Aktív és passzív képviselők az Országgyűlésben

Átírás

1 Aktív és passzív képviselők az Országgyűlésben A Képviselőfigyelő legaktívabb és legpasszívabb képviselőket vizsgáló elemzéséből kiderül, hogy a kormánypárti képviselők a legfegyelmezettebbek a parlamenti szavazásokon való részvétel tekintetében. A fideszes és kereszténydemokrata képviselők jelentős része fegyelmezett blokként viselkedik: a szavazási részvétel terén csak kormánypárti képviselők kerültek be a Képviselőfigyelő ranglistájának első tíz helyezettje közé. Ugyanakkor, Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor vett részt a legkevesebb szavazáson 2014 óta. A kormány és az ellenzék esetében is feltűnő, hogy a legismertebb politikusok általában többször maradnak távol a szavazásoktól. A Parlamentben kétségkívül az ellenzéki képviselők beszélnek a legtöbbet. Míg az egész Országgyűlés csaknem kétharmada fideszes és KDNP-s, addig a ciklus kezdete óta eltelt majdnem két évben a 10 legtöbbet felszólaló képviselő közül mindössze három kormánypárti (a listavezető Rétvári Bence mellett Tállai András és Lázár János). A kisméretű frakcióból következően nem meglepetés, hogy különösen intenzíven él a felszólalási lehetőséggel az LMP frakció mind az öt tagja: valamennyien a 10 legtöbbet felszólaló képviselő közé tartoznak. Eközben egyetlenegyszer sem szólalt fel közel két év alatt a fideszes Bíró Márk, de az ismertebb képviselők közül Kubatov Gábor, Budai Gyula és Tiffán Zsolt is csak egyszer kért szót az Országgyűlésben. Az ellenzéki politikusok közül a függetlenek között helyet foglaló Gyurcsány Ferenc és Oláh Lajos szólalt fel a legritkábban. Míg a felszólásoknál egyértelműen az LMP vitte a prímet az ellenzéki frakciók közül, addig az önálló indítványoknál az MSZP volt a legaktívabb frakció. Az első 10-ben 7 szocialista politikus található: a rangsorban élen álló Mesterházy Attila mellett Gúr Nándor, Demeter Márta, Bangóné Borbély Ildikó, Tóth Bertalan, Heringes Anita és Kiss László volt kiemelkedően aktív. Az önálló indítványokról általánosságban is elmondható, hogy ellenzéki műfaj: csaknem minden ellenzéki képviselő több önálló indítványt nyújtott be, mint a fideszes és KDNP-s képviselők. A nem önálló indítványok terén az ellenzéki térfélen hasonló az LMP-sek dominanciája, mint a felszólalásoknál: itt az LMP öt fős

2 frakciójának tagjai töltik be az első öt helyet. Őket négy jobbikos (Hegedűs Lorántné, Sneider Tamás, Magyar Zoltán és Volner János) és egy szocialista politikus (Harangozó Tamás) követi. Általában is elmondható, hogy a szocialisták kevésbé éltek ezzel a parlamenti eszközzel, mint jobbikos padtársaik. Mindent összevetve, a Képviselőfigyelő elemzése szerint az elmúlt két évben az LMP frakciója volt átlagosan a legaktívabb. Ikotity István és Szél Bernadett voltak az egyetlenek, akik mind a felszólások, az önálló indítványok és a nem önálló indítványok top 10-es listájában helyett kaptak, és a frakció összes tagja legalább két kategóriában benne volt az első 10-ben. Ugyanakkor, az önálló indítványok beadása tekintetében egyértelműen MSZP dominancia volt megfigyelhető, a nem önálló indítványoknál az LMP-s képviselők után a jobbikosok voltak a legaktívabbak. Aktív és passzív képviselők különböző parlamenti műfajok szerint A legaktívabb képviselő fogalma önmagában nehezen értelmezhető kategória, körülbelül olyan, mint az év sportolója: bár vannak kiemelkedően aktív képviselők, alapvetően különböző parlamenti tevékenységek kapcsán nyilvánul meg a képviselői "aktivitás", így ritka az, hogy valaki minden területen aktív. Könnyen elképzelhető például, hogy valaki jó