Komárominé Szőke Tímea: Életigenlő tanúságtevés

Átírás

1 Komárominé Szőke Tímea: Életigenlő tanúságtevés Dicsértessék a Jézus Krisztus! Komáromi Tímea vagyok. Keresztény, magyar, nő, feleség, anya, tanár, tanítvány. Azt hiszem ezek a legfontosabb paramétereim. Az első hármat nem részletezném, a többit pedig így: Komáromi Attila felesége vagyok. Életem egyik alappillére az a tény, hogy tizenhárom éve úgy döntöttünk, hogy egész életünkön át szeretjük egymást. Mind ketten tudjuk, hogy ez nem csupán, és nem mindig érzelmet jelent, hanem feladatot is. Ez az alappillér nagy segítség azokban a helyzetekben, amikor a különböző temperamentum, vagy más különbségek megnehezítik a kapcsolatunkat. Hét gyermekünk közül kettő még magzatkorában meghalt. Őket mennybéli babáknak hívjuk. Az öt megszületett gyermekünk pedig mind fiú: Kende, Koppány, Hunor, Bulcsú és Lehel. Az első gyermekünk megszületése előtt matematikát és fizikát tanítottam. Nagyon szerettem a munkámat, a kollégáimat és a gyerekeket. A tanítványság pedig alaptulajdonságom: szeretem a bölcs gondolatokat és a gyakorlati ellesnivalókat. Ugyanakkor a tanítványság élettapasztalatom is: az Úr mindig Mester is, aki keményen fúr, farag, csiszol, és egyben gyengéden körülvesz szeretetével. Bemutatkozásom után, most szeretnék életigenlő tanúságot tenni, ahogy János kérte. Sokáig ízlelgettem magamban a szót: életigen- 1

2 lés. Igent mondani az életre, ahogy Szűz Mária is tette az angyal látogatásakor. Igent mondani a bennem megfogant magzat életére, áldás mivoltára, akkor is, ha az korom előrehaladtával, a térbeli és anyagi lehetőségeink beszűkülésével ennek terhessége egyre növekszik is. Bevallom, nem ez az, ami az én életemben erőpróbáló kihívás volt. Nem a sok gyerek vállalása volt eddig életemben az Istenbe kapaszkodó életigenlés. Már csak azért sem, mert ez egyszerűen az én saját vágyam is volt. Számomra léleknehezítő kihívást az jelent, hogy arra az életre mondjak igent, amit nekem szánt az Isten. Hogy amikor éppen romba dől az életemre vonatkozó tervem, elképzelésem, akkor az Ő kérdésére, hogy elfogadom-e azt az életet, mint ajándékot, amit nekem készített, igent mondjak. A terveimről való lemondás, a kiszámíthatóságok elengedése azok a fogalmak, amiket Isten iskolájában tanulok. Hogy ez miért nehéz számomra? Valószínűleg ennek okai már gyerekkoromban is fellelhetők. Nyilván adottság is, gondolom össze is függ a matematika szeretetével. Még valószínűbb, hogy a tervezés fontosságát a szüleim ültették belém, és ezért hálás is vagyok nekik. Egy nap, egy hét megtervezését még most is fontosnak tartom. Egészen kisgyerek koromtól kezdve a szüleim részletes napirendet készítettek nekem hétköznap délutánra is. Az apukám unatkozásra vonatkozó tanítása 7-8 éves koromtól bennem él: Azt az időt, amit unatkozással töltök elpocsékoltam, soha többé nem tudom bepótolni. Ez a tudás belém gyökerezett annyira, hogy az az egy alkalom, amikor mégis átéltem az unatkozás gyötrelmét, élénken bennem él a mai napig. A napirend, napi terv megtartó ereje mellet azonban gyakran éreztem ennek negatív oldalát is, mégpedig azt, hogy nehéz volt fel- 2

3 dolgozni a váratlan helyzeteket, eseményeket, találkozásokat. Attól kezdve vált könnyebbé ezek átélése, amikor éves korom körül személyesebb kapcsolatba kerültem Istennel, és úgy döntöttem, hogy még inkább Vele akarom járni az életem útját, a mindennapjaimat. Elfogadtam, hogy a váratlan helyzetekkel tudja velem tartani a kapcsolatot, akkor vagyok nyitottabb az Ő tervére, az Ő irányítására. (Azt a mai napig nehezen viselem, amikor az emberek figyelmetlenségéből, linkségéből erednek váratlan helyzetek. Ez legtöbbször lebénít.) Eddig a kisebb, napra, hétre szóló terveimről és az ezeket felborító váratlan helyzetekről beszéltem. Hosszabb, sőt folyamatban lévő tanulást eredményez az a tény, hogy Isten a nagy terveimbe is erősen beleszól. Ezek a tervek a gyermekeink élete körül csoportosulnak. Amikor Attilával összeházasodtunk, elterveztük, hogy nagy családunk, sok gyerekünk lesz. Én velük leszek otthon, és majd, ha már a legkisebbet is bevezettük az iskola, a tanulás világába, akkor majd visszamegyek tanítani. Ezt három, vagy több gyerek esetés a főállású anyaság intézményével meg is lehet valósítani. Rajta hát! Jöhetnek a gyerekek! Az akkori legszűkebb környezetem alapján az is volt a tapasztalatom, hogy ez könnyen működik. Volt olyan család, ahol hónapra pontosan úgy születtek a gyerekek, ahogy ők szerették volna. Az első kellemetlen meglepetés az volt, amikor az esküvőnk után hónapról-hónapra szembesültem a ténnyel, hogy a gyermekáldáshoz nemcsak a mi akaratunk kell, hanem azé is, aki az áldást adja. Az élet ura nem mi vagyunk, hanem az Úristen. Utólag nevetséges, hogy öt hónapot ilyen nehéz volt várni. De ma már tudom, 3

