Főtér Pósán László: Ôstörténet és etnogenezis A kutatás és a történeti rekonstrukció problémái... 4

Átírás

1 Küszöb S. Varga Pál: Elképzelt közösségek?... 3 Főtér Pósán László: Ôstörténet és etnogenezis A kutatás és a történeti rekonstrukció problémái... 4 Macskakő Payer Imre: Alakok Méhes Károly: Lenin ükunokája Vitéz Ferenc: Misztérium Kapualj Biczó Gábor: Kisközösségek és közösségszerveződés Debrecenben A Csapókerti Közösségi Ház példája Kele Csilla: Modern, mély és magas Beszélgetés Gulyás Gáborral, a Modem ügyvezető igazgatójával.. 24 File Ferenc: Bárány Szentlélekről Árkádok Novák Ágnes: Fenntarthatóság vagy bontás 2. Megtarthatók-e a magyarországi lakótelepek? Éles Bulcsú: Szobortörténetek Debrecen világháborús emlékművei Tisztaszoba Kőszeghy Attila: Amerikai bal-jobb Beszélgetés Richard Rortyval a 20. századi amerikai baloldaliságról Lépcsők Gáti Magdolna: Figuráció- és interdependencia-elmélet Norbert Elias: Az udvari társadalom Áfra János: Sándorfi a Modemben Püski Levente: A Horthy-korszak világa Gyáni Gábor: Hétköznapi élet Horthy Miklós korában Gulyás Judit: De miért menjünk részletekbe? Részletek Virginia Woolf Három adomány címû esszéjében Tóth Barna: Micsoda-kérdés Kiss Tibor: Ventilátor blues Mûhely Sorin Mitu: A hazafogalom alakulása az erdélyi románoknál Maticsák Sándor: Az Oroszországban élő finnugor népek identitásáról Szilárdi Réka: Posztmodern identitáskultúra A magyarországi neopogány közösségek Toronyszoba Cs. Nagy Ibolya: Bevezetés a nemzettudat rejtelmeibe DISPUTA Tartalom

2 E számunk szerzôi: Áfra János egyetemi hallgató, Debrecen Biczó Gábor kultúrantropológus, Debrecen Miskolc Éles Bulcsu rajztanár, Debrecen File Ferenc főiskolai hallgató, Debrecen Gáti Magdolna PhD-hallgató, Debrecen Gulyás Judit egyetemi hallgató, Debrecen Kele Csilla újságíró, Debrecen Kőszeghy Attila nyelvtanár, Debrecen Maticsák Sándor nyelvész, Debrecen Méhes Károly író, Pécs Mitu, Sorin történész, Kolozsvár Cs. Nagy Ibolya újságíró, Debrecen Novák Ágnes építész, Budapest Payer Imre költő, Budapest Pilarský, Jiří nyelvész, Debrecen Pósán László történész, Debrecen Püski Levente történész, Debrecen Szilárdi Réka vallásszociológus, Szeged Tóth Barna egyetemi hallgató, Debrecen S. Varga Pál irodalomtörténész, Debrecen Vitéz Ferenc költő, mûvészeti író, Debrecen Médiapartnerünk: DISPUTA Debreceni Disputa V. évfolyam, 5. szám, május Megjelenik 1000 példányban Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj) Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) disputa@deol.hu Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) ISSN

3 Doktor úr, fáj a gyomrom mondja a páciens a belgyógyásznak. A tudós orvos tüzetesen megvizsgálja emberünket, s nem talál kóros elváltozást. A maga gyomra nem fáj. Azt maga csak úgy érzi. A nemzeti identitás elméletének egyik klasszikusára hivatkozva szokás diadalmasan megállapítani: azt mi csak úgy érezzük, hogy van identitásunk/vannak identitásaink; azoknak a közösségeknek a zöme, amelyekhez tartozni vélünk, elképzeltek, ergo a valóságban nem léteznek. Holott az Elképzelt közösségek (Imagined communities) szerzője, Benedict Anderson elhárítja a címben szereplő kifejezés ilyetén értelmezését: Valójában minden közösség, mely nagyobb, mint az eredeti, a személyes kapcsolatokon alapuló falu (de talán még ez is), elképzelt. A közösségeket nem hamisságuk/hitelességük alapján kell megkülönböztetni, hanem az elképzelés stílusa alapján. Nyugodtan kimondhatjuk: nincs olyan alkalminál tartósabb közösség, amely ne volna elképzelt (vagy jobban szeretem ezt a szót képzetes). Szegény jó nagymamám húsz évvel születésem előtt meghalt, alakját családi legendákból meg fényképekről ismerem, innen tudom, hogy testileg-lelkileg rá hasonlítok; hiszek e legendáknak (ki tudja, mi igaz belőlük), hiszek a fényképész pillantásának és a sárguló papírnak, s nagyanyám elképzelt alakja része legbenső identitásomnak. De mért ne volna identitásom része dédapám is, akit még fényképről sem ismerek, de azt tudom róla apámtól, hogy bár egy szót se tudott magyarul, tettlegességre vetemedett, ha valaki kétségbe vonta magyarságát? Mért ne képzelhetném századokkal ezelőtt élt ükanyámról-ükapámról is, hogy mikor mozdulok, ők ölelik egymást? Miféle igazság nevében kellene lemondanom arról, hogy velem győzzenek a honfoglalók holtan, s a meghódoltak kínja meggyötörjön? Arról, hogy a családi-kommunikatív emlékezet szálait követve a kulturális emlékezet alanyát jelentő közösséghez jussak, mindvégig azt képzelvén, hogy mirólunk van szó, s így akarva-akaratlanul azonosuljak (akár kritika formájában) beállítódásokkal, gondolkodási és cselekvésmintákkal, amelyek ezt az emlékezetet áthatják? Mire mennék, ha valaki az orrom alá dörgölne egy dokumentumot, amely szerint ominózus dédapám kiválóan beszélt magyarul? Családunk a maga történeteivel, szokásaival és hiteivel ugyanúgy elképzelt közösség tehát, mint nemzetünk; felekezetünk ugyanúgy, mint jótékonysági egyletünk vagy foci-rajongótáborunk; e közösségeknek sokkal számosabbak azok a tagjai, akiket nem ismerünk, sőt még csak nem is tudunk róluk mégis azt mondjuk: mi, mert valami az általános emberin túl megfoghatóan közös velük abban a módban, ahogyan mi magunk magunkat a világban találjuk, s e közösség megerősít bennünket létfelfogásunk érvényességében. Ez a benső jelentése annak, hogy ha netán összehoz valamelyikükkel a sors, ismerősre lelünk benne. Mi légyen hát ezzel az elképzelt jelzővel? Nietzsche úgy fogalmazott, hogy a hamis ítéletekről történő lemondás az életről való lemondás, az élet megtagadása volna ; Miért ne lehetne a világ, amelyhez van valami közünk, miért ne lehetne fikció? (Túl jón és rosszon, Nietzsche kiemelése). Mondhatnánk, ilyeneket csak az állít, aki az igazság birtokosának hiszi magát éppen abban szenved tehát, amiben azok, akik az elképzelt közösségeket mint nemlétezőket kívánják leleplezni. Nietzsche azonban úgy is megfogalmazza véleményét, hogy Semmiféle élet nem állna fenn egyáltalán, ha nem perspektivikus értékelések és látszatok talaján állna, s ez már ha látszatot a számunkra való szinonimájaként értjük használható meghatározás. Azt jelenti, hogy az emberi létet nem tudatunktól független tények kormányozzák, hanem perspektivikus értékelések, amelyek már ( objektív ) tapasztalatainkat is meghatározzák. Ezért van, hogy a világot elképzelt közösségeken nyugvó identitások irányítják; olyan közösségi viselkedés- és értékelésminták, hitek és szokások, amelyekkel e közösségek tagjai születésüktől fogva azonosultak. A tudományos megközelítésnek sem az a feladata, hogy valamiféle (vélt) objektivitás alapján levizsgáztassa az identitásokat, hanem az, hogy megértse irányultságukat s ezzel segítse működésüket és a rivális közösségi identitások egymás közötti kommunikációját. Ha a páciens azt mondja, hogy fáj a gyomra, az orvos higgyen neki, bármit is gondol egyébként magában. DISPUTA S. Varga Pál Elképzelt közösségek? Küszöb

