ELŐSZÓ A lovas makedónok története Nagy Sándor haláláig Kertész, István

Átírás

1 ELŐSZÓ A lovas makedónok története Nagy Sándor haláláig Kertész, István

2 Héraklész unokái: A lovas makedónok története Nagy Sándor haláláig Kertész, István Szerzői jog 2002 Mundus Magyar Egyetemi Kiadó Szerzői jog 2002 Kertész István Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

3 Tartalom 1. Előszó Nem nyelte el őket a föld Mítosz és történelem Kik voltak a makedónok? Ki volt Perdikkasz? Az egyre szépülő múlt Királyok és történetírók A perzsák Európában Makedónok és perzsák Egy vereség és tanulságai Mi történt volna, ha a perzsák győznek? I. Alexandrosz, a hellének barátja Zűrzavar és háború Makedónia a peloponnészoszi háborúban Euripidész kedvence a trónon Királydrámák Makedóniában Háborúk a nagy háború után Új csillag születik II. philipposz a közös haza élén Ármány és szerelem Arisztotelész tanítványa A görögség egyesítése a hódításra Alexandrosz hadinépe Granikosz: a bátrakat a szerencse is segíti A gordioszi csomó Az isszoszi csata Nehézségek Türosz ostrománál Alexandrosz, az isten Gaugaméla A királyok királya Ázsia ura Az utolsó évek Időrendi tábla Irodalom iii

4 Az ábrák listája 1. A görög-perzsa háborúk térképe Az ókori Görögország (Kr. e század) Makedónia területigyarapodása II. Philipposz korában (Kr. e ) A khairóneiai csata (Kr. e. 338) A makedón Alexandrosz hódításai A granikoszi csata (Kr. e. 334) Az isszoszi csata (Kr. e. 333) A gaugaméliai csata vázlata (Kr. e. 331) Türosz ostroma (Kr. e. 332) Arisztotelész, Nagy Sándor nevelője Platón, a tanár mestere Themisztoklész, a perzsák végzete Iszokratész, aki Philipposztól várta a szebb jövőt Periklész, aki Athént felvirágoztatta Az athéni Akropolisz madártávlatból Spártai harcos Athéni hoplita Perzsa gyalogos gárdista Perzsa seregben szolgáló íjász Thrák peltasztész Görög peltasztész Görög módra felszerelt perzsa lovas a Kr. e. 4. századból Makedón hetairosz Harci elefánt Démoszthenész, Philipposz ellenfele Az amphipoliszi oroszlán, a makedón hadi sikerek emléke II. Philipposz Nagy Sándor A delphoi Apollón-szentély madártávlatból Delphoi felülnézetből a színház és az Apollón-templom romjaival A delphoi Apollón-szentély maradványai Aigai romjai Pella, a későbbi makedón főváros romjai Héraklész, a dinasztiaalapító bronz képmása Dionüszosz, a mámor Makedóniában kedvelt istene bronz ivóedény díszeként Párducon lovagló Dionüszosz Az olümpiai Stadion látképe Az olümpiai szent völgy az antik építmények maradványaival Az antik Edessza emlékei A Palaisztra Olümpiában Ifjú atléta az ugráshoz használt lendítősúlyokkal Amphipolisz romjai Ezüstláda arany koszorúval Amphipoliszból Amphipoliszból előkerült arany fülbevalók Az antik Mieza romjai. Itt tanította Arisztotelész az ifjú Alexandroszt Alexandrosz és Dareiosz az isszoszi csatában. Mozaik Pompejből A legészakibb vidék, ameddig Nagy Sándor eljutott, Nurek Tdzsikisztánban (Makkay János felvétele) iv

5 1. fejezet - Előszó A Mundus Magyar Egyetemi Kiadó úgy döntött, hogy egy, a jelenlegi kutatási eredményekre támaszkodó könyvet jelentet meg a makedónok történetéről a kezdetektől Nagy Sándor haláláig. E mű anyaga alapvetően két korábban megjelent írásom javított szövege ban a Kossuth Kiadó Szivárvány sorozatában került a nagy nyilvánosság elé a Héraklész unokái című könyvem, amely a lovas makedónok históriáját Nagy Sándor születéséig dolgozta föl abból a megfontolásból, hogy a világhódító királyról viszonylag sok ismeret vált közkinccsé, míg a hódító közösség korábbi története alig ismert az olvasó számára. Néhány évvel a Sarkady János professzor által lektorált mű megjelenése után a Zrínyi Katonai Kiadó elindította Hadtörténelem fiataloknak című sorozatát, melynek keretében 1991-ben megjelent a Nagy Sándor hadinépe című kicsiny könyvem. Ebben a fontos hadiesemények leírására összpontosítottam, és persze a hódító király életének legfőbb eseményeit is ismertettem. A téma később sem kerülte el érdeklődésemet ben védtem meg akadémiai doktori értekezésemet, amely a Hellénisztikus történelem címet viselte, és 2000-ben megjelent a História Könyvtár Monográfiák sorozatában. Ebben a műben elvégeztem Nagy Sándor világbirodalom-szervező tevékenységének részletes elemzését. Ez utóbbi könyvemben tükröződő tudományos kutatások több elemével egészítettem ki említett korábban megjelent könyveim szövegét, ami új fejezetek megírását is szükségessé tette. Most tehát reményeim szerint az ókori civilizáció, hadtörténet és a kiemelkedő történeti személyiségek sorsa iránt érdeklődők izgalmas, jól követhető történelemkönyvet vehetnek kezükbe. Aki pedig további tájékozódást igényel, bőven meríthet a mellékelt szakbibliográfiából. Kertész István 1

6 2. fejezet - Nem nyelte el őket a föld Bárcsak megnyílt volna a föld, és elnyelt volna minden makedónt! írta keserűen B. G. Niebuhr, az antik történelem jeles kutatója a 19. század elején. Elkeseredését az indokolta, hogy abban az időben a görög kultúra és civilizáció athéni fénykora, valamint a római nagyhatalom kiteljesedése mozgatta meg elsősorban az ókortörténészek képzeletét. A makedónokban jobbára csak a klasszikus görögséget rabságba döntő barbár erőt látták, és vajmi keveset tudtak arról a nagyszerű korszakról, amely például az egyiptomi Alexandriát és a kisázsiai Pergamont ajándékozta az emberiségnek, vagyis éppen a makedón uralom által fémjelzett hellénisztikus korról. És persze roppant keveset tudtak magáról a makedón népről, eredetéről és sajátos történeti fejlődéséről; miképp válhatott jelentéktelen törzsi csoportok laza konglomerátumából világhódító fegyveres erővé. A Makedónia és makedón kifejezés napjainkban egészen más politikai egységet és más etnikumot takar, mint az ókorban. Macedónia egykor Jugoszlávia egyik köztársasága, ma önálló állam, fővárosa pedig Szkopje. Nyugaton Albánia, délen Görögország, keleten Bulgária, északon a Szerb Köztársaság határolja. Legnagyobb folyója, a Vardar (az ókori Axiosz) után Vardar Makedóniá -nak is nevezik, megkülönböztetésül a Bulgáriában élő makedónok által lakott és a Pirin-hegységről elnevezett Pirin Makédóniá -tól, valamint a makedónok egy része által lakott görögországi Égei Makedóniá -tól, amely Thesszalonikitől északra és keletre húzódik. A macedónok többsége, több mint másfél milliónyian, a Macedón Köztársaságban él. Ezek a macedónok szlávok, akiknek ősei az időszámításunk szerinti 6-7. században telepedtek le a Balkán hegyes-völgyes északi vidékein, miután elhagyták az orosz-lengyel síkságot. Nyelvük közel áll a szerbhorváthoz és a bolgárhoz. A mai szláv macedónok népnevüket arról az ókort népcsoportról kapták, amelynek a Kr.e századtól egyre terjeszkedő állama végignyúlt az egykori Jugoszlávia, a mostani Albánia, Görögország, Bulgária és európai Törökország területén. A népcsoport névadó hősét (epónümosz hérószát), vagyis Makedónt a nagy költő, Hésziodosz neve alatt fennmaradt, de több kutató szerint Hésziodosznál később, talán a 7. század második felében keletkezett úgynevezett asszonykatalógus említi első ízben. Az asszonykatalógus öt könyvből álló költemény volt, amely olyan nők történetét írta le, akik istenektől fogantak gyermeket. A töredékesen ránk maradt alkotás egyik részében olvashatjuk Deukalión leányáról, Thüiáról a következőket: Véle a villámot szerető Zeusz ősi időkből Magnészt és a lovas Makedónt nemzette a földnek, kik Pierisz meg Olümposz szép meredélyein éltek. 2 Ez a néhány verssor sok mindent elárul. Egy mítosz szerint a Föld valamikor az istenek ellen pártot ütő elvadult gigászok kiömlő vérétől megfoganva szülte az első embereket. Ezek a gigászokhoz hasonlóan semmibe vették az Olümposziak által uralt világrendet, s ezért Zeusz iszonyú haragja sújtotta őket. Özönvíz borította el a földet, és minden embert elpusztított. Csak az emberiségért a legnagyobb szenvedéseket is vállaló titán, Prométheusz fia, az istenfélő Deukalión maradt életben feleségével, Pürrhával együtt. A vizek elvonulása után Deukalión és Pürrha utódai népesítették be a földet. Közöttük volt Hellén, akinek fiai, Dórosz és Aiolosz, valamint unokája, Ión a görög törzsek mondabeli ősei lettek. Hellén nővére, Thüia viszont, a makedónok ősatyját, Makedónt és a thesszáliai hérószt, Magnészt szülte. A mondai származtatás szerint tehát a hellén törzsalapítók unokafivérei voltak a makedónok és a thesszálok őseinek. Ez finom megfogalmazása annak a 7. században bizonyára közkeletű felfogásnak, amely szerint a makedónok a görögséggel szoros etnikai rokonságban állnak, kiváltképpen a thesszálokkal. Ha az asszonykatalógus töredékeit tovább vizsgáljuk, arra a feltételezésre juthatunk, hogy a makedónok és az aiolok között az általános makedón-görög viszonyon belül ugyancsak bizalmasabb kapcsolatot fedeztek fel. Erre utal az a körülmény, hogy a költemény szerzője a hippiokharmész (lóháton harcoló) jelzőt mind Makedón, mind egy másik töredékben Aiolosz nevéhez is hozzábiggyeszti. A makedónoknak a thesszálokkal és az aiolokkal Magnész és Aiolosz személyén keresztül dokumentált rokonságát a nyelvészet és a mitológia is megerősítette. A makedón nyelv vagy a görögnek egy korai időkben elkülönült ága, vagy teljesen önálló indoeurópai nyelv, amely közel állt a göröghöz, s némileg a phrűghöz. A nyelvészek ugyanis a makedón és a thesszáliai archaikus nyelvezet, a görög nyelv egy sajátságos dialektusa között számos hasonlóságot fedeztek fel. Ez az ókorban is köztudott nyelvi hasonlóság hatott a mítoszok formálódására. Egy mondaváltozat szerint Aiolosz a thesszáliai Magnészia uralkodója volt. Nos, az 5. századi 1 A továbbiakban előforduló Krisztus előtti évszámoknál a Kr.e. jelzést már külön nem alkalmazzuk. 2 A könyvben előforduló klasszikus idézeteket, ha másként nem tüntettük fel, maga a szerző fordította. A fordítók által görögből magyarított szemelvényekben bizonyos személy- és helyneveket szükségképpen a szerző szövegének írásmódjával egyeztettük. 2

