fogadná, ha jelentenék neki, hogy tíz perc múlva vége a világnak, amire úgy egyébként meg is van minden esélyünk. Mr. Beck igyekezett visszaterelni bennünket Jean-Luc műszeréhez.

222 A mérőműszer nála volt. tehát használhatta volna. Ám ő nem használta. Azt kellene kiderítenünk, hogy miért Eszerint mégiscsak ennie vagy innia kellett valamit. Hát éppen ez az mondta Ethan. Hogy nincs semmi nyoma annak, hogy evett volna valamit. És nem is ivott mást, csak egy kis pezsgőt. Szemtanúk szerint azt is megvizsgálta a műszerével. Hátha belecsempészte valaki a mogyoró micsodát... Ez sem megy, Miss O'Hara rázta meg a fejét a seriffhivatal kiváló munkatársa. Valamennyi üveget és poharat megvizsgáltattam. Egyetlen egyen sem mutatható ki semmi, ami a mogyoróallergiát okozhatta volna. Hátha valaki... eltűntette a nyomokat. Igen, ez lehetséges morogta Mr. Beck. Ez lehetséges. Úgy nézett rám, hogy biztos voltam benne: arra gondol, hogy ezt akár én is megtehettem volna. A szervezetében azonban... megtalálták azokat a fehérjéket, amelyek a mérgezést okozták. Ez pedig azt jelenti, hogy a méreg mégiscsak bejutott valahogy a vérébe. De nem étellel és nem itallal. Hosszasabban is magyarázgathatnám, hogy miből jutottak a szakemberek erre a következtetésre... El tudom képzelni nyögtem. Kissé elsápadtam, és liftezni is kezdett a gyomrom. Megpróbáltam erőt venni magamon: csak reménykedhettem benne, hogy nem vették észre felindulásomat. Nem könnyű rezzenetlen arccal, hidegen tudomásul vennünk, hogy az a férfi, aki alig néhány órája még olyannyira élő és eleven volt, hogy feleségül kért, sőt be is akarta jelenteni az ünnepség résztvevőinek az eljegyzésünket, most halott, és már fel is boncolták. Valami baj van? kérdezte felvonva a szemöldökét Mr. Beck. Úgy látszik, mégsem sikerült tökéletesen elrejtenem előle a kiborulásomat. Semmi ráztam meg a fejem. Csak valahogy... hozzászoktam már az élő Jean-Luc-höz. Furcsa, hogy most mint halottról beszélünk róla. Mr. Beck bólintott. A mi gyakorlatunkban sokszor előfordul, Miss O'Hara. Összefoglalva a tényeket: Mr. Jean-Luc Wright heveny

223 mogyoróallergia áldozata lett. A mogyoró ismeretlen módon jutott be a szervezetébe. Nem valószínű, hogy elmulasztotta volna ételét-italát ellenőrizni, ezt a boncolási eredmények is alátámasztják. Jó okunk van feltételezni, hogy Mr. Jean-Luc Wrightot meggyilkolták. Nemcsak nekik, nekem is jó okom volt feltételezni ugyanezt. És abban is hasonlítottunk egymásra, hogy nekem sem volt még értékelhető ötletem azzal kapcsolatban, hogy hogyan tehették. Embereink alaposan megvizsgálták Mr. Jean-Luc... holttestét ismételte meg Mr. Beck. De nem találtak rajta gyanús nyomot. Valahogy csak be kellett jutnia a mogyorónak a szervezetébe! Ezt mondjuk mi is. S mivel erre a kérdésre momentán nem tudunk válaszolni, koncentráljunk inkább arra, hogy kinek állhatott szándékában megölni Jean-Luc-öt. Ebben számítunk elsősorban az ön segítségére, Miss O'Hara. Hogy valóban számítottak-e a segítségemre, nem tudom, de hogy engem is meggyanúsítottak, s mint lehetséges elkövetőt éppen kihallgatnak ehhez kétség sem fért. Ön szerint kinek állhatott érdekében Mr. Wright meggyilkolása? Arra gondolnak, hogy nekem? Szemem sarkából láttam, hogy Ethan mélyen lehajtja a fejét, mint aki nem ért egyet a feltételezéssel. Konkrétan még nem gondoltam erre hazudta a szemembe Mr. Beck, de ha már itt tartunk... ki tudja? Talán önnek is lett volna oka rá. Igazán? És miért? Mr. Beck felvonta a vállát. Tegyük fel... csak tegyük fel, hogy Mr. Jean-Luc Wright üldözte önt a szerelmével... s ez a szerelem önnek valamiért igen kellemetlen volt. Bizonyára tudomást szerzett róla, hogy Mr. Jean-Luc mogyoróallergiás, és ezért... hm... Megöltem? Tegyük fel. Hogyan? Hát ha valóban így történt, akkor önnek tudnia kell.

224 De egyáltalán nem így történt! kiáltottam rá dühösen. Akkor hogyan?! csapott le rám Beck. Gőzöm sincs róla vonultam vissza. Valóban nem akartam hozzámenni, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is öltem volna. Mifelénk a lányok inkább kikosarazzák a kérőiket, mintsem megölnék őket. Mr. Beck rezzenéstelen tekintettel nézett rám. De megölhette más is. Talán az ön tudtával és engedélyével, hogy ne mondjam, biztatására. Nem voltam nyeretlen kétéves, pontosan tudtam, mire gondol. Eszerint az apjával, Wright professzorral együtt öltük volna meg? Például. Tegyük fel, ön megígérte a professzornak, hogy hozzámegy feleségül. Elvégre Wright professzor, bár már nem húszéves, egészen jó partinak számít. Elismert tudós, közéleti ember, ráadásul jelentős vagyonnal is rendelkezik, ön pedig egy reprezentatív kinézetű, fiatal, életvidám hölgy. Kölcsönös érdekek. Érti? Nem egészen mondtam. Nézze, Miss O'Hara, mióta világ a világ, a feleségek sokat ronthatnak vagy javíthatnak férjük megítélésén. Egy csinos, eszes feleség azt is elérhetővé teheti a férje számára, amit az egyébként képtelen lenne elérni. Például mit? Csak általában mondom. Wright professzor okos ember és éppen olyan feleségre lenne szüksége, mint ön. Márpedig a házasságuk útjában ott állt Jean-Luc, a saját fia. Talán még meg is akadályozhatta volna. Nem tudom, hogy mivel, de a fiúk általában sokat tudnak az apjukról. Ezért az ön kérője akár úgy is határozhatott, hogy eltakarítja az útjából a saját fiát. Ön feltételezi Wright professzorról, hogy megöli a fiát csak azért, hogy megkaphasson engem? Miért ne? Bár ez előbb nem kifejezetten erre céloztam. Ön mellett azt a lehetőséget is a magáénak akarta tudni, amit ön jelenthetett volna számára. És... hogy ölte volna meg Jean-Luc-öt? Ezt még nem tudom. Együtt éltek, ismerték egymás szokásait és a gyengéit is. Megölhette például úgy is, hogy

225 mérget öntött a fogmosó vízébe. Maga azt hiszi, hogy Jean-Luc az ünnepség kellős közepén elment fogat mosni? Nem tudom sóhajtotta Mr. Beck. Ez is egy lehetőség. De ne ragadjunk meg itt! Megölhette más is. Például a testvére? Ha már a galád családnál tartunk, ne hagyja ki Jacques-ot se! Rá is gondoltam. De neki nem volt oka rá. Hacsak valami rejtett okot nem tételezünk fel. Aztán megölhette Mike Longhorn is, aki ugyancsak magába van esve. Lassan, de biztosan, elkezdett fájni a fejem. Vége a felsorolásnak? Egyelőre igen sóhajtotta Mr. Beck. Azt kellene megtudnunk méghozzá minél gyorsabban, hogy vajon... hogyan jutott be a méreg Jean-Luc szervezetébe? Úgy gondolom, ez az eset sokkal bonyolultabb annál, mint amilyennek első látásra kinéz. Ja, és ne feledkezzünk meg a riporternő haláláról sem. Őt is a mogyoróallergia vitte sírba. Ez az elátkozott allergia! Mintha mindketten megfeledkezni látszottak volna arról, hogy Lucy Shepherd is halott, és hogy korábban engem is meg akartak ölni. Pedig akkor még nem is ismertem a Wright családot. Ez egy csődtömeg, Miss O'Hara sóhajtotta Mr. Beck. És mi is azok vagyunk. Egyelőre nincs egyetlen használható ötletünk sem, hogy mit kellene csinálnunk. Részvevő arcot vágtam, pedig biztos voltam benne, hogy ötletük van bőven, csak egyelőre még akárhogy is próbálkoznak, képtelenek összerakni a történet szétszóródott mozaikkockáit. Itt az ideje, hogy elkezdjem én is összerakni őket. 61 Másnap kezdett a házunk búcsújáróhellyé változni. Sorba jöttek az ismerőseim, hogy a részvétükről biztosítsanak. Ettől aztán kezdtem begurulni. Semmi okom nem volt eddig, hogy

226 haragudjak Jean-Luc-re elvégre csak feleségül akart venni, most azonban, hogy mindenki úgy tekintett rám, mintha az özvegye lennék, hát ez lassan az idegeimre ment. Még a lakótársaimat is alaposan le kellett teremtenem. Rájuk kiabáltam, hogy hagyják a fenébe a hülyéskedést, nem vagyok senkije az áldozatnak, ha ki akarják nyilvánítani a részvétüket, akkor inkább az apjának tegyék. Ő mégiscsak a fiát veszítette el. Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy talán ő is gyilkolta meg. Ki tudja, mi hangzott el azon a megbeszélésen, ami a professzor szobájában történt, amíg én magamra maradva álldogáltam a meghívottak tömegében. Délután Jacques jött el hozzám. Az ő látogatására nemigen számítottam, ezért alaposan meg is lepődtem. Bejött a hallba, letette a kalapját, és óvatosan leereszkedett heverőre. Semmi nem utalt rajta a gyászára, nem számítva két fekete karikát a szeme alatt. Bocsánatot kell kérnem öntől, Miss O'Hara... kezdte. A család nevében. Ön rendkívül kínos helyzetbe került, egyrészt az öcsém, másrészt pedig az apám miatt. Ezért bármilyen jóvátételt, kárpótlást, vagy... bármit... Elkaptam a karját, és megszorítottam. Maga szerint mi történt, Jacques? Jacques megsimogatta szép, szőke bajuszát. Már korábban is feltűnt a hasonlóság a két Wright fiú között; ezúttal a fény és az árnyékok játéka még nyilvánvalóbbá tette, hogy testvérek. Sőt akár ikertestvérek is lehettek volna. Őszintén szólva... nem tudom, Miss O'Hara. Debby emlékeztettem. Ó, igen sóhajtotta. Őszintén szólva, nem tudom, mi történt, Debby. Az az igazság, hogy Jean-Luc már néhány nappal ezelőtt közölte velem, hogy ő és maga... szóval tudja. Hogy össze akarunk házasodni? Hogy ő el akarja venni magát. Anélkül, hogy ön tudna róla. Megpróbáltam megértetni vele, hogy ehhez az ön beleegyezése is szükséges. Megértette? Úgy tűnt, bár Jean-Luc-ön nem volt mindig könnyű eligazodni. Mit tett volna ön, ha... igent mondtam volna? Jacques

227 Wright megvonta a vállát. Semmit. Tudomásul vettem volna. És ahhoz mit szólt, hogy az ön apja is el akar venni feleségül? Dühös lettem mondta Jacques. Méghozzá éktelenül dühös. Jean-Luc miatt? Több oka is volt, Debby. Részben, hogy maguk nem illenek össze. Nem hiszem, hogy ezt bővebben is magyarázgatnom kellene. Csak rá kell nézni magukra. Volt már rá példa, hogy ekkora korkülönbséggel is jól működött a házasság. Csakhogy én ismerem az apámat. Maga nem bírta volna ki mellette. Elsősorban maga miatt... akartam lebeszélni, hogy hozzámenjen. Maga komolyan gondolta, hogy én beleegyeznék? Abban a szituációban igen. Mit gondolt, mi történik akkor, ha Jean-Luc megtudja, hogy helyette az apjához megyek feleségül? Ez volt a másik, ami miatt kiborultam. Féltettem Jean- Luc-öt. Már akkor is szörnyen kikészült, amikor Burt öngyilkos lett. Nagyon közeli... hm... barátok voltak. Ki is az a Burt? Bocsánat, azt hittem már beszéltem róla. Burt Saintfleur, menyasszonyom bátyja, apám asszisztense volt... nagyon tehetséges fizikus. Az egész család szerette, még apám is felnézett rá, pedig ő aztán... Azt hiszem, Jean-Luc állt legközelebb hozzá. Rettenetesen kiborította a halála. Hogy is halt meg? ráncoltam össze a homlokom. Öngyilkos lett. Beszedett egy csomó gyógyszert. Miért is? Nem tudja senki. Állítólag szerelmi bánatában. Azt rebesgették, hogy férjes asszonyt szeretett, aztán a férj rájött a dologra és... tovább már nem tudom. A zsaruk sem nyomoztak ki semmit, pedig hosszú ideig keresték a fantom asszonyt. Annak a panziónak a tulajdonosa szerint, amelyben megtalálták Burt holttestét, Burt egyedül járt oda. Soha nem volt vele senki. Pedig gyakran hosszú ideig tartózkodott ott. A bérbeadónak fogalma sem volt róla, mit csinál, de őszintén szólva nem is igen érdekelte. Burt semmi olyasmit nem tett,

228 ami kellemetlen lett volna. Lehet, hogy csak gondolkodni járt oda. Azt hinné az ember, hogy ilyen esetben... mármint, ha valaki pihentetni akarja az eszét, inkább kirándulni megy a zöldbe, semmint hogy bezárkózzék négy fal közé. Hát... nem tudom, Debby. Embere válogatja. Maga tudta, hogy Jean-Luc bejár a városba? Tudtam bólintott Jacques Wright. Nem kérdezte meg, hogy mit keres ott? Ez nem illett volna. Úgy gondoltam, ebből elég is ennyi. Mit csinál most az apja? kérdeztem. Jacques felkapta a fejét. Tessék?! Hogy az apám? Ja, hát... gyászolja a testvéremet. Elárulná nekem, hogy mi történt önök között akkor este az emeleten? Amikor felhívta az apját a szobájába? Jacques habozott. Felkészültem rá, hogy feláll, és válasz nélkül távozik. Sőt még arra is, hogy esetleg rám förmed, hogy mi közöm hozzá. Jacques azonban nem ezt tette. Tulajdonképpen nem tett semmit. Hallgatott, majd megvonta a vállát. Úgy gondoltam, sürgősen beszélnünk kell, mielőtt kitörne a botrány. És pont az én születésnapomon. Botrány? Hát persze bólintott. Képzelje csak el, hogy az apám egyszer csak kiáll a meghívottak elé, és közli, hogy megnősül, satöbbi. Amikor Jean-Luc is pont erre készült ugyanazzal a hm... nővel. Bármelyikük is tette volna meg a első lépést... botrány kerekedett volna belőle. És az most éppen nem hiányzik nekünk. Most? Úgy értem, hogy a Nobel-díj odaítélése előtt. Valójában még nem döntöttek ugyanis. Jók az esélyeink, de egy ilyen botrány... nem billentette volna az apám felé a mérleg nyelvét. Értem bólintottam. És mi történt ezen a megbeszélésen? Hát... az apám lehülyézte Jean-Luc-öt. Azt mondta neki, hogy ne gyerekeskedjék... ő veszi el magát, és kész. Jean-Luc keressen magának mást. Maga az ő... izé, zsákmánya.

229 Ezt mondta? Láttam rajta, sajnálja, hogy kicsúszott a száján a szó. Mivel visszatuszkolni már nem lehetett, hallgatott, mint a kuka béka a fűben. Mit csinált erre Jean-Luc? Kirohant. Hova? Ki a szobából. Konkrétan? Alighanem kiment valamelyik erkélyre. Sőt ki is ment. Láttam ugyanis. De ezt maga is jól tudja. Micsodát? lepődtem meg. Hogy kint volt az erkélyen. Utána mentem, mert attól tartottam, hogy a végén még valami marhaságot követ el. Mindig is tisztelte apánkat, soha nem mondott ellent neki, attól tartottam, hogy ellentmondani most sem mer ugyan, de valami végzetes ostobasággal próbálkozik. Leugrik például az erkélyről? Például igen. De ezt maga... Igen? Jól tudja ezt, Debby. Honnan tudnám? hökkentem meg. Mert maga is ott volt vele mondta. Láttam. Olyannyira paff lettem a meglepetéstől, hogy alig tudtam megszólalni. Maga látott vele... az erkélyen? Láttam, Debby. Biztos, hogy én voltam az? Biztos, hogy engem látott? Jacques megsimogatta a bajuszát. Majdnem biztos vagyok benne. Ott állt mellette és... vigasztalta. Feltehetően. Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy téved? Hogy nem én voltam az. Jacques bólintott. Ha ön mondja, Debby, kénytelen vagyok elhinni. Az az igazság, hogy valóban nem az arcát és az alakját... illetve a ruháját is csak homályosan. De valahogy... mégis biztos voltam benne, hogy csak ön lehet. Ezután? Bizonyos idő elteltével... felbukkant a folyosón, és én...

230 megrémültem tőle. Még sosem láttam ilyennek. Azonnal tudtam, hogy meg fog halni. Aki így néz ki a mogyorótól, annak nincs esélye az életbenmaradásra. Mit gondol, mi történhetett vele?? Jacques Wright összekulcsolta az ölében a kezét. Nem tudom, Debby. Már jó ideje ezen töröm a fejem. Nála volt a készüléke, és... én aztán jól tudom, hogy egy babszemet sem evett volna meg, és egy kortyot sem ivott volna anélkül, hogy ne vizsgálta volna meg a műszerrel. És ott volt a zsebében... Amint tudom... nem találtak semmit a szervezetében, ami a mogyorómérget tartalmazta volna... és mégis belekerült valahogy. És miért, miért, miért? Miért ölték volna meg? Miért? Kinek lehetett oka rá? kérdeztem. Jacques felvette a kalapját, és lassan felemelkedett. Az... apámra gondol? Nem feltétlenül mondtam. Pedig neki talán... lett volna oka rá. De jegyezzen meg valamit, Debby! Lehet, hogy az apám nem hiba nélküli, de nem gyilkos. És soha nem ölné meg a saját fiát. Meghajolt, és anélkül, hogy megvárta volna, amíg felállok, hogy kikísérhessem, három nagy lépéssel az ajtónál termett, és elhagyta a házat. 62 Sajnáltam, hogy még azelőtt lelépett, hogy egyebet is megtudhattam volna tőle. Például azt, hogy volt-e az apjának, vagy Jean-Luc-nek valami köze Lucy Shepherdhez és Ruth Websterhez? Mert hogy Jean-Luc meggyilkolása valamilyen módon összefügg a másik kettő halálával és az én megtámadtatásommal, ahhoz kétség sem férhet. Néhány perc múlva megbizonyosodhattam róla, hogy telepatikus képességekkel rendelkezem. Éppen arra gondoltam, hogy szükségem lenne egy kis segítségre még álmaim asszonyának a támogatását is elfogadtam volna, csakhogy neki esze ágában sem volt megjelenni előttem ezért Zsiráfra

231 gondoltam. Sajnos sikerült szegényt az utóbbi időben alaposan elriasztani magamtól... Itt az ideje, hogy felvegyem vele a kapcsolatot. Már a kezemben volt a telefon, hogy felhívjam, ám akkor megkopogtatták odakint az ajtót. Zsebre vágtam a telefont, és az ajtóhoz sétáltam. Természetesen Zsiráf állt odakint, kalapjáról rázogatva le a vizet. Széles karimájú, szürke sombrerója volt, amely odahaza még csak-csak elment valahogy, itt viszont eléggé hülyén nézett ki benne. Kitártam előtte az ajtót, és rámosolyogtam. Azt hittem, a régi a mosolyom, Zsiráf azonban meghökkent tőle. Szervusz, Debby mondta aztán riadt hangon. Én csak... Gyere be, Morgan hívtam félreállva az útjából. Hogy vagy? Morgan belépett, és ismét lerázta a vizet a kalapjáról. Én jól... na és te? Elvettem tőle a kalapot, és felakasztottam a ruhafogasra. Ülj le, Morgan. Zsiráf leült a sezlonra, és megpróbálta maga alá igazgatni a lábait. Nem... zavarok? kérdezte aztán, még mindig riadtan. Dehogyis mondtam. Örülök, hogy jöttél. Én csak... azért... azt szerettem volna... hogy ha netalántán... Csak nem akarod megkérni a kezem? Erre úgy megrémült, hogy megmozdította a lábát. Ettől a kanapé előtt álló asztalka megemelkedett, és a rajta álló metszett üveg virágváza hanyatt vágta magát. Mielőtt még lepottyanhatott volna a szőnyegre, sikerült elkapnom a levegőben. A fenébe is... motyogta. Valahogy... még jó, hogy nem törött el. Én csak azért jöttem... és ne izélj, Debby. Tudod, hogy én... mindig veled érzek és... én bármikor feleségül veszlek, ha kifejezetten ezt kéred tőlem... bár őszintén szólva adtam volna magamnak még egy kis haladékot. Ne izgulj, Morgan nevettem el magam. Nem akarom a nyakadba varrni magam. És a gyerekemet sem akarom a nevedre vetetni. Neked gyereked lesz, Debby? kérdezte elsápadva. Egy frászt! vigyorogtam rá. Csak a lányok ilyenkor

232 szokták megkérni a legjobb barátjukat, hogy hozzon értük egy kis áldozatot, és vegye el őket feleségül, hogy a gyereknek neve legyen. Bár manapság ez már nem olyan lényeges. Szóval, nyugodj meg, Morgan, nem utazom rád. Különben valóban jó, hogy jöttél, ha nem jöttél volna, én mentem volna el hozzád. Az a helyzet ugyanis, hogy a segítségedet szeretném kérni. Hát... ha tudok, segítek, Debby. Különben... igaz, hogy a Nobel-díj várományosa, Wright professzor feleségül akar venni? Igaz bólintottam. A fenébe is... remélem, nem mész hozzá? Úgy tűnik, hogy nem. Mert, ha mégiscsak... ezen múlik a jövőd, vagy ilyesmi... akkor azért... itt vagyok én. A szívembe vésem ígértem. De nem hiszem, hogy szükség lenne rá. És az is igaz, hogy Jean-Luc Wright is el akart venni úgyszintén... feleségül? Ez is igaz. Azt mondják, hogy Mike Longhorn is teljesen beléd van zuhanva... Ez is igaz. És Hank Culpepper? Nem akarok dicsekedni vele, de ő is. Morgan megcsóválta a fejét. És ezt mind... az az asszony csinálja? Miféle asszony? hökkentem meg. Tudod jól, Debby, hogy kire gondolok. Az az asszony, tudod, aki még otthon segített neked, azaz nekünk... Az a kísértet asszony... Nem tudom, Morgan. Azóta nem látogatott meg. Lehet, hogy nem is létezik, csak én gondoltam, hogy igen hazudtam. Ez nem lehet igaz, Debby. Elvégre én is láttam. Azt hiszem valamennyien csak... azért láttuk, mert látni akartuk. Hát... lehetséges. Azt mondtad... azt szeretned, ha segítenék neked. Éppen ezért jöttem. Elvégre régi ismerősök

233 vagyunk, sok minden összeköt bennünket... Értesz te a részecskefizikához, Morgan? Zsiráf eltátotta a száját. A részecske... fizikához? Hát... nem. Egyáltalán nem. De a lakótársaim egyike... Alex... ő nagyon is ért. Ő kell nekem! mondtam határozottan. Hogyhogy ő kell? Ne aggódj, nem akarom elvetetni magam vele. Éppen csak meg szeretnék ismerkedni Wright professzor munkásságával. Mi a fenéért? tört ki belőle. Meglepném valamivel a születésnapjára mondtam. Ha már nem megyek hozzá feleségül... el szeretnék dicsekedni vele, hogy nagyra értékelem az elméleteit. Ezért kellene nekem valaki, aki megmagyaráz bizonyos dolgokat. Jól van bólintott Zsiráf. Ha csak erről van szó, beszélek Voroncovval. Azonkívül... komolyan vehetem, hogy mindenben számíthatok rád? Hát persze csattant fel némiképpen megütődve Zsiráf. Azt hiszed, hogy csak úgy a levegőbe beszélek? Akkor jó. Ugyanis hamarosan dolgunk akad, Morgan mosolyogtam. Zsiráf megvakargatta az orra hegyét. És... mi lenne az, Debby? Csak azért kérdezem, hogy időben felkészülhessek rá. Tényleg tudni akarod? kérdeztem. Persze hogy tudni akarom! türelmetlenkedett. Rendben, Morgan nyugtattam meg. Nos, hát az a helyzet, hogy betörünk valahova. De előbb meg kellene szerezned annak a kis panziónak a címét, ahol Erica bátyja öngyilkos lett. Ezenkívül van stukkerod? Már hogy lenne? hökkent meg többedszerre Morgan. Pedig jó lenne, ha lenne. Felágaskodtam, csókot nyomtam a homlokára, és kitoltam az ajtón. Csak amikor már messze járt, akkor vettem észre, hogy ott felejtette a kalapját a fogason.

234 63 Aztán sorban jöttek a többiek is. Mintha megbeszélték volna, hogy mindannyian eljönnek hozzám, akik valamelyest is érintettek az ügyben. Mármint Jean-Luc halálának az ügyében. Mintha valóban a fizikus özvegye lettem volna. Elsőnek Zsiráf után Erica Saintfleur tette tiszteletét nálam. Mivel Maggie és Ann Gordon is itthon voltak, nem a hallban, hanem a szobámban ültettem le. Erica körülnézett, és beleült az egyetlen kényelmes karosszékembe. Nem baj, ha ideülök? Fáj a lábam, vagy mi a szösz. Ha lépek egyet, belehasít a bokámba a fájdalom. Lehet, hogy az éjszaka zűrzavarában rántottam meg. Szóval, Debby, azért jöttem, hogy... Ha ki akarod fejezni a részvétedet, felpofozlak figyelmeztettem. Erica biccentett. Nem kondoleálni akarok, csupán azért jöttem, hogy elnézést kérjek tőled, amiért... szóval, a viselkedésemért. Az utóbbi időben nem úgy bántam veled, ahogy az elvárható lett volna. Nagyon sajnálom. Csupán annyit szeretnék felhozni a védelmemre, hogy én magam is feszült idegállapotban voltam. Az a két gyilkosság, amit röviddel ezelőtt elkövettek... kicsit kibillentett a lelki egyensúlyomból. Főleg Lucy halála döbbentett meg. Ha valaki hosszú ideig él valakivel, sokkal intenzívebben érzi a hiányát. Elúsztak a szavai a fülem mellett. Majd mintha valaki visszacsavarta volna egy régi magnetofon orsóját, ismét ott szálldostak a szavak a szobában. Ha valaki hosszú ideig él valakivel... Ezt hogy érted? fogtam meg a kezét. Erica rám meredt. Mit hogy értek? Hát, hogy valaki hosszú ideig él valakivel? Lucyra céloztam. Rám nézett, aztán hirtelen felnevetett. Ó, hát nem! Azt akartam mindössze mondani vele, hogy Lucy és én sokáig lakótársak voltunk. Csak egy évvel ezelőtt

235 váltunk el egymástól... és kizárólag technikai okokból. Az az igazság, hogy külön emeletre volt szükségem... Lucy túlságosan is izgő-mozgó alkat ahhoz, hogy nyugodtan lehetne tanulni mellette. Csak nem hitted azt, hogy volt valami közöttünk? Hogy ő és én... Nem, Debby, mindketten a fiúkat kedveljük. Csupán barátnők voltunk és együtt laktunk. Iszonyúan megrázott a halála. Részben ez volt az oka, hogy néha, hm... udvariatlan voltam veled, és olyanokat mondtam, amiket nem kellett volna. Sokszor kellemetlenkedtem neked; most már nagyon sajnálom, Debby! Nem is emlékszem rá, mire célzol. Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod, sajnos én mindenre emlékszem. Azt mondtam például, hogy te nem illesz a Wright családba, pedig miért ne illenél bele? Ha nem is az első hajóval jöttetek Amerikába, azért neked ugyanolyan jogaid vannak, mint másnak. Nagyon ki vagy borulva? Mit mondhattam volna erre? A történteknek megfelelően bólintottam. Nem jobban, mint bárki lenne a helyemben. Nem vert a földhöz Jean-Luc halála? Mit feleljek erre, hogy ne véld kegyeletsértésnek? Én azt az embert, Jean-Luc-öt, egyáltalán nem is ismertem. Életemben kétszer találkoztam vele, ha jól emlékszem. Semmit nem éreztem iránta, az égvilágon semmit. És az idegesít igazán, hogy mindenki kezd az özvegyeként kezelni. Semmi közöm Jean-Luc-höz, Erica! Erica Saintfleur megsimogatta a karom. Persze hogy nincs, Debby! Sajnálom, hogy így alakult a kettőtök kapcsolata. Nagyon sajnálom. Tartott egy kis szünetet, aztán mélyet sóhajtott. Meg szeretnélek kérni valamire, Debby! Ó, hát végül mégiscsak kibújik a szeg a zsákból! gondoltam. Más ok vezette hozzám, nem az, hogy elnézést kérjen tőlem. Az a helyzet kezdte habozva, hogy Wright professzor, jövendő apósom... meg szeretne látogatni. Vagy ha neked kényelmesebb, arra kér, hogy menj el hozzá. Már csak az hiányzott, semmi más. Mi a csodát akarhat még tőlem? nyögtem. Nem

236 találod ki? Nem kellett kitalálnom, már régóta sejtettem, hogy miről lehet szó. Jobb, ha te mondod el. Hátha én rosszabbra gondolok Erika mosolygott. Hát, hogy rossz-e vagy sem, azt neked kell eldöntened. Mindenesetre Emanuel a haláleset ellenére sem változtatja meg a szándékát. Feleségül akar venni, téged, Debby! Kénytelen voltam leülni az ágyam szélére. Lelkem mélyén sejtettem ugyan, hogy a fia halála miatt nem fogja megmásítani az elhatározását... de most, hogy hivatalosan is értesültem róla, mégiscsak megremegett a lábam. Majd beszélek... vele ígértem. Erica felállt, és csípőre tette a kezét. Tégy belátásod szerint, Debby. Én mindenesetre boldog lennék, ha rokonok lehetnénk. Az ajtó felé indult, majd megtorpant, és visszafordult felém. Kérdeznék valamit, szívem. Ha nem akarsz, ne válaszolj rá. Tudod, hogy mindenféle mendemondák keringenek rólad? Mendemondák? hökkentem meg. Csak nem azt terjesztik, hogy inkább megöltem Jean-Luc-öt, csak hogy ne kelljen hozzámennem? Ó, nem erről van szó. Valaki azt mesélte, hogy te... ne haragudj meg érte, nem én állítom, csupán csak kíváncsi vagyok az igazságra, szóval... azt beszélik, hogy természetfeletti képességekkel rendelkezel. Igaz ez? Az a kérdés, hogy mit nevezünk természetfelettinek tértem ki a válasz elől. Állítólag képes vagy kapcsolatot teremteni a szellemvilággal. Nem olyan nagy dolog az mondtam. Bármelyik vudu mama képes rá. Eszerint te is. Azt is mondják, hogy... egyes esetekben képes vagy magad elé képzelni bizonyos eseményeket, amelyek a múltban történtek, és amelyeknél ott sem voltál. Ez is igaz? És ha igen? Ez annyit jelentene, hogy meg tudod mondani, ki volt például egy gyilkosság elkövetője?

237 Azért ez nem olyan egyszerű mosolyogtam. Bár néha valóban történik ez-az velem, ami másokkal nem szokott. Elméletileg azt is ki tudod deríteni, hogy ki ölte meg Jean- Luc-öt, ha egyáltalán gyilkosság történt? Elméletileg igen. A gyakorlatban azonban nem mindig sikerül. De azért van esélyed rá? Talán. Nem tudom. Miért kérdezed? Mert... szeretném én is tudni. Jacques érdekében. Egyszerre megértettem mindent. Attól tart, hogy ha valóban gyilkosság történt, akkor esetleg a vőlegénye lesz a következő áldozat. Megígérem, hogy ha megtudok valamit, azonnal közlöm veled. Erika megkönnyebbülten felsóhajtott. Köszönöm, Debby. Ami pedig Wright professzort illeti, tégy belátásod szerint. Még egyszer bocsánatot kérek... És még valamit... Szerinted Jean-Luc valóban gyilkosság áldozata lett, vagy csupán véletlen baleset történt? Azt hiszem, megölték mondtam. Apropó, valaki azt állította, hogy látta, amint Jean-Luc röviddel a halála előtt az első emeleti erkélyen beszélgetett valakivel... egy lánnyal. Nem te voltál az? Erica elgondolkodott, majd határozottan megrázta a fejét. Tegnap éjszaka egyáltalán nem is voltam kint az erkélyen. De talán Paula... mintha őt láttam volna. Nem sok időm maradt, hogy a fejemet törjem. Alighogy kiengedtem az ajtón, máris újabb látogatóm akadt. Mike Longhorn. 64 Halk és töredezett volt a hangja. Nem tudom, hogy a szégyen torzította-e el, de egyáltalán nem olyan volt, mint amilyet megszoktam tőle. Bejöhetek, Debby? Csak egy lépésnyire. Egészen bejöhetsz mondtam. Sőt le is ülhetsz.

238 Én inkább csak... itt állnék. Átlépte a küszöböt, és megállt velem szemben. Tényleg nem akarsz beljebb jönni? kérdeztem. Jobb lenne, ha most... Ahogy akarod, Mike bólintottam. Tehát? Mike rám nézett. Nemcsak a hangját változtatta meg az elmúlt éjszaka, hanem az arcát is. Duzzadt volt, s mintha könnyek nyomait láttam volna a szeme körül. Maga a szeme pedig vörösben játszott, mintha csilipaprika potyogott volna bele. Megköszörülte a torkát, és lehajtotta a fejét. Csak azt szeretném mondani, Debby, hogy... mélységesen sajnálom, ami az éjszaka történt. Erre nincs magyarázat és mentség sincs. Az a valaki, aki bizonyos... hm... dolgokat mondott neked, és... elképesztően tapló módon viselkedett, az nem én voltam. Illetve... én voltam, csak mégsem én. Nem találok magyarázatot rá, hogy mi történhetett velem. Mélységesen sajnálom... de sajnos még az alkoholra sem foghatom, hiszen csupán pár pohárka pezsgőt ittam... Ha hívő lennék, azt mondanám, hogy az ördög bújt belém. Hát, ha valakibe belebújt, akkor az én voltam. Éreztem, hogy ismeretlen erő arra késztet: kínozzam meg Mike-ot mielőtt elküldeném. Visszavonsz mindent, amit akkor mondtál? Természetesen felelte Mike. Ha ez egyáltalán számít valamit. Eszerint már nem is tetszem neked? Mike megdöbbenve kapta fel a fejét. Hogy... mit mondasz? Jaj, istenem, dehogy! Én csak azt vonom vissza, illetve nagyon sajnálom... Már nem is kellenék neked? Nem akarsz lefeküdni velem? Istenem, Debby, én nem is tudom... És mar feleségül sem vennél? Debby, kérlek, én... mit válaszoljak erre? Természetesen vállalom minden szavam... csak éppen... most komolyan mondod? Nem kellek már neked, Mike Longhorn? Kidüllesztettem a mellem, és látványosan megsimogattam.