4 Pósán László Őstörténet és etnogenezis 4DISPUTA Főtér A kutatás és a történeti rekonstrukció problémái A magyar őstörténet és eredet vizsgálatánál ugyanabba a nehézségekbe ütközünk, mint bármelyik nép etnogenezisének kérdésénél. Minél több szempontból közelítünk a témához, minél több újabb és újabb tudományágat vonunk be a kutatásba, eddigi, viszonylag megalapozottnak vélt ismereteink, tudásunk egyre bizonytalanabbá válik. Az antik, bizánci, arab vagy kora középkori írott források, az ekkoriban, vagy jóval későbbi századokban lejegyzett eredetmondák, etnikai hagyományok alapján korábban megrajzolt s viszonylag biztosnak tartott képek a vizsgálódásba bevont régészet, etnográfia, nyelvtörténet, antropológia, pollenanalízis, radiokarbon kormeghatározás, művészettörténet stb. révén elveszítették eddigi kontúrjaikat, homályossá, sok esetben kibogozhatatlanul zavarossá váltak. Hosszú időn keresztül meghatározó volt az a nézet, hogy az etnikum kérdését a nép nyelv (régészeti) kultúra egységének feltételezése határozza meg, azaz egy nép és a régészeti kultúra egymást fedő fogalmakat jelentenek. Ennek megfelelően a régészeti kultúrát a leletek formai rendszerezése (tipológia), időrendjük meghatározása (kronológia) és elterjedésük (térképre vitelük) sem etnikai csoportok, sem régészeti kultúrák nem léteztek zárt és homogén egységek formájában, ezért ezeket elvi alapon nem lehet egymással fedésbe hozni. segítségével határozták meg. Ugyanakkor ez azt is jelentette (és gyakran jelenti még ma is), hogy jellemzőnek vélt, alapvetően önkényesen kiválasztott régészeti tárgyakkal azonosították (azonosítják) egy nép kultúráját, tágabb értelemben identitásának, azaz etnikai kiterjedésének térbeli kereteit, határozták meg szállásterületét, vagyis magát a népet. Egy meghatározott földrajzi teret egy adott törzs vagy nép települési helyének tekintettek, így a jellemzőnek tartott régészeti leletek időrendben térképre vetített elterjedéséből következtettek annak mozgására, vándorlására. Számos régészeti kultúrát tehát jól behatárolható etnikai tartalommal értelmeztek (vagy értelmeznek), azaz az írott forrásokból történelmileg ismert törzsekkel, népekkel azonosították őket. Az újabb régészeti felfogás szerint azonban ez a megközelítés sok esetben félrevezető lehet, mert sem etnikai csoportok, sem régészeti kultúrák nem léteztek zárt és homogén egységek formájában, ezért ezeket elvi alapon nem lehet egymással fedésbe hozni. A régészeti anyagból, a fennmaradt leletekből, tárgyi emlékekből nem lehet azonosítani az egyes genseket, hiszen az egymással szomszédos társadalmak a legtöbb esetben nem különböztek gyökeresen egymástól. A mezőgazdasági termelés (vagy állattartás) mint a megélhetés alapját jelentő azonosság volt az (kivéve, ha territoriális állami szervezettségű és nomád társadalmak éltek egymás szomszédságában, mint például Kína és a hunok vagy mongolok), ami megszabta a településszerkezet, a gazdálkodás és a társadalom alapvonásait. Az egyes társadalmak, népcsoportok sem elszigetelten éltek egymás mellett, hanem sokrétű kapcsolatok és csereviszonyok különféle rendszerei fűzték őket össze. Mindezek következtében sok vonatkozásban hasonultak is egymáshoz, így olyan tárgyi értelemben vett kulturális kontinuum jött létre, amely belsőleg nem volt homogén, és kifelé (a szomszédok felé) sem rendelkezett éles határokkal. A tárgyi kultúra emlékei tehát nem képesek tükrözni a politikai-etnikai identitásokat, nyelvi különbözőségeket. Egyes régészeti kultúrákat a régészeti történeti szakirodalom is több különböző identitású etnikai csoporttal hoz kapcsolatba. A vandálokat (vagy asdingokat/hasdingokat), silingeket, rugiakat (rugiereket), burgundokat (azaz különböző germán törzseket) mind az ún. Przeworskkultúrához sorolja, míg a Csenyahov Sîntana de Muręs-kultúra esetében vizigótokról, osztrogótokról, gepidákról (tehát

5 germánokról), továbbá dákokról és szarmatákról egyaránt beszél. A Szaltovo Majakikultúrához a kutatás alánokat, bolgárokat, kazárokat, keleti szlávokat egyaránt besorol. A régészeti anyagból megállapítható széles körű kulturális érintkezés azonban nem jelentett automatikusan etnikai öszszetartozást. Az ókori politikai és etnográfiai nézőpontból született leírások és a nyelvészeti rekonstrukciók elhatárolásai ellenére a lingvisztikailag definiált nagy csoportokat a régészeti kutatás nem tudja megfelelteni egy-egy régészeti kultúrának. Még az olyan nagy európai nyelvcsaládok esetében is, mint a kelták, germánok vagy szlávok, éles határok helyett inkább széles, kevert kultúrájú határterületek látszanak. A szomszédság ugyanis akkulturációs folyamatokat tett lehetővé, illetve segített elő, ami akár identitásváltással, vagy identitáseltolódással is együtt járhatott; ez azonban nem feltétlenül nyilvánult meg a tárgyi kultúrában. A korai történelem társadalmait nem választották el éles határok a szomszédaiktól, még az államilag szerveződött társadalmak ( magaskultúrák ) és a politikailag kevésbé strukturált szomszédaik ( barbárok ) esetében sem. A római limesek vagy a frank birodalom keleti határainak példája egyaránt azt mutatja, hogy a politikailag meghúzott határvonalak nem jelentettek gazdasági vagy kulturális elhatárolódást. A határok két oldalán elterülő tájegységek közös hatásokról tanúskodnak. Éppen ezért az etnikumok identitástudata, közösséghite és tárgyi kultúrája között csak laza és közvetett volt a kapcsolat. Az őstörténeti kutatás szempontjából a lényegi kérdés az, hogy az anyagi kultúra, a tárgyi emlékek milyen elemeit lehet, illetve szabad figyelembe venni az etnikai csoportok hipotetikus elhatárolásakor. A presztízsjavak előfordulása például más elterjedtséget mutat, mint a sírformáké, a gazdasági érintkezés más területekre terjedt ki, mint mondjuk a lakóház- és településtípusok. A Meroving-birodalomban egyes ékszerek földrajzilag jól körülhatárolható elterjedéséből nem egy-egy törzsi terület kiterjedésére lehet következtetni, hanem csak arra, hogy meghatározott műhelycsoportok értékesítési és befolyási övezeteit rajzolhatjuk meg, melyek erősebben függtek a természetes, mint az etnikaipolitikai határoktól. De a régészek szerint a halotti rítusok, temetkezési szokások, a sírmellékletek egyértelműen elhatárolható az etnikumok identitástudata, közösséghite és tárgyi kultúrája között csak laza és közvetett volt a kapcsolat. elemei sem elégségesek ahhoz, hogy etnikai egységeket lehessen beazonosítani. A túlvilágról alkotott elképzelések ugyanis csak ritkán és csak másodsorban szolgáltak politikai csoportok etnikai elhatárolására. A saját halottakkal való bánásmódból még nem következtethető ki az etnikai önértelmezés. A temetés egy másik világba történő átmenetet fejezett ki, nem pedig a más csoportoktól történő elhatárolódást, hiszen kölcsönhatások e téren is kimutathatók, ahogyan például a hamvasztásos és csontvázas temetkezések térben és időben megfigyelhető változásai mutatják. A szomszédsági, életmódbeli adottságokból és helyzetből következő kulturális érintkezés, akkulturációs folyamat az egyes népek eredetmondáiban, mítoszaiban felbukkanó párhuzamos motívumokban is tetten érhető. Emiatt az ősi etnikai hagyományok (melyeket születésüknél csak jóval később jegyeztek fel) nem jelenthetnek szilárd kapaszkodókat az eredetkutatásban. Az isteni (félisteni) származású, vagy isteni útmutatást követő, különböző néptöredékekből, kisebb-nagyobb csoportokból és kósza elemekből politikailag szervezett népet ( törzset ) teremtő, új hazát találó vagy államot alapító testvérpár alakja a Róma alapítását megőrző Romulus és Remus-mondában éppúgy megtalálható, mint a népvándorlás kori germán népek eredetmítoszaiban, vagy számos kelet-európai és urali-altáji nép etnikai tradíciójában. A langobard eredetmonda szerint például az egykor még vinnilnek nevezett nép azon része, amelyik úgy határozott, hogy elhagyja addigi szállásterületét, Skandináviát, és új hazát keres magának, egy testvérpárt (Ybor és Agio) követve kelt át a Balti-tengeren. Az Origi gentis Langobardorum leírása szerint egy új identitás, etnikai hagyomány, egy új törzs (gens) kialakulásához egy jelentős politikai és katonai szervezést igénylő esemény adta a döntő lökést: a vandálokkal szembeni háború. Az eredetmonda ebből a szempontból logikailag megegyezik a Róma alapításával összefüggő szervezési feladatokat ellátó Romulus és Remus mondájával. A döntő csata előtt a vinnilek papnőjének kérésére Freyja istennő rávette Woden vagy Wotan (az északi germánoknál Odin néven ismeretes) hadistent arra, hogy a jóval kisebb létszámú vinnileknek adja a győzelmet, akik ezt követően Wodent tették meg seregük vezérévé, fel- 5DISPUTA Főtér

