MÜLLER PÉTER: BENSŐ MOSOLY. Szkennelte, javította: Molnár Péter; Tördelte: Dr. Kiss István; BEVEZETÉS

Átírás

1 MÜLLER PÉTER: BENSŐ MOSOLY Szkennelte, javította: Molnár Péter; Tördelte: Dr. Kiss István; BEVEZETÉS Olyan könyvet szeretnék írni, amely élni segít. Még nekem is - azáltal, hogy megírom. Számomra ugyanis az írás: meditáció. Ez a könyv egyetlen szó is lehetne - ha létezne manapság ez a szó, s ha bizonyos volnék benne, hogy mindenki ugyanazt érti alatta. Ilyen szó azonban nincs. Ha azt mondom: "asztal", "felhő", "otthon", vagy "háború" - mindenki tudja, miről beszélek. De ha azt mondom: "lélek", "önvaló", "atman", vagy "Fensőbbrendű ÉN" - bizonyos, hogy mindenki mást ért és gondol ez alatt. "Hiába azonosak a szavaink - mondja Nietzsche -, ha a tapasztalataink különbözőek." Minden szó valóságos élményt jelent, s ha ez az élmény mindannyiunkban közös, azonnal fölvillan a jelentése, és a beszélgetésnek értelme lesz. Különben nincs. Én ebben a könyvben egyetlen élményt akarok... nem átadni néked, mert az lehetetlen - hanem megérinteni benned. Ez az "ÉN-élmény" - vagyis a bennünk elrejtett isteni lélek fölfedezése. Bizonyos vagyok benne, hogy már volt ilyen élményed - még akkor is, ha olyan rövid ideig tartott, mint egy szemvillanás, észre sem vetted talán, vagy később azt hitted, hogy ami átsuhant rajtad, nem volt valóság. De az is lehet, hogy ez az élmény megtapadt benned s föl tudod idézni: ez esetben ismerősként fogadod majd minden gondolatomat. Ez az ősélmény rendszerint gyerekkorunkban születik meg. Azért nehéz visszatalálni hozzá, mert a gyereket mindannyian megöljük magunkban, s olyan jeltelen, mély sírba temetjük, amelyet később még a legnagyobb igyekezettel sem tudunk fölfedezni. Megpróbálom felidézni most ezt a gyermeki élményemet. Sötét korban születtem. Olyan világban, amely teli volt válsággal, háborúval, elnyomással, tébollyal, téveszmékkel, hazugsággal, zűrzavarral, gonoszsággal. Alig tanultam meg beszélni, máris üldöztek, megaláztak, megfélemlítettek. El akartak pusztítani. A gyerekszobámra nem emlékszem, csakis a légó pincénkre. Anyám mosolygó arca után a második benyomás, mely a külvilágból érkezett hozzám a vér, a hullák, az összedőlt házak, a jajveszékelő emberek, a lánctalpas tankok, a sebesült katonák, s a föld alatti vakondélet riasztó képei voltak. Anyámat meg akarták erőszakolni. Apám pedig úgy úszta meg a Don-kanyart és Szibériát, hogy egy elmegyógyintézet zárt osztályán bujkált. Több mint egy esztendőn át színlelte az őrültséget, félelmében olyan mély átéléssel, hogy lelkének eresztékei valóban megrepedtek, s irracionális rettegések űzték egy hosszú életen át. Későbbi éveim sem voltak könnyebbek. A kommunista rendszer mögött megbúvó tébolyt nem érzékeltem, de azt igen, hogy mindenki fél és hazudik. Az egész rezsimnek volt valami áporodott, nyomasztó kutyaszaga. Hamar megtanultam, hogy itt nem szabad arra gondolni, amire gondolok, mert bajba kerülök. Ma sem tudom, ha kezembe kerül egy

2 korabeli tankönyv, hogy elmebetegek írták-e, vagy cinikus gonosztevők. A legjobban a magányos sétáimat szerettem. Esténként végigmentem az ostorfüzekkel szegélyezett zuglói utcákon. A Rákos-patak partján leültem egy padra, vagy leheveredtem a rét füvére - és fölnéztem az égre. Itt csend volt. Szabadság. És végtelen nyugalom. "Milyen messzire ellát az ember ebből a sötét gödörből! Túl a Hold fehérezüst karéján, túl a moccanatlan csillagokon!... Milyen határtalan a világ!... Milyen végtelen!... És szép!... És békés!" Ez volt az első gondolatom. "Nekem ott van a hazám, fenn! Ha behunyom a szemem is tudom, hogy én odavaló vagyok! Mert bennem is, a csukott szemem mögött is épp ilyen égbolt van! Ismerős a csöndje, a szépsége, a végtelensége... és a nyugalma... Én itt a földön vendég vagyok!... Jövevény... Most itt élek majd egy darabig... ebben az országban... ezek között a golyó ütötte kis házak között... ezek között a boldogtalan, jobb sorsra érdemes emberek között... de csak úgy, mint egy utazó... mint egy másik, értelmes és szabad ország követe, akinek nyilván akad valami dolga itt - de valójában nem tartozik ide!" "Péter! Ne feledd el soha, hogy te odavaló vagy, és a te igazi otthonod odafönt van!... Ez itt vendégjáték!... Ne feledd azt a részegítően boldog pillanatot, amikor ma éjjel fölkiáltott benned egy hang: ÉN VAGYOK!... LÉTEZEM!... El sem tudom képzelni, hogy valaha ne lettem volna, s azt se, hogy lesz bármikor is olyan idő, amikor én már nem létezem! Ahogy a tér végtelen, az idő is az, s ezt ezért érzem, mert az én életem is végtelen!... És itt a Földön is: hosszú... Megfogadom, ha fél évszázados leszek, visszajövök ehhez a padhoz, ahol ez a csodálatos ÉN-élményem ért, leülök rá, fölnézek az égre s azt gondolom majd: hahó, csillagok, ahogy ti is odafönn a magasban változatlanul ragyogtok, úgy én is itt vagyok... a testem megváltozott... de ÉN VAGYOK!... És ÉLEK!" Ez volt az a pillanat, amikor fölfedeztem magamban valakit, aki nem hal meg soha. Ez a Valaki boldog volt, szabad, s örökké mosolygott. Sőt, időnként kacagott. Innen kezdve kifejezetten élvezetessé vált számomra az élet. Mindjárt az első fölvillanás pillanatában megszólalt bennem ez a Derűs Bohóc, s azt kiáltotta röhögve: "No, kisöreg, jól belecsöppentél ebbe a sűrű világba, mint légy a tehénganajba! Most végig kell csinálnod, de hidd el, nem is lesz olyan nehéz! Nézz körül! Nemcsak az égbolt, ez a Föld is szép! A rét, a fák, a patak és a füvek! Még az emberek is szépek, szegények!... Elfelejtették, hogy ÉN VAGYOK, és nincsenek ideítélve ők sem!... Ilyenkor alszanak... És vélük alszik az őrületük is... Éjszaka nincsen kommunizmus!... Senki sem agitál, rekvirál, politizál, senki nem akar hatalmat... Ilyenkor nincs taggyűlés, nincs munkaverseny... Talán még Sztálin elvtárs is alszik, s álmában nem tudja, hogy ő egy isten!... Éjszaka a világ normális lesz!" "Miért van az, hogy ebben a csodálatos díszletben ilyen pocsék és szomorú drámát játszanak az emberek?" Ez a kérdés végigkísérte az életemet. Mivel a felnőtt világtól semmiféle elfogadható választ nem kaptam, magam próbáltam rátalálni a megfejtésre. Olvasni kezdtem. Először azokat a műveket, amelyeket akkoriban szabad volt. Az első tény, amelyre rádöbbentem, hogy ezekből a könyvekben lefektetett elvekből és a világjobbító igyekezetekből nem lett semmi.