7 Nem nyelte el őket a föld leszboszi író, Hellanikosz Makedónt Aiolosz fiának nevezi, s így az asszonykatalógus -ban felvetődő makedón-aiol rokonság gondolatát még konkrétabbá teszi Az ókorban igazinak tekintett hellénekkel etnikai rokonságot mutató makedónok 7. századi lakóhelyére is utal az idézett versrészlet. A Haliakmón (ma: Aliakmon) folyótól délre, a Therméi- (ma: Thesszaloniki-) öböl nyugati partja mentén magasodott Pierisz, más néven Pieria hegyes-völgyes vidéke, ahol csak a tengerpart mentén húzódik egy keskeny síkság, s amelyet délről az Olümposz-hegység határol. Thesszáliának az Olümposztól délkeletre fekvő részét nevezték Magnésziának. Magnész és Makedón a vers szerint Pieriszben és az Olümposz környékén lakott, és a verselemzők arra gondolnak, hogy a költő a máshol is fellelhető úgynevezett kereszteződéses (kiasztikus) szerkesztést használta. Így az asszonykatalógus megírása idején a makedónok Pieriszben, a thesszáliai magnészek pedig az Olümposz közelében éltek. Ez az értékelés megegyezik a peloponnészoszi háború történetírójának, Thuküdidésznek az álláspontjával, aki szerint 600 körül a makedónok már valóban itt, ezen az általuk először meghódított földön legeltették nyájaikat. Pieriszt az ókorban a múzsák lakóhelyének képzelték. Árnyas erdői, vadregényes ligetei, vígan csörgedező forrásai ideális játszótérül szolgáltak Zeusz és Mnémoszüné, az Emlékezés istenasszonya leányainak. Annak a kilenc bájos teremtésnek, akik a művészet sokféle ágát serkentették avégből, hogy ezek révén örök időkre fennmaradjanak az istenekről és teremtményeikről szóló színes történetek. E kilenc leányka egyike, Kleió, a történetírás múzsája ihlette meg az 5. századi Hérodotoszt, a történetírás atyját, aki egy elterjedt nézet szerint Periklész ösztönzésére írta meg kilenc könyvben a görög-perzsa háborúk históriáját, s aki minden egyes könyvét valamely múzsáról nevezte el. Uraniáról, a tudomány múzsájáról elnevezett VIII. könyvében olvashatunk arról, hogy a mítoszban megőrződött valós történeti hagyomány szerint hol is terült el Makedonisz, a makedón nép első igazán megragadható hazája, ahonnan ez az etnikum később Pierisz felé terjeszkedett. A 7. század végétől tehát most néhány évtizedet kell visszalépnünk, hogy az Emlékezés leányainak segítségével ezt is megtudjuk. Meg kell tudnunk a makedónokról minden fontosat, amit csak ókori betűk és ókori kövek elárulnak róluk. A makedónokat ugyanis nem nyelte el a föld. Sőt, történetük néhány különösen izgalmas évtizedében majdnem ők nyelték el a földet. 3

8 3. fejezet - Mítosz és történelem Hérodotosz története szerint a szalamiszi csata és a nyomban azután bekövetkezett hadiesemények idején ( ) I. Alexandrosz, a hellénbarát volt a makedónok királya, a hatodik leszármazottja annak a Perdikkasznak, aki a történetíró korában is hatalmon lévő királyi dinasztiát megalapította. A görögök iránti barátságos magatartásáról nevezetes makedón király őse, Perdikkasz, Gauanész és Aeroposz nevű fivéreivel egykor Argoszból Illíriába szökött, majd innen a később Felső-Makedóniának nevezett illír-makedón határvidékre érkezett. Az itt uralkodó király szolgálatába fogadta a három testvért, akik közül az egyik lovakat, másikuk teheneket, Perdikkasz meg aprómarhát, vagyis kecskéket, juhokat legeltetett. A testvérek azt a kenyeret fogyasztották, melyet maga a királyné sütött számukra. Egyszerre észrevette ám a királyné, hogy a Perdikkasznak készített kenyér minden alkalommal kétszer akkorára dagad, mint a többi. Elmondta ezt a csodát a férjének, aki azonnal megértette, veszélyt rejt uralmára nézve a három szolga, de kiváltképp Perdikkasz. Magához hívatta hát a király a testvéreket, és megparancsolta nekik, azonnal hagyják el országát. Csakhogy a fiatalemberek előbb követelték a kialkudott bért. A király feldühödött, és a kéményen át házába sütő napra mutatva azt ajánlotta föl fizetségként. Míg a többiek döbbenten álltak, Perdikkasz késével a padlóba véste a napkorongot, majd jelképesen magához vette. Ezek után testvéreivel együtt eltávozott. A meglepett uralkodónak egyik tanácsadója magyarázta meg Perdikkasz tettének jelentőségét. Az ifjú a lerajzolt napkorong jelképes birtokbavétele által jelezte, hogy a király házát és birtokát sajátjának tekinti, ráadásul mindehhez a napot hívta tanúként. A felbőszült fejedelem lovas katonákat küldött a fivérek után azzal a paranccsal, hogy öljék meg őket. Az ifjak azonban épp jókor keltek át egy folyón, amely megduzzadt, mihelyt az üldözők a partjához érkeztek. Erre emlékezve a makedónok évszázadokon keresztül áldozatot mutattak be a folyam istenének. A veszedelemből megmenekülve, Perdikkasz és fivérei a Midasz kertjeinek nevezett terület és a Bermion (ma: Doxa vagy Turla) hegység vidékén telepedtek meg, majd innen vonták uralmuk alá egész Makedóniát. A hérodotoszi elbeszélés szerint tehát az Argoszból érkezett Perdikkasz irányításával kezdődött meg az uralkodó makedón dinasztia hatalmi terjeszkedése. Mivel, mint tudjuk, a 7. század végén ez a hatalom már Pieriszig terjedt, a Perdikkasz és fivérei nevéhez főződő honalapítást a 7. század első felére vagy legalábbis közepére kell tennünk. De hol játszódhatott le az előbbiekben idézett történet? Támpontot nyújt ennek megállapításához a Bermion hegylánc említése. Ez a hegység a Ludiasz és a Haliakmón folyók között húzódott északnyugatdélkeleti irányban, és később az úgynevezett Felső-Makedóniát Alsó-Makedóniától elválasztó határvonalnak tekintették. Amint azt Hérodotosznál és az Augustus római császár korában alkotó neves geográfusnál, Sztrabónnál olvashatjuk, itt valamikor a thrákok brix nevű törzse élt, akiknek egy része később átköltözött Ázsiába, ahol phrügöknek nevezték őket. A thrák és phrüg etnikum vándorlásának útvonalát időben és térben úgy képzelhetjük el, hogy a 2. évezred közepén a Fekete-tenger partvidéke, a mai Bulgária irányából délnyugat felé, a későbbi antik Makedónia területe felé irányult (ezt a vidéket egyes ókori történetírók ezért Nyugat- Thrákiának nevezték), majd 1200 körül, a nagy balkáni népmozgások megindulásakor e népesség zöme Kis- Ázsiába kelt át. Nos, a mitikus hagyomány szerint éppen a Bermion hegységben élő brigek (vagy brixek) királya volt az a Midasz, akinek pompásan virágzó kertjeit a kutatók többsége szerint a Haliakmónba torkolló Ludiasztól délnyugatra, a Bermion hegység alatt kell keresni. Ebben az esetben a menekülő fivéreket segítő megáradt folyó vagy a Haliakmón volt, vagy és ez még valószínűbb a Verria. Ez utóbbi ókori névadója ugyanis a folyamisten Berész volt, akit a helyi hérósz, Makedón fiának tekintettek. Így még jobban érthető Hérodotosznak az a közlése, hogy a folyó istenének az ő korában is áldoztak a makedónok. Makedoniszt, a későbbi makedón birodalom csírasejtjét tehát a monda alapján lokalizálni tudjuk. Persze meglepő lehet, hogy a gazdagságáról nevezetes kis-ázsiai király, Midasz mondai alakja éppen a makedón történelem hajnalával kapcsolatban merült fel. Ennek okát és Midasz népének Ázsiába történt vándorlását ugyancsak szép mítosz magyarázza. Eszerint a Makedóniában uralkodó Midasznak, az Ida-hegyi Nagy Istennő és egy ismeretlen nevű szatír fiának csodálatosan illatozó rózsakertjei voltak. Itt, e kertek bódító virágai között találtak rá egykor Szilénoszra, az öreg szatírra, a bor és mámor istene, Dionüszosz tanítómesterére, amint éppen részeg álmát aludta. Midasz kertészei virágfüzérekkel megkötözték, majd uruk elé vezették az agg korhelyt. A kábulatból magához tért Szilénosz ekkor olyan csodás történeteket adott elő a vidék urának, hogy az hosszú időn át elragadtatással hallgatta, majd bőkezűen vendégül látta, végül pedig visszakísértette Dionüszoszhoz. Dionüszosz, aki már nagyon aggódott tanítója miatt, megkönnyebbülten fogadta az öreg visszatérését, és jutalmat ajánlott föl Midasznak. Midasz azt kérte, hogy változzék arannyá minden, amihez csak hozzáér. Az isten teljesítette is a kérést, de sok köszönet nem volt benne. Mert addig, amíg csak a virágok, edények, bútorok 4

