Kedves olvasó! Burger István. főszerkesztő

Átírás

1

2

3 Kedves olvasó! Úgy repül az idő, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Öt eve már, hogy a Galaktika újraindult, hogy folytattuk a Kuczka Péter által megkezdett munkát, s bizony már egy évtizede annak, hogy a lap megálmodója nem lehet közöttünk, nem örülhet velünk az elmúlt évek sikereinek. Magazinunk alapítója, a József Attila- és Kossuth-díjas költő december 8-án távozott, s az űrt, amit maga után hagyott, nem könnyű betölteni... Sokan fantasztának tartottak, amikor a Galaktika felélesztésén gondolkodtam, de szerencsére hamar megtaláltam azokat a remek kollégákat, barátokat, akik nem hagytak magamra azóta sem ebben a grandiózus vállalkozásban. Nem kevesebbet terveztünk el ugyanis, mint azt, hogy egy olyan Galaktikát szerkesztünk, ami méltó utódja a hajdaninak, s amire a mindig nyitott és humanista Kuczka Péter is büszke lehetett volna, s aminek restaurálását sajnos ő már nem érhette meg. Fél évtized távlatából nyugodtan kijelenthetem, hogy tervünket siker koronázta. A Galaktika ma már újra megkerülhetetlen tényező a magyar SF-irodalomban, s nem csupán egy folyóirat, hanem egy komoly brand, hungarikum és fogalom. Idén 30. évfolyamában járó magazinunk mellett a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatunk múlt hónapban ünnepelte 200. kötetét. A MetaGalaktika pedig az idén - a magyar nyelv éve kapcsán - egy kimondottan hiánypótló összefoglalással jelentkezett a magyar SF történetéről, s a napokban megjelent HiperGalaktika elődei is szép sikereket értek el, mint a lapcsalád legifjabb tagjai. Kiadónk, a Metropolis Media a Róma közelében megrendezett idei Eurocon seregszemlén elnyerte a Legjobb Európai SF-Kiadó" megtisztelő címet, s ezzel a díj alapítása óta mi vagyunk az első magyar kiadó, amely ezt a díjat kiérdemelte. Büszkék vagyunk, de nem önteltek, tudjuk, hogy még sok munka vár ránk, hiszen nemrég új kiadványsorozattal, a Metropolis Könyvekkel leptük meg hűséges olvasóinkat, s reményeink szerint nem csak őket, mert e sorozat a világirodalom legfontosabb olyan sikerkönyveit szemezgeti, amelyek a fantasztikus irodalom kedvelőin kívül mások számára is kalandot jelenthetnek. A kuczkai hagyományokat követve tavaly, kezdeményezésemre újjászerveződött a Magyar írószövetség SF-irodalmi szakosztálya is, s mindent megteszünk annak érdekében, hogy a hazai fantasztikum visszaszerezze jól megérdemelt helyét a kortárs irodalomban. Ismerve Kuczka Pétert, bízom benne, hogy erőfeszítéseinket bátorító mosollyal figyeli és ha kell, segíti, bárhol is legyen most... Ez a lapszám, szándékunk szerint tisztelgés az alapító előtt. Rá emlékezünk a kerek évfordulón, s az Olvasót is invitáljuk, hogy tartson velünk! Burger István főszerkesztő

4

5 6 Samuel R. Delany: Az idő mint féldrágakövek spirálja (első rész) 19 Játékajánló 22 Larry Niven: A leghidegebb hely 26 Út a Merkúrra 34 Alan E. Nourse: Az átkelés 52 Filmajánló 54 Kuczka Péter emlékezete 55 Kuczka Péter: Egy gyűjtemény vége 58 Családfő, költő, szerkesztő 59 Kuczka Péter: Az élő babák 63 Kuczka Péter, a magyar sci-fi atyja 64 Előre a múltba 66 Megvalósult sci-fi 68 Mayer István: Élők 84 Hargitai Henrik: Planetológia és SF (első rész) 92 C. J. Cherryh: Kasszandra

6 Samuel R. Delany: Az idö féldrágakövek spirálja Aki azt hiszi, a mai világban nehéz eligazolni, azt óriási meglepetések érhetik, ha olvasni kezdi ezt a briliáns írást, melynek még mintha a nyelvezete is a jövőből érkezett volna. HELYEZZÉTEK a koordinátarendszer két tengelyét erre az évszázadra! Most metsszetek ki nekem egy negyed századot! A harmadik negyedet, ha kérhetem. Így van: ötvenben születtem, és most hetvenötöt írunk. Tizenhat éves voltam, amikor kiengedtek az árvaházból. Vonszoltam magam után a nevet, amit rám aggattak (Harold Clancy Everetnek hívtak ifjú legénykoromban - istenem, hány becenevem is volt azóta... de ne aggódjatok, ti nem fogjátok elveszíteni a nyomomat) Kelet-Vermont dombjain keresztül, mígnem elhatározásra jutottam: Én és Michaels papa - aki háborogva bár, de munkát adott nekem a Hivatalos küllemű Iratnak engedelmeskedve, amivel az árvaház utamra bocsátott - együtt dolgoztunk a papa tehenészetében, ahol pontosan tizenháromezer-háromszázhatvankét tarka Guernsey aludt mélyen a steril, rozsdamentes koporsókban. Átlátszó műanyag csöveken áramlott beléjük a rózsaszín folyadék, ami egyszerre táplálta és kábította őket (a cucc egyébként ragadós és tönkrevágja a kezedet), miközben elektromos impulzusok ingerelték az izmaikat, ám ők egy pillanatra se ébredtek fel, a tej pedig csak csordogált szakadatlanul a rozsdamentes medencékbe. Hagyjuk. A Döntés tehát... (délután volt, és én csak álltam kint a mezőn, mint A kapás férfi élő szobra, kimerülten a háromórás kőkemény fizikai munkától, elmélkedve az univerzum gépezetéről a fáradtság homályán keresztül) a következő: a Földön, a Marson vagy a Külső Műholdak zsúfolt, emberektől (és másoktól) hem-