szónok és ezt az adottságát szívesen használja is a Parlamentben, de nem elég felkészült szakmailag ahhoz, hogy törvényjavaslatokat írjon, vagy egyszerűen nincs ideje erre. Mindezt szem előtt tartva az alábbiakban áttekintjük a parlamenti aktivitások különböző kategóriáit és megnézzük, hogy kiknek és milyen műfajban volt kiemelkedő a teljesítményük. Parlamenti szavazások A legalapvetőbb parlamenti tevékenység a szavazás. Fontos hozzátenni, hogy a szavazási statisztikák által mért jelenlét csak a gombnyomások idején való ottlétet jelzi, és nem az általános részvételt a parlamenti munkában. Nem csak elméletileg elképzelhető, hanem igen gyakori is az olyan képviselő, aki ugyan fegyelmezetten szavaz az Országgyűlés előtt álló beadványokról, de egyúttal más formában nem vesz részt a Parlament tevékenységében. 2

3 Ami a szavazásokon való részvételt illeti, két adat is szembetűnő első pillantásra. Az első, hogy a kormánypárti képviselők zöme aktívabban vesz részt a szavazásokon, mint ellenzéki társaik. A perdöntő zárószavazások esetében ez gyakran eléri a 100%-ot is (29 képviselő esetében), de az összes szavazást mérő indikátorunk alapján az is elmondható, hogy a fideszes és KDNP-s képviselők elsöprő többsége 90% fölötti arányban szavaz a Parlamentben. Ha csak az Országgyűlés 2014-es megalakulása és 2016 márciusa közötti zárószavazásokat vesszük, akkor a nemrég megválasztott Rig Lajos jobbikos képviselő kivételével az első 54 helyezett mind kormánypárti képviselő. De az összesített szavazásoknál sem más a helyzet: az első 57 képviselő közé (min. 97%-os részvétel) mindössze két ellenzéki képviselő került, Horváth Imre szocialista és az imént említett Rig Lajos jobbikos képviselő mindketten időközi választáson, a ciklus kezdete után csatlakoztak a Parlamenthez. Ezek a statisztikák és egy-egy képviselő helyezése természetesen igen gyorsan, néhány hiányzással változhatnak, de a fő trend jól látszik: a kormánypárti képviselők jelentős része fegyelmezett blokként viselkedik. A fegyelemre két oknál fogva van szüksége a kormánypártoknak. Egyfelől azért, mert a kormányoldal javaslatait kell törvénybe iktatni, tehát ahhoz, hogy a kormány akarata érvényesüljön, szükség van az ő szavazataikra. Ráadásul a kormány igencsak kényesen ügyel arra, hogy ne érje presztízsveszteség olyan formában, hogy elbukik egy kormánypárti előterjesztés pusztán azért, mert a saját képviselői fegyelmezetlenek és nem vesznek részt a szavazáson. Továbbá, bár az egyszerű többség általában könnyűszerrel biztosítható, a jelenlévők kétharmadát igénylő szavazásoknál például igen nagy jelentősége van annak, hogy hányan nyomják meg a megfelelő gombot. Ennek fényében jelentős pénzbüntetéssel sújtható, ha egy kormánypárti képviselő indokolatlanul lemarad egy szavazásról. Ezt tetézi és ez a másik oka a Fidesz és a KDNP frakció magas fokú fegyelmének hogy nem csak a lista tetején, hanem annak alján is kormánypárti képviselők helyezkednek el. A szavazás tekintetében legkevésbé aktív 10 képviselőből hat kormánypárti, és az alsó húszban kilenc fideszes, illetve egy KDNP-es is van. A szavazásról gyakran távolmaradó kormánypárti képviselők túlnyomó többségét egy közös nevező köti össze: a kormány tagjaiként sok egyéb elfoglaltságuk van. Így például Orbán Viktoré a második legalacsonyabb szavazási részvétel az Országgyűlésben (Gyurcsány Ferenc után), őt szorosan követi (pontosabban megelőzi, lévén az utolsó helyekről van szó) Lázár János és Szijjártó Péter, majd némileg "lemaradva" a kabinet több más tagja. A kormánypárti képviselők szavazási fegyelme tehát azért is szükséges, hogy tehermentesítse a kormánytagokat. 3