9 Mítosz és történelem változtak aranynyá, ha Midasz hozzájuk ért, még nem történt baj. Ám arannyá lett az étel és ital is, amint a király a szájához emelte őket. A kapzsisága áldozatává lett Midaszt bizony már az éhhalál fenyegette, no meg a halálos szomjúság, amikor tudatára ébredt balga kívánsága következményeinek. Könyörögni kezdett hát Dionüszosznak, vonja vissza kegyét, azért mégse váljon arannyá minden, amit csak megérint. Az isten ekkor megparancsolta neki, keljen át az Északnyugat-Kis-Ázsiában elnyúló Tmólosz-hegyhez, és fürödjön meg az ott eredő Paktólosz forrásban. Midasz engedelmeskedett, s miután megmártózott a forrás vizében, megszabadult terhessé vált aranycsináló képességétől. Nem is vándorolt el innen soha többé, a phrügek gyermektelen királya, Gordiosz pedig fiává fogadta őt, így a Midasz kíséretében lévő brigek beolvadtak a phrüg népbe. De ideje visszatérnünk a Hérodotosz meséjéből levonható tanulságokhoz. Ezek egyike, hogy a valamikor a thrák brigek által lakott területen, körülbelül a mai Nausza görög város környékén, a 7. században egy apró makedón fejedelemség alakult ki az Argoszból származó Perdikkasz uralma alatt. Az a föld, amelynek királyát a három fivér szolgálta, a pontosan nem lokalizálható és csak Hérodotosz által említett Lebaié környéke, hasonlóképp valamikor thrák terület lehetett. A thrákoknál Dionüszosz napistenség volt, ezért a napkorong vált a királyi hatalom szimbólumává. A történet azt sugallja, hogy Dionüszosz állt az események hátterében, amikor a király esztelenül lemondott a napról, hatalmi jelvényéről Perdikkasz és testvérei javára, s ezáltal a thrák hagyományokat őrző vidék méltán került új birtokosai kezébe. Így azután érthető Dionüszosz kiemelkedő jelentősége a makedónok kultikus életében. A mítosz további elemzése előtt azonban néhány alapvető dolog tisztázásra szorul. A makedónok nem voltak igazi görögök, a Perdikkasz által élükre állt dinasztia ezzel szemben argoszi, vagyis igazán hellén volt. Hogyan találkozott hát nép és dinasztiája? 5

10 4. fejezet - Kik voltak a makedónok? Az ókori makedónok görög, illír és thrák népelemeket tömörítő vagy mindezekkel rokon törzsi csoportot alkothattak, amely a 12. században kezdődő és az egész Balkán etnikai térképét megváltoztató népvándorlás idején a Nyugati-Pindosz hegységet lakta ott, ahol a Haliakmón felső ága ered. A Nyugati-Pindosz a mai albángörög határtól a Korinthoszi-öbölig húzódik. A méter magas mészkőhegység felsőbb övezeteit szép erdőségek, főként tölgyesek borítják. Maga a hegyvonulat úgy osztja ketté a mai Görögországnak a Korinthosziöböltől északra eső részét, hogy tőle nyugatra fekszik Ipirosz, vagyis az ókori Épeirosz területe, míg keletre találjuk Thesszáliát, északkeletre pedig a már említett Égei-Makedóniát, az antik makedón királyság szívét. A 12. század táján a Felső-Haliakmón vidékét Maketának, a Középső-Haliakmón völgyének déli oldalát Makedniának nevezték. Az ott lakókat maketai, illetve makednoi elnevezéssel illették. Mindkét népnév hegyi, felföldi ember -t jelent. Ezek voltak az első összefoglaló megjelölései azoknak a törzseknek, melyeket később makedónoknak tekintettek. A továbbiakban mi is a makedón elnevezést használjuk erre a lazán egymáshoz kapcsolódó törzscsoportra, amely az említett népvándorlás hatására kénytelen volt elhagyni a Nyugati-Pindosz meredélyeit, hogy a Haliakmón folyását követve a tengerpart irányába húzódjon. A makedónokat ugyanis Épeirosz felől a Pindosz hegységbe nyomuló molosszosz törzsek szorították ki szállásterületeikről. A molosszoszok a mai Albániától délre eső Épeirosz tartomány legszámottevőbb népét alkották. A mitikus hagyomány szerint őseik Thesszáliából érkeztek erre a földre Akhilleusz fia, Pürrhosz vezetésével. Pürrhosz fia volt Molosszosz, akit e nép névadó hérószaként tiszteltek. Mivel azonban a molosszoszok nagymértékben keveredtek különféle nem hellén népekkel, különösen a mai Albánia területén élő illírekkel, a görögök általában nem tekintették őket maguk közül valóknak. A 12. század körül az egyik molosszosz törzs a Felső-Haliakmón völgyében települt meg, és a hagyományokat követve ugyancsak hegyvidékiek -nek nevezte magát. Minden bizonnyal a görög orosz ( hegy ) szóval etimológiai összefüggésben a molosszosz törzs neve (többes számban) oresztai lett, s e vidék később az Oresztisz nevet kapta. Nagyjából az oresztai-jal egy időben egy másik molosszosz törzs is a Haliakmón felé nyomult, és a folyó kanyarulatától délnyugatra emelkedő hegyes tájon talált új hazára. Eredetileg ez a törzs Épeiroszban, a Tümphéhegy környékén élt, ezért a tümphaioi nevet viselte. A velük rokon elimiótai követték őket, a Középső- Haliakmón medencéjét foglalva el. Az említett események miatt nevezi a 6. század végén alkotó logographosz (olyan történetíró, aki a mondák és a néphagyományok anyagára alapozva írja meg művét), a milétoszi Hekataiosz Felső-Makedónia népeit molosszoszoknak. A molosszoszok hulláma a Bermion-hegység felé sodorta a makedónokat, abba az irányba, ahol a későbbi Makedonisz létrejött. Feltételezhető, hogy a makedón törzsek vándorlása a királyi törzs, az úgynevezett Argeadai Makedonesz vezetésével zajlott le. Argeasz a mitológiában Makedón fiaként szerepel. E leszármaztatás segítségével alapozhatta meg vezető szerepét ez a törzs, amelynek irányítója nyilván a többi makedón törzset is uralta. Ezt az irányító szerepet vette át Perdikkasz valamikor a 7. század közepén. Ha tehát röviden össze akarjuk foglalni azt az eseménysort, amely a makedón nép kialakulásával függött össze és amely Makedonisz megszervezésével érte el végpontját, akkor a következőket állapíthatjuk meg: a korai vaskor elején a később Oresztisznek, akkor Maketának nevezett tartomány területén, valamint a Pindosz északkeleti oldalán fekvő magas vidéken, Makedóniában olyan törzsi csoport élt, amelyet a molosszoszok idővel arra kényszerítettek, hogy a Haliakmón folyását követve alacsonyabb fekvésű tájakra vonuljon. E kényszerű vándorlás közepette kiemelkedő szerephez jutott a magát Makedón fiától, Argeasztól származtató, ezért Argeadai Makedonesznek nevező törzs, amely az egész etnikumnak nevet adott (Gondoljunk csak a magyar népnév és a Megyer törzs elnevezésének összefüggésére!), és egységes néppé kovácsolta. Mit tudunk néprajzi analógiák és ókori történetírók szétszórt híradásai alapján a makedónok életmódjáról, szokásairól? Meglehetősen keveset. Az állattenyésztő és vadászó férfiak élvezték mindenekelőtt a közösség tiszteletét. Nyilván erre a társadalomra is pontosan ráillett az, amit Hérodotosz a thrákokról írt, vagyis, hogy a földművest igen kevésre becsülték, annál többre viszont azokat, akik harcolni vagy akár rabolni voltak képesek. A legharciasabbaknak azoknak a férfiaknak kellett lenniük, akik állandó lakhelyeiket gyakran odahagyva idejük nagy részét nyájaik mellett töltötték. A makedónok gazdálkodásában a juhok és kecskék tenyésztése játszotta a legfontosabb szerepet. Erre gondolva nem tarthatjuk véletlennek, hogy a Perdikkasz hatalomra kerülését tudtunkra adó kedves mese szerint a fivérek közül éppen a makedónok későbbi királya az, aki aprómarhát legeltet. 6