7 zsegö világain egyszerűen lennie kell valaminek, ami több ennél. És én úgy döntöttem, hogy részesülni akarok belőle. Úgyhogy elloptam a papától néhány hitelkártyát, megfújtam az egyik helikopterét meg egy üveg fehér villámot", amit a vén szivar magának kotyvasztott, és elszálltam velük. Próbáltatok már valaha részegen landolni egy helikopterrel a Pan Am épület tetején? A fegyház, az egyház és néhány ütős ütés aztán rávezetett a bölcsesség útjára. De sose feledjétek, szeretett barátaim: elvégeztem háromórányi becsületes munkát tíz évvel ezelőtt egy tehenészetben. És soha senki nem hívott többé Harold Clancy Everetnek. Hank Culafroy Eckles (vörös hajú, szeplős, kissé tétova, száznyolcvanöt centi) kibotorkált egy űrrepülőtér poggyászmegőrzőjéből, rengeteg holmit - nem a sajátjait - cipelve egy kisebbfajta aktatáskában. Mellette az Üzletember épp így szólt: - Bosszantóak vagytok ti, mai fiatalok. Én azt mondom, menj vissza Bellonába! Csak mert bajba kerültél azzal a kis szőkével, akiről meséltél, még nem érdemes bolygót váltanod és lógatnod az orrodat. Pláne otthagyni a munkádat! Hank megtorpan, és bátortalanul elmosolyodik: -Izé... - Persze elismerem, biztosan nektek is megvannak a magatok igényei, amit mi, vénségek talán már nem érthetünk, de akkor is felelősségteljesebben kéne viselkednetek a... - észreveszi, hogy Hank az urak" feliratú ajtó előtt állt meg. - Ó... nos... ööömm... - Szélesen elvigyorodik. - örülök, hogy megismertelek, Hank. Mindig öröm olyannal találkozni, akivel érdemes beszélgetni ezeknél a nyavalyás átszállásoknál. Minden jót! Ugyanazon az ajtón tíz perccel később kilép Harmony C. Eventide: pont száznyolcvan centi magas (az egyik műsarok megrepedt, úgyhogy mindkettőt bedugtam egy kazal papírtörölköző alá), barna hajú (még a fodrászom se tudja biztosan), és annyira elegáns, annyira divatos, azzal a pocsék ízléssel felruházva, ami mégis, ó, milyen ízléses... ilyen alakkal soha, egyetlen becsületes Üzletember sem állna szóba. Szabványhelikopterrel a reptérről a Pan Am épületig (Ja. Komoly. Részegen.), ki a Grand Central Stationről, aztán végig a Negyvenkettediken a Nyolcadik sugárút felé, egy kisebb aktatáskával, benne rengeteg holmival, ami nem az enyém. Fényből faragták az estét. Átkeltem a Nagy Fehér Sztráda plasztiplex járdáján - szerintem furán néznek ki az emberek attól a rengeteg fénytől az álluk alatt -, és megkerültem a földalattiból, a földalatti-alattiból meg az alatti-alatti-alattiból lifteken fölfelé áramló tömeget (tizennyolc évesen, miután kikerültem a börtönből, ezen a környéken töltöttem az első hetemet és dolgokat nyúltam le az emberektől - de finoman, mindig finoman, úgyhogy észre sem vették, hogy lenyúlták őket), keresztülfúrtam magam egy csapat vihorászó, rágózó iskoláslányon, akik villogó fényeket viseltek a hajukban és végtelen zavarban voltak az átlátszó műanyag blúzaik miatt, amiket épp akkor legalizáltak újra (úgy hallom, a mell már a tizenhetedik század óta felváltva hol a szcéna, hol az obszcéna részének számít), szóval elismerően bámultam őket; ők meg tovább vihorásztak. Jesszusom, gondoltam, ennyi idősen én egy istenverte tejfarmon dolgoztam - és itt nem is folytattam a gondolatot. A Kommunikációs Rt. háromszögletű épülete köré hurkolódó fényszalag nyolcszáz szavas angollal számolt be róla, hogy Regina Abolafia szenátor hamarosan nyomozást indít a Városban, a Szervezett Bűnözés felderítésére. El se tudnám mondani, mennyire örülök ilyenkor, hogy szervezetlen vagyok. Nem messze a Kilencedik sugárúttól bevittem aktatáskámat egy hosszú, zsúfolt bárba. Két éve nem jártam New Yorkban, de az utolsó látogatásom idején gyakorta lógott ott egy férfi, akinek különös tehetsége volt ahhoz, hogy jövedelmezően, biztonságosan és gyorsan megszabaduljon a holmitól, ami nem az enyém. Fogalmam sem volt, mekkora az esélyem rá, hogy ott találjam. Átfurakodtam egy csomó fickó között, akik sört ittak. Itt-ott láttam néhány, díszkísérettel ellátott vén szivart, akik a múlt havi divatot viselték. Füstcsíkok siklottak át finoman a hangzavaron. Nem szeretem az ilyen helyeket. A bárban a nálam fiatalabbak mind morfadinfejűek vagy gyengeelméjűek voltak. Az idősebbek pedig csak azt kívánták, bár több fiatal jönne. Utat hasítottam magamnak a pulthoz, és megpróbáltam magamra vonni az

