A Nagy Orvos lábnyomán

Átírás

1 A Nagy Orvos lábnyomán Ellen G. White Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék... 1 Ajánlás... 5 Előszó... 5 Az igazi orvos-misszionárius Példaképünk... 6 Testvéri szeretet...9 Személyes szolgálat A szolgálat napjai "Karjára gyűjti a bárányokat"...13 Szülői felelősség...15 Öt kis árpakenyér táplálta a sokaságot A természetben - Istennel A hit érintése "Az ő irgalmasságából tartott meg minket"...21 "Megtisztíthatsz engem!"...22 "Nyugalmat találtok" A lélek gyógyítása "Akarsz-é meggyógyulni?"...27 "Eredj el, és többé ne vétkezzél"...29 "Adok néktek hatalmat" Szolgálatra váltott meg "Rólad szól az én dicséretem szüntelen"...33 "Ingyen vettétek, ingyen adjátok!"...35 Az orvos feladatai Isten és az ember közös munkája A gyógyulás forrása...38 Isten ígéretei Az orvos mint nevelő Az egészségügyi elvek tanításának szükségessége...44 Természetes gyógymódok...45 Felkészülés az élet harcaira...45 A példa hatalma...47 Az orvos és a mértékletességi munka...47 Az orvos-misszionáriusok és munkájuk Tanítás és gyógyítás... 49

2 A tanítványok szolgálata...50 Az egészségügyi elvek tanítása...52 Tartalmasabb élet...55 Apró alkalmak...55 Önfenntartó misszionáriusok Segíts a megkísértetteknek! A reménység megtart Munkálkodás az iszákosokért Az akaraterő...65 Csalódások, veszélyek A munkanélküliek és hajléktalanok megsegítése Isten terve Izrael részére...69 Szakmai képzés...69 Gondoskodás a szegényekről...69 Az üzleti élet elvei...70 Nagyvárosi nyomornegyedek...71 Misszionárius családok...73 Remény és bátorság...74 Az élet legjobb dolgai Az elhagyatott szegények Hitünk cselédei...76 Özvegyek és árvák...77 Az idősek...78 A jellem próbája...78 "Adjatok, néktek is adatik" Szolgálat a gazdagokért A betegek gondozása A betegszobában Napfény, szellőztetés és hőmérséklet...84 Étrend...84 A betegápolók feladatai...84 Beteglátogatás...85 Intézményi ápolás Ima a betegekért Bűnvallás Gyógymódok alkalmazása Ésszerű gyógymódok...90 A pihenés mint gyógymód A test és a lélek kölcsönhatása Akaratátvitel...92 Együttérzés...93 A gyógyítás bibliai elvei...94 A gyógyítás ígéretei...96 Dicsőítsd Őt énekkel!...97 Boldog bizonyosság

3 19. Kapcsolatban a természettel Egészségügyi alapelvek Általános egészségügyi követelmények A vérkeringés A légzés Szellőztetés és napfény Egészségügyi követelmények Izraelben Betegségek megelőzése Tisztaság Étrend Jókedv Az öltözködés A divattól való függetlenség Étrend és egészség A táplálék kiválasztása Az ételek elkészítése Rossz étkezési szokások A hús mint táplálék A húsételek elhagyásának okai Szélsőségek a táplálkozásban Izgató- és kábítószerek Fűszerek Tea és kávé A dohányzás Enyhébb kábítószerek Alkoholkereskedelem és szesztilalom A szeszárus tevékenysége Az egyház felelőssége Törvényesített szeszkereskedelem Szesztilalom Az otthon Szolgálat a családban Az élet alkalmai A család alapítói Az önzetlen szolgálat öröme Az otthon kiválasztása és berendezése Egyszerű berendezés Gyönyörű környezet Az anya Mértékletesség és önuralom Túlhajtott munka Derű és jókedv A szülők kiváltságai a gyermeknevelésben Az anya lehetőségei

4 32. A gyermek A kisgyermekek gondozása A gyermek étrendje A beteg gyermek gondozása Az élettan tanulmányozása Az otthon befolyása Az apa felelőssége Az igazi nevelés misszionáriussá képez Nevelés a szolgálatra Szilárd alap Az iskola feladata Tanulás tanítással A lényeges ismeret Az igazi istenismeret A természet nem Isten A föld teremtése Krisztus kinyilatkoztatta Isten személyiségét Krisztus kinyilatkoztatta Istent a tanítványoknak Isten jelleme megnyilatkozott Krisztusban A kereszt dicsősége Krisztus volt az Az ismeret, amely átformál A spekulatív ismeret veszélye Panteista elméletek Isten titkainak kutatása A helyes és a helytelen nevelés Hitetlen szerzők Történelmi és teológiai tudomány A klasszikusok Izgalmas kiadványok Mítoszok és tündérmesék Krisztus tanítása Az igazi ismeret keresésének fontossága A munka, amely megfontolást igényel A legfontosabb tudomány Nincs vesztegetni való idő Az önmegtagadás szükségessége Krisztus az igazi ismeret Kútfeje Isten Igéjéből merített ismeret Világosabb kinyilatkoztatások Istenről Tanulás az örökkévalóságban Isten szolgájának szükséglete Segítség a hétköznapokban A próbák fegyelmező ereje Isten tervei a legjobbak

5 Tanulságok Mózes életéből A jövő megtervezése Fizetség Isten gondot visel Kapcsolataink Figyelmesség a terhek hordozói iránt Türelem a bántásokkal szemben Fejlődés és szolgálat A jellem ereje Céltudatosság A menny előíze Istennel a hegyen Az imádkozás kiváltsága A mennyei tanácsadó Odaszentelődés és bizalom "Maradjatok énbennem" Egyet cselekszem Ajánlás "Hogy megismerjék e földön a Te utadat, minden nép közt a Te szabadításodat." Ajánljuk ezt a könyvet minden ORVOSNAK és ÁPOLÓNAK, aki a Nagy Orvos, a legnagyobb Orvos-misszionárius munkatársaként bátran és önzetlenül dolgozik - gyógyítja a betegeket, vigasztalja a szenvedőket és megmutatja az élet útját. Előszó A világ beteg, és mindenütt, ahol emberek élnek, elárad a szenvedés. Minden oldalról segélykiáltások hallatszanak. Nem a Teremtő akarata, hogy az emberiséget porba sújtsa a fájdalom; hogy tevékenységeit korlátozza az élet megrövidítése a betegség; hogy ereje egyre fogyjon. De azokat a törvényeket, amelyeket Isten az élet szabályozására létrehozott, az emberek nagyon 5

6 gyakran felháborítóan áthágják; bűn uralja szívüket, és szem elől tévesztik Istentől, az élet és az egészség forrásától való függőségünket. Ezt követi a törvényszegés büntetése - a szenvedés, a betegség, a halál. Megismerni a testet szabályozó törvényeket, és összhangba hozni az életgyakorlatot ezekkel a törvényekkel, elsődleges fontosságú dolog. Meg kell érteni a boldogságot elősegítő sok tényezőt - ezek pl. a vidám otthon, az élet törvényei iránti engedelmesség, a megfelelő kapcsolat embertársainkhoz. Betegség esetén fontos alkalmazni azokat az eszközöket, amelyek a természet erőfeszítéseivel karöltve építik a testet és helyreállítják az egészséget. Van egy ennél nagyobb és sokkal fontosabb kérdés is - milyen a kapcsolatunk Istennel, aki eredetileg adta az életet az embernek, aki mindent megtett tartós boldogságáért, és akit ma is érdekel a jóléte. A szerző egy asszony - aki nagy tapasztalatot szerzett az élet gyakorlati dolgaiban, és különleges bölcsességre és tudásra tett szert -, e könyvben minden apának és anyának, minden férfinak és nőnek, laikusnak és szakembernek az ismeret gazdag tárházát nyitja meg az életről és az élet törvényeiről, az egészségről és az egészség követelményeiről, a test és lélek betegségeiről és gyógymódjairól, és Gileád gyógybalzsamáról. E könyv világos, egyszerű, szép nyelvezeten íródott - tanulságos annak, aki tanulni akar, reményt ad a csüggedt szívnek, megvidámítja a beteget, és nyugalmat kínál az elcsigázott embernek. Számos évtizeden át százezrekhez vitte el üdvös üzenetét, mivel a világ legfontosabb nyelvein tucatnyi kiadást ért meg. Ez a mű - amely utat mutat egy jobb, szebb, egyszerűbb, kellemesebb, örömteli élethez és segítséget nyújtó szolgálathoz, amelyben "jobb adni, mint kapni" - bárcsak betöltené küldetését; ez a kiadók őszinte reménye, és ezt kívánják az Ellen G. White kiadványok megbízottai "...hogy a szegényeknek örömöt mondjak... hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megoldást; hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét... megvigasztaljak minden gyászolót." Az igazi orvos-misszionárius 1. Példaképünk Az Úr Jézus Krisztus azért jött a földre, hogy fáradhatatlanul szolgálja az ember szükségleteit. Elvette erőtlenségünket, hordozta betegségeinket (Mt 8:17), hogy az emberiség minden nyomorán enyhíthessen. Azért jött, hogy levegye rólunk a betegség, a nyomor és a bűn terhét. Isten azért küldte, hogy az embernek tökéletes gyógyulást hozzon; hogy egészséget, békességet adjon neki, és tökéletessé tegye jellemét. Különbözőek voltak a körülményei és a nehézségei azoknak, akik segítségért esedeztek, de senki, aki hozzá jött, nem távozott elégedetlenül. Áradt belőle a gyógyító erő, és az embereket testileg, szellemileg, lelkileg meggyógyította. 6