239 Eszerint hazudtál nekem? Mike Longhorn letérdelt előttem, és megpróbálta átkarolni a lábam. Debby, Debby, jóságos ég, én annyira szeretlek, hogy mindent megtennék érted... mindent! Érted? Felhúztam a padlóról és kiráncigáltam a szabadba. Menj a fenébe, Mike Longhorn! Az ilyen fickóknak csak a szájuk nagy... Becsaptam az ajtót. Mintha halk nevetést hallottam volna. Hiába forogtam körbe a hallban, nem láttam senkit. Talán bennem nevetett valaki. 65 A legutolsó látogatóm ezen a kora délutánon Hank Culpepper volt. Ő aztán valóban másnaposan nézett ki. Vörös volt a szeme, ráncos a képe, s az illata sem volt valami biztató. Hátra is rántottam a fejem, amikor rám mosolygott. Annyira azért nem volt másnapos, hogy ne vette volna észre. Büdös vagyok, mi? kérdezte mar a kanapén ülve. Pedig négyszer mostam fogat. Azt hittem, már elkopik a kefém. Hogy rövidre fogjam a látogatását, azonnal elébe vágtam a szövegének. Bocsánatot akarsz kérni? Culpepper megvakarta a feje búbját. Muszáj mondta. Muszáj? hökkentem meg. Miért lenne az? Paula meghagyta, hogy kérjek elnézést tőled. Igazán? És miért? Culpepper tovább vakargatta a fejét. Hát ezt... pontosan én sem tudom. Amikor megkérdeztem tőle, azt felelte, hogy rohadtul viselkedtem veled. Olyanokat mondtam, hogy... az elképesztő. Nem emlékszem rá mondtam. Az a baj, hogy én sem. Egyetlen szóra sem emlékszem, Debby. Sajnos sok pezsgőt ittam, és némelyikbe még egy kis

240 whiskyt is öntöttem, sikerült rendesen kiütnöm magam. Totál filmszakadás. Reggel alig tudtam lábra állni, és még mindig nem tudom néha, hogy hol vagyok. Most például hol vagyok? A házunkban, Hank. És ha megkérhetnélek, menj szépen haza. Nem mondtál semmi olyat, ami miatt neheztelhetnék rád. Frankón? Frankón. Akkor mi a francért jöttem én ide? tápászkodott fel a kanapéról. Arra sem emlékszem, hogy az éjszaka beszélgettünk volna. Pedig Paula ezt állítja. Végül is mi a francot keresett ott Paula? Lehet, hogy én hívtam meg? Amikor eldülöngélt, jó darabig azon töprengtem, hogy valóban részeg-e, vagy csak megjátssza a részeget. A töprengéstől aztán úgy megéheztem, hogy készítettem magamnak egy szalonnás rántottát juharszörppel leöntve. Mit mondjak, isteni volt Csak akkor döbbentem rá, hogy mit köszönhetek Zsiráfnak, amikor estefelé beoldalgott hozzám. Most is csöpögött a víz ezúttal a kabátjáról, mintha szemernyit sem változott volna odakint a világ. Zuhog erősítette meg a feltételezésemet. Különben itt a panzió címe. Legszívesebben csókot nyomtam volna a képére, csak hát nem akartam elkényeztetni. Foglalni kéne benne egy szobát mondtam. Zsiráf bólintott. Már... foglaltam. Azt a szobát kellene... Azt foglaltam le. Mikorra? Ma estére. Nem volt mese, meg kellett tennem. Felágaskodtam, és odacuppantottam egyet a homlokára. Köszönöm, Morgan. Nem is tudom, mi lenne belőlem

241 nélküled. Nemsokára feleletet kaptam rá. Alighanem hulla. 67 A lányok mintha csak megérezték volna, hogy készülök valamire: egyszerűen nem akartak leszállni rólam. Előbb Maggie jött be hozzám, bevette magát a karosszékembe és olyan szóözönt zúdított rám, hogy majd belefulladtam. Természetesen mindenről tudott, ami Jacques Wright születésnapi estéjén történt, és be nem állt a szája vele kapcsolatban. Bizonyos értelemben meg is tudtam érteni. Elvégre már a harmadik gyilkosságnál tartottunk, és joggal érezhettük úgy, hogy a történtek bennünket is érintenek. Őt a Ruthszal való ismeretsége kapcsán, engem pedig úgy általában. Már-már azon voltam, hogy valami ürüggyel kihajítom a szobából, de szerencsére elment magától is. A nagy szóözön közepén egyszer csak fennakadtak a szemei, majd lassan kikecmergett a karosszékből. Hát én most... megyek, Debby ásított egy nagyot. Ha nem megyek el... itt alszom el a karosszékedben. Alighogy elment, Ann Gordon tört rám. Ő is a karosszékemre pályázott, ám még idejében sikerült megelőznöm. Nem volt túlságosan udvarias a húzásom, de hát szükség törvényt bont. Ann szerencsére hamar lelépett, magával víve Stacyt is, aki beszélgetésünk közben oldalgott be a szobámba. Stacy pokolian rosszul nézett ki, ezt még jelenlegi helyzetemben is azonnal észrevettem. Szarul nézel ki, Stacy. Csak nincs valami baj? kérdeztem tőle. Közben észrevettem, hogy Ann Gordon vadul integet Stacy háta mögött, de már nem volt visszaút. Változtatni fogok az életemen mondta fahangon Stacy. Ezt... hogy érted? nyögtem.

242 Úgy hogy... át kell értékelnem egész eddigi életemet. Csak néztem rá némán, s kezdtem megbánni, hogy bármit is kérdeztem tőle. Azt hiszem... közelednem kell valamelyik egyházhoz mondta. Ha a középkori Európában élnénk, egyszerű lenne a dolog. Kolostorba vonulnék. Krisztus menyasszonya lennék. Fekete ruha, fehér fátyol... Istenem, de szép is lenne! Összekulcsolta a kezét, miközben könnycseppek csillogtak a szemében. Nem voltam hülye, ezért azonnal észrevettem, hogy Stacy fene nagy lelki válságba került. Jó neked, Debby mondta aztán, óvatosan kitörölve az ügyeletes, éppen kibukni készülő könnycseppet a szeméből. Te még várhatsz valamit az élettől... én már semmit. Csak egy hajszál választotta el a zokogástól. Más sem hiányzott volna nekem. Zsiráf a hideg esőben vár rám, én pedig Stacy lelki nyomorúságát hallgatom... Szerencsére Ann Gordon elkapta Stacy könyökét, és elkezdte az ajtó felé vonszolni. Tudod, mit szokott mondani nekem a nagymamám, Stacy? kérdezte a küszöb előtt. Nem mondtam még neked? Nem... emlékszem rá nyögte Stacy. Azt, hogy az éjszaka fekete, a reggel pedig fényes, Igaz? Én ezt nem... értem nyögte Stacy. Ez azt jelenti, szívem, hogy az éjszaka valóban fekete, és nemcsak azért, mert sötét, hanem ezért is, mert a gondolataink ilyenkor hajlamosak a gyászba borulásra. Egy egész fárasztó nap van mögöttünk, kifogytak a tartalékaink, olyan az agyunk, mint a vizes tapló, felhalmozódott bennünk a tejsav, satöbbi. Ha ilyenkor határozol el valamit, nem lesz jó vége. Az éjszaka rossz tanácsadó. Meg kell várnod a fényes reggelt. Mert a reggel fényes. Felkelt a Nap, a tejsav kiment belőled, aranyom, kipárolgott, vagy kipisilted, aranyom, az agyad pedig elvesztette vizes tapló jellegét. Ezért azt mondom én neked, Stacy Wenger, hogy lökd be magad a paplanod alá, és ne gondolj semmire. Reggel felkelsz, kipisiled a tejsavat, rugalmassá teszed vele az agyad, és egyből más színben látod a világot. Különben örülj, hogy nem a középkorban élsz. Ritka ronda apáca lenne belőled, szívem.

243 Stacy hóna alá nyúlt, átemelte a küszöbön, és eltűnt vele a folyosón. Vártam fél órát, s amikor úgy éreztem, hogy már valamennyien a tejsavukat párologtatják, leóvatoskodtam a lépcsőn, és elhagytam a házat. Zsiráf a parkolóban várt rám. Először azt gondoltam, hogy cserbenhagyott, mivel egyetlen, rozzant teherautót láttam csak a betonon. Éppen azon voltam, hogy behúzódjak egy fa alá, amikor leereszkedett a kocsi ablaka, és egy kéz integetett ki rajta. Nem tudom, miből, de biztos voltam benne, hogy Zsiráf keze az. Pedig másé is lehetett volna. Mondjuk a gyilkosé vagy... a gyilkosoké. Szerencsére Zsiráfé volt. Ott kuporgott a magasított fülkében, és aggódva pislogott le rám. Vettem egy nagy lendületet és mellé repültem. Csak akkor kezdtem méltatlankodni, amikor az eső már nem esett a fejemre. Mi az ördög ez, Morgan? Morgan dörmögött valamit, hogy ez is kocsi, nem ázik be, és négy kereke van. Milyen előrelátó vagy, szívem mondtam neki, hogy ezzel a kocsival jöttél. Szegény Zsiráf gyanakodva nézett rám. Előrelátó? Már attól tartottam, hogy egy Rolls-Royce-szal fogunk kocsikázni. Képzeld, micsoda feltűnést keltenénk vele... Zsiráf megvonta a vállát. Csak ez volt. Ezt is a szerelőműhelyben kaptam. Reggel vissza kell vinnem. Azt hittem, a tied. Ugyan már, Debby. Hogy lehetne az enyém? Hisz ez bűnjel. Azt hittem, nem jól hallok. Micsoda? hökkentem meg. Bűnjel ismételte. A helyi zsaruk tették be megőrzésre a szerelőműhelybe. Nekik nincs őrzött parkolójuk. Ezért kell már reggelre visszavinnem. Mi az hogy... bűnjel? kérdeztem gyanakodva. Morgan indított. Elindultunk a campus kijárata felé.

244 Hát... a rendőrség dolgozik rajta. Nyomokat keres. Ezen a kocsin?! Ezen... kérlek, csak ne légy ideges. Milyen nyomokat keres, Morgan? Morgan óvatosan vezetett a nedves úton. Hát... az a helyzet, hogy... meggyilkoltak benne valakit. Egy lányt... Mikor? kérdeztem tompán. Úgy éreztem, mintha valahogy kevés lenne a levegő idebent. Talán egy hete. Egy pasas becsalta a kocsiba... hm... megerőszakolta és megfojtotta. Pontosan hol?! Morgan behúzta a nyakát. Pontosan ott, ahol ülsz. Jézusom! Jó darabig nem szóltam hozzá, aztán lassan bölcs belátásra tértem. Elvégre Zsiráf segít nekem, az éjszakai nyugalmát kockáztatja, én pedig szemrehányásokkal halmozom el érte. Ezt aztán végképp nem érdemli tőlem szegény Zsiráf... Jól van sóhajtottam békülékenyen. Ne haragudj rám, Morgan. Kicsit kivannak az idegeim, az az igazság. Morgan megengedett magának egy félszeg mosolyt. Nem haragszom, Debby. Én csak fel akartalak vidítani. Meghökkenve néztem rá. Hogyhogy felvidítani? Tudom, hogy az izék... gyilkosságok téged mindig feldobnak. Hát én azt akartam, hogy feldobódj egy kicsit. Mi az ördögről beszélsz? förmedtem rá. Morgan szája ekkor már a két füléig ért. Jó, hogy nem nevette körül a fejét. Hát erről az izé... gyilkosságról. Amit itt a kocsiban... hehehe... Levegőt is alig kaptam a meglepetéstől. Ezzel azt akarod mondani... Morgan tovább vigyorgott. Én találtam ki, Debby. Egy kis örömet akartam szerezni neked. Erre úgy elkezdtem püfölni a hátát, hogy csak úgy porzott rajta a kabát.

245 Ó, te átkozott! dühöngtem. Már öt perce azon töröm a fejem, hogy lehet-e valami összefüggés a kocsiban megfojtott lány és a mi dolgaink között... Ha akartam volna, sem tudtam volna megharagudni rá. Még akkor is nevetgéltünk, és oldalba bökdöstük egymást a könyökünkkel, amikor megérkeztünk az elé a panzió elé, amelyben megtalálták Burt Saintfleur holttestét. 68 A portás barátságtalan fickónak látszott. Lehet, hogy nem tetszett neki feltűnő vidámságunk, lehet, hogy születésétől fogva ilyen volt. Nem kellett nagyon megjátszani magunkat; miután egész úton nevetgéltünk, csak úgy sütött a jókedv a szemünkből. A pasas meg lehetett győződve róla, hogy amint becsuktuk magunk mögött az ajtót, azonnal egymásnak esünk. Bediktáltunk két nevet már nem emlékszem rá, hogy Zsiráf mit talált ki, de mintha férj és feleség lettünk volna. A portás csak egyszer pillantott ránk, és akkor is elhúzta a száját. Nyilván azt gondolta magában, hogy annyira vagyunk házasok, mint a kiskertjében a kecske meg a tyúk. Reggel elmegyünk hallottam Zsiráf hangját. Lehet, hogy elég korán. Ha nem lennék itt, csapják be az ajtót mondta a hiányos fogú, nagybajuszú férfi. Hirtelen felkapta a fejét, és Zsiráf kalapjára meredt. Aztán úgy tántorodott hátra, hogy azt hittem, lesodor néhány üveget a mögötte magasodó italos polcról. Stetson? kérdezte. Igazi felelte büszkén Zsiráf. Hirtelenjében azt sem tudtam, miről beszélnek. Hogy jutott... hozzá? kérdezte a férfi. Lázas izgalmat éreztem a hangjában. Örököltem felelte büszkén Zsiráf. A nagyapámé volt. Piszok jó állapotban van. Remélem, tisztában van vele, hogy kincset hord a fején? Naná! vigyorgott Morgan. Nekem is van pár darabom morogta a férfi. Ha

246 legközelebb erre jár, megmutatom. Zsiráf szemérmetlenül rám kacsintott. Ha nem lenne sietős a dolgom, akár most is megnézném. Mindketten rám pislogtak. Én meg csak irultam-pirultam. Mintha valami olyasmit láttam volna szemükben, hogy jó csaj vagyok, de azért meg sem közelítem egy harmincas években készült, eredeti Stetson kalap értékét. Úgy másztunk fel az emeletre vezető lépcsőn, hogy folyamatosan magamon éreztem a foghíjas portás tekintetét. És nem kalapot keresett a fejemen, az biztos... Amint becsukódott mögöttünk a szoba ajtaja, Zsiráfra támadtam. Mi az ördög ez ezzel a kalappal? Zsiráf lemondóan legyintett. Ezt te nem értheted, Debby. Olyan mennyiségű férfi-önteltség érződött a hangján, hogy dühbe gurultam tőle. Mivel láttam, hogy letette egy székre a megcsodált fejfedőt, egyenesen ráültem. Úgy tettem, mint aki nem vette észre. Ha arra számítottam, hogy felsikolt fájdalmában, vagy őrjöngeni kezd, tévedtem. Amikor észrevette, hogy mi van a fenekem alatt, csendesen megszólalt. Debby... szívem... a kalapomon ülsz. Ó, istenem! csaptam össze rémülten a kezem, és úgy ugrottam fel, mintha egérre ültem volna. Meg tudsz nekem bocsátani, Morgan? Morgan felvette a kalapot a székről, és áttette egy másik székre. Ekkor ért a második számú csalódás. Azt hittem, egy tehénpalacsinta formájú, döglött fejfedőt szed majd ki alólam, de tévedtem. A kalap azonnal felvette eredeti formáját, és én egyetlen kicseszett gyűrődést sem láttam rajta. Egy igazi Stetson kalap nem gyűrődik, szívem mondta. Még akkor sem, ha úthenger megy át rajta. Ezt értsem úgy, hogy az én fenekem egy úthenger!? Ideges voltam, az az igazság, ezért beszéltem annyi ostobaságot, és ezért kaptam fel öt méterenként a vizet. Zsiráf azonban nyugodt maradt sokkal nyugodtabb, mint ismeretségünk ideje alatt bármikor. Figyelj, Debby. Itt ülhetünk reggelig, és én akár az első

247 hajnali fénynyalábig beszélhetek neked a Stetson kalapokról, de mi értelme lenne? Nem lenne jobb, ha a tárgyra térnénk? Igazad van fújtam egyet. Akkor hát gyerünk! Nézzünk körül egy kicsit! Mit szeretnél megnézni? kérdezte Zsiráf. Nem tudom mondtam. Még nem tudom. Hm. És mikor fogod megtudni? Nem akartam elárulni neki, hogy álmaim asszonyának a segítségére számítok. Talán megjelenik és megmondja, mit tegyek Ahogy Zsiráfra néztem, azonnal rádöbbentem, hogy olvas a gondolataimban. Hátrahúzta a székét a falig, feltette a kalapját, és előrebillentette a karimáját. Mint a régi western időkben a pihenő cowboyok. Ami történt... sok hónappal ezelőtt történt, Debby hallottam a morgását. Azóta a rendőrség többször is alaposan átkutatta a szobát, ezerszer kitakarították, és talán még a bútorokat is kicserélték. Egészen újaknak látszanak. Ez aztán még jobban elkeserített, titkon arra számítottam, hogy találok valamit, ami nyomra vezethet. De minek a nyomára is? A szoba berendezése olyan volt, amilyennek minden, nem túl elegáns motelben lennie kell. Az ágyak, a székek, a képek a falon és a fürdőszoba sem tért el az átlagtól. Csak úgy találomra leemeltem egy képet, és megnéztem a hátulját. Természetesen nem találtam rajta semmit. Ismét csak emlékeztetni szeretnélek rá, hogy a rendőrség többször is átkutatott mindent. Nyomszakértők dolgoztak a szobán. Gondolod, hogy... Ebben a pillanatban furcsa vibrálást éreztem a levegőben. És mintha valahogy össze is sűrűsödött volna. Alighanem... itt van mondtam rekedten. Hol? kérdezte Zsiráf. Valahol... itt. Szólj, ha látod! Ekkor már láttam. Úgy állt a szoba közepén, mintha mindig is ott állt volna. Ahogy észrevettem, felemelte a mutatóujját és az ajkára tette. Talán azt akarta tudtomra adni, hogy nem szeretné, ha figyelmeztetném Zsiráfot a jenlétére.

248 Most, hogy már vártam a megjelenésére, nem lepődtem meg különösebben. Azaz, dehogynem! Az nem lepett ugyan meg, hogy ott állt az orrom előtt, az azonban már igen, hogy ezúttal milyen élesen láttam az arcát. Nagyon szép nő volt, meg kell hagyni. Olyan harmincötnegyven éves lehetett, fekete szemű, fekete, vállig érő hajú. Barna volt a bőre, élénk piros a szája ez utóbbit talán valamilyen korabeli pirosítónak köszönhette. Ruhája nehéz anyagból készült, merev volt, mint a kárpit. És mégis kecsesen állt rajta. A nő ekkor beszélni kezdett. Azon a furcsa, ismeretlen nyelven, amelyet nem értettem. Nem vezették indulatok a beszédét, szinte közömbös volt a hangsúlya, mintha a fáradt bíró a tényállást ismertetné egy tárgyaláson. Amikor befejezte nem tarthatott tovább másfél percnél, várakozón nézett rám. Én meg csak álltam és őt néztem. Ekkor futott át az arcán az első bosszús rándulás. Felemelte a hangját és rám szólt. Mintha biztatott volna valamire. Miről beszélsz? kérdeztem kissé ijedten. Bár nem először láttam, és nem is először szólt hozzám, mégis megrémített a túlvilág ilyen nyugtalanítóan közeli jelenléte. Megcsóválta a fejét, és ismét nekikezdett a mondandójának. Közben mintha valahova mutogatott volna a kezével. Még így, félelemmel teli szívvel is csodálatba ejtett vad szépsége. Mintha egy betöretlen vadlovat láttam volna, aki a saját törvényein kívül senki másét nem fogadja el. És sötét fenyegetést is láttam a tekintetében. Az asszony most már nyilvánvalóan mutogatott valahova. Nekem pedig fogalmam sem volt róla, hogy hova. Csak bámultam a híg levegőbe, és nem tudtam, mit tegyek. Látod? hallottam hirtelen Morgan hangját. Látom mondtam. Én... nem. Ott van az ablak... irányában. Nem látom. A szoba közepén. Hiába, nem látom. Az asszony nem látszott észrevenni, hogy beszélek valakivel, és talán Zsiráfot sem látta. Arra gondoltam, hogy

249 talán őt is korlátok közé szoríthatják annak a másik világnak a törvényei. Talán ő sem lát mindent, ami ideát történik, mint ahogy az innen valók sem mind képesek látni őket. Én gondolkodtam, ő mutogatott, a végeredmény pedig a nagy nulla volt. Nem értettük meg egymást, bárhogyan is igyekeztünk. Jómagam, ki tudja, meddig elálldogáltam volna vele szemben, ő azonban sietett. Talán az az idő fogyott vészesen, amit a túlvilági erők a kommunikációnkra szántak, vagy egyszerűen csak a tehetetlenség érzése uralkodott el rajta: mindenesetre egyre nyugtalanabb lett. Kiabált, ágált, mutogatott, mindhiába. Nem értettem a nyelvét, nem láttam, hova mutogat, fel nem foghattam, mit akar tőlem. Ki tudja, hány perc múlhatott el ebben a kusza összevisszaságban, amikor hirtelen megrezzent, és a felsőteste mintha elcsúszott volna az alsón. Rémülten felkiáltott, és könnyek jelentek meg a szemében. A csalódás és a tehetetlenség könnyei. Ekkor ismét történt valami. Mintha kétségbeesésében erőteljes húzásra szánta volna el magát. Egyetlen szempillantás alatt eltűnt előlem, majd a szoba másik végében bukkant fel. Ismét ott állt szemben velem, csakhogy ezúttal már más helyen. Egy perzsamintás, hosszúkás szőnyegen. És tovább mutogatott. Furcsán kalimpált a karjaival, mintha kifogyott volna belőle az üzemanyag, és képtelen lett volna koordinálni a mozgásukat. A szeme akkorára tágult, mintha be akart volna szippantani vele. Fekete volt, mint a legsötétebb, csillagtalan éjszaka, s mintha hurrikán forgott volna a közepében. Akaratlanul is belekapaszkodtam az asztal szélébe. A nő ekkor ismét kiabálni kezdett. Szép arcát eltorzította az iszonyú harag. Kissé felemelkedett a levegőbe, majd az egyik lábával dobbantott egyet. Aztán még egyét, mintha furcsa táncot járna. Közben ott forgott előttem a szeme, és elnyeléssel fenyegetett. Még egy dobbantás, még egy kétségbeesett kiáltás, és eltűnt előlem. Nem oszlott fel, nem suhant el, egyszerűen csak megszűnt létezni. Itt van... még? hallottam Zsiráf suttogását. Elment nyögtem kétségbeesetten. Elment, Morgan. Hova? kérdezte.

250 Honnan a fenéből tudjam? Éreztem, hogy sírás fojtogat. Honnan tudjam, amikor nem értem... Végig beszélt hozzád? Végig. És... egyetlen szavát sem értetted? Na mit gondolsz? Mit akarhatott vajon tőled? Biztos voltam benne, hogy segíteni. Mint akkor, évekkel ezelőtt. Biztos, hogy már nincs itt? Egészen biztos. Nem érzem a jelenlétét. Morgan a székén maradt, onnan nézett rám. Kalapját a feje búbjára tolta, két kezét lelógatta a lábai között. Debby! Mi van? kérdeztem levegő után kapkodva az idegességtől Még sosem láttam senkit, aki ilyen nyilvánvalóan... beszélt volna a halottakkal. Nem tudom, hogy halott-e, Zsiráf. Akkor mi a fene lenne? Nem tudom. Morgan felállt, és minden erejét összeszedve átkarolta a vállam. Nincs semmi baj, Debby. Tudomásul kell venned, hogy olyan képességekkel rendelkezel, amilyenekkel csak kevesen. Nem tudom, hogy ez jó-e avagy rossz. Majd kiderül. De azért nem szeretnél a helyemben lenni, igaz? Hát... nem. Tudod, min töröm a fejem, Debby? Na min? Hogy vajon mit akarhatott tőled? Miért éppen itt jelent meg neked? Másutt is megjelent mára Morgan megsimogatta a kalapja karimáját. Támadt egy hülye gondolatom, szívem. Ki vele! Lehet, hogy ő akarta, hogy ide gyere? Ő tekerte úgy az eszed kerekét, hogy ide kelljen jönnöd? Mi a fenéért? Mondd, mi a fenéért? Ezt nem tudom. Azt viszont igen, hogy nincs itt semmi,

251 ami érdekelne bennünket. Elvégre a zsaruk már mindent megvizsgáltak... Ezt már mondtad! kiáltottam rá türelmetlenül. Felesleges ismételgetned! Oké! emelte fel a karját. Akkor most mi legyen? Menjünk a fenébe mondtam. Biztos, hogy ezt akarod? Ma valahogy nincs kedvem veled hálni! Morgan arcán rándulás futott végig. Éppen úgy, mint korábban az asszonyén. Én csak... segíteni szerettem volna neked, és azt is elsősorban azért, mert megkértél rá. És nincs szándékomban veled hálni. Legfeljebb csak akkor, ha szépen megkérsz rá. Azt lesheted mondtam. Morgan megmarkolta a karom. Gyerünk! kiáltott rám. Nincs itt semmi keresnivalónk! Mit mondunk a portásnak? Azt, hogy nálunk már csak ilyen gyorsan mennek a dolgok. Mondhatni kutyafuttában. Be sem csuktuk az ajtót, elindultunk lefelé a lépcsőn. Én talán a végéig hallgattam volna, de Morgan lefelé haladtunkban sem fogta be a száját. Tehát beszélt hozzád? Mondtam már, hogy igen. Te pedig nem értetted. Idegen nyelven nyomta a szövegét. És mutogatott mellé. Mit mutogatott? Honnan tudjam? Nem valami jelnyelv volt? Mint a süketnémáké? Eszembe idéztem a mozdulatait. Semmiféle jelnyelvhez nem hasonlított. Talán valamit... meg akart mutatni nekem. A szobában? Hol másutt? Ez érdekes morogta Morgan. Én pedig folytattam a tűnődést. Aztán hirtelen eltűnt, és... a szoba másik felében bukkant fel. Kénytelen voltam arrafelé fordulni. Hogyhogy kénytelen voltál? Valószínűleg ő fordított meg. Egyszerűen csak

252 megfordultam. És ő? Ott állt velem szemben, mint korábban. És ismét mutogatni... próbált. Csak próbált? Valahogy nem ment neki. Mintha elfáradt volna a keze. Ekkor dühbe gurult, és... toppantott néhányat. Nagyokat toppantott. Nyilván rátört a hiszti, akárcsak rám. Hm. Ez érdekes. Mi az érdekes? Ez a toppantás. Átment a másik oldalra, és... Hirtelen szorítást éreztem a karomon. Gyerünk, Debby! hallottam izgatott hangját. Gyerünk vissza! Hova vissza? kérdeztem. Azt hittem, észrevett valakit a lépcsőn. Talán a felénk lopakodó gyilkost. Pillanatokkal később ismét a szobában voltunk. Morgan feltolta a kalapját a feje búbjára, és kérdőn nézett rám. Először hol állt? Mutattam, hogy hol. Aztán hova ment? Megfordultam, és az ajtó melletti térre mutattam. A perzsamintás szőnyegre. Azon állt. És toppantott? Igen, de mi a fene... Morgan a szőnyeghez ugrott, lehajolt, és elkapta két enyhén felkunkorodó sarkát. Vigyázz, Debby! Engedelmesen oldalra léptem. Morgan megrántotta a szőnyeget, majd villámsebesen összetekerte. Mintha egész eddigi életében szőnyegtekeréssel foglalkozott volna. Amikor kész lett vele, a fal mellé lökte. Ezzel meg is volnánk. Ekkor már tudtam, mire gondol. Térdre vetettem magam, és elkezdtem vizsgálgatni a parkettát. Nem kellett nagyon éles szem hozzá, hogy felfedezzem, amit a szőnyeg el akart rejteni a szemünk elől. Burt Saintfleur jó ideig készítgethette a rejtekhelyet, ami végül is a szemünk elé tárult. Kiemelt néhány parkettát, ásott

253 egy kis gödröt az alapbetonba, majd a parkettákat visszarakta a helyükre. Csakhogy nem egészen úgy, ahogy kiszedte őket: ötöt közülük összeragasztott és egy kis fémkarikát erősített rájuk. Ha a karikát megemelte, a tető is felemelkedett. A karika már hiányzott a tetőről talán maga Saintfleur tüntette el. Morgan elfüttyentette magát, és a gyanús parkettákra mutatott. Na mit szólsz hozzá? Szóhoz sem tudtam jutni. Fogalmam sem volt róla, mit rejthet a rejtekhely. Felkészültél, Debby? kérdezte Zsiráf, és az egyik parketta résébe feszítette a körmét. Két eset lehetséges mondta aztán rám nézve. Miféle... kettő? rázkódtam össze. Az egyik, hogy enged a tető. A másik? Hogy letörik a körmöm. Nincs késed? Van. Akkor miért nem a pengéjével próbálod? Mert nincs nálam. Ez az, amit nem bírtam benne. Hogy a legkritikusabb pillanatokban is képes volt hülyéskedni. Várj csak egy pillanatra. Átmentem a fürdőfülkébe és szemügyre vettem a szemétkosarat. Vesszőből font kosár volt, indiánok készíthették egy rezervátumban. Leguggoltam mellé, és lefeszítettem róla egy szálat. Jó vastag szál volt, bíztam benne, hogy nem törik el könnyen. Úgy mentem vissza vele Morganhoz, aki még mindig a parkettákkal kínlódott, mintha aranyágat találtam volna. Amint mellé guggoltam, felemelte a fejét. Orra alá dugtam a vessződarabot. Ez meg mi az ördög? kérdezte. Nem válaszoltam, de nem is volt rá szükség. Morgan elvette a vesszőt, bedugta két parketta közé, a következő pillanatban pedig csodát láttam: a rejtekhely tetejét képező parketták felemelkedtek, én pedig belepillantottam a betonba vésett kis üregbe. Papírok voltak benne. Annyi, hogy megtöltötték a

254 rejtekhelyet. Ez meg mi az ördög? képedt el Zsiráf. Nem tudom, mire gondolhatott, hogy mit találunk a parketták alatt. Fogalmam sincs róla mondtam. De egy biztos. Burt Saintfleur rejtette el. És miért akarta az a túlvilági micsoda, hogy te megtaláld? Erre egyelőre nem volt magyarázat. 69 Alex Voroncov Morgan matematikus ismerőse letette elém a papírköteget, aztán szemrehányón nézett rám. Egész éjszaka nem aludtam, Debby! Egyetlen szemhunyásnyit sem. Még most is remegek belül. Mi az ördög ez itt? Te kérdezed tőlem? csodálkoztam. Neked inkább kellene tudnod. Hát, ami azt illeti, tudom is... azaz mégsem tudom. Ez meg hogy lehet? Voroncov felemelte a cirka kétszáz gépelt oldalnyi iratot és az orrom alá dugta. Ez Wright professzor könyve. Amelyre a Nobel-díjat kapja. Ez? hökkentem meg. Ez. Hol találtad? Nem ért váratlanul a kérdése. Biztos voltam benne, hogy meg fogja kérdezni. Nem lett volna értelme a hazudozásnak a zsaruk úgyis elárulják neki, csak azt kellett megindokolnom, hogy hogyan kerültem abba a szobába. Ezért azt hazudtam, hogy kisebb nőgyógyászati problémám akadt, bementem a városba egy orvoshoz, a vizsgálat későig elhúzódott, nem akartam autót bérelni, ezért inkább beköltöztem egy motelszobába. Leültem egy székre, a szék pedig megbillent alattam. Megnéztem, hogy mi a fenéért billeg, akkor felfedeztem a padlóban az üreget, amiben megtaláltam a paksamétát. Fogalmam sem volt róla, mi az,

255 csak miután belekotortam, és megláttam benne a rajzokat és a képleteket, jöttem rá, hogy egy részecskefizikával foglalkozó könyv kézirata. Nem volt rajta cím, és... az sem, hogy ki írta. Azért mutattam meg neki, hogy nézze meg, nem valamilyen titkos irat-e, amelyet kémek rejtettek el, satöbbi... Nem tudom, Alex mit hitt el belőle, de nem mutatta, hogy kételkedne a szavaimban. Csak később döbbentem rá, Alex orosz, és ha ipari vagy egyéb kémkedésről lenne szó... te jóságos Isten! Burt Saintfleur gyakran lakott abban a szobában mondtam. Valószínűleg ő rejtette a parketta alá. Vajon miért? Alex szomorúan pislogott rám. Tényleg nem tudod, Debby? Erőltettem az agyam, erőltettem, de nem jutott eszembe semmi értelmes dolog. Alex ekkor olyat mondott, hogy majdnem dobtam egy hátast tőle. Mert Burt Saintfleur el akarta lopni a professzora felfedezését. Sőt el is lopta. 70 Alex szomorúan az asztal lapjára bámult, én pedig a kezét figyeltem. Hol kinyitotta a tenyerét, hol pedig ökölbe szorította. Úgy, mint amikor véradáskor a pumpát nyomogatja az ember. Ezt nem értem ráztam meg a fejem, pedig ez így nem volt egészen igaz. Alex megvonta a vállát. Mit nem lehet ezen érteni? El akarta adni a konkurenciának. Az ki? tört ki belőlem. Honnan tudjam? vonogatta tovább a vállát. Számtalan kutatóintézet van a világon, számtalan kutató, aki boldogan felsikoltana, sőt nagy pénzt fizetne érte, ha megkaphatna egy ilyen csodát. Óriási pénzeket lehetne csinálni belőle.

256 Ho... ogyan? nyögtem. Hogyan? Ezt komolyan kérdezed? Hát például, ha az illető a saját felfedezésének állítja be. Kiadja a könyvet a saját neve alatt. Aztán már nem kell mást tennie, csupán begyűjtenie érte az elismerést, a kitüntetéseket és a pénzt. Saintfleur halálra kereshette volna magát az üzleten. Feltételezem, sokan tudták, hogy Wright professzor min dolgozik... Na és? Rengetegen dolgoznak világszerte azonos témán. A tudományban nagyobb verseny folyik, és élesebb is, mint a Forma I-es pályákon. Mondhatni öldöklő verseny. Aki, ha csak egy hajszállal is megelőzi a többieket, besöpörhet minden elismerést. Mint az olimpián, aranyom. Mindent az aranyérmes kap, az ezüstérmes nevére másnap már a kutya sem emlékszik. Lehet, hogy ez nagy igazságtalanság, de a társadalom nem azért van, hogy az egyénnek igazságot szolgáltasson. Akkor miért? Hogy a saját túlélését biztosítsa. De ez már túlmegy értekezésünk tárgyán. Rendben van sóhajtottam. Tegyük fel, hogy Saintfleurnek ez volt a szándéka. Akkor miért történt, ami történt? Lehet, hogy meggondolta magát mondta Alex. Az az igazság, hogy nem ismertem... még csak nem is láttam életemben. Csak a fényképét, ám arról is látszik, hogy nem volt az a kiköpött bűnözőtípus. Lehet, hogy megszállta a lelkifurdalás, vagy a bűntudat és egy lelkifurdalásos rohamában végzett magával. Logikus. Vajon mi történik, ha ez kiderül? Semmi mondta Alex. Nem fogja felborítani a világbékét. Az emberek többségének fogalma sincs róla, hogy eszik-e, vagy isszák a részecskefizikát. Ha olvassák az újságban, hogy XY ellopta NN ötletét, fel sem kapja senki miatta a fejét. És Erica Saintfleur? Hát ez már más tészta mondta Alex. Neki nem lesz kellemes, és a családjának sem. De azért túl lehet élni. Hófehér nyájban is előfordul egy-egy fekete bárány. Most már csak az volt a kérdés, hogy vajon mi közöm van

257 nekem mindehhez? Egyelőre képtelen voltam válaszolni rá. 71 Tudtam, hogy sem Mr. Beck, sem pedig Ethan nem fogják egykönnyen bevenni, amivel megpróbálom megetetni őket, de nem volt mese, meg kellett próbálnom. A két zsaru otthonosan telepedett le az asztalunk mellé a hallban, és nagy kegyesen elfogadta a felajánlott teát. Aztán olyan szeretetteljesen mosolyogtak rám, hogy végigfutott a libabőr a hátamon. Mondanom sem kell, hogy már reggel felhívtam Ethant, és átadtam neki az iratcsomót. Mivel éppen csak belelapozott, nem értett belőle egy kukkot sem. Mindenesetre itt volt nála a paksaméta, átlátszó plasztik zacskóba csomagolva. Nos, hát akkor kezdjünk neki, Debby! javasolta, amikor mindhárman elszürcsöltük a teánkat. Elmondanád röviden, hogy miképpen jutottál a kézirat birtokába? Természetesen elmondtam. Már persze csak annyit, amennyit szándékomban állt elmondani. Amikor befejeztem, rövid csend ereszkedett ránk, majd Mr. Beck vette át a szót. Tehát... felmentek abba a szobába, hogy keressenek valamit. Miért? Mert érdekelt a dolog mondtam. Milyen dolog? Mr. Burt Saintfleur halála. De hiszen maga gyógyszerész. Semmi köze a részecskefizikához! Nem is azért ráztam meg a fejem. Maga Mr. Saintfleur érdekelt. Pontosabban a halála. Hm. És az miért? Mert érdekelnek a bűnesetek. Gyerekkoromtól fogva ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy ha megoldatlan rejtéllyel találkozom, megpróbáljam megoldani. Csak ennyi?

258 Nemcsak ennyi mondtam. Az a helyzet, hogy... közel állok a Wright családhoz... bizonyos értelemben. Világos. Jean-Luc Wright és az apja megkérte a kezét. Örülnék neki, ha ezt az információt bizalmasan kezelnék. Tisztában szerettem volna lenni vele, hogy milyen az a család, amelybe éppen beházasodni készülök. Ethan lehajtotta a fejét. Láttam rajta, hogy csak nehezen tudja visszafojtani a nevetését. Ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miért ment abba a motelba. Dehogynem mondtam. Azt csináltam... amit szoktam. Hm. És mit szokott? Lerajzolom azokat, akikre kíváncsi vagyok. Mr. Beck összerántotta a szemöldökét. Lerajzolja? Ühüm. És? Aztán kivágom őket. Mr. Beck olyan erősen koncentrált, hogy kerek verejtékcseppek bukkantak elő a homlokán. Erről, ha lehetne, egy kissé bővebben... Az a helyzet, hogy vizuális típus vagyok. Látnom kell a szereplőket. Miféle szereplőket? Annak a történetnek a szereplőit... amelyre kíváncsi vagyok. Jó, elmondom pontosan, mit csináltam. Lerajzoltam egy papírra a Wright családot és Burt Saintfleurt is. És még néhány figurát. Ezek felsorolásától eltekintenék. Aztán a figurákat kivágtam egy ollóval és magam elé tettem az asztalra. Erre az asztalra. Mindketten az asztal lapjára bámultak, mintha arra számítottak volna, hogy feltűnik rajta lángbetűkkel valakinek a neve, mint a ninivei templom falán Nabukodonozoré... bár egyes források szerint nem is az ő neve jelent meg rajta, hanem csak egy szimpla fenyegetés. És? kérdezte idegesen Mr. Beck. Úgy tettem, ahogy szoktam. Néztem őket egy darabig, aztán behunytam a szemem. Vártam, hogy... érezzek valamit. Mit? nyögte a zsaru.

