Megszólal egy mobiltelefon. Az övé. Szörnyen utálja, ráadásul a táskája legalján lapul; ha most véletlenül felkapná a forgószél, és a táskája

Átírás

1 Megszólal egy mobiltelefon. Az övé. Szörnyen utálja, ráadásul a táskája legalján lapul; ha most véletlenül felkapná a forgószél, és a táskája valamilyen megmagyarázhatatlan okból itt maradna a földön, különös információkat szolgáltatna róla. Nézzük, mi mindent is hord Sabatine Indonéziában vásárolt, hamisított Mulberry táskájában? Pénztárca de nem! A legnyilvánvalóbb helyett kezdjük inkább a legkülönösebbel! A titok. Sabatine mindig tart a táskájában egy titkot: lepecsételt, nagyjából gyufásdoboz méretű, fekete lakkdoboz, a pecsétje vörös, és a tetején felirat fut átlósan keresztül: Titok. A pecsét feltöretlen. Most jöhet a pénztárca, amelyben három hitelkártya lapul, mellette jogosítvány és egy dús, ősz hajú, erős férfi fotója, az ölében két gyerekkel; egy komoly kisfiúval és egy kislánnyal, aki hiányos tejfogaival bazsalyog a fényképészre, és van ott még húsz euró és tizenkét cent. Ja, és a Centre Pompidou és az Assosiation des Photographes tagsági igazolványa. Egy naptár, minden nap egy oldal. A mai napig, vagyis március 3-áig, minden oldal sűrűn teleírva. A legközelebbi jövőben a következő teendők várnak rá: 77

2 Fotózás március 5-én Stéphanie Bataille színésznővel. Fotózás Claude Royet-Journoud költővel, március 7-én 12-kor. Frédéric fogorvos, fogszabályozás, március 9-én. 11-kor. Március 15-én 4-kor manikűr a Les Dix Roses-ban. Március 18-án, vasárnap fotózás Pierre Toqué íróval. Sabatine szemlátomást egyaránt használja a naptárat mind a jövendőbeli megbeszélések, mind retrospektív napló számára. Kettő az egyben. Kulcstartó három kulccsal. Vázlatfüzet. Két töltőtoll. Canon digitális fényképezőgép. Talán ezzel dolgozik? Nem lehet, hiszen három tekercs film is megbújik a táskájában, az egyik előhívásra vár, a másik kettő használatlan. Rúzs. Lanôme. Rouge Absolu. Tizenkét darab, születésnapi tortára való gyertya. Egy zacskó gyöngyház gomb tizenhárom színben. Varrókészlet a Hilton Hotelből egy kis tasakban. Egy doboz Aspirin. Kettő. Gyakran fáj a feje? Egy megkövesedett tengeri sün. Egy nagyító. Rózsaszín női zsebkés. Egy gyöngy fülbevaló. Hol a párja? Egy metrójegy. Rostos keksz. Ajándék kártya a Les Dix Roses-ba. És a táska mélyén persze ott csörög a mobiltelefon. Ó, a francba! Az egész hóbelevanc kiborul a járdára. Merde! szentségel magában Sabatine. Így. De mivel egyre nő benne a feszültség, hangosan is odakiáltja összeverődött közönségé- 78

3 nek: Merde, allors! Közönségre aztán végképp semmi szüksége. Bámulják. A férfiak azért, mert a nők pedig azért, mert Abbamarad a csörgés. Sabatine visszahívja a számot. Royet- Journoud, a költő. Hogy áttehetnék-e a fotózást tizenötödikére? Pillanat. Sabatine a járdán guggol hordozható kincstára teljes tartalma fölött. Oké. Hánykor? Négy? Persze, semmi gond. Már látja, hogy meg kell változtatnia időpontját a hóbortos manikűrösnél. De mindegy. Viszontlátásra, mondaná, de a telefon elsötétedett, és furán hörög. Merde! Sabatine művészeket fotóz. Manapság úgy mondják, megcsinálja őket. Hülye kifejezés, Sabatine kerüli, de a szakmában elterjedt. Ő nagy tiszteletet érez azok iránt, akiket fényképez, és jól tudja, hogy sokak számára a fényképezés egyenlő a lemeztelenedéssel. Talán fölösleges megjegyezni, hogy a divatfotókat valóban megcsinálják, hiszen mielőtt a stylist meg a világosító kezelésbe veszi, hogy majd csábosan bukkanjon elő a fotós előhívó folyadékában, néhány manöken valósággal úgy néz ki, mint egy mosogatórongy: Ó, je, bébi! Sok modell kezd pin-up lányként. Amióta befejezte a főiskolát, Sabatine nem készít divatfotót. Az ajándék kártyát a hóbortos manikűröshöz Berthe, a barátnője adta neki, aki cigizik, iszik, és két végén égeti a gyertyát. Majd kér egy másik időpontot. Semmi gond. Úgyis fotópapírt kell vennie a közelben a nyomtatójához. Berthe antropológus. Öt éve él együtt Patrickkal, jobban mondva két és fél éve, mert minden évben csak fél évet töltenek együtt. Három hónapot itt, és hármat Massachusettsben. Patrick is antropológus, a Harvardon tanít. Amolyan szépen csúnya amerikai zsidó fiú. Imádják egymást. Hiányoznak egymásnak. Berthe szerint ez 79