8 egyik apró, fehér öltönyös ember figyelmét. A zaj hiánya a hátam mögött arra késztetett, hogy hátrapillantsak... A nö fátyolszövet ruhát viselt, amit a nyakán és a csuklóján óriási réztűk fogtak össze (ó, oly ízlésesen a jó ízlés határán); bal karja csupasz volt, a jobbat borszínű sifon takarta. Sokkal jobban nézett ki, mint én. Ám ez a hivalkodás, ami nyilvánvalóvá tette, hogy van érzéke a finomságok iránt, abszolúte nem tűnt helyénvalónak egy ilyen helyen. A vendégek óriási tudomást sem veszünk róla" műsort rendeztek. A nő a csuklójára mutatott, vérszínű körmével megjelölve egy sárgás-narancsos kődarabot csuklópántja rézkarmai közt. - Tudja, mi ez, Mr. Eldrich? - kérdezte, ugyanakkor az arcát takaró fátyol szétnyílt: szeme jég volt, szemöldöke fekete. Három gondolat: (Egy) A hölgy követi a legújabb divatot, mivel Bellonáról jövet elolvastam a Delta beszámolóját a tünékeny anyagokról", amelyek árnyalatát és áttetszőségét a csuklón elhelyezett ravasz kis ékszerekkel lehet szabályozni. (Kettő) Amúgy a legutóbbi utazásom alkalmával, amikor fiatalabb voltam és Harry Calamine Eldrich, nem tettem semmit, ami nagyon törvénytelen lett volna (bár az ember egy idő után már nem tudja követni az ilyesmit). (Három) A kő, amire mutatott... - Jáspis? - kérdeztem. Várta, hogy folytassam. Vártam, hogy okot adjon, hogy kimutassam, hogy jól tudom, hogy mire vár. (A börtönben Henry James volt a legkedvesebb szerzőm. Komolyan.) - Jáspis - erősítette meg. - Jáspis... - keltettem fel ismét a kétségeket, amiket oly hevesen próbált eloszlatni. -...jáspis - de már megingott, gyanítva, hogy gyanítom, hogy bizonyossága alaptalan. - Oké. Jáspis. - Ám arcából ítélve tudtam, hogy az arcomon meglátta a kifejezést, amely felfedte, hogy tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom. - Mégis kivel téveszt össze, asszonyom? E hónapban a Jáspis a Szó. A Jáspis a jelszó/kódnév/figyelmeztetés, melyet a Városok Énekesei (akik a múlt hónapban az Opált" énekelték meg isteni sebeikből; én pedig a Marson hallottam a Szót, és háromszor használtam - csavaros imitációival egyetemben -, hogy tulajdonost találjak olyan dolgoknak, amik jog szerint nem voltak az enyémek; s még akkor is elmerengtem az Énekeseken és sebeiken) szájhagyomány útján továbbítanak annak a laza és szélhámos testvériségnek, amelynek én is tagja voltam (számos különféle álruhában) az elmúlt kilenc évben. A Szó harmincnaponként megújul, és órákon belül már minden fivér tudja, szerte hat világon és világocskán. Általában egy véráztatta gazfickó röffenti feléd, aki egy sötét kapubejáróból tántorodik a karodba; valaki utánad sziszegi, ahogy áthaladsz egy homályos sikátoron; vagy egy papírfecnire firkantva nyomja a kezedbe egy mocskos kis patkány, aki túl gyorsan vág keresztül a tömegen. És e hónapban a Szó: Jáspis. Íme, néhány lehetséges fordítása: Segítség! vagy Segíts rajtam! vagy Segíthetek rajtad! vagy Figyelnek téged! vagy Épp nem figyelnek, úgyhogy pucolj! Mondattani kiegészítés: ha a Szót megfelelően használják, nem kell kétszer meggondolnod, mit jelenthet egy adott helyzetben. Egy apróság a használatával kapcsolatban: sose bízz senkiben, aki nem használja megfelelően! Vártam, hogy a nő megunja a várakozást. Kinyitotta a tárcáját az orrom előtt. - Maudline Hinkle igazgató, Különleges Ügyosztály - olvasta fel a szöveget az ezüst jelvény alatt anélkül, hogy rápillantott volna. - Ezt kitűnően megtanulta - állapítottam meg -, Maud. - Aztán összevontam a szemöldököm. - Hinkle? - Az vagyok. - Tudom, hogy ezt nem fogja elhinni nekem, Maud. Maga olyan nőnek tűnik, aki nehezen viseli, ha hibázik. De az én nevem Eventide. Nem Eldrich. Harmony C. Eventide. És vajon nem nagy szerencse-e boldog-boldogtalan számára, hogy a Szó épp ma este változik? - A Szó, terjedésének útja-módja miatt, nem jelent nagy titkot a zsaruk számára. De találkoztam olyan rendőrökkel, akik még egy héttel a váltás után sem voltak beavatva.

9 - Nos, akkor Harmony: beszélni szeretnék magival. Felhúztam a szemöldököm. Ő is felhúzta a sajátját, majd így folytatta: - Nézze, ha azt akarja, hogy Henriettának hívjam, nekem az is megfelel. Csak figyeljen rám. - Miről akar beszélni velem? -Bűnözésről, Mr... - Eventide. Maudnak fogom szólítani magát, úgyhogy maga is nyugodtan szólíthat engem Harmonynak. Tényleg ez a nevem. Maud elmosolyodott. Nem volt fiatal. Ha jól sejtem, még az Üzletemberre is rávert egy-két évet. Viszont jobban használta a sminkkészletét. - Meglehet, hogy többet tudok a bűnözésről, mint maga - mondta. - Ami azt illeti, azon sem lennék meglepve, ha még nem is hallott volna a rendőrségi részlegemről. Mit mond magának a Különleges Ügyosztály neve? - Igaza van, sosem hallottam róla. - Maga az elmúlt hat évben szemfüles módon többé-kevésbé elkerülte a hagyományos rendőri erők figyelmét. -ó, Maud, igazán... - A Különleges Ügyosztályt azok számára tartjuk fent, akiknek rövid idő alatt meredeken emelkedett a nyűgegyütthatója... elég meredeken ahhoz, hogy a kis vészvillogóink bekapcsoljanak. - Bizonyára semmi olyan szörnyűséget nem tettem, ami... - Minket nem érdekel, hogy mit tesz. Azt egy számítógép rögzíti helyettünk. Mi egyszerűen csak szemmel tartjuk az első deriváltját annak a kirajzolódó görbének, ami a maga számát viseli. A maga görbéje meredeken felszökött. - Még egy névvel sem tisztelnek meg...? - A miénk a rendőri erők legsikeresebb részlege. Ezt veheti dicsekvésnek, ha úgy tetszik. Vagy csak információnak. - Nahát, nahát, nahát - mondtam. - Kér egy italt? - Az apró, fehér öltönyös ember hozott nekünk kettőt, láthatóan meglepődött Maud eleganciáját látva, majd elment a dolgára. - Köszönöm. - Maud a pohár felét felhajtotta, olyan lendülettel, ami keményebb alkatot sejtetett, mint azt a csuklójából ítéltem volna. - A legtöbb bűnözőt nem kifizetődő üldözni. Vegye csak a nagyszabású gengsztereket, Farneswortht, a