259 Akármit. És én éreztem is. Azt éreztem, hogy feltétlenül el kell mennem abba a panzióba, ahova Mr. Saintfleur néha elmenekült a világ elől. Azt nem érezte meg, hogy miért? Ha arra gondol, megéreztem-e, hogy a parketta alatt egy könyvre bukkanok, akkor határozott nemmel kell válaszolnom. Csak azt éreztem, hogy vár rám ott valami. Azt már elmeséltem, hogyan találtam rá. Egy széken ültem és gondolkodtam. Aztán egyszerre csak megbillent alattam a szék. Így bukkantunk rá a rejtekhelyre. Mr. Beck idegesen letörölgette a verejtékcseppeket a homlokáról. Tudta, hogy mit tart a kezében? Fogalmam sem volt róla. És a barátomnak sem volt. De azt azért éreztem, hogy fontos lehet. Értéktelen vacakokat nem rejt senki a parketta alá. Mr. Beck hátradőlt a székében, miközben egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét. És... végül is, milyen következtetéseket von le mindebből, Debby? Hát... hogy néha egészen jó megérzéseim vannak. A könyvet illetően értettem. Először is megmutattam Alex Voroncovnak. Fizikusnak készül, ért az ilyen dolgokhoz. Nekünk kellett volna elsőként megmutatnia! Próbáltam füllentettem, de Ethan nem válaszolt a hívásomra. Mit mondott magának az a bizonyos Alex Voroncov? Hogy a könyv Wright professzor legújabb könyvének a kézirata. Amire Nobel-díjat fog kapni. Nem gondolkodott el rajta, hogy vajon mit jelenthet ez az egész? Nem vontam meg a vállam. Bár megtaláltam a könyvet, egyáltalán nem állt szándékomban tovább is foglalkozni vele. És most sincs. Ez nem az én dolgom. Bölcs döntés bólintott Mr. Beck. Most pedig szolgálok önnek egy kis meglepetéssel, Debby! Mr. Beck felállt, az ajtóhoz sétált, kinyitotta, majd kitárta az ajtószárnyat. Felemelt fejjel, ruganyos léptekkel Wright professzor

260 lépkedett be a szobába. 72 Nem mondhatnám, hogy nem hökkentem meg, bár igyekeztem nem mutatni meglepetést. Főleg hogy a professzor mindenkit megelőzve hozzám ugrott, elkapta a kezem és csókot nyomott rá. Mindeközben úgy ragyogott az arca, mint a tavaszi telihold. Istenem, Debby! lelkendezte. Csakhogy láthatom. Nem is csinált titkot belőle, hogy mennyit jelentek neki. Én is... nagyon... örülök nyögdécseltem. Wright professzor ismételten olvadozó pillantást vetett rám, aztán leült egy szabad székre. Akkor hát... itt vagyok, uraim. Állok rendelkezésükre. Köszönöm, professzor úr, hogy eljött mosolygott udvariasan Mr. Beck. Megtisztel bennünket a jelenlétével. Nem áll szándékomban lopni az értékes idejét... csupán egy kérdést szeretnék feltenni önnek. És esetleg majd még egyet. Attól függ, hogy hogyan alakulnak a dolgok. A fóliába csomagolt kéziratért nyúlt, gyorsan kivette belőle és Wright professzor elé tette. Meg tudná mondani, hogy ez micsoda, professzor úr? Wright futó pillantást vetett rá, majd rám mosolygott. Mint egy szerelmes kamasz, olyan áhítattal. Hát... hogyne mondta aztán, nagy nehezen elszakítva rólam a tekintetét. A könyvem... kézirata. Nem lepődik meg rajta, hogy itt látja maga előtt? Wright professzor sóhajtott egyet. De. Hogyne. Mindenesetre meglepő. Nem tűnt fel önnek, a hm... hiánya? Vagyis, nem hiányzott önnek? Wright professzor felvonta a vállát. Szerencsére volt még belőle egy példányom. Így hát nem okozott nagy galibát az eltűnése. Nem tudja, hogy tűnhetett el? Wright professzor végül is kénytelen volt helyettem a zsarukkal törődni.

261 Úgy... négy évvel ezelőtt nyoma veszett. Valaki kivette a fiókomból, és... hm... mondjuk úgy, hogy elvitte olvasgatni. Mr. Beck megcsóválta a fejét. Tisztelt professzor úr kezdte, kellemetlen és hosszadalmas procedúrától kímélné meg magát, ha őszintén válaszolna a kérdéseinkre. Pontosan tudjuk, mi történt, ezt már kikövetkeztettük, öntől csupán megerősítést várunk. Senkinek sem érdeke, hogy ön lélekölő és dög unalmas kihallgatásokra járjon. Ami pedig a kegyeleti részét illeti a dolognak... nos... három év múlt el azóta, és... végül is egy bűnüggyel van dolgunk, ahol az elsődleges feladat az igazság kiderítése. Éppen ezért... Wright professzor felemelte a fejét. Jól van. Megértettem. Kérdezzen. Tehát... mi történt ezzel a kézirattal? Az ön könyvével? Burt Saintfleur, az asszisztensem ellopta mondta brutális őszinteséggel Mr. Wright. Miért... lopta el? Hogy a magáénak hazudva felhasználhassa. Fel tudta volna használni? Azt, ami benne van, kétségkívül. Nagyon sok embernek sokat érne... elsősorban a benne foglalt kutatási eredmények miatt. Nagyon sok lehetőség van bennük. Új utakat nyitnak meg az emberi gondolkodás előtt. Tudna egy összeget mondani, hogy mennyit érhet? Wright megvonta a vállát. Mennyit érhet a Mona Lisa? Vagy az Utolsó vacsora. Amennyit adnak érte. Ön beszélt erről Mr. Saintfleurrel? Beszéltem. Megmondtam neki, tudom, hogy ő lopta el. Erre 0? Letagadta. Honnan tudta, hogy ő volt? Valaki szólt nekem, akinek el akarta adni. Ön erre mit tett? Levédettem a kutatási eredményeket. Elvégre volt még egy példányom a kéziratból és rendelkezésemre álltak a megfelelő számítások is. Legutoljára még meg is fenyegettem. Megmondtam neki, hogy ha megpróbálja felhasználni a

262 szellemi tulajdonomat... feljelentem. Ezután öngyilkos lett. Őszintén sajnálom. Futó pillantást vetett rám. Valószínűleg azt vizsgálta, milyen hatást gyakorolt rám a bejelentése. Miért nem mondta el ezt eddig nekünk? Őszinte legyek? Miss Erica Saintfleur miatt. Ő a fiam menyasszonya, rövidesen egybe is kelnek... amint a gyász engedi. Tudja, a másik fiam megcsuklott a hangja. Persze hogy tudja... Mr. Beck sajnálkozó képet vágott. Őszinte részvétem, professzor úr. Ennek ellenére nem hiszem, hogy meg tudnám akadályozni, hogy az ügy bizonyos nyilvánosságot ne kapjon. Igen... azt hiszem, ez elkerülhetetlen biccentett a professzor. Őszintén remélem, hogy ez nem befolyásolja az ön fia és Miss Saintfleur házasságát. Én magam sem remélhetek mást. De mintha azt mondta volna, hogy lesz még egy kérdése. Ó, már el is felejtettem, mire gondoltam vakarta meg a fejét Mr. Beck. Ha esetleg később eszembe jutna... azaz, még egy pillanatra... Milyen embernek ismerte meg ön Mr. Burt Saintfleurt? Zseni volt mondta röviden Wright. Én csak zseniket veszek magam mellé. Úgy értem, a jelleme... Szilárd jellemű, őszinte, kedves embernek ismertem meg. És nem győzöm eléggé hangsúlyozni: kiváló elmének. Nagyon sokat segített nekem bizonyos részletek kidolgozásában. Nemrég tartottam néhány előadást brit egyetemeken... természetesen nem mulasztottam el, hogy fel ne hívjam a hallgatók figyelmét az ő munkásságára. Hát, ha ilyen pozitív figura volt... hogy süllyedhetett idáig? Wright professzor kedvetlenül vonta fel a vállát. Őszintén szólva, nem végeztem magánnyomozást az asszisztensem... és bizonyos értelemben a barátom magánéletével kapcsolatban. Sajnos, az utóbbi időkben... értem alatta, hogy a halála előtti évben... alaposan megváltozott. Nem

263 szeretnék erről hosszasabban beszélni, de mintha belébújt volna valaki. És hogy nem angyal volt az illető, arra mérget vehetnek. Úgy gondolja, hogy... az ördög szállta meg? Átvitt értelemben kétségtelen. Az ördög egy nő képében. Attól kezdve elhanyagolta a munkáját, kedvetlen, titokzatoskodó, zárkózott lett, amely tulajdonságok közül korábban egyik sem volt jellemző rá. És ön? Nem tudtam mire vélni a dolgot. Nem kérdezte meg tőle? De. Megkérdeztem. És? Kitérő válaszokat adott. Nekem pedig korlátozottak voltak a lehetőségeim. Felnőtt ember volt, nemzetközi hírű tudós; nem bánhattam vele úgy, mint egy taknyos gyerekkel. Őszintén megmondjam, hogy mi járt a fejemben? Nos, az, hogy minden elismerésem és iránta érzett szeretetem ellenére meg kellene válnom tőle. Lassan már a kutatások kárára ment megváltozott viselkedése. Ha csak megláttuk az arcát, elment a munkakedvünk. Márpedig, ha egy részecskefizikusnak nincs kedve a munkához, akkor megette a fene az egészet. Azt hiszem, ez ránk is jellemző bólintott Mr. Beck. Nem próbálta kideríteni, ki az az asszony? Nem mondta Mr. Wright. És... miért nem? Mert nem tartottam méltónak magamhoz. Lopakodjak mögötte álruhában és lessem ki, hogy merre jár? Vagy fogadjak magándetektívet? Valahogy... undorítónak tűnt számomra. Még valamit, uraim? Köszönjük, ennyi talán elég is lesz hálálkodott Mr. Beck. Ami bennünket illet, megpróbáljuk kideríteni, ki volt az a nő. Bár... őszintén szólva, még ha meg is találjuk, nem biztos, hogy sokra megyünk vele. A szerelmi bánat nem feltétlenül bűnügyi kategória. A társalgás itt megfagyni látszott. Ennek ellenére senki sem mozdult. A zsaruk azt várták, hogy Wright professzor felálljon és elmenjen, Wright viszont alighanem ugyanezt várta tőlük. Így aztán jó időbe tellett, mire a zsaruk rádöbbentek, mi a

264 helyzet, és szedelőzködni kezdtek. Mondanom sem kell, hogy ez a leosztás nem töltött el vad örömmel. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy egyedül maradjak Wright professzorral. Mégis egyedül maradtam vele. 73 Őszintén szólva, kicsit tartottam tőle, hogy mi következik. Mi lesz, ha a professzor elveszti maga felett a kontrollt és olyat tesz, illetve szándékozik tenni, ami nem illik. Roppant kínos lenne egy koros férfival huzakodni. Wright professzor azonban kellemes csalódást keltett. Esze ágában sem volt lerohanni, ínég csak hozzám sem ért. Roppantul sajnálom, Debby, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam önt kezdte kissé szertartásosabban, mint már megszoktam tőle. Eszem ágában sem volt belekeverni önt a családom ügyeibe... és abba a régi históriába, amit igyekszem elfelejteni. Nem vagyok az a típus, aki sokáig rágódik dolgokon, főleg azokon nem, amelyek már megváltoztathatatlanok. Ön semmiben nem hibás motyogtam zavartan. Az egyetlen hibám, hogy... beleszerettem magába, Debby. Erről viszont nem tehetek. Öregember vagyok, az igaz, talán már szeretetre méltónak sem vagyok mondható, mégis... maga az utolsó esélyem. Előttem áll még egy temetés... a fiam temetése... nem lesznek könnyű napjaim. Ha már minden lezajlott, akkor ismét felkeresem önt, és... felteszek egy kérdést. Rendben van? Rendben sóhajtottam. Aki időt nyer... Kérdezhetek magától még valamit, Debby? Hát... hogyne. Hogy talált rá a kéziratra? Jean-Luc halála... keltette fel az érdeklődésemet mondtam rövid habozás után. Nem szólt semmit, csak feljebb húzta a szemöldökét. Gyerekkorom óta vonzanak a bűnesetek folytattam. A

265 családi legenda szerint egyik ősöm Írország rendőrfőnöke volt. Ne mondja! hökkent meg. A vér nem válik vízzé, mi? Kicsit elpirulhattam, mert mondanom sem kell, hogy semmiféle rendőrfőnök ősöm nem volt. Apám szerint ír felmenőim évszázadokra visszamenően krumplit termeltek azon a semmire sem jó helyen, amelyet Írországnak hívnak. Amikor Jean-Luc meghalt... arra gondoltam, hogy talán összefüggésben lehet a halála az ön asszisztensének a halálával. Volt valamilyen oka ezt feltételezni? Őszintén szólva... nem volt. Csak a kíváncsiság késztetett rá, hogy... szóval, valami arra biztatott, hogy menjek el abba a házba, abba a szobába, ahol Burt Saintfleur az utolsó éjszakáját töltötte. És maga elment. El kellett mennem. Elmeséltem neki, hogyan találtam meg a kéziratot. Ugyanazt adtam elő, mint a zsaruknak. Hogy megbillent alattam a szék, satöbbi. Eszerint ott motoszkált a fejében, hogy talán nem is követett el öngyilkosságot. Hogy Burt Saintfleurt... megölték? Talán nem kellett volna kimondanom az igazságot, én mégis kimondtam. Őszintén szólva, erre is gondoltam. És talán... még arra is, hogy a fiam... Jean-Luc halála sem volt véletlen? Őt is... Erre is gondoltam bólintottam. A professzor komor pillantást vetett rám. Én is gondoltam mindezekre, Debby. És hogy ne kerteljek tovább: mély meggyőződésem, hogy az asszisztensemet és a fiamat is úgy ölte meg valaki. Kettős gyilkosság történt, Debby! Valaki, valaki... engem akar. De nem önt ölte meg szegeztem le. Én majd csak ezután következem vonta meg a vállát. De hát... miért? Wright professzor megkocogtatta a homlokát. Ezért. Ami a fejemben van. Mert ez a könyv csak a kezdete valaminek. Olyan felfedezés előtt állok, amely megrengeti majd a részecskefizikát és ezzel együtt a világot is.

266 Ne értsen félre, nem robbantásra célzok. Nem valami szuperbomba kifejlesztésén fáradozok. Más a dolog lényege. És ezt valakik nagyon nem akarhatják. Ezért ölték meg Burtöt és a fiamat is. És feltehetően engem is... Vakrémület hasított a szívembe. Hiszen én is benne vagyok a dolgok legközepében. Elvégre mindenről tudhatok... A gyilkosok joggal feltételezhetik, hogy Mr. Wright elárulta nekem, mi jár a fejében. Ez esetben engem is... engem is... Engem is megölhetnek! tört ki belőlem a rémület. Egy csónakban evezünk, Debby bólintott szomorúan a professzor. 74 Este volt, szurokfekete este. Ha nem lettek volna velem baljós gondolataim, nagyon egyedül éreztem volna magam. Maggie színjátszó köri előadáson vett részt, Stacy új sráccal ismerkedett, Ann Gordon pedig egy házibulit készített elő. Engem is hívott, de én inkább a pihenést választottam. Kinyitottam a bejárati ajtót és kikukucskáltam a szabadba. Ahogy kidugtam a fejem az ajtónyíláson, már rántottam is vissza. Olyan idő volt odakint, amilyet ítéletidőnek szokás nevezni. Erős szél fújt a házak között, elkapta a lehulló, hideg esőcseppeket és magával ragadta őket. Egyetlen pillanat alatt vizes lett a nadrágom, és tócsát láttam a küszöb előtt, mintha csak bepisiltem volna. Besétáltam a teakonyhába, hoztam egy törlőrongyot és feltöröltem vele. Ekkor ment ki az áram. Egyetlen pillanat alatt olyan sötét lett idebent, mint az ördög fenekében. Letettem a rongyot, és megpróbáltam a kapcsolóval játszadozni. Bár biztos voltam benne, hogy a kapcsolónak semmi köze a beállott sötétséghez, nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. A kapcsoló kattogott, a sötétség maradt. Ugyanakkor meglepődve tapasztaltam, hogy valahonnan mégiscsak érkezik némi világosság a szobába. A hátsó ablakon át szűrődött be egy távoli, parki lámpa fénye.

267 Kivettem a zsebemből a telefonomat és felhívtam Ann Gordont. Néhányszor kicsengett, majd meghallottam Ann hangját. Mi a pálya, Debby? Jól érzed magad? kérdeztem. Naná! húzta el a szót. Kár, hogy nem jöttél velem. Van itt egy cuki srác, és olyan magányos szegény, hogy sírni támad tőle kedvem. Tuti, hogy tetszene neked. Na és veled mi van? Alakulnak a dolgok, alakulgatnak. Talán nem is megyek haza éjszakára. Kár, hogy nem vagy itt. Végül is, miért hívtál? Csak azt akartam megkérdezni, hogy nincs-e nálatok is áramszünet? Ne bosszants már, Debby! Mást sem kívánok jobban, minthogy az legyen! Zene, vihogás, kiáltozás, kacarászás. Ott vagy még, Debby? Itt vagyok és kösz. Leteszem. Majd holnap megbeszéljük. Nem tudnál mégis... a srác úgy fel van dobva... Kikapcsoltam a telefont. Még csak az kéne, hogy ebben az időben... Az ajtóhoz léptem, és rá akartam fordítani a kulcsot. A következő pillanatban megdermedtem, mintha denevér ragadt volna a hajamba. Nem volt a kulcs a zárban. Megnyaltam a szám szélét. Talán elvitte valaki. Bár mindannyiunknak volt saját kulcsa, mégis előfordult néhanapján, hogy egyikünk-másikunk feledékenységből magával vitte a közös kulcsot is. Azt tettem, amit ilyen esetben tenni kell. Kerestem egy széket és a kilincs alá támasztottam. Úgy, hogy kívülről ne lehessen kinyitni az ajtót. Addig megteszi, amíg meg nem keresem odafent a saját kulcsomat. Mivel az elmúlt hetek során volt időm megismerkedni házunk alaprajzával, nem volt probléma sötétben sem feljutni az emeletre. Még a lábam sem vertem bele semmibe. Igaz, ebben az is segített, hogy a parki lámpa halvány fénye, ha csak távolról is, oldotta egy kicsit a sötétséget. Bementem a szobámba, megkerestem a kulcsomat, meg is találtam, majd indultam volna lefelé a lépcsőn, hogy bezárjam

268 az ajtót. Éppen az első lépcsőfokra léptem, amikor odalent nagyot csattant valami és ezzel együtt hideg légáramlat csapott meg. Mintha elmarkolta volna valaki a torkomat. Olyan vad vágtába kezdett a szívem, mint az indiánok lovai a prérin. Belekapaszkodtam a korlátba és lefelé hallgatóztam. Maggie? kérdeztem aztán nyugtalanul. Te vagy az, Maggie? Újra csattant valami. Nem éreztem többé a hideg léghullámokat; úgy tűnt, hogy a szél becsapta a bejárati ajtót. Visszamentem a szobámba, felkaptam az ágyam végéhez támasztott baseball ütőt, és a markomba szorítottam. Mielőtt a lépcsőre tettem volna a lábam, ismét csak lekiáltottam a földszintre, de ezúttal sem válaszolt senki. A szél győzködtem magam. Bizonyára kiszabadította az ajtót. Talán rosszul támasztottam a széket a kilincs alá, talán a huzat talál rést az ajtó mellett. Lelkem mélyén azonban egyáltalán nem tetszettek nekem ezek a magyarázatok. Tudtam, hogy nem lett volna szabad elmozdulnia a széknek; talán csak egy hurrikán lett volna képes kinyitni az ajtót. Már lent jártam a földszinten, kezemben a magasra emelt baseballütővel, amikor megértettem mindent. Kellemetlen hideg áramlott felém a hall ajtóval szembeni kis ablakán át. Az ablak tárva-nyitva állt, az esővel kevert levegő szabadon áramolhatott be rajta, ez borította fel az ajtó kilincse alá támasztott széket. Valaki nem akasztotta be az ablak riglijét, a szél pedig kivágta az ablakszárnyat, és beröppent a szobába. Az ablakhoz botorkáltam és becsuktam. Aztán a felborult székhez mentem. Felemeltem és a lábára állítottam. Alighogy kész lettem vele, mintha immár odafent puffant volna valami. Újfent összeszorította a torkomat a félelem. Van ott valaki? kiáltottam fel az emeletre. Te vagy az, Maggie? Csak a csend válaszolt. Halk, futó reccsenések hallatszottak, ahogy a parketta átadta magát a hideg légáramlatoknak. Jó ideig mozdulatlanul álltam a kis ablak mellett és azon töprengtem, hogy vajon mit tegyek? Rohanjak ki a házból és

269 kérjek valakitől segítséget? De hát mihez? Áramszünet van nálam, az igaz, de ez még nem jelenti azt, hogy veszélyben forogna az életem. Még egyszer megpróbáltam világosságot kelteni ezúttal sem sikerült. A kapcsoló tompán kattant egyet mindhiába. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szobámba. Percek óta semmit sem hallottam, ami gyanúra adhatott volna okot. Megmarkoltam a baseballütő nyelét, és miután bezártam a kulcsommal a bejárati ajtót, a lépcső felé igyekeztem. Ekkor ismét tompa puffanást hallottam. Ezúttal nem tudtam megállapítani, honnan jött, mintha a tető felől hallottam volna. Hirtelen megkönnyebbültem. A fenébe is, hát persze. A mókusok. A kis csíkos gengszterek, szorgalmas látogatói konyhának, éléskamrának. Nem egyszer megfigyeltem, ahogy gyűlést tartanak a házak tetején. Összegyűlnek, karikába ülnek, egy főmókus pedig bajuszát mozgatva előadást tart nekik. Szakasztott, mint az emberek. Futólag elmosolyodtam, de a bizonytalanság azért ott maradt bennem. Biztos, hogy a mókusoknak nincs jobb dolguk, mint esőben összegyűlni a leginkább széljárta helyen, a háztetőn? Mivel gyógyszerésznek készültem, nem mókuskutatónak, megvontam a vállam, és a legalsó lépcsőfokra tettem a lábam. Aztán ott is tartottam jó darabig. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy tovább léptem volna, mintha valami a lábam köré tekeredett volna. Ijedten odakaptam, de nem találtam semmit. Sok minden eszembe jutott, hogy mit kellene tennem. Fel kellene hívnom például valakit, hogy szüntesse meg az áramszünetet. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a sötétség kizárólag a mi házunkra korlátozódik. Kimehetett a biztosíték, vagy mi... Ehhez azonban két dologra lett volna szükségem. Egyrészt egy telefonszámra, amit felhívhattam volna, másrészt a telefonomra, amivel lebonyolíthattam volna a hívást. Csakhogy a telefonom odafent volt a szobámban: ott felejtettem, amikor a baseballütőt magamhoz vettem. Ismét megpróbáltam felemelni a lábam, de még mindig ott éreztem rajta azt a láthatatlan valamit, ami akadályozott a

270 mozgásban. Ekkor hirtelen fényesség gyúlt egyelőre csak az agyamban. Rádöbbentem, hogy valaki nem akarja, hogy felmenjek az emeletre. Talán álmaim asszonya? Icipicit megkönnyebbültem. Ha itt van velem, akkor nem eshet bajom. Eddig is védelmezett, feltehetően ezután is fog. Gyerünk, Debby, csinálj már valamit! Itt vagy... kérlek? kiáltottam bele a levegőbe. Nem hívhattam a nevén, mivel nem ismertem, azt pedig mégsem mondhattam neki, hogy álmaim asszonya! Nagyon kérlek, gyere elő és segíts rajtam! kiáltottam fel újult erővel. Ha valaki meghallotta volna, bizonyára őrültnek tartott volna érte. Legalább addig légy mellettem, amíg felmegyek a lépcsőn! Nem mozdult semmi. Sőt, mintha a láthatatlan szalag sem szorította volna már a lábam. Nem tétovázhattam tovább. Elindultam felfelé a lépcsőn. Fejem fölé emeltem a baseballütőt és énekelni kezdtem. Egy polgárháborús dalt; nem is tudom, hogy jutott az eszembe. Talán azért ezt, mert induló volt, kemény, pattogós. Ilyen lány vagyok én is. Kemény, pattogós. Nem kell mindentől azonnal becsinálni, Debby O'Hara! Szerencsére baj nélkül jutottam be a szobámba. Azonnal elfordítottam a kulcsot a zárban. Legalább már idebent vagyok. Most pedig elő a telefonnal! Pontosan tudtam, hova tettem. A kis szekrénykére az ágyam fejénél. Ráhelyeztem, amikor benyúltam az ágy mögé a baseballütőért. Ott kell lennie. De nem volt ott. Kétszer is végigsimítottam a szekrényke tetejét, mégsem találtam meg a telefonomat. Nem mondhatnám, hogy ismét rémület tört rám, mert amit éreztem, sokkal több volt annál. A halál közeli jelenléte jéggé dermesztette a lelkem. Most már biztos voltam benne, hogy van valaki rajtam kívül a házban. Jéggé fagyott lelkem hideg nyugalmat árasztott. Éreztem, hogy a mindeddig vadul csapongó gondolataim lassan megnyugszanak. Mintha a helyére zökkent volna az agyam. Fogtam a baseballütőt, letérdeltem, majd akkorát csaptam vele az ágy alá, hogyha lett volna ott valaki, tuti, hogy belehalt

271 volna. Ekkora ütést még a marhák sem kapnak a vágóhídon. A fal nagyot koppant, ahogy az ütő nekivágódott, de nem kiáltott fel senki. Ezután a szekrények következtek. Kettő volt belőlük, egy nagy és egy kicsi. A kisebbe talán Danny de Vito fért volna csak bele, a nagyban viszont a ruháim foglaltak el minden helyet. A szobám tehát tiszta. Most, hogy kissé megnyugodtam, megpróbáltam kinyitni az ablakot. Résnyire nyitottam csak, de ekkor olyan iszonyatos erő kezdte befelé nyomni, hogy hamar feladtam a próbálkozást. A vihar hullámai így is besiklottak a szobámba, megkeverték a levegőt és az ágyam alá vágtak néhány papírlapot. Megtöröltem a homlokomat és munkához láttam. A már megszokott módon a kilincs alá helyeztem egy széket, a szék tetejére pedig feltettem a teásbögrémet. Ha a szék eldől, a bögre lezuhan, feltehetően el is törik, én pedig tudni fogom, hogy próbálkozik odakint valaki. Hogy akkor mit csinálok? Legfeljebb kivetem magam az ablakon... Majd egy órát álltam az ajtónál felemelt baseballütővel, aztán egyszerre csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül leesett az ütőt tartó karom. Arra riadtam, hogy nagyot koppan a baseballütő a padlón. Talán a szoba nem elég friss levegője tette, hogy a képzelt vagy valós veszély ellenére is elálmosodtam. Megráztam a fejem, az ablakhoz léptem, és kinéztem rajta. Aztán hangosan felnevettem. Egy kis csíkos mókus nézett szembe velem. Az ablakpárkányon ült és olyan ázott volt a szerencsétlen, hogy legszívesebben kinyitottam volna neki az ablakot és beengedtem volna a szobámba. Csakhogy nem tehettem. A mókusok harapnak, nem jó velük kukoricázni. A mókus kissé viharvert volt, nedves volt a pofája és mintha rémület tilt volna a képén. Talán kimosta az eső az odújából. Hiába, a mókusok élete sem könnyű egy egyetemi campusban... Immár világos volt előttem minden. A mókusok csinálták a cirkuszt és feltehetően az áramszünetet is. Nem egyszer megtörtént, hogy ismeretlen oknál fogva nekiestek a kábeleknek és megrágták őket. Tették ezt annak ellenére, hogy nem szűkölködtek élelemben. Igaz, ami igaz: nem könnyű a

272 mókusok észjárásában eligazodni. A mókus nézegetett még egy kicsit, felemelte két első lábát, mintha imádkozna, aztán egyszerre csak eltűnt. Felpattant a levegőbe és beleveszett a sötétségbe. Valószínűleg felugrott a tetőre. Rövid ideig törtem csak a fejem, hogy lebontsam-e az ajtó elé emelt akadályt, aztán úgy döntöttem, hogy nem nyúlok hozzá. Bár kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy a mókusok csinálták a balhét, azért a maradék egy százalék óvatosságra késztetett. Mint tudjuk, az ördög nem alszik. Tele van a világ olyanok sírjaival, akik lebecsülték ezt az egy százalékot. Nem akaródzott kimennem a fürdőszobába, ezért inkább lemondtam a fogmosásról. Jobb mosatlan foggal élni, mint fényesre sikálttal meghalni. Levetkőztem, és gyorsan bebújtam az ágyba. Fülig magamra rántottam a takarót, és belemeresztettem a szemem a levegőbe. Nem mintha feltételeztem volna, hogy látni fogok idebent valamit is. Inkább a fülemre koncentráltam. Ekkor valami megreccsent a közelemben. Ezúttal élesen hangzott a reccsenés, mintha valaki egy deszkára nehezedett volna. Ráadásul biztos lehettem benne, hogy itt történt a szobámban. Megpróbáltam felülni, de mintha az ágyamhoz ragadtam volna. Segíts! sírt bennem a rémület. Segíts, álmaim asszonya! Felkönyököltem és a szívemre szorítottam a kezem. Hátha itt van, csak nem látom, hátha itt áll mellettem, és vigyáz rám, hátha... Aztán megpillantottam. Nem, nem álmaim asszonyát, hanem valaki mást. Ott ült a nagyszekrényem tetején, és éppen lekászálódni készült róla. Bár nem láttam semmit az arcából, az alakjából is alig valamit, mintha hatalmas, embernyi amőba mocorgott volna odafent. Hallottam, hogy valaki sikolt ez bizonyára én voltam, nagyot ordít valaki ez ő lehetett, aztán a fekete folt elvált a szekrénytől és rám vetette magát. Olyan könnyedén szállt a levegőben, mintha szárnyai lettek volna. Vagy voltak is? Rám zuhant és szinte belepréselt a matracba. Keze a nyakamat kereste. És meg is találta. Olyannyira, hogy azonnal

273 szorongatni is kezdte. Nem tudom, mit csináltam azok alatt a hosszú másodpercek alatt, amíg nem voltam egészen magamnál. Hogy végül is magamhoz tértem, az az Isten csodája volt. Egyszerre csak világosan láttam, és éreztem mindent. A szörnyeteg mindeddig a szekrényem tetején lapult; én hülye, azt az egyetlen helyet nem néztem meg a szobában. De hát hogyan is gondolhattam volna rá? Vele együtt a bizonyosság is rám szakadt: alighanem életem utolsó perceit élem. Megfojtanak. Rohadtul az útjában vagyok valakinek, ezért eltakarít onnan. Tippem több is lett volna, hogy kicsoda; sajnos már soha nem fogok bizonyosságot nyerni róla. Ekkor hirtelen felemelkedett a kezem. Lehet, hogy ősi védekező reflex emelte fel, én azonban másra gyanakodtam. Amíg a kemény és könyörtelen ujjak megpróbálták kiszorítani belőlem a levegő utolsó cseppjeit is, megmarkoltam a szekrényke tetejére állított reklám-ébresztőórát, és csak úgy vaktában a levegőbe ütöttem vele. Olyan erővel, hogy kiugrott az üvege és hangos, csilingelő tiltakozás közepette végiggurult a parkettán. Éreztem, hogy legördül rólam a súly. Most már az egész testem megemelkedett, a paplan is lehullott rólam, s váratlanul a levegőben találtam magam. Visítottam, mint a malac, miközben az ablak felé szálltam. Annyi időm maradt csak, hogy arcom elé kaptam a kezem, aztán már kint is voltam a szabadban. Üvegcsörömpölés, csikorgás követte repülésemet. Éreztem, hogy egyetlen pillanat alatt csuromvizes leszek; a szél belekapott a hajamba, a hálóingembe, fenyőágak vágtak a képembe, s játszadozni kezdtek velem, mint gyilkos bálnák a fókabébivel. Egyikük a másiknak hajított, az pedig tovább küldött egy harmadiknak. Ki tudja, meddig labdáztak volna velem, ha a szél meg nem taszít. Nem veszítettem el az eszméletemet, csupán olyan gyorsan zajlottak az események, hogy az agyam képtelen volt követni őket. Láttam, hogy ágak csapkodnak körülöttem; egyikük a hátára vett és gyengéd simogatás után lecsúsztatott a fűre. Azonnal észrevettem, hogy felém fut valaki. Széles

274 karimájú, Stetson kalap ült a fején; karimájáról eső ömlött a fűre. Debby! kiáltotta a valaki rémült hangon. Istenem, Debby! Oda akart ugrani hozzám, és feltehetően a karjába venni. Tiltóan felemeltem a kezem. Úgy tartottam felé a tenyerem, mintha egy robogó vonatot próbálnék megállítani. Ne! kiáltottam dacolva a szél süvítésével és az ágak nyikorgásával. Ne... közelíts! Baseballütő van nálam! Én vagyok az, Debby! torpant meg néhány lépésnyíre tőlem. Zsiráf vagyok, Debby! Morgan! Istenem, mi történt veled? Láttam, hogy valóban Zsiráf az. Ezért azonnal el akartam magyarázni neki mindent. Odafent mutattam a láthatóan törött üvegű ablakra. Odafent. Ott ült a szekrény tetején! Vigyázz, baseballütő van nálam... Mókussá változott. Nem szabad a mókust megsimogatni, mert megharap. A mókus veszett is lehet. Utoljára harminc éve észleltek náluk veszettséget, de mint tudjuk... Nem tudtam megakadályozni, hogy Morgan rám ne terítse a zakóját. Ebben a pillanatban azt is észrevettem, hogy kinyílik a ház ajtaja és kiugrik rajta valaki. Amint kiért az esőre, megtorpant, majd észrevett bennünket. Alighanem el akart inalni, de nem tudott. A fenyőfák között megbúvó bokrok közül kilépett két árnyék és elzárták előle a menekülés útját. Amikor észrevette őket, megállt és a ház felé mutogatott. Nyilván mondott is valamit, de a szél zúgásától nem értettem egyetlen szavát sem. Ne próbálj megfojtani! lihegtem Zsiráf fülébe. Itt a baseballütőm, és... Filmszakadás. 75 Amikor kinyitottam a szemem, Maggie-t láttam magam felett. Magához tért végre hallottam a hangját. Szép jó

275 reggelt, Debby! Az ágyamban feküdtem a saját szobámban. A takaróm nyakig húzva, ahogy szoktam. Maggie-n kívül nem láttam senkit a környéken, így fogalmam sem volt róla, kinek kiabálhatott. Megpróbáltam felemelkedni, de Maggie visszanyomott. Meg ne moccanj nekem! Előbb megnéz a doktor. Mi van... velem? próbáltam meg tisztába jönni a helyzetemmel. A szobámban vagyok? Naná mondta Maggie. Nem hiszem, hogy találnál bárhol is egy ugyanilyen rendetlen szobát, amellyel összetéveszthetnéd. És az órád is összetörött csóválta meg a fejét. Te aztán nem vagy semmi, kisanyám. Mi történt... velem, Maggie? Megpróbáltál repülni mondta a lakótársam. Sőt repültél is. Zsiráf szerint egész jó a stílusod, csak még nem használod megfelelőn a szárnyaidat. Fölém hajolt és jókora cuppanós puszit nyomott a képemre. Téged aztán egy pillanatra sem lehet magadra hagyni! Alig húzom ki a lábam, máris belekeveredsz valamibe. Legalább láttad, ki volt? Nem én ráztam meg a fejem. A francba! Pedig mindenki azt hiszi, hogy tudod, ki a tettes. Várj, már jönnek is. A doktor vörös hajú, szeplős férfi volt és O'Malonaynek hívták. Ő is ír volt, akárcsak én. Sztetoszkóp lógott a nyakában, és olyan fontoskodva telepedett az ágyam szélére, mintha a világ sorsáról kellett volna döntenie. Fél órát tapogatott összevissza néha már az volt az érzésem, hogy kedvét leli a taperolásban. Nincs törés mondta végül. Minden porcikája ép. Van egy anyajegy a fenekén, amit nem ártana megmutatni egy bőrgyógyásznak. A nyakát egy-két napig eltakarhatja valamivel. Olyan színekben pompázik máris, mint egy impresszionista festmény. Hát akkor csak vigyázzon magára! Megveregette a fenekemet láthatóan tetszett neki, aztán kiment a szobából. Nem sokáig örülhettem a viszonylagos magánynak, mert egyszerre hárman is benyomakodtak a szobámba. Aztán egy negyedik is, de az bilincsben.