4 De az ellenzék esetében is feltűnő, hogy a húzónevek általában a kevésbé aktív képviselők közé tartoznak a szavazások tekintetében: a legritkábban szavazó képviselők közé tartozik Gyurcsány Ferenc, Harangozó Tamás, Mesterházy Attila, Szabó Tímea, Gyöngyösi Márton és Vona Gábor. Ehhez képest a leggyakrabban, általában 100%-ot megközelítő arányban szavazók körébe többnyire olyanok tartoznak, akik a nagy nyilvánosság előtt nem ismertek, és akik egyébként többnyire nem is folytatnak jelentős más tevékenységet a Parlamentben. Felszólalások A Parlamentben a legtöbbet kétségkívül az ellenzéki képviselők beszélnek. Míg az egész Országgyűlés csaknem kétharmada fideszes és KDNP-s, addig a ciklus kezdete óta eltelt majdnem két évben a 10 legtöbbet felszólaló képviselő közül mindössze három kormánypárti (Rétvári Bence, Tállai András és Lázár János). Egyúttal azonban az is igaz, hogy a Parlament leggyakrabban felszólaló tagja hatalmas előnnyel vezet a kollégai előtt és kormánypárti: Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára, több mint 600-szor szólalt fel, ami nemcsak az átlagos képviselő parlamenti felszólalásának majdnem tízszerese (egy "átlag"-képviselő 65-ször szólalt fel, de még a többi top 10-ben megjelenő képviselőhöz képest is igencsak kimagasló: a második helyen szereplő Sallai R. Benedek (LMP) majdnem egy harmaddal ritkábban, "csak" 410-szer szólalt fel, míg a 11., Szilágyi György (Jobbik), Rétvári teljesítményének alig 40%-át nyújtotta. Ez nyilván nem pusztán önszorgalom, hanem egyfajta szerep is: a kettős Fidesz- KDNP párttag Rétvári a nyilvános kommunikációt szigorúan tervező kormánypártok fő megmondó emberévé vált, és gyakran neki kell közölnie a kormánypártok álláspontját. Egyúttal a felszólalások aránya azt is sejteti, hogy a többi képviselőnek jelentősen szűkebb keretet adnak a kormánypártok a nyilvános kommunikációhoz: az ötven legritkábban felszólaló képviselő közül 43 kormánypárti, sőt, az alsó százban sem változik az arány: közülük 85 fideszes vagy KDNP-es. Lényeges kiemelni: ez a 85%-os arány jelentősen magasabb, mint a Fidesz-KDNP eleve kiemelkedő aránya az összes képviselő százalékában (65%, 131 képviselő), ami azt jelenti, hogy átlagosan sokkal jellemzőbb a fideszes képviselők esetében, hogy csendben eltűnnek a tömegben. Ebben nyilván szerepet játszik a frakció mérete is, hiszen nem tudnak annyian kiemelt szerepet játszani a parlamenti életben, és ezért a nagyméretű frakcióban aránylag 4

5 kevesebben jutnak szóhoz. Erre szokták az angolszász irodalomban a "backbencher" szót használni, ami alatt a hátsó padsorokban ülő, a frakcióvezetéstől távol álló szerepelőket értik, akiknek általában kevés a befolyása. Egyúttal vélelmezhető azonban, hogy a számokban megjelenik a Fidesz-KDNP azon törekvése is, hogy szigorúan kontrollálható legyen a kormánypártok külső kommunikációja, és ezért ez főként néhány olyan személyen keresztül valósuljon meg, akik erre felkészültek és a kormány vezetőinek bizalmát élvezik. Ez egyébként jól tetten érhető abban is, hogy amikor újságírók egy mezei Fidesz-képviselőt próbálnak kérdezni a Parlament által tárgyalt előterjesztésekről, akkor a backbencherek általában megtagadják a választ, annak ellenére, hogy véleményükkel és szavazatukkal elvileg elszámolással tartoznak a közvéleménynek. A válasz megtagadása a kormánypárti képviselők részéről még akkor is gyakori, amikor általuk már megszavazott törvényekről faggatják őket. Még rátesz erre egy lapáttal, hogy a felszólalások számát tekintve majdnem az összes ellenzéki, aki a rangsor alsó felében foglal helyet, a függetlenek