7 A Megváltó munkája nem korlátozódott sem időhöz, sem helyhez. Könyörülete nem ismert határt. Gyógyítása és tanítása oly sok embert érintett meg, hogy nem volt Palesztinában a köré sereglett sokaság befogadásához elég nagy épület. Galilea hegyeinek zöld lankáin, a fő útvonalakon, a tengerparton, a zsinagógában és mindenhol, ahol betegeket lehetett hozzá vinni, kórháza megtalálható volt. Minden nagy- és kis-városban, minden faluban, amelyen áthaladt, rátette kezét a szenvedőkre és meggyógyította őket. Ahol szívesen fogadták üzenetét, biztosította az embereket mennyei Atyjuk szeretetéről. Naphosszat szolgált a hozzá fordulóknak; esténként pedig azok rendelkezésére állt, akiknek napközben fárasztó munkával kellett megkeresniük családjuk nyomorúságos kenyerét. Jézus az ember megváltásának félelmetes felelősségét hordta. Tudta, hogy ha nem történik gyökeres változás az emberiség elveiben és szándékaiban, mindnyájan elvesznek. Ezt a terhet hordta lelkében; senki sem mérhette fel, milyen nagy súly nehezedik reá. Gyermekkorában, ifjúságában és férfikorában magányos volt. Közelében lenni mégis a mennyet jelentette. Naponta próbákkal és kísértésekkel találkozott; nap mint nap érintkezésbe került a gonoszsággal, és látta, milyen hatalma van a bűnnek azokon, akiket meg akart áldani és menteni. Jézus mégsem lankadt, mégsem csüggedt el. Minden vágyát teljesen alárendelte küldetésének. Azzal tette dicsővé életét, hogy mindenben Atyja akarata volt számára az első. Anyja - amikor a gyermek Jézust a rabbik iskolájában találta - így szólt: "Fiam, miért cselekedted ezt velünk?" Jézus így válaszolt - és válaszában életművének alapeszméje tükröződik: "Mi dolog, hogy engem kerestek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?" (Lk 2:48-49). Jézus élete az állandó önfeláldozás élete volt. Ezen a világon nem volt otthona, kivéve, amit barátai szeretetből - mint vándornak - nyújtottak neki. Azért jött, hogy a legszegényebbek életét élje értünk, és hogy a nincstelenek és szenvedők között éljen és munkálkodjék. Elismerés és megbecsülés nélkül járt-kelt azok között, akikért olyan sokat tett. Mindig türelmes és derűs volt; a szenvedők az élet és a béke hírnökét üdvözölték benne. Meglátta, hogy miben szenvednek szükséget a férfiak és a nők, a gyermekek és az ifjak. Mindnyájukat hívta: "Jöjjetek énhozzám." Szolgálata során Jézus több időt szentelt gyógyításra, mint prédikálásra. Csodái tanúsították szavainak igaz voltát: nem azért jött, hogy romboljon, hanem hogy mentsen. Ahova csak ment, könyörületességének híre megelőzte. Amerre elhaladt, egészségüknek örvendeztek és új képességeiket próbálgatták azok, akiken könyörült. Tömegek gyűltek köréjük, hogy tőlük hallják meg, mit cselekedett az Úr. Sokak számára az Ő hangja volt az a hang, amit életükben először hallottak, az Ő neve az első szó, amit kiejtettek, az Ő arca az első arc, amire tekintetük ráesett. Hogyne szeretnék Jézust és hirdetnék dicséretét! Amint áthaladt a városokon, olyan volt Ő, mint az élet folyója, amely életet és örömet áraszt. "Zebulonnak földje és Naftalinak földje, A tenger felé, a Jordánon túl, A pogányok Galileája, A nép, amely sötétségben ül vala, Láta nagy világosságot, És akik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala, Azoknak világosság támada" (Mt 4:15-16). A Megváltó minden egyes gyógyítását felhasználta arra, hogy mennyei alapelveket ültessen az emberek értelmi és lelki világába. Ez volt munkájának célja. Földi áldásokat hintett, hogy az emberek szívét kegyelme evangéliumának befogadására késztesse. 7

8 Krisztus elfoglalhatta volna a legmagasabb helyet a zsidó nemzet tanítói között, de Ő inkább az evangéliumot hirdette a szegényeknek. Helyről helyre vándorolt, hogy az országutakon és az ösvényeken járók hallhassák az igazság igéit. A tengerparton, a hegyoldalon, a városok utcáin, a zsinagógában hallható volt az Igét magyarázó szava. Sokszor tanított a templom külső udvarában, hogy a pogányok is hallhassák beszédét. Krisztus tanítása annyira más volt, mint az írástudók és farizeusok írásmagyarázata, hogy az emberek felfigyeltek rá. A rabbik hosszasan foglalkoztak a hagyományokkal, az emberi elméletekkel és a spekulációkkal. Sokszor tették magának a Szentírásnak a helyére azt, amit emberek tanítottak és írtak a Szentírásról. Krisztus tanításának tárgya Isten Igéje volt. A kérdezősködőknek egyszerűen így válaszolt: "Meg van írva"; "A törvényben mi van megírva?"; "Mint olvasod?". Akár barátban, akár ellenségben támadt érdeklődés, minden alkalommal az Igét tárta fel. Világosan és hatalommal hirdette az evangélium üzenetét. Szavai reflektorfénybe helyezték a pátriárkák és próféták tanításait, és az Írások új kinyilatkoztatásként tárulkoztak fel az emberek előtt. Hallgatói soha azelőtt nem fogták fel ilyen világosan Isten Igéje értelmének mélységeit. Soha nem volt olyan evangélizátor, mint Krisztus. Ő volt a menny Fensége, de megalázkodva magára vette emberi természetünket, hogy ott találkozzék az emberekkel, ahol vannak. Krisztus, a szövetség hírnöke, az üdvösség örömhírét hozta minden embernek: gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának. Nagy Gyógyítókénti híre Palesztinaszerte elterjedt. A betegek elmentek oda, amerre útja vezetett, hogy segítségét kérjék. Sok gondterhelt ember is megkereste, hogy hallhassa szavait, és érezhesse kezének érintését. A dicsőség Királya így járt városról városra; szerény emberi öltözékben hirdette az evangéliumot, és gyógyította a betegeket. Részt vett a nemzet nagy évi ünnepein, és a formaságokba merült tömegnek mennyei dolgokról beszélt, így hozva emberközelbe az örökkévalóságot. Mindnyájuknak hozott kincseket a bölcsesség tárházából. Olyan egyszerűen beszélt, hogy nem lehetett nem megérteni. Sajátos módszereivel segített mindazoknak, akiket bánat és megpróbáltatás ért. Tapintattal, szíves jóindulattal, gyógyulást és erőt nyújtva szolgált a bűnbeteg léleknek. A tanítók fejedelme a legismertebb képzetek társításával igyekezett utat találni az emberekhez. Úgy mutatta be az igazságot, hogy az később hallgatói szívében mindig a legszentebb emlékekkel és érzésekkel fonódott össze. Tanításaiból megérezték, hogy tökéletesen azonosul érdekeikkel és örömeikkel. Ezek a tanítások olyan félreérthetetlenek, példái olyan találóak voltak, és szavaiból annyi együttérzés és derű sugárzott, hogy hallgatóit magával ragadta. Az az egyszerűség és őszinteség, ahogy a nincsteleneket megszólította, minden szavát szentté tette. Micsoda szorgos életet élt! Nap mint nap látták, hogy belép a szegények és szomorkodók szerény otthonába; reménységet hirdetett a csüggedőknek, és békességet a nyugtalanoknak. A kedves, meleg szívű, irgalmas Jézus szertejárva felemelte a lesújtottakat, és vigasztalta a szomorkodókat. Ahova csak ment, áldást vitt. Jézus - mialatt a szegényeknek szolgált - kereste, miként közelítse meg a gazdagokat. Igyekezett megismerkedni a gazdag, művelt farizeusokkal, a zsidó főemberekkel és a római vezető réteggel. Elfogadta meghívásaikat, részt vett ünnepségeiken, megismerkedett foglalatosságaikkal és az őket érdeklő dolgokkal, hogy szívükhöz férkőzhessék, és megmutathassa nekik azt a gazdagságot, amely nem múlik el soha. Krisztus eljött, hogy megmutassa: a felülről kapott erővel az ember tiszta erkölcsű életet élhet. Lankadatlan türelemmel, megértéssel és segítőkészséggel könnyített az emberek 8