3 A humanizmus, amely minden transzcendenciát lesöpört, az Ember és az emberi kultúra tiszteletét ígérte. A racionalizmus a józan ész és az Értelem uralmát. A materializmus pedig egyenlőséget, szabadságot, osztály nélküli társadalmat, földi jólétet, és kizsákmányolástól mentes, igazságos világot. Hol van ez? A világ embertelen, értelmetlen és oly mértéktelen zsarnoki, hogy még a fejemben lévő láthatatlan gondolatot is el akarja taposni. Ami a legjobban zavart, hogy ezeknek a műveknek a szerzői nem ismerték az eget. Nem látni belőlük fölfelé. Az életet csakis vízszintesen látják, mint a földön araszoló kígyó, amely képtelen a fejét fölemelni, s minden olyan üzenetet, gondolatot, érzést, amely messzibb távlatokból s főleg felülről érkezik, mérges foggal megmar, szűk logikájának izmos testével kíméletlenül megfojt. Mivel akkoriban már bennem is érlelődött ez a kígyó-én, és egyre nehezebbé vált fölidéznem a mosolygó "Szent Bohóc" hangját - ezt a csőlátó logikát nagyon is értettem. Ahonnan ugyanis a földi ego látja, onnan az élet valóban így néz ki. Ott nincs halhatatlanság, és Isten, és benső mosoly, hiszen valójában még lélek sincs: mivel ez az "én" itt jött létre a természet világában, ebben a társadalmi és történelmi miliőben, csakis ezt ismeri, s ebből próbál megfejteni mindent. Hamarosan azt is fölismertem, hogy itt vitázni nem érdemes. Itt ugyanis nem elvekről és ideológiákról van szó. Itt hatalmi harc dúl bennem és mindenkiben. A kígyó-én nem azért meggyőzhetetlen, mert nem lát, hanem azért, mert nem is óhajt látni! Abban a pillanatban ugyanis, amikor elfogadja a "bohóc" létét: a hatalma megroppan, és szolgálni kénytelen. És ez az, amire nem hajlandó. Semmi áron. Ez a hatalmi ősérzés bennem is megerősödött. Egyre kevesebbet sétáltam, az égbolt végtelen képe elhomályosodott bennem, sőt le is lepleződött, hiszen megtudtam, hogy azokban a messzi világokban éppolyan esztelen harc dúl, mint a Földön, élet sincs talán, csak hamu és láva és sivárság. Élet csak itt van a Földön, ha ezt az egyetlen életet nem nyerem meg, akkor elveszitek mindent. Ez az ideítéltség egyre komorabbá, szorongóbbá és bizonytalanabbá tett. Főleg azért, mert a létharchoz szükséges agressziót nem éreztem magamban. Ahhoz, hogy érvényesüljek, ravaszkodnom, alakoskodnom, hazudnom kellett. Ha bárkivel találkoztam, akiről úgy véltem, hogy a "sorsom függ tőle" - azonnal izzadni kezdett a tenyerem, s azt a léttaktikát igyekeztem alkalmazni, amely már gyerekkoromban is úgy, ahogy bevált: igyekeztem szeretetre méltónak látszani. Hogy ne bántson. Hogy segítsen. Hogy beengedjen. Hogy fölemeljen. Hogy adjon nékem valamit. Ezt a szánalmas koldus-érzést neveztem akkoriban "szeretetnek". S ez annyira belém szervült, hogy még ma is gyötör, mint valami pavlovi reflex, amelyre ösztönösen "rájár" a lelkem. De erről talán később. Akkoriban csak annyit éreztem, hogy elveszítem a "Szent Bohóc" derűjét és boldogságát és erejét - s ezért elkezdtem olvasni azokat a tiltott műveket, melyeket a "felvilágosult" kor három keresztes méregnek minősített. Szerencsémre először nem az Evangélium, hanem a keleti hagyomány nagy könyvei jutottak a kezembe. Azért mondom, hogy "szerencsémre", mert Keleten nem jártam, a szavak frissen hatottak rám, s így nem kellett szembesülnöm azzal a kiábrándító igazsággal, hogy itt, az én "keresztény" világomban az Evangélium szelleméből nem valósult meg semmi. Itt nincs szeretet, s ha valaki a múlt távolába visszatekint,

4 látja, hogy nem is volt soha. Hogy mi az a "szeretet", azt akkoriban ha nem tudtam is, de sejtettem. Az, amit anyámtól kaptam. Soha senki mástól. Apámról csak a halála után tudtam meg - amikor lehullott már róla a félelem és a zaklatottság -, hogy szeretett. Ezt üzente, már a másik világból, egy hosszú és szenvedésteli élet után. Szóval olvasni kezdtem a Védákat, az Upanisadokat, a Tao Tekinget, a héber és az arab gyökér-hagyományokat: a kabalát s a szufit - s csak utána a Bibliát. Az első, ami ezekből a hatalmas művekből megragadott, hogy fölfedeztem bennük az "égbolt" élményemet. Roppant magasra és messzire lehetett látni bennük. Sorsomat térben és időben olyan végtelen távlatokba helyezték, ahol végre volt tágasság, szabadság, cél és értelem. És főleg öröm. Mintha ezeket a könyveket az én "Szent Bohócom" írta volna. Olyan ismerős mondatokat fedeztem föl bennük, mint hogy: "Legyetek átmenők!"... "Az én országom nem e világból való"... És: "Isten országa bennetek van". Jézus és Lao-ce azt is tudja, hogy az ember legnagyobb vétke, ha megöli magában a gyereket. A gyermek ugyanis az ő szemükben nem primitív kis ember-kezdemény, akivel csak akkor érdemes majd számolni, ha belevénül a felnőtt világ álomtalan, szürke, monomániás tébolyába - hanem bölcs lény, akihez jóval közelebb van még az Isten, mint bármilyen teológushoz. Karl Marxnál nyomon követhető nemcsak az, hogy minden "gyermeki" bölcsességet és örömet elpusztított magában, de az is, hogy ezt az öngyilkos tettét ideológiailag még igazolta is: a vallásokról úgy beszél, mint az "emberiség gyermekkoráról", és ez igaz is lenne, ha a saját világmegváltó "felnőtt" elméletét nem helyezné a gyermeki bölcsesség fölé. A jó öreg Marx, ha csak egyszer is fölnézett volna az égre, sohasem gondolta volna, hogy ha az embert megfosztja a végtelentől, az Istentől és a halhatatlanságtól - egyszóval: a lelkétől -, s ha az orrát beleveri a rohadó anyag halálszagú bélsarába, és sorsát a mindenkori gazdaságtól és politikától teszi függővé, attól jól fogja érezni magát itt a Földön. A második dolog, ami ezekben az óriási, sok ezer esztendős Himalája-művekben megragadott, hogy azt mondták ki, amit gyermekkorom óta magam is tapasztaltam, hogy ez az élet itt alapvetően el van rontva. Nem azért, mert a "termelő erők fejletlenek", hanem azért, mert magában az emberi lényben olyan létrontó erők kerültek hatalomra, melyek az életet feldúlják, és a tragikus végkifejlet felé terelik. Platon a "vaskorról", Mózes a "Szövetség megtöréséről", a hinduk a "Kali-jugáról", a kínaiak a "Fény elsötétedéséről" beszélnek - ugyanarról a "Sötétségről", amely Krisztust is várta, s amely a Fényt nem fogadja be. Jézusnak már az élete is példa értékű: sorsa abnormális, tébolyult világban zajlott, amelyben minden pap és ideológus és politikus, minden hóhér és egyszerű ember, aki a halálára szavazott, meg volt győződve arról, hogy "Isten nevében" ítéli el - miközben a szeretetet, s a világot vágóhíddá aljasította. A halála előtt ugyanazt mondja, amit a hagyomány bármelyik hiteles műve: hogy ez a helyzet idővel csak romlani fog. Ahogy van nappal és éjszaka, úgy az emberi történet nem a kivilágosodás, hanem az elsötétedés egyre sűrűbb éjszakája felé tart. Ami az általános világtörténetet illeti, még azt is hozzáteszi,

5 hogy az az ő messiási küldetésével korántsem javul, csak romlani fog, egészen a totális csődig. Valódi követői ugyanis csak elenyészően kevesen lesznek - mert "sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak" - és e világkorszakot nem tartotta menthetőnek. Olyannyira nem, hogy nem is imádkozott érte. "Én nem a világért imádkozom, hanem csak azokért, akiket nékem adtál, Atyám!" Elég volt kinéznem az ablakon, hogy lássam: ennek a több ezer esztendős könyvnek igaza van. A Bölcs Bohóc története tehát sokáig csak könyvekben folytatódott bennem: onnan üzent, hol mint Jézus, hol mint Csuangce, hol mint Gandhi, mint Hamvas Béla vagy Weöres Sándor. Aztán 1956-ban váratlanul magához rántott. Megsebesültem, kiszakadtam a testemből, s hirtelen átkerültem az Ő oldalára, s egy rövid ideig az ő szemével néztem vissza vérző testemre s a világra. Ekkor nem mosolygott. Erőt, biztonságot sugárzott, mint aki azt mondja: "Látod, itt vagyok és élek! Nem a könyvekben, hanem tebenned!... Kezdtél elfelejteni már!... Most megtapasztalhatod, hogy vagyok!" És visszaküldött az "életbe". Hogy őrizzem magamban a lényét, sok év múlva mesteri segítséget is hozott. Hogy miért, azt akkoriban nem tudtam még. Mivel művésznek készültem, azzal áltattam magamat, hogy valamiféle "üzenet" bízatott rám, azt el kell mondanom az embereknek. "Fényt" kell adnom, "harmóniát", "igazságot", "szépséget" - és sorolhatnám még a nagy szavakat. Vagyis felnőtté válásom első pillanatában magam is beleestem abba a nagy csapdába, amelyben valamennyien vergődünk: elhitetjük ugyanis magunkkal, hogy csakis mások a sötétek, mások a vakok, mások élnek a Kali-jugában - mi itt egy aljas kor "áldozatai" vagyunk. Ha sok év múltán nem érkezik el hozzám a Mesterem, aki hol kedélyesen, hol szigorúan, de mindig végtelen türelemmel és szeretettel nem élesztgeti bennem az én Halhatatlan Bohócom hangját, bizonyára tovább megyek a veszélyes úton, amely sehová sem vezet. Ez az út a hamis próféták útja. Hamis próféta az az önjelölt, aki lelkesültségében és elvakultságában megkerüli az önismeret útját, a saját démonaival nem számol le, önmagát a tanítás szerepével fedezi, s mérhetetlen hiúságát valamiféle "választottságnak" képzeli. Az igazság az, hogy aki ma él, nem véletlenül van itt! Az ide való. Ennek a kornak a gyermeke, s hordozza magában mindazokat a sötét karmikus lelki- és sorsterheket, amelyek ennek a századnak a természetéhez tartoznak. Bizonyára akadnak elenyésző számban olyanok is, akik nem a karma sorskerekén érkeztek közénk, akiknek már nincsen ledolgozni valójuk, s csupán a könyörület okán érkeztek ide: rejtőző caddikok és bodhiszattvák, mesterek s példa értékű keresztényi lelkek - de ez nem én vagyok. Kevés ilyennel találkoztam - viszont annál több olyannal, akik ilyennek vélték magukat. Mi itt nemigen vagyunk különbek egymásnál. Legfeljebb annyiban, hogy bizonyos kérdésekben az egyikünk vak, a másik rövidlátó. De ha egy rövidlátó azt képzeli magáról, hogy normálisan lát: máris vakabb, mint a többiek. Nem a korunk sötét ugyanis, hanem mi vagyunk azok. Tőlünk "sötét" a kor. Valamennyien komoly és súlyos sorsfeladatok megoldása végett születtünk a Földre. Ezért van az, hogy mindannyiunk élete teli van válságokkal,