11 Kik voltak a makedónok? Az állatokat kétlegelős gazdálkodás keretében tenyésztették. Ezt transzhumációnak nevezzük, és az a lényege, hogy télen az időjárás viszontagságaitól jobban megkímélt síkságokon vagy völgyekben, nyáron viszont a hegyi legelőkön tartják az állatokat. Az ilyen életmód a férfiaktól bátorságot, edzettséget, jó vadászügyességet és harcbéli jártasságot igényelt, hiszen a vadászat az élelemszerzés, a harcban való vitézség a nyáj védelmezésének, vagy alkalmanként erőszakos úton történő gyarapításának eszköze volt. A makedónok jövőbeli kiemelkedő királyának, Nagy Sándornak a nevelője, Arisztotelész Politika című művében egész sereg harcias népet sorol fel, melyeknél hagyomány a harci erények ösztönzése:... Karkhédónban, mint mondják, a harcosok annyi díszkarvédőt viselnek, ahány hadjáratban vettek részt; volt aztán Makedóniában is oly törvény, hogy aki még nem ölt meg egy ellenséget sem, az kötelet hordjon a derekán. A szkűtháknál nem volt szabad a lakomán a körbehordozott pohárból innia annak, aki még nem ölt meg ellenséget; az ibéreknél, e harcos törzsnél viszont annyi karót szúrnak le az elhalt sírja mellé, ahány ellenséget megölt; más népeknél is sok hasonló szokás van, melyet részint a törvény állapít meg, részint a hagyomány. (Arisztotelész: Politika 1324 b. 1 ) Könnyen elképzelhető, hogy az Arisztotelész által említett makedón törvény sokkal inkább egy ősi szokás, amellyel már a korai időkben megkülönböztették a kipróbált harcosokat a férfivá még nem nyilvánított ifjaktól. Hasonló megkülönböztető szokásról értesülünk a 2. századi anekdotagyűjtőtől, Hégészandrosztól. Az ő művének töredékeit csakúgy, mint több hellénizmus korabeli íróét, az i. sz. 3. század elején élt Athénaiosz hagyta ránk Lakomázó szofisták című munkájában. Hégészandrosz arról tudósít, hogy a 4. század végén Makedóniában uralkodó Kasszandrosz egészen 35 éves koráig ülni kényszerült atyja, Antipatrosz asztalánál, mivel nem illette meg őt az a jog, hogy a többi felnőtt férfihoz hasonlóan könyökére támaszkodva, fekve egyék. E megszégyenítés oka az volt, hogy a szerző szerint Makedóniában az az ifjú, aki még nem ölt saját kezével, mindennemű csapda használata nélkül vadkant, nem élvezhette a felnőtt férfiak számára fenntartott kényelmet. Az anekdota hitelességét több kutató vitatja. Sokan egyszerűen a Nagy Sándor családját kiirtó Kasszandrosz lejáratásának szándékát látják benne: ilyen hitvány ember volt az, aki a világhódító anyjára, feleségére és gyermekére kezet emelt! Számunkra azonban nem is az a fontos ebből a históriából, hogy valóban megtörtént-e vagy sem. A lényeges az anekdotában megőrződött makedón szokás, amely, úgy látszik, valóban megszégyenítette azt, aki nem bizonyította be férfiasságát veszélyes vadászatok során. Az a társadalom, amely a férfias helytállást mindennél többre becsülte, erényt kovácsolt az állattenyésztő hegyi népekre általában jellemző szegénységből is. Az i. sz. 1. században Nagy Sándor élettörténetét megíró római történész, Quintus Curtius Rufus többek között elmeséli, milyen szerény külsőségek közepette vette nőül a főhős Oxüartész baktriai szatrapa (helytartó) leányát, Rhóxanét: A szenvedélytől lángoló király megparancsolta, hogy ősi szokás szerint hozzanak be kenyeret, mert a makedónoknál ez volt a házasságkötés legszentebb jelképe, majd kardjával kettészelte, és ő is, Rhóxané is ízlelt belőle egy-egy falatot. Gondolom, a nemzeti szokások meghonosítói ezzel az egyszerű és könnyen megszerezhető táplálékkal azt akarták megmutatni, hogy mily kevéssel kell beérniük a családalapító fiataloknak. (Curtius VIII ) A kenyér kultikus jelentőségének említésével most már visszatérhetünk ahhoz az elmés ifjúhoz, akinek kenyere a mondában kétszeresére nőtt. Mert ha megtudtuk, kik voltak a makedónok, és összefoglaltuk a korai történelmükre, valamint életvitelükre vonatkozó gyér adatokat, akkor ideje azzal az emberrel is megismerkednünk, akinek e nép további boldogulásában oly nagy szerepe volt. Nézzük hát meg, ki volt Perdikkasz a monda, illetve ki a történészek szerint. 1 Ez és a Politiká-ból vett többi idézet Szabó Miklós fordítása. 2 Ez és a Curtius-tól vett többi idézet Kárpáty Csilla fordítása. 7

12 5. fejezet - Ki volt Perdikkasz? A Perdikkasszal kezdődő makedón uralkodó dinasztiáról mind Hérodotosz, mind a peloponnészoszi háború történetét közreadó Thuküdidész (élt táján) egyértelműen kijelenti, hogy argoszi görög származású volt. Hérodotosz művének abban a részében is ír erről, ahol a később I. Alexandrosz néven királlyá lett makedón trónörökös 500 körül viselt dolgait ecseteli: Hogy pedig e királyi család, mint maga mondja, görög származású és Perdikkasz ivadéka, azt magam is tudom, s a történetben később ki is fogom mutatni, hogy görög. Elismerték ezt a versenybírák is, akik az olümpiai játékokat igazgatják. Mert midőn Alexandrosz is jelentkezett a versenyre, s evégett Olümpiába jött, a versenyző görögök ki akarták őt zárni, hangsúlyozva, hogy csak görögöknek van megengedve a verseny, barbároknak nem. Akkor Alexandrosz kimutatta, hegy ő argoszi eredetű, görög voltát elismerték, s a versenyfutásban a nyertessel egy időben érte el a célt. (Hérodotosz V ) Alexandrosz nyilván azt a történetet mesélte el argoszi görög származásának bizonyítására, amit a következőkben mi kissé részletesebben fogunk előadni tekintettel arra a talán szomorú tényre, hogy az olvasó éppúgy, mint e sorok írója, nem 5. századi görög, aki az anyatejjel, de legalábbis az iskolával magába szívta a hellén mítoszok ízét-zamatát. A klasszikus história egy klasszikus szerelmi háromszöggel kezdődött. A Thébaiban élő Amphitrüón, az argoszi síkságon emelkedő Tirünsz királyának fia csatában tette próbára erejét, amikor szépséges neje megtetszett Zeusz atyának. A halhatatlanoknak ez a női nemmel szemben kiváltképp fogékony, kissé erotomániás ura, aki Létót fürj, Danaét aranyeső, Lédát hattyú, Európét pedig bika alakjában csábította el, hogy csak nevezetesebb kalandjait említsük, most eredetibb cselfogást agyalt ki. Amphitrüón távollétében egy este úgy kereste fel a minden bizonnyal igen kívánatos Alkménét, hogy a férj vonásait öltötte magára. Az éjszaka már a kezdet kezdetén sok örömmel ajándékozhatta meg Zeuszt, az erkölcsi világrend fő védnökét. Erre utal az a hagyomány, amely szerint az isten úgy döntött, hogy meghosszabbítja a pásztorórákat. Megkérte pajkos leányait, az idő múlását és az évszakok váltakozásait felügyelő Hórákat, fogják ki Héliosz napisten aranyos fogatából a szárnyas paripákat. Háromszorosára nyúlt így az Alkménével eltöltött éjszaka, és Zeusz csak ezután engedte útjára indulni a Napot. Nem csoda, hogy derék magzat fogant az asszony méhében. Az istenség távozott, majd nemsokára betoppant a valódi férj is, s akkor Alkméné meglepetten tapasztalhatta, mily különbségek adódnak olykor éjszaka és éjszaka között... Héra, Zeusz felesége roppant féltékeny természetű volt. Ezen a rossz szokásán azt követően sem változtatott, hogy Zeusz egyszer büntetésből a kontyánál fogva felakasztotta őt a Göncöl-szekérre. Még meg sem született a kisded, máris átkot szórt rá. Hát még amikor meghallotta, hogy a gyermek születése napján az istenek atyja elrendelte: a világra jövő ifjú uralkodjék egykor az összes körülötte lakón! Ezt már Héra sem tudta elviselni. Addig hátráltatta Alkméné vajúdását, amíg Mükénai királyának neje, Nikippé meg nem szülte Eurüsztheuszt. Így ez utóbbira és nem a később világra jött Héraklészre szállt Zeusz visszavonhatatlan parancsa. Hiába fogta ezután a fejét az isten, miért hagyta, hogy ezúttal a nők járjanak túl az ő eszén, a megtörténteken nem változtathatott. Az argosziak fölött (ők lakták Mükénait is) Eurüsztheusz lett az úr, míg Alkméné fiának saját erejéből kellett mások urává felküzdenie magát. Ezt azután derekasan meg is tette, így méltán nevezték őt Héraklésznek, vagyis olyasvalakinek, aki Héra által lett híres. Héraklész rengeteg hőstettet hajtott végre az egész földkerekségen, de még az Alvilágban is. Sokak szerint ő alapította azokat az olümpiai versenyjátékokat, amelyek egyikén Alexandrosz családja hellén eredetét bizonygatta. Tudni vélték ugyanis, hogy az Olümpia szent ligetét magába foglaló Élisz tartomány királya, Augeiasz felfogadta az ifjú hérószt: egyetlen napon takarítsa ki tehénganéjtól bűzlő istállóit. Héraklész a gyors és hatékony munka híve volt. Átvezette a Péneiosz folyó vizét az istállókon, s így egy-kettőre végzett feladatával. Augeiasztól azonban nem kapta meg a kialkudott bért, ezért a bosszús hős háborút indított Élisz királya ellen. A háborúban persze ő győzött már csak szépreményű kései leszármazottja, Nagy Sándor kedvéért is ezt kellett tennie, és részben mert korábban még a Halált is legyőzte, e diadal miatt megkapta a Kallinikosz (Szépgyőzelmű) melléknevet. Nagy Sándor dinamikus epigonjai közül majd a Szeleukida Birodalom trónján ülő II. Szeleukosz fogja ezt a héraklészi jelzőt viselni. Az éliszi király felett aratott győzelemnek Héraklész annyira megörült, hogy atyja, Zeusz tiszteletére létrehozta az olümpiai versenyek később is közkedvelt formáját. A hüperboreuszok messzi északon élő csodás népétől ő hozta azt a vadolajfát, 1 Ez és a Hérodotosz-tól vett többi idézet Geréb József fordítása. 8