10 Sólymot, Blavatskiát. Vegye a zsebeseket, a kisstílű dílereket, a betörőket vagy az alacsonyabb rangú impresszáriókat. Akár a ranglétra alján, akár a tetején helyezkednek el, nagyjából egyenletesen alakul a jövedelmük. Nem igazán billentik meg a társadalom hajóját. A hagyományos erőink el tudnak bánni velük. Ők persze azt gondolják, jó munkát végeznek. Mi ezt nem vitatjuk. De ha. teszem azt, egy kisstílű díler kezd nagystílű dílerré válni, vagy egy közepes rangú impresszárió a fejébe veszi, hogy főállású gengszterként fogja űzni az ipart: ilyenkor támadnak problémáink a társadalom szempontjából kedvezőtlen kihatásokkal. Ilyenkor lép színre a Különleges Ügyosztály. Van néhány technikánk, ami figyelemreméltóan hatásos. - Ha jól sejtem, mesélni fog róluk. - Úgy még hatásosabbak - bólintott. - Az egyik a holografikus információtárolás. Tudja, mi történik, ha félbevágunk egy holografikus lemezt? - A háromdimenziós kép... elfeleződik? Megrázta a fejét. - Az egész képet látjuk, csak szemcsésebben, kissé életlenül. - Ezt eddig nem tudtam. - És ha megint félbevágjuk, a kép csak még szemcsésebbé válik. És amíg az eredeti hologramnak akár csak egy négyzetcentimétere megmarad, mindig ott lesz a komplett kép: felismerhetetlenül, de egészben. Mormoltam néhány elismerő mmm"-t. - A fényképpel ellentétben a hologramlemez fotografikus emulziójának minden egyes tűhegynyi darabja az egész térbeli képről szolgáltat információt. Ennek megfelelően a holografikus információtárolás egyszerűen annyit jelent, hogy minden egyes információmorzsa, ami a birtokunkban van (mondjuk, épp magáról), összefügg a maga egész karrierjével, az általános helyzetével, a maga és a környezete közt fellépő feszültségek összességével. A konkrét tényeket a konkrét vétségekről vagy bűncselekményekről a hagyományos erőkre bízzuk. Ám amint megfelelő mennyiség gyűlik össze az általunk gyűjtött adatokból, a mi módszerünk messzemenően hatékonyabban követi nyomon (sőt jósolja meg), hogy maga épp hol van és mire készül. - Lebilincselő - jegyeztem meg. - Ez az egyik legfantasztikusabb paranoiás tünetegyüttes, amivel valaha összefutottam. Es hogy az ember így elegyedjen szóba valakivel egy bárban... Persze orvosi körülmények között hallottam már ennél különösebbeket is... - A múltjában - jelentette ki tényszerűen - teheneket és helikoptereket látok. A nem túl távoli jövőjében pedig helikoptereket és sólymokat. - És mondd meg nekem, ó, Jóságos Nyugati Boszorkány, mégis hogyan... - Aztán teljesen felborult bennem minden. Mert elvileg senki nem tudhat a melómról Michaels papánál, titeket és engem kivéve. Még a hagyományos rendőrség sem bírta kiszedni belőlem, miután öntudatlan állapotban rángattak ki abból a kis forgószárnyasból, amivel a Pan Am felé bukdácsoltam. A hitelkártyákat megettem, amikor észrevettem, hogy várnak, a sorozatszámokat pedig olyasvalaki tüntette el mindenről, amin sorozatszámok lehettek, aki nálam sokkal jobban értette a dolgát: a jó öreg Michaels bácsi eldicsekedett nekem a farmon töltött első magányos, részeg éjszakámon, hogyan jutott hozzá a cucchoz frissen és forrón New Hampshire-ből. - De miért - megdöbbentő, hogy milyen rejtett mélységekbe vezethet minket a kétségbeesés - mondja el nekem mindezt? Elmosolyodott; mosolya lassan eltűnt a fátyla mögött. - Az információnak csak akkor van jelentősége, ha megosztjuk - mondta egy hang, amely hozzá tartozott, és az arca helyéről érkezett. - Hé, nézze, én... - Maga rövid időn belül meglehetősen nagy pénzösszeg birtokába juthat. Ha jól számítom, addigra lesz egy helikopterem, tele a város legjobbjaival, hogy elvigyék magát, amint megkapja a pénzt az enyves kis kezébe. Ez is információ... - Hátralépett. Valaki közénk került. - Hé, Maud! A bár elég zsúfolt volt ahhoz, hogy a gyors mozgás ellenségeket szerezzen. Nem tudom... elvesztettem Maud nyomát, és ellenségeket is szereztem. Volt ott néhány különös figura: zselés hajuk tüskékbe formázva; hármuk cingár vállára sárkányok tetoválva; megint egy másik, szemkötővel; és még egy, aki szurokfekete körmeivel karmolászta az arcomat (már két perce tart itt egy heves, szabadfogású meccs, ha esetleg nem vetté-

