DESMOND MORRIS MIÉRT CSINÁLJA? A LÓ

Átírás

1 DESMOND MORRIS MIÉRT CSINÁLJA? A LÓ FORDÍTOTTA BARTOS TIBOR EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1993 KÖTETÜNK AZ ALÁBBI KIADVÁNY ALAPJÁN KÉSZÜLT: DESMOND MORRIS: HORSEWATCHING JONATHAN CAPE. LONDON COPYRIGHT 1988 BY DESMOND MORRIS HUNGARIAN TRANSLATION BARTOS TIBOR EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ 92/0855 FRANKLIN NYOMDA, BUDAPEST FELELŐS VEZETŐ MÁTYÁS MIKLÓS IGAZGATÓ FELELŐS SZERKESZTŐ VÁRADY SZABOLCS A FORDÍTÁST SZAKMAILAG VÁRADY JENŐ ELLENŐRIZTE A BORÍTÓ, A KÖTÉSTERV ÉS A TIPOGRÁFIA KÁLLAY JUDIT MUNKÁJA MŰSZAKI VEZETŐ MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 6,88 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN

2 TARTALOM Bevezetés Mit jelez fülével a ló? Jól hallanak? Hányféle a ló szava? Mit jelez a ló a farkával? Nyakával mit jelez a ló? Testével mit jelez? A lábával mit jelez? Mi olvasható a ló pofájáról? Mit ér a szaglása? Milyen a látásuk? Mennyit alszanak? Hogyan táplálkoznak? Miféle szervezet a lótársadalom? Hogyan vallanak érzelmeikről egymásnak? Hogyan fest az udvarlásuk? Elfogultak-e egymás színe iránt? Hogy bánik újszülött csikajával a kanca? Hogyan fejlődik a csikó? Meddig él a ló? Hogyan olvashatjuk le korát a fogáról? Mennyire értelmesek a lovak? Hogyan találnak haza? Mennyire tekinthetők területi lényeknek? Hogyan veszekszenek? Mennyire gyors a lábuk? Mi a különbség forróvérűek és hidegvérűek közt? Hányfajta lovat ismerünk? Miért versenyeznek a lovak? Miért fut az egyik ló gyorsabban a másikánál? Miért fut lassabban egyik a másikánál? Miért nem gyorsabbak a versenylovak évről évre? Miért verik lovukat a zsokék? Tudja-e a ló, hogy versenyt nyert? Ki találta fel a kengyelt? Miért hoz szerencsét a patkó? Honnét van a sallang? Miért nem esszük a lovat? Mi a lóerő? Miért nevezzük zsokénak a hivatásos versenylovasokat? Miért beszéltek régen boszorkány nyergelte lovakról?

3 BEVEZETÉS Ha a kutya legjobb barátja az embernek, a lóról elmondható, hogy legkülönb szolgája. Évezredekig igázták, megülték, sarkantyúzták, verték. Könyörtelenül ugrattak vele a csata sűrűjébe, s ott akár összeapríttatták. Évszázadokon át vonta az emberi célratörés súlyos terheit, s hálából utolsó útja a gyepmesterhez vezetett. Örök kizsákmányoltsága az emberekkel való együttműködés bámulatos készségéből következik, és szívós akaratából, hogy a kedvünkre tegyen. Annyiszor vesztévé lett szelíd erkölcse vad állapotának társas életében keresendő. A lovak nyájösztönűek, kis ménesekben élnek, s ott az együttműködés éppoly fontos, mint a versengés egymáshoz ragaszkodásuk pedig oly erős, hogy könyvyen alakítható emberhez fűződő kötelékké. Szerencsétlenségükre ebben a kapcsolatban mindig az ember kerekedik felül, szó szerint is, képes értelemben is. Drágán fizet jámborságáért a ló. Az érem másik felén az ember szeretetét és odaadását látjuk iránta, ma talán inkább, mint valaha. Mert valahány lónyúzóra csak emlékszünk, éppannyi az emlékünk lórajongókról, akik hosszú órákat töltenek önzetlen ápolásukkal, kényeztetésükkel. Manapság már minden kérges lelkű kocsisra jut egy légió az olyanokból, akik pitymallatkor serkennek, és kezük-lábukat törik, csak hogy imádott lovaikat minden jóban részesíthessék. Állatot a lónál nagyobbra nem tartanak ma. Miért gyújt a ló ekkora érzelmeket? Látványa teszi-e vagy viselkedése? Inassága, kecsessége vagy egyénisége éppen? A válasz egy Edward Topsel nevű természetvizsgáló majd négyszáz esztendeje kelt traktátusában olvasható. Azt írja ugyanis, hogy a ló "ritka szép testű és fennkölt lelkületű állat Lelki tulajdonságai közt is a legfigyelemreméltóbb, hogy háborúságban és békében egyaránt ernyedetlen szeretettel és kötelességtudással szolgálja az embert miért is a négylábúak rendjében a legnemesebb és legszükségesebb". Egyszersmind. Szolgai alázattal páros úri büszkesége teszi az ember szemében oly ellenállhatatlanná. Ha csupán nemes volna, mint a zsiráf, nem kezes, megcsodálnánk szépségét, bele nem bolondulnánk. Ha csupán hasznos volna, nem szép, akár a disznó vagy a tehén, hálásak lennénk szolgálataiért, de nem zengenénk hű lelkének dicséretét. A ló titka bizony, hogy az igát is húzza meg előkelő is. Ebben a varázsa. Mert ha ilyen méltóságos állat meghódol akaratunknak, akkor a világ gazdái nem mi volnánk? Így történt, hogy a lovak szelídítésének kezdetétől az ember a ló igézetébe került. És a ló mindjárt kezdettől fordított az ember életén egyetlen tulajdonságával: a gyors lábával. Mihelyt munkába fogták, meglódult az ember terjeszkedése a világon. Eleink attól fogva jutottak el egyik helyről a másikra gyorsan. Korábban a barom volt a málhás meg a fogatolt állat, az ekevonó. A lószelídítés kezdetétől a barmot már durvább, nehézkesebb munkákra foghatták, a helyváltoztatás pedig a ló dolga lett. Hatalmasan megnövekedett az ember mozgékonysága. Terjedhetett a civilizáció, kereskedelmi utak nyílhattak korábban elképzelhetetlen nyomvonalakon. Kultúrák cseréje bontakozott, és az elgondolások kereszteződése lendített az alkotókedven. Évezredekig, mind a belső égésű motorok megjelenéséig a ló maradt a föld hódításának legfőbb emberi eszköze. Délceg képéhez gyors lába is jelentősen hozzájárult. Mivel a vadlovak fürge sík vidéki, legelő állatok és a határtalanság kedvelői, az évmilliók során hullámzó izomzatú atlétaalkatuk fejlődött. Gyors mozgáshoz a test szerkezetében rejlő stílus kell, s ezt a stílust, magunk is atléták, sokra tartjuk. Futó faj vagyunk nem áskáló, mászó, kapaszkodó, hanem nyargaló, s e lovakkal közös vonásunk teszi, hogy annyira csodáljuk iramodásuk báját. A magunk testének tökéletesebben működő mását csodáljuk, s ha megüljük, egyetlen győzelmesen ügető testté válunk, az ősi hitvilág kentaurjává. Mikor történt mindez? A ló meglepő későn futott be háziasításaink történetébe. Kutya, kecske, juh már régen uralta az embert, amikor a Krisztus előtti harmadik évezredben elkezdtük kezesíteni, mégpedig a mai déli Oroszország és északnyugati Ázsia térségében, az ottani mezőgazdasági igyekezet hullámhegyét lovagolva meg. Nem ez volt persze az ember első találkozása a lóval. A korai kőkor óta vadásztak lovakra a húsukért, amint a francia és spanyol barlangok falán szemléltetik történelem előtti festmények. De a betörésükre nem történt próbálkozás. Tőrbe ejtették, dárdával leterítették, megették, ennyi volt velük az ember kapcsolata. Vadászásuk korára érdekes fényt vet, hogy a vadlovak fogyatkoztak már addigra emberi beavatkozás nélkül is, mégpedig azért, mert a jégkor végével sűrű erdők kezdtek terjedezni a mérsékelt égövön. S a ló mint a legelő mezők állata ilyenformán teret vesztett, sőt számítások szerint

4 ki is veszett volna, ha az ősidők gazdái el nem kezdik háziasítását. Ez a történet tehát jobb véget ér, mint a többi efféle, amelyekben az emberi beavatkozás a fajok idő előtti megboldogulásának oka. A Krisztus előtti második évezredre a lovak fogyása megállt, és a kezessé lett állat ismét terjedni kezdett Európa-szerte. Kr. e ra a szelíd lovak két fajtája válik el jól az északi vidékek testesebbje és a melegebb déliek karcsú lovai. És az elkülönülés folytatódott. A vaskos északi pónikból fajnemesítés útján hatalmas fajta támadt, igavonók gazdaságban, hadban. A hosszú lábú déli lovak közül pedig kiváltak az arab mének, és korunk kényes versenylovait nemzették. S amerre az ember csak bővítette mozgási körét, a ló vele tartott, mígnem együtt elterjedtek a világ teljes színén. Az Újvilágba a spanyol hódítók vittek néhányat Kolumbusz harmincat, Cortés tizenhatot és nem telt bele sok idő, az "indián lovak" új nemzedéke támadt a nyomukban, és megváltoztatta az amerikai földrész sík vidéki indiánjainak társadalmi rendjét. S amint az emberi közösségekből milliók nyüzsgése lett mindenfelé, velük nőtt a befogott lovak tömege. Úgy tetszett, teljes társadalmak sarkatlanak a ló tehetségén, gazdaságuk, szállításuk, háborúik, parádéik, testedzésük, mulatságaik. S ahogy a fegyverek mind pusztítóbbá váltak, a lovakra is egyre irgalmatlanabb sors várt a háborúkban. Az első világháború egyetlen napján 7000 ló veszett oda. A hadszíntérre küldött milliónyi angol lóból csupán került vissza hazájába. A szerencsésebbek megúsztak ugyan gránátot, repeszt, de azoknak legtöbbjét a fegyverszünet után hadifoglyokkal etették föl, vagy szerves trágyául adták el európai gazdáknak. Hiába voltak azonban a lovak tehetetlenek a modern fegyverzettel szemben, egy nevezetes lovasroham még várt rájuk a második világháború kezdetén. A lengyel lovasság 1939-ben vitézül megrohamozta a nácik tankjait és zuhanóbombázóit. El is söpörték őket egy szálig. De lőttek a csatalónak is. Ha háborúról készült játékfilmeket nézünk manapság, nem kell látnunk már a ló belének kiontását. A filmgyáraknak idomított lovak költségesek ahhoz, hogy a mulatságunkra mészárolják őket. Pusztulásuk csupán játszott, ilyenképpen könnyen elfelejtjük, milyen iszonyú árat fizettettünk a lóval engedelmességéért. Az ipari forradalom hajnalától a lovaknak bizony bealkonyult. Előbb a vasút szorította ki a lóvontatást, majd az autózás. A többit megtette a mezőgazdasági gép meg a földgép. Teherautók, traktorok, tartálykocsik, buszok, furgonok, családi és sportautók teszik az utak forgalmát. A patkoló kovácsból kivesző emberfajta lett. A munkás lovat csupán a nosztalgia élteti. Versenyzésen, sétalovagláson kívül nincs sok tennivalója korunk lovának. A régi idők ínszakasztó munkáinak elmúltával azonban nőtt a megbecsülésük. Négylábú társaink tisztessége nemzedékről nemzedékre száll és terjed. A lókupeckedésből partnercsere lett. Ötezer esztendeje először jó lehet lónak lenni megint. Az ember legkülönb szolgája ugyan még nem kószálhat síkokon, szolgasága azonban a családtagé; gondoskodás, odaadás veszi körül. Az Erzsébet-korban így írt John Florio: "Anglia a nők paradicsoma, a férfiak tisztítótüze és a lovak pokla." Anglia lovai ma már a mennybe tartanak. Törleszteni kezdtük irántuk való régi adósságainkat. Azonban lehetünk irántuk bármily elfogultak, akár bolondulhatunk értük, furcsa módon mégsem magát a lovat értékeljük soha finom nyilvánulásaiért, beszédes mozgásáért, társas viselkedéséért. A ló és lovas kapcsolata elvakítja az embert ló és ló kapcsolata iránt. Tapasztalt lovasok sem értenek a lovak társas életéhez. Ez a kis könyv néhány tárgyilagos megfigyeléssel segíti legközelebbi állatszövetségesünk megértését. Lovak kedvelőinek szánjuk, akár ötven esztendőt töltöttek nyeregben, akár lovat másutt nem is láttak, csak a televízió képernyőjén. S aki elolvassa, remélem, megegyezik velünk abban, hogy a ló máig megmaradt nemes és szükséges jószágnak, de akár puszta létével is gazdagítja mindnyájunk életét. MIT JELEZ FÜLÉVEL A LÓ? A ló két füle ritkán van nyugton. Akár az égbolt radarkeresői, hol erre, hol arra fordulnak, a környező világ mindenféle zaját derítik fel. A kezes ló vad ükei számára roppant fontos volt ez a folytonos földerítés. Egyéb módjuk a védekezésre nem lévén a gyors visszavonulásnál, életük fordult azon, hogy a veszély első jeleire neszelnek-e, és a ragadozó nekirugaszkodását megelőzve futásra fogják-e a dolgot. A ló felderítő- és riasztórendszere a mozgó füle.