13 Ki volt Perdikkasz? melynek zöld gallyai a győztesek homlokát szegélyezték, és ugyancsak ő ültette azt az ezüstnyárfát, amelynek fájával gyújtották meg az olümpiai Zeusz dicsőségét hirdető áldozati tüzet. A Héraklészről szóló számos históriát itt nem tudjuk mind elősorolni, nyilván nem volt szüksége erre Alexandrosznak sem. A hős halálának körülményei azonban figyelmet érdemelnek. Ez a hérósz ugyanis abba halt bele, amit sok földi halandó sem élhetett túl: megházasodott. Dionüszosz, mások szerint Dionüszosz vendégbarátja, Oineusz király leányát, Déianeirát vette feleségül. Sajnos a hölgy másnak is megtetszett, s emiatt Héraklészt is kínozta ama zöld szemű szörnyeteg: a féltékenység. Belepusztult, de istenné vált. Megérte? Nem tudni... Történt, hogy Nesszosz kentaur erőszakoskodni kezdett Déianeirával, mire Héraklész jogos felháborodásában lenyilazta. A súlyos sebtől haldokló kentaur rávette az asszonyt, gyűjtse össze kiömlő vérét, s áztassa benne férje ingét. A vérben varázserő lakozik hazudta, ha Héraklész a benne áztatott inget hordja, soha nem fog más nő után nézni. Déianeira, aki jó néhány véle egynembelivel együtt a monogámia megszállottja volt, kapott az ötleten. Így aztán Héraklész jótette, vagyis az, hogy megmentette nejét a gyalázattól, elnyerte méltó büntetését. Mert Nesszosz vére valójában égető méreg volt. Zeusz fia magára húzta, s utána már nem tudta testéről letépni a halált hozó inget. Őrült fájdalmában önkéntes máglyahalállal vetett véget földi pályafutásának. Ám a tűz lángjai közepette Héraklész istenné változott, és ezzel ígéretes mennybéli pályafutás kezdődött. S miután istenként meglehetősen sok időt töltött a Thesszália és Makedónia határán húzódó Olümposz-hegyen, igazán illendő volt, hogy a makedónoknak uralkodó dinasztiát adjon. Héraklész nagyszámú utóda a hős megistenülése után Eurüsztheusz, Mükéné királya elől Athénba menekült. A Hérakleidákat, vagyis Héraklész leszármazottjait, akik közül Hüllosz volt a legidősebb, Thészeusz athéni király fia, Démophón vette védelmébe. Az athéniak és a Hérakleidák együttesen győzelmet arattak Eurüsztheusz hada fölött. Héraklész sarjai ekkor visszatértek a Peloponnészoszra, hogy Argoszt, Mükénét (Mükénait), Spártát és Messzéniát felosszák egymás között. Egy pusztító dögvész azonban jelezte számukra, az istenek még nem tartják időszerűnek, hogy a Hérakleidák a Peleponnészoszt hatalmuk alá kerítsék. Azok a Héraklész-utódok, akik nem vették tudomásul az isteni akaratot, elpusztultak. Így járt Hüllosz fia, Kleodaiosz, majd unokája, Arisztomakhosz is. Csak a negyedik nemzedéknek, Arisztomakhosz utódainak adatott meg, hogy hatalmuk alá hajtsák a félszigetet. Témenosz szerezte meg Argoszt, Kreszphontész Messzéniát, a harmadik fivér, Arisztodémosz fiai, Proklész és Eurüszthenész pedig megkapták Spártát. Argosz tehát Témenosz, majd utódai, a Témenidák kezébe került. Ezek közé a Témenidák közé tartozott az a három fiatalember, aki a Hérodotosz által ismertetett történet szerint előbb Illíriába, majd Felső- Makedóniába vándorolt, s akik közül Perdikkasz a makedón királyi törzs élére kerülve megalapította Makedoniszt, a makedón birodalom magvát. Az Alexandrosz által közölt történet alapja minden bizonnyal egy, valamikor a 7. század közepe táján Argoszból kiinduló betelepülés volt, melynek során argoszi száműzöttek a Témenida nemzetséghez tartozó Perdikkasz vezetésével előbb Illíriában, majd Felső-Makedóniában leltek hazára, s ragadták magukhoz ez utóbbi területen a politikai vezetést. Ez a mítosz alkalmas lehetett arra, hogy a nem igazán helléneknek tekintett makedónok felett uralkodó királyi ház valódi görög voltát és a magukat ugyancsak Héraklésztől leszármaztató spártai királyi nemzetségekhez való hasonlatosságát hangsúlyozza. Atyai ágon Héraklész, anyai ágon Déianeira révén Dionüszosz volt az isteni ős, és végül mind Héraklész, mind pedig Dionüszosz révén maga a nagy Zeusz kezdhette meg az ősök sorát. Ez a genealógia kiválóan illett a Témenidák uralma alatt álló makedón nép névadó hérószának, Makedónnak a mítoszához, akit Zeusz fiaként emlegettek. Persze a mítoszok arra is jók, hogy megszépítsék az eseményeket. Könnyen elképzelhető, hogy a történeti Perdikkasz közönséges kalandor volt, aki argosziak egy csoportja élén előbb Illíriában fosztogatott, majd hozzá csatlakozott illírekkel együtt a Bermion hegy környékére vándorolt. Innen később, már mint az argeasz makedónok királya, Pieria felé terjeszkedett. Mindez azonban túlságosan profán módon hangzik, s a magukat Perdikkasz leszármazottjainak valló makedón királyok a régi recepthez folyamodtak: a silány múltat egyre bővebb termésű mítoszbokrokkal díszítgették. A legkorábbi és első ízben Hérodotosz által feljegyzett alapítástörténetet tehát később tovább színezték. 9

14 6. fejezet - Az egyre szépülő múlt Úgy hódítani még a közelmúltban sem volt szokásos, hogy az erőszakos területszerzést ne kívánták volna történelmi tényekkel megtámogatni. Az ókorban könnyedén megoldották ezt a problémát. Ha egy nép másokat meghódoltatott, vagy éppen egy dinasztiának sikerült megfelelő alanyokat találni uralma elviseléséhez, azonnal valamelyik istenség parancsára vagy jóindulatú javaslatára hivatkoztak. Ebből a szempontból kétségkívül a delphoi Apollón volt a legnépszerűbb isten. Az ő jósdájában kénes forrás gőzétől extatikus állapotba került papnők adtak nem csekély ajándékok fejében artikulátlan felvilágosításokat a jövő tennivalóiról. Hogy ezek a felvilágosítások mindenki számára érthetőekké váljanak, arról azok a papok gondoskodtak, akik az istennel állítólag kapcsolatba került papnők rikácsait dallamos hexameterekké fésülték át. Az évszázadok során sok jóslat került ki Delphoiból, és igen sok jóslatot jegyeztek fel a történetírók, melyeket alighanem Delphoin kívül költöttek Apollón nevében. Az egyik valódi (vagy vélt) delphoi jóslatot a szicíliai Diodórosz (élt kb ) idézi történeti művében. Perdikkasz ugyanis a történetíró szerint a delphoi Apollónt kérdezte meg, miképpen növelhetné királyságának területét. Erre az alábbi választ kapta: Témenosz ága dicső, ő bírja a földet a bőség termőt, hisz neki aigiszt fenn emelő Kronidész ím nyújtá. Ám ne henyélj, a butéiszi földön a sok nyáj ott legelész, s ha te látod, a kecskék szarva ragyog rád, látod az álom mély odújában a kecskegidákat, áldozz isteneinknek, fővárost alapíts ott. (Diodórosz VII. 16.) Íme a bizonyság, Perdikkasz nemcsak a makedónok feletti uralomhoz kapta meg az istenek segítségét, hanem még a további hódításokhoz is! A bőség-termő (görögül: ploutophorosz) földet itt valószínűleg Makedoniszra gondolt a versfaragó Zeusztól nyerte, a jogot pedig ahhoz, hogy a síkságra nyomulva fővárost alapítson, Apollóntól. Hérodotosz meséje és ez a bizonytalan, időponthoz aligha köthető jóslat jól kiegészíti egymást. Hérodotosznál Perdikkasz az, aki a kisjószágot, vagyis a juhot és kecskét legelteti, a jóslat pedig olyan terület megszállását ajánlja, ahol szintén kecskék legelésznek. A juhok mellett a kecskék tenyésztése valóban fontos szerephez jutott a makedón gazdaságban. De emellett azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kecske Dionüszosz kultuszának hagyományos jelképe s a makedón királyok címerállata, képmása I. Alexandrosz pénzein is ott döfköd szarvaival. Van olyan feltételezés is, hogy a bőségtermő jelző eredetileg a termékenységet jelképező égi kecskére utalt, ezért került a makedónok vallási elképzelései kapcsán itt a makedón föld leírásába. A jóslatban Zeusz (Kronosz fia, ezért Kronidész) az aigiokhosz jelzőt viseli. Ennek jelentése: aigisztartó. Az aigisz Zeusz Héphaisztosz által kovácsolt pajzsa volt, melyet Homérosz szépen ír le akkor, amikor Athéné harci készülődését festi: s fellegtorlaszoló Zeusz ércingét felövezve, fegyveresen készült könnyontó háborúságra. Rettenetes, bojtos pajzsát vállára vetette, melyet mindenhol körben koszorúz meg a Rémség: dermesztő Űzés van rajta s a Védelem és a Visszavonás, meg a Gorgó-fő, feje rémteli szörnynek, rettentő s iszonyú, pajzstartó Zeusz csodaszörnye. (Iliasz v ) 1 Ez és az Iliasz-ból vett többi szemelvény Devecseri Gábor fordítása. 10