6 problémákkal, szokatlanul nehéz sorsterhekkel. Én ebben a könyvben nem akarok többet, mint számot adni arról, hogy miképpen oldom meg a saját problémáimat. Más szóval: hogyan próbálom követni a Bölcs Bohóc tanácsait. Nem könnyű, még akkor sem, ha tudom, hogy igaza van, mert nagy bennem az ellenerő. Róla még csak annyit: gyakran visszajárok ahhoz a padhoz, ahol először találkoztam vele. Utoljára két esztendeje voltam ott. A pad már eltűnt, a rétet beépítették, s az örök érvényűnek vélt marxizmus is megszűnt. Mint rossz álomból, ébredt föl belőle az ország, és pillanatok alatt visszaaludta magát egy másik gyötrelmes lázálomba: a pénzizmusba. Hatalmas, sorsfordító rögeszme-váltás történt: a "demokráciának" csúfolt pénzszerzési monománia lett az ügyeletes igazság. Csak az égbolt nem változott. A csillagok ugyanott ragyogtak, s ha elcsendesedtem, a zűrzavar, a fáradtság, a jövőtől való rettegés és az öregségtől való félelem eloszlott - a BOHÓC még mindig ugyanolyan bölcsen és megnyugtatóan mosolygott bennem, mint sok évtizeddel ezelőtt. "ÉN VAGYOK! Megmondtam, pajtás! Voltam, vagyok, és leszek! Csak te is legyél végre, mert nélküled semmire sem megyek!" I. A BÖLCS BOHÓC TANÁCSAI 1. Beszélgessünk hát a "problémáinkról". Nem szeretem ezt a szót, de mivel manapság mindenki ezt használja, én is megtartom. De hogy lásd, őseink bölcsessége mennyivel mélyebb és gazdagabb, mint ez a modern világ, sietve elmondom még, hogy valaha ehelyett az üres műanyag szó helyett azt mondták, hogy válság. A válság azt jelentette, hogy az embernek változnia kell. Sorsa válaszút elé került, s néki választania kell, melyik úton halad tovább. Amelyiken eddig haladt, már nem vezet sehová. A válság, a választás, a változás, a változtatás, a helyzet, amelyben minden elválik, sorskérdés, amelyre választ kell adni, a gond, amelyet vállalni kell, a társ, akitől el kell válni, a váltás és a megváltás mind azonos gyökerű szavak, amelyekhez csupán azért tapad fenyegető, rossz érzés, mert változtatni senki sem szeret. Főleg megváltozni nem. A válság azonban rákényszerít mindenkit, hogy változzon, s hogy változtasson. S amíg ezt nem teszi meg, benne marad válságos helyzetében. Mindaddig, amíg el nem hatalmasodik felette a kényszer ereje, s a válságban megrekedt, riadtan toporgó embert a tűzkarikán akarva-akaratlanul átlöki. Manapság minden válságban van. Az erdők, a tavak, a folyók, a tengerek, az állatvilág, az ózon-pajzs, a népek, a házasságok, az elvek, a művészetek, a lelkek, az emberi kapcsolatok, a közösségi élet egésze... de ami a leghangosabb közöttük, s amiről a legtöbb szó esik, az a gazdasági válság. Nem becsülöm le az anyagi gondokat. Sőt a pénzizmus korának legfenyegetőbb rémének tartom. Mivel a kommunizmus bukása után az emberiség ma már minden lelki és szellemi értékét egységesen a Pénzben jeleníti meg, és semmi más nem mozgatja, csakis a Jólét Szenvedélye, várható, hogy egyre jobban átgázolunk egymáson, letiporjuk a gyengéket, az ügyetleneket, az alkalmatlanokat, s olyan világot igyekszünk teremteni, amelyben a morált, az igazságot, a kultúrát, a technikai fejlődést, a szépséget, a

7 boldogságot, és a háborúkhoz való jogot - csakis a Pénz szabja meg. Ebben az általános "agár-versenyben", ahol mindenki az orra elé kötött, képzelt vagy valóságos kolbász után lohol, az emberiség túlnyomó része reménytelenül lemarad, miközben jóval kevesebben meggazdagodnak, s néhányan rákosan földuzzadt vagyonhoz jutnak. Az államok vezetőire hárul az a megoldhatatlan feladat, hogy ezt a "demokráciának" becézett gátlástalan önzést s az egymással versengő kíméletlen gazdasági maffiák uralmát valamilyen módon megfékezzék. De mivel magát az államot is a Pénz tartja hatalmában, elengedhetetlen a korrupció, a megvásárolhatóság, az érdekháború, s az hogy a szegényekről való gondoskodás üres jelszó maradjon. Bármilyen nemes szándékkal indul egy politikus - ha nem a Pénzt szolgálja, megbukott. A Pénz régóta nem fizetőeszköz, hanem a kígyó-én Istene. Benne testesül meg a halandó Én minden vágya: a siker, az elismertség, a hatalom, a kéj, a kényelem - az egyszeri földi élet gátlástalan kiélvezésének lehetősége. A pénzizmus éppolyan hazug, mint a kommunizmus. Már elnevezése is hamis: "demokráciának" hívja magát, holott "népuralomról" szó sincs: itt pénzuralom van. "Moneykrácia". Az pedig, hogy ebben valamiféle gondoskodás vagy igazságos elosztás létrejöjjön, ki van zárva: senki sem azért szerez, hogy elossza. A gazdag egyéneknek és országoknak egyetlen igyekezetük van: hogy a szegényektől megvédjék magukat. Ez nem fog sikerülni. A "moneykráciát" a tömeges elözönlés és a belső zűrzavar fenyegeti. Túl sok ember él a Földön, s a pénzszerzés megengedett és megengedhetetlen eszközei között nem lehet határt szabni. Valójában a tőkének emberre nincs is szüksége, csupán vevőkre - a modern technika révén egyetlen gép akár ezer ember munkáját is elvégzi. A nagyvárosok képe ezért ölt egyre riasztóbb képet: elözönlik a munkanélküliek, a bevándorlók, a menekülők, a harmadik világ éhesei és hatalomra szomjas emberei, a hontalanok, meg a nemzetközi maffiák. Jelenleg ott tartunk - egy kitűnő közgazdászunk adata ez -, hogyha az emberszint alatti életet élő milliárdok mindegyikének csak egyetlen frizsidere lenne, az élet a Földön már nem lenne tartható. Pár évtizeddel ezelőtt az emberiség két világháborúval igyekezett "megoldani" a válságot. Ma már - a világpusztító fegyverek miatt - ez az út is járhatatlanná vált. Nem kell különösebb jóstehetség azt állítani, hogy a jelenlegi válság megoldhatatlan. A tébolynak ugyanis az a természete, hogy csakis fokozódni tud. Egyszerűen azért, mert sok nagyságrenddel erősebb, mint a józan ész. Nem akarom tovább részletezni, hiszen mindezt magad is tudod. És szükséges is tudni, mert a legelső lépés minden problémánk megoldásához: fölismerni, hogy az ember milyen világban él. Miért? Mert azok az erők, amelyek a világot mozgatják, bennünk is mind hiánytalanul megvannak. Ha az emberi lélek évgyűrűit lehántod, azt tapasztalod, hogy a legbelső, tiszta csemeterétegen túl minden egyes gyűrűt a beteg világhoz való alkalmazkodás miatt növelt maga köré. A Bölcs Bohóc mindannyiunkban mélyen eltemetve él, a "szív titkos kamrájában", amelyet tökéletesen elfednek mindazok a szokássá keményedett gondolatok és érzések és képzetek, amelyeket a kor "realitása" kényszerített ránk. Teljesen ki van zárva, hogy egy tébolyult kor gyermeke valahol maga is ne lenne tébolyodott. Valamennyien itt élünk és most - és lehetetlen, hogy korunk

8 nyomasztó hatásával szemben érintetlenek maradjunk. Éppen az ellenkezője igaz. Ha az átlagember lelkét felboncolod, azt tapasztalod, hogy szinte teljes egészében korának gyermeke, s mint az állatorvosi lovon, a kor betegségeinek valamennyi tünetét fölfedezheted rajta. A kabala tanítása szerint az emberek elmondhatatlan többségében ősvalójuk, a "Bölcs Bohóc" jó, ha harminc alkalommal megszólal egy hosszú élet során, s akkor is olyan villanásnyi ideig, hogy a szavát nem értik, a lényét nem érzékelik. A többi mind a kor hangja bennük. Az önismeret első lépése, amikor eldöntjük, hogy történelmi korunkba nem óhajtunk beleőrülni, és elválasztjuk magunkban a saját igazságunkat a belénk szervült korhülyeségtől. Ebben a munkában mindenki magára van hagyatva. Itt még a hagyomány nagy könyvei sem segítenek, mert bár kimondják azt, ami örök, de nem szólnak arról a speciális hülyeség-szisztémáról, amely egy-egy történeti korszakot elural, s amely eléggé gyorsan változik. Jézus és Buddha és Lao-ce a létrontó erők egészen más trükkjeivel állt szemben, mint a mai ember. Más tévhitek, más rögeszmék, más hazugságok működtek akkoriban. Az egyre ritkábban felbukkanó élő Mesterekre hárult az a feladat, hogy miközben a hagyomány ősi fényét őrizték magukban, koruk soha nem tapasztalt, új trükkjeit, áltatásait, önbecsapásait állandóan és folyamatosan leleplezzék. Az Ellentét szelleme, ha vesztésre áll, villámgyorsan vált taktikát, s ha valaki ezt nem fedezi fel, álomfalóvá válik, s el hazudja az életét. Az élő hit naponta képes megújulni. Az első rémület, amely az úton elinduló embert fogadja, hogy egyedül van. Soha nem felejtem el a riadalmat, amelyet az iskolában éltem át. "Lehetséges, hogy nékem, a tapasztalatlan, tudatlan, naiv, hülye kisgyereknek van igaza ezzel a sok tanult, bölcs és okos felnőtt bácsival, tanárral és professzorral és ideológussal és szinte az egész világ felét átfogó, sok millió lelkes párttaggal, és mozgalmi emberrel szemben?! Lehet, hogy én okosabb vagyok, mint ezek a szakállas, bajszos, mindentudó félistenek?!... Lehet az, hogy én innen a hatodik B osztályból azt mondom, hogy. Marx Károly tévedett, miután ma már a fél világ a tanításai szerint él?... Lehet, hogy egyetlen gyereknek igaza van háromszázmillió felnőttel szemben?!" Ma már persze derülök ezen, de akkoriban sokáig azt hittem, hogy őrült vagyok. Nem értettem, hogy amit én látok, miért nem látják mások is? (No persze látták, ha nem is sokan, de ezek a hangok nem juthattak el hozzám.) Nehéz döntés volt kimondani, hogy nekem van igazam. Vagyis, hogy Isten, lélek... azaz a Bölcs Bohóc nélkül nem lehet élni. A második rémület azonban még csak ezután következett. Mert azt kérdeztem magamtól: "Úristen, hogyan fogok itt élni?! Társtalanul? Idegenként? Egyedül? A közgondolkodástól akkor is nehéz megszabadulni, ha látjuk, hogy nem vezet jóra, sőt éppenséggel a szakadékba visz. Ilyenkor ugyanis úgy érezzük, hogy lemaradunk az "életről", és társadalmon kívüli, vesztes lényekké válunk. Rémületünk kettős. Egyrészt félünk, hogy eltelik ez az "egyetlen életünk", anélkül, hogy vágyainkat kielégíthetnénk - másrészt pedig, hogy lecsúszunk olyan kitaszított koldusnyomorba, ahol a közönyös csorda áttapos rajtunk. Nincs nagyobb büntetés, mint hogy az ember magára marad. Ilyen szorongó megfontolásból lett itt párttaggá a lakosság egy része, s veti most bele magát a gátlástalan pénzhajszába.