5 Kedvének fordultával változik a füle állása is, azért társai jelzésként olvashatják. Az egyik ló tud a másik érzelmi állapotáról, ha követi állását, mozdulását. A fülek szerepe tehát kettős: hangos jeleket fogad, és szemléltető jeleket közvetít. A látható jelek azért oly szemléltetőek, mert szembeszökő a ló füle is. Más patások, marhák, antilopok és rőtvadak szarvat vagy agancsot hordanak a fejükön, az pedig takarja a fülük mozgását. A ló fülét azonban látni jókora távolságból, még akkor is, ha csupán árnyképét figyeljük. Ha a helyzet nyugalmas, lazán fölszegül, rése kifelé áll és előre, vagyis elölről és oldalról fogja be a hangot. Így szerzi a világból a legtöbb hírt. De amint gyanúsat hall, megrezzen az egyik füle vagy mind a kettő, és forogni kezd a nesz után, hogy szemből kapja és elemzőre foghassa. Ha a hang aggodalomra ad okot, a ló a fejével vagy teljes testével a forrásának fordul, majd hegyezi a fülét azaz merevíti és egyenest a hang irányába fordítja. A fülhegyezés neszelő, éber vagy csupán érdeklődő lóra vall. De hegyezi találkozásai alkalmával is. A hegyezett fül ellentéte a repülő fül. Vízszintesen lebeg, résével a földnek. Fáradt, csüggedt lóra vall, olyanra, amelyik már nemigen érdeklődik az újság iránt. Megmondja világosan, hogy az állatnak elege van. Az ilyen lelkiállapotnak még beszédesebb jele a konya fül, mert az lejjebb száll a vízszintesnél is, akkor, ha a ló vagy igen álmos, vagy fájdítja valamijét, és minden érkező hír elől elzárkózna. Árulkodnak a konyuló fülek alulmaradásról is a társadalmi rangért zajló küzdelmeikben vagy a kínos találkozásokról, amelyeknek megadás a végük. A ló megadása így szól: "Nem vetekszek veled, jobb a békesség, te vagy az erősebbik, hagyj békemet." Megfigyelhetjük olykor, hogy hátrafelé konyított fülével is tudatna valamit. Kétfelé áll ilyenkor is, de résével lovasa felé fordul, mondván, hogy tart emberi társától, és alázatos iránta. Alázatát a vízszintes helyzet jelzi, a visszafelé fordulás pedig azt, hogy minden apró nesz a félelmét táplálja, amit meglovagolója iránt érez. Irgalmatlan gazdák lovának fülállása ez, de megfigyelhető, ha kancával nemző kedvében találkozik. A kanca is így tartja fülét, ha ellenállhatatlan nemi kedv hajtja az erős ménlóhoz. Vonzódik hozzá, de tart is tőle, ezt beszéli a füle. A ménnek viszont az ilyen füljelzés nemi serkentőül szolgál, és megnyugtatja, hogy nem kell rúgástól tartania, ha a kancát hátulról közelíti meg. Ha a közönséges félelemből páni rémület lesz, a fül fölszegül megint. Meredtebb is, de sűrűbben billeg is, forog is. A fülét billegető ló meg is bokrosodik még rémületében. Az érzelmi skála túlsó végén, ahol düh, támadó kedv és úrhatnámság üti fel a fejét, ott a sunyi fül a jel. A ló a fejének lapítja annyira, hogy szinte nem is látni. A dühös ló árnyképe fületlen s hogy az ember a lónak miért lehet az ura, annak magyarázatául elhangzott már, hogy alighanem azért, mert a mi fülünk fejünkhöz simul mindig. Lónyelven: igen fenyegetőek lehetünk. A lovaknak úgy tetszhet, nem is tehetnek a megbékítésünkre semmit. Bármilyen alázatosak, mi soha nem hegyezzük fülünket az üdvözlésükre, el sem eresztjük álmos egykedvűségünkben. Oka van annak is, hogy a sunyi fül jelzi a legvadabb támadókedvet. Az ősi ló így védte fülét vetélytársainak támadásától. Ha hátrasimítja, nemigen téphetik vagy haraphatják meg így lett az evolúció során a fülvédelemből a mindennapi lónyelv figyelmeztetése. Mert nem csupán akkor sunyít, ha már küzd javában. Inkább figyelmeztetés ez két vetélkedő ló találkozásának pillanatában. Ha a támadóbbik a fülét hátraszegi, tudatja: "Ha meg akarsz verekedni, hát lássuk!" S a másik ló vagy megjuházik, vagy hasonló fenyegetéssel válaszol. A viták küzdelem nélkül elsimulhatnak így. A jelek alkalmatosan megelőzik a rúgást-harapást. Egy nevezetes állapotban szokatlanok a fül jelzései. Ha a versenylovat megétetik, füleinek furcsa mozgásáról megítélhető, mi történt. Ha nyugtatót kapott, füle kétfelé konyul, még ha éppoly élénk is, mint egyébkor. S a két füle jártában lifeg, mintha izmai nem is működnének. Ha viszont serkentőszerrel étették, füle megmerevedik, nem is mozdul. Gyanús lehet nyomban, ha egyik vagy másik ló a verseny előtt így viselkedik. Végül, emlékeztetőül: az egészséges, szereken nem tartott ló örökké mozgatja fülét mindennapi életében hangok után. A ménesben élő pedig hamar meglátja, hogy társa neszel-e valamire, s akkor mindketten ráhangolnak a nesz forrására. Az efféle kíváncsiság kedvükön is úrrá lesz. Ha a nesz hátulról érkezik, a ló füle fordul, csupán amikor kíváncsisága elült, akkor tér vissza a kedve szerinti egyenletesebb helyzetbe. Röpke figyelmek s állandóbb kedvek váltakozását leolvashatjuk róluk így. Csupán amikor a fülük "beszédébe" beletanultunk s egy pillantással értünk is belőle, akkor kezdünk

6 világukba hatolni. JÓL HALLANAK? Jobban nálunknál. Érzékeny fülük a hangok nagyobb tartományából olvas, kisebb és nagyobb rezgésszámok közt, és élesebb a hallásuk minden hullámhosszon. Meglett emberek másodpercenként rezgésszámot meghallanak, hatvanéves korunkra azonban re csökken a szám. Lókísérletek megállapították, hogy az ő fülük rezgést érzékel, tehát a miénknél jóval többet, de idővel gyengül az ő hallásuk is. Élessége bámulatosan mozgékony fülkagylójuknak tulajdoníthatóan haladja meg a miénket. Kerek 16 izom mozgatja, és forgatható 180 fok körül mind a kettő ilyenformán kiszűrnek egy-egy hangot nagy távolságból is. Gazdáik akárhányszor megállapítják, hogy a közeledő zajokat jóval előbb meghallják náluknál. A lovak oly jól megneszelik az elemek fenyegetését is, viharokat és földrengéseket, hogy némelyik lovas ember azt tartja, van hatodik érzékük. Hogy efelől megbizonyosodhassunk, ahhoz olyan lovat kellene megvizsgálnunk, amelyik süket, akár az ágyú. A titokzatos érzéknél hihetőbb, hogy fülük a neszeket jóval messzibbről befogja. Jelzik a földrengéseket is, mert ezek olyan csekély geofizikai rezgéseket bocsátanak előre, amelyeket a ló hallási tartományának alsó fokán még éppen észlel. Földrengési övezetben lakók megfigyelték, hogy lovuk roppant izgatottá és hangossá válik földrengések előtt életmentő előrejelzésül az érzéketlenebb embernek. Kétkedésünk nem zárja ki a lovak hatodik érzékének lehetőségét, csupán óvatosságra int, hogy ne mindjárt a titokzatosságot keressük, ha a lovak érzékelési lehetőségeit nem ismerjük kellőképpen. Lehetséges viszont, hogy ha hangtól, látványtól, szagtól, íztől, a tapintás érzékelésétől megfosztanánk őket, még kiderülhetne, hogy a ló is, mint annyi más állatfaj, érzékenynek bizonyul a föld változóan delejes mezőire. Akárhány lovas, aki délutáni lovaglása során elbóbiskol, ámultan állapítja meg, hogy lova hazaviszi csalhatatlan, ismeretlen vidékeken át, akár éjnek éjjelén is. Az ilyen történetek lehetnek az éles hallás példái is hiszen forgó fülével a ló meghall ismerős hangokat nagy távolságból, de lehet magyarázatuk "a haza" földje iránti delejes érzékenységük is. Bármi a magyarázat, egy bizonyos. A lovak bámulatosan ráhangolódnak környezetükre. Érzékenységük e tekintetben oly nagy, hogy a zajos környezet kiforgatja őket természetes valójukból. Akik lovukat repülőterek vagy nagy forgalmú utak tájékán tartják, gyakran elmondják, hogy állataik idegesek. Ami számunkra kellemetlen hangzavar csupán, az a lovaknak fülsiketítő lárma. A hangokat ugyan kizárhatják némiképp fülük lapításával, ez azonban nem elegendő: gondoskodnunk kell, hogy a zajos helyekről mihamarabb elkerüljenek. Parádés lovakat, rendőrlovakat természetük ellenére kell úgy nevelni, hogy ne riadozzanak kiáltozástól, éljenzéstől, dobszótól, s ehhez bizony idő és türelem szükséges. Ám még ha természetüket elnyomni sikerült is, a nagy napon megfigyelhető, hogy meg-megrezzennek, berzenkednek, amikor a hangok a fülüket ostromolni kezdik. Talán nem ágaskodnak és ugranak meg, mint szívük szerint tennék, sokatmondó testbeszédük azonban árulkodik, hogy korántsem nyugodtak a kínos ingerek áradásában. Hangok iránti érzékenységük különös haszna, hogy az értelmes lovas a csöndesen kimondott, egyszerű parancsszóra hamar megtanítja. Megjegyzi a ló, akárcsak a kutya, az efféle kurta szót, hogy "állj", "indulj", "most!", "ne!" és még sok egyebet. Azonban ki tudja miért, e tehetségét kevéssé hasznosítják. Tájékozatlan lovasok azt hiszik, hogy a lóval beszélni nem érdemes, és a parancsot mindig testi jellel adják rántással, húzással, csavarással és más egyébbel ilyenformán figyelmen kívül hagyják pompás hallását. HÁNYFÉLE A LÓ SZAVA? Hangjainak skálája nem terjedelmes, zeneinek meg éppen nem nevezhető, azonban felöleli a társas életéhez szükséges és változó kedvéről tudósító horkanást, nyihogást, röhögést, nyerítést. Nyolc legfőbb hangváltozata:

7 1 HORKANÁS "Lappangó veszedelem!" mondja vele, olyankor, ha kíváncsisága és félelme ütközik meg. Érdeklődése ébred valami iránt, majd bizalmatlanság kél benne, és a horkanással kétfélét is tesz az új helyzet felől: megtisztítja légzőútját, hogy készen legyen a cselekvésre, és riasztja a ménest, hogy veszedelem várható. S mivel ő néz vele szemközt, a hang jelzi a többinek, honnan fenyeget, azért ráhangolódhatnak. A horkanásban hallhatjuk akár a jóval hangosabb kutyaugatás mását azonban, nem úgy, mint az ugatást, csupán ötven méteren belül hallani. Ha tehát a ló valami messzi veszedelemre lett figyelmes, úgy riaszthatja társait, hogy a csatangoló ragadozókat egyben nem figyelmezteti a ménesre. A horkanás voltaképpen a ló erős kilégzése orrán keresztül. Szája csukva marad. Nem hallani tovább a másodperc nyolc-kilenctized részénél, és az orrcimpák hallható rebegése kíséri. A ló feltartja fejét-farkát, és teljes teste izgalomról, készenlétről árulkodik. Bár a távolban felfedezett nyugtalanító jelenség ismertetőjele, él vele az a mén is, amelyik küzdelemre hívja a másikát. Érdeklődése persze ilyenkor is félelemmel színezett. Minden összeütközés természete ilyen. 2 NYIHOGÁS Védekező jel, összeütközésekben azt jelenti: "Ne kötekedj velem!" Továbbá jelzi, ha ellenfele nem hagyja annyiban, hogy megtorlás következik. Így tiltakozik a szoptató kanca is, ha csecse sajog, és az érintést nem tűri. De így tesz a kacér kanca is, ha kelleti magát a csődörnek. Tiltakozás persze így is, csak éppen bővül az értelme: "Gyere ide, menj innét!" A nyihogások hangereje változó. Az egytized másodperctől az 1,7 másodpercig terjednek; és ha teljes az erejük, elhatnak száz méterre is. A leghangosabbak a csődör meg a kanca találkozásakor elhangzó nyihogások, és ilyenkor a száj zárt, csupán a sarka nyílik meg. 3 ÜDVÖZLŐ RÖHÖGÉS Mély hangú, gurgulázó és lüktető hang, a barátság érzéséből fakadó "gyere ide" jelzésére. Közelre szól, harmincméteres távolságon belül megismert társnak. Hallani azonban etetéskor is, amikor az emberi társ jelenik meg a táplálékkal. Erre mondják, hogy "megröhögi az abrakot" valójában mégis inkább üdvözlés, s azt mondja vele a ló: "De jó, hogy látlak!" 4 UDVARLÓ RÖHÖGÉS Köszöntés ez is, a kancához közeledő ménlóé, azonban nemi színezetű. Emberi mása ez lehetne: "Szervusz, gyönyörűm!" Mikor a csődör így röhög, szaporán bólogat is hozzá. Szája zárva, orrlika tágul. Az ilyen röhögés hosszabb, mélyebb és mintegy szótagokra tördelt. Ahány csődör, annyi lüktetése udvarló röhögésének, így aztán a kanca megismeri, melyik, rá sem kell néznie. 5 ANYAI RÖHÖGÉS Kanca a csikaját bizalmasan röhögi meg, röhögését távolabbról nemigen hallani. Akkor teszi, ha nyugalmasan érdeklődik magzatának állapota iránt, és annyit tudatna vele nyájasan, hogy "gyere közelébb!" Csikók attól a pillanattól hallgatnak erre a hangra, ahogy a napvilágot meglátták, tanulniuk sem kell. Így történik, hogy az újszülött csikón a természet követeli az engedelmességet, amikor az embert is követi, ha az utánozza az anyai röhögést. 6 NYERÍTÉS Nevezik nyihogásnak is, mert sivítással kezdődik, és röhögésbe torkollik. A leghosszabb s a

8 leghangosabb a ló hangjai közt. Lehet másfél másodperces, és elhallatszik akár egy kilométerre. Ez lehetne a kutya vonításának mása, mert a ló akkor nyerít, ha társaitól elválasztják, vagy amikor társait megpillantja a távolban. Hívására választ is kap. A párbeszéd ilyen jelentésű: "Én vagyok itt! Te vagy az?" s a válasz: "Én vagyok hát! Hallak jól!" A nyerítés segít a társak együtt maradásában, akár a távoli kapcsolattartásban. Kísérletek megmutatták, hogy a lovak jobban figyelnek a maguk csoportjának nyerítő tagjaira, mint az idegen lovakra, a kancák pedig a maguk Isikajára jobban az idegennél, vagyis nyerítésük egyéni és az azonosítást szolgálja. S ha jobban megfigyeljük, kiderül, hogy egy-egy lóhoz fűződő sajátossága van mindnek, de rávall a lovak fajtájára is. Megkülönböztethető továbbá a csődör nyerítése a kancáétól, mert a csődör a nyerítést apró horkantással végzi. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a nyerítés vagy a hinnyogás félelem vagy rémület jele. Nem riadt a nyerítő ló, csupán hírre éhes. 7 PRÜSZKÖLÉS Amikor lovak csúnyán összekapnak és indulatosak félnek, dühösek, vagy félnek is, dühösek is, prüszkölnek vagy magasabb hangfekvésben tüsszögnek. Istállózott ló ilyen hangot ritkán ad, legfeljebb ha ménes közé szabadul, vagy födőztetés céljából tartják ott. 8 FÚVÁS Voltaképpen horkanás, orrcimparebegés és a hang lüktetése nélkül. Csupán a levegő kifúvása az orron át. Jelentése is hasonló a horkanáséhoz, de a feszültség hiányzik belőle. "Mi ez?" kérdi a ló. Máskor csupán jókedvének ad hangot vele, mondván: "Szép az élet!" Hallani még lovakat mordulni, nyögni megerőltetéstől vagy unalmukban, csaffogni jóllakottan, ezek azonban jelentéktelenebb nyilvánulásaik. Igazság szerint nem is tesznek bonyodalmas nyilatkozatokat, és szavuk nem mindig szabatos. Nem egyvalamit tudatnak csupán. Jellegzetes hangjaikat jellegzetes helyzetekhez kapcsoltam itt, azonban a helyzetek köre bővíthető társas alkalmak egyéb elemeivel. S ezt mindig gondoljuk meg, ha lóbeszédből értenénk. MIT JELEZ A LÓ A FARKÁVAL? A ló farka úgy emelkedik és úgy süllyed, akár a feszültségmérő tűje. Ha feltartja, éberségét, készenlétét, tettrekészségét jelzi. Ha lógatja, azt mondja vele, hogy álmos, elcsigázott, sajdítja valamijét, fél vagy alázatos. Oka ennek a kettősségnek az, hogy haladása minél inkább gyorsul, annál erősebben működik a nehézkedés ellenében ható izomzata. Inai megemelik és lódítják, és farkának emelkedése is e folyamat része. Majd amikor lassít, a folyamat megfordul, s kókad a ló farka is. A "fölkerekedik-elül" ősi szópórja igen alkalmas a ló testi beszédének fordítására itt. A törzsfejlődés évezredei múltán azonban a ló már jelként is emeli a farkát, bár egyébként mozdulatlan. A tüzes fiatal állat például közeledhet a másikhoz, és játékra való készségét farkának magasra emelésével jelzi. Emeli is, amennyire csak lótól telik! Olykor még vissza is kunkorodik a farka a háta fölött, mutatván, mennyire ínyére volna a játék. A hívást nyomban megérti a másik fiatal ló, s a játék kezdődhet. Vagyis a farokemelés pillanatában nincs gyorsuló mozgás. Évődhetnek akár egy helyben. A "fölkerekedni" jele tehát "gyere" jellé módosult. A mozdulatot meg éppen nem okozza már a sebesség. Távoli jelképe csupán. Vagy így szól a biztatás: "Gyere, szaladjunk játszani egyet!" Hasonlóképpen el is ernyeszti farkát a ló, mondván mintegy: "Fáradt vagyok, gyenge vagyok, tégy velem, amit akarsz, elvégre te vagy a gazda." De ha más lótól tart, be is vonja farkát a két hátsó lába közé, mint amikor a kutya "húzza be fülét-farkát". Ha feszült vagy támadó kedvű, úgy adja jelét a farkával, hogy húsos tövét mereszti, s az úgy ötlik elő, akár valami szőrös bunkó. Amikor a nemi izgalom tereli össze a kancát a csődörrel, farka a pillanat izgalmában megmered

9 mind a kettőnek a különbség csupán annyi, hogy a kanca farka a biztatás jeléül félreáll emelt helyzetében is. A "felkerekedik-elül" jelein kívül tesz még a farkával gyors, minden irányba suhintó jeleket is. Ezek a jelek bosszúságáról beszélnek, amikor legyek, férgek kínozzák a lovat. Ilyenkor farkát légycsapóként használja. Ezt az ősi mozdulatot azonban, mint annyi mást is, elkölcsönözte társas érintkezéséhez. Az aggodalmas, csalódott vagy zavarodott ló kandargat a farkával, oldalvást először, majd föl-le, majd körkörösen. Az a légy régéri jelképpé vált, amit így csapdos. Nyugtalansága ilyenbor lelki inkább, mintsem testi. Díjlovaglások alkalmával pontokat veszíthet ezzel, amit "akaratosságául" rónak fel azaz a csapdosást úgy értelmezik, hogy nyughatatlan, lovasa nem készítette az alkalomhoz eléggé. Ha a ló megdühösödik, rosszkedvét erősödő farokcsapásokkal nyilvánítja. Csap akkorákat, hogy csak úgy süvölt, és a vér is kiserken az ember bőréből, ha végigvág rajta ilyenkor. De akár magasra is emelheti a farkát, úgy csapja le megint. Az efféle jelek kegyetlen rúgást jósolhatnak. A némely országban tiltott áramütéses ostor csapására igen jellegzetesen válaszol a ló. Amint "megrázzák" vele, gyors kört ír farkával, majd magasra emeli, úgy sújt le hátsó lába hosszán. Mindez egy másodperc műve ugyan, mégis csalhatatlan jele, hogy tiltott ösztökélés történt. Másféle csalást fedeztek fel a délceg járású tennessee-i sétalovaknál. Megtörténik, hogy ezeknek a kemény kézzel idomított lovaknak a farkát megkurtítják, majd csonkjára hamis szőrt ragasztanak, hogy fennen hordja. Máskor megteszik, hogy hasonló céllal gyömbért dugnak a szerencsétlen pára végbelébe. A vadnyugati filmek gyakori fordulata "Pusztuljunk innét lóhalálában!" az efféle mesterkedésekkel sokat veszített a varázsából. NYAKÁVAL MIT JELEZ A LÓ? Hosszú, inas nyaka hajlékonyan mozgatja a fejét, ezért nyakának és fejének sokfajta jeléből következtetni változó kedvére. A nyak jeleinek egy része a tisztálkodás mozdulataiból származik. Lovak sokat szenvednek a fejük körül dongó legyektől-bogaraktól, és gyakran tesznek röpke, ingerült mozdulatokat a nyakukkal, hogy a gyötrő apróságokat lerázzák. A legismertebb e mozdulatok közt a fej rázása oldalvást. Nyomában akárhányszor légyfelhő támad. A másik a fővetés, a harmadik a nyak rángása. S bár e jelek a testi jóérzés helyreállítására valók mind, van másodlagos, társadalmi jelentésük is. Ha a lovat akár emberi, akár lótársának viselkedése bosszantja, ingerültségét úgy nyilvánítja, mintha bogarak kínoznák. Hányja-veti, rángatja, rázza a fejét bosszúsan, még akkor is, ha nem lepik legyek. Ez a jel a haragos emberi fejvakarás mása. A lovakhoz hasonlóan mi is ősi testi jellel nyilvánítjuk bosszúságunkat, amelynek fészke inkább a lelkünk, mint a testünk. Akik bosszúságunkat okozták, azok nem a fejünk búbját csípik, mégis úgy teszünk, mintha bögölyök volnának. Ezek a fővetések-főrázások nem összetévesztendők a bókolással, amikor a ló egymás után többször lehorgasztja, majd megemeli a fejét. Ezzel többnyire látásának körét bővítené, s azon igyekszik, hogy az előtte lévő ismeretlent jobban megértse. A fej ingatásának értelme is jól körülhatárolható: orrát facsarja jobbra-balra, a feje búbja többé-kevésbé mozdulatlan. A látását tisztítja ilyenkor is, s jelzi mintegy: "Készülődök." Furcsa módon ez a jel szinte elbizakodott, és nagyjából megfelel a hetyke emberi fővetésnek. Fejének előre tartó mozdulatai, mint a döfölés s az orral böködés magabiztosságának jelei mind. Ha döfköd vagy bököd, az a harapással kapcsolatos támadó mozdulat. Csupán ha az orra hegyével bök és a szája zárt közben, akkor kérdez inkább, ilyesmit: "Hát énvelem mi lesz?" vagy: "Hadd lássuk, mi lesz ebből!" Figyelmet kér ilyenkor, akár lótól, akár embertől. Élhet vele kínjában is, azért ezt a jelét figyelmen kívül hagyni sohasem ajánlatos. Ha elkerülne valamit, a fejét lódítja el a kellemetlenség forrásától. Egyetlen gyors nyaktekerés, mintha hátrálna, azt tudatja társával, hogy szabadulna valamitől, testi vagy lelki szorultságból. Fejének tekergetése ami merőben más, mint a fejrázás: a nyújtott nyak billegtetése oldalvást látnivaló akkor is, ha a vezérmén nem egykönnyen tereli össze szertejáró kancáit. A döfölés még a bökés harapással fenyegető mozdulatai finomultak az evolúció során a nyaktekergetés ütemes