276 Ez utóbbi Hank Culpepper volt. 76 Meséljen el mindent, Debby, úgy, ahogy volt biztatott Mr. Beck, otthonosan kinyújtva a lábait. Ethan Lord ott kuporgott mellette egy másik széken, míg Culpepper a sarokban gubbasztott a szőnyegen. A szobámban kezdtük a beszélgetést vagy inkább kihallgatást kellene mondanom? de a helyiség túl kicsinek bizonyult. Főleg, hogy nem sokkal a történtek után Stacy és Ann Gordon is hazaérkezett, és mégsem lehetett csak úgy betoloncolni őket a szobájukba. Szóval, voltunk néhányan a hallban. Természetesen ott volt Zsiráf, azaz Morgan Hansen is, aki egyre csak a már rég nem létező esőcseppeket rázogatta le Stetson kalapjáról. Biccentettem, és lassan, részletesen elmondtam nekik mindent. Igyekeztem nem kihagyni semmit, még az ablakon lefutó esőcseppekről is beszámoltam, amelyeknek talán nem is volt semmi közük az eseményekhez. Amikor befejeztem, rövid csend ereszkedett ránk, majd a szokásoknak immár megfelelően Mr. Beck ragadta magához a kezdeményezést. Szóval, ez történt, Debby mondta orrára téve a mutatóujját. Kétség sincs afelől, hogy valaki megtámadta magát, és... hm... nem akarom megrémiszteni, de alighanem... Meg akart ölni bólintottam. Valahogy úgy sóhajtott Mr. Beck. Szerencsére nem sikerült neki. Szerencsére nem sóhajtottam. Kicsit még nehezemre esett a beszéd; úgy lüktetett a torkom, mintha torokgyulladást kaptam volna. Miért nem sikerült neki, Debby? kérdezte Mr. Beck. Hogyhogy miért nem sikerült? hökkentem meg. Nem sikerült és kész. Jobban örülne neki, ha sikerült volna? Ugyan már, Debby, ne beszéljen csacsiságot! csattant fel ingerülten. Láthatóan igyekezett megfeledkezni róla, hogy milyen állapotban vagyok. Azért vagyunk itt, hogy elkapjuk a gyilkost és megakadályozzuk újabb szörnyűségek

277 elkövetésében. Ne tételezze fel rólunk, hogy mi... hogy mi... szóval, részemről rettentően örülök, hogy megúszta élve, viszont szeretnénk pontosan tudni, hogy hogyan úszta meg? Ez volt az a része a történteknek, amelyről nem beszélhettem. Ha beszéltem volna, beszélnem kellett volna álmaim asszonyáról is. Ez pedig azt jelentette volna, hogy attól kezdve nem hisznek nekem. Aki szellemekkel társalog és látomások segítik, az nem egészen normális, kvázi, nem is szavahihető. Ezért aztán hallgatnom kellett róla. Hogy is volt csak a szobádban, Debby? szólalt meg Ethan is. Azt mondod, bezártad a támadódat a saját szobádba magaddal együtt? Sajnos bólintottam. Ez meg hogy lehet? Úgy hogy fent lapult a szekrény tetején. Mindenhova benéztem, de a szekrény tetejéről megfeledkeztem. Aki odafent lapult... lehetett akár Mr. Culpepper is? Önkéntelenül is Hankre néztem. Ő vissza rám. Tele volt a szeme riadalommal, az orra mellett pedig jókora kék folt éktelenkedett. Elméletileg igen mondtam. Megnéztem azt a helyet bólintott Mr. Beck. Ha összehúzta magát, egészen jól elfért odafent a fickó. Én aztán nem! kezdett tiltakozni Culpepper. Én nem voltam odafent Debby szobájában! Maga csak akkor szólaljon meg, ha kérdezem figyelmeztette Mr. Beck. Szóval, Debby, felismerte Mr. Culpeppert? Nem mondtam. Nem ismertem fel. Akkor talán valaki mást vélt felismerni a támadójában? Nem nézett ki embernek mondtam. Mr. Beck izgatottan felém hajolt. Ezt hogy érti? Akkor minek nézett ki? Egy nagy tintapacának vagy amőbának mondtam. Azt állítja, hogy a támadója egy tintapaca formájú földönkívüli volt? Egy E. T.? Nem állítom tiltakoztam. Hiszen alig láttam belőle valamit. Áramszünet volt, és kevés volt idebent a fény. Délutánra rendbe hozzák mondta Mr. Beck. Valaki

278 elvágott egy földalatti kábelt. Szóval hogy került a fickó a szekrény tetejéről, hm... magára? Úgy értem... Rám röppent mondtam. Röppent? húzta fel a szemöldökét. Úgy láttam, mintha repült volna. Mintha még szárnyakat is láttam volna rajta. Ám ez egyáltalán nem biztos. Ismétlem, sötét volt idebent. Ezután mi történt? Rám ugrott és fojtogatni kezdett. Erre maga? Majdnem megfulladtam. De nem fulladt meg. Védekezett. Naná, hogy védekeztem! Felkaptam az éjjeliszekrényemről az ébresztőórát, és... képen vágtam vele. Azaz, hozzá vágtam. Bele a képébe? Lehet, hogy oda. Lehet, hogy nem, mindenesetre, megütöttem vele. Valamennyi szem a Hank orra mellett feketedő foltra nézett. Hank szóra nyitotta a száját, de Mr. Beck megelőzte. Csend, Mr. Culpepper! szólt rá. Csak akkor beszéljen, ha kérdezem. Akkor viszont nyissa ki a száját. És ezután mi történt? Valahogy... leráztam magamról. Talán fájt neki az ütésem, ezért... eleresztett. Ekkortól kezdve nem emlékszem semmire. Valószínűleg kiugrottam az ablakon. Kinyitni persze elfelejtette. Erre sem emlékszem. Mázlija volt nyugtázta Mr. Beck. Nem is sejti, mekkora. Már az üveg is halálra vagdoshatta volna... arról nem is beszélve, hogy amikor leesett, akár a nyakát is kitörhette volna. Más nincs? érdeklődtem. De nem törte ki folytatta. A faágak lefékezték a zuhanását. Azt hiszem, ettől a naptól kezdve évente két születésnapját is megünnepelheti, Debby. Mert magának már kettő is van belőle. Amit az éjszaka sikerült elkerülnie, azt úgy hívják, hogy halál. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy mennyire össze tudta szedni az erejét. A halálfélelem csodákat

279 tesz. Most pedig maga jön, Culpepper! Elmondaná nekünk, mit keresett az éjszaka ebben a házban? Már nem lett volna szükségünk villanyra akkor sem, ha véletlenül megjavították volna az elvágott vezetékeket. A reggel borús fényei bederengtek az ablakon. Debbyért jöttem mondta Culpepper. Hogyhogy érte jött? Maggie Wilson küldött érte. Most viszont Maggie felé fordult a figyelem. Igaz ez, Miss Wilson? Maggie bólintott. Igen. Így történt. Ön az éjszaka egy bizonyos részében együtt volt Mr. Culpepperrel? Együtt voltam vele bólintott Maggie. Meg szabad kérdeznem, hogy hol? Hát hogyne. Előbb a színjátszó körön. A színjátszó kör ünnepi estje volt. Utána elmentünk kicsit bulizni. Ön hívta meg a színjátszó kör estjére Mr. Culpeppert? Dehogyis! tiltakozott Maggie. Ott találkoztunk. Véletlenül. Értem. Mondja csak tovább! A bulin eszembe jutott, hogy min ment keresztül Debby az elmúlt napok során, és úgy gondoltam, hogy ráférne egy kis vidámság. Mivel ismerem Mr. Culpeppert, megkérdeztem tőle, hogy nem lenne-e kedve elugrani Debbyért. Mr. Culpepper volt olyan szíves, és vállalkozott a feladatra a zuhogó eső ellenére is. Mr. Culpepper, hogy úgy mondjam, nagy tisztelője Debby-nek, így... szívesen eljött érte. Mr. Culpepper? Úgy volt minden... ahogy Maggie mondja. Tehát eljött ide, hogy magával vigye Miss Debbyt a bulira. Nem hívták fel előbb telefonon? Nem mondta Maggie. Hank akarta, de én nem. Aha. És miért nem? Jól ismerem Debbyt. Akkor biztosan nem jött volna el. Talán be sem engedte volna Hanket. Tehát ön idejött, Mr. Culpepper. És? Valaki hülyére vert dühöngött Culpepper. Ha elkapom

280 a rohadékot, hamburgert csinálok belőle! Mesélje csak el szép sorjában, hogy mi történt. Hát nem sok dörmögte Culpepper. Ha csak azt nem számítjuk ide, hogy elsőre nem tudtam bejönni az ajtón. Próbálgattam, de nem ment. Azt hittem, Maggie rossz kulcsot adott. Jó ötpercnyi vacakolás után vettem csak észre, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva, csupán betámasztotta valaki egy székkel. Azért pár perc múlva így is benn voltam. Hogy csinálta? Türelem kell hozzá. Addig hintáztattam az ajtóval a széket, amíg fel nem borult, én pedig bejöttem. Mit talált idebent? Csendet és sötétséget. Éppen kiáltani akartam, hogy meggyőződjek róla, van-e valaki itthon, amikor odafentről, az emeletről hangokat hallottam. Előbb Debby sikoltott, aztán meg hangosan szitkozódott valaki. Kicsoda? Gőzöm sincs róla. Nem ismertem meg a hangját. Ekkor vissza akartam vonulni. Még a villanyt sem gyújtottam fel. Visszavonulni? Miért? Culpepper megcsóválta a fejét. Diszkréció is van a világon, nem? Megfordultam és el akartam osonni, amikor ismét sikoltást hallottam, majd valaki segítségért kiáltott. Megismertem a hangját; Debbyé volt. Rémisztő üvegcsörömpölés ütötte meg a fülem és becsapódott egy ablak. Rádöbbentem, hogy... aligha az történik odafent, amire gondoltam. Felfutottam a lépcsőn... azaz, csak akartam. Olyan rohadt sötét volt, hogy az orromig sem láttam. Ekkor lecsapott valaki. Lecsapta? Le. Akkorát kaptam ide és az arcára mutatott, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és legurultam a lépcsőn. Azt hiszem, meg is buggyantam egy kicsit. Még akkor is kerge voltam, amikor kijöttem a házból. Hát elég kerge volt, az kétségtelen bólintott Mr. Beck. Mást nem tudok mondani morogta Culpepper. Nem vennék le rólam ezt a rohadék bilincset? Mr. Beck megcsóválta a fejét, felkászálódott a székéről, lehajolt Culpepperhez és megszabadította a bilincseitől.

281 Culpepper megkönnyebbülten dörzsölgetni kezdte a csuklóját. Ez minden, amit mondani tudok. Nem láttam, ki ütött le és ki volt Debby szekrényének a tetején. Ha sejtettem volna, mi folyik odafent, már itt feküdne a köcsög kinyúlva a szőnyegen. Jól van biccentett Mr. Beck. Arra kérem, hogy egyelőre ne hagyja el a campus területét, oké? És maga, Mr. Hansen, maga mit keresett itt? Én nem voltam idebent tiltakozott ijedten Zsiráf. Akkor mit keresett odakint? Debbyre vigyáztam felelte. Volt valami oka rá? Morgan elmosolyodott. Debby olyan, hogy mindig vigyázni kell rá. Mindig? Három napja minden éjjel eljövök ide, és... ácsorgok egy kicsit a fenyők alatt. Sajnos, nem elég biztonságos hely. Miért? csapott le rá Mr. Beck. Tapasztalt valamit ácsorgás közben? Hát persze bólintott Zsiráf. Többször is leszartak a mókusok. Pedig csak nehezen jön ki a kalapomból. És maguk? Mr. Beck szelíden mosolygott rá. Mr. Lord és jómagam holdkórosok vagyunk. Gyakran járkálunk éjszaka a Holdat nézve. Sajnálom bólintott Zsiráf. De hát az elmúlt éjszaka... nem is volt fent a Hold az égen! Igazán? hökkent meg Mr. Beck. Észre sem vettük. Úgy látszik, mi már Hold nélkül is holdkórosok vagyunk. Fél óra múlva egyedül ültem a szobámban. Egy félresikerült gyilkossági kísérlettel a hátam mögött. 77 Alex Voroncov semmit sem hallhatott az éjszaka történtekből, mert észre sem vette, hogy színjátszó lett a nyakam. Először még engem sem vett észre, lévén, hogy bepárásodott a szemüvege, amikor pedig már rendben volt vele minden, nem

282 ért rá a nyakammal foglalkozni. Lecsüccsent egy székre és az órájára nézett. Jöttem, ahogy tudtam, Debby mondta. Ilyenkor kicsit sűrű a programom. Bocs, hogy zavarom a munkádat mentegetőztem. Még egy aprócska szívességre lenne csupán szükségem. Alex ismét az órájára nézett. Hát... ha tudok, segítek. Nos, arról lenne szó kezdtem, hogy néhány napja voltál szíves megnézni azt a bizonyos kéziratot. Ja igen. Mr. Wright kéziratát bólintott. Apropó, már kérdezni is akartam, lesz valami belőle? Úgy értem, beköpi az öregúr a zsaruknak az asszisztensét? Most, hogy már meghalt, nem látom sok értelmét. Valószínűleg nem köpi be mondtam. Az a helyzet, Alex, hogy akkor, amikor megmutattam neked és a segítségedet kértem... nem voltam egészen őszinte hozzád. Nafene! És mit hallgattál el előlem? Más egyébhez is hozzájutottam akkor, nemcsak ahhoz a kézirathoz. Alex megvakarta az orra hegyét. Mi az az egyéb? Egy... másik kézirat mondtam. Egy... másik kézirat? nyílt tágra a szemem. Milyen kézirat? Az is lehet, hogy annak a kéziratnak a másik fele... Csak a paksaméta egyik felét mutattam meg neked ugyanis. És hol van a másik fele?ˮ Itt van nálam. Felvettem egy dossziét az asztalról, és felé nyújtottam. Alex elvette, de mielőtt kinyitotta volna, megcsóválta a fejét. Miből gondolod, hogy annak a másik fele, amit megmutattál? Csak találgatok. Lehet, hogy valami más. Éppen ezért arra kérlek, hogy nézd meg. Alex azonban még mindig nem nyitotta ki a dossziét. Sejtettem, hogy mi aggasztja. Attól félt, hogy behúzom valamibe. Alex orosz volt, és jól tudta, hogy amerikai-orosz barátság ide vagy oda: ha a CIA kiszagolná, hogy elemi

283 részecskékkel foglalkozó, ismeretlen kéziratot nézegetett, nagyon megüthetné a bokáját. Alex szerette Amerikát, szerette az egyetemet, nem szerette volna ostoba módon elpuskázni a nagy lehetőséget, hogy itt fejezze be a tanulmányait. Nézd csak meg biztattam. Ne aggódj, nem vagyok provokátor, nem akarlak berángatni semmibe. Ha vonakodva is, Alex a dossziéért nyúlt. Kivette belőle mind a 137 papírlapot korábban természetesen megszámoltam őket és maga elé tette. Hát akkor... lássuk csak... Belelapozott, szeme a papírlapokra meredt, gyorsan végigfutotta őket, aztán megtörölgette a homlokát. Így is kellett tennie, mivel ekkor már kerek verejtékcseppek folytak le róla. Pedig nem is volt fenenagy meleg idebent. Forgatta a lapokat még vagy öt percig egyre sűrűbb homloktörölgetés közepette, végül, amikor letette a paksamétát, úgy festett, mintha épp az imént szakította volna át egy maratoni futóverseny célszalagját. Úgy remegett a keze, hogy öröm volt nézni. Ez... ez nyögte és immár a hangja is remegett. Én ezt... nem értem mondta. Valóban az, amire gondolok? Attól tartok, igen. És ez hogy lehetséges? kérdeztem összerántva a szemöldökömet. Ezt is ellopta mondta Alex. Vajon miért nem szólt róla Wright professzor senkinek? Nem tudom, Debby! Istenemre mondom, nem tudom. Most... mit szándékozol tenni? Gőzöm sincs róla mondtam az igazságnak megfelelően. Alighanem beszélni fogok Wright professzorral. És... mit mondasz neki? Még azt sem tudom sóhajtottam. Téged viszont nyomatékosan megkérlek, hogy tartsd a szádat. Lehet, hogy még szükségem lesz rád. Nem! csattant fel Alex. Nem, Debby! Erre ne is számíts! Megijedtél? kérdeztem kissé gúnyosabban, mint szerettem volna.

284 Alex bólintott. Meg. És ezt őszintén be is vallom neked. Most, hogy sejtem, mi ez, egyáltalán nem tudom, hogy miért ez a nagy hallgatás róla... Azt hiszem, komoly játszma folyik a háttérben, Debby. Ne feledd, a részecskefizika... nagyon-nagyon komoly dolog; nem túlzok, ha azt állítom, hogy az emberiség jövője múlhat rajta. És én ebbe a játszmába nem szeretnék belekeveredni. Annyit tudok, hogy nemrég megöltek egy hallgatónőt személyesen hálistennek nem volt szerencsém ismerni, megöltek egy riporternőt őt sem, azonkívül meghalt Jean-Luc Wright is. Nem beszélve a kézirat tolvajáról, Mr. Saintfleurról. Ez már túlontúl sok ahhoz, hogy belekeveredjek. És ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, Debby, te is távol tartod magad az ügytől. Mi csak kisnyulak lennénk a farkasok játszmájában. Egy félreérhető fülrándítás és a farkasok már meg is zabáltak bennünket. Úgyhogy mostantól kezdve bármennyire is sajnálom nem állhatok rendelkezésedre. Szerinted mit tegyek? erőszakoskodtam. A helyedben átadnám ezt a kéziratot is a zsaruknak. Ők tudják, mit kezdjenek vele. Biztos vagy benne? Legyünk optimisták. Kezet nyújtottam neki, majd magamhoz húztam és puszit nyomtam a homlokára. Köszönöm, Alex, hogy segítettél. Természetesen hallgatni fogok rólad, mint a sír. Nem tudom, elég lesz-e ez már ezek után? sóhajtotta Alex. 78 A dossziéval a hónom alatt bevonultam az egyik sokszorosítóba. Benyomtam a hitelkártyámat az automatába, és kétszer lemásoltam minden oldalt. A terjedelmében immár alaposan megnövekedett dossziéval a hónom alatt hazamentem, majd az eredeti kéziratot feltettem a szekrényem

285 tetejére. Nem akartam különösképpen elrejteni; úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy egyelőre elég lesz az is, ha nem hagyom szem előtt. Még nem tudhatják, hogy nálam van. Még nem. Mivel jócskán túl voltunk az ebédidőn, sietve benéztem az étterembe, hátha maradt még valami számomra. Szerencsémre sikerült rábukkannom egy szelet kukoricás marhasültre. Lassan, komótosan megettem, miközben igyekeztem nem gondolni semmire. Úgy voltam vele, mint a tűzszerész lehet a pokolgéppel, amit közvetlenül ebéd után hatástalanítania kell. Igyekszik nem elrontani az ebédjét azzal, hogy folyton rajta rágódik. Befejezésül ittam egy gyömbérszörpöt, majd Wright professzor titkársága felé vettem az irányt. Néhány perc múlva, hónom alatt az egyik másolattal, bekopogtam a megfelelő iroda ajtaján. A vékony, barna nő az íróasztal mögül barátságosan nézett rám. Wright professzort keresem mondtam. Mosolytalan arcával ellentétben kellemesen lágy volt a hangja. Meg van beszélve? kérdezte. Láttam, hogy fél szemét a laptopján legelteti. Azon pedig aligha szerepelt a nevem. Arról nem is beszélve, hogy meg sem kérdezte. Még nincs mondtam. Spontán felindulásból jöttem a professzor úrhoz. A nő felkapta a fejét. Csak nincs valami baj? Ezt inkább a professzor úrnak mondanám el mosolyogtam. Elárulná a nevét... kisasszony? Debby O'Hara vagyok mondtam. Ekkor megakadt a szeme a hónom alatt szorongatott dosszién. Az ott... a hóna alatt, micsoda? Bomba feleltem. Levélbomba. Miért nem ezzel kezdte? vonta fel a vállát. Azonnal fel akarja robbantani? Amint beléptem hozzá biztosítottam. A hölgy az ég felé nyújtotta két karját. Azt hittem, egy

286 mennyezetre ragasztott figyelmeztető csengőt akar megnyomni, de csak nyújtózott egyet. Ez az intézmény már rég megérett arra, hogy felrobbantsák bólintott. De azért azt tudja, hogy be kell jelentenem?... Éppen idejében jött. Ezt hogy érti? kérdeztem némiképpen kiesve a cipőmből. Most van a fogadóórája. Nem tudta? Felvette a telefonkagylót és beleszólt. Professzor úr? Bizonyos Debby O'Hara van itt. Beengedhetem? A következő pillanatban szegény titkárnő valóban megijedt. Wright professzor úgy robogott ki a szobájából, mint egy eszét vesztett gőzmozdony. Hozzám futott, megtorpant előttem, majd örömtől csillogó szemmel elkapta a karom. Debby! Istenem, Debby! Jöjjön be... kérem. Néhány másodperc múlva odabent voltam. A titkárnő pedig odakint lapult és várta, hogy mikor robbantom fel a bombát. 79 Wright professzort szemmel láthatóan annyira meglepte a megjelenésem, hogy nem is tudott hirtelenjében mit kezdeni velem. Előbb az italos szekrényhez futott, és csak akkor hagyta abba a kínálgatást, amikor határozott hangon közöltem vele, hogy nem vagyok szomjas, semmit nem óhajtok inni, inkább beszélgetni szeretnék vele. Talán egy... teát? kérdezte végül lemondóan. Arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha megnyugodnék, ezért elfogadtam egy gyömbérszörpöt. Szerettem volna tudni, mire gondol, amikor a gyömbért töltögette, de sajnos, nem láttam a fejébe. Bocsásson meg, professzor úr... kezdtem. Emanuel szakított félbe. Kérem, Debby, szólítson így. Köszönöm bólintottam. Nos, azért jöttem, hogy bevalljak önnek valamit vágtam a dolgok legközepébe. Wright szeme bepárásodott.

287 A mi... dolgunkkal kapcsolatban? kérdezte leplezetlen nyugtalansággal a hangjában. Ó._ már értem. Tehát választ hozott, Debby... Nos, róka vagy móka? Nem egészen értettem pontosan, hogy melyik válasz lenne a róka, melyik a móka, de nem töprenghettem sokat rajta. Tehát... igen vagy nem? kérdezte másféleképpen a professzor. Eszerint nem a válasza, igaz? Talán igaza is van... sóhajtotta. Túlságosan öreg vagyok magához: én ostoba, hogy is gondolhattam volna, hogy ilyen ragyogóan szép lány... Nem erről van szó, Emanuel vágtam közbe. Wright megdermedt, mintha vetkőzni kezdtem volna előtte. Akkor talán... remélhetek? remegett a hangja. Erről sincs szó... egyelőre nyugtattam meg. Hát akkor... Ugye, emlékszik rá... prof... Emanuel, hogy néhány nappal ezelőtt megtaláltam azt a kéziratot, amit... az ön asszisztense, Mr. Saintfleur eltulajdonított... öntől? Wright összehúzta a szemöldökét. Már hogyne emlékeznék mondta Wright. Hogy is bukkant rá? Véletlenül feleltem. Merő véletlenségből. Az átkozott kíváncsiságomnak köszönhetem. Valahogy megérzem, ha egy titok megfejtésre vár a közelemben és ettől azonnal beindulok. Igen, ó, igen bólogatott. Erről már beszélt. Furcsa tulajdonság. Bár... őszintén szólva, mi, tudósok ugyanilyenek vagyunk. Mi is titkokat akarunk megfejteni. A természet titkait. Azt hiszem, nagyon is egyféleképpen forog az agyunk... Debby. Hát... bizonyára. Szóval... csak azt szeretném bevallani, hogy... az ön kéziratával kapcsolatban, amelyet Mr. Saintfleur ellopott öntől, s amelyet én megtaláltam, nem mondtam egészen igazat. Wright professzor arckifejezése egyetlen pillanat alatt megváltozott. Mintha egy láthatatlan kéz letörölte volna róla a szerelmes lelkesedést, és gyanakvó, óvatos kíváncsiságot varázsolt az arcára. Nem mondott... igazat? nyalta meg a szája szélét. Ez mit jelentsen, Debby? Azt, hogy amellett a kézirat mellett, amelyet átadtam a

288 zsaruknak... szóval... mást is találtam ott. Elővettem a dossziéból a kettes számú kéziratot, és elé tettem a kerek kis asztalkára. Wright professzor éppen csak belepillantott, aztán már tolta is félre. És továbbra is várakozón nézett rám. Másféle reakciót vártam tőle, és kissé meg is hökkentem. Tudja, mi ez... Emanuel? Tudom bólintott. Hogy a fenébe ne tudnám? De ön honnan tudja, Debby? Megkérdeztem valakitől mondtam. Hm. És kitől? Egy ismeretlen hallgatót csíptem el néhány órával ezelőtt lent, a bejárat előtt és félrevonultam vele egy padra. Ő elmagyarázta, miről szól, de azt nem tudta, hogy valójában micsoda. Maga szerint micsoda? Az ellopott, Nobel-díjat érdemlő könyvének a folytatása. Tudtam, hogy Wright professzor tisztában van vele: az imént nem mondtam igazat. Semmiféle hallgatót nem csíptem el az épület előtt; nyilván megvan az emberem, aki felvilágosított róla, hogy mit tartok a kezemben. Wright komoran nézett rám. Miért nem adta át a másikkal együtt ezt is a zsaruknak? Őket bizonyára érdekelni fogja. Most pedig, ha nincs ellenére, elmesélek önnek valamit, amit eddig én sem kötöttem a zsaruk orrára. Nos, az a helyzet, hogy a kutatásaimról, amelyek szerényen szólva is megváltoztatják a részecskefizikát... írtam még egy könyvet. Erről, és most már ki kell mondanom, Burt Saintfleurön kívül senki sem tudott. Valóban? hökkentem meg. Kutatásaimat két könyvben foglaltam össze. És... Burt Saintfleur mindegyik kéziratot ellopta tőlem, ha úgy tetszik. Mintha csak véletlenül tenné, a térdemre tette a tenyerét. Ezúttal hosszú nadrágban voltam, így nem izgatott különösebben a dolog. Tudja, Debby, miután az első könyvemet megírtam, voltam annyira óvatos, hogy több példányban is lesokszorosítottam. Elzártam őket az íróasztalomba, de szerencsére haza is vittem belőlük a lakásomra egy példányt.

289 Az volt a szándékom, hogy megírom a második kötetet is, és együtt publikálom a kettőt. El is készült a második is, és éppen a nyilvánosság elé akartam lépni velük, amikor... eltűntek a kézirataim. Pontosabban szólva az első kötetből egy azért maradt amelyet hazavittem. A második kötet esetében azonban másként történt ebből nem őriztem példányt a lakásomon, így az egyetlen még le nem sokszorosított kötetet Saintfleur eltüntette. Nem maradt egyebem, csupán az első kötetnek egyetlen gépelt példánya. Ekkor rádöbbentem, hogy sietnem kell, mert a végén még Saintfleur megpróbálja a saját neve alatt... Ugye érti? Hát úgy nagyjából mondtam. Tudtam, hogy az első kötet is nagyot durran majd, és ebben is benne van a Nobel-díj. Na és a második kötet? Ebből, mint mondottam, nem maradt példányom. Azaz, immár az ön jóvoltából megkerült, így nincs akadálya, hogy az első kötet után ezt is megjelentessem. És ha én nem találom meg... akkor ez a második kötet... az ön eredményei, Emanuel... Akkor megírtam volna még egyszer mosolygott. Elvégre itt van a fejemben. Csak éppen egy-két év kellett volna hozzá. És talán... már neki is álltam volna a munkának, ha maga... Debby... nem borítja fel a terveimet... Olyan vágyakozó képpel nézett ram, hogy elpirultam tőle. Miért nem közölte a zsarukkal vagy akár velem is, hogy amit először megtaláltam, az csupán az első kötet? Wright professzor megvonta a vállát. Nézze, Debby... hogy is magyarázzam csak? A Nobel-díj itt van már a markomban, és ezt az első, már megjelent kötetre fogom megkapni. Sietségre tehát nincs különösebb okom. Ha maga nincs... talán bejelentettem volna a második kötet eltűnését is, de ennek már nincs jelentősége, legfeljebb annyi, hogy meg kell újra írnom, amit egyszer már megírtam. Jelenleg azonban egyetlen porcikám sem kíván a könyveimmel foglalkozni. Van ezeknél fontosabb dolgom is. Itt van a halott fiam... aztán itt van maga. Szóval, Debby... így áll a helyzet. Olyan zavartnak és tehetetlennek látszott, hogy

290 megsajnáltam. És még rá kellett tennem egy lapáttal. De nem is ezért jöttem önhöz, pro... Emanuel. Valamit szeretnék kérni... azaz, inkább... bejelenteni, nem is tudom. Wright felkapta a fejét. Miről van szó, Debby? Úgy tettem, mintha nehezemre esne kimondani, ami a begyemben van. Nyöszörögtem egy kicsit, a szám szélét harapdáltam, aztán csak előjöttem a lényeggel. Az a helyzet... Emanuel... hogy, mint tudjuk, az ön fiának, Jean-Lucnek mogyoróallergiája volt. Wright összehúzta a szemöldökét. És? És... meghalt szegény. Az allergiájába halt bele. Wright professzor egyre értetlenebbül nézett rám. Fogalma sem volt róla, mire akarok kilyukadni. Így van mondta és bólintott is mellé. Talán ezzel akarta siettetni, hogy köpjem már ki végre, mit akarok. Ez egy... szörnyű dolog mondtam. Hát... az bólintott egyetértőn. Úgy tudom, volt neki egy kis műszere, amellyel ellenőrizni lehetett az elfogyasztandó étel vagy ital mogyorótartalmát. Azaz, hogy van-e bennük mogyoró, vagy sem sóhajtotta. De ez a szerkezet nem működött! A szerkezet működött, Debby javított ki nyomatékosan. Még a zsaruk sem tudják, hogy mi történhetett. Semmi jele annak, hogy Jean-Luc a halála előtt mogyorót tartalmazó ételt vagy italt vett volna magához. A boncolásból ez világosan kiderült. A készülék tehát... jó? Tökéletes. Nem egyszer kipróbáltuk. A legkisebb mogyorótartalomra is érzékenyen reagál. Ismétlem, fogalmam sincs róla, hogyan történhetett a tragédia. Ha csak mogyorósprayt nem használt valaki, bár a zsaruk szakértői szerint ezzel aligha lehetett volna megölni. Bár, őszintén szólva, kétlem, hogy a szerencsétlen fiamat bárki is... megölte volna. Nem állt útjában senkinek, nem volt rosszban senkivel... Azt tudja, hogy... hm... a hozzám való viszonya... hm...

291 Szerelmes volt magába, Debby mondta Wright professzor. Akárcsak én. Rám nézett és megdöbbenve a homlokához kapott. Debby! Kérem... csak nem gondolja, hogy én... hogy én... a saját fiamat... ez lehetetlen! Maga nem gondolhat ilyet! Eszem ágában sincs erre gondolni tiltakoztam. Már a feltételezés is sért engem, professzor úr! Kérem, Debby... nem akartam megbántani. Csak éppen nem értem... Ekkor borult ki nálam a bili. Előrehajoltam a széken és bőgni kezdtem, mint egy kisgyerek. Istenem, istenem! hajtogattam. Istenem, istenem! Szegény Wright professzor megkövülten bámult rám. Többször is felém kapott, hogy segítsen megtartani a széken, ha le akarnék esni róla, de mivel minden alkalommal magamtól is visszabillentem rá, mindannyiszor visszakapta a kezét. Jézusom, Debby, mi van magával? Hívjak orvost? Megyek és szólok Miss Romannak... Elkaptam a csuklóját és tovább bőgtem. Jaj, istenem, ne szóljon senkinek! Ügyeltem rá, hogy potyogó könnyeimből a nadrágjára is jusson néhány csepp. De hát mi történt, Debby? toporgott mellettem rémült képpel. Mondjon már valamit, kérem, mi történt? Akárcsak Jean-Luc bőgtem. Akárcsak 5... Maga miatta sir? kérdezte a professzor. Előrángatott egy patyolattiszta, hófehér zsebkendőt a zakója belső zsebéből és óvatosan felém nyújtotta. Ó, istenem, Debby... Törölje meg, kérem, a szemét! Még azt fogják gondolni... Maga Jean-Luc-öt siratja? Csak nem volt szerelmes belé...? Neeem! bőgtem. Neeem! Akkor miért...? Mert félek, Emanuel... azért! Wright ekkor legyőzve maradék gátlásait, átkarolta a vállam és magához szorított. Ne féljen, drágám, egyáltalán nem kell félnie. Én megvédem magát mindentől. De hát mitől fél egyáltalán? Nem

292 vagyok már fiatal ember, de arra még képes vagyok... Istenem, hát mitől fél? Attól, hogy én is... én is... meghalok bőgtem. Jézusom, hát miért halna meg? Ekkor kimondtam a kegyetlen mondatot. Mert nekem is... nekem is... súlyos mogyoróallergiám van, Emanuel! 80 Ha atombomba esett volna az ablak alá, sem keltett volna nagyobb riadalmat benne, mint bőgve elhadart mondatom. Olyannyira meglepte a dolog, hogy szólni sem tudott tőle. Úgy megsűrűsödött körülöttünk a levegő, hogy egyszerűen beleragadt a légcsövünkbe. Micsoda? suttogta később elképedt ábrázattal. Mi... csoda? Megismételtem a bejelentésemet. Csak éppen már nem bőgve és nem is szipogva. Száraz, halálba beletörődő hangon. Wright professzor visszaült a székére, és még a korábbinál is sápadtabban nézett rám. Magának valóban... mogyoróallergiája van, Debby? Valóban... az van szipogtam, és a szép fehér zsebkendővel megtörölgettem a szemem. És mennyire... súlyos? Azt hiszem... legalább annyira, mint Jean-Lucé volt. Ez... biztos? Hát... hogyne. Megállapították az orvosok. És... mit kell tennie ellene? Nem szabad mogyorót ennem és semmi olyasmit, ami például mogyoróvajat tartalmaz. Csak éppen... csak éppen... Igen? hajolt előre Wright. Nekem nincs olyan kis kütyüm, mint amilyen a fiának volt... ezért nekem duplán kell vigyáznom, és nem is sejti, Emanuel, hogy mennyi bajt okoz ez nekem, és hogy mennyi problémám van belőle. Mi lesz, ha ön... ha én... és én meghalnék...

293 Wright professzor megnyugtatón a kezemre tette a kezét. Kár, hogy nem szólt róla korábban, Debby! Sok idegeskedéstől óvta volna meg magát. Az a készülék, amelyet a kérésemre fejlesztettek ki, szinte tökéletes biztonságot nyúlt. Hát... Jean-Luc halála nem ezt bizonyítja. Ennek nem a műszer az oka. Elismerem, hogy nem tudjuk, mi történt... Nekem is jól jönne egy ilyen készülék, Emanuel. Wright bólintott. Természetesen, Debby. Istenem, hát miért nem szóltál róla korábban? Istenem! Hozzám lépett és meg akart csókolni. Ezúttal nem a homlokomat és nem az arcomat, hanem a számat. Hideg volt az ajka, mintha odakintről jött volna be. Már emeltem volna a kezem, hogy gyengéden eltoljam magamtól, de ennél az egyszerű ajakérintésnél nem is akart többet. Istenem, istenem, szép kislányom sóhajtotta. Ilyen fiatal korban meghalni? Ilyenre még gondolni sem szabad! Természetesen segítek, ahogy tudok. Elsősorban egy alapos kivizsgálásra lenne szükséged. Tele vagyunk kiváló orvossal... Addig pedig, amíg nem készíttetek neked egy saját készüléket, használhatod Jean-Lucét, ha nem okoz problémát. Ha viszont pszichés okból nem szeretnéd... Istenem, tényleg megkaphatnám? Persze hogy megkaphatod, Debby! Délután átküldöm neked valakivel. Ő majd elmagyarázza, hogyan kell használnod. Ismét meg akart csókolni, de ekkor felcsengett a telefon az asztalán. Sóhajtott, felvette a kagylót és beszélni kezdett valakivel. Gőzöm sincs róla, kivel, és mit mondott neki ekkor már egészen másutt járt az eszem. Csak óvatosan, Debby O'Hara! biztattam magam. Csak óvatosan! Lehet, hogy igaza van Alex Voroncovnak és farkasok játszmájába keveredtél. Vigyázz, nehogy felfaljanak! 81

294 Másnap ebédnél olyan rosszul lettem az étkezőben, amilyen rosszullétet csak ritkán látnak a menza falai. Arra persze gondosan vigyáztam, hogy olyan ételt rakjanak a tányéromra, amelyben volt egy kis mogyoróvaj. Na ebből lett aztán a baj. Alig ettem belőle néhány falatot, fuldokolni kezdtem. Előbb csak köhögtem, kimeresztettem a szemem, és a nyakam markolásztam. Zsiráf ott ijedezett mellettem, és hasonlóan rémült képet vágott, mint jómagam. Előbb csak a hátamat veregette, aztán megpróbálta megakadályozni, hogy leessek a székemről. Mivel a menza telis-tele volt hallgatóval, büszkén állíthatom, hogy nagy nyilvánosság előtt zajlott az előadásom. Ami azt illeti, mindent megtettem, hogy mogyoróallergiának lássák a rosszullétem. Ekkor már azok az ödémás duzzanatok is megjelentek rajtam, amelyeket egy jó előre beszedett orvosságnak köszönhettem. Bár nem volt egészen veszélytelen, maradandó károsodást azért nem okozott. Szóval, ott vergődtem az asztalomnál, két szék és Zsiráf között, miközben fenyegetőn lángoltak az arcomon a duzzanatok. Visítottam a félelemtől, és tátogtam, mint a partra vetett hal. Zsiráf tehetetlenül kiabált felettem, és ki tudja, mi történt volna, ha nem következett volna be, ami minden hasonló esetben be szokott következni. Akadt néhány fickó az ebédelők között, aki nem csak bámészkodott és ijedezett, hanem cselekedett is. Pillanatok alatt sürgölődni kezdtek körülöttem. Valaki lefektetett a padlóra, valaki kigombolta a blúzomat, valaki mesterséges légzést próbált adni. Én meg úgy tettem, mintha magamnál lennék ugyan, de teljességgel letaglózott volna a rettegés. Mi a fene történt ezzel? kérdezte valaki a fejem felett. Epilepszia? Nem habzik a szája. Nem mindig habzik. Nézd csak az arcát! Kiütései vannak vagy mi a csoda. Uramatyám, csak nem valami fertőző szar? Ne nyúlj hozzá, Dolly! Mogyoróallergia hallottam Zsiráf megfellebbezhetetlen megállapítását. Méghozzá elég súlyos.