9 ínségén. Szelídsége és kedvessége kiűzte a lélekből a nyugtalanságot és a kételyt, a kétkedés szertefoszlott, a gyűlölködést felváltotta a szeretet, a hitetlenséget a bizalom. Jézus mondhatta, akinek csak akarta: "Kövess engem!", és akinek szólt, az felkelt és követte Őt. Megtört a világ varázsa. Szavai hallatán eltűnt a szívből a kapzsiság és a becsvágy, és az emberek felszabadultan követték a Megváltót. Testvéri szeretet Krisztus nem ismert el semmilyen nemzetiségi, rangbeli vagy vallási különbséget. Az írástudók és farizeusok helyhez és néphez akarták kötni a menny ajándékait, és ki akarták zárni az áldásokból Isten földi családjának többi tagját. Krisztus pedig azért jött, hogy ledöntsön minden válaszfalat; hogy megmutassa: kegyelmének és szeretetének ajándékait szabadon élvezheti mindenki, akárcsak a levegőt, a világosságot vagy a földet felüdítő záporesőt. Krisztus élete olyan vallást alapított, amelyben nincsenek kasztok; olyan vallást, amely közös testvéri kötelékbe von zsidót és pogányt, szabad embert és rabszolgát. Isten előtt nincs különbség. Semmilyen diplomáciai meggondolás nem befolyásolta cselekedeteit. Nem tett különbséget szomszéd és idegen, barát és ellenség között. Az élet vizére szomjúhozó lelkület volt az, ami szívét megindította. Jézus nem mellőzött egyetlen embert sem; minden emberben értéket látott. Gyógyítását mindenkinek felkínálta. Bármilyen embercsoportban találta magát, időhöz és körülményekhez szabott oktatást adott. Ha látta, hogy valaki semmibe veszi vagy bántalmazza embertársát, még jobban tudatosult benne, hogy az embernek milyen szüksége van az Ő isten-emberi megértésére. Reményt akart ébreszteni a legdurvábbak, a legkevésbé ígéretesek szívében is; arra biztatta őket, hogy ők is feddhetetlenné és ártatlanná válhatnak, olyan jellemre téve szert, amely Isten gyermekeiként hirdetné őket. Sokszor találkozott Sátán foglyaiként vergődő emberekkel, akiknek nem volt erejük e csapdából kitörni. Ezekhez a csüggedt, beteg, megkísértett, elbukott emberekhez Jézus a legnagyobb tapintattal és részvéttel szólt; azt mondta, amire szükségük volt és amit megértettek. Mások éppen közelharcot vívtak a lelkek ellenségével. Ezeket kitartásra bátorította, arról biztosítva őket, hogy győzni fognak, mert Isten angyalai mellettük állnak, és győzelemhez segítik őket. Jézus nagyra becsült vendégként ült a vámszedők asztalánál, megértő magatartásával és közvetlen kedvességével tanúsítva, hogy elismeri emberi méltóságukat. Az emberek vágytak arra, hogy méltók legyenek bizalmára. Áldást és életet adó erővel hullottak szavai szomjas szívükbe. Új érzések ébredtek bennük, és a társadalom e kitaszított tagjai előtt kitárult egy új élet lehetősége. Bár Jézus zsidó volt, tartózkodás nélkül vegyült a samáriaiak közé, semmibe véve nemzetének farizeusi szokásait. Előítéleteikkel szemben elfogadta e lenézett emberek vendégszeretetét. Betért otthonukba éjszakai szállásra, leült asztalukhoz, evett a kezükkel készített ételekből, tanított utcáikon, és a legszívélyesebben és legudvariasabban kezelte őket. Amíg szívüket az emberi együttérzés szálaival magához kötötte, isteni kegyelemmel felkínálta nekik az üdvösséget, amit a zsidók elutasítottak. Személyes szolgálat Krisztus nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, amely az üdvösség evangéliumának hirdetésére nyílt. Figyeljük csak a samáriai asszonyhoz intézett csodálatos szavait! Jézus Jákób kútjánál ült, az asszony pedig éppen vízért jött, és meglepetésére Jézus szívességet kért 9

10 tőle. "Adj innom!" - mondta. Friss vizet kívánt, és ugyanakkor kaput akart nyitni, hogy felkínálhassa az asszonynak az élet vizét. "Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem, aki samáriai asszony vagyok?! - kérdezte az asszony. - Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal." Jézus így válaszolt: "Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet... Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik. Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne" (Jn 4:7-14). Micsoda érdeklődést tanúsított Krisztus egyetlen asszony iránt! Milyen komolyak és sokatmondóak voltak szavai! Hallatukra az asszony otthagyta vedrét, bement a városba, és ezt mondta barátainak: "Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?" Azt olvassuk, hogy "abból a városból... sokan hívének benne a samaritánusok közül" (29, 39. vers). És ki tudja felmérni, micsoda lélekmentő hatása volt ezeknek a szavaknak az azóta eltelt évek során is? Ha valahol a szívek megnyílnak az igazság befogadására, Krisztus kész útbaigazítást adni. Kinyilatkoztatja nekik az Atyát, és azt, hogy milyen szolgálatot fogad el Ő, aki olvas a szívben. Jézus nekik nem példázatokban beszél, hanem - mint az asszonynak a kútnál - ezt mondja: "Én vagyok az, aki veled beszélek". 2. A szolgálat napjai A kapernaumi halászháznak betege volt. Péter feleségének anyja "hideglelésben feküdt", és "szólának néki (Jézusnak) felőle". Jézus "illeté annak kezét, és elhagyta őt a láz". Majd felkelt, és szolgált a Megváltónak és tanítványainak. (Lk 4:38; Mk 1:3; Mt 8:15) A hír gyorsan elterjedt. A csoda szombaton történt, de a rabbiktól való félelem miatt a nép nem mert naplemente előtt Jézushoz gyógyulásért menni. Ám utána a házakból, műhelyekből, vásárterekről a város lakossága özönlött a szerény lakóház felé, amely Jézust befogadta. A betegeket hordágyon hozták; mások mankóra támaszkodva vagy barátaik támogatásával támolyogtak a Megváltó elé. Órákon át jöttek és mentek; mert senki sem tudhatta, hogy vajon másnap még körükben találják-e a Gyógyítót. Kapernaum soha azelőtt nem élt meg ilyen napot. A levegő tele volt diadalmas hangokkal és felszabadult ujjongással. Jézus csak az utolsó szenvedő megsegítése után hagyta abba a munkát. Késő éjszaka volt, amikor a tömeg eltávozott, és csend borult Simon házára. A hosszú, mozgalmas nap elmúlt, és Jézus pihenni akart. Mialatt a város még mélyen aludt, a Megváltó "szürkületkor fölkelvén, kiméne, és elméne egy puszta helyre és ott imádkozék" (Mk 1:35). Kora reggel Péter és társai odamentek Jézushoz, és elmondták neki, hogy Kapernaum népe már keresi. Meglepetten hallgatták Krisztus szavait: "Egyéb városoknak is hirdetnem kell nékem az Istennek országát; mert azért küldettem" (Lk 4:43). Félő volt, hogy a Kapernaumot átjáró izgalomban szem elől vész Jézus küldetésének célja. Jézus nem elégedett meg azzal, hogy az emberek figyelmét csupán csodatevőként vagy testi betegségek orvoslójaként vonja magára. Úgy akarta őket önmagához vonzani mint Üdvözítőjükhöz. Míg szívesen hittek abban, hogy Jézus királyként földi birodalmat jött alapítani, Ő figyelmüket a földiekről a lelkiekre akarta irányítani. Merő földi siker gátolta volna munkáját. A könnyelműen gondolkodó tömeg csodálata bántotta lelkét. Távol állt tőle, hogy önmagát előtérbe helyezze. Az a tisztelet, amellyel a világ magas állásnak, vagyonnak vagy 10