6 6DISPUTA Főtér vették az isten számos neve közül a hoszszúszakállút (langobard), és ettől kezdve új identitásként, közösségi tudatként magukat Woden törzsének tartották. (Az etnogenezis és a katonai események közötti összefüggés a Rómát alapító, Mars istentől származó testvérpár alakjában is tetten érhető.) Az eredethagyomány szerint a langobardokkal harcoló vandálokat ugyancsak egy testvérpár, Ambri és Assi vezette. Cassius Dio leírásában az olvasható, hogy a 2. század végén az asding-vandálok erdélyi megtelepedését (azaz szállásterület-váltását) szintén egy testvérpár, Raus és Raptus irányította. Beda Venerabilis szerint az Északi-tengeren Britanniába átkelt angolszászok egy testvérpár, Hengist és Horsa vezetésével alapították meg 450 táján a kenti királyságot. A hagyomány a wessexi királyság alapítását is egy testvérpárhoz, Cerdic és Cynric nevéhez kapcsolta. A középkorból fennmaradt latin nyelvű gesták és krónikák leírása szerint az ősi epikai hagyomány egy testvérpártól, Magortól és Hunortól származtatta a magyarokat és a hunokat. A bizánci írók a 6. században ilyen eredetmondát jegyeztek fel az Azóvitenger vidékén élő uturgur és kuturgur népekről (Utugur és Kutigur testvérpár-ős), valamint a bolgárokról és kazárokról (Bulgharios és Khazarig testvérek). Az isteni jelként új hazát mutató csodaszarvas mondája is sok nép hagyományvilágának részét Az isteni jelként új hazát mutató csodaszarvas mondája is sok nép hagyományvilágának részét alkotta alkotta, sőt Prokópiosznál és Jordanesnél is megtalálható. A testvérpárok szerepeltetése annak a hiedelemnek a mítosz nyelvére történő leképezése volt, mely szerint az isteni ősök varázsereje és szerencséje az utódok mindegyikében továbbélő örökség, ezért elvben mindegyik alkalmas a gens vezetésére. Az etnogenezishez kapcsolódó első nagy próbatételek, mint például amikor a langobardok vinnil ősei elhagyták mondabéli skandináv őshazájukat, az angolszászok a viharos Északi-tengeren átkelve meghódították Britanniát, vagy Hunor és Magor a Meotisz vidékén új szállásterületet szerzett a hozzájuk csatlakozóknak, az isteni ősök varázserejének koncentrálásával, azaz nem egy személyben, hanem testvérekben megtestesítve voltak leküzdhetőek. Az ilyen mitikus történetek alkották egyegy társadalom összetartó, kulturális emlékezetét, az identitásának alapját jelentő origót. Ugyanakkor a testvérek általi vezetés egy-egy közösség felbomlásának, szétválásának, s ezzel új identitások képződésének a lehetőségét is magában rejtette, ahogyan erről a kelet-európai, altáji eredetmondák, vagy e veszély megakadályozása érdekében a testvérét megölő Romulus esete mutatják. Az egyes nyelvcsoportoknak mint a keltáknak, a germánoknak, a szlávoknak vagy a türköknek nem volt átfogó, az adott nyelv minden beszélőjét felölelő közösségi érzése, amely közös cselekvést idézhetett volna elő. Ezért ezek nem voltak a szó szoros értelmében etnikai csoportok. Az ókori forrásokból, hagyományokból e nyelvcsoportokhoz tartozó gensek sokaságának a nevét ismerjük, de pontos összetételük, helyük vagy méretük gyakorlatilag ismeretlen. Ahogyan az is, hogy a különböző történeti korokban feltűnő törzsnevek jelentenek-e tényleges kulturális, identitási folytonosságot, etnikai értelemben vett összetartozás-tudatot. Az etnikai és politikai, de a társadalmi csoportosulás is gyorsan változhatott, amint az avarok pusztulásának példája is mutatja a 9. század elején. Az antik vagy kora középkori leírásokban gentesnek ( törzsek ) nevezett kötelékek csak nagyon kevés olyan egyedi kulturális vonást mutatnak, amelyek megkülönböztetik őket szomszédaiktól. Ehelyett inkább a kulturális hasonlóság volt a jellemző. A honfoglalás kori régészeti anyagból sem következtethetünk mondjuk a Nyék vagy Kürtgyarmat törzs egyedi sajátosságaira. Az egyes törzseknél nagyobb szövetségek, nagytörzsek vagy népek esetében ugyan több beazonosítható emlék áll rendelkezésünkre, de ezekből nem állapítható meg, hogy volt-e, s ha igen, milyen mélységű közös identitástudatuk ahogyan az írott forrásokból sem. Ugyanakkor a történeti hagyományok, eredetmondák a népképződés és a királyi/vezéri hatalom szoros kapcsolatára utalnak. A germán mondakör elemei például csupa olyan nép hagyományából ismeretesek, melyeknél tartóssá vált a monarchikus berendezkedés. Bizánci leírás szerint a kazár birodalom befolyási övezetéhez tartozó hetumogernek nevezett törzsszövetség élén is, Levedi személyében, már egyfajta monarchikus hatalom állt. A politikailag stabil és sikeres vezető szerep, uralom jelentette az etnogenetikus folyamatok kristályosodási középpontját, territoriális kereteit. Időben ez hosszú, számos buktatóval tarkított folyamat volt, sok esetben egy adott terület benépesülésével párhuzamosan zajlott. A bajorok, az ale-

7 mannok, az abodriták és a wilzek, az izlandiak és a magyarok nem bevándoroltak a későbbi településterületeikre, hanem csak ott alakultak ki egyáltalán valamiféle colluvium gentium -ból. Míg Izlandon a földrajzi elszigeteltség és összezártság, a kontinensen a törzsszövetségek élén megszilárduló monarchikus berendezkedés vált a népképződés legfontosabb katalizátorává. A fejedelmi dinasztiák családi hagyománya és etnogenezise az egyes gensek mondai hagyományát is jelentősen átalakította, s az uralkodócsalád a fennhatósága alá tartozók öszszességét a politikai értelemben vett domináns törzs nevével megjelölve képviselte. A hosszú hajú Meroving királyok például a frank törzseket és az uralmuk alá tartozó egyéb népeket testesítették meg, a Baltok, a bátrak a vizigótokat, az Amalok, a ragyogók pedig az osztrogótokat. A 6. századi források szerint valamikor a gótok egy nagy népet jelentettek, de a hunok támadása következtében kettészakadtak, és egyegy új fejedelmi család vezetésével (más és más politikai és hatalmi konstellációk között) két néppé váltak, azaz ha volt egykoron valamiféle etnikai identitásuk, az jelentősen megváltozott, átalakult. Abban az esetben viszont, ha a 4. században mégsem rendelkeztek szélesebb értelemben vett összetartozás-tudattal, akkor az már csak a két gót nép keretei között formálódott ki. Mielőtt a vandáloknál megjelent volna a Hasding királyi család, ezt a nevet egy egész gens viselte (asding vagy hasding), így a név magáért beszélően mutatja a királyi hatalom és a nép szoros egységét. A 9. század végétől az Árpád-ház is egyaránt megtestesítette a magyar törzsszövetséget és az ennek uralma alá tartozó etnikumokat, származástól és nyelvtől függetlenül. Az origines gentium az eredetre és a kezdetekre vonatkozóan mindig korábbi eredeteket és kezdeteket feltételeznek. Jordanes gót történetében például jó ideig szó sem esik az Amalokról vagy a Baltokról, hanem csak olyan hősök és királyok szerepelnek, akikhez ezeknek a fejedelmi családoknak semmi közük sem volt. A Merovingok a frankoknál szintén csak az uralmuk alá vont Galliában léptek színre, A bajorok, az alemannok, az abodriták és a wilzek, az izlandiak és a magyarok nem bevándoroltak a későbbi településterületeikre, hanem csak ott alakultak ki egyáltalán valamiféle colluvium gentium -ból. Az eredethagyományokban színre lépő új fejedelmi, királyi családok mindenki által elfogadott isteni származásuknak köszönhették legitimációjukat. s nem a Rajna menti ősi szállásterületeken. A magyar őstörténethez fűződő mondavilágban központi szerepet játszó Álmos és Árpád megjelenését is a szarvast űző Hunor és Magor legendája előzte meg. Érdekes ugyanakkor, hogy a krónikairodalom meg sem emlékezik a magyar szóbeli hagyományok alapján lejegyzett, bizánci írásokban szereplő Levedi fejedelemről. Az Árpád-ház irodalmi szintű felmagasztosítása felejthetővé tette a korábbi vezetőket. Az eredethagyományokban színre lépő új fejedelmi, királyi családok mindenki által elfogadott isteni származásuknak köszönhették legitimációjukat. A Merovingok például egy tengeri szörny alakjában megjelenő istentől származtatták magukat, hosszú hajuk pedig varázserőt hordozott. A turulmadár alakjában megjelenő isteni ős motívuma fordul elő az Árpádok eredetmondájában is. Az, hogy a fejedelmi családok isteni eredete oly hangsúlyosan szerepelt a társadalom emlékezetében, minden bizonnyal abból eredt, hogy az adott népek történetében ezek a nemzetségek akkor kerültek az élre, amikor súlyos próbatételek, nehézségek leküzdésében új és határozott vezetőkre volt szükség. A gótoknál a hunok megjelenése idézett elő akkora politikai káoszt, hogy az addigi kötelékek felbomlottak, és az Amalok, illetve Baltok irányításával új politikai formációk születtek: az osztrogótok és a vizigótok. A Rajnán átkelt frankoknál Gallia provincia nagyszámú romanizált népessége, római intézményei, egyházszervezete stb. jelentett olyan új helyzetet és kihívást, melynek során a Merovingok vezető szerepre tettek szert. Az asding-vandálok a hozzájuk csatlakozott siling, szvéb és alán csoportokkal a Kárpát-medencéből a hunok elől menekültek Nyugatra, törtek át a rajnai limesen, vonultak végig Gallián, s keltek át a Pireneusokon hispániába. Ez a katonai szükséghelyzet és nagy vándorlás erősítette meg Godigisel király és családja monarchikus hatalmát. A Nibelung-énekben szereplő Worms központú burgund királyság, Gundahar király és a törzsi vezető réteg hunoktól elszenvedett súlyos veresége, pusztulása (437) után, immár a Rhône völgyében megtelepedve Gundowech ki- 7DISPUTA Főtér