295 Jézusom, nézzétek, mit evett! Hiszen ez egy mogyorós micsoda! Nem lett volna szabad ilyet ennie! Én figyelmeztettem védekezett Zsiráf. De ez olyan, hogy nem hallgat senkire. Máskor is volt már rohama? Évekkel ezelőtt. Azóta vigyáz magára. Nem is értem, mi üthetett belé. Azonnal orvoshoz kell vinni! Nyugtalanul pislogtam jobbra-balra. Elég nagy volt már körülöttünk a tömeg; attól tartottam, hogy Zsiráf elszúr valamit. Ha egy orvos megvizsgálna... Zsiráf azonban nem szúrt el semmit. Egyszerűen felkapott, mint egy csomagot és kivitt az étteremből. Szerencsére nem jött utánunk senki. Zsiráf szerető gondoskodása megnyugtatta az ebédelők lelkiismeretét. Az étterem mögött közvetlenül fás-bokros terület húzódott, így Zsiráfnak nem kellett soká cipelnie. Az ördögbe is, Debby! lihegte, amint letett egy padra. Te aztán felszedtél néhány kilót! Mihez képest? kérdeztem megrökönyödve. Ahhoz képest, amilyen könnyű akkor voltál. Tudod, amikor elkaptuk Mr... hogyishívjákot. Jézusom, Zsiráf, az évekkel ezelőtt volt! Most mi legyen, Debby? Semmi mondtam. Hogy nézek ki? Őszinte legyek vagy udvarias? Inkább adj egy tükröt. Én fiú vagyok, Debby, nem lány. Én nem hordok magamnál tükröt. És ha meg akarod nézni magad? Reggel mindig megnézem. Napközben meg még emlékszem rá, milyen voltam reggel. Zseni vagy, Morgan! Biztos, hogy nem maradnak rajtad ezek az izék? kérdezte gyanakodva. Nem mondanám, hogy előnyös neked ez a sok dudor. Remélem, előbb-utóbb lelohadnak. Mintegy másfél óra múlva meg is történt a dolog. Ugyanúgy néztem ki, mint mielőtt kitört volna rajtam a

296 mogyoróallergiaˮ. De azért lélekben már más voltam. Ugrásra kész, lapuló tigris. 82 Pontosan tudtam, mit kell tennem. Elköszöntem Zsiráftól és hazamentem. Alighogy átléptem a küszöböt, már sodorni is kezdtek az események. A hallban Maggie és Stacy rohant rám, nem törődve az állapotommal, hozzám ugrottak, ölelgetni kezdtek, miközben potyogtak a könnyeik. Amikor aztán meggyőződtek róla, hogy nincs semmi bajom a duzzanatok is alig látszottak már rajtam, úgy elkezdtek csépelni, hogy csak úgy pufogott a hátam. Ó, a fene vigyen el, Debby! kiáltozta Stacy a hátamat csapkodva. Vigyen el az ördög, de most rögtön! Csatlakozom Stacyhez jelentette ki Maggie. Hogy tehetted meg ezt velünk? Micsodát? kérdeztem értetlenül. Hát hogy mogyoróallergiás vagy és nem szóltál róla. Nem tartottam fontosnak. Nem tartottad fontosnak? Akkor sem tartottad annak, amikor feltételezted, hogy Lucyt valószínűleg megölték? Lucy nem volt mogyoróallergiás. De Ruth az volt! És Jean-Luc, a nagy szerelmed is az volt! Akármit is beszélsz, tudnunk kellett volna róla! Ideje volt kissé összeomlanom. Ismét elkezdtem hát bőgni. Most már tudtok róla! bőgtem. Most jobb? Nem dicsekszik az ember az ilyesmivel... Beteg vagyok, és bármikor belehalhatok ebbe a rohadék allergiába. Persze hogy nincs... kedvem... társalogni róla. Istenem, Debby, hiszen mi a barátaid vagyunk! Letörölgettem a könnyeimet és elindultam felfelé a lépcsőn. Pihenni szeretnék hüppögtem. Egy kicsit pihenek, aztán majd rendbejön minden. Na és az orvos? Nem akarod megmutatni magad? Ugyan miért? Majd Wright professzor küld egy készüléket,

297 amely megvéd... a mogyorótól. Mint a fiát, mi? kérdezte gúnyosan Stacy. Hátat fordítottam nekik és visszamentem a szobámba. Egyben biztos voltam. Holnapra mar az egész egyetem tudja, hogy súlyosan mogyoróallergiás vagyok. Hiába, a rossz hír szárnyakon jár. 83 Az én esetemben legalábbis biztos, hogy azon járt. Az elkövetkező napon ismét csak valóságos búcsújárás kezdődött nálam. Elsőnek Jacques Wright és Erica Saintfleur jöttek el hozzám. Mivel a szobámban nem volt elég hely, a hallban ültettem le őket. Jacques Wright merev volt, mintha karót nyelt volna, Erica viszont szemmel láthatóan örült neki, hogy nemcsak az ő Jacques fának van mogyoróallergiája. Jézusom, Debby, ne mondd, hogy ezt nem tudtad idáig! támadt rám. Tudnod kellett, vagy először fordult elő veled? Sóhajtottam és bűnbánó képpel néztem rá. Nem, nem először vallottam be némi habozás után. Na látod! mutatott rám vádlón. Ezt nem lett volna szabad! Nem lett volna szabad elhanyagolnod! Ez nem gyerekjáték, Debby! Ebbe a szörnyűségbe bele is lehet halni, mint ahogy... mint ahogy... Jacques Erica karjára tette a kezét, amitől a lány gyorsan megnyugodott. Jól van, szívem, ne haragudj, csak valahogy kiugrott belőlem. Szerencsére megúsztad, többé nem fordulhat elő veled ilyen szörnyűség. Szavai igazolásaképpen a zsebébe nyúlt és egy dobozkát húzott elő belőle. Ezt Emanuel... azaz Wright professzor küldi. Jean-Luc készüléke volt. Bent van a dobozban a használati utasítás. Kívánhatnám, hogy használd egészséggel... de valahogy nem tartom ízlésesnek. Inkább azt mondanám, hogy sose legyen rá

298 szükséged! Jacques szaporán bólogatott mellette, miközben egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét. Olyannyira nem, hogy kezdtem kellemetlenül érezni magam. Mi az ördög történik itt? Csak nem kezd el ez a Wright is belém szeretni? Nem tudom, Erica észrevette-e, hogy Jacques milyen tekintettel méreget, mindenesetre nem sokat teketóriázott, gyorsan véget vetett a látogatásnak. Kinyújtotta a kezét, elkapta Jacques zakója szélét és felrángatta a székről. Gyerünk, Jacques! kiáltott rá. Igyekeznünk kell, sok dolgunk van meg! Jacques Wright mintha álomból ébredt volna. Csakugyan? kérdezte csodálkozó hangon. Én nem tudok róla, hogy... Tudsz, nem tudsz, van dolgunk elég. Debbynek nincs már szüksége ránk, neki most elsősorban nyugalomra van szüksége. Olvasd el, szívem a használati utasítást, és legyen mindig nálad a készülék! Ez a leghasznosabb kütyü a világon. És Jean-Luc? kérdeztem. Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni legyintett, már az ajtó felé igyekezve. Vannak dolgok, amiket nehéz felfognunk. Ha rám hallgatsz, nem hagyod odáig fajulni a dolgokat, hogy csupán a készülékre hagyatkozol. Ha szorgalmasan gyakorolsz, egyszerű szaglással is képes leszel felismerni a mogyoróvaj jelenlétét. Honnan tudod ilyen jól? kérdeztem. Volt valaki a családunkban, akinek ugyancsak súlyos allergiája volt. Kilencvenöt évig élt. És tudod, hogyan? Úgy, hogy megtanulta felismerni a mogyorót tartalmazó ételeket. A végén már versenyre kelhetett volna a legjobb vadászkutyával. És ez nem vicc, szívem. Csak a tányérja fölé hajolt és azonnal megérezte, ha valami gáz volt a kajájával. Vedd át ezt a módszert te is, szívem. Jacques búcsúzóul kezet akart csókolni, de már nem maradt rá ideje. Erica nemes egyszerűséggel kirángatta az ajtón. A következő látogatóm Mike Longhorn volt. Ő sem jött üres kézzel; akkora rózsacsokor volt nála, hogy alig látszott ki mögüle.

299 Úgy ültem vele szemben, mint egy királynő a trónusán. A trónus a karosszékem volt, amelybe rózsaszín párnát tettem háttámlának. Csoda impozáns jelenség lehettem, ahogy bágyadt gyengeséget mutatva lenéztem rá. Mike Longhorn az asztalra tette a csokrot, aztán olyan alázattal pislogott felém, mint jobbágy a földesurára. Hogy vagy... Debby? kérdezte vacogó fogakkal. Hát... jól, Mike válaszoltam. Mike nyelt egy nagyot. Nagyon megijesztettel folytatta szelíd szemrehányással a hangjában. Pedig... nem akartam mosolyogtam rá gyengéden. Én magam is... nagyon megijedtem. Te tudtad, hogy... Természetesen tudtam bólintottam. Akkor miért nem vigyáztál jobban? Mert már régen nem volt rohamom. Azt hittem, kinőttem a betegségemet. Ezt nem lehet kinőni, Debby. Amikor meghallottam, azt hittem, megőrülök a félelemtől. Engem féltettél? kérdeztem homályos szemekkel. Hát... persze hogy téged. És akkor... megértettem valamit, Debby. Igazán? És... mi lenne az? Mike ismét nyelt egyet. Először is azt, hogy miért érdeklődtél annyira a riporternő halála iránt. Lehajtottam a fejem, de nem szóltam semmit. Bizonyára arra gondoltál, hogy... lehet valami itt, a levegőben vagy mit tudom én... talán az ételekben, amitől megijedtél. Hát még, amikor Jean-Luc is meghalt! Jézusom, Debby! Hát... tényleg megijedtem vallottam be. A másik pedig... hogy megértettem... mennyire szeretlek. Egyszerűen ki vagyok bukva, Debby. Nem kell válaszolnod... csak engedd, hogy én beszéljek. Tudom, lassan már unalmassá válnak a szerelmi vallomásaim... és nem is beszélek többé az érzelmeimről, ha úgy akarod... csak most az egyszer hadd mondjam még el, hogy... egyszerűen nem tudok nélküled élni.

300 Én még sosem éreztem ilyet. Pedig... Pedig? kérdeztem kíváncsian. Pedig, Debby... kérlek, ne haragudj meg érte, de... nincs semmi különleges rajtad. Vannak nálad szebb és sokat ígérőbb lányok is szép számmal... ám valahogy... ezekre rá sem tudok nézni. Te vagy az egyetlen... akiért meg tudnék dögleni. Csak úgy áradnak belőled a feromonok, vagy mi a csoda... ha a közeledben vagyok, egyszerűen forog előttem a világ. Legszívesebben a karomba kapnálak... és... és... Felugrott, felkapta a csokrot, az ölembe tette, aztán megfordult, és se szó, se beszéd, kirobogott az ajtón. Nem maradt sok időm helyrerázni a lelkem, mert hamarosan Hank Culpepper oldalgott be hozzám. S lássanak csodát: Culpepper is hozott virágot, igaz, csupán egyetlen szálat. Ő is letette az asztalra, aztán leült velem szemben, és megsimogatta a fenekét. A francba mondta. Belement a fenekembe egy szeg. Erre kénytelen voltam elvigyorodni. Mi a fene vagy te, deszka? Culpepper velem vigyorgott. Átmásztam Biggs anyó kerítésén. Biggs anyó az egyik adminisztrációs iroda vezetője volt, zsémbes és rosszindulatú. Nem tudom, hogyan ragadt rá ez az anyóˮ, hiszen aligha lehetett több harmincévesnél, de már úgy hozzátartozott, mint a mitológiai Héra istennőhöz a tehénszeműˮ jelző. Nos, a mi tehénszemünkˮ személyes ellenségének tekintette a hallgatókat: ő volt az egyetlen a campusban, aki a házat, amelyben lakott, kerítéssel vetette körül. Mit kerestél te Biggs anyó kerítésén? hökkentem meg. Culpepper tovább vigyorgott. Ezt a virágot csórtam neked. Az asztalon heverő virágra bökött. Talán nem kellett volna sajnálkoztam. Culpepper megvakargatta a fenekét. Nézd, Debby... virágot mindenki vehet a szíve hölgyének. Öt dolcsiért egy kocsiderékkal is vehettem volna. Jól tetted, hogy nem vettél. Na látod. Nem vettem, mert nincs öt dolcsim

301 momentán, persze, meg aztán ezt a virágcsórást amolyan bátorságpróbának is tekintettem. Sajnos Biggs anyó minden egyes karójába szeget vert, így amikor a kerítésre ültem, egyúttal szegbe is ültem. Néhány pillanatig úgy éreztem magam, mint egy fakír, de aztán csak elhoztam a legszebb virágát. Virágot a virágnak. Hát ez igazi hőstett volt, Hank dicsértem. De virág nélkül is örülnék, hogy meglátogattál. Muszáj volt, Debby mondta és sóhajtott mellé egyet. Valami nem hagyott békén. Tudom, hogy néhányszor rondán viselkedtem veled... Felejtsd el legyintettem. Kösz, hogy eljöttél. Culpepper az ajtó felé bökött. Ez a bohóc meg mit akart tőled? Hát csak... meglátogatott. Még virágot sem hozott. Nem láthatta Mike virágcsokrát, mert az már az asztal alatt pihent. Culpepper megcsóválta a fejét. Ne higgy neki, Debby, akármit is mond. Prérifarkasból nem lesz kisbárány. Mike csak... fel akar róni téged a puskatusára. Ez meg mit jelent? kérdeztem zavartan. A katonáknál szokás. Ha lelőnek egy ellenséget, vésnek egy rovátkát a puskájuk tusára. És te? Culpepper arca komolyra váltott. Én más vagyok, Debby. Nekem vannak pozitív érzelmeim. És ki kell mondanom... őszintén szeretlek. Néha hülyéskedek, meg minden, de élek-halok érted. Olyannyira, hogy néha túl is lépek bizonyos határokon. Szóval, csak azt akarom a tudomásodra hozni, hogy... még feleségül is vennélek, Debby. Esküszöm! Képzeld el, az egész focicsapat ott lenne az esküvőnkön, kivéve azt a bohóc Longhornt; a csapat indulója szólna, mi pedig összebújnánk. Te átkarolnál engem, én átkarolnálak téged, kezed a kezemben, szerencsére lenne még egy szabad kezem... Hank! Culpepper megrázta a fejét.

302 Komolyan mondom, nagyon frankó lenne. Na és Paula? Na ja morogta Culpepper, ő valóban nem hagy békét nekem, de addigra már rég nem lenne. Hol lenne? kérdeztem. Culpepper felrántotta a vállát. Valószínűleg kénytelen lennék megfojtani, ha már te nem szabadítottál meg tőle. Bár ez azért aligha lenne bölcs dolog tőlem. Bizony nem bólintottam. Akkor ezen még majd agyalnom kell. De ha mellettem döntesz, Debby, csak értesíts, és én tuti, hogy kitalálok valami frankó megoldást. Amikor Culpepper elment, vártam egy kicsit, s éppen ki akartam piszkálni Mike virágcsokrát az asztal alól, amikor ismét kopogtattak az ajtón. Jacques Wright tért vissza ezúttal immár egyedül. Hideg borzongás futott végig a hátamon, amikor megláttam. Csak nem kell egy újabb szerelmi vallomással szembenéznem? Jacques leült mellém, majd rögtön a lényegre tért. Szeretnék valamit kérdezni öntől... Debby kezdte, lehajtva a fejét. Azt hittem, feleségül kér, de nem ezt tette. Apámtól hallottam, hogy... megtalálta az ellopott kéziratait... igaz ez? Igaz bólintottam. Odaadta őket neki? Csak a másolatait mondtam. És az eredetik? Magánál vannak? Őszintén szólva meghökkentem egy kicsit. Szerelmi vallomást vártam, ám lassan kiderül, hogy nem is én érdeklem Jacques Wrightot, hanem az apja könyveinek a kéziratai. Biztos helyen vannak nyugtattam meg. Jacques Wright habozott egy kicsit, majd rám emelte a tekintetét. Tudom, hogy furcsa dolog, amit kérek öntől, Debby, de arra kérem, hogy... semmisítse meg az egyik kéziratot. Melyiket? kérdeztem. A második kötetet. Az elsőt már nem lehet, az már

303 megjelent, erre kapja apám a Nobel-díjat. De a másikat el kellene égetnie. Igazán? húztam össze a szemem. Miért? Azért, mert... abban a könyvben nagy veszélyt látok az emberiségre nézve. Csak nem valami fegyverről ír benne? Nem egészen morogta Jacques. Bár... bizonyos értelemben annak is felfogható. Könyörögve nézett rám és tördelni kezdte az ölében az ujjait. Nehéz helyzetben vagyok, Debby. Rá kellene ébresztenem magát arra, hogy az apám felfedezése mekkora veszéllyel jár az egész világ számára, talán még a Naprendszert is beleértve, de nem vagyok képes elmagyarázni a lényegét. Annyira butának néz, Jacques? kérdeztem. Jaj, dehogyis, Debby tiltakozott. Csak éppen nem ért hozzá. Maga nem részecskefizikus. Még a fizikusok közül sem értené meg mindenki. Azért csak próbálja meg, Jacques biztattam. Jacques megvakarta a fejét, majd megsimogatta a bajuszát. Arról van szó, Debby, hogy az apám rájött, hogyan kell fekete lyukat csinálni. Itt, földi körülmények között. Tudja egyáltalán, mi az a fekete lyuk? Csak annyit, amennyit mindenki tud róla. Az a lényege, hogy mindent felfal, ami az útjába kerül. Mint egy gigantikus sáskajárás. Nem marad a nyomában semmi. Megeszi az útjába eső bolygókat, napokat, csillagokat, mindent. Nos, az apám rájött, hogy mivel lehet megindítani egy ilyen rettenetes folyamatot. És mit gondol... képes lenne erre? Ő bizonyára nem. De bárki más megtehetné. Amit egyszer felfedeztek, az már nem titok. Ha publikálták, akkor pláne nem az. Ezért kellene elégetni az egyetlen példányt. Azaz, ha csináltatott róla másolatot... Az már az apjánál van. Jacques elsápadt és felállt. Ez esetben isten irgalmazzon nekünk, Debby! Én is úgy gondoltam, hogy bizony ránk férne egy kis irgalom.

304 84 Zsiráf egyáltalán nem volt buta, ám azért nehezen igazodott el az agyam kacskaringóin. Amikor elmondtam neki, mit szeretnék tőle, csak nézett rám üveges szemekkel és még pislogni is elfelejtett. Mivel megkísértett a gyanú, hogy talán el is aludt, kénytelen voltam megrázni a karját. Hé, Morgan, otthon vannak nálad? Morgan megrázta a fejét, mintha el akarna hessegetni valami rémképet maga elől. Hallgatlak, Debby. Ebben sem vagyok biztos, abban pedig végképp nem, hogy érted-e, amit mondok. Érteni értem, csak... gőzöm sincs róla, hogy mire való ez az egész. Elég, ha nekem van. Neked, Debby, neked! Én azonban szeretném felfogni, hogy mit miért csinálsz, ha már én is benne vagyok nyakig. Félsz, hogy kinyírnak? kérdeztem. Attól félek, hogy téged nyírnak ki. Rossz pénz nem vész el. Közmondásnak jó, csak attól tartok, hogy a világ nem a közmondásoknak megfelelően működik. Ez valami új volt. Úgy éreztem, mintha Morgan jelentősen megokosodott volna az utóbbi időben. És másképpen is megváltozott. Kedvetlen, duzzogó kifejezés tilt az arcára, amit nem tudtam, hova tegyek. Valami baj van, Morgan? tudakoltam. Csak nem történt vele valami, ami elkerülte a figyelmemet? Morgan néhány másodpercig hallgatott, aztán kitört belőle a szemrehányás: Baj? Hát az éppen van. Na és micsoda? Először is az, hogy elegem van belőle, hogy ugráltatsz... Hát ha csak ez a baj, akkor ezen könnyen segíthetünk sértődtem meg. Máris visszaszívom, amire megkértelek. Menj, Morgan, és tanuld a leckédet. Igazad van, te nem arra való vagy, hogy ugráltassalak.

305 Nem arról van szó, Debby vonult némiképpen vissza. Csupán arról, hogy nem szeretem, ha sorozatban kérsz tőlem szívességet anélkül, hogy megmagyaráznád, minek mi az értelme. Olyan vagyok, mint egy idomított cirkuszi majom. Engedelmeskedem az idomítóm szavának, csinálok valamit, de gőzöm sincs róla, hogy mit miért. Ez minden? kérdeztem. Nem, nem minden! emelte fel a hangját Morgan. Úgy látszott, a mindeddig csendesen fortyogó tűzhányó megkezdte látványos kitörését. Ki vele, mi piszkálja a csőröd? biztattam. Elsősorban a barátaid mondta. Az úgynevezett barátaid. Mint például? Soroljam? Itt van mindjárt Mike Longhorn. Mindenki tudja róla, hogy miféle. Lányok ablakán mászik be éjszaka, ráadásul olyan lányokén, akik nem is hívták. Tévedés történt. Vagy ki tudja. De nem is ez a fontos. Az a fickó úgy meregeti rád a szemét, hogy ökölbe szorul tőle az ember keze. Pedig mindenki tudja, hogy nincsenek komoly szándékai. Ki mindenki? Hát mindenki. Az a te bajod, Debby, hogy nem látsz a szemedtől. Túlságosan naiv és jóindulatú vagy. Azt hiszed, hogy mindenki olyan, mint te. Halljam a névsort! Felsorolhatnám az összes, úgynevezett barátodat. Hank Culpepper, Erica Saintfleur, Jacques Wright... Ellene például mi a kifogásod? Az a fickó szerelmes beléd, Debby! Mintha azt hallottam volna, hogy Erica Saintfleur a szíve választottja. Ha látnád, amikor rád néz, nem lennél erről annyira meggyőződve. De ide sorolhatnám a vén kecskét is. Az meg ki? Nem is kellett volna megkérdeznem, anélkül is tudtam, kire céloz. Hát a Nobel-díj várományosa. Kedvenc professzorod. Te nem hallod, hogy mit suttognak a hátad mögött, Debby!

306 Kik? Hát... mindenki. Azt terjesztik, hogy van köztetek valami. Méghozzá, nem is olyan... ártatlan, izé... vonzalom. Ki terjeszti? Mit tudom én! vonta fel a vállát. Talán ő maga. Honnan tudjam? Elég annyi, hogy kezd kétes híred lenni, Debby. Azt is beszélik... sőt azt beszélik, hogy az öreg kecske szeretője vagy... és mindez azért, mert nincs elég eszed, hogy magadtól átmenj a vizsgákon. Te is ezt hiszed, Morgan? Morgan megcsóválta a fejét. Én már nem is tudom, mit higgyek, Debby. Te, aki... aki... korábban annyira más voltál... és én igazán... téged... hm... nagyra becsültelek, most egyszerűen elkeserít, amit hallok rólad. Behunytam a szemem, s amikor kinyitottam, már nyugodt voltam. Kinyújtottam a karom, és megfogtam Morgan kezét. Figyelj rám, Morgan mondtam neki. Kérlek, szeretném, ha rám figyelnél, oké? Hát persze, Debby. Figyelek. Akkor jó. Remélem, nem felejtetted még el, hogy megölték Lucy Shepherdet. Megfojtották. Itt gyilkosság történt, Morgan! Igen, azt tudom, de... Aztán meghalt egy riporternő, aki megpróbálta kideríteni, mi is történt valójában... Az viszont nem volt gyilkosság. Honnan tudod? Az a nő mogyoróallergiás volt. Attól még meggyilkolhatták. De nem biztos, hogy meggyilkolták. Minden jel arra mutat, hogy igen. És a megérzéseim is azt súgják... Jézusom, Debby, a megérzéseid! Egyszer már majdnem otthagytuk a fogunkat a megérzéseid miatt. Várj, még nem fejeztem be! Meghalt Jean-Luc is, márpedig ő is mogyoróallergiás... Sajnos, a mogyoróallergiások egy része meghal, ha nem vigyáz magára.

307 Na és Burt Saintfleur halála, az elrejtett könyvek? Ezekhez mit szólsz? Morgan megcsóválta a fejét. Az a te bajod, Debby, hogy összefüggéseket keresel olyan dolgok és események között is, amelyek között nincs semmiféle összefüggés. Mások pedig bolondot csinálnak belőled. Az a vén kecske is csak addig vágyakozik a só után, amíg meg nem nyalja, utána pedig már nem érdekli majd annyira a sóbánya. Adok egy tanácsot neked, Debby. Kíváncsian hallgatom mondtam. Hagyd a fenébe az egészet! Hagyd a profikra a dolgot. Nemrég láttam Mr. Lordot és a másikat errefelé csellengeni. Lehet, hogy bejönnek hozzád. Mondj el nekik mindent, amit csak tudsz, aztán szállj ki a buliból. Az úgynevezett barátaidat pedig... hagyd a fenébe. Akkor ki legyen a barátom? Morgan kidüllesztette a mellét. Itt vagyok például én. Úgy tettem, mintha elgondolkodnék azon, amit mondott. Rövid töprengés után megvontam a vállam. Hát én nem is tudom... Morgan. Lehet, hogy igazad van. Nem lehet, hanem biztos erősködött Morgan. Lehet, hogy megteszem, amit tanácsoltál... sőt biztosan megteszem. Na végre! nyögött fel megkönnyebbülten Zsiráf. Egy feltétellel emeltem fel a kezem. Ha megszerzed nekem azt, amire kértelek. De hát miért, Debby? Ha egyszer azt csinálod, amit javasoltam... Felálltam és futó csókot nyomtam a homlokára. Nem tehetem, Morgan. És tudod, miért? Mert ha én ki is szállok ha valóban gyilkosság történt... úgy értem, hogy ezek a halálesetek mégiscsak összefüggenek egymással, honnan tudja meg a gyilkos, hogy feladtam az utána való kutakodást? Nem írhatok lemondó levelet neki. Ő akkor is ki akar majd nyírni, ha abbahagyom a nyomozást... mint ahogy már két alkalommal megpróbálta. Hm morgott Morgan. Ebben lehet valami. Akkor most mit csináljak?

308 Szerezd meg a biztonság kedvéért, amire kértelek. De hát én nem vagyok vegyész, Debby! Ne mondd, hogy nem ismersz senkit közülük, akit megkérdezhetnél... Jól van, elintézem a dolgot, szívem hölgye. Bízhatsz bennem. De ez az utolsó, amit megteszek neked. Nem tetszik, hogy mindig kavarsz valamit, aminek aztán az a vége, hogy menthetjük az irhánkat. Igazad van sóhajtottam. Csak még utoljára... Ez lesz az utolsó. Esküszöl? Mormogtam valamit, amiből reméltem, hogy egy szót sem ért. De ha nem morgok, sem érthette volna, hiszen egy indián gyerekmondóka volt, amire még annak idején egy szomszédunkban lakó, navajo kislány tanított. Zsiráf feltette a kalapját és távozott. Görnyedten ment, mintha óriási súly nyomná a vállát. Elgondolkodva bámultam magam elé. Vajon így lesz ez eztán már egész életemben? Hogy mindenkit, aki közel áll hozzám, mázsás súlyként nyomja a szeretetem? 85 Morgannak igaza volt. Alighogy távozott, Ethan Lord és Mr. Beck kopogtattak be hozzám. Leültek a kis asztalkához és várták a teájukat. Átmentem a teakonyhába, belógattam a forró vízbe a tasakokat, s csak futólag gondoltam rá, hogy talán melléjük kellene pottyantanom néhány ricinus tablettát is. Csábító volt az ötlet, de végül mégiscsak lemondtam róla. Nos hát, Debby! kezdte Mr. Beck, miután megitták a teájuk felét. Tulajdonképpen búcsúzni jöttünk. Búcsúzni? hökkentem meg. Hogyhogy? Ha az ember befejez egy munkát, méghozzá sikerrel fejezi be, illő, hogy elbúcsúzzon azoktól, akik... hm... valamilyen módon kapcsolatba kerültek vele.

309 Még mindig nem értem... Befejeztük a nyomozást, Debby! vágta ki büszkén Mr. Beck. Ethan Lordot kereste a pillantásom. Ő mintha már közel sem lett volna olyan magabiztos, mint a másik. Azt mondja... megoldották az ügyet? Éppen ezt mondjuk, Debby! Ekkor hirtelen megértettem, mire megy ki a játék. Legalábbis Mr. Beck részéről. Tulajdonképpen azért jött, hogy szembeköpjön. Eddig is utálhatott, amiért Ethan Lord tartott valakinek, s egyebet sem akart, minthogy engem, a felfuvalkodott csodagyereket a sárba taposhasson. Nem tűrhette, hogy egy profi alulmaradjon egy pisissel szemben. Még akkor sem, ha a pisis állítólag túlvilági erőkkel cimborál. Tudják, ki ölte meg... Lucy Shepherdet? kérdeztem és nagyokat nyeltem mellé. Arcomra úgy kiült a csalódottság, mint a frissen festett falra a penész. Tudjuk bólintott Mr. Beck. Kicsoda? Mr. Beck igyekezett kiélvezni a helyzetet. Szeretné tudni, mi? Rá kellett volna jönnie, kislány. Csak hát ez... igazi profi munkát igényelt. Na és... ki tette? Mr. Beck megsimogatta a bajuszát. Miután értesítettük az ügyészséget, már nyugodtan elmondhatom. Természetesen tisztában voltam vele, hogy ez távolról sincs így, de megértettem a helyzetét. Ha nem dicsekedhet el vele, fele annyit sem ér az egész. Meg kellett aláznia, porba kellett taposnia. Még akkor is, ha csak egy kis fruska voltam. Akkor még nem voltam tisztában vele, hogy a középkorú férfiak mennyire tudják gyűlölni a kis fruskákat. Ha már meg nem kaphatják őket, legalább rájuk öntik a gyűlöletüket. Ki ölte meg... Lucyt? Mr. Beck ismét megsimogatta a bajuszát. Mennyire ismeri Hank Culpeppert? Ismerem mondtam. Remélem, érzelmileg... hm... nincs köze hozzá? Nincs. Hát ez... megnyugtató.

310 Csak nem azt akarja mondani, hogy Hank Culpepper ölte meg Lucyt? És ha azt mondom? Mire alapozza a feltételezését? Nem feltételezés ez, kislány. Már nem az. Ez mar bizonyosság. Tudja, hogy Hank Culpepper és Paula Burton milyen kapcsolatban állnak egymással? Úgy tudom... barátok. Több az annál, Debby. Sokkal több. Az az igazság, hogy az a nő a markában tartja Culpeppert. A szüleik jó haverok, már gyerekkorukban egymásnak szánták őket, ráadásul az a nő tud valamit Culpepperről, amivel sakkban tartja. Mit tud? Ezt még majd kiderítem. De egyelőre nem is lényeges. Az a lényeges, hogy amit a nő mond, azt Culpepper vakon végrehajtja. Márpedig Paula iszonyatosan féltékeny Culpepperre, ezért valamilyen mondvacsinált ürüggyel megölette vele Lucyt. Féltékeny volt rá, az az igazság. Talán nem is ok nélkül. Még majd ezt is kiderítem. Na és a riporternő halála? Őt ki ölte meg? Nem ki, hanem mi mondta nyomatékosan a zsaru. Akkor micsoda? Hát a mogyoróallergia. Köztudottan allergiás volt a mogyoróra. Nyilván evett valamit, ami mogyorót tartalmazott. Úgy tudom, hogy a boncolás nem mutatott ki... Addigra már kiürült a szervezetéből. A kis mennyiségek hamar kiürülnek. Különben a szervezet tűrőképességétől függően mikro mennyiség is ölhet. És Mr. Jean-Luc Wright? Istenem, Debby, hát erre sem jött rá? Sajnálom, de nem. Mr. Beck arcát ismét jóindulatú mosoly öntötte el. Lehet, hogy már mondtam magának: maga ahhoz a vadászhoz hasonlít, aki minden bokorban nyulat lát. Ott is, ahol nincs? Ott leginkább. Ezt értsem úgy, hogy gyilkost kiáltok, amikor nincs is gyilkos? Pontosan. Mr. Wrightot, mármint a Jean-Luc nevűt nem

311 ölte meg senki, úgy értem, szándékosan nem. Őt is a mogyoróallergia nyírta ki. Ő is igen kis mennyiségben fogyasztott csupán, amely ennek ellenére allergiás rohamot váltott ki nála. Ezért nem találtak semmiféle mogyoróra utaló étel vagy ital nyomát a szervezetében. Ön szerint tehát nem gyilkolták meg? Szerintem sem és mások szerint sem. Például Mr. Lord szerint sem. Pedig ő az FBI-tól van. Ethan maga elé bámult. Talán elgondolkodott, talán csak nem akart találkozni a tekintetemmel. Úgy tettem, mintha eltöprengenék a hallottakon. Pedig csupán arra gondoltam, hogy mekkora marha is ez a Mr. Beck. Mr. Jean-Lucnek volt egy kütyüje emlékeztettem. Milyen kütyüje? kérdezte vigyorogva Mr. Beck. Amely kimutatta volna, ha... olyan ételt kapott volna, amely a legkisebb mennyiségben is, de tartalmazott volna mogyorót. Ez igaz bólintott Mr. Beck. Ha használta volna. Ön szerint... nem használta a készülékét? Honnan veszi ezt? Mr. Beck tovább vigyorgott. Logika és élettapasztalat, kislány! Sajnos, őszintén meg kell mondanom, hogy a logika magának... hát, hogy is mondjam csak... nem erős oldala. A tapasztalatról már nem is beszélve. De hát hogy is lehetne egy tizennyolc eves lánynak kellő élettapasztalata? Ez azt jelenti... Figyeljen ide, Debby! Ezt még elmondom, aztán elmegyünk, nincs szándékunkban felesleges fecsegésre vesztegetni az időnket. Nos, sokszor előfordul, hogy az ember rutinból csinál valamit teszem azért, mert valamiféle szabályzat előírja, ám eljön egyszer a pillanat, amikor arra gondol, hogy néha bizony jólesne megszegni a szabályokat. Teszem azt, valaki vérnyomáscsökkentőt szed. Minden áldott nap be kell vennie X darabot. Egyszer aztán meghökkenve veszi észre, hogy elfelejtette bevenni a déli adagját. Emberünk sóhajt egyet és igyekszik nem tudomást venni róla. És nem történik vele semmi. Nem üti meg a guta, nem veszíti el az eszméletét, az égvilágon semmi változást nem észlel magán.