11 tehetségnek adózik, idegen volt az ember Fia előtt. Jézus az emberek által alkalmazott eszközök közül egyet sem használt fel arra, hogy embereket magához láncoljon, vagy önmaga iránt tiszteletet ébresszen. Évszázadokkal születése előtt Ésaiás így jövendölt róla: "Nem kiált és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti meg" (Ésa 42:2-3). A farizeusok megkülönböztetett tiszteletet akartak kivívni maguknak merev szertartásosságukkal, látványos istentiszteleteikkel és jótékonykodásukkal. Vallási vitákkal akarták bizonyítani buzgóságukat. A szembenálló szekták hosszan és hangoskodva vitatkoztak egymással. Nem volt szokatlan dolog a törvény tudorainak dühös, vitatkozó hangját hallani az utcákon. Jézus élete mindezeknek éles ellentéte volt. Heves vitatkozást, hivalkodó istentiszteletet, hatásvadászó cselekedetet Jézus esetében soha senki nem tapasztalt. Krisztus Istenben elrejtett életet élt, és Isten jelleme jelent meg Fia jellemében. Erre a kinyilatkoztatásra akarta Jézus az emberek figyelmét irányítani. Az Igazság Napja nem azért sugárzott a világra, hogy dicsőségével elkápráztassa az érzékeket. Ezt olvassuk Krisztusról: "Az Ő kijövetele bizonyos, mint a hajnal" (Hós 6:3). A napfény némán és szelíden terül el a földön, hogy elűzze a sötétséget, és életre keltse a világot. Az Igazság Napja ugyanígy támad fel, "és gyógyulás lesz az Ő szárnyai alatt" (Mal 4:2). "Ímé az én szolgám, akit gyámolítok, Az én választottam, akit szívem kedvel" (Ésa 42:1). "Erőssége voltál a gyöngének, Erőssége a szegénynek szorongásában; A szélvész ellen oltalom, árnyék a hévség ellen" (Ésa 25:4). "Így szól az Úr Isten, Aki az egeket teremté és kifeszíté, És kiterjeszté termésivel a földet, Aki lelket ád a rajta lakó népnek, És leheletet a rajta járóknak; Én, az Úr, hívtalak el igazságban, És fogom kezedet, És megőrizlek és népnek szövetségévé teszlek, Pogányoknak világosságává. Hogy megnyisd a vakoknak szemeit, Hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad. És a fogházból a sötétben ülőket" (Ésa 42:5-7). "A vakokat oly úton vezetem, amelyet nem ismernek, Járatom őket oly ösvényeken, amelyeket nem tudnak; Előttük a sötétséget világossággá teszem, És az egyenetlen földet egyenessé; Ezeket cselekszem velök, és őket el nem hagyom" (16. vers). "Énekeljetek az Úrnak új éneket, És dicséretét a földnek határairól, Ti, a tenger hajósai és teljessége, A szigetek és azoknak lakói. Emeljék fel szavokat a puszta és annak városai, A faluk, amelyekben Kédár lakik, Ujjongjanak a kősziklák lakói, A hegyeknek tetejéről kiáltsanak. 11

12 Adják az Úrnak a dicsőséget, És dicséretét hirdessék a szigetekben" ( vers). "Örüljetek egek, mert az Úr végbe vitte, Kiáltsatok földnek mélységei, Ujjongva énekeljetek hegyek, Erdő és benne minden fa; Mert megváltá az Úr Jákóbot, És Izraelben megdicsőíti magát" (Ésa 44:23). Keresztelő János Heródes börtönéből - ahol a Megváltó működése láttán csalódva és kétségekkel vívódva figyelt és várt - elküldte két tanítványát ezzel az üzenettel: "Te vagy-é az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?" (Mt 11:3). A Megváltó nem azonnal válaszolt a tanítványok kérdésére, akik csak álltak, és csodálkoztak Jézus hallgatásán, miközben a szenvedők folyvást jöttek hozzá. A nagy Orvos hangja behatolt a süket fülekbe. Egy szó, kezének egy érintése megnyitotta a vak szemeket, hogy meglássák a világosságot, a természet képeit, barátaik arcát és a Szabadítóét. Hangját meghallották a haldoklók, és egészségesen, újult erőre kapva álltak talpra. Bénult megszállottak engedelmeskedtek szavának; megszabadultak az őrültségtől, és imádták Őt. A nincstelen földművesek és egyéb kétkezi munkások, akiket a rabbik tisztátalannak tartva elkerültek, köré gyűltek, és Ő az örök életet hirdette nekik. Így múlt el a nap, és János tanítványai mindent láttak és hallottak. Végül Jézus magához hívta őket, és meghagyta nekik, hogy mondják el Jánosnak, amit láttak és hallottak. Majd hozzátette: "Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik" (6. v.). A tanítványok elvitték az üzenetet, és ez elég is volt. János felidézte a Messiásról szóló jövendölést: "Fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, és... megvigasztaljak minden gyászolót" (Ésa 61:1-2). A Názáreti Jézus volt az, akiről ez az ígéret szólt. A szenvedő emberiségért végzett szolgálata istenségéről tanúskodott. Dicsősége mutatkozott meg abban, ahogy lehajolt hozzánk és osztozott alacsony sorsunkban. Krisztus cselekedetei nemcsak messiási voltát igazolták, de megmutatták azt is, hogy országát hogyan fogja felállítani. János előtt feltárult ugyanaz az igazság, amelyet Illés is felismert a pusztában, amikor "nagy és erős szél... a hegyeket megszaggatta és meghasogatta a kősziklákat az Úr előtt; de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett; de az Úr nem volt a földindulásban sem"; és a tűz után az Úr halk, szelíd hangja szólt a prófétához (1Kir 19:11-12). Jézus tehát nem trónok és birodalmak megdöntésével, pompával és hivalkodással készült feladatát végrehajtani, hanem úgy, hogy irgalmas és önfeláldozó élete által szólt az emberi szívekhez. Az Isten országa nem szemmel láthatóan jön el. Az Isten országa az Ige szelíd érvelése, a Szentlélek belülről ható munkája által, a lélek Istennel való közössége útján jön el, hiszen Isten az életet jelenti számára. A mennyek országának hatalma a Krisztus jellemének tökéletességére eljutott emberek lényében nyilvánul meg a legjobban. Krisztus követőinek a világ világosságává kell lenniük; de Isten nem arra szólítja fel őket, hogy erejük megfeszítésével világítsanak. Ő nem helyesli a jóság látszatára való önelégült igyekezetet. Ő azt akarja, hogy lelkük átitatódjék a menny alapelveivel; és a 12