kategóriájába tartozik. Ezek a frakció nélküli képviselők jelentősen kevesebb felszólalási jogosultsággal rendelkeznek, mint a frakciótagsággal bíró képviselőtársaik, így esetükben az alacsony felszólalási szám lényegében determinált. Ezzel együtt is figyelemre méltó, hogy Gyurcsány Ferenc a ciklus kezdete óta mindössze egyszer szólalt fel a Parlamentben ez a többi független képviselőhöz képest is passzivitást mutat. Ha a függetleneket nem számítjuk, akkor a Fidesz-KDNP képviselők aránya az utolsó 50-ben 48-ra emelkedik, és az alsó százban még 89%-ot tesznek ki. A fideszes Bíró Márk az egyetlen, aki közel két év alatt egyszer sem szólalt fel, de az ismertebb képviselők közül Kubatov Gábor, Budai Gyula és Tiffán Zsolt is csak egyszer kértek szót az Országgyűlésben. Ami egyértelműen pozitív hír a Parlament működését tekintve: az ellenzéki képviselők jelentősen magasabb felszólalási aktivitása azt jelzi, hogy az Országgyűlésben az ellenzék jelentős megszólalási lehetőséget kap és él is ezzel, a közvéleményt potenciálisan befolyásoló eszközzel. Hogy ennek a gyakorlatban mekkora hatása van a közéletre, az egyik másik lapra tartozik, de ettől függetlenül tény, hogy az ellenzék számára a Parlament megjelenési lehetőséget nyújt. Az LMP-sek szólalnak fel a legtöbbet 5

6 Különösen intenzíven él a felszólalási lehetőséggel az LMP: az ötfős frakció minden egyes tagja a 10 legtöbbet felszólaló képviselő közé tartozik. Amellett, hogy az LMP esetében nyilvánvalóan politikai cél is a parlamenti felszólalások használata ez már abból is látszik, hogy viszonylag egyenlő a frakción belüli megoszlás, a frakció mérete is meghatározó. Mint a messze legkisebb parlamenti csoport, az LMP nem nagyon engedheti meg magának, hogy egyes képviselők "lazsáljanak" a felszólalások (vagy egyéb tevékenységek) tekintetében: ha egy képviselő nem beszél, akkor ez már a frakció 20%-a, ha ketten nem vesznek részt érdemben a Parlament munkájában, akkor a frakció 40%-a esne ki. A Fidesz esetében a frakció mérete miatt ezzel szemben akár több tucat képviselő is kivonhatja magát az érdemi munkából (a szavazást leszámítva természetesen), és még mindig maradnak bőven elegen ahhoz, hogy megfelelő számban felszólaljanak vagy például törvényjavaslatokat nyújtsanak be. Bár a két másik ellenzéki frakció (MSZP, Jobbik) képviselői átlagosan sokkal aktívabbak, mint fideszes társaik, összességében az ő esetükben is igaz, hogy vannak "megmondó" emberek és passzív képviselők. Az MSZP esetében Gúr Nándor az egyetlen, aki az első tízben foglal helyet, és a negyedik helyen áll, de közvetlenül az első tíz után hárman (Bárándy Gergely, Kiss László és Bangóné Borbély Ildikó) is megjelenek a legtöbbször felszólaló képviselők sorában. A Jobbik esetében két képviselő, Z. Kárpát Dániel és Szilágyi György is a leggyakoribb felszólalók közé tartozik, tőlük nem sokkal leszakadva következik Magyar Zoltán, Novák Előd és Lukács László György. A legkevesebbet felszólaló tíz képviselő között nem fordulnak elő frakciótagsággal rendelkező ellenzéki politikusok. Egyébiránt jól látszik: Orbán Viktor kivételével a pártok vezetői a frakcióik vagy csoportjaik átlagánál ritkábban szólalnak fel, ez különösen igaz Gyurcsány Ferencre, aki egy felszólalásával a sereghajtó közé tartozik, de a pártjuk átlagánál kevesebb felszólalás igaz Tóbiás Józsefre és Vona Gáborra is. Orbán Viktor vélhetően azért képez kivételt, mert miniszterelnöki pozíciójából eredően gyakran muszáj felszólalnia, míg az ellenzék vezetőinek nincs ilyen kötelezettsége. Mindenesetre ezen a ponton lényeges felhívni a figyelmet arra is, hogy a felszólalási tevékenység egy minőségi dimenzióval is bír, amit itt a puszta számokkal nem tudunk jól felmérni. Nyilvánvaló, hogy a pártok csínján bánnak a saját vezetőik mutogatásával, hogy ne használják őket el "rangon aluli" vitákkal. Nagyfokú ismeretséggel járhat ugyan, de a sokat szereplő, megmondó ember szerepe el is tudja használni a politikusokat. Nehéz megtalálni a középutat abban, hogy egy vezető politikus ne tűnjön el a releváns vitákból, viszont ne is használja el magát azzal, hogy minden prózai vitához hozzászól. Ez az 6