8 Irodalom DISPUTA Főtér rállyal új burgund uralkodóház emelkedett fel. A Lething-nemzetségbeli langobard királyi ház a Cseh-medence megszállása során erősödött meg, s vezetésével a langobardok a Duna Dráva vonaláig terjesztették ki szállásterületeiket. A gepidákkal vívott háborúkat és az itáliai átköltözést azonban már egy Sebastian Brather: Etnikai értelmezés és struktúratörténeti magyarázat a régészetben. in: Korall (2006), Stefan Burmeister: Migration und ihre archäologische Nachweisbarkeit.in: Archäologische Informationen 19. (1996), Győrffy György: Krónikák és a magyar őstörténet. Budapest, Moravcsik Gyula: Az Árpádkori magyar történet bizánci forrásai. Budapest, Joachim Herrmann: Verterritorialisierung und Ethnogenesen im mittleren Europa zwischen Völkerwanderungszeit und Mittelalter. Fakten und Thesen.íin: H. Friesinger F. Daim (Hrsg.): Typen der Ethnogenese unter besonderer Berücksichtigung der Bayern Bd. 2., Wien, 1987., Szűcs Jenő: A magyar nemzeti tudat kialakulása. Szeged, Reinhard Wenskus: Stammesbildung und Verfassung. Das Werden der frühmittelalterlichen gentes. Köln, Herwig Wolfram: History of the Goths. Berkeley, Herwig Wolfram: Die Germanen. München, új királyi ház, a Gaususnemzetség vezetésével hajtották végre. Györffy György vélekedése szerint a korai magyar történelemben is volt ehhez hasonló esemény, amikor a kazár birodalom 9. század végi belviszályai során a kabarok által támogatott Álmos megbuktatta a Levedi-házat, melynek tekintélyét, legitimációját a politikai események (talán már besenyő támadások is) jelentősen megingatták. Az uralomváltást és egyben szállásterület-váltást az új fejedelmi család isteni eredetének erőteljes hangsúlyozásával igyekeztek megalapozni. A népvándorlás kori gensek alapvetően polietnikus jellegű, laza, anorganikus, hipotetikus eredetközösség módjára felfogott politikai képződmények voltak, melyek a hatalmi viszonyok átalakulása, olykor egyszerűen hadi vereségek hatására könnyen felbomlottak, vagy újabb hatalmi integrációk részévé váltak. A népképződés rendszerint nem egyenrangú és zárt törzsi kötelékek szövetségén alapult; különféle töredékek és csoportok időben is különböző fázisokban csatlakoztak egy-egy domináns szerepet játszó törzshöz (vagy éppen váltak ki belőle), melynek hagyományai (vagy vezető rétegének tradíciói) köré idővel az egész nép közös emlékezete kiformálódott. Az írott forrásokban megörökített népmozgások nagyon ritkán jelentették egész népek mozgását. Legtöbbször csak az egyes populációk bizonyos részei keltek útra, és a vándorlások sem jelentették azt, hogy minden összeköttetés megszakadt a származási területtel. Bíborbanszületett Konstantinos elbeszélése szerint például a kárpát-medencei magyarok rendszeres kapcsolatot tartottak fenn a Perzsia vidékére vándorolt ún. szavárd-magyarokkal, akiket örmény, szír és mohamedán források már a 8. században a Kaukázustól délre említettek. De a Volga vidéki baskírok körében is évszázadokig, a mongol hódításig megmaradt annak az emléke, hogy Riccardus 1237-es jelentése szerint a magyarok tőlük származtak el ; ahogyan a keresztény Magyarországon is fennmaradt a keleti, ősi Magna Hungaria hagyománya. Azt, hogy a vándorlásokban többnyire csak a népesség egyes részei vettek részt, a baskír és a 9. századi magyar törzsnevek is bizonyítják. A baskírok között ugyanis a magyarság későbbi hét törzse közül ötnek a töredékei hosszú ideig fennmaradtak: a Megyer, a Nyék, a Jenő, a Gyarmat és a Keszi. A Hetumoger elnevezésű törzsszövetségben szereplő gensek későbbi politikai integrációk, újabb és újabb néptöredékek csatlakozásával létrejött szerveződések voltak. A Kürtgyarmat törzsnév például arra ural, hogy az meghatározó módon két korábbi gens egyesüléséből alakult ki. A Hétmagyar név viszont azt jelzi, hogy a Megyer vagy Magyar (Magor) törzs játszotta azt a vezető, domináns szerepet, amely köré később a Kárpát-medencei magyarság egészének közös hagyományai kiépültek. A kabar törzsek csatlakozását megőrző hagyomány az Árpád vezette törzsszövetség, nép polietnikus jellegét bizonyítja. Hasonló folyamatok más népek körében is lezajlottak. A Geiserich vezetésével Észak-Afrikába átkelt vandálokhoz például alánok, romanizált ibérek, gótok is csatlakoztak, ám a forrásokban ezt a vegyes etnikumú népet összefoglalóan csak vandálként említik. Az Itáliába 490-ben betörő Theoderich osztrogót király népéhez a gótokon kívül rugierek, herulok, skírek, gepidák, balkáni romanizált illírek is tartoztak, akiket a kortársak egyszerűen csak gótnak neveztek. 568-ban a langobardokkal együtt több ezer gepida is Itáliába öltözött. Az ilyen jelenségek minden esetben azzal jártak, hogy a csatlakozó töredékek, etnikai csoportok kulturálisan is gyorsan igazodtak a politikailag domináns mintához. A politikailag és katonailag szervezett, fiktív közös eredettudattal rendelkező gensek katonai sikere, új területek megszerzése stb. a politikai vezető szerepet játszó klánok isteni származását, az ebből fakadó szakrális támogatást igazolta vissza, megerősítve ezzel hatalmi helyzetüket, és egyúttal vonzerejüket, integráló szerepüket

9 [A genealógiáknak] nem valóságtartalmuk, objektív hitelességük volt fontos, hanem politikai jelentésük. más etnikai csoportok, néptöredékek irányába. Minél erősebb volt egy törzsi szervezet, annál több új elemet vonzott. A sikeres fejedelmekhez szükségképpen hozzátartozott az őstisztelet, a dicső elődök sokaságát felvonultató hosszú genealógiai lánc. Ezeknek általában nem sok közük volt a történelmi hitelességhez, mert az, hogy kit számítottak az ősök közé, nem nemzés és fogantatás kérdéseként vetődött fel. A genealógia az isteni eredet emlékén alapult, és ahogy a szóbeli hagyomány latin nyelvű irodalommá vált, antik és bibliai mintákhoz igazodott. Nem valóságtartalmuk, objektív hitelességük volt fontos, hanem politikai jelentésük. Ahogyan például Aeneas és Romulus között 17 római királyról szólt a legenda, vagy Máté evangéliuma (Máté 1: 1 3) szerint a 17 generációs séma érvényesült Jézus genealógiájában, Gaut istentől számítva Athalarich király Jordanes irodalmi konstrukciójában úgyszintén az osztrogótok 17. Amal-házi fejedelme volt. Rothari király 643-ban kiadott törvénygyűjteményének (Edictus Rothari) bevezetője szerint a király a langobardok éppen 17. uralkodójaként foglaltatta írásba a törvényeket. A germán leszármazási mondákhoz hasonlóan a magyar fejedelmi családfának sem sok köze volt a történelmi hitelességhez. A genealogikus hagyományok nem korlátozódtak egy-egy etnikai csoportra, hanem vándorlás, házasodás, örökbefogadás, tartós együttélés, szomszédság stb. révén egyik csoport a másiknak adta át, sőt egy magas presztízzsel rendelkező család hagyományát egy másik úgy is átvehette, hogy az átadó és a befogadó között semmilyen kapcsolat sem állt fenn. Így például a hunok vérengzését követően a burgund trónra emelkedett Gundowech vizigót származású volt, de magáévá tette a korábbi burgund uralkodóház hagyományait. Amikor Nagy Theoderich osztrogót király megkapta a római polgárjogot, az Amalok családfáját összekapcsolta a nagy tiszteletben álló 1. század végi császári dinasztiával, a Flaviusokkal. A genealogikus hagyományok vándorlása a különböző etnikai csoportok, fejedelmi nemzetségek között jelentősen megnehezíti, gyakran lehetetlenné is teszi az egyes eredetek mítikus-mondai tradíciók alapján történő beazonosíthatóságát. Az etnogenezis és őstörténeti kutatás során megfogalmazódó újabb és újabb kérdések és a válaszok lehetséges számossága, bizonytalansága továbbra is jórészt hipotetikus magyarázatokra ad lehetőséget, tág teret nyitva ezzel a különböző felhangoktól sem mentes spekulatív gondolkodásnak, sőt az őstörténet politikai célú beállítására is. 9DISPUTA Főtér

10 Payer Imre Alakok Egyik Huszonnyolc évesen unoka. A nagyival beszél a gyerekszülésről. Ő nem próbálkozik. (Még egy csésze kakaót?) Egy kis lapnál korrektor. Hobbiból fotózik. Régi fényképeket digitális készülékkel. Tükröződnek a képek, lobognak a sötétkamrában. Másvilágon halott allegóriák. Másik Néhány gyerekszülés-belefér. Jobb, mint a pánik roham a buszon. Nem, nem tud bemenni valami épületbe, tanulni, pénzt keresni. Muszáj elmennie kurvának. Bár öreg, félszemű férjet fogni kényelmesebb, mint éjszakánként, utcán, diszkóban szállodában strichelni. Szuggerálja magát, hogy az összes emberi lény komplett hülye. Kihasználandó tereptárgy. Ha valaki nem hagyja magát, intrikál, furkál, közben szedi az antidepresszánst. Harmadik DISPUTA Macskakő 10 Ő a kishivatalnok, aki lenézi az istenkirályt is. Görcsösen mondogatja magában: lenézem, lenézem, lenézem. Az asztrológiai rovat is megírta: én, én, én. Miután lecseszte a főnöke, lemegy a büfébe szalámis zsömléért. A lépcsőn kitódul a száján a megnememésztett düh dögletes lehe

11 Negyedik Ha nincsen állományban, mondja, nem is ember, Legfeljebb zseni. Vagy idióta. Mindegy. Oroszlánszívű Richárd van a legtávolabb tőle. Milyen jó, hogy van tanítványi lánc mondja, a zongoristák egész Mozartig visszavezethetik magukat. Jó nekik. Neki nem. Ötödik A menet lekopott, vagy amúgy is rosszul lett megcsinálva. Lötyögnek a csavarok, rosszak az érintkezések. Elég az éjszaka üzemszünete, valamilyen kimaradás. Máris, szinte magától meglazul, félrecsuklik. Csikorog, kattog, leválik. Kattog és csikorog a személy, aki van. DISPUTA Macskakő 11