9 Fél, hogy lemarad. Hogy egyedül marad. Tudod, mit mondott erre a Bölcs Bohóc? "Ha vélem vagy, sohasem leszel egyedül!" Korunkat tehát meg kell érteni, s hazugságait, még ha alapvetőek is - át kell világítani. Mert ez az önismeret útja. Hogyan áll a helyzet ezzel a moneykráciával? A Bölcs Bohóc különös választ ad a kérdésre. Azt mondja, hogy valaha a pénz szent volt. Romolhatatlan, "isteni" fémből, aranyból verték s gyakran szakrális jelek is voltak rajta, mert a pénz az Egyetemes Örök Értéknek a szimbóluma volt. A gazdasági tevékenység szintén szakrális volt, ha nem is a legmagasabb rendű, mert egy kereskedő sohasem rendelkezett olyan univerzális tudással, hogy fönntartsa egy közösség harmonikus rendjét. Ez a szellemi kaszt feladata volt, amely az égi s a földi értékeket összhangba tudta hozni - egyszóval tiszta értéktudata volt, amelynek az egész társadalom alávetette magát. Még ma, a Kali-juga tébolyában is az a helyzet, hogy minden pénznek aranyfedezete van, s a tisztességes iparosból, a becsületes kereskedőből, vagy termését áruló parasztemberből olyan valódi, lelki értékek áradnak, amelyeket a "magasabb kasztokban" már alig lehet föllelni. A sötétség kora úgy indult - jóval az írásbeliség megjelenése előtt -, hogy az Isteneszmény elhomályosult, a Bölcs Bohóc hangját egyre kevesebben ismerték, az egységélmény megszűnt - és a földi rend felbomlott. Innen kezdve a kígyó-én kora jött el, aki saját önérdekén kívül semmiféle értéket, morált és törvényt nem ismert. Azt az állapotot, amikor lelkünk számos erőcentrumából valamelyik is föllázad a Rend ellen, és diktatúrára tör, úgy hívjuk, hogy őrület. Ilyen őrületben élünk manapság. Önmagában semmilyen lelki tulajdonságunk nem vétkes. Csak amikor elveszti helyét és kizuhan a Rendből, akkor válik vétkessé. Az ember összetett lény: földből, növényből, állatból, lélekből és isteni szellemből van összegyúrva, s minden princípiumnak megvan bennünk a maga érdeke. Az éhségtől, szomjúságtól, a nemi vágytól kezdve, az önfenntartáson és a családról való gondoskodáson át egészen a szellemre való éhségig s az igazságra való szomjúságig, minden kielégülésre tör bennünk. És ki is kell elégülnie a maga szintjén, különben nem maradna fönn sem az egyén, sem a faj - szellem és igazság nélkül pedig maga az ember sem. S ahogy az embert a feje kell, hogy irányítsa, s nem a hasa: normális világban a szellem érdeke az elsődleges, az van legfelül. "Keressétek Isten országát, s minden megadatik néktek!" A "minden" itt lényeges szó, mert az evésnek, az ivásnak, a munkának és az otthon teremtésnek, a földművelésnek, a táncnak, a derűnek, a pihenésnek éppúgy helye van bennünk, mint a szerelemnek vagy az imádságnak. A normális ember egyszerre természeti, lelki és szellemi lény. Két lábával szilárdan áll a földön, dolgozik, műveli a természetet, megszerzi a létéhez szükséges anyagiakat, lelkében megéli az alsó és a felső világok ütközéseit, igyekszik harmóniát teremteni - fejét pedig fölemeli a magasba, s szellemével befogadja és átéli a Legfőbb Teremtő üzenetét, akinek gyermeke, s akitől minden valódi érték származik. Lénye - mint a jó orgona - mindhárom regiszteren tökéletesen szól. Aki nem így működik, az tökéletlen.

10 Aki elfeledkezik szelleméről: az lefejezett lény. Aki pedig a materiális világban nem tud helytállni: az lábatlan ember: Az ilyen hiába imádkozik, vagy kér segítséget anyagi szorultságában, mert ha meghallja a Bölcs Bohóc hangját, az csakis azt fogja mondani neki: "Segíts magadon, hogy én is megsegíthesselek!" Elmondhatatlanul sok segítséget kapunk fölülről. De semmit sem érnek, ha nem vagyunk alkalmasak rá. Az igazi Mestert nem érdekli az idealizmus és a materializmus terméketlen vitája. Célja sohasem az, hogy idő előtt kitépjen a földből, s átráncigáljon a szellemvilágba - hanem az, hogy normális embert faragjon belőled, s ezért lényed "orgonáját" mindig ott javítgatja, ahol hamisan szól. Számára a tested éppolyan fontos, mint a lelked vagy a szellemed. S ha éppenséggel azt tapasztalja, hogy a földi érdekek ütközésének világában nem tudsz tisztességgel helytállni - akkor arra tanít. Sohasem feledkezve meg arról, hogy a tisztesség határát mindig a szellem szabja meg. A valódi Mester tudja, hogy tanítványa nemcsak az "Istennek, de a Császárnak is tartozik", s ha azt tapasztalja, hogy valakinek megélhetési gondjai vannak, akkor abban is segít. Ami a "szellem embereit" illeti: a sajtot, búzát, bort termelő papokat, az állattenyésztéssel és a földműveléssel foglalkozó zen-tanítványokat többre becsüli, mint a kolduló barátokat, vagy az alamizsnát gyűjtögető buddhista szerzeteseket, mert aki csakis a saját lelki üdvét kutatva rázza le magáról a kenyérkereset gondjait, az nem szent, hanem önző lény - ha pedig az emberiség közös üdvéért meditál, nem alamizsnát érdemel, s mérhetetlen kárt okoz az értékek világában, ha azt sugallja bárkinek is, hogy ez az üdv egy tál lencséért megvehető. Hogy ez a mérhetetlen lebecsülés hová vezet, jól mutatja, hogy Jézust, az emberi történelem évezredeit meghatározó, leghatásosabb szellemiségét harminc ezüst pénzért vásárolták meg! Szerintem Júdás őrületében az is közrejátszott, hogy rájött: szemérmetlenül alulfizették. No már most, ami az anyagi gondokat illeti, be kell vallanom, bizonyos fokig én is "lábatlan" ember vagyok. Az ilyen gondok megoldásához nem tudok tanácsot adni. Csak néhány általánosságot, amelyeket a saját bőrömön tapasztaltam: 1. Mivel a mai világ főtébolyával állunk szemben, fontos, hogy mi magunk ne őrüljünk bele, s a normalitás helyes arányát megtaláljuk. Az életképtelen aggodalom, s a holnaptól való rettegés éppúgy abnormális, mint az, aki gátlástalanul beleveti magát a pénzhajszába. 2. Minél szellemibb egy ember, annál kevesebbre van szüksége ahhoz, hogy boldog legyen. Minél szellemetlenebb, távlattalanabb, minél inkább ide ítélt: annál többre. Az anyagba zuhantság s az Istenről való elfeledkezés roppant költséges mulatság. Aki az értékét nem önmaga szabja meg, hanem a külvilág, vagy az éppen ügyeletes társadalmi rögeszme: annak az "Isten pénze sem elég". Ráadásul ez az "érték" csakis addig tart, ameddig a pénze, s annyit ér, amennyi a pénze. Ha a bankszámlájáról lehullanak a nullák: másnap már senki sem köszön neki. Ekkor tanulja meg, kik a valódi barátai, és valójában mennyit ér annak az embernek a vonzalma, akivel együtt él. Ekkor tapasztalja meg azt, amit az ember a halála után él meg: hogy mi volt a valódi s mi a talmi érték. Mondok egy példát. Az a szellemi ember, aki magában a normalitás mércéjét helyreállította, hazánkat dúsgazdag országnak látja. Az, aki a világtéboly szemüvegén át nézi, kétségbeejtő szegénységet, s válságot tapasztal, s vagy beleveti magát a