312 Elégedetten nyugtázza a dolgot, és a következő alkalommal már nem idegeskedik. Érti? Hát... Mondom tovább. A látszat tehát azt mutatja, hogy ha néha kihagyunk egy-egy alkalmat mármint az orvosság beszedésének az esetében, a szervezetünk észre sem veszi. Persze ez egy nagy baromság. Ha mi nem is vesszük észre a tudatunkról van szó, azért még a szervezetünk észreveszi és reagál is rá. Csak nem okkor, hanem később. Lehet, hogy néhány év múlva azért kapunk agyvérzést, mert néhány alkalommal, okostónit játszva, nem vettük be a tablettáinkat. Így lehetett ez a maga Jean-Luc barátjával és annak a kütyüjével is. Bizonyára megunta, hogy minden egyes étkezés alkalmával többször is végig kellett csinálnia a macerát és néha bedobta az unalmast. S erre mi történt? Bizony nem történt semmi. Ezért aztán lazított kicsit a gyeplőn. Úgy gondolta, nem kell minden egyes alkalommal megvizsgálnia az ételét. Főleg, ha olyan helyen eszik, ahol ismerik. Például otthon. Nem kételkedett a saját szakácsa főztjében. És ez lett a veszte. Kihallgattuk a szakácsot, ám ő esküdözött, hogy mindent úgy csinált, ahogy eddig is szokta. Jó, elismerem, a rejtély még nincs tökéletesen megoldva, de a lényeget már ismerjük. Összefoglalva: baleset történt, nem gyilkosság. Amíg beszélt, egyfolytában a tenyerembe bámultam, és azon törtem a fejem, hogy ha minden így lenne, ahogy mondja, vajon ki és miért akart kinyírni engem? És az ellenem elkövetett merényletek? kérdeztem. Mr. Beck a hasára tette a kezét, és malmozni kezdett az ujjaival. Piszokul élvezhette a helyzetet. Nos, igen, a maga ellen elkövetett úgynevezett merényletek, Debby... Úgynevezett? hökkentem meg. Valóban bátorkodtam ezt mondani. Akkor hát lássuk a tényeket. Először is, ön azt állította, hogy valaki belelökte a patakba és még egy ággal vagy micsodával el is agyabugyálta. Vagyis meg akarta ölni. Nos, én azt hiszem, hogy mindez csak az ön fantáziájának a terméke, kislány. Láttam, hogy Ethan Lord mondani akar valamit, de Mr. Beck nem hagyta szóhoz jutni.

313 Magának, Debby, túlontúl élénk a fantáziája, és túlságosan is ki vannak hegyezve az érzékei. Ezért lát maga körül természetfeletti lényeket, amint hallottam. Lucy Shepherd halála annyira megrázta önt, hogy látomásai támadtak tőle, és valóban úgy érezte, hogy megtámadták. Pedig nem volt ott semmiféle támadás, higgyen nekem. Na és a másik esetben? Mr. Beck szánakozva nézett rám. Van tanúja ennek a támadásnak, Debby? Tudtommal nincs. Lehet, hogy csak rosszat álmodott. Túl sokat evett lefekvés előtt, például. Egyéb? álltam fel. Mr. Beck is felemelkedett, és szelíden nézett rám. Kedves és megbocsátó volt a szeme, én azonban lobogni láttam benne a győzelem vad, sárga lángjait. Úgy érezte, sikerült porba taposnia és kellőképpen megaláznia. Szándékosan lesütöttem a tekintetemet. Mintha ezzel beismertem volna a vereségemet. Olyannyira öntelt volt, hogy nem is érdekelte, mi játszódhat le a lelkemben. Pedig abban is lobogott valami. Ha tudta volna, mi az, bizonyára meg is ijedt volna tőle. 86 A temetés előtti napon felkeresett Mr. Jacques Wright. Éppen a jegyzeteimet rakosgattam ide-oda a hall asztalán, amikor bekopogott hozzám. Nem lepődtem meg a látogatásán, bár gőzöm sem volt róla, mit akarhat tőlem. Jacques leült velem szemben és némi bajuszsimogatás után kibökte, hogy miért jött. Az apám küldött... Debby. Nyeltem egy nagyot, és vártam, hogy folytassa. Az a helyzet folytatta, hogy személyesen akart eljönni önhöz, de... az előkészületek nem hagynak rá időt. Ezért bocsánatot kér, hogy kénytelen rám bízni az üzenetét. Nos,

314 apám ezennel meghívja önt az öcsém temetését követő... fogadásra. Őszintén szólva, számítottam rá. Éppen erre alapoztam a további terveimet. Jacques újra megsimogatta a bajuszát és mélyet sóhajtott. A temetés csak jelképes lesz... Jean-Luc hamvait a családi sírboltban, Milwaukee-ben helyezik majd el. Még nem tudni pontosan, mikor... természetesen ön azon is... jelen lesz... lehet... Miss Debby. Ez megnyugtató volt. Úgysem jártam még Milwaukee-ben. Gyanítottam, hogy egyhamar nem is fogok. A jelképes temetés után... értem ezalatt, hogy a szertartást követően... az urnát Milwaukee-be viszik... Itt aztán el is vesztettem a fonalat. Jacques hangja elúszott mellettem és szétfoszlott a levegőben. Isten bocsássa meg nekem, de legkevésbé sem érdekelt, hogy mi lesz a szerencsétlen Jean-Luc hamvaival. Az már úgysem ő. És a barátait is hozza magával, kérem. Milwaukee-be? riadtam fel. Jacques rosszalló pillantást vetett rám. Dehogyis oda! A szertartás utáni megemlékezésre. Milyen barátaimat? A lakótársait. Miss Maggie-t már van szerencsém ismerni, Miss Stacy Wengert is... a harmadiknak nem tudom a nevét... Ann Gordon. Hát... őt is. A fogadásra a házunkban kerül sor... már ismeri a járást. Meghívó az idő rövidsége miatt nem készült. Apám nagyon örülne, ha eljönne. Nagy örömet szerezne vele neki. Ott leszek bólintottam. És... én is örülnék tette hozzá. Mivel a szertartásra és a fogadásra másnap délután került sor, nem maradt sok időm a készülődésre. Főleg, hogy történt valami, ami megzavarta az előkészületeket. Ismét csak meg akartak ölni. 87

315 Este hat tájban úgy gondoltam, megpróbálom kiűzni magamból mindazt, amit feleslegesen cipelek a lelkemben. Felesleges gondolatokat, felesleges reményeket, felesleges félelmeket. Ezek eltüntetésére pedig a legjobb egy kiadós úszás. Ahogy lenni szokott, ilyen tájban már nem volt senki az uszodában. A délutáni edzések befejeződtek, az estiek pedig még nem kezdődtek el. A hallgatók nagy része a délutáni órák keserveit emésztette, s inkább vacsorázni készült, mint úszni. Kerestem magamnak egy üres szekrényt, levetkőztem, majd elindultam a medencék felé. Azt hittem, találok majd valakit a vízben, de nem találtam. Úgy érezhettem, hogy enyém az egész uszoda. Belevetettem magam a vízbe és elkezdtem tempózni. Éppen abban a pillanatban, ahogy vizet értem, becsattant valahol egy ajtó. Kidugtam a fejem a víz alól, és megpróbáltam felfedezni a jövevényt, hátha ismerős, de nem láttam senkit a parton. Talán a huzat csapta be valahol egy nyitva felejtett öltözőszekrény ajtaját. Már a második hossznál tartottam, amikor észrevettem valakit a medence szélén. Mozdulatlanul állt, és feltehetően engem figyelt. Közvetlenül mögötte reflektorszerűen éles lámpa világított, így a körvonalain kívül alig láttam belőle valamit. Ezek a körvonalak pedig meglehetősen furcsák voltak. Egyáltalán nem emlékeztettek egy fürdőruhás nő vagy férfi körvonalaira. Mintha egy óriási fagylaltos tölcsér állt volna a parton csúcsával felfelé fordítva. Gyorsan kitöröltem a szememből a vizet. Így sem lett azonban világosabb a kép. Nem a szememmel volt ugyanis a baj, hanem a tölcsér mögött világító reflektorral. Hé! Van itt valaki? kérdeztem a vizet taposva. A fagylaltos tölcsér megmozdult, de nem válaszolt. Nem voltam annyira naiv, hogy ne lettem volna tisztában a helyzetemmel. Mielőtt az uszodába indultam volna, egy belső hang meg is próbált lebeszélni róla. Valószínűleg nem álmaim asszonyának a hangja lehetett ez a hang ugyanis angolul beszélt és lehülyézett. El ne merj menni az uszodába! fenyegetett meg. Hiszen

316 ott bárki elkaphat. Ennyi ember között? kételkedtem. És ha nem lesz ott rajtad kívül senki? kérdezte a hang. Olyan nincs feleltem. Rá kellett döbbennem, hogy mégis van. Néhány karcsapással beúsztam a medence közepére. Nem mintha ez biztonságot jelentett volna, de ott leginkább kívül voltam a reflektor fénykörén. Nagyot csuklottam, amikor végre sikerült alaposabban is szemügyre vennem az ismeretlen alakot. A parton ő állt: álmaim asszonya, s azért nézett ki nagyra nőtt fagylalttölcsérnek, mert valami eszméletlenül régimódi ruha volt rajta. Mintha színielőadásra öltözött volna be. Fején muzeális fejfedő trónolt, s úgy csillogott-villogott, mintha gyémántokkal lett volna kirakva. Felsőtestét bársonyszerű, zöld, szűkre szabott kabátka takarta, szépen kiemelve erős melleit. Lábait bokáig érő, harang alakú szoknya rejtette. Mivel tisztában voltam vele, hogy nem élő, földi ember, ha lett volna időm és megfelelő helyem a vízen kívül, elgondolkodhattam volna rajta, hogy hogy az ördögben is van ez az egész? Az még csak rendben van, hogy megjelenik valaki odaátról és kapcsolatba lép velem. Van arca, keze, lába, satöbbi. Ez még belefér valahogy a történetbe. No de a ruhája! Hogy lehet az, hogy azok, akik visszatérnek onnan, ruhát viselnek magukon, ráadásul többnyire nem is azt, amiben eltemették őket? Továbbá azt is meg kell állapítanom, hogy az asszony az uszoda medencéje mellett olyan szép, amilyet még álmodni is nehéz. Mármint a férfiaknak, elsősorban. Kreol bőre, barna szeme, szép, szabályos arca latin származásról tanúskodhatott. Lehet, hogy valamelyik ősöm brazil volt? Vagy perui? Az asszony rám emelte a tekintetét, s én aggodalmat láttam a szemében. Félrehajtotta a fejét, mintha hallgatózna, aztán beszélni kezdett. Azon a furcsa nyelven, amin már korábban is. Bár ezúttal sem értettem belőle egyetlen szót sem, abban azért biztos voltam, hogy mindig ugyanazt a nyelvet használja. Ez aztán ellent is mondott feltételezett brazil vagy perui származásának. Mert hogy nem spanyol volt, az biztos.

317 Viszont egy újabb kérdést is felvetett. Ha már képes volt elszabadulni odaátról, miért nem képes olyan nyelven kommunikálni velem, amelyet megértek? Lehet, hogy nem tud angolul? Eszerint odaát bizonyára nincsenek megfelelő nyelviskolák. Nemcsak hogy beszélt hozzám egyre idegesebben és egyre sürgetőbben, azt is észrevettem, hogy egyre az ajtó felé tekintget. Nem kellett tengernyi ész hozzá, hogy rájöjjek, azt figyeli, hogy nem jön-e be valaki az uszodába. Ismét ajtó csapódott, de most már közelebbről. Az asszony összerezzent, felém mutatott, majd elfordult és a bejárati ajtó irányába bökte a mutatóujját. Jézusom, jön valaki! támadt fel bennem a rémület. Márpedig, ha ő is tart tőle, akkor ez rosszat jelent. Az asszony szép arca eltorzult az idegességtől. Egyre csak felém kiabált és az ajtó irányába mutogatott. Tolmács nélkül is megértettem, hogy azt kiabálja, tűnjek el, és még rejtekhelyet is keresett nekem. Ő nem talált, én viszont igen. A medence egyik sarkában egy szörfdeszka árválkodott, bizonyára valamelyik úszó láberősítőnek használta. Néhány karcsapással mellette termettem és mögé bújtam. A fejem nagyja a víz alatt volt, de azért jól láttam mindent, és ha kicsit feljebb emeltem az orromat, levegőt is kaptam. Kilestem a szörfdeszka mögül. Csalódottan nyugtáztam, hogy álmaim asszonya már nem áll a medence szélén. Szerencsére más sem állt ott. Csak hófehér gőz gomolygott egy hófehérre festett csőből. Vártam néhány hosszú percig, de nem történt semmi. Úgy gondoltam, várok még ugyanennyit, aztán megmozdulok. Elvégre nem tölthetem életem hátralévő részét egy szörfdeszka mögé bújva. Mintha eltört volna a lábuk, úgy vánszorogtak előre a percek. Néha már azt hittem, nem is előre, hanem hátrafelé mennek. Éreztem, hogy a langyos víz ellenére fázni kezdek és remegés kúszott fel bennem. Biztos voltam benne, hogy a testem figyelmeztet: elég volt a vízből! Vettem egy mély lélegzetet, aztán indultam volna a part felé. Csakhogy nem sikerült. Rúgni akartam a lábammal egy jó

318 nagyot, ám az izmaim egyszerűen nem engedelmeskedtek. Hiába erőlködtem, nem és nem. Egyszerűen nem moccant a lábam. Előbb még azt hittem, megdermedtek az izmaim, az-tan rádöbbentem, hogy ez lehetetlen. A víz nem volt hideg; ennyi idő alatt nem történhetett vele semmi különös. Akkor meg mi az ördög van velem? Egyre erőteljesebben próbáltam rugdosni; néhány pillanatra megfeledkeztem az ajtócsapódásokról és álmaim asszonyáról is. Komoly erőfeszítéseket tettem, hogy kiszabadítsam a lábam a... miből is? Ledugtam a fejem a víz alá, hogy lássam, ki szórakozik velem. Hiába meregettem azonban a szemem, nem láttam senkit a lábam közelében. Azaz hogy mégiscsak láttam valamit. A vizet. Furcsa kis köröcskékben forogtak a lábam körül, apró örvényeket vetve, s úgy tűnt, ezek tartanak fogva. Úgy döntöttem, hogy kiabálni kezdek. Hátha van valaki a környéken, aki meghallja. Az uszodában nagyon ritkák a néptelen pillanatok. Hátha most is van valaki a közelben, csak éppen nem látom. Ha segítségért kiáltoznék... Hát ez sem ment. Alighogy kinyitottam a számat, már be is fogta valaki. Éreztem, hogy hűvös szellő matat az állam körül. Hiába próbáltam meg kiáltozni, meg sem moccantak az ajkaim. Ha mozogni és kiáltozni nem is, gondolkodni azért tudtam. Ez hát a vég, Debby gondoltam magamban. Biztos infarktust kaptál vagy sokkot; az is lehet, hogy kómába estél, ezért nem tudsz mozogni, s most azt képzeled, hogy természetfeletti erő játszadozik veled... Már csak az a kérdés, hogy meddig maradok így. Egészen a halálomig? Ebben a pillanatban olyan élesen, mintha csak néhány méternyire álltam volna a beszélőtől, felcsengett egy hang. Egy gúnyos, nevetgélő hang. És csodák csodájára, értelme is volt annak, amit mondott. Hi, Debby! üdvözölt. Hol vagy, kislány? A hang ismerős volt, mégsem tudtam volna hirtelenjében megmondani, kié. Csak egy percig hadd maradjak még életben! könyörögtem, nem is tudom, kihez. Csak egyetlen percig. Amíg rá nem jövök kicsoda, akkor aztán...

319 Nem tudom, mit jelenthetett ez az akkor aztán... És ha megtudom, hogy ki az? Mit segít ez rajtam? Elvégre nem lehettem biztos semmiben. Mi van akkor, hogyha nem is a hang gazdája a rossz fiú, és nem az a jó, aki a lábamat fogja láthatatlan kezével. Hol vagy, Debby? hallottam ismét a hangot. Úgyis tudom, hogy itt vagy. Gyere elő szívem, beszélni szeretnék veled! Nyitottam volna a számat, de nem mozdult. Nem és nem. Debby, kérlek, ne csináld ezt velem! Úgyis tudom, hogy itt vagy. Elbújtál, de én mégis megtalállak. Olyan jól ismerem az uszodát, hogy egy elhajított gyufaszálat is megtalálnék benne. Kár hát az igyekezetért. Gyere elő, Debby, beszélgessünk egy kicsit, elvégre sok beszélnivalónk van egymással. Gyere elő, kislány! Már-már ott volt a nyelvem hegyén a neve, de még nem tudtam kimondani. Tudtam, hogy kié a hang, csak még éppen... csak még éppen... Megharagítasz, Debby! háborgott az ismeretlen ismerős. Istenuccse megharagítasz. Úgy általában véve, nyugodt fickó vagyok, de a makacsság rohadtul fel tud hergelni. Ha egyszer azt mondtam, hogy beszélni szeretnék veled, akkor az úgy is van. Én beszélni akarok veled, te pedig beszélni fogsz velem. Így van ez rendjén, ugye érted? Ha nem válaszolsz, pokoli dühbe gurulok, Debby! Jézusom, ez ugyanaz a hang, amely azzal a lánnyal beszélt, aki a fák árnyékában, a padon... Jó, ha így akarod, legyen így. Játsszunk bújócskát! Pedig rohadtul utálok bújócskázni. Olyannyira, hogyha bújócskát játszom, megfájdul a fejem. Megfájdul, és akkor nem állok jót magamért. A bújócska nem az én műfajom, Debby. A bújócska rohadtul felhergel! Hank! ordított bennem a felismerés. Ez Hank Culpepper hangja! Ezek szerint, az is Hank Culpepper volt ott a fák alatt! Szóval, ne kívánd, hogy érted menjek, Debby! Úgyis megtalállak, és akkor neked nagyon rossz lesz, kislány. Nagyon-nagyon rossz. Még az is lehet, hogy elkapom a nyakad, és valami igazán csúnyát csinálok veled. Nagyonnagyon csúnyát, amit te nagyon-nagyon nem szeretnél. Ezért

320 még egyszer felszólítalak, Debby, hogy gyere elő! Nem foglak bántani, ezt megígérem! Legalábbis nem nagyon. Egy kicsit azért meg kell paskoljalak, elvégre, nem lehet csak úgy büntetés nélkül megúszni egy ekkora engedetlenséget. Mondtam, hogy gyere elő, és te nem jöttél. És még most sem jössz. Ez annyira, de annyira kiborít engem, Debby, hogy folyik a verejték tőle a homlokomról. A francba, Debby! Vége a türelmemnek! Aki bújt, aki nem, megyek. És hogy tudd, mi vár rád, elmondom. Megbüntetlek, Debby! Csúnyán viselkedtél velem, megérdemled a büntetést. Hogy ne legyenek kétségeid a jövőt illetően; nemsokára találkozhatsz Lucy Shepherddel. Azt üzente, hogy már vár rád. Nem tudtam másra gondolni, minthogy Hank Culpepper megbolondult. Megyek, Debby, megyek folytatta Hank a monológját. Elkaplak, szívem, előlem úgysem menekülhetsz. Mint ahogy Lucy sem menekülhetett. Vannak dolgok, amiket a titkok fátyla takar, és ha valaki fellebbenti e fátylat, akkor az halálnak halálával lakol. Így járt Lucy is. Bár nem volt sok kedvem hozzá, Lucy mindenképpen büntetést érdemelt. Mint az a ringyó is, az a kis riporternő. Az egy féreg volt, Debby! A riporterek mind férgek. Mocsokból születnek, mocsokban élnek, illő, hogy mocsokban is haljanak meg. Ez a helyzet, Debby! Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy vajon Jean-Luckel mi volt a helyzet, de képtelen voltam rá. A láthatatlan ujjak a víz alatt még mindig szorították a lábam, a szám pedig, mintha jéggé dermedt volna. Úristen, remélem levegőt azért még tudok venni? Meghalsz, Debby! fenyegetett tovább a hang. Meghalsz, kislány. És tudod, miért? Mert rohadtul nagy az orrod. Akkora, hogy mindenbe beleütöd. Olyasmibe is, amihez semmi közöd. Te nagyon veszélyes vagy, kislány, nem is sejted, mennyire az. Azt beszélik, hogy furcsa képességeid vannak. Hát akkor lássuk, valóban vannak-e. Valóban számítasz-e túlvilági erők segítségére? Megment-e valaki tőlem? Erőteljesen hullámzani kezdett a víz körülöttem. Egy hullám a nyitott számba csapott. A víz hullámzása azt mutatta,

321 hogy már nem vagyok egyedül a medencében. Ekkor ismét meghallottam a hangját. Ezúttal azonban már halk csobogástól kísérve. Tudom, hol vagy, Debby... bizony, hogy tudom. Remélem, csinos kis bikini van rajtad. Imádom a csinos kis bikiniket... nagyon-nagyon könnyű elveszíteni őket. Lehet, hogy hamarosan te is elveszíted a tiédet... Ja, hogy el ne felejtsem, felesleges abban reménykedned, hogy betoppanhat valaki; berigliztem belülről az ajtót. Ha bárki is megpróbálna bejönni, nem tudna szegény. Ha végeztem veled... majd kilépek az ablakon. De ez csak részletkérdés. Hohó, már látom is a szörfdeszkát. Látom, bizony. Csak nem mögötte bujkálsz, Debby? Éreztem, hogy forró könnycseppek szánkáznak le az arcomon. Istenem, hát miért? Mit követtem el, hogy így büntetsz? Legalább add, hogy védekezhessek! Halálom előtt hadd rúgjam tökön! Könyörülj rajtam, Istenem! Immár Istenhez imádkoztam, az árnyék asszony helyett. Mit segített volna rajtam, ha hozzá fohászkodom? Elárultál, álmaim asszonya! A következő pillanatban meleg gőzcsóva borított be. Fogalmam sem volt róla, honnan jött; talán a gőzölgő fűtőcső lökte a medence fölé. Mindenesetre odaszállt hozzám és betakart. A francba is! hallottam Hank Culpepper meglepett hangját. Ez meg mi a fene? Jézusom... ez forró! Úristen, hát mi ez? Ez utóbbi mintha már másféle hang lett volna. Ha már eddig is nem lettem volna megdermedve, holtbiztos, hogy megdermedtem volna tőle. Ez a hang nem Culpepperé! Akkor viszont kié? Ez is hasonít valaki hangjára... és nem is biztos, hogy férfiéra. Mintha mély hangú nő lett volna a kiáltozó. Mintha... ez nem lehet igaz! Mintha... Maggie Wilson hangját hallanám... A gőz az arcomba csapott. Igyekeztem elfordítani a fejem. Aztán abbahagytam az erőlködést. Nem azért, mintha nem bírtam volna a fejemmel, sokkal inkább azért, mert feleslegesnek ítéltem meg a fejforgatást. A gőz nem volt forró, sőt kifejezetten hűvösnek éreztem.

322 A gőz! kiáltotta a fájdalmas hang. Jézusom, ez... forró! Hol vagy, Debby? Hol vagy, te rohadék? A következő pillanatban kint álltam a parton. Fogalmam sincs róla, hogyan csináltam azt hiszem, sehogy. Nem én csináltam, velem csináltak valamit. Egyszerűen csak kint termettem a parton; anélkül, hogy megmoccantam volna a vízben. Mintha a gőzfelhő ragadott volna magával... És már a lábamat is tudtam mozgatni. A kezemet is. Talán kiáltozni is tudtam volna, ha akarok. De most nem akartam, most nem. Lenéztem a vízre. Nem messze a lábamtól sötét test vergődött a gőzfelhő közepén. Jézusom, ez forró! Ez forró! Megöllek, Debby! Láttam, hogy két kéz kapaszkodik a medence peremébe. Egyebet nem láttam a sűrű gőztől. A két kéz a medence szélét fogta; láttam, hogy megfeszülnek rajta az izmok. A kezek után két váll is feltűnt a szemem előtt, s mintha hermelinbunda lett volna rajta, fehér volt a ráragadt gőzpamacsoktól. Megdöglesz! lihegte a láthatatlan fej láthatatlan szája. Megdöglesz, Debby! Hol a félelem hullámzott át rajtam, hol a kétségbeesés. Ha a testem ura lehetnék... De nem voltam az. Ki voltam szolgáltatva egy ismeretlen erő kénye-kedvének. Kizárólag abban bízhattam, hogy ez az erő jót akar nekem. Hirtelen megmoccant valami a közelemben. A szörfdeszka! Úgy lebegett, ringott előttem a levegőben, mintha egérnyi ufonauták űrhajója lett volna. Lebegett, billegett, mintha sajátos jelnyelven beszélt volna hozzám. Itt vagyok, Debby! Itt vagyok! Kapj el jó erősen! Nem mertem felé nyújtani a kezem. Mi van akkor, ha nem tudom megmozdítani? A gőzfelhőbe burkolódzott valaki ezalatt kiküzdötte magát a medencéből. Még mindig nem láttam a páratengertől, hogy kicsoda. Halk kattanást hallottam. Rendes körülmények között talán nem fordítottam volna figyelmet rá, talán meg sem hallottam volna, ekkor azonban már olyan élesek voltak az érzékeim, mint a késpenge. Mint annak a késnek a pengéje, amely

323 felvillant az orrom előtt. Vajon ki lehet az a marha, aki késsel fürdik? suhant át az agyamon, aztán már anélkül peregtek tovább az események, hogy az alakítójuk lehettem volna. A levegőben lebegő szörfdeszka hirtelen a kezembe fészkelte magát. Ott álltam a parton, kezemben a nehéz szörfdeszkával és a gőzpamacsból kikászálódó késes, hermelinpalástot viselő alakot figyeltem. Nem láttam az arcát, még mindig nem. Azt sem láttam, hogy fehér-e a bőre vagy fekete? Abban a pillanatban, ahogy a hermelinpalást azaz, a ködfelhő lehullott róla, megmozdult a kezemben a deszka. Akár meg is esküdnék rá, hogy nem én mozdítottam meg. Megmozdult, jobban mondva, meglendült, és a ködből kikecmergő alakhoz vágódott. Ekkor elszabadult a pokol. A fickó előbb visszahullott a ködbe, majd a ködből a medencébe. Csobbanást hallottam, aztán a saját visításomat. Megszabadulva a lábamat-számat szorító görcstől és a szörfdeszkától, az ajtó felé vágtattam. Elrántottam a reteszt és kiugrottam a csarnokból. A többire nemigen emlékszem. De az biztos, hogy felöltöztem. Nem futottam és nem kiabáltam. Csendben, lehajtott fejjel bandukoltam a házunk felé. Biztos voltam benne, hogy valaki immár mindörökké ott marad mellettem. És soha többé ezután már nem leszek egyedül. 88 Zsiráf tekintete telis-tele volt aggodalommal. Még a kalapját is elfelejtette levenni a hallban. Úgy ült velem szemben, mint egy westernidőkből itt felejtett cowboy. Elhoztad, Morgan? El mondta Zsiráf, és előhúzott a zsebéből egy papírtasakot. Itt van. Biztos, hogy megfelelő? Próbáld ki. Akitől kaptam, azt mondta, hogy oké. Sóhajtott egy nagyot, miközben elkeseredett képet vágott.

324 Debby... szeretnék valamit kérdezni tőled. Ki vele! biztattam. Miről van szó? Ne haragudj meg érte, hogy megkérdezem... tudom, kellemetlen a kérdésem, de... Nyögd már ki, Zsiráf, mert sietnem kell! Zsiráf elvörösödött és megköszörülte a torkát. Jézusom! rémültem meg. Ez biztos azt akarja kérdezni, hogy hozzá mennék-e feleségül... Zsiráf még tovább vörösödött. Szóval, csak azt akarom megkérdezni, hogy biztos vagy-e benne... Miben? értetlenkedtem. Hát abban, hogy... normális vagy te egyáltalán? Ekkor elöntött a méreg, és szokás szerint azon töltöttem ki a dühömet, aki nemcsak hogy nem szolgált rá, hanem akiben a legjobban megbízhattam. Nem, nem vagyok biztos benne! Egyáltalán nem. Lehet, hogy őrült vagyok. Lehet, hogy néhány másodperc múlva azt képzelem magamról, hogy kutya vagyok, négykézlábra ereszkedek, ugatni kezdek, sőt az is lehet, hogy a seggedbe harapok. Akarsz még tudni valamit? Zsiráf megpöccintgette a kalapja karimáját. Már semmit, Debby. Akkor én... mennék is. Könnyekkel a szememben néztem utána. 89 Magáról a temetésről nincs mit mondanom. Jószerével azt sem tudtam, hogy az urnában, amely egy fekete, rojtos párnán állt, benne vannak-e Jean-Luc hamvai. Igyekeztem olyan messzire húzódni a szertartástól, amennyire csak lehetett. Így is láttam, hogy Emanuel kiszúrt magának. Mintha egyszer felém is intett volna, hogy menjek közelebb hozzá: természetesen, eszem ágában sem volt. Nem óhajtottam, hogy a jelenlévők idő előtt megtudják: a gyászoló apa jövendőbelije vagyok. Őszintén szólva, a gyászoló apa egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy egy megtört apának illett volna. Inkább

325 sertepertélő menedzserhez hasonlított, aki a szertartás lebonyolításáért felel. Szemének villogtatásával utasította a temetői alkalmazottakat, hogy éppen mit csináljanak. Egyszer csak fogták az urnát és elvitték valahova. De hogy semmiféle sírba nem tették, az biztos: Jean-Luc valahol Milvaukee-ben, egy családi sírboltban találja majd meg végső nyughelyét. Olyan hirtelen szakadt vége a szertartásnak, hogy jószerével észre sem vettem. Úgy belefeledkeztem az esős napok után felragyogó napsütésbe, hogy arra riadtam; valaki megfogja a könyökömet. Örülök, hogy eljöttél, Debby. Rémülten nyugtáztam, hogy Mr. Wright professzor, azaz Emanuel az. Nem voltam tisztában vele, hogy mit kellene mondanom, ezért csak egyetlen szót voltam képes kinyögni: Sajnálom... Ezzel meg is volnánk bólintott az órájára pislantva. Négy órakor kezdődik a fogadás. Bár személyesen nem tudtalak meghívni, remélem, ott leszel. Biccentettem, és lesütöttem a szemem. Debby, kérlek... Igen? suttogtam. Tudom, hogy a hely és az idő nem éppen megfelelő... de mi lenne, ha a fogadáson bejelenteném, hogy... tudod, hogy elveszlek feleségül? Nem tudtam, mit válaszoljak. Feltétlenül ott kellett lennem a fogadáson, nem kockáztathattam meg, hogy esetleges elkeseredésében visszavonja a meghívásomat. Talán... meglehet mondtam. Emanuel Wright arcán felragyogott a mosoly. Istenem... köszönöm, Debby! Felkészültem rá, ezért nem lepett meg, hogy meg akar csókolni. Ügyesen hátraléptem előle, minek következtében megcsúszott egy még meg nem száradt buckán és majdnem hasra esett. Akkor hát... Ott leszek mondtam. De... kérek valamit. Amit csak akarsz ragyogott rám. A bejelentést akkorra időzítsd, amikor már vége a

326 fogadásnak. Emanuel szeme kikerekedett. A végén? Ám legyen. Nem bánom. Azonkívül szeretném, ha meghívnál még néhány embert. Akiket csak akarsz ragyogta. A lakótársaidra gondolsz? Hiszen őket már meghívtam! Mr. Culpepperre gondolok. Hank Culpepperre. És a barátnőjére... Paula Burtonre. Emanuel megsimogatta kis kecskeszakállát. Jól van. Jöjjenek. És az itt tébláboló két zsarut is... Árnyék futott végig Emanuel arcán. A két... zsarut is? kérdezte bizonytalanul. Régi barátaim. Akarom mondani, csak az egyik, Ethan Lord. Emanuel még egyszer megsimogatta a szakállát, aztán biccentett. Legyen. Majd értesítem őket. Egyéb? Semmi mondtam. Wright professzor összecsücsörítette a száját, és olyan cuppanós puszit küldött felém a levegőn át, amely már kisiskolás koromban is cikinek számított. Viszlát, szerelmem! Lehajtottam a fejem és leléptem. Volt még egy kis dolgom Zsiráf ajándékával. 90 Úgy elröppent a néhány óra, mintha madárszárnyakon szállt volna. Egyszeriben ott találtam magam a meghívott vendégek között, szemközt az emeletre vezető lépcsősorral. Amint felnéztem rá, olyannyira megütött a déjà vu érzése, hogy kissé meg is szédültem tőle. Mintha még mindig a néhány héttel ezelőtti ünnepségen lettem volna, Jacques születésnapi buliján. Csak akkor csitrinek voltam öltözve, most pedig... hát nem is tudom, kinek. Maggie és Stacy majd másfél óráig dolgoztak rajtam, kölcsönadva a saját ruháikat is. Ahogy az arcukra

327 néztem, mintha a saját temetésemre készítettek volna fel. Komor volt a képük, Stacynek még a keze is remegett. Jól meggondoltad ezt, Debby? kérdezte. Jól feleltem. De hát ez a fickó... a professzor legalább ötven évvel idősebb nálad. Csak negyvennel igazítottam ki. Gondoltál már arra, hogy milyen lehet a saját nagypapáddal ágyba bújni? Majd kiderül mondtam. Istenem, istenem. De azért ők is ott voltak a fogadáson, rajtam pedig elegáns, sötétkék, bokáig érő szoknya lebegett. Olyan lehettem benne, mint egy elfuserált Scarlett O'Hara. Az első ismerős, aki odajött hozzám, Hank Culpepper volt. Megcsóválta a fejét, és aggodalmas tekintettel nézett rám. Tényleg hozzá akarsz menni az öregúrhoz, Debby? szegezte nekem, mellőzve a lacafacázást, a kérdést. Mindenki erről beszél. Talán igen feleltem szégyenlősen elpirulva. Még nem késő visszalépni figyelmeztetett. Majd azt mondod, hogy meggondoltad magad, mert belém vagy szerelmes. Na? Az az igazság, hogy félek Paulától. Tőle én is vallotta be Culpepper. De talán bátorságot meríthetnénk egymás félelméből. Néha két gyáva egér telér egy bátor macskával. Hol hallottad ezt? Sehol mondta. Most találtam ki. A következő pillanatban már nem volt mellettem. Ott volt viszont Paula. Hank természetesen előle menekült el. Hát ez összejött neked, Debby dicsért Paula nyálas mosollyal. Megfogtad az isten lábát. Talán mondtam. Paula eltolt magától és végignézett rajtam. Árulj el már nekem valamit, Debby, kérlek. Hiába is nézlek, nem jövök rá valamire. És... mi lenne az? kérdeztem. Hogy mi az ördögöt esznek rajtad a férfiak?

328 Talán a bensőmért szeretnek. Tuti. A külsődért biztosan nem. Megpróbáltam belerúgni, de addigra már ő is továbbállt. Erica Saintfleur azonban már közel sem volt ennyire undok velem. Kedvesen rám mosolygott, majd kevésbé kedvesen Paula után köpött. Bár úgy tudtam, hogy előkelő társaságban nem illik köpködni, főleg ha mások is vannak a közelünkben. Erica, úgy látszik, túltette magát a társasági szabályokon. Boszorkány! sziszegte. Igazi, átkozott boszorkány! Nem volt ellenvetésem. Erica belém karolt, és néhány lépéssel távolabbra vonszolt. Gyere egy kicsit odébb, az a pár ott úgy meregeti felénk a füleit, mintha hadititkokról beszélgetnénk. Nos, először is, gratulálni szeretnék. Meg ne kérdezd, hogy mihez! Lehet, hogy nemsokára egy család leszünk? Minden kedvessége ellenére sem túlzottan rajongtam volna az ötletért, hogy ugyanazon családba kerüljek vele. Jól meggondoltad? tette fel többek után ő is a kérdést. Nem tudom mondtam. Akkor... mért mész hozzá? Ezt sem tudom. Gondolom, nem vagy szerelmes belé? Nem hiszem. Vagyis... nem tudom. Erica megcsóválta a fejét. Bonyolult lélek vagy te, Debby, annyi szent. Egyet mondhatok: mások kezüket-lábukat törnék, csakhogy a helyedbe kerülhessenek. Azt mindenesetre tudnod kell, hogy nemigen várnak rád viharos éjszakák. Mr. Wright tekintélyes férfiú és ez az egyetlen, ami a javára írható. Lehet, hogy te egyebeket is felfedezel majd benne. Adja isten, hogy így legyen! Nem láttad Mike-ot? Mivel nem láttam Mike-ot, még egyszer rám mosolygott és beleveszett a tömegbe. Éppen indultam volna, hogy utánanézzek egy-két apróságnak; ekkor, mintha a semmiből tűnt volna elő, felbukkant Mike Longhorn is a közelemben. Ismeretlen, hosszú, fekete hajú lánnyal beszélgetett. Amint észrevett, odavetett néhány szót a lánynak, és hozzám sétált. Belli), Debby... hallottam a nagy újságot. Miszerint? kérdeztem.