12 Méhes Károly DISPUTA Macskakő 12 Lenin ükunokája Oleg Kipov megérkezett. Nagy dolog ez, mert így immár visszavonhatatlanul elmondható, hogy a projekt, vagyis ösztöndíjas írókat fogadni városunkban, valósággá lett. Sőt, igaz! Belenézhetek akár a polgármester úr szemébe is, és ha netán megint megkérdené, a vállamra borulva, hogy mért is olyan kurva jó ez nekünk, aranyapám, újból és még inkább sziklaszilárdan felelhetem: azért, mert megérkezett az első, itt van, szeretni fog minket, és hírét viszi ennek a földnek, ír róla, zengi dicsőségét A jeles nap történelmi voltára maga Oleg Kipov hívta fel a figyelmemet. Illetve előbb engem hívott fel, azzal a hírrel, hogy úton van, és békés utas minőségében kirabolták. Nem hozott magával sok mindent, de azt mind lekapcsolták róla. Kipovot bécsi kapcsolatom, K. asszonyság ajánlotta, aki már ismerte, megszerette, tehetségesnek tartotta. Dosztojevszkij látomásai Gorkij realizmusába csomagolva és nagyon mai. Ezt a röpke műkritikai arcképet festette Kipovról a kedves K. asszony, és elküldte az író címét. Viszszaírtam: talán ha az jét megkaphatnám. Olyan nincs neki, jött a válasz. Akkor telefonszámát. Telefonja sincs. Sőt, a cím se teljesen az övé, valami ismerőséé, vagy tán a nagyapjáé, ahová néha benéz. Elkezdődött hát a levelezés Fehér-Oroszországba. Az állomáson rögvest feltűnt nekem egy magányosan ácsorgó fehér, kötött sapkát viselő férfi. A fejfedő teljesen olyan volt, mint amilyet nyugdíjas nénik viselnek a templomi bóbiskolásokhoz. Ezek az alkalmatosságok nem divatjamúltak vagy öregasszonyosak, hanem egyszerűen igénytelenül rondák. Oleg Kipov is ilyesmit hordott a novemberi, fagypont közeli délutánban. E sapkán kívül semmi említésre méltó nem volt nála, kord zakót viselt és a kezét leginkább úgy mondanám paposan simogatta, lassan, mintha folyton kezet mosna a hűs pályaudvari levegőben. Tehát mindenétől megszabadították, mesélte meglehetősen folyékony, de borzasztó akcentussal németül, halk, ám kapkodó hangon. Igazából magára vette a felelősséget, hiszen addigra már rájött, hogy maffiózó honfitársai szállhattak rá, vagyis az úton nagyon barátkozóra fogta egy srác, és ő ajánlotta fel, hogy vigyáz a cuccára, amíg Kipov vécére megy és vált egy kis forintot. Voltam vécén, aztán meg beszartam, mondta és nyerítve felnevetett. Láthatólag nem törte le teljesen, hogy ilyen balul kezdődött az ösztöndíjas kirándulása, de az is elképzelhető, annak örült, hogy végre megérkezett, biztonságban van és teljes egészében rám bízhatja magát. Igazság szerint tényleg volt nálam egy nájlonzsák, amibe az értesítése után otthon sebtében beledobáltam néhány, immár kevésbé használatos ruhadarabot, pipereholmit, és azt át is nyújtottam Olegnek, no meg az ösztöndíj első félidejéhez tartozó összeget. A lakás tetszett neki. Kissé meglepett, miután tudtommal otthonában se internet, se telefon nincs, mennyire örvendett, hogy itt van tévé, elvégre, mint kifejtette, nem lehet a nap huszonnégy órájában csak alkotni, este nézni akarta a Bayer München Barcelona-meccset. Úgy váltunk el, hogy én nem fogom zavarni, de bármikor hívhat (természetesen volt telefon is a garzonban), és majd néhány nap múlva elmegyünk együtt a városházára. K. asszony érdeklődött kedvesen másnap, hogy mi újság, beindult-e már az üzem, megjött-e Kipov. Beszámoltam a fejleményekről és szegény Oleg horrorszcenáriójáról. Felkacagott, és csak annyit mondott, ó, ezt ismerem, ez ő! Előadta, hogy amikor pár éve hozzájuk, Bécsbe igyekezett, előbb nem volt hajlandó repülőre szállni, majd immár osztrák területen meghúzta a vészféket, állítólag véletlenül, de ez 200 euróba került, és utóbb pajkos mosoly kíséretében mesélte, hogy régi, gyerekkori vágya volt megtudni, milyen élmény meghúzni a vészféket, amikor csikorogva fékez a szerelvény, és szikrát vetnek a kerekek. Mert írni akart róla Nagyon tehetséges, isteni pofa, de hát művész, na!, mondta még K. asszony, majd azt is hozzátette, Nem kell ezt neked magyarázni! Pátyolgatni kell?, kérdeztem kissé megszeppenten, mert erre nem voltam berendezkedve. Dehogy, felelete K. asszony, te ne törődj vele, majd ő törődik veled. Ez már-már fenyegetően hangzott. Elhatároztam, végtére az illendőség is ezt kívánja, hogy gyorsan meglátogatom Kipovot. Tárcsáztam, bejelenteném, hogy jövök, de a géphang válaszolt, és azt mond-

13 ta, hogy a szám átmenetileg nem hívható. Kicsit szaporább lett a pulzusom, mit tagadjam, és rögvest útra keltem, a város másik felébe. Útközben csörgött a mobil, de nem Oleg keresett, hanem a városházáról a polgármester adjutánsa, Léghváry érdeklődött, hogy megérkezett-e az az orosz. Megnyugtattam, hogy minden rendben van, és majd a közeli napokban személyesen is szeretné tiszteletét tenni Kipov úr. Léghváry erre csak morgott valamit, hogy a Zotyó, vagyis a polgármester úr, ám neki mégis csak per Zotyó, nagyon elfoglalt, de majd csak sikerül időpontot egyeztetni. A lakásba a pótkulccsal gond nélkül bejutottam és üresen találtam. Mint ahogy az ágyat vetetlenül, csak egy lágy mélyedés jelezte, hogy tán mégis csak használták. Aztán, hogy Kipov volt-e vagy csak szelleme? A tévét áthúzta a szoba másik sarkába, a távkapcsoló a földen hevert. És a telefon zsinórja is hosszan kunkorodott a padlón, kihúzva. A fél délelőttöt ott töltöttem, izgatottan várva, mikor kerül elő városunk első ösztöndíjas írója előkerül-e még egyáltalán? Kínomban a sarokba hajított nájlonzsákban kezdtem el kutakodni, amikor égő arccal döbbentem rá, hogy csupa ismerős holmi között kotorászok, hiszen ezek azok a cuccok, amiket én kapkodtam össze Oleg számára, mivel szegényt, ugye, kirabolták. Csak várni tudtam. Visszadugtam az aljzatba a telefon zsinórját. Senki se telefonált, természetesen. Már eldanolta a delet a városháza elektromos órája, amikor végre zörgést hallottam odakintről, és valami oroszos karattyolást, olyan hangsúllyal, ahogy az állatokkal beszél az ember. A fülem nem csalt meg. Kipov állt az ajtóban. Nem egyedül. Ugyanis két felettébb rusnya és loncsos kutya viháncolt a lába körül és között, akikkel láthatólag már alaposan összebarátkozott, és úgy léptek be ide hármasban, mint akik hazaérkeztek. Az író egy percig sem zavartatta magát, sőt, kifejezetten megörült nekem. Rögvest belefogott, hogy elmesélje, mi minden érdekes történt vele azóta, hogy este elváltak útjaink. Jól sejtettem, egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. A meccs után ugyan végigdobta magát az ágyon, de nem jött álom a szemére, azt fülelte, hogy miféle hangok veszik körül, milyen városba is érkezett, vajon alkalmas lesz-e arra, hogy alkosson. A válasz pozitív volt. Kipov olyan inspirációt kapott az éjszakától, s abból is a kutyaugatásból, hogy nem volt tovább maradása, felkapta a zakóját és a kötött, fehér sapkát, és a nyakába vette az utcákat. Így jutott el a közeli piacra, ahol éjszaka sem állt meg az élet. Már hajnali három órakor érkeztek az első árusok. Megkezdődött a rakodás. Kipov akkor örvendett meg igazán, amikor egy teherautó körül ténferegve egy főnökféle a kezébe nyomott vagy négy láda zöldséget, és megtaszajtotta a csarnok felé, hogy vigye iziben, kapkodja a lábát. Szinte virradatig cígölt, mint állította, kellemesen megizzadt, és közben isteni finom almákat evett, Te, lelkesedett, nálunk Lembergben nem lesz ilyen édes az alma, akármeddig süti a nap. Ezt is meg kell írni, mindent meg kell írni! Szóval Kipov nem vesztegette az idejét, alig érkezett meg, nekiállt az anyaggyűjtésnek. Reggel véreshurkára hívták meg, más kérdés, hogy a végén valamiért ő fizetett, vagy húszan bereggeliztek Kipov ösztöndíjából díjazták az ösztöneiket. Aztán jöttek a kutyák. Azt, hogy kinek a kutyái, Oleg persze nem sejtette, ott szaladgáltak, szaglásztak, keresgéltek a piacon, ő pedig, akár csak a csóringereket és a culágeres kollégákat, megsajnálta őket, hát kaptak a kutyuskák is hurkát meg kolbit. A többi már ment magától. Vagyis jöttek maguktól, le se lehetett vakarni őket. Kíméletesen, de mégis kérlelhetetlenül Kipov tudomására hoztam, hogy itt kutyák nem táborozhatnak. Ez írói ösztöndíjas lakás, még el sem illant a festékszag, jönnek majd a további írótársak, őt követően, ha igaz, egy ír író, aztán egy vajdasági szerb, egy svájci, és így tovább Kutyák jelenlétét, füllentettem, tiltja a házirend. Kipov félrebillentette kötött sapkás fejét, egyet hunyorított, és a biztonság kedvéért visszakérdezet, Tényleg tiltja? Erre én már csak bólintottam. Megvonta a vállát, odalépett az ajtóhoz, és azt kurjantotta, Fiúk, utánam! A két eb, mint akit megcsíptek, felugrott, és rohant a férfi után. Eltűntek. Mintegy öt perc után Kipov egyedül visszatért, de egy csöppet sem volt sértett vagy bánatos. Vigyorgott, és inkább hitetlenkedve rázta a fejét, Meg kell írni, isteni sztori, mindent meg kell írni. Nos, én is erre szerettem volna buzdítani, hiszen a feltételek adottak voltak. A lakáshoz tartozott egy komputer is, amit direkt úgy rendeltünk, hogy a cirill betűs tasztatúra is legyen az ezt igénylő vendé- DISPUTA Macskakő 13