4 hogy nem az idő miatt volt nehéz, hanem azért, mert megtapasztaltam a kicsiségemet. A Jóisten megkönyörült rajtam, és egy időre abbahagyta a gyalulásomat. Megszületett az első, majd két évre rá a második fiunk. Nagykönyvi! Vártuk a harmadik gyermekünk megfoganását, de hiába. Már jó ideje orvoshoz jártam, amikor végre teljesült a vágyunk. Nagyon örültünk neki. Hosszú várakozásunknak és nagy örömünknek megfelelően nagy volt a fájdalmunk, amikor három hónapos magzati korában meghalt a kisbabánk. Számomra még nehezebbé tette az elvesztés, a gyász élményét az a tény, hogy ez karácsony napján történt. A kisdedként emberré lett Isten ünneplése helyett sirattam az én kisdedemet. A késő esti műtét után az egész osztályon a félhomályba burkolózott éjszakás nővéren kívül csak én voltam. Egyedül... Hajnalig sírtam... A vigasztaló Isten meglátogatott. A rá jellemző egyszerű, leleményes, humoros módon adta tudtomra jelenlétét. A kórterem hatalmas, függönyözetlen ablakán át, amin keresztül eddig számomra csak a hideg, sötét, téli éjszaka volt érzékelhető, észrevettem egy távoli gyárkémény vagy villanyoszlop tetején világító piros lámpát. Számomra akkor ez a piros lámpa örökmécsessé vált, és csak úgy zúgott fejemben a szó: Nem vagy egyedül! Veled vagyok! Nagy lendülettel vigasztalódtam. Amikor reggel meglátogatott Attila a gyerekekkel, már én tudtam nekik sugározni a vigasztalást, tovább adni azt, amit kaptam. Attól kezdve hívjuk ezt a babánkat mennybéli babának. A gyermekünk személyével kapcsolatban teljesen és maradandóan megvigasztalódtam. Az életemre vonatkozó tervem romba dőlésével azonban nem. Az ilyen lelki krízisekben persze sokat tanulhatunk, valahogy érzékenyebb, jobban alakítható ilyenkor a 4

5 lélek, mint amikor minden megy, mint a karikacsapás. Például megtanultam azt, hogy a nagycsaládosság ténye sem jó bálvány, mint semmi más. Igyekeztem az értelmem segítségével elfogadtatni magammal, hogy az élet ura Isten, aki ajándékozza az életet akkor, amikor Ő jónak látja. Valószínű, hogy szükségem volt arra, hogy két évre rá újra átéljem és átgondoljam az előbb elmondottakat, mert az Úristen másodszorra is megengedte, hogy meghaljon egy magzatgyermekem. Ő lett a második mennybéli babánk. Ténylegesen csak ezután mondtam le a nagycsaládosságról, és arról, hogy a gyermekeim első iskolaéveiben még otthon lehessek. Kerestem az utam. Kérdeztem Istent: hogyan tovább? Már éppen eldöntöttük Attilával, hogy a következő szeptemberben visszamegyek tanítani, amikor megfogant a következő gyermekünk. Attila és a gyerekek sok figyelmességgel, gondoskodással vettek körül minket, én is igyekeztem jobban vigyázni magunkra. Istennek hála ez a gyermekünk ma is köztünk él, ő a mi drága Hunorunk. Világossá vált számomra, hogy a Jóisten nem a vágyaimat akarja kiölni belőlem, hanem a görcsös ragaszkodásaimat. Az már szinte magától értetődő, hogy amikor következő lépésként szerettük volna, hogy Hunornak legyen egy korban hozzá közel álló testvére (mert az ő születésénél Kende és Kopa már 8 és 6 évesek voltak), akkor az élet Ajándékozója nem egy, hanem egyszerre két testvért adott. Ők Bulcsú és Lehel. Szeretem Isten humorát és hálás vagyok neki, hogy méltónak talál arra, hogy csiszoljon, hogy vezessen. Értelmemmel és érzelmemmel szívesen mondom az Úrtól tanult szavakat: legyen meg a Te 5

6 akaratod! Az Úristen kegyelmét kérem, hogy a további életem során mindig a teljes akaratommal is tudjam vállalni: Íme, az Úr szolgálólánya, legyen nekem a te igéd szerint! Budapest, Sziklakápolna: április 25. 6