11 gátlástalan pénzhajszába, vagy elmenekül innen. A kérdés az, hogy melyik optika a valódi. Vagy más szóval: ki, miben lát valódi értéket, s hol éli meg örömét. Én őszintén bevallom: ha semmiféle ÉN-élményem nem lett volna, a tébolyban akkor sem bíznék. Mert ez jóra nem vezet, s hogy magát a földi életet is élhetetlenné teszi, az bizonyos. Ezt mindenki látja, s mérhetetlen erőfeszítésébe kerül, ha nem óhajtja látni. Az ÉN-élmény, vagyis a halhatatlan lélek-tudat azonban egészen új "üzleti megfontolás" elé állít bennünket. Jézus azt mondta: "Emberektől dicsőséget nem veszek!" Miért? Mert ócska, mulandó és értéktelen. A kincsgyűjtésről senki sem beszél le, csak azt mondja: "Olyan kincset vegyetek, amelyet a rozsda nem emészt meg, s a moly nem rág meg!" Ha valakiben megszólal a Bölcs Bohóc, értékrendje azonnal megváltozik. Íme, itt a választóvonal! Az igazi válság, ahol az utak életünk minden percében elválnak egymástól, s mi vagy erre megyünk, vagy arra. Két irányba menni lehetetlenség. Az ember abba az irányba indul, amelyik vonzza. Amelyik valóban fontos neki. Teljesen függetlenül attól, hogy valaki az eszével milyen hitelvet vall, vagy milyen "izmust" követ: életének útját a legerősebb vágya szabja meg. Az "én" mást tart értéknek, mint az ÉN. És óriási balszerencse, hogy a két érték nem átváltható. Ráadásul az egyiket csakis önzéssel lehet megszerezni - a másikat önzetlenséggel, de mindkét esetben önmagunkkal fizetünk! Az önző ember vágyaiért a halhatatlanságát adja oda - az önzetlen a halandó kígyó-énjét. De a fizetést nem lehet megúszni soha. S mivel ez a döntés a lélek legbelsejében történik, a külső itt nem számít, csakis a benső. Az, hogy valakinek mennyi pénze van, teljesen lényegtelen. Az elmúlt évszázadok azzal a sunyi hazugsággal igazolták a kizsákmányolást és a botrányos igazságtalanságot, hogy szegénynek lenni erény, s gazdagnak lenni bűn. Óriási tévedés! Gazdag ember is lehet "nagy lélek", s a szegény is lehet mohó, sötétszívű egoista. Ez utóbbira példa a nagy proletárforradalom és a kommunizmus egész története. Az előbbire pedig a sok óriási szellemiség: Buddha dúsgazdag királyfi volt, Marcus Aurelius császár, Gandhi a kincses India korlátlan hatalmú vezetője, Albert Schweitzer világhírű filozófus és orgonaművész, Einstein pedig híresebb volt mint bármelyik filmsztár, s föltehetően roppant gazdag is. Csakhogy ez nem volt fontos nekik! Gandhi után nem maradt más, mint egy alacsony asztalka, egy pár szandál, és egy átvérzett, fehér szári. Einstein Nobel-díját egy ócska kacatokkal teli fiókból halászták elő. A siker, a hatalom, a pénz lényegtelen volt számukra. Úgy hordták, mint valami kölcsön kapott ruhát, amelyet életük végén le kell adni a kijáratnál. Ha a lelki embernek, akiben a Bölcs Bohóc hangja megszólalt, e három dolog közül bármelyik is fontossá válik - akár a Pénz, akár a Siker, akár a Hatalom -, abban a pillanatban megbukott. Sehol sem igazabb ez, mint a művészetben. Van egy tanulságos szufi történet: "Élt a kalifa udvarában egy csodálatos hegedűművész.

12 Messze földön nem volt párja. Olyan virtuóz módon bánt a vonójával, hogy szinte elvarázsolta urát, s olyan gyönyörűséggel ajándékozta meg, hogy a kalifa az élményt alig tudta pénzzel, kincsekkel, elismeréssel meghálálni. Ez a kalifa azonban roppant kíváncsi ember volt, s egy napon így szólt hozzá: - Művészeted elbűvöl, barátom, s bár sokan megfordultak már udvaromban a világ minden tájáról - fehérek, sárgák, feketék, cigányprímások, és a legjobb héber zenészek... de ilyen tökéletes hegedűszót sohasem hallottam még!... Mégis állandóan föl-fölmerül bennem egy kérdés, amelyet képtelen vagyok elűzni magamtól: van-e valaki, aki szebben hegedül, mint te? - Van - felelte a művész. - Kicsoda? - A mesterem. Ő tanított mindenre, amit tudok. - S ő jobban játszik, mint te? - Sokkal!... A kettőnk művészetét össze sem lehet mérni, uram! - Hallani akarom a mesteredet! - parancsolta a kalifa. - Az nem lesz könnyű, jó uram - vakarta meg tarkóját kínjában a muzsikus. - Hiába hívod, nem jön el. Még a városba sem teszi be a lábát. - Mi az, hogy nem jön el?! - Az én mesterem olyan, mint a vadállat, uram. A hegyekben él, ócska kunyhóban. A falubéli parasztok látják el időnként élelemmel... Ha valóban erős a vágyad, ó dicső kalifa, hogy meghallgasd játékát, nincs más megoldás: neked kell meglátogatnod őt. A kalifa álruhát öltött, s elindult udvari muzsikusával a hegyi ösvényen. Hosszú utat tettek meg, amíg végül egy sűrű erdő szélére jutottak, ahol a tisztáson feltűnt előttük a mester kunyhója. Délután volt, az árnyak hosszából ítélve öt óra. - Szólj néki, hogy itt vagyok. Mondd azt, hogy a barátod vagyok. És kérd meg, hogy játsszon nékem valamit. - Nem lehet, jó uram - suttogta sajnálkozva a muzsikus. - Az én mesterem csak akkor játszik, ha megszállja a zene. Kérni, követelni nem lehet tőle, mert addig elő sem veszi hegedűjét, amíg ő maga nem válik hangolttá. Ez mikor történik meg, az nem tőle függ, hanem Allahtól!... Legjobb, ha lehasalunk itt a bokorban, s kivárjuk a pillanatot. A kalifa úgy tett, ahogy muzsikusa kérte: elrejtőzött a bokorban. Leszállt az éjszaka, reggel lett, s eltelt az egész nap csendben, némaságban. De a kalifa (hol vannak már az ilyen kalifák?) csak várt és várt. A második éjjel, hajnal tájban, még napfölkelte előtt megjelent a kisöreg a kunyhója előtt. Megpöcögtette hegedűjének húrjait, s játszani kezdett. "El faná"-nak hívják arabul az elragadtatásnak azt a fokát, amikor a lélek földi sorsáról s mulandó testéről megfeledkezve átéli isteni teljességét: amikor az üdv, a szeretet és a semmihez sem fogható szabadság állapotába kerül. A kalifa - életében először - átélte a "faná" csodáját. Igen hálás volt udvari muzsikusának ezért az élményért. De mivel, mint említettem, nagyon kíváncsi ember volt, a hegyről lefelé menet, föltette a kérdést: - Valóban óriási, elmondhatatlan a különbség! De vajon miért? Hiszen te is tudsz mindent! Örökösen gyakorolsz... ismered a húrok varázslatát... és mégis!... Miért ez a különbség?! Szeretném tudni az okát! - Az ok roppant egyszerű, ó dicső kalifa!... Én pénzért hegedülök, s azért, hogy kivívjam fenséged elismerését. Mesteremet azonban nem érdekli a pénz, s ne vedd sértésnek: sem a te elismerésed. Az én mesterem csakis saját lelke tökéletesítéséért muzsikál, a húrokon a szabadságot keresi. Egész

13 életével és művészetével a Hangban megjelenő istenséget szolgálja." Eddig a mese. Életünkben sok probléma van - de kérdés csak egy. Kit szolgálunk? Halandó, vagy halhatatlan ÉN-ünket? E kérdés mögött ott rejlik sorsunk valamennyi problémájának lényege. Az önakaratnak s az ÉN akaratának a feszültsége. Mert más tanácsot ad az, aki halálra van ítélve, s mást az, aki nem hal meg soha. Nincs olyan megoldhatatlanul nagy, vagy jelentéktelenül kicsiny problémánk, ahol ne ez az alapvető kérdés álcázná magát különféle formákban. Amikor szerelmünk elhagy, amikor a földhöz csap a gyász, amikor otthonunkban diszharmónia van, amikor hivatásunkban csődöt mondunk, amikor depressziósak, zaklatottak, boldogtalanok vagyunk, amikor törekvéseinket kudarcok kísérik, amikor szorongunk, vagy agresszívek vagyunk, megalázó helyzetbe kerülünk, vagy megbántunk valakit, amikor magányosak vagyunk, félünk a jövőtől, nem találjuk helyünket a világban, de még akkor is, ha művészek vagyunk, s úgy élünk, mint a példabéli muzsikusok... a kérdés mindig egy és ugyanaz: kinek hegedülünk? Vagy ami ugyanaz: ki az, aki vonónkat irányítja? A halandó én vagy a Bölcs Bohóc, aki nem hal meg soha? Más kérdés nincs, még a legkisebb ügyeinkben sem. Jézus a pusztában, s a kereszthalála előtt pontosan ugyanazzal a kérdéssel szembesült, mint az a vizsgadrukkos kisfiú, aki állandóan bukdácsol, mert fél a megmérettetéstől: kinek az akaratát szolgálom? A kígyó-én akaratát, aki folyamatos megúszásra játszik, de remegni kezd minden döntés előtt, mert bár nyerni szeretne, a vesztéstől iszonyodik - vagy az ÉN VAGYOK akaratát, aki azt sem tudja, mi a szorongás. 2. Itt álljunk meg egy pillanatra. Manapság, ebben a roppant "fejlett és felvilágosult" korban, ha valaki a halhatatlan Lélekről beszél, azt álomfalónak, múltba menekülőnek, hazugnak, becsapottnak, vagy különcnek tartják. Én is megkaptam ezeket a jelzőket. Aki az igazságra ad, fontos, hogy időnként kívülről is megnézze önmagát. Addig ugyanis semmi sincs végiggondolva, amíg nem adjuk meg a sanszot a mások igazságának is. Megnéztem magamat kívülről, és megállapítottam, hogy bizonyos értelemben valóban különc vagyok. Éber tudattal átéltem egy véres halálélményt, s több mint tizenöt esztendeje állandó és rendszeres kapcsolatban állok a nem földi testben élő lelkek világával. Ezzel is különös módon, mert - leszámítva néhány kivételes esetet - csakis a Mesteremmel, s az ő tiszta légkörével tartom a kapcsolatot. Véle is sok csatornán keresztül, amelyek közül én csupán az egyik vagyok, s így módomban állt ellenőrizni lényének valóságát és szavainak hitelességét. Tanításai, baráti tanácsai, bölcsessége, humora s a véle eltöltött sok ezer óra meghitt emlékeinek leírt oldalai köteteket tennének ki. Emberrel beszélek, olyannal mint Te, vagy én - bár tudása, szeretete, derűje és türelme jóval fölülmúlja a miénket - s ami kezdetben szokatlan volt - hogy nincs látható teste -, később az is megszokottá vált. Volt idő, amikor ő is itt járt a Földön, s éppolyan mulandó sorsot élt, mint mi, valamennyien. Az ilyen tapasztalat valóban ritka.