15 Az egyre szépülő múlt Az aigisz és az aix (birtokos esete aigosz) a. m. kecske szavak közötti etimológiai kapcsolatot már régen észrevették, mint ahogy az új makedón főváros, Aigai nevét is a kecske szóból vezetik le. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy az idézett jóslat kecskecentrikus volta, amely a jelzők kiválasztásában és ezen állatok gyakori említésében mutatkozik meg, egyrészt a makedón szokások ismeretéről tanúskodik, másrészt arról, hogy Aigai megalapítását és a város nevét éppen e szokásokkal próbálták magyarázni. Aigai egészen I. Arkhelaosz (kb ) uralmának második szakaszáig Makedónia fővárosa volt. Ezután Pella lett a királyság központja, de a régi főváros megmaradt a királyok temetkezőhelyének. Aigait a kutatók sokáig Edesszával azonosították, s ezt az elképzelést néhány ókori forrás alá is támasztotta. Sok régi szerző közléséből viszont határozottan úgy látszott, hogy Aigainak az Olümposztól északra, valahol a Haliakmón mellett kellett épülnie. Hála a régészek több mint egy évszázados munkájának, ma már bizonyossággal állíthatjuk, hogy a makedón birodalom első fővárosa a mai Vergina és Palatitszia falvak közötti sík területen állt ben egy hellénisztikus kupolasírt, 1861-ben egy hellénizmus korabeli palota romjait, 1939-ben egy díszes fejedelmi sírt tártak fel itt, s minderre Manolisz Andronikosz tevékenysége tette fel a koronát. Ez a rendkívül kitartó és kétségkívül szerencsés görög régész 1951-ben kezdte kibontani azt a Vergina közelében emelkedő hatalmas dombot, amely alatt a makedón királyi család tagjainak sírjait feltételezte. Kutatásai az 1970-es évek végére hozták meg gyümölcseiket. Sikerült feltárnia egy épen maradt királysírt, melyről azt állította, hogy Nagy Sándor édesapja, II. Philipposz földi maradványait őrzi. Ma ezt a feltételezést néhányan kétségbe vonják, egyesek például Nagy Sándor közvetlen utóda, Philipposz Arrhidaiosz és neje, Eurüdiké temetkezőhelyének gondolják. A vita tart, az viszont vitathatatlan, hogy e sír napvilágra kerülésével az Aigai lokalizálása körüli problémák végleg megoldódtak. Ha ugyanis a sír gazdája egyelőre még nem is azonosítható egyértelműen, az bizonyos, hogy a sírboltban lelt tárgyak a 4. századból származnak, és mindenképpen egy makedón uralkodó túlvilági életéhez kapcsolódtak. A Perdikkasz számára állítólag Delphoi részéről adott jóslat Aigai környékének erőszakos elfoglalását igyekezett jogos színben feltüntetni. Ám úgy látszik, magának Makedonisznak a megszerzésére is valami hihetőbb történetet szerettek volna kovácsolni a Hérodotosz után élő makedón uralkodók. Így kerülhetett sor arra, hogy míg a görög perzsa háborúk történetírója I. Alexandrosszal együtt is mindössze hét makedón királyt sorol fel, a már ismert I. Perdikkasszal kezdve a listát, addig a Hérodotosz utáni szerzők további uralkodókkal gazdagítják a makedón történelmet. Az i. sz század fordulóján élő Clemens Alexandrinus keresztény egyházatya Protreptikosz (Hitbuzdító) című művében maradt fenn az a hagyomány, amely szerint Perdikkasz előtt egy Karanosz nevű férfiú volt az, aki a delphoi Apollón parancsára Argoszból egyenesen a Haliakmónhoz vándorolt, és ott fővárost alapított. Ezzel kapcsolatban egy zengzetes jóslat is fennmaradt: Ó, te dicső Karanosz, sose vétsd el e látnoki szókat! Szép tüzes asszonyi néppel a hellaszi föld tele, hagyd el, argoszi táj közeléből kék haliakmoni vízhez vedd utad, és hol a dús legelőn kecskék legelésznek, új haza ott vár, és ivadékok jó sora ott kél. (Clem. Alex.: Protr ) Ez a jóslat megejtően hasonlít az előzőhöz. Itt is dominál a kecskemotívum, a különbség csupán az, hogy Perdikkasz már makedón földről indul Aigai megalapítására, Karanosz viszont még Argoszból. Ez olyan szemléletet tükröz, amely szerint a Témenidák egy főváros alapításával kezdték államalapító tevékenységüket. Aigai jelentőségét viszont csak addig volt érdemes hangsúlyozni, amíg valóban politikai központ volt. Mivel I. Arkhelaosz uralkodása második felében Pella lett az új főváros, a Karanoszról szóló hagyomány kialakulását Hérodotosz művének keletkezése, vagyis az 5. század közepe és ugyanezen évszázad utolsó évtizede közé kell helyeznünk. Persze Karanosz sem lehetett akárki. Héraklész leszármazottja volt ő is, akárcsak Perdikkasz. A kis-ázsiai Khiosz szigetéről származó történetíró, Theopomposz, aki a 4. században 58 könyvből álló Philippika című művében Nagy Sándor édesapja, II. Philipposz uralkodásának eseményeit írta meg, a következőképpen vezeti le Karanosz elődeinek sorát: Karanosz Pheidón fia volt, Pheidón Arisztodamidaszé, Arisztodamidasz Meropszé, Meropsz Thesztioszé, Thesztiosz Kisszioszé, Kissziosz Témenoszé, Témenosz Arisztomakhoszé, Arisztomakhosz Kleodaioszé, Kleodaiosz Hülloszé, Hüllosz pedig Héraklészé. Theopomposz töredékekben 11

16 Az egyre szépülő múlt fennmaradt írásának Karanosz genealógiájával foglalkozó részét Diodórosznál olvashattuk. Ebből kiderül, hogy nem kell túlságosan szoronganunk az esetleges hiányérzet miatt, ami abból a hézagból adódhat, amely Témenosz és Perdikkasz között eddig fennállt a nemzetségtáblán. A források tanulmányozása során kiderül, hogy a makedónok korai története Hérodotosz művétől a császárkori római irodalomig fokozatosan színesedik, és egyre több legendás elemmel telítődik. Egyeseket persze már az ókorban zavart az a helyzet, hogy a mondák gyakran ellentmondó értesüléseit nehéz, olykor lehetetlen volt összeegyeztetni. Karanosz és Perdikkasz históriájának logikus összekapcsolására törekedett Diodórosz, akinek Karanoszról szóló töredéke egy néhány évszázaddal nála későbbi író művében maradt ránk. Az i. sz. 4. századi tudós keresztény egyházatya, a Kaiszareában püspöki tisztet betöltő Euszebiosz Khronika című munkájában olvashatjuk a következőket: Az első olümpia előtt a birtoklás iránti vágytól hajtott Karanosz csapatokat gyűjtött az argosziak közül és a Peloponnészosz többi részéből, és seregével hadjáratot indított a makedónok területére. Ebben az időben az oresztai királya eordoi nevezetű szomszédaival volt háborúban, és arra kérte Karanoszt, hogy segítsen neki: megígérte, néki adja az általa uralt vidék középső részét az oresztai ügyeinek rendbehozatala után. És mivel a király beváltotta ígéretét, Karanosz megszerezte a földet, és királyként uralkodott rajta harminc éven át, mígnem idős korában eltávozott az életből. Trónját Koinosznak nevezett fia örökölte, aki huszonnyolc éven keresztül volt király. Utána Türimmasz negyvenhárom, Perdikkasz pedig negyvennyolc évig uralkodott. Ez utóbbi növelni akarta birodalmát, és ezért Delphoiba küldött tanácsért. (Euszebiosz: Khron. p. 169 = Diod. XVII. 15.) A történet további része nem ismeretlen előttünk, hiszen a jóslattal, amely Perdikkaszt Aigai megalapítására ösztönözte, már foglalkoztunk. Mármost mi a figyelemre méltó eltérés a Theopomposzon és a Diodóroszon alapuló két mítoszvariáció között? Theopomposz szerint az Argoszból érkezett Karanosz azonnal meghódította a későbbi Aigai környékét, majd az ő uralmát Perdikkaszé követte. Ő nem ír sem arról, hogy az argoszi jövevények előzőleg illírekkel is kapcsolatban álltak volna, s csak ezután jöttek makedónok lakta területre, sem arról, hogy Karanosz és Perdikkasz között még két nemzedék követte egymást a trónon. Diodórosz ezzel szemben szinkretizálni akarja Hérodotosz és Theopomposz közléseit, no meg a sok valóságot magában rejtő történeti hagyományt is. Ő tud arról, hogy a makedónok egykor az oresztai által lakott területen éltek. Ezért Karanoszt Oresztisz királyának szövetségesévé teszi, aki a harctéren kivívott érdem jutalmaként nyeri el Oresztisz egy részét. Hérodotosz említi, hogy a Témenidák előbb Illíriába mentek, és csak azután vándoroltak makedón földre. Diodórosznál ennek jegyében szerepelnek az eordoi, az az illír eredetű nép, amely az Oresztisz és Lünkésztisz közötti Eordaia tartományban élt, a Bermion hegy nyúlványaitól nyugatra, Felső-Makedóniában. Diodórosz nyilván tisztában volt azzal a hagyománnyal, amely Perdikkasz trónfoglalását a 7. század közepére tette. Ezért hangsúlyozza, hogy Karanosz háborúja az illírekkel és honfoglalása Oresztisz földjén 776, vagyis az első hivatalos olümpiai verseny megrendezése előtt ment végbe. Hogy aztán a Karanosz uralkodása és Perdikkasz trónra lépése közötti időbeli hézagot kitöltse, még két királyt iktat be a makedón királyi család mitikus történetébe: Koinoszt és Türimmaszt. Ezek irányíthatták e történetírói elképzelés szerint a makedón vándorlást a Haliakmón folyása mentén egészen addig, amíg az őket követő Perdikkasz a mai Nausza (ókori Mieza) környékén létrehozta Makedoniszt, a további hódítások kiindulópontját. A mítoszgyártás aztán újabb mitikus uralkodóval folytatódott, akit nem más, mint maga a klasszikus drámaírás mestere, Euripidész csempészett a makedón királyi család genealógiájába. Euripidész, akit az Aiszkhüloszból, Szophoklészből és belőle álló drámai triász egyéni hangvételű alkotójaként tisztel az irodalomtörténet, ben vagy 480-ban született az Athén fennhatósága alatt lévő Szalamisz szigetén. A peloponnészoszi háború tragikus eseményei elől Arkhelaosz makedón király pellai udvarában keresett menedéket. Itt, a királyi kegyet élvezve hunyt el 406-ban. A gáláns vendéglátást hasonló nagyvonalúsággal viszonozva, a költő ben drámát írt arról az állítólagos királyról, aki annak idején Aigait létrehozta. Ha már motoszkál bennünk némi gyanú ennek az uralkodónak a nevét illetően, ne hallgattassuk el. Természetesen Arkhelaosznak hívták a régi főváros alapítóját is. Így lett igazán kerek a makedón história. Mert ha hasonnevű őse fővárost alapíthatott, ugyan miért ne tehette volna ugyanezt az Euripidészt pártoló Arkhelaosz is? Ő, mint tudjuk, Pellát tette új fővárossá. A dráma töredékesen maradt fenn, tartalmát Hyginus összefoglalása révén ismerjük. Caius Julius Hyginus Augustusnak, az első római császárnak volt a felszabadított rabszolgája. A palatinusi könyvtár őreként mitológiai tartalmú könyvet is írt (Fabularum liber), s ebben gyakran hivatkozott régebbi íróknak a modern korok számára sajnos elveszett munkáira. Ezek közé tartozott Euripidész Arkhelaosz -a is. A töredékek és a tartalmi összefoglalás alapján nagyjából a következőképpen rekonstruálhatjuk a dráma cselekményét. A 12