14 DISPUTA Macskakő 14 geknek, tehát Olegnek is csak le kellett volna ülni a fenekére, bekapcsolni a gépet, és szárnyalhatott volna az elméje, ha már úgyis annyit minden akadt, amit mindenképp meg kell írnia. A Szláv Tanszékről még egy ifjú és felettébb ügybuzgó tanársegédet is megnyertem az ügynek, hogy a készülő írásokból, ha nem is teljes egészében, de fordít néhány oldalnyit, lehessen mutogatni, micsoda termékeny pillanat adatik a szerzőknek e szent helyen. Kipov kérdésemre lelkesen mesélni kezdte még otthon megkezdett regényének szüzséjét, aminek az írásával egy ideje megakadt, és tényleg az itteni két hónaptól remélte, hogy új inspirációkat kap, fel tudja venni az elejtett szálat, és megint működésbe lendül a gépezet. A történet kissé meghökkentett, mivel Lenin ükunokájáról szól, aki a vörös vezér egy titkolt, még a szifilisze előtt nemzett fiától származik, és aki különböző, szintén titkos társaságok akarata révén kerül reflektorfénybe, majd utóbb hatalomra. Kipov beszélt arról, hogy jól tudja, ez így elég szimplán hangzik, és tán nem is túl érdekesen, de a könyv attól lesz majd igazán jó, hogy ezt a nagypolitikai játszmának tetsző eseménysort ő szépen kitömi emberi, lélektani és groteszk finomságokkal. Például máris tudja, hogy a kutyákkal való találkozását miképp építi be a regény első felében félig még bujkáló és rettegő Uljanov életébe, és a kiraboltatásának keserű tanulsága sem fog elveszni, az nagyon is beleillik majd az események sodrába. Örültem, hogy Kipovnak így zsong a feje a tervektől. Mivel már így is túlontúl sok időt töltöttem vele a napból, gyorsan elbúcsúztam, és sikeres alkotást kívántam neki. Közölte, hogy a mai napig írógépen szokott írni, de ne higgyem, hogy nem ért a számítógéphez. Tán, hogy lássam az eltökéltségét, még akkor bekapcsolta a masinát, amikor az ajtóban álltam. Magam is voltam már ösztöndíjas, tudom, milyen lélekállapot megérkezni egy idegen helyre, és szembesülni a végtelen szabadság rettenetével. Azzal, hogy most aztán annyit írhatsz, amennyit akarsz, ám ha nem teszed, rettentő pocsékolás minden perc, mintha a feléd nyújtott tenyérből durcás mozdulattal kivernéd az aranytallérokat. Holott egyetlen író sem durcás, csak kissé meg van szeppenve. Tudja-e azt tenni, amiről amúgy tudja, hogy tudja. Leül az első a nap gép elé, és végigfut rajta a szent borzadály. Hát akkor most, tessék, bele kell fogni. Nincs menekvés. Író írj. Erre a nyavalyára nincs más ír. Tehát megértettem, hogy Kipov sem találja még a helyét, ráadásul azok után, amiket az utazás alatt átment. De mégis csak, az egész projekt miatt, fontos volt, hogy dolgozzon, és legalább néhány oldalt kerüljön ki a keze alól, amit lefordítva körbe lehet hurcolni: íme, városunk ihlető ereje csodákra képes. Mivel Kipov minden kézirata is odaveszett a fehérorosz maffiának köszönhetően (hogy örülhettek a fiúk, amikor a zsákmányból egy félig kész regény került elő!), tényleg csak abban bízhattam, hogy Kipov lassan megleli belső békéjét, és ahogy ő maga is reménylette, felveszi a fonalat Lehet, hogy a fonalat felvette, de a lakáskulcsot beleejtette liftaknába. A ház közös képviselője hívott, hogy baj van a maga ruszkijával. Kénytelen voltam elmagyarázni, hogy nem helyes a megközelítése, a város vendégéről van szó, de ez érezhetően nem hatotta meg, mivel attól főtt a feje, hogy munkaidő után honnan kerítsen egy liftest, aki lemászik az aknába. Természetesen felajánlottam, hogy odarohanok, másoltatok Kipovnak egy új kulcsot az enyémről, hagyja azt a régi a fenébe, nem érdekes. Az nem úgy van, felelte a közös képviselő, de hamarosan kibújt a szög a zsákból, hiszen az ő bánata sem a kulcs volt, hanem az, hogy Kipov ott ült nála, és a magával hozott Zwack körte-desztillátumot kóstolgatta és dalolt. A kedves K. asszony jutott eszembe, miközben a Mister Minitbe rohantam, hátha még nyitva találom egy gyors pótkulcsgyártás erejéig, hogy igazán felhívhatta volna a figyelmemet Kipov iszákosságára, másrészt azt is rögtön beláttam, hogy nincs ebben semmi rendkívüli, annak taglalása, hogy egy fehérorosz, ad absurdum kelet-európai író iszik, olyan lett volna, mintha azt is elmesélte volna K. asszony, hogy Kipov amúgy az orrán át lélegzik. Rég tudnivaló: jól nem csak az eszével ír az ember Kipov kitörő örömmel fogadott, és rögvest elkezdte mesélni, mint is esett a kulccsal. Szóval, két üveg volt nála, így halászta elő a zsebéből, de elejtette. A kulcs lepottyant a lift és a lépcsőház közötti kis résbe, de először csak keresztbe. Te, látnod kellett volna!, lelkesedett tovább. Ott lógott, és akkor, mintha egy láthatatlan kéz kezdené el fordítani, egyszer csak elkezdett mozogni, tett egy negyed fordulatot. És amikor már nem tartotta semmi a kulcsfejet, mert belefordult a résbe, szépen lehullott a semmibe! Hihetetlen! Ezt meg kell írni, istenemre, a

15 lehető legrészletesebben meg kell írni. Egy kulcs lelke!, rikoltotta Kipov, és körbekínálta a körtét. Mit mond?, kérdezte a közös képviselő, aki láthatólag megnyugodott, hogy viszonylag gyorsan elrendeződtek az ügyek, és ő maga vett elő három kupicát, mégse üvegből igyuk meg az áldomást a kulcsügy elboronálódására. Szereti Magyarországot, szereti ezt a várost, feleltem a lehető legdiplomatikusabban, és Kipov vállára tettem a kezemet, jelezvén, ő már idetartozik, egy közülünk. Nazdaróvje!, rikoltotta Kipov, emelte a poharát. A tiédbe, morogta a közös képviselő, de azért elhúzta a száját, és a pohárkáját hozzáérintette az enyémhez, Kipov felé csak megemelte kissé. Meddig is marad?, kérdezte még búcsúzóul, majd fejcsóválva csukta be az ajtót, miután ismét meghallotta tőlem, amit úgyis tudott: a két hónap az két hónap. Néhány csöndesebb nap következett, de lehet, csak azért tűnt így, mert elutaztam. Szuggeráltam magamba, hogy Kipov alkot, ül otthon a lakásban, és élvezi, hogy átadhatja a lelkét nagy álmának, megírni, mi is történt Lenin ükunokájával. Kóborol a lélek tájain, és ez így is van jól egy rendes író esetében. Mert ha azt a mondatot írja le, hogy Véreshurkát evett a hajnali piacon, betonasztalkán, zsírpapírból az is a lélek. Ilyesmiken okoskodtam vonaton zötykölődve, repülőn kényelmeskedve, távolodva és közeledve. Otthon az első ember, akibe belebotlottam, Léghváry volt. Megrettentem, amikor felbukkant a vasútállomás nagytermében, de ő széles mosollyal vágtatott felém, amennyire irdatlan hasától telt, és puha, izzadt kezével hosszan szorongatta az enyémet, miközben hadarva szónokolt. Te, mért nem mondtad, hogy ez az orosz ilyen jó fej. Kint voltunk a Petyával a meccsen szombat délután, ott ismerkedtünk össze. Tudod, a Petya Moszkvában járt fősulira, nagyon megy neki a ruszki. Rögtön szót értettek. Ez az Oleg isteni figura. És hogy tud inni, szent ég. Petya sem kutya, ha ivásról van szó, de Oleg mellett úgy berúgott, hogy három napig nem tért magához. Az is fasza, amit ír. Hurcolja magával a kéziratot, aztán este felolvasott belőle, a Petya meg fordított, amíg még magánál volt. Ekkor Léghváry kis szünetet tartott, és elkomolyodva mélyen a szemembe nézett. Tudtad, hogy Oleg Lenin ükunokája, baszkikám? Kicsit kivert a víz. Mi zajlott itt? Kihúzom a lábam három napra, és Kipov fenekestül felforgatja a várost. Kezdtem kissé morcos lenni, holott akár örülhettem is volna, hogy a polgármester ezek szerint a foci és a piálás révén az ösztöndíjas program elkötelezett hívévé vált Azonnal próbáltam telefonon hívni Kipovot, de az állomás természetesen átmenetileg ki volt kapcsolva a forgalomból. Nem, nem szaladok oda hozzá, nyugtatgattam magamat, felnőtt ember, azt csinál, ami akar, immár a polgármester cimborája, megmondta K. asszony is, felesleges pátyolgatni. K. asszony!, örvendtem meg az ötletnek, mint végső lehetőségnek, és felhívtam kedves bécsi ismerősömet. Hosszasan kacagott a telefonban. Oleg lenne Lenin ükunokája? Istenemre, nem is rossz ötlet. Az írói marketing manapság szinte fontosabb, mint az alkotás maga. Ezt biztosan kajálni fogják Óvatosan megkérdeztem, hogy amit ő olvasott Kipovtól, bármi korábbi szöveget, vagy amit Bécsben írt, az milyen volt. K. asszony elismerően szólt róla. Jó volt, vad, kemény. És mégis kicsit álomszerű. De Leninről, istenemre mondom, egy szó sem esett benne, pedig az is valamiféle önéletrajzi részlet volt. Egy öreg apó szerepelt benne, amennyire emlékszem, meg egy kisfiú. Kint élnek az erdőn, különös párost alkotnak ők ketten, és mindenféle bizarr dolgok történnek velük. Például, ez megmaradt bennem, felhasználja a kismalac és a farkas mesét. Az öreg és a fiú lassacskán beenged egy farkast a házba, illetve a zsákba, tudod, és leöntik lobogó forró vízzel. Aha, jópofa, feleltem, és magamban hálát adtam, hogy városunkban viszonylag ritka a farkas, mert Kipov a végén még vele is összehozna egy jó kis találkozót. K. asszonynak igaza volt, ő jelentkezett hamarosan. Már másnap. Hangja elcsukló volt. Kérte, ha lehet, most azonnal találkozzunk. A lakáshoz közel eső vendéglátóegységet jelölte meg, ott fog várni. Oleget kifejezetten rossz bőrben találtam. Gyanús volt, hogy a fehér kötött sapkát bent a helyiségben se vette le. Vizespohár állt előtte, de biztosra vettem, hogy az átlátszó folyadék, ami még félig állt benne, nem víz. Illetve, annak becézett orosz formája: vodka. Nem tudok írni, panaszolta. Pedig tele van a fejem száguldó gondolatokkal. És mégis, ha leülök a papír fölé, mintha megbénulna az agyam. Mintha egy láthatat- DISPUTA Macskakő 15