10 mozgásává. Ma csupán akkor él vele a mén, ha a kancáival parancsot közölne. Megfigyelhetünk nyugtalanítóbb nyakjelzéseket is. Ezek közt van a nyak segélyt kérő facsarása jobbra-balra. Ha egyéb jeljátékok közt bukkan fel, értelme ez: "A legszívesebben százfelé indulnék!" De ha a helyzet komoly, elégedetlenség szól belőle: "Úgy szabadulnék innét!" Még keservesebbek az akár órák hosszát ismétlődő mozgások a szűk istálló unalmában. Efféle a szitálás. Papagájokéhoz és más kalitkába zárt állatokéhoz hasonló, amelyek szöknének mind, de nem tudnak. Köröznek a fejükkel szédítően. A hosszas nyakmozgások arra vallanak mind, hogy az állat környezete kietlen. Vadon élő állatoktól nem is telik ilyesmi, szolgáljon azért figyelmeztetésül, hogy állatunk gondozása körül hiba van. TESTÉVEL MIT JELEZ? Tartása sokat mond kedélyállapotáról. Általános igazság, hogy minél fennebben hordja magát, annál izgatottabb. Ahogy gerjed az állat, teste is, méltósága is mintha nőne. Fejét-farkát büszkén feltartja. Ahogy izgalma csappan, unott vagy törődött, elereszti fejét-farkát, mintegy magába roskad és kisebb lesz. Ez a növés-zsugorodás társainak körében ismert, s élnek is jeleivel, valahányszor találkoznak. A szintemelkedés-csappanás akkor szűnik csupán, ha az izgalom hosszú vágtában a csúcsra hág. A nagy sebességű mozgás akkora testi megerőltetést követel ilyenkor, hogy a ló karcsúbbá is válik, és hiába magas a kedve, közelebb jár a földhöz. Az izomfeszültség általános jelein kívül beszédes testi jelek: a megakasztás, a taszigálás, a far mutatása. A parancsoló állat akasztja meg a vetélytársát testével. Amikor így gátolja továbbjutását, azt mondja neki mintegy: "Itt én vagyok az úr!" Azzal megáll keresztbe a másik előtt, és választás elé állítja. A vetélytárs vagy fölveszi a kesztyűt, és igyekszik utat törni, vagy nem bánja a másik úrhatnámságát, és áll egyhelyben jámborul, vagy megfordul s odébbáll. Ha meghátrál, megvallotta vereségét, és urát tiszteli megakasztójában. A kitérés ilyenkor szertartásos jel: a törülköző bedobása akkor is, ha két ló valóban megverekedett. A megakasztás tehát, hogy a másik valljon színt: állja a sarat, vagy mutatkozzék gyengébbnek nyíltan után a kitérés voltaképpen a megakasztó fensőbbségének elfogadása viadal nélkül. A megverekedés veszélye pedig az erősebb állatot is fenyegeti, hiszen megsérülhet, amíg a gyengébbet legyűri, s a természetben élő ló talán éppen egy ilyen sérülés miatt nem menekülhet a ragadozó elől ezért jobb bármilyen rangvita a verekedésnél. A taszigálás határozottabb változata a megakasztásnak. A kihívó messzibbre megy: testével taszigálja a másikat. Ha ezzel sem félemlíti meg, bizony lehet, hogy a jelképesség erejük összemérésévé fajul, de csakis legvégső soron. Ez az egyik oka, hogy annyi "óvás" és "kivizsgálás" történik a lóversenypályákon. Ha a versenylovas szántszándékkal taszigáltatja ellenfelét lovával, nem csupán ott helyben gátolja vele, hanem meg is félemlíti, s az attól kezdve úgy viselkedik, mint amikor parancsoló állat utasítja rendre vagyis a vártnál jóval lassabb lesz a verseny során. A lovaspólópályán éppen ezt a játékot játsszák. A jó pólópóni az, amelyik rá se ránt a taszigálódásra. Fara mutatásával védekező jelként él a ló. Amikor megpördül és farát ellenfelének fordítja, az voltaképpen burkolt fenyegetés: "Ne bosszants, mert megrúglak!" Eredetét tekintve ez nekigyürkőzés a hátrarúgásnak, jelként pedig figyelmeztetés, hogy baj lehet, ha a másik nem marad veszteg. Viselkedési szempontból szándéknyilatkozat minden ló ért belőle, és nem várja be a jelzett előkészület tényleges folytatását, ezért a farmutatás a teljes erejű lórúgásnak hatásos megelőzése. A LÁBÁVAL MIT JELEZ? Sok mindent. Kedve váltakozását. Ilyen jel a kapálás, mellső lábának kaparó mozdulata. Eredetét tekintve táplálkozásával kapcsolatos. Vagy azt vizsgálja, enged-e alatta a talaj. Ilyenkor mechanikus a kapálás, nem a test beszéde máskor azonban a ló kedvetlenségéről beszél, ha menne nagyon, de

11 indulásában gátolja akár félelem, akár tárgyi akadály. Ilyenkor a kudarc érzése viszi a kapálásra. A mellső láb megemelése fenyegetés. Szelíd jele annak a nekilódulásnak, amikor két ló szemből csap össze. Ha két mén ágaskodik, hátsó lábukon állnak, és első lábukkal hadakoznak. A mellső láb megemelése ennyit mond csupán: "Így jársz, ha a macerának vége nem lesz!" Olyasmi; mintha az ember az öklét rázza. A hátsó láb emelése védekezőbb fenyegetés. Jelzi, hogy egészséges rúgás következik, ha a dolgok így folytatódnak. Valójában erősíti a far mutatásának jelét, ha az a hatását tévesztette. Kancák is élnek vele, ha törleszkedő csikaikat ráznák le. Ha terhükre válnak, mert keresik a csecset akkor is, ha a kanca nem szoptatna, azt a hátsó lábát emeli meg fenyegetésként, amelyik közelebb hozzájuk. A lovak dobogással és toporzékolással jelzik, hogy nincsenek rózsás kedvükben. Mind a kétféle megmozdulás a rúgással kapcsolatos, de jelentésük módosult. A dobogás a hátsó láb emelintése és ejtése oly módon, hogy kopogó hangot támaszt. A toporzékolás az elülső láb hasonló mozgása. A kettő együtt "diszkrét tiltakozást" fejez ki. A kanca dobog, ha csikaja bosszantja. A hátasló toporzékol, ha olyan útra nyergelik, amelynek nem szívesen vág neki. Mint testük egyéb jelei, szólnak ezek állattársaiknak, embereknek s az emberek akarva-akaratlan, meg is tanulják hamarosan. MI OLVASHATÓ A LÓ POFÁJÁRÓL? Az ember arca játékánál kevesebb, de így is sokat elmond az állat kedélyvilágáról, érzéseiről. A fiatal csikó pofáján megjelenő első jelet csaffogásnak nevezik. Az állat kitátja a száját, sarkát hátravonja, kimutatja a fogait, s úgy nyitja-csukja az állát. Olykor összecsattannak fogai, máskor nem. Összecsattanásukból a mozgás neve de nevezik fogcsattogtatásnak is. A jel természete szerint alázatos, és ilyesmit mond: "Kiscsikó vagyok, nem bántok senkit. Azért, ha lesznek oly kedvesek, engem se bántsanak." A csikó olyankor tesz így, ha testes idegen ló közeledik. A harmadfű csikók el is hagyják, s ebből kitetszik a csaffogás társadalmi szerepe: hogy óvja a ménes zsengéjét. Furcsasága, hogy első pillantásra támadó jelnek hihető mintha a fiatal állat harapással fenyegetne. Idősebb lovak azonban nem olvassák félre, hanem az ápolás kívánságát értik belőle. Mikor két ló találkozik, gyakran nyilvánítják barátságukat kölcsönös csinosítással: egymás sörényét-bőrét nyalogatják. Ez a fajta kölcsönösség akkor lehetséges csak, ha az állatok között nem uralkodik feszültség. A tisztogatás kezdeményezése tehát éppen nem lehet támadás jele. A fiatal csikó szájával utánozván a tisztogatást, annyit mond lónyelven: "Barátságra vágyok" s ilyen módon kitér az ellenséges megnyilvánulások elől. Szöges ellentéte a csaffogásnak, amikor a ló állkapcsa feszülten nyitott, és a fogai mind kilátszanak. Ez a harapás fenyegetése. Az összeakaszkodás elhárításául élnek vele. Kevésbé feszült helyzetben a ló csupán szorosra zárt száját mutatja. A zárt száj egyéb feszültségek, aggodalom, félelem, fájdalom jele is lehet, a laza száj viszont a békességé vagy éppen a fáradtságé. Ha a ló álmos, alsó ajka lebiggyed, kifordul. A mén nemző kedvében furcsa pofát vág, amit mondanak hágópofának is. Ha a sárló kanca vizeletét megszimatolja, fölsodorja a felső ajkát annyira, hogy foga is, foginge is kilátszik. Fejét messzi előrenyújtja, és nagy igyekezettel szimatol. A mozdulat is, a szimatolás is a kanca szaga iránti erős érdeklődés jele. Furcsa szagú vegyszer is indíthatja ilyen szimatolásra a ménlovat de a kancát is. Megtörténik, hogy a kanca vágja a hágópofát, ha más kanca hugyát szimatolja, azért a hágópofa fordulata némiképp félrevezető, bár fedező mének gyakrabban vágják. Az orrát éppoly kelletlenül fintorgatja a ló, akár az ember, s ha izgatott vagy indulatos, tágul az orrlika, akár a miénk. Az arab paripáknak tágabb az orrlikuk egyébként is (sivatagi levegőben fejlődtek így), azért a más fajtáknál mindig éberebbnek és izgatottabbnak tetszenek. A ló a szemét általában lehunyja, ha valamije fáj vagy álmos, és tágra nyitja, ha tart valamitől vagy megretten. Békés, engedelmes kedvében leereszti a szemhéját, de akkor is, ha neheztel. A dühös ló a szeme fehérjét mutatja, mért olyankor a szeme kigúvad és visszafelé tekint. Nem kell mégsem azt hinni, hogy dühös minden ló, amelyiknek látszik a szeme fehérje. Meglehet, hogy csupán érdeklődően tekint hátra.