13 világgal való kapcsolatukban tegyenek bizonyságot arról a világosságról, amely bennük van. Az élet minden területén megmutatkozó rendíthetetlen hűségük által világítanak. Gazdagság, magas állás, költséges felszerelések, pazar épületek és berendezések nem lényeges kellékei Isten műve előhaladásának; az emberek dicséretét kiváltó és a hiúságot tápláló eredmények sem. A földi csillogásnak, bármennyire lenyűgöző is, nincs értéke Isten előtt, aki nem a láthatót és mulandót, hanem a láthatatlant és örökkévalót értékeli. Az előbbinek csak annyiban van értéke, amennyiben az utóbbit tükrözi. A legnagyszerűbb művészi alkotás szépsége sem mérhető össze a jellem szépségével, amely a lélekben munkálkodó Szentlélek gyümölcse. Isten soha el nem múló gazdagsággal ruházta fel az embert akkor, amikor Fiát a világnak ajándékozta - olyan gazdagsággal, amelyhez képest a világ kezdete óta összegyűjtött emberi kincsek semmit sem érnek. Krisztus eljött a földre, és az örökkévalóságban felhalmozott szeretettel állt az emberek fiai elé. Ez az a kincs, amelyet a vele való kapcsolat útján kell megkapnunk, bemutatnunk és továbbadnunk. Isten művében az emberi erőfeszítést csak odaszentelt, imádkozó élettel, a krisztusi kegyelem életet átformáló hatalmának megmutatásával lehet eredményessé tenni. Különböznünk kell a világtól, mert Isten reánk helyezte pecsétjét; mert bennünk kinyilatkoztatja saját szeretetét és jellemét. Megváltónk pedig befedez minket igazságával. Amikor Isten kiválaszt embereket a szolgálatra, nem kérdezi, van-e földi gazdagságuk, műveltségük vagy szónoki képességük. Csupán ezt kérdezi: "Elég alázatosak-e ahhoz, hogy megtaníthatom őket utaimra? Rájuk bízhatom-e igémet? Képviselnek-e majd engem?" Isten minden embert csak annyira tud felhasználni, amennyire Lelkével betöltheti a lélek templomát. Isten csak az Ő képmását tükröző munkát fogadja el. Követőinek - megbízatásuk hitelesítéseként - magukon kell viselniük a menny örökkévaló alapelveinek kitörölhetetlen jegyeit. "Karjára gyűjti a bárányokat" Amikor Jézus a városok utcáin szolgált, anyák - karjukon beteg vagy haldokló kicsinyeikkel - furakodtak át a tömegen, hogy Jézus figyelmét magukra vonják. Nézzük csak ezeket a sápadt, elcsigázott, a kétségbeesés határán álló, de eltökélt és állhatatos anyákat! A szenvedés terheit hordozva keresik a Megváltót. És amikor a kavargó tömeg visszaszorítja őket, Krisztus feléjük indul, és lépésről lépésre haladva melléjük kerül. Reménység fakad szívükben, örömkönnyek peregnek szemükből, amikor elkapják Jézus tekintetét, és belenéznek azokba a szánalmat és szeretetet kifejező szemekbe. A Megváltó kiválaszt a csoportból egy anyát, és ezekkel a szavakkal kelti fel bizalmát: "Mit tegyek érted?" És az asszony elzokogja nagy óhaját: "Mester, gyógyítsd meg a gyermekem!" Krisztus kiveszi a kicsit az anya karjából, és érintésére elszökik a betegség. A halálos sápadtságnak nyoma sincs már, a vér életadó keringése megindul az erekben, az izmok erőre kapnak. Elhangzik még néhány vigasztaló, megnyugtató szó az anyához, és máris egy másik, éppen olyan sürgős eset jelentkezik. Krisztus ismét gyakorolja életadó hatalmát, és mindnyájan dicsérik és magasztalják Őt, aki csodálatos dolgokat művel. Sokat foglalkozunk Krisztus életének nagy voltával. Beszélünk csodáiról, rendkívüli cselekedeteiről. Pedig a kicsinynek tartott dolgok iránt tanúsított figyelme még jobban bizonyítja nagyságát. A zsidók szokás szerint bemutatták kisgyermekeiket valamelyik rabbinak, hogy kezét rájuk téve megáldja őket. A tanítványok azonban sokkal fontosabbnak tartották a Megváltó 13

14 munkáját annál, mintsem hogy ilyesmivel megzavarják. Amikor az anyák Jézushoz jöttek, arra vágyva, hogy Jézus megáldja kicsinyeiket, a tanítványok rosszallóan néztek végig rajtuk. Ezeket a gyermekeket túl kicsiknek tartották ahhoz, hogy hasznos lehetett volna számukra Jézus közelsége, és úgy gondolták, hogy Jézus nem örülne nekik. De a Megváltó megértette az anyákat, akik nagy gonddal igyekeztek gyermekeiket Isten Igéje szerint nevelni. Hallotta imáikat. Ő vonzotta őket. önmagához. Egy anya elindult gyermekével, hogy megkeresse Jézust. Az úton elmondta egy szomszédnak, hogy mi járatban van, és a szomszéd is szerette volna, ha Jézus megáldja gyermekeit. Így anyák és gyermekek egész csapata verődött össze. Voltak köztük nagyobbacska, sőt serdülő korú gyermekek is. Amikor az anyák elmondták kívánságukat, Jézus megértéssel hallgatta könnyekkel kísért félénk kérésüket. De várt, hogy meglássa, miként bánnak velük a tanítványok. Amikor látta, hogy a tanítványok korholják és elküldik az anyákat, azt gondolva, hogy ezzel szívességet tesznek Jézusnak, rámutatott tévedésükre. Így szólt: "Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa" (Mk 10:14). Karjába vette a gyermekeket, és kezét rájuk téve megáldotta őket. Hiszen ezért jöttek. Az anyák megvigasztalódtak. A Krisztus szavaiból merített erővel és áldással tértek vissza otthonukba, és felbátorodva, újult örömmel vették fel terhüket, hogy bizakodva munkálkodjanak gyermekeikért. Ha bepillantást nyerhetnénk annak a kis csoportnak későbbi életébe, látnánk, hogy az anyák a Megváltó szerető szavait ismételgetve emlékeztetik gyermekeiket erre a jelenetre. Látnánk azt is, hogy ezeknek a szavaknak az emléke a későbbi években hányszor őrizte meg a gyermekeket attól, hogy letérjenek az Úr megváltottai számára kijelölt útról. Krisztus ma is ugyanaz a könyörületes Megváltó, mint amikor az emberek között járt. Éppúgy segíti az anyákat most is, mint amikor Júdeában karjába vette a kicsinyeket. A mi gyermekeink ma éppen úgy vérén megváltott tulajdonai, mint a régen letűnt idők gyermekei. Jézus ismeri minden anyai szív terhét. Ő, akinek szegénységgel és nélkülözéssel küszködő anyja volt, megért minden fáradozó anyát. Aki hosszú utat tett meg azért, hogy könnyítsen egy aggódó kánaánita anya szívén, a mai anyákért is megtesz ugyanannyit. Aki visszaadta a naini özvegy egyetlen fiát, és aki gyötrelmei között a kereszten megemlékezett saját anyjáról, megindul ma is az anyák fájdalmán. Ő minden bajban és minden szükségben vigaszt és segítséget nyújt. Jöjjenek Jézushoz az anyák minden problémájukkal! Meglátják majd, hogy a kegyelem segítséget nyújt anyai gondjaikban. Nyitva van az ajtó minden olyan anya előtt, aki le akarja tenni terheit a Megváltó lábához. Aki azt mondta, hogy "engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket" (Mk 10:14), most is kéri az anyákat, hogy vigyék hozzá áldásért gyermekeiket. A hozzávitt gyermekekben Jézus azokat a férfiakat és nőket látta, akik kegyelmének örökösei, országának polgárai lesznek, és akik közül egyik-másik mártíromságot fog szenvedni érte. Tudta, hogy ezek a gyermekek hallgatni fogják Őt, és sokkal készségesebben elfogadják Megváltójuknak, mint a felnőttek, akik között sok a világi bölcs és a kemény szívű ember. Tanításaiban leereszkedett a kicsinyek színvonalára. Jézus, a menny Királya, válaszolt kérdéseikre, és leegyszerűsítette, gyermeki értelmükhöz szabta fontos tanításait. Lelkükbe ültette az igazság magvait, amelyek a későbbi évek során kikeltek, és megteremték az örök élet gyümölcseit. Amikor Jézus azt mondta a tanítványoknak, hogy ne tiltsák el tőle a gyermekeket, a későbbi korokban élő követőihez is szólt - gyülekezeti tisztségviselőkhöz, lelkészekhez, 14