16 DISPUTA Macskakő 16 lan kobold kiszippantana belőle mindent. Olyan üres, hogy az üres papír ahhoz képest zajos zsibvásár. Kérdeztem, mit tehetnék érte, van-e ötlete, miképp lehetne kibillenteni ebből a gyötrő állapotból. Odaköltöznék hozzád, jelentette ki erre Kipov rögvest, és égő szemmel nézett rám. Nyeltem egyet. Egy-két napra, úgy gondolod? Igen, igen, felelte gyorsan, egy-két napra, pontosan. Akkor beindulna, érzem. Nyomaszt a magány. Egy író mindig egyedül van, mondják a nagy tudorok, de ez nem igaz. Egy írót mindig körülveszik az emberek. Hozzájuk ér, megfogdossa őket, megsimogatja őket. Kitép egy szálat a szakállukból vagy a punciszőrükből. Tudod, hogy van ez Csak forgattam egyet a szemgolyómon, mint aki nagyon is tisztában van a csízióval. Kipov lelke az én lelkem is. Egyek vagyunk, a szavak csöndes szolgálói. Angélával nyolc hónapja éltünk együtt, mostanra már mondjam azt közös magányban. Érezhető volt, hogy nem lesz ebből holtodiglan-holtomiglan, de még nem érkezett el az elválás ideje, még fogtuk egymás kezét, még hozzátartozott a reggelhez, hogy ott vagyunk egymásnak, amikor kinyitjuk a szemünket, és hozzátartozott az estéhez, hogy még egymást is tudjuk nézni, hosszan is akár, nem csak a tévét. Szerelmeskedni is szoktunk, a fürdőben, a konyhában, az előszobában, az íróasztalon, kéziratokon fekve és az autóban. Az ágyban szinte soha. Talán ez némi távlatot adott a kapcsolatunknak: még akadtak helyek a lakásban és a városban is, ahol nem bújtunk egymáshoz, lihegve, kicsit kapkodva, mint akiknek ezt nem szabad, de azért már nagy rutinnal, képesen a gyors és enyhet adó kielégülésre. Tartottam tőle, hogy Kipov hozzánk való bekvártélyozásának nem örül majd felhőtlenül, de a reakciója épp ellenkező volt. Teljesen felvillanyozta, és mire délután öt óra felé, immár sötétben megérkeztünk, gyertyafényes konyha fogadott, és frissen sült rakott krumpli illata járta be a lakást. Különleges módon készítette az ételt, kolbászt nem tett bele, de annál több hagymát, amitől jó leveses lett. És nem trappista sajtot reszelt a tetejére, hanem szeletelt ementálival fedte be, amit barnára pirított a tetején. Angéla kiválóan beszélt németül, mert a szüleivel gyerekkorában néhány évet különböző német városokban töltött. Szinte nekiesett Kipovnak a kérdéseivel. Ő pedig, aki ez alkalomra fekete alapon csontváz mintájú pólóban érkezett (a sapkáját sem hagyta otthon, mondanom sem kell) szemmel láthatólag élvezte a személye iránt megnyilvánuló érdeklődést. Mivel Angélának már elkottyintottam a képtelen újságot, amivel Oleg dicsekszik, egykettőre ott tartottunk, hogy mennyire nehéz a sorsa Lenin ükunokájaként. Elkezdett mesélni valami homályos eredettörténetet, ami Lenin zürichi tartózkodásával kezdődött, egészen addig, hogy ő miképp jutott tudomására a származásának. Rejtőzködése, különc viselkedése nem annyira művészallűr, mint az okoskodó szemlélő esetleg véli, hanem tudatos életvitel, méghozzá a saját legjobban felfogott érdekében. Nem véletlenül nem használja az Uljanov nevet. A Kipovot úgy kerítette, hogy felütött egy telefonkönyvet, és bökött a ceruzájával. Megittunk két üveg vörösbort, és mivel Kipov úgyis nálunk maradt éjszakára, nem zseníroztam magamat, elmentem aludni. Magukra hagytam őket Angélával a konyhában. Rémlik, hogy amikor néhány óra múlva felrebbentem, még mindig égett odakint a lámpa, és reggel Angéla félálomban nyöszörögve közölte, hogy ma csak később megy dolgozni. Kipov a kis szobában feküdt a vendégek számára fenntartott matracon, kezétlábát szétvetve aludt, a csontvázas pólóját nem vetette le, viszont a fehér kötött sapka valahogyan az ágyékára került, és úgy hevert ott, mint egy elvásott, lyukassá szakadt gumibugyi, vagy mi. A harmadik nap délutánján arra értem haza, hogy teljesen üres a lakás. Furcsa ez: amint beléptem, egészen pontosan tudtam, hogy nemcsak Kipov ment el, hanem Angéla is vele tartott. Nem arról volt szó, hogy nincs ott, vagyis otthon, hanem hogy távozott. A legrettenetesebb az volt, hogy nem éreztem megrendülést. Sőt, rá kellett döbbenjek, csak most tudatosult bennem, mintha erre számítottam volna. Mintha ez lenne a dolgok menete, a lehető legtermészetesebb módon. Hogy nagy álmom, az ösztöndíjas iroda létrehozása óhatatlanul is áldozatokat követel, és kitől követeljen, ha nem tőlem? Idejön ez az űzött lelkű írótárs, ez a sose hallott Kipov, aki vagy Lenin ükunokája vagy nem, és mindent magának akar. Mert alkotni jött. Tenni valami nagyszerűt. Becsületére legyen mondva, nem sokkal később felhívott. Sánydor, nem haragszol, ugye?, ezzel kezdte. Hát mit lehet erre felelni? Hogy de, sajnos haragszom?