12 MIT ÉR A SZAGLÁSA? A ló egyik legjellemzőbb vonása a hosszú pofája, pedig nem csupán nagy őrlőfogainak teremt helyet. Nyúlt csatornával szolgál az orr működéséhez is. Állítják, hogy bonyodalmas és csavaros csatornarendszere kiterítve nagyobb lehetne a ló bőrénél, és így már sejthető, hogy a hajnali levegőből a ló jóval többet megtud az embernél. A levegőben úszó messzi szagokra figyelmes lesz, ha a gazdája nem is. Vadlovaknak sokféleképpen fontos a finom szimatuk. Meg kell ismerniük az éhes ragadozót a szagáról, ha rájuk les, vagy a legelésző ménest cserkészi be. Biztosan el kell találniuk távoli vízállásokhoz. Csődöröknek pedig tudniuk illik, mikor sárlik a kanca. Lovas emberek megfigyelték, hogy az istállóban tartott mén akkor is megérzi ezt az ellenállhatatlan illatot, ha a kanca a mezőn kószál. Szaglása e tekintetben oly finom, hogy a kancát akár kilométeres messziségből is fölfedezi. Ebben van segítségére az említett hágópofa: amikor vágja, nagyot lélegzik, majd felső ajkát úgy sodorja föl, hogy az orrlikát elfödi vele. Ilyen módon a kancaszagot befogja orrjárataiba, és ott kerengeti. Az orrjáratok rendszerében különleges szerepű üreg: a "vomeronasalis" vagy "Jacobsen-féle" itt történik a szagjelek vagy feromonok értelmezése. A feromonok nem csupán a jeladó nemi és érzelmi állapotáról tudósítják a jelfogót, hanem általuk a ló megismerheti a másikát személyesen is. Megfigyelhető ez a személyazonosítás, valahányszor két ló első ízben találkozik. Társadalmi kapcsolat létesítésére vágyón szimatolják egymást igen gondosan ilyenkor. Kivált a másik leheletére kíváncsiak. Orrt orrhoz tartva állnak meg, s az egyikük belefú a másik orrlikába mintegy vizitkártyát juttat érzékeny orrüregeibe, ahol olvasása és emlékezeti raktározása történik. Majd a másik viszonozza a fúvást, s mikor már iktattak mind a ketten, kiderül, lesz-e közöttük megértés. Egyik-másik lókedvelő állítja, hogy állataival maga is akkor jut bensőségesebb kapcsolatba, ha így jár el. Ha orrfúvást váltanak legkedvesebb lovaikkal, mondják, kapcsolatuk annyira megerősödik, hogy szinte varázslatot látnak a dologban. Ha a ló barátságos természetű, és gazdája is jól bánt vele mindig, lehet célravezető valóban. Érdemes azonban meggondolni, hogy amikor vadlovak a természetben így üdvözlik egymást, az sem vezet mindig barátságra. Sőt, éppannyira meglehet, hogy kegyetlen küzdelem lesz belőle, amely rangrendjük felől dönt. Ha az üdvözlés során a vetélytársat fedezik fel egymásban, akkor a névjegyek cseréje arra jó csak, hogy idegenkedésüket miheztartás végett jól az emlékezetükbe véssék. Ez azonban nyájas és szerető gazdájukat ne tántorítsa el, mert a lélegzet váltása fölérhet egy forró öleléssel valóban. A csődör finom szimatával legfeljebb ott a baj, amikor a csábos kancaillat elvonja a figyelmét egyéb fontos tennivalóitól, mint például egy verseny megnyerésétől vagy egy díszszemlétől. Ménlovak gazdáinak ezért fondorlathoz kell folyamodniuk. A legegyszerűbb nyilván, ha ménjük orrlikait erős illó olajokkal kenik meg, ilyenformán kifogják orrából a kancaillatot persze a más szagokat is, és lovuknak ott lesz az esze, ahol kell. Az efféle eljárás buktatója, hogy az erős szerek sérthetik a ló orrnyálkahártyáját, sőt körültekintés nélküli alkalmazásuk kárt is tehet benne. Kancák mindenekelőtt szagukról különböztetik meg csikaikat a más kancákéitól. Olyan kísérletek igazolják ezt, amelyekből kiszűrték a hang és látvány minden lehetséges elemét. Ettől persze a kanca megismeri Isikaját formájáról is, hangjáról is, de éjszaka, amikor a csöndesség meg a sötétség teljes, éppúgy kiszimatolja. Vadlovak megfigyelői szerint a kancák mintegy napi vizsgálat gyanánt is szimatolják csikaikat, alighanem azért, mert a csikók cseperedtével nemcsak külsejük, hanem a szaguk is változik, s az anyák követni akarják e fejleményeket. A szagoktól független ízlés dolgában négy megkülönböztetéssel élnek a lovak is: megismerik a sóst, az édest, a keserűt meg a savanyút. Tőlünk abban különböznek mégis, hogy a keserű ízek iránt fogékonyabbak. Válhatnak édesszájúakká, tudja azt minden ló gazdája, s hogy kivált a kockacukrot meg a borsmentát szeretik. Érdekes azonban, hogy az édesség iránti vágy a fiatal lovakban nem oly fejlett azért meglehet, hogy az idősebbjét sem az édes íz vonzza annyira, mint inkább az a bizalmasság, ahogyan lovasától hozzájut.

13 MILYEN A LÁTÁSUK? A ló szemét tekintve a legszembeszökőbb, hogy mekkora. Kétszer akkora éppen, mint az emberi szem. De a legnagyobb a ló szeme a teljes állatvilágban, meglepő módon nagyobb még az elefánténál meg a ceténél is. Épült bele egy különleges fényerősítő is a tapetum lucidum, olyan szövet, amely a ragyogást visszaveri a recehártyára, ilyenformán homályban a ló sokkalta jobban lát lovasánál. A macska szeméhez hasonló éjszakai villózást is ad a ló szemének ez a szövet. Ha a kettőt összeadjuk a nagy szemet meg a beleépült fényvisszaverőt, azt kell mondanunk, hogy a ló éjjeli állat. Aki persze a vadon élő zebrát tanulmányozta, annak ez a megállapítás nem nagy újság, hiszen a zebracsordák az erősödő félhomályban a legfürgébbek, és a szürkületben is nyilván sokkal jobban látnak az embernél. Mi azonban a kezes lóra nappali állatként tekintünk, olyannyira, hogy természetes életének e vonásáról meg is felejtkezünk. Akik éjszaka, holdvilágnál megkockáztatják, hogy lovukat ugrassák, megmondhatják, hogy ők talán nyaktörőnek érzik a vállalkozást, lovuk azonban, mint halljuk, "menet közben" megoldja a dolgot simán. Hogy a ló fürgén mozog éjjel, attól még nem lustálkodná el a napját szíve szerint. Tevékeny ő nappal is, ezért elmondható, hogy mind nappali, mind éjjeli állat. Napjának és éjjelének hosszas ébrenlétei során a szeme ragadozóként kutatja a látóhatárt. Az pedig bámulatosan érzékeny a legapróbb távoli rezdülésekre is. Hiába él olyan világban, ahol az oroszlánok roppant ritkák, egy papírszelet rebbenése a szemhatárán elég, hogy megrémítse. Makacs a régi félelem. Éberségében segíti széles látóköre. 360 fokából 340-et betekint, csupán közvetlenül maga elé és maga mögé nem lát. Fontos ezért, hogy a lovat, ha mégoly kezes is, ilyen szögekből ne közelítsük. Megriadhat, ha láthatatlan kéz veregeti vagy simogatja. Mindig féloldalról lépjünk mellé, hogy lássa, kivel van dolga. Mivel feje két felén a szeme, mélységélességet általában nem érzékel. Síkban látja a világot, akárcsak mi, ha fél szemünket lehunyjuk. Ezért minálunk kevesebb részletet is figyel meg viszont több mozgásra lesz figyelmessé. Bár látása főként oldalsó, ha egyenest előre tekint, egy keskeny sávban telik tőle háromdimenziós látás is. De mivel feje hosszú, ez a látás mintegy a fejétől két méterre kezdődik csupán. Ajánlatos jól meggondolnia ezt az ugrató lovasnak, mert amikor táltosát egy kerítésnek hajtja, az állat vakon szökken. Amint az ugratás helyéhez közeledik, lát mindent a két szemével, de a végső pillanatban az akadály látványa eltűnik előle. A tulajdon feje fogja el. Olyan, mint amikor repülőgép felszállását az irányítótoronyból vezénylik. Látja, hogy lendülnie kell, meg is jegyzi a helyzetét, de aztán vakon ível a levegőben. Ebből érthető, miért történik meg akárhányszor, hogy az ugró ló úgy ütközik a kerítésbe, mintha észre sem vette volna. Az történik ilyenkor, hogy valami egy pillanatra eltérítette figyelmét, ilyenformán védtelen a közeledő akadály ellen. Ugrásának aprólékos megfigyelése során kiderül, hogy az állat az utolsó pillanatban egy kissé elfordítaná a fejét, hogy a legyűrendő akadályt legalább fél szemmel befoghassa. Nincs is akkor semmi baj, ha fejüket nem a kelleténél előbb fordítják félre, mert azzal éppen a legfontosabbat, a világos mélységélességi képet szalasztják el az ugrás távolságának helyes megítéléséhez. Sokáig úgy tartották, hogy a ló színvak. Mi már tudjuk, hogy ez nem igaz, bár színlátása a miénknél gyengébb. Legjobban a sárgára érzékeny, azután a zöldre, azután a kékre, legkevésbé a vörösre az újabb kísérletek tanulsága szerint. Erős fényben, amikor a ló pupillája szűkül, merőben más történik, mint az emberrel ilyenkor. A mi pupillánk ugyanis kisebbedik, amíg apró fekete pont nem lesz belőle. A lovak pupillája réssé szűkül de nem függőleges réssé, mint a macskáé. Hanem vízszintessé. Így tartja meg a ló nagyobb Tárószögét még akkor is, ha a pupillája verőfényben szűkül. Végül pedig: milyen messzire látnak el jól a lovak? Meghökkentően messzire. Vetélkedő arab lovasok állapították meg, hogy lovuk fél kilométernyi messziségből megismeri őket. Hogyan, hogyan nem, azt nem tudni, de alighanem jellemző mozgásukról inkább, mintsem formájuk részleteiről. Ebből is kitetszik, milyen figyelemre méltó a ló szeme. MENNYIT ALSZANAK?