15 segítőikhez és minden keresztényhez. Jézus vonzza a gyermekeket, bennünket pedig kér: "Engedjétek hozzám őket!" Mintha csak ezt mondaná: "Ők jönnek, ha ti nem gátoljátok őket". Ne tüntessétek fel hamis színben Jézust krisztustalan jellemetekkel! Hideg, kemény magatartásotokkal ne tartsátok távol a kicsinyeket tőle! Sose érezzék azt, hogy a menny kellemetlen hely lenne számukra, ha ti is ott lennétek! Ne adjatok okot erre! Ne beszéljetek a vallásról úgy, mint a gyermekek számára érthetetlen dologról! Ne tegyetek úgy, mintha tőlük nem volna elvárható, hogy Krisztust gyermekkorukban elfogadják! Ne keltsétek bennük azt a hamis benyomást, hogy Krisztus vallása örömtelen vallás, és hogy a Megváltó mellett le kell mondaniuk mindarról, ami az életet boldoggá teszi! Működjetek együtt a Szentlélekkel, amikor megérinti a gyermekek szívét! Mondjátok meg nekik, hogy a Megváltó hívja őket, és semmi sem szerezhet nagyobb örömet Jézusnak, mint az, ha életük virágjában s hamvasságában átadják magukat neki. Szülői felelősség A Megváltó végtelen szeretettel figyeli a vérén megváltott lelkeket. Szeretetének jogán tart igényt rájuk. Kimondhatatlan vágyakozással nézi őket. Szíve nemcsak a jól nevelt, kedves gyermekekhez vonzódik, hanem azokhoz is, akiknek a jelleme kifogásolható, mert ezt örökölték, vagy mert nem figyeltek oda rájuk. Sok szülő nincs tisztában azzal, mennyire felelős gyermekeinek ezekért a jellemvonásaiért. Nem tudnak tapintatosan és bölcsen bánni a botladozókkal, akiket ők formáltak olyanná, amilyenek. Jézus azonban szánakozva tekint ezekre a gyermekekre. Ő nemcsak az okozatot látja, hanem az okot is. Krisztus szolgája a menny eszközeként a Megváltóhoz vonhatja ezeket a rossz természetű, botladozó gyermekeket. Bölcs és tapintatos viselkedéssel megnyerheti őket, bátorságot és reményt önthet szívükbe, és Isten kegyelméből megláthatja őket átalakult jellemmel, amikor már elmondható róluk: "Ilyeneké az Istennek országa." Öt kis árpakenyér táplálta a sokaságot Miközben Krisztus a tengerparton tanított, egész nap nagy sokaság vette körül Őt és tanítványait. Hallgatták kedves szavait, amelyek egyszerűségüknél és érthetőségüknél fogva olyanok voltak lelküknek, mint Gileád balzsama. Gyógyító keze egészséget adott a betegnek és életet a haldoklónak. Úgy tűnt nekik, hogy aznap a menny a földre szállt, és nem is gondoltak arra, hogy mióta nem ettek. A nap már lemenőben volt, és az emberek még mindig ott várakoztak. A tanítványok végül is odamentek Krisztushoz, és arra unszolták, hogy küldje el a sokaságot saját érdekükben. Sokan messziről jöttek, és reggel óta semmit sem ettek. A környező városokban és falvakban szerezhetnének élelmet. De Jézus így szólt: "Adjatok nékik ti enniök!" (Mt 14:16). Azután Filephez fordulva megkérdezte: "Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?" (Jn 6:5). Filep végignézett a tengernyi tömegen, és azt gondolta, hogy milyen képtelenség ennyi ember számára élelemről gondoskodni. Ezért így válaszolt: Kétszáz dénár árú kenyér sem lenne elég ahhoz, hogy mindenkinek jusson egy kicsi. Jézus megkérdezte, hogy mennyi élelem van a sokaság között. "Van itt egy gyermek - szólt András -, akinek van öt árpakenyere és két hala; de mi az ennyinek?" (9. vers). Jézus erre azt mondta, hogy hozzák azokat hozzá. Azután felszólította a tanítványokat, hogy ültessék a népet a fűre. Amikor ez megtörtént, Jézus vette az élelmet, "és szemeit az égre emelvén, hálákat ada; és megszegvén a kenyereket, adá a tanítványoknak, a tanítványok pedig 15

16 a sokaságnak. És mindnyájan evének és megelégedének; és felszedék a maradék darabokat, tizenkét teli kosárral" (Mt 14:19-20). Az isteni hatalom csodája volt abban, ahogy Krisztus táplálta a sokaságot; de milyen egyszerű volt az az étel - csak hal és árpakenyér, ami a galileai halászember mindennapi eledele volt. Krisztus gazdag lakomát is tudott volna tálalni a népnek, de csupán az étvágy kielégítésére készített étel nem szolgált volna jó tanulságul számukra. E csoda által Krisztus az egyszerűségről akart nekik tanítást adni. Ha ma az emberek a természet törvényeivel összhangban élve szokásaikban egyszerűséget tanúsítanának, ahogy Ádám és Éva kezdetben tette, bőven ki lehetne elégíteni az emberiség szükségleteit. A bűn, a habzsolási vágy azonban bűnt és nyomorúságot hozott, ami egyrészt a mértéktelenségből, másrészt a nincstelenségből fakad. Jézus nem akarta az embereket fényűzés utáni vágyuk kielégítésével magához vonzani. Az elfáradt és éhes tömeg számára a hosszú, érdekfeszítő nap után az egyszerű táplálék egyrészt Jézus hatalmát bizonyította, másrészt azt, hogy mindennapi szükségleteikről is szeretettel gondoskodik. A Megváltó nem ígért követőinek evilági fényűzést; az is lehet, hogy szegénység lesz a sorsuk. De szavát adta, hogy szükségleteiket kielégíti, és földi javaknál többet ígért - saját jelenlétét, amely állandó vigaszt jelent. Miután a sokaság evett, nagy mennyiségű étel megmaradt, és Jézus ezt mondta tanítványainak: "Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!" (Jn 6:12). Ez nem csupán azt jelentette, hogy az ételt a kosarakba kell gyűjteni. A tanulság kettős volt. Semmit sem szabad eltékozolni. A mulandó értékeket se hagyjuk elveszni! Ne mellőzzünk semmit, ami emberek javára szolgálhat! Szedjük össze mindazt, ami a föld éhezőinek nyomorán enyhíthet! Ugyanígy meg kell becsülnünk a mennyei kenyeret, hogy kielégíthessük vele a lélek szükségleteit. Élnünk kell Isten minden Igéjével. Semmi se vesszen el abból, amit Isten mondott! Egy olyan szót se hagyjunk figyelmen kívül, ami üdvösségünket érinti! Egy szó se essék a földre felhasználatlanul! A kenyérszaporítás csodája Istentől való függőségünket példázza. Amikor Krisztus az ötezret megvendégelte, nem volt kéznél étel. Látszólag nem állt semmi sem rendelkezésére. Ott volt a pusztában ötezer férfival, és rajtuk kívül a nők és a gyermekek. Jézus nem kérte őket, hogy kövessék oda. Hívás és parancs nélkül jöttek, mert vágyakoztak közelségére. De Jézus tudta, hogy éhesek és kimerültek, hiszen egész nap hallgatták tanítását. Távol voltak otthonuktól, és közelgett az éj. Sokuknak pénzük sem volt élelemre. Ő, aki értük negyven napig böjtölt a pusztában, nem tudta elviselni, hogy éhesen térjenek haza. A gondviselő Isten helyezte Jézust oda, ahol volt; és mennyei Atyjától várta az eszközt az emberek nyomorának enyhítésére. Amikor bajba kerülünk, Istenben kell bíznunk. Minden válságban hagyatkozzunk Őreá, akinek tárházai kimeríthetetlenek. Ezzel a csodával az Atya ajándékozta meg Krisztust, és Ő továbbította azt a tanítványoknak, a tanítványok a népnek, az emberek pedig egymásnak. Hasonlóképpen mindazok, akik Krisztussal egyesülnek, megkapják tőle az élet kenyerét, és ők továbbadják másoknak. Tanítványai az eszközök, akik közvetítenek Krisztus és az emberek között. Amikor a tanítványok hallották a Megváltó utasítását: "Adjatok nékik ti enniük!", minden nehézség eszükbe jutott. "Menjünk el a falvakba élelmet vásárolni?" - kérdezték. De Krisztus mit mondott? "Adjatok nékik ti enni!" A tanítványok odavitték Jézushoz mindazt, amijük volt. Jézus nem hívta őket enni, hanem azt mondta nekik, hogy szolgáljanak a népnek. 16