4 így zseniális. Lehetővé teszi, hogy Berthe fél éven át napi tizenhat órát dolgozzon, és harminc cigit elszívjon. Patrick nem bírja a cigarettázását. Úgyhogy amikor együtt vannak, Berthe tapaszra fanyalodik. Na ne, ennek van egy hasonmása. Az nem létezik, hogy megint itt van az a pasi, akivel múltkor véletlenül összeütközött, és akit azóta többször is látott, utoljára ma reggel, amikor a gyerekeit vitte teniszórára. Most egy létra tetején áll. Még mindig ballonkabátban. Létra alatt átmenni rossz ómen (Sabatine). Akkor másszon át rajta (a férfi). Elképesztő, hogy állandóan összefutunk (megint a férfi). Hány óra? Sabatine látja a kész képet maga előtt, mielőtt még megnyomná a képzeletbeli kioldót. Elegáns férfi áll egy létrán, egyik kezében olajoskanna, a másikban zománcozott cégér. Megfordítja a bal kezét, az óra lecsúszik a tenyerére, és átfordul, mire ő visszafordítja a jobb kezével, de megfeledkezik a Handyman Esso kenőolajról. És immár se cégér, se olaj odafönn. A járdán landol mindkettő. A cégér már nem is emlékeztet önmagára. Így van ez a zománccal. Töredezik. A fotós csak a gesztust látja. A szimbolikáját nem. Borul az egész szar. S most már a férfi is lent van. A nő orra előtt. Zet, mondja bemutatkozásképpen, és megfogja a nő kezét, mintha valahonnan a mélyből emelné fel. Egy negyvenes évekbeli fekete-fehér film hőse se csinálhatta volna jobban. Bocsánat, hogy mondta? Zet. Betűzöm: zulu, ember, tangó. Sabatine Cohen. Végül is nem sikerült megtudnom, hány óra. A férfi vigyorog. 80

5 Charlie bezzeg nem. A fenébe, ember, mit csináltál a cégéremmel? A férfi felemeli a földről. Az utolsó párizsi zománcfestő munkája. Totálkáros. A nő hirtelen nem tudja, mi az ő szövege a filmben. Természetesen nem rázhatja le magáról teljesen a felelősséget amiatt, hogy a tíz ujj végén nyíló rózsát ábrázoló cégér lezuhant. Habár a férfi főszereplő is tarthatta volna erősebben, esetleg a csuklója lehetett volna vastagabb, és akkor nem fordul meg rajta az óra, netán megkérhette volna őt, hogy mástól tudakolja a pontos időt. Csakhogy akkor itt véget érne a film, márpedig erről szó sincs. Charlie dühöng. Azt se tudom, él-e még az öreg, aki csinálta. A Raspail negyedben lakott valahol. Add ide a címét, csináltatok egy újat. Egy vagyonba került, ember! Na és? Ne csinálj úgy, mintha most nyerted volna meg a főnyereményt a lottón! Kipengeted, világos? Az elegáns, ballonkabátos férfi cseppet sem úgy fest, mint egy szűkölködő kétkezi munkás. Charlie bemegy, kihozza megkezdett sörét, rágyújt. Raspail. Nem messze a Montparnasse és a Vavin kereszteződésétől, de mondom, évek óta nem jártam nála. Már akkor is aggastyán volt, kezdődő Parkinsonnal. Rohadt dühös leszek, ha feldobta a talpát azóta. Ez a jó Charlie-ban. Amikor dühös, minden porcikája az. A ballonkabátos férfi jól ismeri végletes természetét, azt is tudja, hogy nem jó gyűlölködő. Másnapra elmúlik. De most úgy vágja be az ajtót maga mögött, hogy csörömpöl a kirakat is. A vendég, aki a meleg szappanos vízben tartotta a kezét, most már hideg szappanos vízben tartja. 81