14 Az alvás szüksége igen változatos az állatvilágban. A macskák akár a nap tizenhat óráját átalusszák vagyis kétannyit alszanak, mint mi. A lovak viszont huszonnégy órából nem alusznak el hármat se a mi álmunknak bő harmadánál nincs többre szükségük. A ló meg a macska közti különbség persze, hogy a macska ragadozó, a ló pedig jellegzetes prédafaj. Vad őseire éjjel-nappal lestek a ragadozók, azért nem ereszkedhetett neki az igazak álmának. Ehelyett hosszú és éber pihenőket szokott meg. Istállózott lovak viselkedésének gondos elemzéséből tudni, hogy napjuk huszonnégy óráját így osztják be: 19 1/4 óra éberség, 2 óra álmos ébrenlét, 2 óra szendergés, 3/4 óra álom. Nemcsak kevesebbet alusznak tehát minálunk, de pihenésük ideje is szakaszosabb. Álmuk is kilenc szakaszra oszlik, mégpedig ötperces szakaszokra. Az álmosság ideje még elaprózottabb: két órája átlag harminchárom három és fél perces szakaszra töredezett. A dolog titka, hogy a ló jól pihenteti testét négy lábon állva is. Nincs szüksége teste örökös egyensúlyozására, mint nekünk, hogy aztán az egyensúlyozásba fáradtan romoljunk le nyolc órára. A lovak a napnak legfeljebb két óráját heverik el. Valójában könnyebb is a lónak állva pihenni. Ledőltéhez nagyobb erő kell, a heverés jobban megnyomja nagy testét. Vérkeringése, légzése nehezebb ilyen helyzetben. Meglett kancák még annyi időt sem töltenek fekve, mint csikaik vagy a mének. HOGYAN TÁPLÁLKOZNAK? Akármilyen együgyű kérdésnek tetszik, a lovak táplálkozása körül meglepően sok a félreértés. Istállózott ló nemigen táplálkozhat természete szerint, és táplálásának következményei gyakran kellemetlenek. Hogy megérthessük, mit vétettünk el, jó lesz, ha a vadon élő lovak táplálkozási szokásait meggondoljuk. Első meghökkentő tapasztalatunk, hogy a ló akár tizenhat órát is evéssel tölt napjában teljes szabadságának állapotában. Buzgó megfigyelői szerint folytatja az evést sötétségben is, akár éjfélig majd pirkadatkor serken, és eszik tovább. Lassan és válogatósan. Bámulatosan fürge és mozgékony ajkával válogat a növényzetből, tolja félre, ami nem kell, és kanyarítja le, ami ízlik. Kedveli a változatosságot. Bár legfőbb tápláléka a fű, eszik virágot, gyümölcsöt, bogyót és csonthéjasokat, ha kedve szottyan. Ha víz közelébe kerül, a vízi növényeket falja. Ha a föld kopár, gyökereket is kikapar belőle. Ha a fű nem ütközik ki eléggé, leveleket legel. Vagyis szabadon a legváltozatosabb növényi táplálkozás kedvelője. A marhánál jóval lassabban eszik, mert gyomra viszonylag kicsiny, s csak egy van belőle, nem úgy, mint a marhának. A tehén napjából nyolc óra az evés. Gyorsan nyeli a táplálékot, de újabb nyolc órát fordít kérődzésre csomóban öklendezi föl az emésztetlen táplálékot, és tovább rágódik rajta. A lovak csipegetnek, rágnak, nyelnek és emésztenek apránként. Nincs jól a dolguk, ha kicsiny gyomruk üres, így aztán örökös táplálkozás az életük. Furcsa, hogy hányni nem tudnak. Nem telik tőlük. Olyan egyirányú szelepek működnek bennük, hogy "nem fordulhat ki a gálájuk". Éppen ezért meg kell válogatniuk, miféle növényeket esznek, mert ha a gyomrukba mérges növény került, nem könnyíthetnek magukon. Érthetetlen, hogy csúszhatott ilyen hiba a ló táplálkozási rendszerébe. Kockázatos is, ha mérges és ártalmas növények vannak a környezetében. Ha természetes táplálkozása a folyamatos és változatos legelés, hogyan illeszkedik ehhez az istállózott ló táplálása? Sehogy ennyi a rövid válasz. Az istállózott lovakat általában háromszor etetik napjában akár az embereket, hátralevő idejükben pedig álldigálnak és igyekeznek mással elfoglalni magukat. Nem rosszul tápláltak ettől. Takarmányuk sűrű és nagy tápértékű. Csupán viselkedési értelemben rosszul tápláltak. És a következmények ismeretesek. Az istállózott ló mesterséges táplálásából következnek azok a bajok, amelyeket "rossz természetével" magyaráznak, igazságtalanul. Ilyen a karórágás vagy jászolrágás, a böfögés, a csettintgetés, a nyelvnyelés, az alom vagy a trágya evése meg a pokrócrágás. Mindezeket azért teszi, hogy a tiszta és szűk istálló unalmától szabaduljon, azaz a legelés hiányzó mozgásait pótolja valahogyan. Annak sincs értelme, hogy egyszerre vessük

15 elébe minden tápanyagát, hiszen genetikusan programozott legelési ideje legalább napi tizenkét óra akár tizenhat, s azt táplálkozással töltené, ha jut megfelelő tápanyaghoz, ha nem. A ló gyenge tápértékű táplálék fogyasztója, és életét tölti a nagy mennyiségű rostos takarmány keresésével. Ha tehát nagy tápértékű takarmányt adunk neki, amellyel gyorsan végez, a természete ellen cselekszünk. Így kap rá az üres rágásra rágja a jászlat, az istállóajtót, és nyeli a levegőt, amitől a gyomra tágul akkor is, ha üres, és eszi a trágyát, mert az legalább némi ízt lop egyhangú étrendjébe. Szerencsére az istállózott lovak többsége nem fogékony az efféle "vétkekre", bár föllelhetők szinte minden istállóban. A természetellenes tartáshoz valamiképpen minden "jól tartott" ló hozzászokik. A naphosszat legelés vágya bennük, de elnyomják. Ki-kitör belőlük, ha egyikük-másikuk "csintalanná", "vérmessé" és "idegessé" válik. Bármennyire távolinak látszanak az efféle bajok a lovak táplálásától, visszavezethetők a természetellenes étrendhez. A lovak azonban oly alkalmazkodók, hogy akár a napi bőséges háromszori étkezés bolond emberi szokásával is összebékélnek. S talán bölcsen teszik, mert ha szabadon jutnának abrakhoz, hízásnak indulnának, és árnyképük a hasas zebráéhoz válna hasonlatossá. Természeti környezetben a lovaknak ugyanis ínséges évszakokkal kell szembenézniük északi égalján fagyos telekkel, amikor tizenhat óra legelés árán sem jutnak bőséges táplálékhoz, melegebb éghajlat alatt pedig a perzselő szárazságot sínylik, és patájukkal kaparhatják ki táplálékukat a földből, vagy fák kérgének rágására fanyalodnak. S hogy az efféle ínségeket átvészelhessék, a vadlovak meghíznak bőség idején legalábbis többet szednek föl, mint amennyi egy nyalka lovasnak, kivált versenyzőnek a kedvére lehetne. A ló táplálása tehát megmarad élő kérdésnek. Ügyeskedhetünk például gyenge tápértékű takarmányt helyezünk el az istállóban úgy, hogy bajosan juthasson hozzá. Ajánlják, hogy a szénáját sűrű hálóban helyezzük el órákba teljen, amíg szálanként kicsalogatja belőle. A ló természetes táplálkozásának egy részét némi ötletességgel visszacsempészhetjük az istállóba, és látni fogjuk, hogy panasz is kevesebb lesz a természetére. MIFÉLE SZERVEZET A LÓTÁRSADALOM? A lovak társas állatok, azért a magánzárkától hozzánk hasonlóan szenvednek. Erről bizony megfeledkezik akárhány gazda, mert azt hiszi, hogy az ő becses társasága elég is a lovának. A figyelmesebbek rájöttek, akik csődöreik és kancáik együtt-tartásával kísérleteznek, hogy lovaik így jobban megtanulják "a társaságban forgolódást", és jobban bírják a megerőltetést is. Nyugalmasabban viselik az idegen környezetet, és kerekebb egyéniségekké lesznek a hagyományosan istállózott lovaknál. Az egy fedél alatt élők rangrendi összecsapásaitól pedig, mint kiderül, kár is annyira tartani. Lovak közt, úgy tetszik, a barátság fontosabb a rangnál. Hogy ezt a tapasztalatot megérthessük, vissza kell tekintenünk a lovak szerveződésére vadon élő társadalmukban. Vadlovak lehetnek ketten, de huszonegyen is egy csapatban. A vad ménesek többsége háromtól hétig számlál tagokat. A legszokásosabb az érett csődör kancáival és csikaikkal. A ló tehát háremben él természete szerint, és az apamén más meglett csődört nem enged kancáinak közelébe sem. A kancák védőn és gondoskodón veszik körül csikaikat életük első évében, hanem amikor a következő évben jönnek az újak, a másodfű csikóknak rosszra fordul a soruk. Kivált a fiatal méneké. Az apamén zargatni kezdi őket, utóvégre el is űzi a csapatból, mire a tizennyolcadik hónapjukat betöltik. A méncsikók elhúzódnak biztos távolba, ahol kicsiny legénycsapatot alakítanak. Tarthat ugyan velük egy-egy kancacsikó is, az apamén azonban türelmesebb a kancacsikók iránt sőt távozásuk tulajdonítható éppen a figyelme hiányának is, hogy nem tereli őket a többi kancával együvé. Az elvándorló kancacsikók csatlakozhatnak a legénycsapathoz, majd ebből az újabb társulásból egy napon apamén válik ki pasául, és maga köré gyűjti a kancacsikókat, elűzi a többi mént. A virgonc fiatal csődör folyamodhat ahhoz a módszerhez is, hogy egy régebben alapított hárem pasájának fensőbbségét teszi kérdésessé. Az ilyen kihívó viselkedés irgalmatlan küzdelmekre szokott vezetni a pasa és hatalmának követelője közt. S a régi pasa többnyire győz, ha ugyan el nem gyengült, meg nem sérült vagy valami bajt össze nem szedett az idők során. Ha pedig uralma ilyenképpen rendült meg, az ifjú bajnok elűzi. Neki kell tehát szégyenszemre otthagyni a háremet a tüzes ifjúnak. A "vezér" szóval nem élünk ilyen csapatról szólván, mert bármilyen úrhatnám a mén, sereghajtó inkább, mint vezér. De még ha vezérkedik is, semmiképpen nem zsarnoka csapatának, inkább