17 Az élelem megszaporodott Jézus kezében; és a tanítványok keze sohasem maradt üres, amikor Krisztus felé nyújtották. A kicsi készlet elég volt mindannyiuk számára. Amikor a sokaságot kielégítették, a tanítványok is ettek Jézussal a mennyből küldött drága ételből. Milyen sokszor elszorul a szívünk a szegények, a tudatlanok, a szenvedők nyomorának láttán. És megkérdezzük: Mit ér a mi csekélyke erőnk és szűkös készletünk e roppant szükséglettel szemben? Nem kellene megvárnunk valakit, aki tehetségesebb, hogy ő irányítsa a munkát; vagy valamilyen szervezetet, hogy az vállalkozzék rá? Krisztus ezt mondja: "Adjatok nékik ti enni!" Használjátok eszközeiteket, időtöket, képességeiteket! Vigyétek árpakenyereteket Jézushoz! Ha készletetek nem is elég ezrek táplálására, de elég lehet egy valaki részére. Krisztus kezében sok embert táplálhat. A tanítványokhoz hasonlóan add nekik, amid van, és Krisztus megszaporítja azt! Ő megjutalmazza a becsületes, egyszerű bizalmat. Ami csak szűkös készletnek tűnt, gazdag lakomának bizonyul. "Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat... Az Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét; hogy mindenben, mindenkor teljes elégségtek lévén, minden jótéteményre bőségben legyetek. Amint meg van írva: Szórt, adott a szegényeknek; Az Ő igazsága örökké megmarad. Aki pedig magot ád a magvetőnek és kenyeret eleségül, ád és megsokasítja a ti vetésteket, és megnöveli a ti igazságtoknak gyümölcsét, hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre" (2Kor 9:6-11). 3. A természetben - Istennel A Megváltó földi élete a természettel és Istennel való bensőséges kapcsolat élete volt. Ebben a közösségben nyilatkoztatta ki az erővel teljes élet titkát. Jézus lelkiismeretes, szorgalmas munkás volt. Soha emberre nem súlyosodott akkora felelősség, mint reá. Soha senki nem hordozott ilyen nehéz terhet: a világ fájdalmának és bűnének súlyát. Soha senki nem fáradozott olyan önemésztő buzgalommal az emberekért, mint Ő. De egészségesen élt. "A hibátlan és szeplőtlen" áldozati bárány (1Pt 1:19) fizikailag és lelkileg is jelképezte Őt. Testben és lélekben példázta, milyen életformát vár el Isten az egész emberiségtől, amely életforma csak a menny törvényei iránti engedelmességgel valósítható meg. Jézus arcát figyelve az emberek olyan arcot láttak, amelyen az isteni könyörület a nyilvánvaló hatalommal együtt tükröződött. Látszott, hogy lelki légkör veszi körül. Amellett, hogy kedves és szerény volt, rejtett, de teljesen mégsem leplezhető erővel hatott az emberekre. Szolgálata során állandóan alattomos és álszent emberek üldözték. Meg akarták ölni. Besúgók jártak nyomában; figyelték szavait, hogy okot találjanak megvádolására. A nemzet legértelmesebb és legműveltebb polgárai próbálták vitában legyőzni. De soha nem ők voltak az erősebbek. Mindig zavartan és megszégyenülten kellett az egyszerű galileai Tanító elől a csatatérről visszavonulniuk. Krisztus tanításaiban addig soha nem ismert elevenség és erő volt. Még ellenségei is kénytelenek voltak elismerni: "Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!" (Jn 7:46). Jézus gyermekkora szegénységben telt. Nem fertőzték meg az erkölcstelen kor mesterkélt szokásai. Dolgozott a gyalupadnál, hordta a családi élet terheit; megtanult 17

18 engedelmeskedni és keményen dolgozni; a természetben pedig felüdült. S miközben igyekezett megfejteni a természet titkait, tudása bővült. Kutatta Isten Igéjét. Legboldogabb akkor volt, amikor otthagyva munkáját, kimehetett a földekre, elmélkedhetett a békés völgyekben és a hegyoldalon, vagy az erdő fái között beszélgethetett Istennel. A kora reggel sokszor találta valamilyen elhagyatott helyen: elmélkedett, kutatta a Szentírást, vagy imádkozott. A reggeli fényt énekszóval köszöntötte. Hálaénekével tette vidámmá a munkával telt órákat, és a menny örömét hozta a munkában kifáradtaknak és az elcsüggedteknek. Szolgálata során Jézus sokat volt a szabadban. Gyalog ment egyik helyről a másikra, és jórészt a szabad ég alatt tanított. Hogy tanítványait oktathassa, a kavargó várostól sokszor elhúzódott velük a békés földekre. Ez a környezet jobban illett tanításaihoz: az egyszerűség, a hit és az önmegtagadás leckéihez. A Galileai-tengertől nem messze, a hegyoldal árnyas fái között hívta el a Tizenkettőt apostolaiul. Itt mondta el a Hegyibeszédet is. Krisztus szerette a kék ég alatt, a füvel borított domboldalon vagy a tóparti fövényen maga köré gyűjteni az embereket. Itt, keze alkotásai között, gondolataikat a mesterkéltről a természetesre tudta irányítani. A természet növekvő, bontakozó képeiben tárulkoztak ki országának alapelvei. S ahogy az emberek tekintetüket a hegyekre, Isten kezének csodálatos műveire emelték, értékes igazságokat tanulhattak meg. A mennyei Tanító tanításait a természet dolgai később elismételték nekik. Ettől lelkileg felemelkedtek, és szívük nyugalmat talált. Jézus a vele dolgozó tanítványokat sokszor elbocsátotta egy kis időre, hogy meglátogathassák családjukat és pihenhessenek, de ők hiába igyekeztek Jézust elvonni munkájától. A Megváltó egész nap szolgált a hozzá forduló sokaságnak. Napszálltakor pedig vagy kora reggel kiment a hegyek templomába Atyjával beszélgetni. Szakadatlan munkálkodása és a rabbik ellenségeskedésével és hamis tanításaival szembeni küzdelme annyira kimerítette, hogy anyja és testvérei, sőt még a tanítványok is féltették életét. Ám amikor a fárasztó napot lezáró imádkozás órái után visszatért, látták milyen nyugodt és üde az arca, mintha egész lényét élet és erő járta volna át. Reggelenként, az Istennel egyedül töltött órák után, a menny világosságát hozta az embereknek. Jézus így szólt első missziós útjukról visszatérő tanítványaihoz: "Jertek... és pihenjetek meg egy kevéssé". A tanítványok éppen evangélizációs szolgálatuk sikerén örvendeztek, amikor eljutott hozzájuk a hír, hogy Heródes megölte Keresztelő Jánost. Ez nagy fájdalmat és csalódást okozott nekik. Jézus tudta, hogy súlyos próbának tette ki hitüket azzal, hogy hagyta Keresztelő Jánost meghalni a börtönben. Szánó szeretettel nézte bánatos, könnyáztatta arcukat. Az ő szemében is könnyek voltak. Elcsukló hangon mondta: "Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé" (Mk 6:31). A Galileai-tenger északi csücskénél, Betsaida közelében volt egy elhagyatott, üde, tavaszi zöldben pompázó vidék, amely nyugalmat kínált Jézusnak és tanítványainak. Erre a helyre indultak csónakjukkal a tavon át. Itt a kavargó tömegtől távol megpihenhettek. A farizeusok ellenségeskedésétől és vádaskodásától nem zavarva figyelhettek Jézus szavaira a tanítványok. Remélték, hogy itt egy kis ideig élvezhetik Uruk társaságát. Jézus csak egy rövid ideig volt egyedül szeretett tanítványaival. Ó, milyen drága volt nekik az a néhány perc! Beszélgettek az evangélium munkájáról, és arról, hogy miként tehetnék eredményesebbé evangélizáló szolgálatukat. Amikor Jézus megkínálta őket az igazság kincseivel, a mennyei erőtől új életre keltek, szívük reménnyel és bátorsággal telt meg. A sokaság azonban csakhamar újra Jézus keresésére indult. Feltételezték, hogy ott van, ahova máskor is visszavonult, ezért a nép utánament. Meghiúsult Jézus reménye, hogy egy 18