11 tek volna észre a váltást - én nem vettem), néhány nö pedig sikoltozott. Ütöttem és elhajoltam, aztán a harsány bruhaha tenorja megváltozott. Valaki azt énekelte: Jáspis!" - úgy, ahogy azt énekelni kell. És ez azt jelentette, hogy a zsaruk (az egyszerű, kétbalkezes hagyományos rendőrség, amit az elmúlt hét évben elkerültem) már úton vannak. A bunyó kisodródott az utcára. Két rosszarcú alak közé kerültem, akik épp a helyzetnek megfelelő tevékenységet végezték egymással, de végül sikerült kijutnom a tömeg peremére, mindössze anynyi sérüléssel, amennyit még a borotválkozásra is ráfoghatok. A verekedés csoportokra bomlott. Kikerültem az egyikből, és belerohantam egy másikba, ami - mint egy pillanattal később rájöttem - csupán egy kör volt egy csávó körül, akit nagyon csúnyán helybenhagytak. Valaki próbálta visszahúzni az embereket. Valaki más megfordította a fickót. Egy vértócsában összekuporodva ott hevert a férfi, akit már két éve nem láttam, és aki akkoriban olyan ügyesen szabadult meg a dolgoktól, amik nem az enyémek voltak. Figyelve, hogy senkibe ne ütközzek bele az aktatáskámmal, kicsusszantam a zűrből és zavarból. Amikor megláttam az első közrendőrt, nagyon igyekeztem, hogy úgy nézzek ki, mint valaki, aki csak most érkezett, hogy megnézze, mi ez a zrí. Sikerült. Befordultam a Kilencedik sugárútra, és feltűnésmentes, ám tempós ügetésbe kezdtem. Három lépést tehettem, amikor... -Hé, várj! Várj rnár! Felismertem a hangot (két év után, csak így, az utcán érkezett felém, mégis felismertem), de mentem tovább. - Várj meg! Sólyom vagyok! Ekkor megálltam. Még nem hallottátok ezt a nevet a történetben. Maud a Sólymot említette: egy multimilliomos gengsztert, aki a Marsnak arra a részére összpontosítja a műveleteit, ahol én még sohasem jártam (bár az egész rendszerben belevájja a karmát bármibe, ami illegális) - ő valaki egészen más. Hátraléptem hármat a kapualj felé. Kisfiús kacaj: - Ó, haver! Úgy nézel ki, mint aki épp most csinált valamit, amit nem kellett volna.

12 - Sólyom? - kérdeztem az árnyéktól. Még mindig abban a korban volt, amikor két év távollét kábé két centi növekedést jelent. - Mostanában is errefelé lófrálsz? - kérdeztem. - Néha. Fantasztikus kölyök volt. - Nézd, Sólyom, ki kell jutnom innen - pillantottam hátra a zrí felé. - Juss! - Aztán leszállt a magas lóról. - Veled mehetek? Fura. - Naná. - Fura, hogy ezt kérdezi. - Gyerünk! Fél háztömbbel odébb, az utcalámpa fényénél láttam, hogy a haja még mindig fehér, mint a hasított fenyő. Akár valami bajkeverőnek is nézhette volna az ember: nagyon mocskos fekete farmerdzseki (ing nem volt alatta), nagyon kopott fekete farmernadrág - mármint annyira, hogy még a sötétben is látni lehetett. Mezítláb járt - és csak egyféleképpen lehet egy sötét utcán megállapítani valakiről, hogy napok óta mezítláb járja New York utcáit: ha rnár úgyis tudod. Ahogy a sarokhoz értünk, felvigyorgott rám az utcalámpa alatt, és öszszerántotta a dzsekijét, hogy elfedje a mellkasán és a hasán éktelenkedő varratokat és barázdákat. A szeme nagyon zöld volt. Felismeritek? Ha a világok-világocskák közti információáramlás valamilyen zavara folytán még nem kapcsoltatok volna: mellettem (és a Hudson folyó mellett) Sólyom, az Énekes sétált. - Hé, mikor jöttél vissza? - kérdezte. - Néhány órája - feleltem. - Mit hoztál? - Tényleg tudni akarod? Kezét a zsebébe süllyesztette, feje félrebiccent: - Naná. Olyan hangot adtam ki, mint egy felnőtt, aki bosszús egy gyerek miatt. - Rendben. - Már egy háztömb óta a folyóparton gyalogoltunk, senki sem volt a közelben. - Ülj le! - Lovaglóülésben felpattant a csatorna mentén húzódó gerendára, egyik lába a villódzó, fekete Hudson fölött himbálódzott. Leültein vele szemben, és végigfuttattam a hüvelykemet az aktatáska oldalán. Sólyom összehúzta a vállát, és előrehajolt. - Hé... - Zöld kérdőjelet villantott felém. - Szabad? Vállat vontam. - Csak nyugodtan. A holmi közé túrt az ujjaival (mindegyik csupa porc és lerágott köröm). Kettőt felvett, lerakta őket, felvett három másikat. - Hé! - suttogta. - Mennyit ér ez az egész? - Tízszer annyit, mint amennyit a legjobb esetben kaphatok értük. Gyorsan meg kell szabadulnom tőlük. Lelógó lábára pillantott. - Bedobhatnád őket a folyóba. - Ne légy hülye! Egy fickót kerestem, aki régen sokat lebzselt abban a bárban. Nagyon hatékonyan dolgozott. - Közben fél Hudsonnal odébb egy úszó lemez siklott a habok fölött. Fedélzetén egy tucat helikopter parkolt: semmi kétség, épp a Verrazano melletti Őrmezőre úsztatták fel őket. Azért néhány pillanatig oda-vissza ugrált a tekintetem a fiú és az uszály között, mert elfogott a paranoia Maud miatt. A hajó azonban elzümmmmmögött a sötétségbe. - De az emberemet ma este egy kissé felszabdalták. Sólyom a zsebébe süllyesztette az ujjai hegyét, és testhelyzetet váltott. - És most itt állok megfürödve - folytattam. - Nem hittem, hogy az összeset átveszi, de ajánlhatott volna másokat, akikkel üzletet köthetek. - Megyek egy partira ma este - szünetet tartott, hogy elrágcsálja a kisujjkörme roncsait -, ahol talán el tudod adni őket. Alexis Spinnel szervez egy fogadást Regina Abolafia tiszteletére a Toronyban. - A Toronyban...? - Már jó ideje annak, hogy Sólyom haverommal róttuk az utcákat. Tízkor a Hell's Kitchen, éjfélkor a Torony... - Csak azért megyek, mert Edna Silem is ott lesz.