16 fáradhatatlan szervezője. Hogy a csapat milyen irányban induljon és mikor, afelől általában a kancák döntenek. Az apamén, ha látja, hogy megindultak, a nyomukba szegődik, és szemmel tartja őket. Nem kockáztatja, hogy közéjük keveredjen egy serdülő mén, és a kancákban érdeklődés ébredjen iránta. Vadlovak méneseinek gondos megfigyelései kiderítették, hogy valahányszor egyetlen ló a sereghajtójuk, az 73 százalékos valószínűséggel a mén. Mozgásuk irányát máskor éppen a csapat fiatalsága szabja meg. A cseperedő csikók kíváncsiak, mi sem természetesebb tehát, mint hogy felfedező útra induljanak. Aztán mulatságos módon meg-megzabolázzák kíváncsiságukat, megállnak, és megvárják, hogy az idősebbek utolérjék őket. Ilyenformán szabhatják az útirányt a tapasztaltabbak tekintélyének csorbítása nélkül, mert az idősebbek magukévá teszik a fiatalos ötletet, ha úgy tetszik, hogy az ő fejükből pattant. Bár a ménnek elegendő a kancák és csikók sereghajtói szerepe, tereli is őket olykor, akár a juhászkutya. Csoportos kóborlásukat nem bánja, de hogy elbitangoljon közülük egy-egy, azt nem tűri. Harciasan szaladgál körülöttük, fülét sunyítja, nyakát nyújtja, fejét rázza. Pasai dicsőségének pillanata akkor köszönt rá, amikor idegen csődör közelít a csapathoz. Ilyenkor és csakis ilyenkor lép föl zsarnokként: a behatoló s a kancák közé furakszik harciasan. Támadó kedve azonban csakis a másik csődör ellen irányul kancái és csikaik iránt legtöbbnyire védői jóakarattal viseltetik. Változik a helyzet, ha ménessé növekszik a csapat. Az apamének jóval gyakrabban találkoznak idegen csődörökkel a ménes vonulása során, azért a pasáknak ébernek kell maradniuk. Ilyenkor csoportfőre van szükség, nem sereghajtóra az pedig a megfigyelések 77 százalékában az apamén csakugyan. Jelentős szerepváltozás. Az apamént segíthetik a betolakodó elzavarásában kancái és csikaik is, ámbár segítségükre ritkán szorul. Az olyan idegen kancákat, amelyek a háremhez csatlakoznának, elűzik az ő kancái. De űzi őket néha az apamén is olyankor nyilván, ha kancákból több az elégnél amúgy is és nem tűrheti, hogy a megduzzadt háremmel jel ne bánhasson egymaga. Úgy tartották régebben, hogy minden csapatban szigorú a rangrend vagyis minden állat jól ismeri társadalmi helyzetét a többi közt. Ma már tudjuk, hogy ez a rend nem annyira feszes. Az alá- és fölérendeltségek változékonyak, új helyzetek alakítanak rajtuk. Egyféle társadalmi állapotban felsőbbrendű az egyik, máskor alárendelt vagy éppenséggel egyrangú. A lovak társulási hajlandósága erős. Baráti kötelékek fűzik őket egymáshoz, és ha egy-egy ilyen barátság bensőségesebbé válik, a szokásos rangrend belerendül. Gondos elemzések mutatják, milyen erősek az anya-csikó, testvérbáty-testvéröcs, nővér-húg kapcsolatok, s mennyire fölébe nőnek a társadalmi rendnek. A lovak társadalma inkább barátságokra és helyzeti fensőbbségekre alapozott tehát, semmint a ranglétra rendjére. E megállapításban semmi újat nem talál az, aki már tartott lovat csapatostul, azaz nem istállóban, állásokban elrekesztve. Ők nyilván megfigyelték a legelőn, mezőn csoportosan élő lovaik közt az egyéni vonzalmakat és viszolygásokat. A kapcsolatok bontakozása során legfeljebb a szeretetért kezdődik szelíd versengés, és a barátságok néha éppenséggel furcsa hálója olyankor bomlik csak meg, amikor szűkké válik a hely, megduzzad a csapat, vagy valamelyik kívánatos táplálék válik vitássá. Ilyenkor megpattannak a mégoly erős szálak is. A ló azonban szíve mélyén mindvégig barátságos és társainak segítségre kész így történhetett, hogy nyájasságát az emberi nem könnyedén kiaknázta. Kevésbé társas hajlandóságú állat rég lerázta volna emberi kullancsait. HOGYAN VALLANAK ÉRZELMEIKRŐL EGYMÁSNAK? Barátságát, mint annyi emlős, a ló is a kölcsönös ápolgatással mutatja ki. Az anyai szeretet szoptatást követő legelső és legmeghittebb jele, hogy Isikaját tisztogatja. Bőrének gyengéd harapdálása a bensőség és biztonság legnyugalmasabb pillanatait teremti. S a serdülő csikó megőrzi a szeretet és ápolás kapcsolatának emlékét. A csikót élete első félórájában gondosan végignyalja az anyja. A nyalogatásnak ezzel szinte egyszer s mindenkorra vége is szakad, és a tisztogatás módja a gyengéd harapdálás ezentúl: az anya így tartja karban a csikó bőrét. Így takarítja róla az összetapadt és hulló szőrt, az elhalt bőrt, és így nyitja meg az eltömült pórusokat, hogy a csikó izzadása akadálytalan legyen. Néhány napos korában

17 már a csikó is harapdálja anyját, bár az igazi kölcsönösség még ritka ilyenkor. Kivételesnek mondhatjuk azt a megfigyelést, hogy a háromnapos csikó meg az anyja egymást csinosította. A kölcsönösség majd a csikó élete első hetének végétől kezdődik, s attól fogva egy hónapig egyre gyakoribb. A fiatal csikók olykor ápolgatják egymást is néhány percig ez a tevékenységük a leggyakoribb három-négy hónapos korukban. Kiskoruk szokása nem is hagyja el őket életük során. Vadon élő csapataik kutatóit az egymást ápolás pillanatai vezetik rá, melyik ló barátkozik melyikkel. S minél barátibb a kapcsolatuk, annál többet csinosítgatják egymást. Vetélytársak közt ritka az efféle bizalom. Két állat közt a gyengébbik kezdeményezi a szertartást, mint a megfigyelésekből kiderül, 62 százalékos gyakoriságban. Azonban a bizalomnak szinte mindig a rangosabbik vet véget. Minden ilyen jelenet azzal kezdődik, hogy a két állat megszimatolja egymást, majd ellenkező irányból közelednek egymáshoz úgy, hogy egymás sörényét rágcsálhassák. Ezt szeretik a legjobban. A csinosítgatásnak mintegy 60 százaléka történik a sörényen. Az oka kettős: sörényét rendben tartani legbajosabb a lónak magának, s a hosszú szőr több ápolásra szorul, mint testén egyebütt a rövid. Majd a sörényről tovább halad a szerető majszolás a nyak két felére, a vállra meg a hátra, majd a farcsíkra baráti segítség nélkül bajosan ápolható helyek ezek mind. A ló hengereghet a földön egymaga, dörgölőzhet fatörzsnek-ágnak az ilyen módszerek azonban gorombák és tökéletlenek. Viszketeg pontjaihoz csak baráti segítséggel férhet. S a két barát, ha egyik felől végzett, megkerüli egymást, és másik felükön kezdik ismét, a fejüktől. A kétfelőli ápolás elhúzódhat akár félóráig, bár nem gyakran. 90 százalékuk ideje nem több három percnél. Gyakoriságukat viszont évszakja válogatja. Legsűrűbben történnek tavasszal meg nyáron. Tavasszal leggyakoribbak éppen akkor, amikor a lovak téli szőrüket hányják el, a nyár melegében pedig akkor, amikor leginkább szorulnak árnyékra. Ha delelésre összeállnak, egymásra vetik az árnyékot, a vadlovak meg annyira összebújnak, hogy buzdítják szinte egymást a kölcsönös csinosításra. Legyezik is egymást, ha a legyek lepik őket. Rekkenő melegű, légydöngéses nyári napokon meg-megcsapják egymás pofáját a farkukkal. Olykor egy csapatra való is összeáll, s úgy hajtják a kellemetlenkedőket. Vadon élő lovak vizsgálata a végére járt annak is, hogy az egymást legyezőkön kevesebb a bögölycsípés, mint a magánosokon. Az errefelé baráti szívességek folytatódnak olyankor is, ha a lovak szőre makulátlan. A csinosítgatásból szertartás lett, a ragaszkodás szertartása. A hosszas csutakolás is úgy él a ló emlékezetében, mint amiben jó barátja részesíti. Azért jobb, ha a ló csutakolója a gazdája is egyben. Így erősítik barátságukat egymás iránt. A ló mindig igyekszik majd a kedvében járni lovasának közös útjaikon. Ha a lovas meg a lóápoló két személy, ló és lovas közt kényesebb a kapcsolat. A hosszas csutakoláson kívül van más módja is, hogy lovas a lovát magához hajtsa. Amikor az ember először találkozik idegen lóval, az állat gyanakvását és félelmét csökkentheti úgy, hogy egymást ápoláshoz hasonló játékba kezd. A ló orrlikainak megszaglászása az üdvözlés legjobb módja. Azután következhet, hogy sörényét morzsolja újfai közt úgy, mintha másik ló rágicsálná. Fel-le jártatjuk kezünket a ló sörénye hosszán, ezzel jelezzük, hogy szándékunk barátságos sokkal inkább, mintha csupán veregetnénk, mint annyiszor látni. A módszer egyetlen hibája, hogy néha a kelleténél jobban beválik: megtörténhet, hogy válaszul az ember is rágicsálásban részesül. A ló hátrafordul, és a barátságot akkora igyekezettel viszonozhatja, hogy az ember ruhája tisztításra szorul. HOGYAN FEST AZ UDVARLÁSUK? Tavasszal a napok hosszabbodtával nemi csúcsformájukat érik el a kancák. Hormonrendszerük serken, mikor több napvilág éri őket. Födőztetésük azért márciustól szeptemberig bármikor lehetséges, mert sárlanak háromhetente mindaddig, amíg csikót nem fognak. Egy-egy sárlásuk eltart öt napig, peteérésük a negyedik napra teljes. A kezes kancák persze ettől a rendtől eltérhetnek sokféleképp. A kanca sárlásának első figyelmeztető jele, hogy gyakrabban vizel. Vizelete olyan vegyi anyagokat tartalmaz ilyenkor, amelyek nemi ingert keltőek ezek illatát szívja be a csődör, amikor hágópofát

18 vág, és felsodort fölső ajakkal szimatol. Ilyen ingerelt állapotban kezdi környékezni a kancát. Időközben megszaporodnak nemi hormonjai neki is, ettől nyakának és vállának izmai megduzzadnak akár az uszodák izompacsirtáinak. S a falu bikájához válik hasonlatossá, amikor a kancát leszegett orral és erősen ívelt nyakkal környékezi, majd hangosan, hosszan nyihog, és farkát emelve táncba kezd. Lépései magasra szedett lábúak, csöbörbe hágók, amint a kancát ficánkolón és peckesen körbejárja. Voltaképp vívódás ez a tánc nemi vonzódása és félelme közt. Hogy megérthessük, miért fél egy pompás mén a kancától, csupán azt kell megfigyelnünk, mi történik, ha egy tapasztalatlan csődörből ilyenkor kitör a türelmetlenség. Hátulról közelítené a kancát, de az toporzékolón és nyihorászva hatalmas rúgással fogadja. A szeles csődört egy ilyen rúgás leverheti lábáról azért a megfontoltabbja tudja, hogy illő megvárnia a kanca végső döntését. A félig-meddig kész kanca ingerkedővé válik akárhányszor. Vizeléssel, ficánkolással, majd megállással és kacsintással csalogatja a csődört, majd amikor közeledik, rúgással hárítja el. Nem csoda tehát, ha a csődör sóvárgása rettegéssel vegyül. Csupán mikor látja, hogy a kanca megáll nyugton, akkor közeledik hozzá bizalmasabban. A nyaka táját kezdi rágcsálni és orrával döfölni, mintegy figyelmének eltereléséül. Majd a rágcsálással óvatosan visszafordul a tomporának és hátsó lábának, majd a változatosság kedvéért vállát dörzsöli a tomporához. Minél inkább kívánja a kanca, annál jobban kacsintgat a csődörre bár nem emberhez hasonlóan. Tudniillik nem a szemével, hanem a hüvelyével kacsintgat: pillanatokra ki-kivillantja rózsaszín bélését. S ha eközben már meredt háttal és félrecsapott farokkal áll, a kacsintásoktól mind izgatottabb csődör megkockáztatja a hágást. Látja, hogy a kanca szándéka nem támadó, félelmei ilyenformán csillapodnak, és merevedéshez jut. Amint pedig megugorja hátulról, félméteres hímvesszejét úgy kell igazgatnia, hogy behatolhasson a kanca hüvelyébe. Nem mindig sikerül egyszerre, de ha megtörtént, a párzás pillanatok műve. Szaktekintélyek nem értenek egyet időtartamát illetően talán azért nem, mert különféle lófajtákat figyeltek meg. Egyik másodpercnyire becsüli a párzást, másik másodpercnyire, a harmadik 5-60 másodpercesre teszi az idejét. A jellemző, hogy a mén megugorja a kancát, lök vagy hetet gyorsan, és 9-16 másodperc múltán önti a magvat. S amint ez megtörténik 6-9 sugárban, farkával föl-le csapdos, mintha korbácsot suhogtatna. A suhogtatás jelzi a hágató gazdának, hogy a kanca befogadta a csődör magvát, és a termékenyítés alighanem megtörtént. Harminc másodperc múltán pedig a csődör leszáll a kancáról, és a hágás után teljes egy perccel már visszahúzódott hímvesszővel nekifog legelészni. Hébe-hóba a kanca az érdeklődőbb a párzás iránt, azért csinosítgatni kezdi a csődört, majd azt a bőrzsákot nyalogatja, amelyből majd hímvesszeje kiszökik, ha megmeredt. Igyekezete olykor meghozza a várt eredményt. Máskor azonban a csődör megelégül ilyenképpen, és nem törődik a hágással. Az átlagos csődörnek elég naponta három hágás, s ha ez megtörtént, a legigyekvőbb kanca sem jut vele sokra. Egyetlen fickós, vadon élő csődört figyeltek meg csupán, amelyik hatszor hágott napjában, mégpedig három más kancát. Ha magát a párzás idejét kurtának látjuk, meggondolandó, hogy a vadon élő lovak sikerének titka gyors menekülésükben rejlik. Ébernek kell lenniük naphosszat, hogy bármikor elinalhassanak. Ha a párzás ideje elhúzódna mint annyi állaté, a kutyáké egyebek közt kiszolgáltatottabbak lennének a ragadozóknak. A ló ijedős állat, azért szerelmét is rövidre fogja. Hímvesszejének irtóztató nagysága is alighanem ezzel magyarázható: a ló nemi stratégiája a lehető leggyorsabb csúcsrajáratás. ELFOGULTAK-E EGYMÁS SZÍNE IRÁNT? Hajánál fogva előrángatott kérdés! Csak nem fajvédők a lovak? Bizony azok. Régi megfigyelés, hogy némely csődör csakis ilyen vagy olyan színű kancát hág meg, másokkal nem törődik, vagy figyelmüket elutasítja. Vadon élő lovak tanulmányozása az Egyesült Államokban arra idézte a figyelmet, hogy mének már a háremüket szín szerint toborozzák. Az egyik mén a szattyánpejt szereti, a másik a fekete szőrűek közül válogat, a harmadiknak a fakó kanca a kedves. Elfogultságuk oka felől nem lehetünk bizonyosak, de úgy tetszik, csikókorukban anyjuk színét követték az ő színe vésődött beléjük