7 igyekezet a két véglet közötti egyensúly megtalálására egyértelműen tetten érhető a pártelnökök esetében. Önálló indítványok Első pillantásra némileg meglepő, hogy a hozzászólások kapcsán megfigyelt ellenzéki túlsúly még nagyobb az írásos beadványok kapcsán. Négy kivétellel (Gyöngyösi Márton (Jobbik), Kónya Péter (független - Szolidaritás), Gyüre Csaba (Jobbik), Gyurcsány Ferenc (független - DK) minden ellenzéki képviselő több önálló indítványt nyújtott be, mint az összes fideszes vagy KDNP-s képviselő. Sőt, a négy kivételt képező ellenzéki képviselő is több önálló indítványt nyújtott be, mint a kormánypárt frakciók tagjainak elsöprő többsége. Hogy mennyire extrém a különbség, azt két szám összevetése különösen jól szemlélteti: a legtöbb önálló indítványt benyújtó képviselő, a szocialista Mesterházy Attila, közel kétszer annyit nyújtott be (1222), mint a 131 Fidesz-KDNP képviselő együttvéve (630). A kormánypárti viszonylatban kimagaslóan aktív Bánki Erik (aki arról lett híres, hogy ő nyújtotta be azt a törvényjavaslatot, amely alapján a Magyar Nemzeti Bank az érdekeltségébe tartozó gazdasági vállalkozások és alapítványok dokumentumait titkosíthatja) a saját 46 önálló indítványával a ranglista 64. helyén áll a ciklus félidejében. Figyelembe véve, hogy az Országgyűlés lényegében egyáltalán nem fogad el ellenzéki törvényjavaslatokat, felmerül a kérdés, hogy mi végre ennyire aktívak az ellenzéki képviselők az írásos beadványok terén? A válasz erre az, hogy bár többnyire pro forma jelleggel szoktak törvényjavaslatot is írni, az ellenzéki képviselők írásos beadványai jellemzően az ellenzék ellenőrzési tevékenységének egyik legalapvetőbb formáit jelenítik meg: többnyire parlamenti kérdéseket, interpellációkat fogalmaznak meg, illetve adott esetben vizsgálóbizottságok felállítását szorgalmazzák. Ezzel szemben a kormánypárti képviselők jóval alacsonyabb számú önálló indítványát jellemzően törvény-, illetve törvénymódosítási javaslatok teszik ki. Ez a jelentős különbség a különböző szereposztások logikájából fakad: az ellenzék kritikusan kérdez a kormány tevékenységéről, míg a kormánypártok a többségükkel élve alakítják a közpolitikát. Természetesen létezik az öninterpelláció intézménye is, azaz amikor kormánypárti képviselők a saját kormányukat interpellálják, de ezek a parlamenti demokrácia keretein belül általában is igen ritkán kritikus hangvételű kérdések általában "alákérdeznek" a kormánypárti képviselők a kormánynak, hogy az fitogtathassa valamelyik eredményét 7

8 Magyarországon meg jóformán nincs példa arra, hogy egy képviselő a saját kormánypártját kritikusan interpellálja. Másfelől, egyre kevésbé logikus az ellenzéki törvényjavaslat, mint műfaj, hiszen ahogy a Policy Solutions Törvénygyártók projektje ( kimutatta, a közös, ellenzéki és kormánypártok által is támogatott indítványok szinte teljesen eltűntek a közéletből a Fidesz 2010-es kormányra kerülése óta. Igaz, mindig ritka esemény volt, ha a kormánypártok támogattak ellenzéki javaslatokat, vagy hogy közösen terjesztettek be törvényjavaslatokat ellenzéki frakciókkal, de 2010 előtt