17 Az egyre szépülő múlt gyermektelen Témenosz Zeusz és felesége, Dióné jóslatadó dodonai szentélyéhez fordult a kérdéssel, lesz-e valaha utóda? (Az épeiroszi Dodonában ősi idők óta kultuszhelye volt Zeusznak, akinek itt nem Hérát, hanem Diónét, Ókeanosz és Thetisz leányát tekintették hitvesének.) A szentély ligetében álló szent tölgy leveleinek zizegéséből és a fa tövében fakadó forrás csobogásából hallották ki Dodona papjai Zeusz jósigéit. Témenosz esetében azt hallották, hogy hamarosan fiúgyermeke születik, akit Arkhelaosznak kell elnevezni. Arkhelaosz meg is született, és Argoszban töltötte ifjúságát. Ám a városból száműzték, s ő Thrákiába vándorolt. Itt Kisszeusz király szolgálatába szegődött, aki meg akarta ölni. Arkhelaosz nem hagyta magát, ezért a királyt ő gyilkolta meg. Persze menekülnie kellett, és hová is mehetett volna, ha nem Makedóniába. Itt azután Apollón tanácsára kecskéket legeltetett, és ezek nevét adva az általa létrehozott városnak, megalapította Aigait. Ezzel az I. Arkhelaosz kedvéért kitalált mondabeli Arkhelaosszal búcsúzunk a makedón történelem hajnalától. Azzal azonban, hogy valóban egzakt makedón történetet mutathassunk be, amely szerves része az összgörög históriának, még kissé várnunk kell. 13

18 7. fejezet - Királyok és történetírók Thuküdidész a peloponnészoszi háború harmadik éve ( ) eseményeinek leírása közben írja Szitalkész thrák király Makedónia elleni támadása kapcsán: Mivel az itt lakó makedónok nem lettek volna képesek ekkora rájuk támadó seregnek ellenállni, a vidéki megerősített helyekre és erődítményekbe húzódtak. Ekkoriban még nem volt sok ilyen erődítmény, a mostaniakat később építtette Perdikkasz fia, Arkhelaosz, mikor király volt. Ő egyenes utakat is készíttetett, s egyéb téren is intézkedéseket tett a hadi készültség növelésére, s többet tett a lovasság, a fegyverzet s az egyéb felszerelés fejlesztéséért, mint az előtte uralkodó nyolc király együttvéve. (Thuküdidész II ) Számunkra ebből a tudósításból egyelőre az az érdekes, hogy Thuküdidész szerint I. Arkhelaosz előtt nyolc makedón király uralkodott. Ez a megállapítás egybevág Hérodotosz véleményével, aki az athéniakhoz a perzsák megbízásából követségbe ment I. Alexandroszról azt állította, hogy Alexandrosz Amüntasz fia, Amüntasz Alketaszé volt, Alketasz atyja Aeroposz, ez utóbbié Philipposz, Pilipposzé Argaiosz, Argaioszé pedig Perdikkasz, a birodalom megalapítja. Hérodotosz tehát az általa elmondott alapítástörténet hőse, Perdikkasz után a következő makedón királyokról tudott: Argaiosz, I. Philipposz, Aeroposz, Alketasz, I. Amüntasz és I. Alexandrosz. A Hérodotosznál néhány évtizeddel később, I. Arkhelaosz korában író Thuküdidész, aki ismerte I. Alexandrosz utóda, II. Perdikkasz tevékenységét, tehát joggal említette azt, hogy I. Arkhelaosz előtt nyolc királya volt Makedóniának. Diodórosz töredékeiben ugyanezek az uralkodónevek szerepelnek, ráadásul ő ismerhette a 4. századi történeti műveket is. Nyilvánvaló, hogy a Hérodotosz által felsorolt uralkodók számát és nevét illetően nem volt vita a történetírók között, vagyis a makedón történeti hagyományt e tekintetben szilárdan és általánosan elfogadták. Csak mint láttuk a Perdikkasz előtti korszakra nézve voltak eltérőek a vélemények. Indokolt tehát, ha mi is ahhoz a felfogáshoz csatlakozunk, amely a makedón királyok I. Perdikkasszal kezdődő sorát hitelesnek tekinti. Problémát jelent azonban e királyok uralkodásának kormeghatározása. Mert mit tudunk meg Hérodotosztól I. Perdikkasz hatalomra jutásáról? Csak annyit, hogy régen történt. Azt nyelvi elemzések már megállapították, hogy például Arisztotelész a Politikában a 7 6. századi eseményeket nevezi régen megtörténteknek. Hasonló lehetett a helyzet Hérodotosznál is. Ő minden bizonnyal a 7. századra gondolhatott, hiszen e század folyamán alapították Makedoniszt, és a század végére foglalták el Pieriát. Miután a történetírók egyöntetűen hangsúlyozzák, hogy a makedón trónon I. Arkhelaoszig mindig fiú követte az apját, és mert I. Arkhelaosz trónra lépése 413 körülre tehető, N. G. L. Hammond, 30 évet számolva egy generációnak, a következő megközelítő időpontokat tekinti valószínűeknek: I. Perdikkasz 653 körül lépett trónra, Argaiosz 623, I. Philipposz 593, Aeroposz 563, Alketasz 533, I. Amüntasz 503, I. Alexandrosz 473, II. Perdikkasz pedig 443 táján. Ch. Edson, a makedón história másik jelentékeny kutatója Diodórosznak 4. századi történetírók közlésein alapuló beszámolója szerint ettől eltérő kronológiát ad. I. Perdikkaszt a 7. század elejére teszi, anélkül azonban, hogy közelebbi datálással próbálkozna, és ugyancsak mellőzi az időmegjelölést Argaiosz, I. Philipposz, Aeroposz és Alketasz esetében. Óvatossága indokolt, amint helyesnek látszik az is, hogy az utánuk következő királyoknak hosszabb uralkodási időt számít. I. Amüntasz uralmát 540 és 498, I. Alexandroszét 498 és 454, II. Perdikkaszét 454 és 413 közé valószínűsíti. Nyilvánvaló, hogy maga Hammond is csak elméleti lehetőségnek tekintette a 30 évig nyúló uralkodási korszakokkal való számolást, és e kereten belül ott, ahol erre a történelmi adatok lehetőséget adtak, tovább finomított. Így azután alig tért el Edsontól, amikor végül is a makedón történelem jobban dokumentált királyai közül I. Alexandrosz trónra lépését 495 körülre, II. Perdikkaszét 452 tájára tette. De honnan ez a nagy bizonytalanság? Ennyire homályosan ismerték volna a makedónok saját történelmüket? Nincs egyetlen olyan ókori történetíró, aki megbízható makedón történelmet írt volna? Nos, tudomásunk szerint a makedónok történelmét a II. Philipposz idején kibontakozó virágkor hatására a 4. század közepétől többen is megírták. Műveik azonban jobbára csak töredékesen maradtak fenn, és ami a legnagyobb baj, a 4. század eleje előtti eseményekre nézve eléggé megbízhatatlanok. 1 Ez és a többi Thuküdidész szemelvény Muraközy Gyula fordítása. 14