329 Mi az, hogy miszerint!? rivallt rám. Amikor meghallottam a hírt, nem is akartam elhinni. Valóban hozzámész ehhez a trottyoshoz? Még gondolkodom rajta mondtam. Én másképpen hallottam. Úgy hallottam, hogy már döntöttél. A fenébe is, Debby! ragadta meg a karom. Tudod, hogy bármit megtennék érted. Mi az ördög az, ami felé billenti a mérleget? Nem is tudom... tanácstalankodtam. Mike úgy szorította a karom, hogy az már fájt. Figyelj ide, Debby beszéljünk őszintén. Rettenetesen szeretlek, imádlak, kívánlak, amit csak akarsz. Ha akarod, most azonnal felállok a lépcső tetejére és kikiáltom országnakvilágnak, hogy megváltoztattad a szándékodat, és a vén kecske helyett hozzám jössz feleségül. Menjek oda és tegyem meg? Én a helyedben nem tenném mondtam. Gondolj csak bele, Debby, hogy mi jut neked emellett az öreg fickó mellett? Ne a Nobel-díjára és ne a társaságára gondolj, amely körülveszi. Arra az esetre gondolj, amikor befekszel majd mellé az ágyba és a felesége vagy. Nem akarok előadást tartani neked a szex és az életkor viszonyáról, de már ne számíts vele kapcsolatban dühöngő szerelemre. Hátha én sem igénylem azt. Neked fogalmad sincs róla, mit igényelsz, Debby. Egy ilyen fiatal, ám tapasztalt valaki mellett, mint én, évtizedekig a mennyekben járnál, szívem. Ezen még nem gondolkodtál el? Hát te itt vagy, Mike? bukkant ki ismét a tömegből Erica. Meg szeretnék valamit beszélni veled. Mike beharapta az ajkát, sóhajtott és nemszeretem képpel elfordult tőlem. Én meg kihasználtam az alkalmat és leléptem. Felszívódtam egy majd kétméteres fickó háta mögött. Ezúttal elmaradt mindenféle beszéd, emlékezés vagy ilyesmi. A büféasztalok viszont a rendelkezésünkre álltak. Közben Jacques is megjelent a lépcsősor tetején, odasétált az egyik asztalhoz, mintegy jelet adva vele a büfényitásra. Ekkor vettem csak észre, hogy fent, ahonnan elindult lefelé, Jean-Luc fekete, gyászkeretbe foglalt képe árválkodik a falhoz támasztva. Nem maradt sok időm a töprengésre, mert ismét megfogta

330 valaki a karomat. Azt hittem, Mike az, és folytatni akarja a dühöngő szerelemmel kapcsolatos elmélkedéseit, de helyette Ethant és Mr. Becket pillantottam meg magam mellett. Hogy van, Debby? kérdezte Mr. Beck üres tányérral az egyik, jókora libacombbal a másik kezében. Megvagyok biccentettem. Ethan gyenge mosollyal üdvözölt. Úgy láttam, hogy sajnálat úszkál a szemében. Azt csicsergik a madarak, hogy... férjhez megy a professzorához. Igaz ez? kérdezte Mr. Beck. Talán igen mondtam. Mr. Beck nagyot harapott a libacombba. Jól meggondolta? Most is ezen rágódom. Hát csak rágódjon rajta, mint én a libán. Maga mit tanácsolna nekem? Én? hökkent meg. Hogy jövök én ahhoz, hogy tanácsokat adjak magának? Mit szólnak hozzá a szülei? Nem kérdeztem meg őket. Ezt alighanem rosszul tette. Ha az én lányom kerülne hasonló helyzetbe, illetve én kerülnék általa, alaposan megmosnám érte a fejét. Csak ennyi? Mi egyebet tehetnék? De azért mondok magának valamit, Debby. Nem normális az, ha egy öreg fickó egy fiatallal bútoroz össze. Érti, mire gondolok? A világhír is valami, az kétségtelen, a Nobel-díj is valami, a vagyon is valami, a társaság is valami, de a fiatalság mindennél többet ér! Sokkalsokkal többet! Egyáltalán nem örülnék neki, ha az én lányom egy ilyen vén pasashoz akarná kötni az életét. De hát ez én vagyok, maga dönt, nem én. És te, Ethan? Nincs véleményem! tört ki dühösen Ethan Lord. Egyáltalán nincs! Ekkor ismét csak dezsavú érzésem támadt. Mintha újra megismétlődött volna egy jelenet, amelynek korábban egyszer már szem- és fültanúja voltam. Éles visítással kezdődött, amely megdermesztette bennem a vért. Istenem, hát elkezdődött... és én nem tudom megakadályozni. Talán

331 figyelmeztetned kellett volna... A lépcső tetején Paula Burton állt, fülére szorítva a tenyerét. Aztán még egyszer felsikoltott. Valaki enyhén megtaszított. Wright professzor volt. Éppen felém közeledett, s már-már el is ért, amikor felhangzott a rémült sikoly. Emanuel Wright a karomba kapaszkodott. Ki a fene... ez? Paula... Burton nyögtem. Jézusom... mi van vele? Paula kinyújtotta a karját, és a mellette álló, gyászkeretes képre bökött. Jean-Luc képére. Ott... ott! nyögte. Elfordult és a háta mögé bökdösött a mutatóujjával. Emanuel nagyot kiáltott. Jacques! Hol vagy, Jacques? Jacques nem jelentkezett. Menjen már oda valaki hozzá! idegeskedett a professzor. Van itt orvos? Egyszerre több, elegánsan öltözött férfi is elindult a lépcső felé. Egy kis köpcös, kopasz férfi valamennyit megelőzve felszaladt rajta és elkapta Paula karját. Talán meg akarta nyugtatni, ám ez nem sikerült valami jól. Sőt sehogy sem sikerült. Nem láttam pontosan, mi történt, csupán azt, hogy a kis köpcös egyszerre csak gurulni kezd lefelé. Ott! sikította Paula. Ott! Ő az! Kicsoda? ordította vissza Emanuel. Ki van ott? Jean-Luc! kezdte püfölni a fejét Paula. Ott van... Jean- Luc! Mielőtt magam is elindultam volna felfelé, láttam, hogy Hank Culpepper Paula mellett terem és megpróbálja levonszolni a lépcsőn. Már-már sikerült is volna neki, amikor ismét felhangzott a velőtrázó sikoly. Csakhogy ezúttal nem fentről, hanem a vendégek közül. Nem tudom, ki sikoltott, de a sikoly ragadósnak bizonyult, mert a következő másodpercben már jó néhányan követték a példáját. Aztán egyszerre beállt a csend. A lépcső tetején felbukkant valaki, akiről hirtelenjében senki sem tudta, kicsoda. Kövér, nagydarab férfi volt; elegáns, fekete ruhában. Felemelte a

332 kezét, mintha meg akarna fenyegetni bennünket. Ujjai vastagok voltak, mint a hurkaluft. Feje torz, arcvonásai felismerhetetlenek. Frankenstein doktor gyermeke jóvágású filmszínésznek tűnt volna mellette. A hatalmasra dagadt férfi megállt a lépcső tetején és lenézett ránk. Fogalmam sincs róla, mivel, mert az arca helyén dudorodó, hatalmas méretű húshalmazban nem látszottak szemek. Termetétől nem várt vékony hangon belecincogott a sikoltások közötti csendbe. A... pa! Iste... nem! A... pa! Emanuel Wright megtántorodott. Jean-Luc? kérdezte elhaló hangon. Te vagy az, Jean- Luc? A lény tiltakozva megrázta a nyakán trónoló borzadályt. Emanuel Wright szájából szinte már nem is emberi ordítás tört elől. Te vagy az... fiam? Te... A lény bólintott, aztán elindult lefelé. Lépett egyet, aztán még egyet, majd kicsúszott a talpa alól a lépcső, és fejjel előre lezuhant róla. Elterült a lépcsősor alján és nem mozdult többé. A tömeg azonban igen. Jó néhányan az ajtó felé igyekeztek volna, de ebben a pillanatban felharsant Ethan Lord hangja. Itt a rendőrség! Kérem, hölgyeim és uraim, őrizzék meg a nyugalmukat! Zárja már be az ajtót, ember! Nincs nálam kulcs... uram remegett a megszólított libériás alkalmazott. Ki a fenénél van? Nálam, uram mondta egy másik. Kulcs csikordult, az ajtó bezárult. Ezután már csak rémült hangok forogtak körülöttem. Bob... nekem hánynom kell. Próbáld meg visszatartani, szívem. Jézusom, hol van itt a WC? Hol van Wright professzor? Kérnék egy orvost, aki megvizsgálná... A kis kövér doktor, akiről már mindenki megfeledkezett, feltápászkodott a szőnyegről, és a mozdulatlan szörnyeteg fölé hajolt. Ráhajtotta a fejét a mellkasára, hallgatózott egy kicsit, majd megcsóválta a fejét.

333 Meghalt mondta halkan. Hangja mégis mennydörgésnek hatott az imént beállott csendben. Ki ez? kérdezte Mr. Beck, immár a halott mellől. Ismeri valaki? Én... igen mondta egy megtört hang. Emanuel Wright vánszorgott oda a halotthoz és mellé roskadt. Ez az én... fiam nyögte. Az én fiam... Jean-Luc? kiáltotta valaki. Ez lehetetlen! Hiszen őt... elvégre őt... Wright professzor a halottra mutatott. Vádlón, mintha felelősségre akarná vonni valamiért. Ő nem... Jean-Luc nyögte. Ő nem... Jean-Luc már meghalt. Ő... ez itt... Jacques? visította egy éles hang. A professzor bólintott. I... gen. Ő... Jacques. Az én kedves... fiam. 91 Na, álljon csak meg a menet! emelte fel a kezét idegesen Mr. Beck. Azt állítja, hogy ez az... izé... halott úr itt, a maga idősebbik fia... Jacques Wright? Ő az mondta Wright professzor letörölgetve szakálláról a könnyeit. Ő... az. A kis kövér doktor legyintett egyet. Mogyoróallergia. Ha érdekel valakit. Mr. Beck értetlenül nézett a halottra. Neki nem volt műszere? De volt felelte a szőnyegen ülve a professzor. Természetesen volt. Akkor meg hogy történhetett? Nem törődve a jelenlévőkkel, a halott zakójának a zsebébe nyúlt, majd kibányászott belőle egy csillogó kis készüléket. Jean-Luc készülékének a mását. Ez az? E... ez bólintott az összetört professzor. Az meg hogy lehet?

334 A professzor ekkor üvölteni kezdett. Előbb csak halkan, mintha siratódalt énekelne, majd egyre magasabbra emelte a hangját. Vonyított, mint a rettenetes fájdalomtól szenvedő kutya. Segítsen valaki... kérem mondta a dermedt csendben várakozókhoz fordulva Ethan. Ha valakinek van nyugtatója... A kis köpcös doktor odaintett a kulcsos ajtóőrnek, majd sántikálva kivonult a kinyitott ajtón feltehetően a ruhatárba. Amikor visszatért, injekciós fecskendőt tartott a kezében. Ampullát már nem láttam nála. Nyugtató! kiáltotta túlharsogva Wright professzor üvöltését. Segítsenek lefogni, kérem! Wright professzor néhány perc múlva megnyugodott. Olyan bamba lett tőle, mint egy buta birkanyáj legostobább birkája. Ha eddig nem szerettem volna bele, jelenlegi látványa nem vitt volna közelebb hozzá, az biztos. Nem láttam ismerőst a közelemben. Tettem néhány lépést Jacques felé, és lenéztem rá. Jacques tényleg halott volt. Halálában rám vicsorgott, mintha engem is felelőssé tett volna azért, hogy ide jutott. Éreztem is egy kis lelkifurdalást miatta, de nem törődhettem vele. Ebben a pillanatban elkapta valaki a csuklómat, és rángatni kezdett a lépcső felé. Először csak egy felismerhetetlenségig eltorzult arcot láttam, miközben a nyirkos kéz egyre szorosabbra zárult a csuklómon. Gyerünk, Debby! Hangjából ítélve Hank Culpepper volt az önmagából kivetkőzött figura. Hova... megyünk? Ne törődj vele, csak... gyere! A következő pillanatok Pauláé voltak. Már odafent, az emeleten egy oszlop mögül lépett elénk és Hank felé nyújtotta imára kulcsolt kezét. Hova mész... Hank? Istenem, mit akarsz csinálni? Belekapaszkodott Hank karjába, és megpróbálta elszakítani tőlem. Hank azonban nem hagyta magát. Visszakézből lekevert neki egy hatalmas pofont. Gyerünk, Debby! Nem igazán álltam ellent neki. Hagytam, hogy az emeleti

335 erkély felé rángasson. Culpepper kivágta az erkély ajtaját, és nagyot taszított rajtam. Ám ekkor egy másik oszlop mögül ismét csak kilépett valaki, és amint az imént ő Paulát, őt intézte el egy hatalmas ütéssel. Szegény Hank ki is nyiffant tőle rendesen. Úgy elterült a szőnyegen, mint egy béka. Talán nem is az ütés ereje, inkább a váratlansága küldte padlóra. A fenébe is, Debby! Mit akart tőled a fickó? kiáltotta a fülembe Mike Longhorn. Mi az ördög történik itt? Jacques meghalt! kiáltottam vissza. De hát... mi történt? Mogyoróallergia ziháltam. Megölte... valaki. Istenem... ki tette? Megpróbáltam kihúzni a kezem a kezéből, de nem hagyta. Maradj mar nyugton! förmedt ram. Te mondtad, hogy gyilkosság történt, kötelességem, hogy megvédjelek! Megvédem én magam, ha kell! Azt te csak úgy gondolod, kislány! Átkarolt, és kiráncigált az erkélyre. Ott aztán hátrafeszítette a fejem, ajkát az ajkamra szorította. Szó, ami szó: Mike Longhorn kihasználta az alkalmat, hogy szerelmeskedni próbáljon velem. Annak ellenére, hogy többször is tudomására hoztam: nem feltétlenül szeretnék a barátnője lenni. Felesége pedig még kevésbé. Mike Longhorn azonban nem azt tette, ami hasonló helyzetben elvárható lett volna tőle. Nem próbált meg testileg közeledni hozzám... hogy is mondjam csak finoman... nem próbált meg fogdosni vagy ilyesmi, pedig senki nem volt rajtunk kívül az erkélyen. Egyedül és kizárólag csak csókolózni akart velem. Azt viszont intenzíven. Ajkát az ajkamra tapasztotta, és egyre azon ügyködött, hogy nyissam ki a számat. Én természetesen ellenálltam neki de csak addig a pontig, ameddig célszerűnek tartottam. Amikor végre engedtem neki, furcsa ízt éreztem a számban. A mogyoróvaj kellemes ízét. Igyekeztem megszabadulni tőle, bár arra azért vigyáztam, hogy csak módjával tegyem. Mike Longhorn azonban annyira bevadult, hogy ha akartam volna, sem tudtam volna

336 megállítani. Ekkor úgy tettem, mintha teljesen elernyedtem volna a szorításában. Mike érezte, hogy ellazulnak az izmaim, ezért abbahagyta a csókolózást és a fülemhez hajolt. Mi újság, Debby? Nem volt feltétlenül idevaló a kérdése; ha valóban szerelmes lettem volna belé, bizonyára rosszul is esett volna a kellemetlen, durva hang. Rosszul vagyok öklendeztem. Mike még mindig szorosan ölelte a vállam. Éreztem, hogy ajka még mindig ott les rám az ajkam közelében. Mi történt veled, szívem? Hiszen ez még csak egy puszi volt... Szédülök nyögtem. És... ég az arcom! Istenem... ég a bőröm... rettenetesen viszket és... jaj, istenem, jaj! Ebben a minutumban megszólalt mellettem egy izgatott női hang. Erica Saintfleur hangja. Mi a baj, Mike? Meddig szarakodsz még? Mindjárt kész vagyok vele dünnyögte Mike. Én mindeközben vadul sikoltoztam és az arcomat kapartam. Hánytam-vetettem magam a karjai között. Eget... istenem, mennyire éget! Megégek! Mindjárt kész lesz mondta Ericának Mike. Csak még a duzzanatokat nem látom rajta. Adja neki még egy nyelvest! Felesleges... Azonnal vége. Én azonban nem lettem kész. Visítoztam és kapartam a bőröm, az igaz, de ödémákat nem tudtam a bőrömre csalogatni. És nem is akartam. Itt valami gáz van, Mike hallottam újra Erica hangját. Rögvest fel is tűnt az arca az orrom előtt. Kritikus szemekkel nézett rám, mintha egy vizsga előtti utolsó kísérletet ellenőrzött volna. Milyen gáz? Nem ödémásodik. Pedig belenyomtam a szájába az összes mogyorókrémet. És viszket is neki. De nem fuldoklik. Mindjárt fog. Nincs időnk várni, Mike! Azonnal végezz vele!

337 Csak egy kicsit várj még... Nem ajánlom, hogy ellenkezz, Mike! Fojtsd meg, de gyorsan! A dobhártyámon éreztem Mike beletörődő sóhajtását. Villámgyorsan megragadta a nyakam, és úgy megrázott, hogy azt hittem, nyomban legurul a fejem az erkély betonjára. Te... tényleg mogyoróallergiás vagy, Debby? A számmal nem voltam képes válaszolni, a szememmel azonban igen. Elmondtam vele, hogy mi a véleményem róla. Közlendőm célt tévesztett: nem ő értette meg, hanem Erica. A szemembe nézett, aztán arcul ütött. Hülyék voltunk, Mike. Ez a kis ribanc átvert bennünket. Akkor volt mogyoróallergiás, amikor a kígyónak bokatörése. Ez... lehetetlen! Gyerünk! Old meg, de gyorsan! A szorítás egyre erősödött a nyakamon. Kétségbeesetten az erkély korlátja felé lestem. Éreztem, hogy lassan, de biztosan kiszorul a tüdőmből a levegő. Kész vagy, Mike? Azonnal. Csak még egy perc... Gyerünk, ne totojázz! A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre. Az erkély pereme felett feltűnt egy Stetson kalap, majd óriási nyögések közepette egy hórihorgas alak vetette át magát a korláton. Jövök már, Debby, jövök! bömbölte. Itt vagyok, és... Óriási csattanást hallottam. Akkorát, hogy beleremegett a fejem. Pedig nem is én kaptam az ütést, hanem Mike Longhorn. Zsiráf adta neki, akinek sikerült végre átverekednie magát az erkély korlátján. Jól vagy... Debby? Mike Longhorn úgy dőlt el, mint egy krumpliszsák. Hol voltál... idáig? nyögtem a nyakamat tapogatva. A francba is... leszakadt alattam a csatorna. Gazdag ember, milliomos, Nobel-díj meg mit tudom én, de a csatornáját a legszarabb bádogból csináltatja. Jellemző ezekre a zsugori hülyékre... Amikor Mike elengedett, meginogtam. Az utolsó pillanatban sikerült csak egyenesben maradnom, de még így is

338 ingadoztam, mint a kalász a szélben. Azt persze elfelejtettem Zsiráf elméjébe vésni, hogy ha fent van már az erkélyen, ne velem törődjék, hanem a támadóimmal. Zsiráf ezért természetesen hozzám ugrott és támogatott, hogy el ne essek. Mindeközben megfeledkezett Mike Longhornról. Ennek aztán meg is lett a kellemetlen következménye. Mike magához tért és elkapta a lábam. Másik kezében Morgan lábát markolta el, és őt is megpróbálta a betonra kényszeríteni. Vigyázz... Morgan...! kiáltottam. Vigyázz, mert... Erica Saintfleur... Nagyon rúgtam Mike-ba és kimenekültem az erkélyről. Mintha csak varázsigét ejtettem volna ki, felbukkant előttem Erica Saintfleur, ki tudja, hányadszor már ezen az estén. Ezúttal már nem egyedül jött, kísérője is akadt egy kés személyébenˮ. A kés ram mosolygott és szúrni készült, mint egy támadó kedvű darázs. Ami ezután történt, olyan gyorsan játszódott le, hogy jószerével nem is tudtam követni. Abban a pillanatban, ahogy támadóm megpróbálta belém szúrni a kést, a legközelebbi oszlop mögül kinyúlt valakinek a lába. Kecsesen szabott, szép bokája volt; ezt még a furcsa, feltehetően kézzel kötött harisnyán át is észrevettem. És a cipője, te jó isten! Fényes volt, pántos lakkcipő-féle, amilyenek ma már csak múzeumokban találhatók vagy még ott sem. De rúgni azért jól lehetett vele! Erről azonnal meg is győződhettem. A láb nagyot rúgott közvetlenül Erica térde alá. Erica feljajdult és elesett. A láb ekkor még előrébb merészkedett és a kést is kirúgta a kezéből. Mire egyet pislantottam, már nem volt sehol. Akár egy árnyék furcsa játékának is nézhettem volna. Ám én nagyon is tisztában voltam vele, hogy nem az volt. 92 Ezután már csak arra emlékszem, hogy többen is körülfogtak bennünket. Közöttük volt Mr. Beck is. Pisztolyt tartott a

339 kezében és tanácstalanul forgatta egyikünkről a másikunkra. Mi a fene... történik itt? kiáltotta. Az árnyékok mögül előbújó Ethan odaugrott hozzám és átkarolta a vállam. Jól vagy, Debby? Bólintottam, és lihegtem mellé, mint a partra vetett hal. Meg akart ölni...! kiáltotta Erica, amint valaki felsegítette a kőről. Meg akartak ölni... engem is és Mike-ot is! Ez az ismeretlen fickó...! Az ismeretlen fickó természetesen Morgan volt, aki éppen ebben a pillanatban próbálta meg kiegyenesíteni kalapja behorpadt tetejét. Ki a fene maga? fogta rá a stukkerét Mr. Beck. Morgan Hansen mondtam. A barátom. De hiszen ismeri. És maga mi a fenét csinált itt, Debby, ha szabad kérdeznem? Megpróbáltam megúszni, hogy meggyilkoljanak feleltem. Ki akarta meggyilkolni magát? A barátja? Ez a kalapos? Kinyújtott mutatóujjammal az éppen feltápászkodó, és az állát tapogató Mike-ra böktem. Ő. Mike Longhorn. Mr. Beck szeme kikerekedett a meglepetéstől. Mike? Mike Longhorn? Ő. És Erica Saintfleur. Mr. Beck megcsóválta a fejét. Tudja maga egyáltalán, hogy mit beszél? Az igazat mondtam. Ekkor Ethan is előhúzta a pisztolyát és Mike-ra fogta. Gyerünk. Nyomás lefelé! Lemegyünk a hallba. Álljon csak meg, Ethan! szólt közbe Mr. Beck. Nézzünk csak egy kicsit körül! Lefelé a hallba! parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon Ethan Lord. Mr. Beck meghökkenve meredt rá, ám Ethan olyan magabiztosnak látszott, hogy Beck beleegyezőn bólintott. Rendben van. Gyerünk lefelé! Ott aztán elölről kezdődött a kalamajka. Néhányan

340 sikoltozni kezdtek, amikor megpillantottak bennünket, pedig azonkívül, hogy ziláltak voltunk, közel sem nyújtottunk olyan csúnya látványt, mint amilyet Jacques Wright, pedig az arcát már letakarta valaki egy jókora zsebkendővel. Húzódjanak hátra, kérem szólt rá Ethan a kíváncsian körénk gyűlőkre. Üljenek csak le szépen a szőnyegre. Mr. Wright majd utasítja a személyzetet, hogy szerezzenek nekünk néhány széket. Wright professzor sajnálatos módon nem volt abban az állapotban, hogy szólni tudott volna bárkinek is. A szőnyegen tilt, közvetlenül fia holtteste mellett és a levegőbe meredt. Talán nem is hallotta, hogy mi zajlik körülötte. Majd én emelkedett fel a szőnyegről Erica Saintfleur. Feltűnt, hogy könnyek csillognak a szemében, és vörös is volt a szeme környéke a dörzsölgetéstől. Majd én... Szegény, szegény Jacques! Istenem, hogy így kellett meghalnia! Ügyes lány volt, nem is vitás. Ezzel a néhány mondatával nyomban el is nyerte a közönség szimpátiáját. A közönség döbbenten állt, és majd felfalt bennünket a szemével. Nem tudták még pontosan, miről van szó, de egyre inkább gyanították, hogy aligha egyszerű baleset történt. Még nem merték kimondani a szörnyű mondatot: Jacques Wrightot, Emanuel Wright professzor fiát meggyilkolták! A kövérkés orvos Ethanhoz lépett. Ön nyomozó... kérem... ugyebár? Az vagyok bólintott Ethan. A többiek nevében... beszélek mondta. Különben Roth professzor vagyok, az orvostudományi kar dékánja. Azt szeretném mondani, hogy a hölgyek és az urak... hm... nem feltétlenül vannak olyan állapotban, hogy hosszú ideig álldogáljanak... ezért azt kérem, hogy engedje el őket, ha lehetséges. Ethan Lord megvakargatta a feje búbját. Attól tartok, hogy egy kis ideig még itt kell maradniuk, professzor úr. Miss Saintfleur majd intézkedik a székeket illetően, enni-innivalóban pedig nincs hiány. Ha erősítés érkezik, felveszik az adataikat és természetesen valamennyien hazamehetnek. Az ön kivételével, professzor úr. Megtenné, hogy segít nekünk?

341 Hát hogyne... természetesen készségeskedett Roth professzor. Már eddig is megtettem mindent... Tudom, és köszönöm. Amint tudják, az FBI-tól vagyok, és miután nézetem szerint sorozatgyilkosságról van szó, én irányítom a nyomozást... Mr. Beck felkapta a fejét és dühös pillantást vetett rá. Ezt azért még tisztázzuk. Ethan nem vette a lapot. Ebben a pillanatban néhány alkalmazott nyomakodott be a terembe székekkel a kezükben. Letették őket elénk, majd eltűntek. Ethan biccentett és az egyik székre mutatott. Ülj ide, Debby! Felemelkedtem a szőnyegről és a székre ültem. A többiek egyelőre maradjanak ott, ahol vannak. Tehát, mi történt az erkélyen, Debby? Megtámadtak mondtam. Meg akartak ölni. Elmesélné, hogyan történt a dolog? Azzal kezdtem, hogy Hank Culpepper elkapott és ki akart cipelni az erkélyre. Igazán? nézett Ethan Culpepperre. Üljön csak Debby mellé egy székre, Mr. Culpepper. Mondjuk ide. Így, ni. Tehát, ön valóban molesztálta Miss O'Harát? Hank még mindig az állát simogatta, ahol Mike eltalálta. Én csak... megfogdostam egy kicsit... de én csak... Igen? Beszélni szerettem volna vele. Hm. És miről? Culpepper ideges pillantásokat vetett jobbra-balra. Muszáj ezt nekem itt, ennyi ember előtt? Ha nem akar, természetesen nem kell beszélnie. Jól van vonta meg a vállát Hank Culpepper. Végeredményben teljesen mindegy. Nem követtem el semmit, amiért szégyellnem kellene magam. Legfeljebb csak Debby neheztelhet rám egy kicsit, ami már önmagában is elég büntetés nekem. Valóban az a helyzet, hogy ki akartam... hm... hívni Debbyt az erkélyre, ugyanis... mondani akartam neki valamit. Ha maga mondani akar valakinek valamit, azzal nyomatékosítja a szándékát, hogy erőszakoskodik vele?

342 Culpepper ismét megvonta a vállát. Az volt a helyzet, hogy... állatira be voltam gerjedve. Tessék?! Begerjedtem. Ha Debbyt látom... begerjedek. Életemben nem volt még nő rám ilyen hatással. Önkéntelenül is Paula Burtont kereste a szemem. Amikor aztán megtaláltam, nem volt sok köszönet benne. Paula úgy nézett vissza rám, ahogy egy undok csúszómászóra szokás. Ha tehette volna, itt, a sok ember szeme láttára eltaposott volna. Annyira begerjedt, hogy meg akarta fojtani? Miss O'Hara szerint... Dehogyis akartam megfojtani! Hiszen mondom, hogy odavagyok érte! Az ember nem szokta megfojtani azt, akiért odavan. Ön szerint mi lett volna a móka vége, ha Mr. Longhorn le nem csapja magát? Hát... valószínűleg szerelmeskedtünk volna. Erőszakkal? Egyáltalán nem. Bíztam benne, hogy... útközben... Miss O'Hara is rákap majd a szerelem ízére, és... tevékenyen közreműködik... Ez pedig, ugye, akkor már nem erőszak... Te barom! mondta mély megvetéssel a hangjában Mike. Te vagy a barom! vágott vissza Culpepper. Azt hiszed, te jó voltál nála? Felemelkedett, hogy Mike-nak ugorjon, de Ethan hangja megállította. Maradjon a fenekén, Mr. Culpepper, mert megbilincseltetem! Amint hallom, megérkeztek az embereink. Rövid időre vége is szakadt a kihallgatásnak. Egyenruhás rendőrök érkeztek, akik Mr. Beck utasítására kikísérték a vendégek nagy részét. Csak az úgy közvetlen érintettjei maradtak a teremben. Most már mindenkinek jutott szék. Még Paula Burtonnek is. Amikor véletlenül ismét rátévedt a tekintetem, nem láttam rajta, hogy a jóval kellemesebb ülőhely jelentősen javított volna a lelkiállapotán. Ott tartottunk, hogy Mr. Culpepper... hm... szerelmeskedni óhajtott Miss O'Harával, de szerelem helyett csupán egy maflás jutott neki. Mit szól ön mindehhez Mr. Culpepper?

343 A... pofonhoz? Nem volt megrendítő erejű. Azért estem el tőle, mert... megcsúsztam valamin. Különben péppé vertem volna ezt a barmot. Ismét támadni készült, de Ethan éppen csak ránézett, és máris abbahagyta. Mi a véleménye önnek, Mr. Longhorn? Hát... én is beszélni szerettem volna Debbyvel. Hasonló okból, mint Mr. Culpepper? Azzal a különbséggel, hogy én úriember vagyok. Hogy oda ne rohanjak morogta Culpepper. Debby? Azaz Miss O'Hara? Az a helyzet nyaltam meg a szám szélét hogy Mr. Culpepper kétségkívül... erőszakoskodni akart velem. Csak bizonyos határig! emelte fel az ujját Culpepper. Mr. Mike Longhorn... viszont... meg akart ölni! Ethan előbb meghökkenve, majd komoran nézett rám. Ez súlyos vád, Debby! Tisztában vagy vele, hogy mennyire az? Ez az igazság. Rendben van. Hallgatlak. Szóval... Mike meg akart ölni. Mint ahogy... mint ahogy... Szemem a letakart arcú Jacques Wrighton állapodott meg. Emanuel még mindig mellette ült; lehajtott fejjel, mintha nem is érzékelte volna maga körül a valóságot. Amikor a többiek kivonultak a hallból, őt is magukkal akarták vinni, ám ő nem hagyta magát. Csak ült, nézte a fiát, és a szakállára hulló könnyeit törölgette. Mint ahogy... őt is megölték! Valamennyien Jacques-ra néztek, aztán vissza rám. Mr. Beck úgy látta jónak, hogy visszavegye a szót Ethantől. Azt mondja, hogy Mr. Wrightot úgy ölték meg? Rendben van... mármint az van rendben, hogy ezt mondja... illetve... eh, a fenébe is... Szóval, azt állítja, hogy Mike Longhorn meg akarta ölni magát? Hogyan? Kinyújtott karommal Jacques Wrightra mutattam. Ahogy őt. Őt hogy ölték meg? Maga szerint... Mogyoróvajjal mondtam. Súlyos allergiás rohamot idézve elő vele. Igazán? hitetlenkedett Mr. Beck. Annak d lenére

344 hogy, nála volt a mogyoróvajat érzékelő szerkezete? Nem volt ideje rá, hogy használja. Különben is... nem evett mogyoróvajat... a klasszikus értelemen. Láttam, hogy gőzük sincs róla, mit akarok mondani. Csak azok értették, akik pontosan tudták, miről van szó. Talán térjünk vissza Mr. Longhornra javasolta Mr. Beck. Azt mondja, mogyoróvajjal akarta... hm... megölni önt? Pontosan. De hiszen ön... nem allergiás a mogyoróra! Elterjesztettem, hogy az vagyok. Be is vette mindenki rendesen. De nem az? Dehogy vagyok! Mike Longhorn és... Erica Saintfleur el akartak tenni láb alól... mivelhogy az útjukban álltam. A konkrét feladat Mike-nak jutott... s ó meg is próbálta elvégezni, amivel megbízták. Álljon csak meg egy pillanatra! kiáltott közbe kétségbeesetten Mr. Beck. Tehát ön szerint Mr. Longhorn meg akarta ölni önt. Ráadásul mogyoróvajjal, mert azt hitte, hogy ön mogyoróallergiás, pedig nem az. Így van? Így. Konkrétan? Láttam, hogy Mike és Erica gyilkos tekintettel néznek rám. Ethan is észrevehette, mert látványosan közelebb húzódott hozzám. Meg akart csókolni. És... meg is csókolt. Mr. Beck eltátotta a száját. És? Megvontam a vállam. Nem tudom, hogy mennyire gusztusos, vagy gusztustalan amit mondani fogok, de... szóval, a számba nyomott a szájából egy adag mogyoróvajat. Mike felugrott; csattanva csapódott a széke a padlóhoz. Alighanem menekülni akart, de nem volt rá ideje. Előbb Ethan kapta el, majd két, mindeddig az ajtónál ácsorgó egyenruhás zsaru is odafutott hozzánk, két oldalról elmarkolták a karját és visszanyomták a székre. Bilincset rá! utasította Ethan az egyik zsarut. A zsaru

345 lecsatolta övéről a bilincsét és Mike felé közeledett vele. Halk kattanást hallottam, mire gyorsan behunytam a szemem. Az az érzésem támadt, hogy soha többé nem kerül le Mike-ról a bilincs. És mindezt nekem köszönheti. A következő pillanatban Erica ugrott fel őt nem sikerült elkapnia senkinek, Mike-ra vetette magát és az arcába vágott. Mit tettél, te rohadék? Mit tettél? Megölted a vőlegényemet! Mike megdöbbenve nézett rá, majd kiköpött. Nem menekülhetsz, boszorkány! Csak nyugalom, nyugalom igyekezett csillapítani a kedélyeket Mr. Beck. Bilincseljék meg őt is. Egyelőre ott tartottunk... hol is, az ördög vigye el... szóval ott, hogy ön szerint, Miss O'Hara, Mr. Longhorn meg akarta gyilkolni önt a szájába tuszkolt mogyorókrémmel, mivel azt hitte, hogy ön allergiás a mogyoróra. Mi a bizonyítéka erre? Megfordultam, és az éppen Emanuel Wright körül sertepertélő Roth professzorra mutattam. Kérjék meg a professzort, hogy vegyen mintát Mike Longhorn szájából. Hát, ha volt is benne mogyorókrém, már rég lenyelte. Azért maradt annyi a nyálában, hogy ki lehessen mutatni. Mr. Beck magához intette a professzort, és elmagyarázta neki, miről van szó. A professzor bólintott. Ismét kiballagott az ajtón, be a ruhatárba, ahol a táskáját őrizte. Furcsa volt, hogy valaki fogadásokra is orvosi táskával járjon, de akkor már tisztában voltam vele, hogy minden professzornak megvan a maga furcsasága, hogy kulturáltan fejezzem ki magam. Neki ez volt. Rövidesen vissza is tért egy kis csomaggal a kezében. Kibontotta, majd két ujja közé csippentett egy vattás végű műanyag pálcikát, amilyenekkel gondos szülők a gyerekek fülét tisztogatják. Nyissa ki a száját, fiam! Mike arcán gyilkos indulat tombolt. Eszem ágában sincs kinyitni! Tiltakozom ez ellen a... tudomásom szerint... ügyvédet akarok... Sosem jössz ki a sittről, Mike mondtam neki szelíden. Mike nem válaszolt, helyette arcul köpött. Elhajolhattam volna előle, de nem tettem.

346 Itt a minta nyújtottam az arcom Roth professzor felé. Mike megtántorodott, felzokogott, visszaroskadt a székére, és igyekezett megbilincselt kezei mögé rejteni az arcát. Roth professzor megcsóválta a fejét és kapargatni kezdte a fültisztítóval a képemet. Ezt szándékosan csinálta? kérdezte elismerőn. Persze bólintottam. A professzor megcsóválta a fejét. Most már értem. Maga olyan fajta kislány, hogy az emberiség férfi részének az egyik fele feltehetően feleségül akarná venni, a másik pedig megfojtaná egy kanál vízben. Nem is tudom, hogy én melyikhez tartoznék... Tegye el a mintát professzor figyelmeztettem. Lehet, hogy még egy másik mintavételre is szükségünk lesz. Mr. Beck azonban mintha meg sem hallotta volna. Szóval... hát ez megrázó eset. Szinte tisztelettel nézett Mikera. És ezt maga... találta ki? Mike hallgatott. Válaszoltam helyette én. Aligha. Mike-nak nincs annyi esze. Ezt egy, az övénél sokkal mozgékonyabb elme ötölte ki. Ekkor Ethan közbevágott. Várj csak egy kicsit, Debby! Ott tartottunk, hogy Mike Longhorn megtámadott, meg akart csókolni, azaz meg akart ölni, ami ebben az esetben ugyanaz. Ám nem sikerült neki, mivel minden híresztelés ellenére nem vagy allergiás a mogyoróra. Ekkor mi történt? Amikor rájött erre... illetve nem is ő jött rá, hanem figyelmeztették rá... meg akart fojtani. Valaki utasította, hogy fojtson meg. Kicsoda? Sóhajtottam és Ericára mutattam. Miss Saintfleur! Erica arca eltorzult a dühtől. Úgy hazudik, mint a vízfolyás! Hol van rá a bizonyíték? Nem látszik a nyakán semmi, legalábbis én nem látok rajta semmit. Ha fojtogatták volna, látszania kellene a bőrén! Nézze csak meg Miss O'Hara nyakát, professzor úr kérte a professzort Ethan. Lát valamit rajta?