14 De vannak más tapasztalatok is, s tény, hogy az emberiség történetében alig akad olyan jelentékeny szellemiség, aki a lélek halhatatlanságáról ne tudott volna! Sejtelem, megérzés, ihlet, látomás vagy megélt bizonyosság alapján minden vallásos tanító, próféta, szent, bölcs, költő, muzsikus, festő, sőt tudós is erről beszélt! Felsorolni őket lehetetlen, mert néhány újkori nevezetesség kivételével az egész lexikont ide kellene másolnom! Csak a magyar irodalomban az Ómagyar Mária-siralomtól kezdve, Madáchon, Adyn, Babitson át egészen Weöres Sándorig és Pilinszky Jánosig terjedne a névsor, s még azok is ide tartoznának, akiket a köztudat materialistáknak vél. József Attila az ihlet pillanatában jóval túllépett marxista és freudista elvein, s olyan istenes verseket írt, amelyeknek hitelessége Keresztes Szent János élményével rokonítja. Még a humoristának tartott Karinthy Frigyes is - akinek mélységéről és transzcendens felismeréseiről olyan szívesen megfeledkeznek manapság - ezt írta a noteszába: "Ha az a valami, amit magamban léleknek tudok, nem belém, emberi testbe költözik, hanem egy kőbe az utca kövei közül - annak a kőnek meg kell mozdulnia!" A "Legenda a halhatatlan lélekről" című művében pedig először kezdett beszélni a reinkarnációról s az ember megölhetetlenségéről. Kultúránk történetének hatalmas piramisában alig van olyan kő, amely Istenre s a lélek halhatatlanságára való emlékezetet ne hordozná magában! Az a kevés kivétel is főként a "felvilágosult" újkorba került bele, és értéke igen rövid idő alatt megkérdőjeleződött. Ötezer év tapasztalata áll mögöttem, amikor azt mondom: nem én vagyok a különc, hanem azok, akik a lélek halhatatlanságáról nem tudnak. Ezek a mai, ügyeletes kordivatnak hódoló különcök szívesen hivatkoznak a TUDOMÁNYRA, megfeledkezve arról, hogy a tudomány történetének nagy szellemiségei is: Püthagorasztól, Keplertől, Newtontól kezdve Einsteinig és Max Planckig, mind mélyen hívő emberek voltak! "Önök nehezen fognak olyan mélyen kutató tudományos szellemet találni - mondja Albert Einstein -, akiben ne volna valami sajátos vallásosság. De ez a vallásosság különbözik a naiv emberétől. Ez utóbbi részére az Isten olyan lény, akinek gondnokságára számít, akinek büntetéseitől fél - magasztos érzésféle, körülbelül olyan, mint amilyet a gyermek az apja iránt érez... A kutatót azonban áthatják minden történések okozati összefüggései. Az ő vallásossága a természeti törvényszerűség harmóniájának elragadtatott csodálatában rejlik, amely harmóniában annyi megfontolt értelem nyilatkozik meg, hogy emellett az emberi gondolkodás csak jelentéktelen visszatükröződés. Ez az érzés életének és igyekezetének vezérelve, amennyiben fel tud szabadulni az önző kívánságok igája alól. Kétségtelen, hogy ez az érzés rokona annak, amely minden idők vallásos alkotó természeteit betöltötte." Einstein tudós volt, ragaszkodott a pontos meghatározáshoz. Ezért később még a következőt mondja: "AZ EMBER IGAZI ÉRTÉKÉT ELSŐSORBAN AZ HATÁROZZA MEG, HOGY MILYEN ARÁNYBAN ÉS MILYEN SZELLEMBEN SIKERÜLT NEKI MEGSZABADULNIA ÉNJÉTŐL." (Ford.: Szécsi Ferenc) Ez a mondat könyvem mottója is lehetne. Van benne egy roppant fontos szó: az "arány". Tudjuk, hogy az "önző kívánságok igáját" a kígyó-én kényszeríti ránk. Einstein itt arra a megállapításra jut, hogy amíg földi testben élünk és kígyó-énünk szerepét játsszuk a világban, csak is jó vagy rossz arányról beszélhetünk, tökéletességről soha. Ez még olyan tiszta lélek esetében is igaz, mint Jézus. Tudjuk, hogy az én-akaratnak s az isteni akaratnak a küzdelme

15 haláláig tartott benne, s csak akkor dőlt el végérvényesen, amikor azt mondta: "Bevégeztetett!" Ezért is tiltakozott az ellen, hogy őt bárki is "jónak" nevezze. Ismerte önmagát s tudta, hogy ő még nem " jó". Az önismeret alapja, hogy ezt az "arányt" mindig pontosan bemérjük és érzékeljük magunkban. Ha ezt megtesszük, soha, egyetlen pillanatig sem fogunk elfeledkezni dolgozni magunkon, s nem esünk bele abba a csapdába, hogy a "jó ember" szerepében tetszelegjünk mások előtt. Egyikünk sem tökéletes. A legkevésbé az, aki annak véli magát. Miért mondom el mindezt? Mert föltehetően azonos cipőben járunk: téged is különcnek, álomfalónak tartanak. Tudd, hogy nem vagy az! Sokan vagyunk mögötted, melletted, alattad és fölötted olyanok, akik utánunk jönnek s olyanok, akik már messze-messze előttünk igyekeznek, s az emberiség "aranycsapatához" tartoznak. Ezzel az "aranycsapattal" fura játékot játszik ez a zuhanó, hazug világ! Mert miközben gyönyörködik verseikben, élvezi a zenéjüket, csodálja az alkotásaikat, elismeri zsenijüket, s elméleteikkel meghódítja a teret és az időt - közben gyermeteg hülyéknek tartja őket. Abban a pillanatban, amikor a lélek halhatatlanságáról szólnak, a bölcs Plátonról és Szókratészről kiderül, hogy buták, Krisztusról, hogy téved, Shakespeare-ről, Dosztojevszkijről, Tolsztojról, hogy meséik lényege hazug, a világ valamennyi szentje tévedésből áldozta föl magát; Bach zenéje szép, de hitvilága ostoba és naiv; és az egyetlen dolog, ami Einstein eszméiből használható: az atombomba. Amíg a matematika nyelvén beszél és a pusztító fegyver elvét megálmodja: rendkívül bölcs ember, sőt lángelme! De amikor lényének legbenső igazságáról vall, legyintenek rá, s azt mondják: hülye. Ha Rád is ilyesmit mondanak: tartsd kifejezetten hízelgőnek. Ne feledd, hogy olyan szellemiségek közé emelnek, akiknek társaságát talán meg sem érdemeled. 3. Döntő kérdéshez érkeztünk. Hogyan lehet felismerni halhatatlan lelkünket? Ha minden válságunk megoldásának ez a kulcsa, hogyan lehet rádöbbenni Önvalónkra? A hagyomány nagy művei erre a kérdésre nem adnak választ, mert ezek mind olyan emberekhez szólnak, akikben ez az ősélmény már valamilyen formában felvillant. Hogy csak a mi zsidó-keresztény hagyományunkról beszéljek: a megvilágosodás lélektanáról egyetlen szót sem szólnak! Hol volt az a "zuglói pad" Ábrahám, Mózes, vagy akár Jézus életében, amikor legelőször fölszikrázott bennük az istenélmény? Hol és hogyan döbbentek rá halhatatlan lelkük valóságára? Erre nincs válasz. Pedig éppen ez a legdöntőbb kérdés, mert innen kezdve nyomon követhető mind Mózes, mind Jézus életében az a tragikus helyzet, hogy az emberek nem tudják, hogy miről beszélnek. Mivel a nagy többségnek ilyen élménye még nem volt, nem tudják, mihez kötni szavaikat, s még a jó szándékú tanítványok is félreértik őket. Hiába idézi Jézus a prófétát, s azt mondja: Istenek vagytok!... hiába mondja, hogy ÉN bennetek vagyok!... ha valakiből hiányzik az ÉN VAGYOK megrendítő ősélménye - ezek a mondatok semmit sem jelentenek számára.