19 Királyok és történetírók Az első makedón történet megalkotója a II. Philipposz uralkodása idején ( ) élő Nikomédész volt. Ő a Khalkidiké-félszigeten fekvő Akanthosz város szülötteként ban vált makedón alattvalóvá. Szülővárosa közelében vágatta ketté egy csatornával 480-as görögországi betörése előtt a perzsa nagykirály, Xerxész a szárazföldet, így választva el a félszigettől annak délkeleti nyúlványát, az Aktét. Xerxész tettét az indokolta, hogy 492-ben a perzsák hajóit egy pusztító vihar a földnyelv déli csúcsán emelkedő Athósz hegyfoknál szétszórta, s a babonás király nem akarta hajóival ismét végigjárni a rossz előjelű útvonalat. Az Athósz különben napjainkban az ortodox kereszténység egyik legismertebb hagyományőrzője a maga mintegy 20 kolostort számláló elszigetelt világával. Ezen az ókorban is sajátságos atmoszférát lehelő vidéken született az első makedón történet, amely a mitikus előidőktől talán a peloponnészoszi háború végéig követte nyomon a lovas makedónok históriáját. Ám csupán egy Euripidész műveihez írott kommentár és a római császárkori Athénaiosz őrzött meg belőle valamit az utókor számára. Valamivel több részlet maradt fenn két olyan történetírótól, akik mindegyikét Marszüasznak nevezték. Az egyik Marszüasz Philippoi (Philippi) város szülöttje volt. Ezt a thasszosziak által lakott települést 356-ban foglalta el II. Philipposz, és mint új alapító, a helység eredeti nevét, Krénideszt Philippoira változtatta. A hellén világban addig sohasem fordult elő, hogy valaki a saját nevét adományozza egy városnak. A mai görög török határ közelében fekvő Kavala környékén fehérlő philippi romok azonban aligha emiatt keltenek érdeklődést. Sokkal inkább Shakespeare Julius Caesar című tragédiájának szállóigévé vált mondatát idézik: Találkozunk Philippinél. Caesar gyilkosai, Brutus és Cassius 42-ben Philippi mellett vesztettek csatát a meggyilkolt diktátor híveivel szemben. Az ütközet előtti éjszakán Caesar bosszúálló szelleme jelenik meg Brutus sátrában. Vörösmarty Mihály veretes fordításában így zajlik le a szállóigét rejtő párbeszéd a szellem és a lelki kínoktól gyötört zsarnokölő között: Brutus: Vagy te valami? Isten vagy angyal, ördög, vagy mi vagy, Mitől fagy vérem, felborzad hajam; Mondd meg, mi vagy? Szellem: Rossz szellemed. Brutus: Miért jössz? Szellem: Azt mondani, hogy meglátsz Philippinél. Brutus: Jól van. Akkor hát ott majd újra látlak. Szellem: Igen, Philippinél. Brutus: Nos, hát Philippinél látlak megint. Ím eltűnök, hogy bátorodni látsz. Gonosz szellem, veled még több beszédem Lett volna... Ha Shakespeare szellemet idéz, a Philippoi-beli Marszüasz is jobbára a természetfeletti lényektől hemzsegő mitikus múlttal foglalkozik. Jobban érdekelné a kutatót a másik Marszüasz munkássága, de sajnos abból is csak elvétve maradtak fenn szemelvények. Ez a másik Marszüasz az új makedón fővárosban, Pellában született, előkelő családból. Fivére volt a Nagy Sándor halála utáni időszak egyik legnagyobb hatalmú utódhadvezérének, görögül diadokhoszának, Antigonosz Monophthalmosznak. 306-ban egy hadiflotta parancsnoka volt az utód uralma alatt. De már Nagy Sándor uralkodása idején sokra vitte, hiszen a hódító király szüntrophoszai közé tartozott. A szüntrophosz vagy szüngenész olyan tagja volt a király szűkebb környezetének, aki együtt nevelkedett az uralkodóval. Ez a két kifejezés eredeti jelentése. A Nagy Sándor halála utáni korban a hellénisztikus uralkodók udvarában a király személyéhez fűződő bizalmas viszonyt jelölő hivatalos címmé vált. A pellai Marszüasz Makedonika című munkája tíz könyvből állt. A mítoszok világába vesző első királyoktól a 331-es évig kísérte végig az író népének történelmét. A töredékek tanúsága szerint e könyvek közül a 3-7 sorszámúak a 368-tól 339-ig terjedő időszakkal foglalkoznak, amíg a könyv a 331-gyel záródó 15

20 Királyok és történetírók periódussal. II. Philipposz uralmának éveit és Nagy Sándor hódításainak kezdeti szakaszát tehát igen részletesen ismertethette a szerző. Ám mi lehet az oka annak a visszafogottságnak, hogy a kezdetektől a 4. század elejéig csupán két könyvben sűríti össze mondanivalóját? Egyértelműen a megalapozott ismeretek hiánya. Mi sem jellemzőbb a korábbi makedón történelemre vonatkozó szegényes tudásanyagra, mint az a körülmény, hogy például az említett szerzők közül az akanthoszi Nikomédész 41, míg a pellai Marszüasz 23 uralkodási évet tulajdonít a náluk mindössze száz évvel korábban élt II. Perdikkasznak. Más, a 4. és 3. században élt görög történetírók ugyanerre a királyra még hol 44, hol 35, hol pedig 28, a makedón trónon eltöltött évet osztanak ki. Megalapozott lehet az a vélemény, hogy Makedóniában legalább az 5. század végéig nem létezett írásos hagyománya az előidőknek. Nem véletlen, hogy a nagy, görög földön zajló háborúk krónikásai, Hérodotosz és Thuküdidész adták a legkorábbi megbízható információkat a makedón királyokról és az uralmuk alá tartozó területekről. Ők írtak a makedónokról éppúgy, mint a thrákokról és más olyan népekről, amelyek a hellén világ peremén ilyen vagy olyan formában mellékszereplőivé váltak az általános görög történelemnek. De Makedóniát, mint egy történeti mű fő témáját, csak II. Philipposz energikus uralma alatt lehetett elképzelni. Ekkorra viszont már ködbe veszett a történelmi múlt egy jelentős része. Éppen ezért ne is próbálkozzunk azzal a reménytelen feladattal, hogy a főként időszámításunk utáni kompilátoroktól idézeti töredékek nyomán adjunk választ az ókorban is megválaszolatlanul maradt kérdésekre. Összpontosítsunk inkább arra a kevés tényre, amelyet minden bizonytalanság ellenére az I. Perdikkasz uralomra jutása utáni időszakról megállapíthatunk. Már idéztük Thuküdidészt, amint a peloponnészoszi háború eseményeinek ismertetése közben a makedónokról is információkat adott. Most ugyancsak az ő mondatait hívjuk tanúkként, amelyekkel a 420-as évek Makedóniáját történelmi és földrajzi szempontból röviden áttekintette: Ezek az erők (a thrákok) tehát Dobéroszban gyülekeztek, s előkészületeket tettek, hogy a hegységen átkelve felülről támadjanak rá a Perdikkasz uralma alatt álló Makedóniára. Mert Makedóniához tartoznak ugyan a lünkésztai, elimiótai és egyéb törzsek is, s szívélyes és alattvalói viszonyban is vannak vele, de mindegyiknek megvan a saját fejedelme. A tengerpart mellett fekvő mai Makedóniát Perdikkasz atyja, Alexandrosz, s ennek ősei, az eredetileg Argoszból származó Témenidák hódították meg, s ők alapítottak itt királyságot, miután fegyveres harcban kiűzték Pieriából a pieresz népet... Mielőtt az idézetet folytatnánk, néhány mozzanatot nem árt újra felidéznünk. Hérodotosz meséjében Perdikkasz, a dinasztiaalapító fivéreinek neve Gauanész és Aeroposz. Az I. Alexandrosz korában elterjedt történet elemzői kimutatták, hogy az első név etimológiailag összefügg Elimeia fővárosa, Aiané nevével, a másik személynév viselője pedig megtalálható Lünkésztisz fejedelmei között. Ez a história a thuküdidészi szövegben szereplő II. Perdikkasz atyja, I. Alexandrosz azon igényét fejezte ki, hogy a lünkésztai és elimiótai népek feletti uralmát elismertesse, hiszen a mítoszban az ő ősének kenyere nőtt kétszeresére. Nyilvánvaló, hogy ez a két nép, amint azt Thuküdidész is igazolja, I. Alexandrosz, majd II. Perdikkasz korában valóban függésbe került a makedónoktól. A tengerpart mellett fekvő mai Makedónia lényegében a Bermion hegységtől délkeletre és keletre húzódó Alsó-Makedóniát jelenti Thuküdidésznél. Ezt a Therméi-öböl partján vonuló tengermelléki síkságot, melyet hegyek koszorúztak és folyók szabdaltak át, II. Perdikkasz ősei hódították meg. Az ősök között a történetíró szerint kiemelkedő jelentősége volt I. Alexandrosznak, hiszen csak őt említi név szerint. Ám I. Alexandrosz az 5. század első felében uralkodott, Pieria pedig 600 körül már elődei kezén volt. Ha hihetünk a hagyománynak, amely I. Perdikkasz nevéhez fűzte Aigai megalapítását, akkor a Pieria felé irányuló makedón hódításokat is az ő nevéhez köthetjük. Ezt a hódítást azután vagy ő, vagy valamelyik közeli utóda fejezte be. A további területszerzéseket Thuküdidész a saját koráig több mai történész, így M. Zahrnt szerint is, időrendi sorban közölte. Ezt tartalmazza az idézet folytatása:...s elűzték Bottiaiából a bottiaioi nevű s jelenleg a Khalkidiké szomszédságában élő törzset is. Paioniában megszállták az Axiosz folyó mellett Pelláig és a tengerig nyúló földsávot, s elfoglalták az Axiosz folyón túl a Sztrümónig terjedő, Mügdoniának nevezett területet, ahonnan az édón törzset űzték ki. S kiszorították a most Eordiának nevezett területről az eordoi népet is, amelynek többségét legyilkolták... s elűzték Almópiából az almópesz törzset is. Ezek a makedónok kiterjesztették uralmukat más törzsek területeire is e földek ma is birtokukban vannak, Anthemuszra, Krésztóniára, Biszaltiára s a mai Makedónia nagy részére... (Thuküdidész II. 99.) Ennek a thuküdidészi közlésnek a tartalmára még többször visszatérünk, valahányszor az itt felsorolt hódítások időbeli meghatározását a megfelelő makedón király tevékenységéhez kötjük. Maradjunk ez utóbb idézett szövegrész első mondatánál. Ebből kiderül, hogy Pieria elfoglalását Bottiaia megszerzése követte. A Témenidák tehát Pieriát és Bottiaiát foglalták el először, miután Makedonisz szűknek bizonyult népük számára. A 16