17 Igazából nem lett volna igaz, ha azt mondom, hogy haragszom. Kell nekem egy múzsa, Sánydor. Aki ott van, amikor dolgozom, aki néz, aki szeme sugarát rám veti és szinte kiszívja belőlem a műveket, tudod? Kiszívja?, ezt szinte ösztönösen kérdeztem meg újból. Igen, igen, ahogy mondom. Előcsalogatja, ami bennem rejtezik. De hát ezt te tudod a legjobban, Sánydor Hümmentettem. Aztán azt még megkérdeztem, mit csinál most Angéla. Kipov várt egy másodpercet, majd közölte, hogy Angéla tévét néz. Meccs megy. Korábban sose nézett focit, hidegen hagyta minden sportközvetítés. Szeretett volna beszélni veled, de, tudod, nem olyan egyszerű ez. Hát persze, mondtam, beszélni nem egyszerű. Írni fogok, Sánydor, írni, végre!, lelkesedett neki megint Oleg. Megkért, ne tápláljak iránta semmiféle rossz érzést. Elvégre közös célunk, hogy ő mint az ösztöndíjas program első fecskéje igenis csináljon nyarat. November ide vagy oda. Biztosítottam róla, hogy ez számomra is első rangú, és kértem, amennyiben meglesz majd legalább egy fejezetnyi szöveggel, adja majd át nekem, hogy lefordíttathassam. Sőt, az ösztöndíjas idő második felében szeretnék rendezni vele egy író-olvasó találkozót, ahol megismerheti a szélesebb közönség is, ő pedig beszámolhatna róla, mi minden ragadta meg városunkban, mire vitte az itt töltött idő alatt Szívesen, Sánydor, felelte Kipov, és most először éreztem a hangján, hogy mintha egy kissé meg lenne hatva. Ennyi törődés és jóindulat láttán. Menjünk dolgozni, Sánydor, mondta végül. Nem sokkal később ott ültem a számítógép előtt. Kinyitottam azt a fájlt, ami egy regénykezdeményt tartalmazott. Olyanynyira kezdemény volt, hogy mindössze öt és fél oldalt jelentett csupán, a fejemben, még inkább a lelkemben pontosan tudtam, hogy regény lesz belőle. Ükapámmal kezdődött, aki molnár volt egy messzi vidéken, ami manapság már rég nem tartozik Magyarországhoz. Így szólt az első néhány mondat: Hideg, de tiszta március végi nap volt, amikor nagyon messze lehetett látni a még mindig barna dombok között. Vajon meddig terjedt akkoriban a világ? A szomszéd faluig, a harmadikig, vagy esetleg egészen a messzi Zilahig? Megszületett az első gyermek. Ő hordozta magában a messzeséget. Ám amit e pillanatban tudni lehet a teremtmény jövendő sorsáról, az csupán annyi, hogy ha megéri a hároméves kort, ami akkortájt egyáltalán nem volt bizonyos, a huszadik század gyermeke lesz. A faluban három esztendővel a tizenkilencedik század vége előtt se villamos áram, se vezetékes víz, se aszfaltozott utca nem létezett. Volt a malom, volt a patak, ami hajtotta a malomkereket. Földek voltak, és temérdek munka volt. A hétköznapokat vasárnapok és ünnepnapok szakították meg, amikor a templomban lehetett imádkozni azért, hogy ne apadjon ki a patak, teremjen a föld, és a kisgyermeket ne érje semmi halálos kórság Éreztem, ahogy megmoccan a kezem. Amit az utóbbi hónapokban sose tapasztaltam, az egész testem bizseregni kezdett, és a fejemben cikáztak a gondolatok. Úgy vertem a billentyűket, mint aki nincs teljesen eszén. Bizony, Oleg Kipov megérkezett. DISPUTA Macskakő 17

18 Vitéz Ferenc Misztérium (Potyók Tamás képeihez) Mindig csak szigetet kerestem, még a viaskodó tenger közepén, hajótöröttként, egy szigeten is azt. Távol a parttól, egy dombtetőt, ahonnan jól látni a hullámokat, ahol mindenhonnan ér a fény, s a kis hegy oldalán a tőkék mint reményt érlelnek szemeket. Mottó: A tetőcserepek pikkelye alatt egyetemessé tágul a világ. (Antall István) Hát, a szigeten ilyen szőlő a sziget, ahonnan belátok minden világot, és én, csak én lehetek a gazda. Kiválaszthatok egyetlen tövet, ahová egy langyos árnyú estén lepihenek, és visszaidézem a kertet vagy Tokajt. Elképzelem a Szent György-hegyet, a vulkánérlelte ősi illatot, a csöndet, amit egy szerelmes leány csókja a homlokon ott hagyott. DISPUTA Macskakő Emlékszem az asszonyokra, hogy meghajolnak ősszel, s mosolygok kicsit, amikor látom egyiket megrakott, bolondszép kazal virágos tövében hemperegni csősszel, s látom a táncoló árnyakat szertebomolni: picinyke lábujjakat, dús menyecsketomport, szoptató melleket s aranysárga búza hajjal körbeírt szelíd nyakat. Szertepillantok az égen, de a gomolygó kékség helyett innen, a szigetről, a szigeten, a horizontba fúló álmaimat, egy padlásszoba emlékét, a fülledt alkonyatét, majd az esték vörösét keresem; keresek talán és féltek csak egyetlen pillanatot, amikor megtudtam, hogy élek. 18

19 Felosztom a részem a réten, a domb tövében, s táncol ott egyszerre negyven asszony. Partra vetett halak. Fuldokolnak, csak én táncnak hittem viaskodásukat a halállal. Szomorú vagyok, mint egy leszüretelt kert, mint a táj november végén, ha varjak figyelik, mi maradt e színes-ékes tor után. Hogy mi maradt, azt lesik, de a titkaimat idehoztam, a szigetre a tetőcserepek pikkelye alól. Idehoztam az egész világot. Végül is mindegy, a sziget hol van, hogy angyalokat babusgat-e vagy hogy pokolban mázolják színessé, csábító parttá, mint a Bahamák. Végül úgyis csak én tudom, hogy ott van a két tenyerem között, ha összekulcsolom, s hogy ott van mindig jól látható helyen, hogy szemhéjaim, ha rácsukom, az életem gyönyörű, fényes, legendás, napra s tűzre éhes misztérium. DISPUTA Macskakő 19

20 Kisközösségek és közösségszerveződés Debrecenben Biczó Gábor DISPUTA Kapualj 0 A Csapókerti Közösségi Ház példája A lokális identitás tényezői A rendszerváltást követően átalakuló társadalmi közviszonyok bő másfél évtizedes történetének egyik jellemzője volt az önszerveződő civil kisközösségek robbanásszerű térhódítása a 90-es évek második feléig. Ezt követően, a kulturális és társadalmi kezdeményezésekre fordított központi támogatások csökkenésével, valamint a társadalmi verseny élesedésével egyenes arányban a civil kisközösségek fokozatos ellehetetlenülésének lehettünk szemtanúi. A kisközösségek szerveződési törvényszerűségeinek és sajátosságainak kutatása a társadalomtudományokat, különösen a szociológiát és az antropológiát e tudományterületek kialakulása óta foglalkoztató kérdés. A következőkben röviden bemutatásra kerülő eset, a debreceni Csapókerti Közösségi Ház és a keretei között működő civil szerveződések néhány jellemző sajátosságának leírása arra szeretne rámutatni, mely feltételek szükségesek ahhoz, hogy az összességében kedvezőtlennek mondható társadalmi környezet ellenére a közösségi önszerveződés elemi igénye sikeresen kibontakozhasson. A kisközösségek és a közösségi hálózatok antropológiai vizsgálatát több (azonos értékű) szempont figyelembevételével lehet megvalósítani. Az angolszász társadalomelmélet a 60-as évektől alkalmazza a kisközösséget alkotó tagok szociokulturális helyzete alapján vagy a kisközösség funkciója szerint felállított csoporttipológiát. Az újabb városantropológiai kutatásokban teret nyert a kulturális és a lokális identitás között fennálló kapcsolat csoportkohéziós elvként történő értelmezésének kísérlete is. Végül felmérték a kisközösségek kialakulásában és működésében meghatározó szerepet játszó személyiségek vizsgálatának jelentőségét, amit manapság az antropológiai portré vagy személyiségrajz keretei között szokás elemezni. Választott esetünk, a Csapókerti Közösségi Ház működési gyakorlatának értelmezése és a keretei között tevékenykedő kisközösségek vizsgálata az említett szempontokat kiemelt figyelemben részesíti. A debreceni Csapókerti Közösségi Ház kivételes és bizonyos értelemben korszerűtlen intézmény; nem érvényes rá a közintézményeknek az elmúlt években tapasztalt szokványos hanyatlástörténete. Hogy miért vált a lokális kisközösségi intézményi központ e sajátos példája funkcionálisan sikeres szerveződéssé, akkor érthetjük meg igazán, ha létrejöttének és történetének meghatározó eseményeit legalábbis röviden sorra vesszük. Egy helyi közösség története A Csapókert a 19. század utolsó harmadától vált fokozatosan a debreceni polgárok lakta környezetté. A kertség telkein a szőlőművelés és gyümölcstermesztés volt a legfontosabb tevékenység; ezek a város szegényebb népességének cselédek, munkások kitelepülésével váltak a fokozatosan növekvő lélekszámú lakosság meghatározó kiegészítő jövedelemforrásává. A csapókerti lakosok már az 1870-es évektől érvényesítették közös érdekeiket. Ennek első és látványos eseménye volt, mikor a Debreceni Városi Tanács nem óhajtotta lakóterületté nyilvánítani a Csapókertet, ezért a városrész polgárai küldöttséget menesztettek a belügyminiszterhez, aki közbenjárt érdekükben. Debrecen iparosodásával, a regionális központ infrastruktúrájának kiépülésével párhuzamosan a hozzávetőlegesen azonos vagyoni helyzetű és társadalmi presztízsű szakmunkások például a MÁV dolgozói előszeretettel választották a városközponthoz viszonylag közel fekvő kertséget lakóhelyül. Részben a viszonylag homogén társadalmi szerkezetnek volt köszönhető, hogy az első helyi egyesületek már a századfordulón megalakultak. Az 1905-ben 137 taggal alakult Olvasókör 1932-ig működött; ekkor tagelfogyás miatt kimondták feloszlását. A saját könyvtárat és színpadot fenntartó közösség a polgári értékorientáció mentén szerveződő művelődési közösség tipikus példája volt. Az Olvasókör tevékenységét az 1932-ben épült református templom keretei között megszervezett Csapókerti Református Olvasókör folytatta egészen 1948-ig, a társadalmi szervezetek betiltásáig. A Csapókerti Közösségi Ház Debrecen kertségeiben egyedülálló módon született: a csapókerti közösség társadalmi munkában építette fel 1962-ben. A Közösségi Ház 1990-ig a Kölcsey Ferenc Megyei és Városi Művelődési Központhoz tartozott, majd 1990-től koncepcionálisan és gazdaságilag is független intézményként működött 2004-ig, amikor gazdálkodási önállósága megszűnt, és a debreceni önkormány-