13 Edna Silem New York legidősebb Énekese. Abolafia szenátor neve aznap este már megjelent egyszer a fejem fölött, a fényszalagon. És úgy rémlik, Alexis Spinnel nevével is találkoztam a számtalan magazin közt, amiket a Marsról jövet átolvastam: valahol egy bekezdésben szerepelt egy halom pénzzel. - Szeretném újra látni Ednát - jegyezte meg fesztelenül Sólyom. - De nem ismerne meg. - Spinnelnek és a társaságához tartozó hasonszőrűeknek van egy kis játéka, amit még a Sólyommal való ismeretségem első körében fedeztem fel. Az győz, aki a legtöbbet tudja egy fedél alá gyűjteni a Városok Énekeseiből. New Yorknak öt Énekese van (ez második helyet ér, holtversenyben a Luxszal a Iapetuson). Tokió vezet héttel. - Két Énekes lesz a partin? - Inkább négy... ha én is megyek. Négy a polgármester beiktatási báljának jár. Felhúztam az alkalomhoz illő szemöldökömet. - Meg kell kapnom a Szót Ednától. Ma éjjel változik. - Rendben - mondtam. - Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de benne vagyok. Lezártam az aktatáskát. Visszasétáltunk a Times Square felé. Amikor elértük a Nyolcadik sugárutat és a plasztiplex elejét, Sólyom megtorpant. - Várj egy kicsit! - mondta. Aztán nyakig begombolta a dzsekijét. - Oké. Egy Énekessel járni New York utcáit (két évvel ezelőtt sokat tűnődtem, vajon bölcs dolog-e ez az én szakmámban) valószínűleg a létező legjobb álca. Idézzétek fel a legutóbbi alkalmat, amikor megpillantottátok a kedvenc 3D-sztárotokat az Ötvenhetedik sarkán! Most legyetek őszinték! Tényleg felismernétek azt a kis emberkét tweedzakóban, fél lépéssel lemaradva tőle? A járókelők fele, akik mellett elmentünk a Times Square-en, felismerte Sólymot. Fiatalságával, gyászos öltözékével, fekete lábával es hamuszínű hajával mindenképp a legszínesebb egyéniség volt az Énekesek közül. Mosolyok, összeszűkült szemek; egypáran mutogattak rá vagy megbámulták. - Pontosan ki is lesz ott, aki meg tudna szabadítani ettől a holmitól? - Hát, Alexis valamiféle kalandorként próbálja eladni magát. Talán megragadják a fantá-

14 ziáját. És tőle többet kaphatsz, mint ha az utcán házalsz velük. - Elmondod neki, hogy forró az áru? - Talán annyival is izgalmasabb lesz számára a lehetőség. Besurranó tolvaj. - Ha te mondod, barátom... Lementünk az alatti-alattiba. A pénzváltófülkében ülő fickó kinyújtotta a kezét Sólyom érméjéért, aztán felnézett. Hebegett három-négy szót (bár széles mosolyától nem lehetett érteni), végül csak intett, hogy menjünk tovább. - ó, köszönöm - mondta Sólyom őszinte meglepetéssel, mintha ez lenne az első kellemes alkalom, hogy ilyesmi történik. (Két éve bölcsen elmagyarázta nekem: Amint úgy látszik, hogy elvárom tőlük, azonnal abbahagyják." Még mindig lenyűgözött, ahogy a hírnevét kezeli. Amikor találkoztam Edna Silemmel, és ezt megemlítettem, ugyanazzal a nyílt tekintettel felelte: De hát ezért vagyunk kiválasztottak.") A világos metrókocsiban a hosszú ülésre ültünk. Sólyom maga mellé ejtette a kezét, egyik lábát a másikon pihentette. Előrébb egy falkányi, rágógumin nyammogó, fényes blúzt viselő liba vihogott és mutogatott (próbáltak nem lebukni). Sólyom oda sem nézett, én igen (próbáltam nem lebukni). Sötét minták rohantak el az ablak előtt. A szürke padló alatt gépezetek zümmögtek. Egy zökkenés. Egy emelkedő: kijöttünk a föld alól. Odakint a város éppen ezernyi fiitterét próbálgatta, aztán elhajította őket a Fort Tryon Park fái mögé. A velünk szemközti ablakok hirtelen ragyogó pikkelyeket növesztettek. Mögöttük egy megálló tartógerendái gördültek el. Szitáló esőben szálltunk ki a peronra. A táblán az állt: Tizenkét Torony Állomás. Mire azonban kiértünk az utcára, az eső elállt. A fal fölé nyúló falevelek vízzel öntözték a téglákat. - Ha tudtam volna, hogy hozok magammal valakit, megkértem volna Alexet, hogy küldjön értünk egy kocsit. Ötven százalékra mondtam neki, hogy jövök.