mégis rendszeresen volt példa mindkettőre több esetben maga a Fidesz is így tudott javaslatokat elfogadtatni 2010 előtt. A többségre való hivatkozással ennek már igen szűk keretet szabnak a kormánypártok: bár 2006 és 2010 közötti több olyan elfogadott törvény is volt, amit ellenzéki képviselők nyújtottak be, illetve amelyek benyújtói között szerepelt ellenzéki politikus is, 2010 és 2014 között már csak három ilyen maradt. Ennek fényében logikus, ha az ellenzéki képviselők kevés értelmét látják a törvényjavaslatok kidolgozásának, amelyek elfogadásának esélye jóformán a nullával egyenlő. Hozzá kell tenni ezen a ponton: természetesen a fideszes képviselőknek sem kell annyira szorgoskodniuk e téren: a korábbi ciklusokhoz hasonlóan, így most is a törvényjavaslatok jelentős többségét a kormány maga terjeszti be. Míg a felszólásoknál egyértelműen az LMP vitte a prímet az ellenzéki frakciók közül, addig az önálló indítványoknál az MSZP volt a legaktívabb frakció. Az első 10-ben 7 szocialista politikus is volt (Mesterházy Attila mellett Gúr Nándor, Demeter Márta, Bangóné Borbély Ildikó, Tóth Bertalan, Heringes Anita, Kiss László). Az első helyen szereplő Mesterházy Attila több beadványt nyújtott be, mint a második, illetve harmadik helyen szereplő jobbikos Magyar Zoltán, illetve LMP-s Ikotity István együttvéve. Nem önálló indítványok A nem önálló indítványok többnyire önálló indítványokhoz benyújtott módosító javaslatok (tehát a törvényjavaslatokhoz, illetve törvénymódosítási javaslatokhoz benyújtott módosítások), illetve kisebb számban ügyrendi jellegű (pl. sürgősségi tárgyalás) javaslatok. Ez tehát egyfelől egy szakmaibb műfaj, hiszen ezek az indítványok többnyire nem politikai célzatú kérdésekből állnak, mint az interpellációk, másfelől értelemszerűen rövidebbek, mint maguk a törvényjavaslatok, hiszen rend szerint azoknak csak egy kis szeletét kívánják módosítani. 8

9 Az ellenzék és a kormánypártok közötti, az önálló indítványoknál már megfigyelt trend itt is nagyjából megmaradt, bár kevésbé éles: a 0, 1 vagy 2 nem önálló indítványt szerző 92 képviselő között mindössze három ellenzéki politikus szerepel (a menet közben csatlakozott Kész Zoltán, valamint a frakció nélküli DK-s Oláh Lajos és Vadai Ágnes), míg ezzel szemben az első 38 helyezett között egyetlen kormánypárti képviselő sem szerepel, és az első ötvenben is mindössze kettő van (Pósán László és Kucsák László). Az ellenzéki pártok közötti viszonyok ebben a kategóriában viszont teljesen felborulnak az önálló indítványokhoz képest: az LMP dominanciája, ami már a felszólások kapcsán is megnyilvánult, itt még erősebb, hiszen az LMP öt fős frakciójának tagjai töltik be az első öt helyet. Őket követi négy jobbikos (Hegedűs Lorántné, Sneider Tamás, Magyar Zoltán és Volner János) és egy szocialista politikus (Harangozó Tamás). Általában is elmondható, hogy a szocialisták kevésbé éltek ezzel a parlamenti eszközzel, mint jobbikos padtársaik. Mindent összevetve elmondható, hogy az LMP frakciója volt átlagosan a legaktívabb. Ikotity István és Szél Bernadett LMP-s politikusok voltak az egyetlenek, akik mind a felszólások, az önálló indítványok és a nem önálló indítványok Top 10-es listájában helyett kaptak, és a frakció összes tagja legalább két kategóriában benne volt az első 10-ben. A felszólások terén kiegyenlített volt a kép a Jobbik és az MSZP között, míg az önálló indítványok esetében egyértelmű szocialista dominancia volt megfigyelhető. A nem önálló indítványoknál a jobbikosok ugyanakkor aktívabbak voltak, mint a szocialisták. Az elemzés a Nyílt Társadalom Alapítványok támogatásával készült. 9