16 És elkezdi "isten országát" kívül keresni, vagy ami még rosszabb: mesteréből bálványt farag, s ahelyett, hogy elindulna az önismeret útján, s fölfedezné magában a csodát, egy terméketlen imádat áldozatává válik. S elkezdi szajkózni, hogy "Uram, Uram!", ahelyett, hogy megcselekedné azt, amit mestere kér tőle: hogy idézze föl önmagában isteni származásának emlékét, és legyen hívséges hozzá. A világ valamennyi ősi, nagy kultúrájában vannak beavatási eljárások, meditációk, imák, jógarendszerek és tanítások, de ezek sem tesznek egyebet, mint hogy lángra lobbantják a már bevillant szikrát! Az "önindító" működéséről azonban egyik sem szól, csupán arról, hogyan lehet a már bepöccent kocsit az Úton elindítani és maximális sebességbe hozni. A mindent elindító ősélménytől a megvilágosodásig, az Isten "megismeréséig" még hosszú és küzdelmes út vezet. Jákob lajtorjáján sok lépcsőfok van, s ha valaki már elindult rajta, igen sok segítséget kap - de a legelső lépcsőfok titkáról nem beszél senki. Van arra felelet, hogyan születik meg valakiben az ihlet? Van arra felelet, hogyan jön létre az intuíció? Van arra felelet, miért indul el valaki azon "a lajtorján"? Van arra felelet, mi történt velem azon a zuglói padon? Ha van, én nem tudom. Csakis a Bölcs Bohóc tudja. S ő a következőket sugallja: "Az a valaki, akit magadban fölfedeztél, s némi pimaszsággal»bohócnak«neveztél: ott él mindenkiben. Én ezt a tiszteletlenségedet nemcsak megbocsátom, de meg is értem: te a derű, a mosoly és az öröm útján igyekszel hozzám. Van, aki az Erő, van aki az Áhítat, van, aki a Szeretet, a Boldogság, a Remény, a Cselekvés vagy a Megértés útján jár, nem azért, mert ezt az utat ő választotta, hanem mert ez van a lényébe írva. Ahogy két egyforma növény, de még levél sincs a világon: ti sem vagytok egyformák. Van aki érzelemmel él át, van aki értelemmel, van aki önfeledt tánc közben, s van, aki szenvedésének már-már elviselhetetlen pokoltüzében pillantja meg arcomat. De én mindenkiben ott élek, s Rólam mindenki tud! Nincs olyan sivár élet, amelyben - ha csak pillanatokra is - föl ne villanna az arcom. Ha máskor nem, a csecsemőben, a gyermekben, a kamasz szerelmes eksztázisa mögött, vagy olyankor, amikor az ember halni készül, és az én föladja az ellenem való reménytelen csatáját, s kénytelen belenézni az arcomba. Ezek a benső tűzijátékfényeire emlékeztető, színes villanások azonban mindenkiben igen hamar ellobbannak. Oly hamar, hogy észre sem veszik. A földi élet torlódó eseményeinek filmszalagján néhány kocka vagyok csupán, s úgy működök - azt már mint "Bohóc" súgom néked - mint a rejtett reklám. Nem is tudjátok, hogy Engem láttatok. És ha megláttatok, igyekeztek hamar elfelejteni. Légy őszinte magadhoz: hányszor tagadsz meg engem, akár egyetlen napon is? Hányszor követed a tanácsomat, s hányszor követed a konok én-akaratod útját? No lásd! Így működik mindenki. Ha meg akarod érteni önmagadat, ha meg akarod érteni a másik embert, ha meg akarod érteni a "szent könyveket", melyek Nélkülem mind halott betűk, ha meg akarod érteni az elmúlt évezredek bármilyen vallással és izmussal palástolt történetét vagy éppenséggel a saját korodat, íme: kulcsot adok neked, tolvajkulcsot, amely minden zárat nyit.

17 Itt nem zajlik más, mint egy Én ellenem folyó kilátástalan hadjárat! Hogy miért kilátástalan, azt magad is sokszor tapasztaltad. Mert Én VAGYOK az élet - és aki az életet megpróbálja legyőzni, az meghal. Ti azt mondjátok, amikor az ÉN harci taktikámról fecsegtek, hogy Nékem két "fegyverem " is van: a kérlelhetetlen Törvény és a mindent megbocsátó Kegyelem. Lentről ez valóban így néz ki, mert ti kétségbeesett, kettős lények vagytok, s ahol egy van, azt is kettőnek látjátok. Tudd meg, hogy Nékem egyetlen eszközöm van: az ABSZOLÚT SZABADSÁG! A kezdet kezdetétől végtelen lefutási lehetőséget biztosítottam valamennyi rögeszmétek számára! Éljétek ki! Tapasztaljátok meg! Szembesüljetek vágyaitok, szenvedélyeitek és gondolataitok minden következményével! Én várok, mint a Bölcs Szerelmes, aki bizonyos benne, hogy úgyis visszatérnek hozzá. Mert milyen szerelem az, ahol a másik kiéletlen sóvárgást s kielégületlen szenvedélyeket hurcol magában? Egyoldalú. Hát élje ki! Legyen hűtlen hozzám! Bonyolódjon bele a Nélkülem való lét minden örömébe, kalandjába és viszályába. Nékem te nem tisztán, hanem megtisztultan kellesz! Vagyis minden tapasztalatoddal, csalódásoddal, kiábrándulásoddal, kudarcoddal, "nem megy"-eddel együtt! Hagylak futni - mert szeretlek. Magamat szeretem benned - ahogy te is engem fogsz majd szeretni magadban! S amíg ezt nem ismered föl: szaladj! De ÉN mindenkiben benne vagyok, Péter! Akkor is, ha - látszólag - nem tud rólam." Így szólt a Bölcs Bohóc. De ha nem hallottam volna sohasem a szavait, csupán a saját "csőlátó" tekintetemmel figyelném bármelyik ember lelki természetét, akkor is azt tapasztalnám, hogy az a valami, amit magában TUDATnak nevez, kivétel nélkül mindenkiben térbeli és időbeli végtelenségre van beállítva! Ha fölmutatsz az égre, s azt mondod: ez a naprendszerünk határa, azt kérdi: De mi van azután?... Ha azt mondod: egy másik naprendszer, azt kérdi: És azután?... Egy másik galaxis!... És azután?... Egy még távolibb galaxis!... És azután?... És ez így megy minden gyermekben, minden felnőttben, mert azt, hogy valaminek vége van, nem tudja elképzelni! De ugyanilyen értetlenül áll mindenki az időbeli végességgel, a halállal szemben is! Bár látja és tapasztalja, hogy az életnek vége van, a lelke mélyén nem tudja másképp, csak iszonyatos tiltakozással úgy-ahogy elfogadni. Ha nem tudná kivétel nélkül minden ember, hogy lényének mélyén egy nem mulandó valaki is él, nem érezné, hogy a halálban van valami természetellenes, hogy ebben az anyagi létben van valami méltatlan, örökös gond és szenvedés, nem vágyódna a teljesebbre, a jobbra, nem írna verset, nem szerezne zenét, nem küzdene állandóan az elmúlás ellen, csak belesimulna természetesen és magától értetődően e mindent porrá morzsoló, végleges elmúlásba. Tudata nem tiltakozna a halál ellen, nem lenne szomjas a szeretetre, a maradandó boldogságra s egy olyan világra, amelyben végre megélhetné önmagát úgy, ahogy itt csak futó pillanatokig élheti meg. Az ember bármennyire úgy véli is, hogy csak fájdalmas mellékterméke valami öntudatlan, rothadó masszának: a halál tényével örökké szemben áll, lényétől idegennek érzi, és sohasem

18 fogadja el! Ha tudatunk az anyag teremtménye volna, akkor azt is tudnia kéne, hogy mulandó. Ha a Teremtő mulandó, honnan venné a teremtmény az elmúlhatatlanság képzetét? Miféle emlékezetből? Miféle tapasztalatból? Honnan tudna olyasmit, amit teremtő "isten" sem tud? Annyival ostobább lenne az emberi tudat, mint a sár, a kőszikla vagy a kavargó atomok, hogy minden múltbéli tapasztalat nélkül olyasmiről kezd álmodozni, ami az egész természetben teljesen ismeretlen fogalom? Ehhez képest még egy mészkőhegység is bölcsebb, mert jobban tudja, mi a realitás. Nem! Attól kezdve, hogy a lélek a mulandó testtel azonosítja magát, saját valóságát hiányként éli meg. Hiányozni pedig csak az tud, ami az enyém - és nincs meg. Keresem. Odanyúlok... azt hiszem, hogy az - és nem az! Keresem a boldogságot - kiderül, hogy nem az. Keresem a szeretetet - kiderül, hogy nem az. Keresem a szabadságot - kiderül, hogy nem az. Sok olvasóm kéri: foglaljak állást, s mondjam meg végre, mit jelent számomra a szó, hogy Isten. Vagyis, hogy melyik, ma már darabokra hasadt világvallás vagy szekta tanítását vélem hitelesnek. E kérdés mögött sajnos évezredes indulatok lappanganak, s számomra, aki a lélek vizsgálatából indult ki, ezek a kirekesztő indulatok mind jelzés értékűek. Nos, én úgy látom, hogy egyetlen Isten s egyetlen nagy, közös hagyományunk van. S ezt a hagyományt minden ember olyan mélységig képes megérteni és átélni, mint amilyen mélységig eljutott önismeretében. Minél mélyebb valakinek az önismerete, annál egyetemesebb az istenképe is. És minél sekélyesebb, annál hitetlenebb és töredékesebb. Ezért értem Buddhát, a világ egyik leguniverzálisabb hagyományának a megújítóját, aki Istenről szándékosan nem beszél, mert arra a tapasztalatra jutott, hogy e hatalmas szó mögé bújva mindenki a saját énképét vetíti az égre, s mivel ez a kép valótlan, csakis zűrzavart szül a világban, s az ember magára ébredésének nem segítőjévé, hanem akadályává válik. Buddha nem vallást teremtett, hanem önismeretre ösztönözte követőit, éppúgy, mint Jézus, aki azt mondta, hogy Isten országa nem kívül, hanem valamennyiünkben belül van, ahogy ő maga is - a krisztusi tudat - ott rejtőzik mindannyiunk szívében, s ameddig ezt nem éljük át, addig sem őt, sem a saját lelkünket, sem a valóságot nem ismerjük. Már pedig ki mondhatja el, hogy benne a krisztusi tudat realizálódott? Saját önismeretemről vallok tehát, amikor azt mondom: számomra Isten az, aki hiányzik. Ő az én valódi boldogságom és valódi, szeretetem és valódi szabadságom - egyszóval a Valóságom -, akit lényem mélyén sejtek, aki néha megérint, irányít, üzen, s akit ritka kegyelmi pillanatokban érzek is, mert belőle vagyok és hozzá tartozom - s aki ellen kígyó-énem minden pillanatban tiltakozik, mert hatalmi helyzetét nem óhajtja föladni. Ez az érzés s ez a küzdelem mindannyiunkban közös. Nincs olyan ember, aki Istenről a maga mélyen eltemetett ösztönével, hiányérzetével, érzelmi vagy értelmi sejtelmeivel, félelmeivel, boldogtalanságával vagy éppen boldogságával ne tudna - hiszen Belőle van! És nincsen olyan ember - beleértve a szenteket is -, aki az ellene való tiltakozást ne ismerné, mert ez a világdráma lényege, minden lelki- és sorskonfliktus oka.