19 zsenge korukban annyira, hogy meglett ménként ez az emlék irányítja nemi választásaikat. Válogatósságuk nem is lenne egyéb tudományos jelentőségűnél, ha díjnyertes ménektől nem várnák el, hogy ilyen vagy olyan színű válogatott kancát meghágjanak. S ha olykor megtörténik, hogy a mén nem áll kötélnek, a csáberőt nélkülöző kancát nagy lópokróccal borítják le, méghozzá a mén anyjáéhoz hasonló színűvel. A mének válogatósságának leghírhedtebb példája volt azé a Little Cloud nevezetű Derby-győztesé, amelyik fakó kancát meg nem hágott volna semmi pénzért. Végül becsomagolták szinte, hogy a kedvére tegyenek. Nem is különösen vesződséges az efféle ravaszkodás, mivel a bajnok mének a szabad szerelem örömeiben úgysem részesülhetnek sosem. Gazdájuk nem kockáztatná, hogy a kanca megrúgja őket. Ne higgyük azért, hogy a bajnok élete csupa dicsőség. Nevezetes hágatások előtt a kancát jelentéktelen próba csődörrel gerjesztik fel, hogy a bajnokot már ne ingerkedőn várja. A bajnokot pedig ráveszik, hogy a kancát udvarlás nélkül szökje meg nyomban. Ha még így is tartanak attól, hogy rúghat a kanca, hágatópapucsot csatolnak a hátsó lábára, hogy tompítsanak a rúgásán, vagy úgy megbéklyózzák, hogy kiszemelt párjával ne ellenkezhessen. Nyilvánvaló tehát, hogy nemi élete különb a szilaj lónak, mint az akármilyen kapkodott és elkapatott bajnokénak. HOGY BÁNIK ÚJSZÜLÖTT CSIKAJÁVAL A KANCA? Vemhességének végére járván nyughatatlanná válik, jeléül, hogy csikózni készül. Nyughatatlansága nem merő testi szorultság tükrözi az lelki állapotát is. Szorongás lesz rajta úrrá, nem is oktalanul. Esendőbb lesz, mint életében bármikor. A szeretett és ápolt lónak efféle szorongásra igazi oka nincs is talán azonban eleinek tapasztalata szólal meg most, és arra inti, hogy igen körültekintő legyen nehéz óráján. A vadonban ugyanis a csikózó kanca legkönnyebb zsákmánya a ragadozónak. A kanca úgy rendezi csikózása idejére, hogy sötétben és egymagában lehessen. Nem tudni, miféle ez az igyekezet, de annyi bizonyos, hogy a csikózásoknak kilenc tizedénél nagyobb része történik éjnek éjjelén. Ha pedig a kanca ménesben él, a többiektől messze csikózik. Furcsa módon még azt is megteszi, hogy valami rétet, ingoványt keres, mintha bizony a nedves föld a hasznára lehetne ilyenkor. Ha pedig a ház körül tartott lovak legelőjén akad tóka is, szerencsétlen csikót az anyja akárhányszor annak a vizébe pottyantja, hogy akár bele is fúl rögtön. A természetben talán az a magyarázata a kanca vízhez való vonzódásának, hogy vajúdásában első szüksége az ivás de az is, hogy a zsombékosban az újszülött különb rejtekhelyet találhat magának, mint a füves síkon. S ha egyszer a kanca a magányt keresi ilyenkor, bizony az emberi segítőkészségtől is szívesen szabadulna. Többnyire ki is fog a tolakodókon. Vár. Fékezi fájásait, és lesi az alkalmas időt. Az emberek előbb-utóbb elunják a virrasztást, és elvonulnak egy szíverősítőre. De alig kitették a lábukat az istállóból, a kanca megcsikózik. Mikor a gazdája visszatér, s azt látja, hogy az újszülött már éppen kapna lábra, azt hiszi, nem volt szerencséje pedig ha más gazdákkal tapasztalatot cserélne, kiderülne, hogy azok is így jártak mind, mivel a csikózó kancák Garbóhoz foghatóan rejtőző természetűek. Szilaj ménesben egy ellés a csikózások sorozatát indítja meg, s ebből kitetszik, hogy a kanca nemcsak késleltetheti vajúdását, hanem siettetheti is. Így aztán bajos a ló vemhességének idejét napra megmondani. Egyik szilaj csapatban nap közt váltakozott az ideje. Az istállóban tartott kanca általában napig hordja vemhét. Hogy mindenórás, annak a jele egyebek közt, hogy a fejét gyakran forgatja a lágyéka felé (nyilván az onnan sugárzó furcsa érzéseit figyeli), kapál, izzad, nem leli helyét. Hol lefekszik, hol fölkel, és olykor a tulajdon hasát célozza meg egy-egy rúgással, mintha az ott növekvő feszültséget hessentené el. Végre lefekszik, és elkezdődik a vajúdás. Először a burok több színben játszó léggömbje bukkan elő, majd az alhas erősödő görcsei megrepesztik, és elfolyik az a vizenyő, amelyben a csikómagzat feküdt. A kanca nagy érdeklődéssel figyeli elfolyását, és figyelmesen szagolgatja felpöndörített ajakkal, vagyis hágópofával. Ez a pofa arra vall, hogy emlékezetébe vési a magzatvíz szagát, mert az majd a Isikajával való ismerkedésének fontos eleme lesz.

20 Ezután a csikó két mellső lába jelenik meg, majd hamarosan előbukkan a teljes állat. A csikózás voltaképpen nem telik többe néhány percnél. Lóhoz hasonló faj a vadonban nem is időzhet vele sokat. Az ősi lovak lustábbja ragadozók martaléka lett, ilyenformán nem örökíthette génjeit késő udódokra. Amint a kiscsikó a világra jön, máris nyitja két szemét, s igyekszik a fejét emelni. A kanca hátrafordul hozzá, és gyengéden szimatolja az orrát. Közben csöndesen üdvözli, és nyihogását utánozza Isikaja is. Bensőséges kapcsolatukat már meg is teremtették. A kanca kisvártatva felkél, s eközben önkéntelenül elszakítja a köldökzsinórt, és elválasztja testétől az újszülöttét. A csikó csammogni kezd, amint az anyja hozzáér mint a későbbiekben valahányszor, ha a csecsét keresi. Így tesznek az újszülött állatok mind, és nem telik bele sok idő, már mohón táplálkoznak. A kanca azonban nem engedi a táplálkozáshoz mindaddig, amíg le nem nyalta és meg nem rágcsálta a csikó nedves bőrének teljes színét. A csöpp állat pedig már kapna föl, állna lábra, csakhogy anyja határozottan visszanyomja, és amíg szárogatásával végez, emlékezetébe vési teste szagát. Ez teszi majd lehetővé, hogy megkülönböztesse magzatát a más csikóktól még sötétben is. Emberek a csikózás körüli segédkezés buzgalmában kettőt véthetnek: az egyik, hogy elmetszik a köldökzsinórt, a másik, hogy a lucskos csikót ők dörzsölik szárazra. A kanca nem pattan föl nyomban magzata mellől a csikózás végeztével, s addig összeköti őket a köldökzsinór. Ilyenformán a csikó megkapja a kanca vérátömlesztését még egyszer, és védettebbé válik a fertőzések ellen. Egyébként idő is kell a csikó köldökén bevezető vérerek természetes elzáródásához. Ha emberek odarontanak, és a köldökzsinórt időnek előtte metszik el, kárt tesznek. S hogy a csikó tiszta legyen, az is a kancának fontos, nem az embereknek, mert a csikó nedves testének szaga anyai érzéseit veri fel. Ha a kanca korán elrúgja csikaját, az többnyire az emberi buzgóság rovására írható, mivel a természetes kapcsolat megerősödésére nem hagyott elég időt. A csikózás szakaszai ilyenek: A szülés maga terjedhet néhány perctől háromnegyed óráig, bár az efféle nehéz szülés ritkaság. Amint befejeződött, a kiscsikó máris igyekszik mellső lábaira emelkedni. Huszonöt perc múltán lát mind a két szemére, negyven perc múltán hegyezni kezdi fülét a neszekre. Több száz csikó tanulmányozása során kiderült, hogy megszületésük után ötvenhét perccel általában már négy lábon állnak egyik állt negyedórán belül, a másiknak két órájába is beletelt, amíg felkelt. Első szopásukig általában 111 perc telik el attól fogva, hogy a napvilágot meglátták. Akadnak koraérettek, ezek félórán belül táplálkoznak. S amelyik már megízlelte anyja édes tejét, az visszajár rá a következő órákban, mégpedig tíz perctől másfél óráig terjedő időközökben. A csikók gyomra kicsiny, keveset, de sűrűn esznek. A csikó első napjaiban megmarad anyja mellett, az pedig többnyire elűzi a ménes kíváncsian közelébe merészkedő tagjait. Csikaját szoptatja mind egyesztendős koráig majd következő Isikajának megjöttével elrúgja emezt. Az elválasztás természetes idejének tehát a kilenc-tizenkét hónapot tekinthetjük. HOGYAN FEJLŐDIK A CSIKÓ? Viharosan, ha fejlődését az ember gyermekéhez vetjük. Egynapos korára nemcsak lát, hall, szopik, áll, jár, ürítkezik, hanem követi a kancát, hangokat ad, üget, vágtázik, játszik, hengereg, vakarózik és tisztálkodik, farkával legyezkedik, sőt úszik is. Első hónapjában igen kíváncsi és játékos, és annyit ismer meg környezetéből, amennyit anyja éppen enged. Mert a kancának jól szemmel kell tartania csemetéjét. Ebben az első hónapban ütköznek ki csikófogai is, és elkezd csipegetni a földről. Kivált a más lovak piszkát keresi, és szívesen belekóstol a friss lótrágyába. Ez az elsőre visszatetsző szokása valójában fontos, mert így fertezi meg beleit a felnőtt táplálkozáshoz szükséges baktériumokkal. Ilyen korában a csikó szinte minden órájának felét elalussza, ennek is kétharmadát a fűben fekve tölti. Mire féléves, ez az idő minden óra negyedórájára csökken, és a javát állva tölti ennek is. A féléves csikó egy órájából legfeljebb öt percet hever el. Minél kevesebbet alszik, annál többet legel. Négy hónapos korára már a nappali órák egynegyedét