347 Roth professzor olyan közelről vizsgálgatott, hogy az orra majd a bőrömet érintette. Kissé kesernyés illatszert használt, de nem kellemetlent. Hát... nem látok ujjnyomokat rajta morogta elhúzva a nyakamtól az orrát. Kissé furcsa bőre van, az kétségtelen. Mert ez nem az én bőröm mondtam. A csodálkozás mindenkit letaglózott. Hogyhogy nem a maga bőre? hökkent meg Mr. Beck. Akkor mi a fene... Jézusom! Amíg beszélt elkezdtem lefejteni a nyakamról a bőrömre kent, Zsiráf által szerzett vékony emulziós réteget, amely az elmúlt idők során megkeményedett, de még mindig elég hajlékony volt ahhoz, hogy mozgatni tudjam tőle a fejem. Ez... mi? Megnézegettem a selyempapírnyi vastag réteget és Mr. Beck kezébe nyomtam. Rajta vannak a fojtogató ujjlenyomatai mondtam. De hát, hogy... hogyan...? Felkészültem a fojtogatásra magyaráztam. Lucy Shepherdet is úgy ölték meg. Sejtettem, hogy ha nem megy az egyik módszer, a másikkal próbálkoznak. A fojtogatást valószínűleg csak végső esetben alkalmazták volna, elvégre azt nehéz véletlen balesetnek feltüntetni. Mike Longhorn mereven nézett rám. Ha szemmel ölni lehetne, holtan buktam volna le a székemről. Jól van, beismerem sziszegte. Valóban meg akartam ölni ezt a csirkét. Csirkét? hökkent meg Ethan. Ha jól tudom, feleségül akarta venni! Maga felült ennek a baromságnak? Ezt a kis békát? Ennyit a büszkeségemnek. Bár soha nem hittem igazán, hogy szerelmes belém. És miért akarta megölni? kérdezte Ethan. Mike Erica felé bökött az állával. Ő kényszerített rá! Miss Saintfleur? Hogy kényszerítette rá? A markában tartott. Kénytelen voltam azt tenni, amire utasított. Különben végem lett volna... mint ahogy végül mégis csak bekövetkezett, amitől mindig is tartottam. Talán, ha

348 hamarabb észhez térek... Ebben a pillanatban Erica elfehéredett, megremegett, majd szárnyaszegett madárként lepottyant a szőnyegre. Vegyen gyorsan mintát tőle súgtam Roth professzor fülébe. A professzor rám nézett, keresztet vetett, de engedelmeskedett. Mire Erica magához tért, és visszakerült a székére, már meg is történt a mintavétel. Szóval, ott hagytuk abba, hogy Mike meg akart fojtani, de nem sikerült neki folytattam könyörtelenül. Mr. Morgan Hansen, gyerekkori barátom ugyanis a segítségemre sietett. És... a Mike-nak segíteni szándékozó Ericát is leszerelte. Kirúgta a kést a kezéből. Ő ugyanis késsel támadt rám. Morgan eltátotta a száját. Nem emlékezett rá, hogy bármiféle kést is kirúgott volna Erica kezéből. Ott lesz a kés valahol az emeleten mondtam. Ujjlenyomat nincs rajta, mert Miss Saintfleur kesztyűt húzott a tiszteletemre. De azért igaz, amit elmondtam: Mr. Morgan Hansen tanúsíthatja. Morgan meg volt zavarodva. Hol levette, hol pedig visszatette a fejére a kalapját. Hát... én... igen morogta. Én aztán... igen. És mindezt miért? kérdezte Mr. Beck. Miért akarta megölni magát? Szerelemféltésből? Féltette Mike-ot magától? Dehogyis! tiltakoztam. Nem féltette ő Mike-ot. Nem is szerette. Rabszolgaként kezelte. Azért akart megöletni, mert félt tőlem. Valaki... meggondolatlanul, azt terjesztette rólam, hogy túlvilági hatalmakkal cimborálok... és hogy különleges képességeim segítségével, minden titokra fényt derítek. Szemem sarkából láttam, hogy Roth professzor ismét keresztet vet. Félt, hogy rájövök miben mesterkedik. És... miben mesterkedett? Meg akarta öletni Mr. Jean-Luc Wrightot, majd Mr. Jacques Wrightot. No de... miért? Hogy ezzel mérhetetlen fájdalmat okozzon Wright professzornak. Hát azt éppen okozott sóhajtotta Mr. Beck az összeomlott professzorra pislogva. No de... mi a fenéért?

349 Különben jól gondolja meg, Debby, hogy mit be- szél, Miss Saintfleur a tyúkszemére léphet, ha az állításai valótlannak bizonyulnak. Már így is rálépett legyintettem. Nos, az a helyzet, hogy Miss Erica Saintfleur ki akarta irtani a Wright családot, és ez majdnem sikerült is neki. Ha ön nincs, akkor meg is tette volna, igaz? kérdezte leplezetlen gúnnyal a hangjában Mr. Beck. Úgy van, ahogy mondja bólintottam. Akkor hát... várom a magyarázatát. Ezzel nem volt egyedül. Nemcsak ő várta és Ethan Lord, de várta Hank Culpepper is, aki kimeredt szemekkel nézett rám. Talán már meg is feledkezett róla, hogy nem is olyan régen kis erőszak árán, az igaz meg szeretett volna ismertetni a szerelem gyönyöreivel. Most azonban közel sem szerelem bujkált a szemében, sokkal inkább a döbbenet. Vajon ki lehet ez a nő, vagyis én? Kicsit vissza kell mennünk az időben mondtam. Gondolom valamennyien tudják, hogy Wright professzor jó néhány évvel ezelőtt asszisztensévé választott egy kiváló képességű fizikust: Burt Saintfleurt. Tisztában vagyunk vele bólintott Mr. Beck. Burt Saintfleur előkelő családból származott. Régi, tekintélyes családból. Erről, azt hiszem, Erica többet tudna mondani. Rohadj meg, O'Hara sziszegte felém barátságosan Erica. A Saintfleur család mindig is sokat adott magára, annak ellenére, hogy nem mindig tartozott a menők közé. A nemesség nem feltétlenül jár együtt a gazdasági hatalommal. Ez így van erősítette meg Mr. Beck. Burt Saintfleur Wright professzor asszisztense lett. Wright professzor pedig felismerte benne a zsenit. Talán nem is volt olyan nehéz, elvégre Wright professzor kiváló emberismerő, és mint ilyen, megérzi a másokban rejlő lehetőséget. Rájött, hogy Burt Saintfleur minden fizikusnál különb, akivel eddig csak találkozott. Sőt arra is rádöbbent, hogy Burt Saintfleur nála, saját magánál is különb. Ne kívánják tőlem, hogy a professzor úr jellemét boncolgassam; erre nem vagyok sem méltó, sem alkalmas, csupán annyit jegyeznék meg, hogy rendkívül

350 becsvágyó, ami a tudósoknál nem is baj, kivéve azt az esetet, hogyha annyira eluralkodik rajtuk a becsvágy, hogy az már a tisztességük rovására megy. Mr. Beck félrehajtotta a fejét. Mi a csodát zagyvál maga itt összevissza? Zavartalanul folytattam a mondandómat. Wright professzor a Nobel-díjra hajtott. És volt is esélye rá. Új, jelentős felfedezést tett a részecskefizika terén csak meg ne kérdezzék, hogy mi volt az. Mr. Saintfleur természetesen részt vett a kutatásokban, és hamar rádöbbent, hogy tisztelt professzora tévúton jár. Honnan tudja maga ezt? Ki mondta magának? Burt Saintfleur feleltem. Mr. Beck és Ethan is eltátotta a száját. Maga ismerte Mr. Saintfleurt? Csak áttételesen. Ez meg mi a fenét jelentsen? Olvastam a könyvét. Nem is tudtam, hogy könyvet is írt. Majd utánanézek a könyvtárban. Nem fogja megtalálni jósoltam. Illetve... csak más név alatt találja meg. Mr. Beck megcsóválta a fejét. Maga bolond, Debby! Lehet helyeseltem bár biztosan nem ezért, amit mondani akarok. Nos, az a helyzet, hogy Mr. Saintfleur jó darabig hitt abban, amit Wright professzor bizonyítani készült, aztán rádöbbent, hogy professzora rossz úton jár. Nyilván figyelmeztette is rá, ő azonban nem hallgatott az asszisztensére. A professzorok nem mindig örülnek neki, ha az asszisztenseik megkérdőjelezik az eredményeiket. S ebben Wright professzor sem volt kivétel. Amikor Saintfleur rádöbbent, hogy Mr. Wright köp a figyelmeztetéseire, elhatározta, hogy ír egy könyvet, amely jó részben a professzor elméletének a cáfolata lesz. Megírta? ráncolta össze a homlokát Ethan Lord. Meg. Hol van most ez a könyv? A könyvtárakban. Csakhogy nem Burt Saintfleur neve

351 alatt jelent meg. Hát akkor kinek a neve alatt, a jó istenit neki??! Sóhajtottam és a professzorra néztem. Az ő neve alatt. Ki az az ő??! bömbölte, elveszítve az uralmat az idegei felett Mr. Beck Hát... Wright professzor! Mr. Beck becsukta a szemét, majd újra kinyitotta. Ezt értsem úgy, hogy Mr. Saintfleur, Wright professzor asszisztense, miután hiába figyelmeztette a professzorát, hogy valamilyen részecskefizikai állítást illetően tévúton jár, otthoni magányában írt egy könyvet, amelyiken nemcsak, hogy megcáfolta professzora állításait, hanem egy új elmélet alapjait állította fel? Éppen ezt akartam mondani. Bár aligha lettem volna képes ilyen frappánsan összefoglalni a gondolataimat. Mr. Beck akaratlanul is kihúzta magát. Mintha már nem is nézett volna rám olyan lesújtó tekintettel. És... mit csinált ezzel a csodakönyvvel? Megmutatta a professzorának. Képzelheti, milyen eredménnyel. Wright professzor lehülyézte, mi? Nem hülyézte le. Ellopta a könyvét. Másképpen mondva, kiadta a saját neve alatt. Maga ezt... honnan tudja? Az ujjából szopta, vagy a szellemek árulták el magának? Ebből is látszott, hogy Mr. Beck hallott valamit arról az ostobaságról, hogy a szellemekkel cimborálok. Van egy ismerősöm, aki ért a részecskefizikához. Valamint volt szerencsém megtalálni a könyv eredeti kéziratát. Amit Mr. Saintfleur írt. Azt mondta, hogy Mr. Saintfleur a kéziratot a professzornak adta. Több példánya is volt belőle. Ha valaki könyvet ír, több példányban készíti el. Az első példányt valóban a professzorának adta, a másikat pedig megtartotta magának, és jegyzetekkel látta el. Hol van most ez a példány? A birtokomban.

352 Azért jó lenne, ha megmutatná. Hiszen már látta. Amikor megtaláltam, megmutattam magának. Mr. Beck megrázta a fejét. Erre kapja Wright professzor a Nobel-díjat? Minden szem a professzorra irányult. Úgy tilt a halott mellett, mintha kővé változott volna. Mint egy szakállas Buddha szobor. Nem lehettem biztos benne, hogy egyáltalán hallja-e, amiről beszélünk. Wright professzor egyszerűen ellopta asszisztense könyvét és a sajátjaként publikálta. Mit szólt mindehhez Mr. Saintfleur... ha egyáltalán fedi a valóságot az, amit ön mond. Kétségbeesett. Csak ennyi? Írt még egy könyvet. Micsoda?! Megírta a könyve folytatását, de ezt már nem mutatta meg a professzorának, hanem elrejtette. Mr. Saintfleur különben ekkorra már súlyos depresszióba esett. A lopás, és az, hogy csalódnia kellett mindaddig istenített professzorában, a padlóra küldte. Két malomkő között őrlődött. Az egyik malomkő: fel kellett volna jelentenie a professzorát plágiumért, lopásért, mit tudom én. A másik malomkő: túlságosan szerette és tisztelte ahhoz, hogy ezt megtegye. Így csak őrlődött, őrlődött, míg végül elborult az elméje és... öngyilkosságot követett el. Mit keresett abban a hotelban, ahol maga megtalálta a könyvek kéziratait? Azt hiszem, magát emésztette. Mintha valami nőügyről beszéltek volna. Ostobaság. Burt Saintfleurnak nemigen voltak nőügyei. Legalábbis azt gondolom. Nem nőkhöz járt, hanem a professzorától menekült a magányba. El tudom képzelni, hogy bizonyos idő után már Wright professzor közelsége is traumát okozott neki. Na és a professzor? Neki aligha okozott bármi is traumát, legfeljebb az, hogy az asszisztense okosabb, mint ő. Talán még meg is fenyegette szegényt, hogy ha bárkinek is elárulja, mit tett, eláshatja

353 magát. Megvan a hatalma hozzá, hogy lehetetlenné tegye. Ne feledjék, akkorra már Wright professzor éppen Saintfleur eredményei révén nemzetközi hírű kutatóvá vált, számos akadémia választotta tagjai sorába ezt különben megnézhetik az egyetemi évkönyvekben. Maga... megnézte? nézett rám elismerőn Mr. Beck. Voltam olyan bátor. És ön mit szól mindehhez, Miss Saintfleur? Mit tagadjam, gombócot éreztem a torkomban. Ha Erica úgy akarja menteni a bőrét, hogy meghazudtol, nem lesz könnyű dolgom. Miss Saintfleur azonban nem hazudtolt meg. Éppen ellenkezőleg. Úgy látszik, eldöntötte magában, hogy nem bujkál tovább, ezért nagyon határozottan biccentett. Az utolsó szóig igaz, amit Debby O'Hara mond. Így történt minden. Wright professzor ellopta Burt könyvét, és a saját neve alatt jelentette meg, learatva ezzel a termést, amely az én bátyámat illette volna meg. Ez a rohadék... a rohadék fiaival együtt. Mert ha Jean-Luc nem is, de Jacques biztosan tudott a dologról. Jézusom! kapott a fejéhez Mr. Beck. Hát mi folyik itt? Erica tovább beszélt. Minden dühét és elkeseredését beleadta a szavaiba. Imádtam a bátyámat. Úgy néztem fel rá, ahogy Istenre szokás. És ez a rohadék megölte! Maga ismerte az igazságot? Én ismertem egyedül. Nekem elmondta. Mi mindig mindent elmondtunk egymásnak. Kamaszlány voltam még, de megértettem, hogy micsoda szörnyű tragédia történt vele. Gyerekfejjel nem mondhattam neki mást, minthogy forduljon a bírósághoz. Ő azonban nem akart. Azt mondta, hogy egy nagy embert, aki megtévedt egy kicsit, nem tehet tönkre. Folytatja a munkáját és megírja az ellopott könyv folytatását. Akkor a világ anélkül is értesül az igazságról, hogy ő egyetlen szót is szólna a főnöke ellen. A könyv majd beszél helyette. Csak aztán... nem bírta idegekkel, s miután megírta a könyvét... öngyilkos lett. Még csak el sem búcsúzott tőlem... A kéziratait pedig elrejtette. Nem tudom, miért. Talán abban bízott, hogy én

354 megtalálom őket. Lehet, hogy amikor elrejtette őket, nem is volt magánál. Talán nem is számomra rejtette el, hanem a tudomány számára. Az utókor számára. És... ön? Egy világ omlott össze bennem. Meghalt az az ember, akit legjobban szerettem a földön. Akit mindennél jobban szerettem. Ezért elhatároztam, hogy bosszút állok érte. Végiggondoltam mindent, hogy mit tehetnék. Nem kellett soká törni a fejemet. Elhatároztam, ha törik, ha szakad, tönkreteszem a Wright családot. A tudományos világ arcába vágom az igazságot... de előbb megölöm őket. Gyűlölettel teli szavait hallgatva egyre inkább kételkedni kezdtem benne, hogy vajon normális-e? Vajon nem zavarta-e meg az elméjét a testvére elvesztése feletti bánat? Szeme lángolt, ahogy beszélt egyáltalán nem látszott rajta, hogy bármit is megbánt volna. Éppen ellenkezőleg: büszke volt rá, hogy teljesítette, amit elhatározott. Úgy döntöttem, hogy a Wright család közelébe férkőzöm. Felvételit tettem az egyetemre, és fel is vettek. Szüleim ugyan egy ideig ellenálltak féltek, hogy velem is történik valami szörnyűség azon az elátkozott helyen, ahol zseni fiukat elveszítették, de végül is kénytelenek voltak belenyugodni a döntésembe. Idejöttem hát, és elkezdtem tanulni. Mivel a fizikát nem szerettem, a kémiát választottam. És közben hozzákezdtem terveim megvalósításához. Először csak messziről figyeltem a három Wrightot. Hamar megtudtam, hogy a két fiú súlyos mogyoróallergiában szenved, ezért erre építettem a terveimet. Így fogom megölni őket. Hogy Mr. Wrightot is megölöm-e, nyitott kérdés volt. Talán jobb, ha életben hagyom gondoltam, így élete végéig mardosni fogja a fájdalom és a lelkifurdalás. Azzal is hamar tisztába jöttem ugyanakkor, hogy nem lesz könnyű dolgom a mogyoróallergiával. Mindkét fiú olyan készülékkel rendelkezett, amely kimutatja az igen csekély mennyiséget is. Hogy juttassam be a mérget a szervezetükbe? Ez aztán fogas kérdésnek bizonyult. Hosszas töprengés után rájöttem a megoldásra: beléjük csókolom a halált. És így is tettem. És Mike Longhorn? Vele hogy került össze? Tényleg szerették egymást?

355 Erica megvető pillantást vetett a mereven maga elé néző Mike-ra. Ez egy állat mondta. Egy agyatlan barom. Akárcsak Culpepper. Nana! kapta fel a fejét Culpepper. Én azért toronymagasan felette állok. És gyilkos sem vagyok. Sőt még csak nem is erőszakoskodtam. Debbynek is csupán egy puszikát akartam adni. Mike-kal nagyon egyszerű volt a helyzet folytatta Erica. A véletlen lökte a karomba. Méghozzá szó szerint. Arra gondoltam, ha már hozzám küldte az isten, jó lesz rabszolgának. Minden utasításomat végre fogja hajtani, ha tetszik, ha nem. Különben élete végéig börtönben rohad. Kíváncsivá tesz morogta Mr. Beck. Erica mély levegőt vett, aztán folytatta. Az az igazság, hogy Mike megerőszakolt. Ismét csak a rémület csendje hullott ránk. Erről még én sem tudtam, így az én szemem is kerekre nyílhatott a meglepetéstől. Igaz, Mike nem rám pályázott. Megbeszélte valakivel a randevút, de eltévesztette a házat. Felmászott a csatornán és fejest ugrott az ágyamba. Én már aludtam, de ez őt nem érdekelte. Amikor felébredtem... már, hogy is mondjam csak... El tudjuk képzelni bólintott Ethan. Természetesen kiáltoztam és védekezni is megpróbáltam, de nem bírtam vele. Közben ő is rájött, hogy rossz ajtón kopogtatott, de már nem volt visszaút. S akkor történt valami, amire nem számítottam. Berontott az ajtón a lakótársam, Lucy Shepherd mobiljával a kezében és csinált rólunk jó néhány felvételt. Látszik rajtuk, ahogy védekezem... mindhiába. Mike csak a vaku fényére döbbent rá, hogy mit tett. Könyörögni kezdett, esküdözött, hogy nem így akarta, hogy mindent jóvá tesz, bocsássak meg neki, ne juttassam börtönbe, ne törjem derékba a karrierjét. S akkor eszembe jutott, hogy ha már megtörtént, ami megtörtént, megszerzem én ezt a pasast magamnak. Nem szexpartnernek, természetesen az első pillanattól kezdve undorodtam tőle, hanem rabszolgának. Ezért is vontam vissza elhamarkodottan tett feljelentésemet. Megmondtam neki, hogy a CD-t letétbe helyezem egy

356 közjegyzőnél, s ha nem engedelmeskedik nekem, elküldöm a megfelelő helyre. És a megfelelő hely is elküldi őt. Életfogytiglanra egy jól őrzött börtönbe. Attól kezdve valóban a rabszolgám lett, és egyengette a Wright családhoz vezető utamat. Először megpróbáltunk a nagyvilág előtt jó barátot játszani, de úgy gyűlöltük egymást, hogy ez nem ment. És jó is, hogy így tettünk, mert senki nem hitte volna, hogy bármi is lehet köztünk. Csak úgy sírt az arcáról a gyűlölet. És az enyémről is. Hogy érti, hogy Mike egyengette a maga útját a Wright családhoz? Mike focizott, Mr. Wright pedig a csapat egyik szponzora volt. Mike így került kapcsolatba Jacques Wrighttal. Innentől kezdve már sima volt az utam. Mike bemutatott neki, én pedig minden bájamat bevetettem, hogy a meglehetősen mafla, az élet dolgaiban járatlan Jacques-ot magamhoz láncoljam. Beleszeretett? Erica meghökkent képet vágott. Még hogy én? Eszem ágában sem volt! Meg akartam ölni. És meg is tettem! Egyetlen pillanatra sem sajnálta meg? Amióta meghalt a bátyám, nem ismerem ezt a szót. De hiszen Jacques Wright végül is ártatlan volt! Akárcsak Jean-Luc! Na és aztán! Mindkettő csupán eszköz volt ahhoz, hogy törlesszek az apjuknak a családunk és Burt nevében. Biztos benne, hogy Burt is ezt akarta volna? Erica megvonta a vállát. Úgy látszott, már rég hidegen hagyja, hogy Burt Saintfleur mit szólt volna mindehhez. Eszerint nem volt igaz, hogy az ön családja és Mike Longhorn családja megállapodást kötött? Dehogy volt igaz! Ezt csak azért híreszteltem, hogy ne csodálkozzon senki, ha Mike-kal látnak. Mert megbeszélni valónk aztán akadt bőven! Mr. Beck bólintott. Ön tehát megismerkedett Jacques Wrighttal. Ő magába szeretett. Ön viszont meg akarta ölni. Ki találta ki, hogy... hogy is mondjam csak... A halálos csókot? Természetesen én.

357 Ügyes morogta Mr. Beck. Valahogy ki kellett játszanom az éberségét. Csak így tudtam mogyorót juttatni a szervezetébe. Szerencsére már egészen kis mennyiségtől is jobblétre szenderült. Na és mi a helyzet Jean-Luc-kel? Őt hogy csókolta meg? Csak nem... Nem, dehogy mosolyodott el Erica. Csupán egy kellemes, sógornői puszinak indult. Szegény Jean-Luc, mire észhez tért, már meg is kapta a mogyoróadagját. Maga egy szörnyeteg! fakadt ki Mr. Beck. Erica Saintfleur a halott fia mellett pityergő Wright professzorra mutatott. Akkor ő micsoda? Minden szem arrafele fordult. Éppen jókor. A professzor talán a feléje irányuló tekintetek által keltett energiától felcsigázva hirtelen felpattant és Ethanra kiáltott. Hol a szmokingom? Hol az ördögben van a szmokingom? Álltunk megrendülten, egyikünk sem volt képes válaszolni neki. Ez azért már mégiscsak hallatlan! pattogott tovább a professzor többször is átlépve halott fia testén. Egyszerűen elképesztő! Megígérték, hogy idejében visszahozzák a tisztítóból. Tíz perc múlva indulnom kellene, és még mindig nincs itt a szmokingom... Hogy álljak szmoking nélkül a király elé? Jó, amerikai vagyok, leszarom a királyokat, de a Nobel-díj azért mégis valami más. Ha nem hozzák azonnal a szmokingomat, kirúgok mindenkit! Megértették? Roth professzor kisétált a ruhatárba, s ismét csak előreszegezett injekciós tűvel tért vissza. Miután megkapta a nyugtatóját, Mr. Wright elcsendesedett. És nem is szólalt meg soha többé. 93 Mr. Beck azonban igen. Néhány pillanatig nyugtalanul figyelte az éppen elaludni készülő professzort, aztán ismét Erica Saintfleurhöz fordult.

358 És Lucy Shepherd? Őt ki ölte meg? Maga? Erica Mike-ra bökött. Ő. Nem mintha nem érdemelte volna meg, hogy én végezzek vele, de fizikailag nem lettem volna képes rá. Így aztán Mike tette meg helyettem. Kényszerített rá nyújtotta előre megbilincselt kezét könyörögve Longhorn. Isten bizony, kényszerített rá. Ha nem teszem meg... örökre börtönbe kerültem volna! Ne legyenek illúziói a jövőjét illetően morogta Mr. Beck. Miért kellett megölniük? Mert Lucy elpofátlanodott vonta meg a vállát Erica. Zsarolni kezdett. Eldugott néhány képet, amit akkor készített, amikor... De ezt tudják. Azt hazudta, hogy mindent átadott nekem, ám ez nem volt igaz. Egyszer amikor kevésnek találta a kizsarolt pénzt, megfenyegetett, hogy megmutatja a képeket a zsaruknak. Ez viszont a terveimet fenyegette volna. Mit gondol, Jacques vajon feleségül akart volna venni, ha a birtokába jut egy kép, amint Longhorn és én egy ágyban hempergünk? Nem volt más módja, hogy megszabaduljak tőle. Mike megfojtotta. Meg is érdemelte a szajha! És a riporternő? Túlságosan sok időt töltött a könyvtárban és a korabeli újságokat nézegette. Sőt még egy emberét is ráuszította az ügyre. Milyen ügyre? Burt halálának az ügyére. Attól tartottam, rájön, hogy Burt miért lett öngyilkos, s akkor az én bosszúmnak lőttek. Meg kellett halnia. Hogy sikerült Mike-nak megcsókolnia? Mert ezek szerint ő is megkapta a maga mogyorókrémadagját... Ezt talán tőle kérdezzék meg. Mr. Longhorn? Mike megrázta a fejét. Ezután már csak az ügyvédem jelenlétében leszek hajlandó kinyitni a számat. Akkor is hallgatott, amikor három év múlva átkísérték a halálsorra. És akárcsak Mr. Wright, ő sem szóalt meg soha többé.

359 94 Mr. Beck zavartan tilt szemben velem az étterem kis asztalánál és a mellettünk hullámzó tömeget nézegette. Talán azt latolgatta magában, hogy ez a zsibongó karnevál nem egészen megfelelő hely az ilyesféle beszélgetések lebonyolítására, de aztán megköszörülte a torkát, és igyekezett nem tudomást venni a zajongókról. Nos, Debby, azért hívtam fel, hogy elbúcsúzzak magától mondta sóhajtva. Vissza kell mennem a megyeközpontba, itt már nincs keresnivalóm. Azt hiszem, azért tartozom magának néhány búcsúmondattal... Egyszer mintha olyasmit mondtam volna, hogy tulajdonképpen... a lányom is lehetne. Csak nem akar örökbe fogadni? kérdeztem meglepetten. Vagy akár feleségül venni? Elvégre maga azon kevesek közé tartozik, akik még nem kérték meg a kezem. Mr. Beck felnevetett. Nem, dehogy! Feleségem már van, a lányommal meg nem hiszem, hogy jól ki tudna jönni. Annyira összeférhetetlennek tart? Őt tartom annak! vigyorgott. De komolyra fordítva a szót: maga elképesztően tehetséges kislány. Miben? kérdeztem sóhajtva. Briliáns a logikája dicsért tovább. Képes olyan dolgok és események között is összefüggéseket találni, amelyekre csak kevés ember figyelne fel, a profikat is beleértve. És hát... őrangyala sincs mindenkinek. Nekem van? mosolyogtam. Úgy mondják. De nem is ez a fontos. A fontosabb maga. Csodálatos érzéke van a bonyolult ügyek megértéséhez, Debby. Maga zsarunak született, nem gyógyszerésznek. Pedig az leszek. Nagy kár lenne magáért. Magát az isten is kopónak teremtette. Majd gyógyszerészként nyomozok ki összekotyvasztott ügyeket. Mr. Beck felemelte az ujját. Éppen ettől akarom megóvni, Debby. Attól, hogy elbízza

360 magát. Maga amatőr, és bármennyire is dicséretre méltó a teljesítménye, azért mindig is amatőr marad... ha csak nem válik profivá. Ahhoz pedig tanulnia kellene. És ha amatőr maradok? Mr. Beck megvonta a vállát. Tele van a világ lelkes amatőrök sírjaival, akiknek egy darabig minden sikerült, egyszer aztán, talán éppen amiatt, hogy nem voltak profik, és az érzéseik után mentek, föld került a testükre. Érti, mire akarok kilyukadni? Egy amatőr bámulatos dolgokra lehet képes... de csak egy ideig. A profi mindig többet ér az amatőrnél. Ezt soha ne felejtse el! És ha van őrangyalom? Ez valóban sokat segíthet magán. De mi a biztosíték rá, hogy mindig maga mellett marad? Mi lesz, ha egy reggel arra ébred, hogy az őrangyala, akit én tulajdonképpen szerencsének neveznék, az éjszaka összecsomagolt és lelépett? Gondoljon erre is, Debby. Különben adhatok egy puszit magának? Hát, ha nincs a szájában mogyorókrém. Mr. Beck atyai csókot nyomott a homlokomra, és lelépett. Megcsóváltam a fejem. Már éppen kezdtem volna megszeretni. 95 Ethannal a fák alatt sétáltunk, annak ellenére, hogy igencsak csípősre fordult az idő. A zizegő, száraz falevelek igencsak rosszindulatúan viselkedtek velünk: látszólag mozdulatlanul lapítottak az őket tartó ágakon, ám amikor alájuk értünk, alattomos módon megfordultak, ránk öntve a mindeddig hátukon lapuló esőcseppeket. Ezt is megúsztad hát, Debby mondta Ethan, lerázva a füléről egy rászemtelenkedett esőcseppet. Meg bólintottam. Pedig ki akartak nyírni. Hányszor is? Hát, ha jól számolom, háromszor. Egyszer a patakban, egyszer otthon, egyszer az uszodában... Tudtad, hogy Mike Longhorn az?

361 Sokkal inkább Hank Culpepperre gyanakodtam. Ő miért akart volna megölni? Azt hittem, hogy Erica Saintfleur vele tart fenn viszonyt. Akkor már sejtettem ugyanis, hogy mire megy ki a játék. Ő súgta meg neked? Ki? Tudod te azt jól. Ugyan már, Ethan, magam jöttem rá. Nem volt nehéz kapcsolatot találnom Burt Saintfleur halála és Wright professzor disznóságai között. Igazán? És miért nem? Mert nem hittem el, hogy Erica Saintfleur csak úgy, szerelemtől hajtva hozzá akar menni Jacques Wright-hoz. Azok után, ami történt. Éreztem, hogy titok lappang a mélyben, aztán szép lassan kibontakozott előttem a lényeg. Azt azonban akkor még nem sejtettem, hogy Mike-ot milyen viszony fűzi Ericához. Egyszer aztán bevillant az agyamba az a régi történet. A majdnemˮ erőszak. Csak úgy bevillant? Csak úgy. Nem ő hívta fel rá a figyelmedet? Nincs ő, Ethan! Pedig dehogyisnem volt. 96 Csak éppen nem akart jelentkezni, pedig mindenféle módon megpróbáltam kapcsolatot teremteni vele. Nappal és éjszaka mindegyre rajta túráztattam az agyam: azt hittem, hogy az akaratom képes megjeleníteni. Hát nem volt az. Pedig köszönetet szerettem volna mondani neki. Abban ugyan nem voltam biztos, hogy a magam eszéből oldottam-e meg az ügyet, vagy ő terelgette helyes irányba a gondolataimat, abban viszont egészen biztos voltam, hogy többször is megmentette az életemet. Ha ő nincs... Talán igaza van Mr. Becknek. Amatőr vagyok, és csak az a mázlim, hogy van egy őrangyalom, vagy micsodám. De vajon mindig

362 számíthatok-e a segítségére? Ezt is tisztázni akartam vele, bár tisztában voltam a dolog nehézségeivel. Először is nem tudom, kicsoda; gőzöm sincs róla, miért segít nekem egészen odáig, hogy még az életemet is megmenti; miért öltözik úgy, ahogy normális emberek nem öltöznek, és miért beszél úgy, ahogy normális emberek nem beszélnek. A normális emberek angolul beszélnek, ha a mi beszédünket angolnak lehet még egyáltalán nevezni. Az a nyelv viszont, amin hébe-hóba megszólalt főleg, amikor le akart baltázni valamiért, nyomokban sem volt hasonló a miénkhez. Lehet, hogy UFO, és egy földönkívüli nyelvet használ? De miért éppen engem szúrt ki magának? És vajon mi a célja velem? Kifejezetten a sötét, elhagyatott sarkokat kerestem, hátha így majd könnyebben rám talál. De ő nem akart rám találni. Nem és nem. Az azt megelőző napon, hogy lehullott volna az első hó, Zsiráffal sétálgattam a fák alatt. Közeledtek a vizsgák, sokat tanultam, ki kellett szellőztetnem egy kicsit a fejem. Némán baktattam Zsiráf és a Stetson kalap mellett. Zsiráf bizonyára többször is rám pislantott, csak éppen nem vettem észre. Sőt talán mondhatott is valamit, amire nem válaszoltam. Debby! hallottam aztán egyszer csak ingerültnek tűnő hangját. Van otthon nálad valaki? Bocsánat, Morgan, csak egy kissé elgondolkodtam karoltam belé. Hol is tartottunk? Cirka háromszor jelentettem már ki, hogy szerelmes vagyok beléd. Igazán? hökkentem meg. Bocs, de nem hallottam. Pedig egészen hangosan mondtam. Mégsem hallottam, Morgan. Azt akarod hogy üvöltsek? Dehogy akarom. Akkor halkan mondom. Szerelmes vagyok beléd. Éreztem, hogy fülem tövéig elpirulok. Ez is valami új jelenség volt nálam. És most... én mit csináljak? Morgan kétségbeesetten nézett rám. Gőzöm sincs róla, Debby.

363 Ez annyit jelent, hogy... netalántán... te is feleségül akarsz venni? Morgan levette a kalapját, megforgatta a kezében, megvakarta a feje búbját, majd visszatette a kalapot a helyére. Én nem is tudom, Debby. Mit nem tudsz? Hát, hogy... szóval, az a helyzet, hogy még előttem az élet... éppen azt fontolgatom magamban, hogy itt hagyom ezt az egész kócerájt és elmegyek... Világgá? kérdeztem. Morgan elvigyorodott. Hát... majdnem. Egy másik iskolába. Az jobban tetszene nekem. És... hova? Ezt még neked sem mondhatom el. Csak akkor, ha biztos lesz a dolog. Mikor indulsz? Már holnap reggel. Tulajdonképpen azért is javasoltam, hogy sétáljunk egyet mielőtt... Akkor ez itt valamiféle búcsú? tudakoltam. Annak is vehetjük. Most akkor mi lesz? Megcsókolsz búcsúzóul? Morgan levette a kalapját, és megforgatta a kezében. Nem lehet, Debby... Ugyan miért nem? Morgan visszatette a kalapját a fejére. Azért, Debby mondta remegő hangon, mert ha én most megcsókollak... akkor képtelen leszek elmenni innen, és akkor én... Felágaskodtam, és puszit nyomtam a homlokára. Ezt azért megérdemled, Zsiráf. Most pedig fuss, nehogy a boszorkány megigézzen! Morgan megfordult, és valóban futni kezdett. S ekkor valami olyasmit láttam, amit nem hittem el, és azóta sem tudom, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak a szemem káprázott. Morgan tett néhány sietős lépést, majd egy bokor mellé érve kezdett el igazából futni. Azaz, inkább csak futott volna. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy istenigazából

364 meglendítette az egyik hosszú lábát, egy másfajta láb nyúlt ki a bokor mögül és gyengéden sípcsonton rúgta. Nem volt ez erős rúgás, éppen csak ahhoz volt elég, hogy kibillentse Morgant az egyensúlyából. Morgan megingott, majd teljes hosszában végigvágódott az úton. Számra szorítottam a kezem ijedtemben. Morgan bambán megrázta a fejét, bocsánatkérőn rám pillantott, felugrott, és már futott is tovább. Annyit még el kell mondanom, hogy a láb, amely sípcsonton találta Morgant, finom formájú női láb volt. Még az sem tudott igazán rontani rajta, hogy vastag, talán kézzel kötött harisnya takarta. És a cipője, te jó isten! Fényes, lakkcipőszerű valami volt, ráadásul nagy ezüst csattal a tetején, amilyeneket manapság csak múzeumokban lát az ember. Olyan gyorsan tűnt el, ahogy felbukkant. Ebben a pillanatban halk, szívből jövő nevetést hallottam: mintha a túlvilágról jött volna. Széthajtottam a bokrok ágait, nem láttam mögöttük senkit. Sőt, még lábnyomot sem találtam az esőáztatta, laza talajon. Elindultam a szállásom felé. Nyugodt voltam, elégedett. Talán ezt az állapotot hívják boldogságnak. Sajnos nem tartott sokáig.

365 Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft Budapest, Perényi Zsigmond u Telefon: ; Fax: Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft ben Felelős vezető: Pogány László igazgató