15 - És biztos vagy benne, hogy nem gond, ha én is csatlakozom? - Azelőtt egyszer rnár feljöttél velem, nem? - És még azelőtt is fent voltam egyszer - feleltem. - De tényleg nem gond, hogy...? Lesújtó pillantást vetett rám. Igaz, Spinnel akkor is örömmel fogadta volna Sólymot, ha egy egész bandányi nehézfiút hoz magával - az Énekesek híresek az ilyen húzásokról. Egyetlen többékevésbé vállalható tolvajjal Spinnel még egészen jól járt. Mellettünk sziklák törtek elő a városból. Balra tőlünk, a kapu mögött kertek emelkedtek az első torony felé. A tizenkét hatalmas, fényűző lakóház már az alacsonyabban sikló felhőket fenyegette. - Sólyom, az Énekes - mondta be Sólyom a kaputelefonba. Kling, aztán tik-tik-tik, aztán megint kling. Végigmentünk a kerti úton az üvegajtókhoz. Férfiak és nők kis csoportja jött kifelé. Három réteg ajtón keresztül észrevettek minket. Látni lehetett, ahogy mogorván nézik az utcakölyköt, aki valahogy bejutott a haliba (egy pillanatra azt hittem, Maudot látom köztük: az asszony tünékeny ruhát viselt, ám amikor megfordult, fátyla alatt az arca sötét volt, akár a pörkölt kávé), aztán az egyik férfi felismerte Sólymot, és mondott valamit a többieknek. Amikor elmentek mellettünk, rnár mind mosolyogtak. Sólyom nagyjából annyi figyelmet fordított rájuk, mint a lányokra a metrón. Ám miután elhagytuk őket, hozzám fordult: - Az egyik fickó téged nézett. - Igen, láttam. - Tudod, miért? - Próbált rájönni, hogy találkoztunk-e már valahol. - És találkoztatok? Bólintottam. - Nagyjából ott, ahol veled, csak régebben, miután kijöttem a hűvösről. Mondtam, hogy jártam rnár itt azelőtt. -Ó. A hall háromnegyedét kék padlószőnyeg borította. A többit egy széles medence foglalta el, amelyből egy sor négy méter magas állványzat nyúlt a mennyezet felé, lángoló olajserpenyőkkel koronázva. Maga a hall háromszintes volt, kupolás mennyezetét tükörcserepek borították. Kanyargó füst kígyózott a díszes rácsozat felé. Tükörképek törtek meg, majd álltak helyre a falakon. A liftajtó összezárta körülöttünk fémlemezszirmait. Úgy tűnt, mintha nem is mozognánk, miközben hetvenöt emelet hámlott le körülöttünk, akár a borsóhéj. Kiléptünk a tájépítészek által tervezett tetőkertbe. Egy nagyon lebarnult, nagyon szőke férfi - őszibarackszín overallban, amelynek nyakából fekete, garbónyakú ingmell eredt - közeledett felénk a (mesterséges) sziklákon át, az (igazi) páfrányok közt, amik benőtték a (valódi vízzel, hamisan csobogó) patakot. - Helló! Helló! - Szünet. - Nagyon örülök, hogy végül mégis eljött. - Szünet. - Egy darabig azt hittem, már nem is ér ide. - A Szünetek arra szolgáltak, hogy Sólyomnak legyen alkalma bemutatni engem. Az öltözetem alapján Spinnel nem tudhatta, hogy Nobel-díjas polihisztor vagyok-e, akivel az Énekes véletlenül épp együtt vacsorázott, vagy egy gazfickó, akinek a modora és az erkölcsi érzéke még az enyémnél is fejletlenebb. - Elvehetem a kabátját? - ajánlkozott Alexis. Ami azt jelentette, nem ismeri olyan jól Sólymot, mint ahogy azt el akarja hitetni magáról. De azt hiszem, elég érzékeny volt ahhoz, hogy a fiú arcán lezajló apró, hűvös dolgokból rájöjjön: jobban teszi, ha elfelejti az ajánlatát. Mosolyogva biccentett nekem - ennél többet nem is tehetett -, és a társaság felé indultunk. Edna Silem egy átlátszó, felfújt puffon ült. Előrehajolt, italát két kezébe fogva, és politikáról vitatkozott az emberekkel, akik előtte ültek a füvön. Ö volt az első, akit felismertem (haja patinás ezüst; hangja ötvözött réz). Serlege köré fonódó, ráncos kezét, amely férfias szabású öltönye mandzsettájából ugrott elő, és amely reszketett kijelentései hevességétől, kövek és ezüstök