19 Nincs olyan ember, legyen bármiféle ateizmus, materializmus, idealizmus, vallásos eszme, téveszme vagy akár fanatizmus híve, aki a lénye gyökerében élő Istent végleg elfeledhetné - mert akkor el kéne feledkeznie a valódi boldogságról, a szeretetről, a szabadságról, lényének valóságáról... totálisan meg kellene feledkeznie egész ember voltáról - és ez lehetetlenség. Isten nem szó, nem fogalom, nem intézmény, nem eszme, nem láthatatlan égi hatalom, hanem valamennyiünk legbenső valósága. Felismerése nem betűkön múlik, hanem önismeretünk színvonalán. Mint minden írást, az Evangéliumot, vagy bármelyik szent könyv mondatait mindenki csak addig a szintig értheti meg, ameddig önismeretében eljutott. Eckhart mesternek, Keresztelő Szent Jánosnak vagy Pascal-nak egészen mást jelentett Isten, mint Torquemada főinkvizítornak, Marx Károlynak, Freudnak, Dosztojevszkijnek vagy éppenséggel egy derék kecskepásztornak - nem azért, mert sok Isten van, hanem azért, mert eszmélésük színvonala különböző volt. Ezért értelmetlen minden vallásháború, és minden jó szándékú vallásos intézmény bírálata, mert egyazon intézményen belül is végtelenül sok önismereti színvonal létezik, a kollektív ítélkezés pedig mindig igaztalan. Csakis az egyén ítélhető meg, aki nem szájával, hanem egész lényével, gondolataival, érzéseivel, álmaival, sugárzásával, tekintetével és tetteivel vall. A folyamatosan üldözött zsidó hagyományban, a Kabalában nem ritka eset, hogy a rabbi tanulni jár egy vállalati könyvelőhöz, mert az önismeretében és istenismeretében jóval előtte jár. És ha valaki léleklátó szemmel vesz részt egy templomi szertartáson, gyakran tapasztalja, hogy egy-egy hátsó padsorban ülő hívő fényköre jóval tisztább, s imádsága sokkal magasabbra szárnyal, mint a szertartást végző püspöké. Ha ezen a kijelentésen egy püspök megsértődik, csakis azt jelenti, hogy benne még erősen működik a lázadás szelleme: Isten előtt a rangot az alázat mértéke, az önfeladás foka határozza meg. Mármost fölmerül a kérdés: ha Isten a valódi boldogságom és szeretetem és szabadságom - miért nem találom meg? Az első válasz: mert mindezt kívül keresem. Pénzben, borban, dicsőségben, sikerben, hatalomban, kéjben, magam fölé vetített ábrándokban, másokat kirekesztő fölényben, vallás álarca mögé bújt gőgben - csupa olyasmiben, ami előbb-utóbb szétmállik az ujjaim között, s kiderül róla, hogy nem az, amit kerestem. Azok a nagy szellemiségek, akik önismeretük mélyebb szintjéig is eljutottak, roppant érdekes élményről, egyfajta megfordulásról számolnak be. Elmondják, hogy odáig kifelé éltek, kifelé láttak, saját valóságos centrumukkal ellenkező irányba meneteltek, s ahogy az ember nem látja a saját fejét, csakis tükörben: ők sem látták valódi lényüket, csakis a külvilági visszatükröződésüket. Hogy a világ hogyan hatott rájuk, azt tudták, de hogy ők hogyan hatnak a világra, azt nem. Ha sebet vágtak beléjük, azt érezték, de ha ők sebet vágtak másokba, azt nem. Nem láttak vissza magukra, nem tudták, honnan erednek szándékaik, késztetéseik, szenvedélyeik. Fogalmuk sem volt, miféle képeket és erőket vetítettek ki önmagukból, s mint a kormányos nélkül hánykolódó hajó, minden külvilági hullámot öntudatlanul lereagáltak, hol erre, hol arra csapódva, s magukat úgy élték meg, mint az élet viharának áldozatait. A megfordulás akkor következett be, amikor hirtelen visszaláttak saját középpontjukba, s fölfedezték nemcsak valódi természetüket, de azt is, hogy sorsuk irányító hatalma bennük van. És innen kezdve nem az lett számukra az elsődleges, hogy mi érkezik vissza hozzájuk a külvilágból, hanem az, hogy belőlük

20 milyen erők sugároznak. Fölfedezték a valódi sorrendet. Hogy a bensőleg bizonytalan embernek bizonytalanná válik az élete, hogy a zűrzavaros természet zűrzavaros körülményeket teremt, a szerzésvágy embertelenséget, a gyengeség zsarnokságot, a kéjvágy hűtlenséget, az önzés szeretetlenséget szül, s mindenki olyan sorsot él, amilyent ismeretlen lelki természetével magára idéz. Rájöttek, hogy nem a külvilág teszi őket ilyenné, vagy olyanná, hanem saját, "tudattalan" lelki világuk. Amikor másokat vádoltak, ők is vétkesek voltak, csak nem látták. Rájöttek, hogy minden történések csírája bennük van: kívül csak az lombosodik, ami a magban van, s olyan életet élnek, amelyet lelkük eddig föl nem ismert "genetikus" kódjaival megteremtettek. És ez a teremtés nem egyetlen élet műve, hanem hosszú karmalánc eredménye. Ezért van az, hogy az életben olyan nehézségeket is el kell viselnünk, amelyeknek okát jelenlegi személyiségünk szűk tartományában nem fedezzük föl: lelkünk jóval öregebb és tágasabb, mint véljük, s a belőle szétsugárzó erők csak késve térnek vissza hozzánk. De ezeket a sorshelyzeteket is mi teremtettük: a karma törvénye azt jelenti, hogy a lélek saját teremtésének világába vándorol. Ez alól a törvény alól csakis a bodhiszáttvák, a missziós szellemek kivételek, akik a karma kerekéről már leszálltak, s akik abszolút szabadságukkal és szeretetükkel olyan nehéz sorsot is vállalnak, amelyet "nem érdemelnek meg" - ők azonban sohasem hivatkoznak az érdemtelenségre. Sőt pontosan tudják, hogy küzdelmes életükben a bennük élő isteni lélek akarata teljesedik be. Ennek nincs karmikus oka. Ennek oka a végtelen szeretet, s ezért nem lehet méltatlannak minősíteni. A karma kerekén pörgő lélek saját tudatlanságát és elhárító mechanizmusát vetíti rá a missziós szellemre, ha a sorsát "méltatlannak" nevezi. Aki "megfordult", aki lényének centrumába visszanézett, tudja, hogy az élet az emberrel nem megesik, nem véletlenszerűen szakad rá, mint valami idegen erők, vagy a más emberek gonoszsága által rászabadított hólavina, hanem ez az ő teremtése, a saját sorssá alakult varázsvilága, olyan dráma, amelynek nemcsak színésze, de írója s rendezője is. Aki az önismeret útjára lépett, úgy indul el a saját lelkében, mint egy Földre szállt marslakó, aki bejutva az elektromos centráléba, fokozatosan fedezi föl, hogy ebben a városban azért égnek a villanyok, pörögnek a motorok, járnak a villamosok, mert az itt működő generátorok, átalakuló energiák, bonyolult kapcsolótáblák és huzalrendszerek mindezt előidézik. Csodavilág ez, teli centrumokkal, szenvedélyerőkkel, vágy-energiákkal, kisülésekkel, képzetekkel, gondolatokkal, teli szorgalmas és lusta kis én-munkásokkal, akik közül, ha csak egyik is hibát vét, rövidzárlat lesz, s a várost elborítja a sötétség. Aki "megfordult", tudja, hogy minden külsőnek belső oka van. Az ilyen ember csak egyfajta méltatlanságot ismer: ha méltatlanul viselkedik, vagy önmagát méltatlan helyzetbe hozza. Rájön, hogy "Isten országa" benne van. De ez a "benne" nem azt jelenti, hogy a bőre alatt, vagy a koponyacsontja mögött, hanem lelkének ösztönös vagy tudatos energiaszintjén: ott él minden erő, mielőtt a külvilágban megvalósulna. Maga a látható formavilág s az a történet, amelyet él, nem egyéb, mint anyaggá, sorssá fagyott gondolat-energia. Ha nem tetszik, ha szenvedek tőle, formálni csakis a bensőt tudom: gondolataimat, érzéseimet, szenvedélyeimet, vágyaimat - mert itt, a nemzés pillanatában dől el, hogy mi születik meg a külső világban.