19 órácskát pihenhet. De a juhok jó Pásztorának tiszta, könyörületes szíve mélyén csak szeretet és szánalom volt e nyugtalan, szomjazó lelkek iránt. Egész nap szolgált nekik. Este pedig elbocsátotta őket, hogy hazamehessenek pihenni. A Megváltó, aki teljesen mások szolgálatára szentelte életét, szükségét érezte annak, hogy olykor szakadatlan munkálkodásával és az emberek bajainak kezelésével felhagyva Atyja felé forduljon, nála megpihenjen, vele zavartalanul beszélgessen. Amikor a tömeg, amely követte, eltávozott, Ő kiment a hegyekbe, és ott, ahol egyedül volt Istennel, imában öntötte ki szívét; e szenvedő, bűnös, szegény emberekért imádkozott. Amikor Jézus azt mondta a tanítványoknak, hogy az aratni való sok, de a munkás kevés, nem szakadatlan munkálkodásra sürgette őket, hanem erre: "Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az Ő aratásába" (Mt 9:38). Kimerült munkásaihoz ma is olyan szánakozva szól, mint egykor első tanítványaihoz: "Jertek el csupán ti magatok... és pihenjetek meg egy kevéssé". Mindazoknak, akik Istentől tanulnak, szükségük van egy-egy csendes órára, a természettel való kapcsolatra, a saját szívükkel és az Istennel való bensőséges beszélgetésre. Általuk egy olyan életnek kell megmutatkoznia, amely szokásaiban, életformájában egészen más, mint a világé. Ezért személyes tapasztalatból kell megismerniük Isten akaratát. Személy szerint kell meghallanunk, amint szívünkhöz szól. Amikor minden más zaj elül, és elcsendesülten várunk az Úrra, a lélek ebben a csendben jobban megérti Isten szavát. Ezt mondja: "Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!" (Zsolt 46:11). Így lehet eredményesen felkészülni Isten szolgálatára. Aki a rohanó tömeg közepette és az élet mérhetetlen sok tennivalójának hordozása közben így felüdül, az a világosság és békesség légkörében él. Új erőt kap mind fizikailag, mind szellemileg. Élete jó illatot áraszt, és az a mennyei erő, amelyről bizonyságot tesz, megérinti az emberek szívét. 4. A hit érintése "Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok (Mt 9:21). Egy szegény asszony mondta ezt, akinek tizenkét éve tartó betegsége terhessé tette az életét. Minden vagyonát orvosokra és gyógyszerekre költötte, de hasztalan. Gyógyíthatatlannak nyilvánították Amikor hallott a nagy Orvosról, reménye újjáéledt. Úgy gondolkodott, hogy ha csak közelébe férkőzhet, és beszélhet vele, meggyógyul. Krisztus útban volt Jairus, a zsidó rabbi háza felé. Jairus esdve kérte, hogy jöjjön el hozzá, és gyógyítsa meg a leányát. A megtört szívű apa könyörgése: "Az én leánykám halálán van; jer, vesd reá kezedet, hogy meggyógyuljon" (Mk 5:23) - megindította Krisztus szerető, megértő szívét. Azonnal útnak indult a főemberrel. Csak lassan haladtak, mert a tömeg minden oldalról szorongatta Krisztust. A Megváltó áttörte magát a tömegen, és megközelítette azt a helyet, ahol a szerencsétlen asszony állt. Mindeddig hiába próbált újra és újra Jézus közelébe férkőzni. Most itt volt az alkalom, de nem tudta hogyan szólítsa meg. Nem akarta feltartóztatni a lassan haladó Jézust. De úgy hallotta, hogy ha megérintik ruháját, gyógyító erő árad belőle. Attól való féltében, hogy elszalasztja a gyógyulás egyetlen alkalmát, előretolakodott ezt mondva magában: "Ha csak ruháját illetem is, meggyógyulok". Krisztus ismerte az asszony minden gondolatát, és arra ment, ahol az asszony állt. Tudott nagy ínségéről, és alkalmat adott neki hite gyakorlására. Az asszony az előtte elhaladó Jézus felé nyúlt, és pusztán ruhája szegélyét sikerült megérintenie. Abban a pillanatban tudta, hogy meggyógyult. Erre az egy érintésre 19

20 összpontosította egész hitét. Fájdalma és elesettsége azon nyomban megszűnt. Megborzongott, mintha elektromos áram hullámzott volna át egész lényén. Teljesen egészségesnek érezte magát. "Megérzé testében, hogy kigyógyult bajából" (Mk 5:29). A hálás asszony köszönetet akart mondani a csodálatos Gyógyítónak, aki ebben az egyetlen érintésben többet adott neki, mint az orvosok tizenkét hosszú év alatt. De nem mert megszólalni. Szívében hálával megpróbált elhúzódni a tömegtől. Egyszer csak Jézus megállt, és körülnézve megkérdezte: "Ki az, aki engem illete?" Péter meglepetten nézett Jézusra, és így válaszolt: "Mester, a sokaság nyom és szorongat téged, és azt mondod: Ki az, aki engem illete?" (Lk 8:45). "Illete engem valaki - mondta Jézus -, mert én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem" (46. vers). Különbséget tudott tenni a hit érintése és a vigyázatlan tömeg véletlen érintése között. Valaki határozott céllal érintette meg, és választ kapott. Krisztus nem a saját tájékoztatása végett tette fel a kérdést. Tanítást akart adni a népnek, tanítványainak és az asszonynak. Reményt kívánt ébreszteni a megpróbált asszonyban. Tudatosítani akarta benne, hogy a hit volt az, ami gyógyító erőt hozott. Az asszony bizalma nem maradhatott észrevétlenül. Istent kellett hálás beismerésének megdicsőítenie. Krisztus tudatni akarta vele, hogy helyesli hitből fakadó cselekedetét. Nem akarta, hogy csak részleges áldással távozzék el. Tudnia kellett, hogy Jézus ismeri szenvedését; hogy szánakozva szereti, és helyesli, hogy hisz hatalmában: hiszi, hogy Krisztus minden bajától korlátlanul meg tudja szabadítani azt, aki hozzá jön. Jézus az asszony felé fordult, és hallani akarta, ki érintette meg. Az asszony - látva, hogy nincs kibúvó - remegve lépett elő, és Jézus lábához vetette magát. A hála könnyeit hullatva elmondta neki ott mindenki előtt, miért érintette meg ruháját, és miként gyógyult meg azonnal. Félt, hogy Jézus ruhájának megérintése vakmerő cselekedet volt. De egyetlen rosszalló szó sem hangzott el Krisztus ajkáról. Csakis jóváhagyásról tanúskodtak szavai. Ezek a szavak az emberi szenvedést igazán megértő, szerető szívből fakadtak. "Bízzál leányom - szólt kedvesen -, a te hited megtartott téged; eredj el békességgel!" (48. vers). Óh, milyen vigasztalóak voltak ezek a szavak! Attól való félelme, hogy megsértette Jézust, nem mérgezte meg örömét. A Jézus körül tolongó kíváncsi tömeg nem kapott éltető erőt. A szenvedő asszony azonban, aki hittel érintette meg Jézust, meggyógyult. A lelki dolgokban is ez a különbség a véletlen kapcsolat és a hit érintése között. Ha Krisztusban csupán mint a világ Megváltójában hiszünk, lelkünk soha nem fog meggyógyulni. A hit, amely üdvösséghez vezet, nem csupán az evangélium igazságainak puszta elfogadása. Az igazi hit az, amely személyes Megváltójaként fogadja el Krisztust. Isten azért adta egyszülött Fiát, hogy mivel hiszek, el ne vesszek, hanem örök életem legyen (Jn 3:16). Amikor Krisztushoz fordulok, ahogy Igéje javasolja, hinnem kell, hogy megmentő kegyelmében részesít. Azt az életet, amelyet most élek, "az Isten Fiában való hitben" kell élnem, "aki szeretett engem, és önmagát adta érettem" (Gal 2:20). Sokan a hitet csak állásfoglalásnak tartják. A megmentő hit azonban egyezség, amely által azok, akik befogadják Krisztust, szövetséges viszonyba lépnek Istennel. Az élő hit az erő fokozódását, a gyermeki bizalmat jelenti, amely által Krisztus kegyeméből a lélek diadalmas hatalommá lesz. A hit erősebb, mint a halál. Ha a betegek hitben a hatalmas Gyógyítóra néznek, az eredmény csodálatos lesz. E hit nyomán testük és lelkük megelevenedik. 20