16 súlya húzta. Ahogy a tekintetemet Sólyom felé futtattam, még hat másikat láttam, akiknek a neve/ arca magazinokat és zenét adott el, vagy színházba küldte az embereket (a Delta színikritikusa, ha nem tudnátok). Még a princetoni matematikust is megpillantottam, akiről néhány hónapja olvastam, hogy előállt a kvazár/kvark-elmélettel. Az egyik hölgyhöz újra és újra visszatért a tekintetem. Harmadik pillantásra felismertem benne az Új Fasiszta Párt legígéretesebb elnökjelöltjét, Abolafia szenátort. Karját összefonva, feszülten hallgatta a beszélgetést, mely időközben korlátozódott Ednára és egy túlságosan nyájas fiatalemberre, aki gyulladt szemét egy pár nemrégiben beszerzett kontaktlencsének köszönhette. - De nem érzi úgy, Mrs. Silem, hogy... - Amikor ilyen találgatásokba bocsátkozik, ne feledje, hogy... - Mrs. Silem, olvastam statisztikákat, amelyek... - Soha ne feledje - Edna hangja megfeszült és mélyebbre siklott, amíg a szavak közti csendek olyan gazdaggá nem váltak, amilyen szikár és fémes volt maga a hang -, hogy ha mindent, de mindent tudnánk, a statisztikai közelítések feleslegessé válnának. A valószínűség tudománya a tudatlanságunkat és nem a bölcsességünket fejezi ki matematikai úton. - Épp azon tűnődtem, milyen érdekes második tétele lenne ez Maud előadásának, amikor Edna felnézett, és felkiáltott: - Nahát, Sólyom! Mindenki megfordult. - Úgy örülök, hogy látlak! Lewis, Ann - szólította meg a két másik Énekest, akik már ott voltak (a férfi sötét bőrű, a lány hófehér, mindkettő nádszálkarcsú; arcuk feszített víztükrű medencéket vagy erdőben talált szépségeket idéz: kedves és rendkívül nyugodt; házasok: együtt avatták őket Énekessé hét éve, épp egy nappal az esküvőjük előtt) -, nézzétek, Sólyom mégsem hagyott magunkra minket! - Edna felállt, kinyújtotta karját a földön ülő emberek feje fölött, és kézbütykein keresztül kiáltott, mintha hangja biliárddákó lenne. - Sólyom, itt olyanok vitatkoznak velem, akik közel sem tudnak annyit a témáról, mint te! De most, hogy megérkeztél, mellém állsz, ugye? - Mrs. Silem, én nem akartam... - érkezett odalentről. Aztán Edna karja hat fokkal elfordult; keze, szeme és szája szétnyílt. - Maga! - Én. - Drágám, ha valakire nem számítottam, hogy itt találkozunk! Hiszen már majdnem két éve, jól emlékszem? - Ó, Edna, áldott asszony: a hely, ahol ő, Sólyom és én együtt töltöttünk egy hosszú, sörissza éjszakát, inkább a ma esti bárhoz hasonlított, mint a Torony tetőkertjéhez. - Hol bujkált mostanáig? - A Marson, leginkább - ismertem be. - Ami azt illeti, épp ma érkeztem. - Szórakoztató, hogy ilyen dolgokat mondhatok egy ilyen helyen. - Sólyom... barátaim... - (ami vagy azt jelentette, hogy elfelejtette a nevemet, vagy azt, hogy elég jól emlékszik rám ahhoz, hogy ne használja fölöslegesen) -, gyertek, és segítsetek meginni Alexis remek itókáit! - Próbáltam nem elvigyorodni, ahogy Edna felé tartottunk. Ha másra nem is, az üzleti profilomra biztosan emlékezett, úgyhogy legalább annyira élvezte ezt a játékot, mint én magam. Alexis arcára kiült a megkönnyebbülés: most már tudta, hogy valaki vagyok, még ha fogalma sem volt róla, kicsoda. Ahogy elhaladtunk Lewis és Ann mellett, Sólyom a két Énekesre villantotta ragyogó mosolyát. Árnyalt derűvel viszonozták. Lewis biccentett. Ann megindult, hogy megérintse a karját, de végül nem fejezte be a mozdulatot. A társaság nyugtázta mindazt, ami lezajlott köztük. Miután megtudakolta, mit kérünk, Alex éppen öblös poharakba, tört jégre töltötte nekünk az italt, amikor a gyulladt szemű úriember előlépett egy újabb adagért. - De Mrs. Silem, akkor ön szerint mi az, ami érvényesen szállhat szembe ilyen politikai visszaélésekkel? Regina Abolafia fehér selyemkosztümöt viselt. Körme, ajka és haja egyszínű volt, mellét megmunkált réztű díszítette. Mindig lebilincselve figyelem, ha hirtelen félreállítanak valakit, aki megszokta, hogy ő a társaság középpontja. - Én szembeszállok velük - mondta Edna. - Sólyom is szembeszáll velük. Lewis és Ann szembeszáll velük. Végeredményben csak mi vagyunk maguknak. - És hangja felvette azt a tekintélyt parancsoló zengést, amit csak az Énekeseké tud. Ekkor Sólyom kacagása ütötte át a beszélgetés szövetét.

17 Megfordultunk. Törökülésben ült a sövény mellett. - Nézzétek... - suttogta. A tekintetünk követte az övét: Lewist és Annt nézte. A magas, szőke lány és a sötét bőrű, még magasabb férfi teljes csöndben állt, kissé idegesen, behunyt szemmel (Lewis ajka szétnyílt). - Ó - suttogta valaki, akinek nem kellett volna -, ők most azt fogják... Én Sólymot néztem, mert még soha nem volt alkalmam megfigyelni egy Énekest egy másik előadása közben. A fiú egymáshoz szorította a két talpát, megragadta a lábfejét, és előrehajolt; az erek kék folyókká duzzadtak a nyakán. Kabátja legfelső gombja kigombolódott. Két sebhely vége bukkant ki a kulcscsontja fölött. Lehet, hogy rajtam kívül senki sem vette észre. Láttam, ahogy Edna leteszi a poharát, tekintetében sugárzó, megelőlegezett büszkeséggel. Alex, aki már megnyomta az önműködő bárpult gombját (különös: a felső tízezer mostanában automaták használatával mutatja ki, hogy nem vesz tudomást a munkaerő-túltengésről), hogy egy újabb adag tört jeget kérjen, felnézett, észrevette, mi készül, és megnyomta a megszakító gombot. A bárpult zümmögve elnémult. Hirtelen (mesterséges vagy valódi, nem tudnám megmondani) szellő támadt, és a fák még egyszer, utoljára csendre intettek minket susogásukkal. Lewis és Ann - egymás után, majd duettben, végül megint egyenként - énekelt. Az Énekesek olyan emberek, akik megnéznek bizonyos dolgokat, aztán elmennek, hogy másoknak is elmondják, mit láttak. Énekessé az a képességük teszi őket, hogy az embereket hallgatásra bírják. Ez a legnagyszerűbb leegyszerűsítés, amivel szolgálhatok. A nyolcvanhat éves El Posado Rio de Janeiróban látta, ahogy egy lakóház összeomlik, elrohant az Avenida del Solra, és improvizálni kezdett, rímesen és ritmusosan (ami a rímekben gazdag portugál nyelven nem is olyan nehéz), könnyek patakzottak porlepte arcán, hangja együtt zúgott a pálmalevelekkel a napos utca fö-

18 lött. Emberek százai álltak meg, hogy hallgassák, százak és újabb százak. Ök további százaknak mesélték el, amit hallottak. Három órával később közülük több százan érkeztek meg a helyszínre takarókkal, élelemmel, pénzzel, ásókkal és - ami még hihetetlenebb - elszántan, valamint képesen arra, hogy megszervezzék a munkát és ebben a szerveződésben dolgozzanak. Soha semmilyen 3D-s katasztrófa-beszámoló nem váltott ki hasonló reakciót. El Posadót tartja számon a történelem az első Énekesként. A második Miriamne volt, Lux fedett városában, aki harminc évig járta a fémutcákat és a Szaturnusz gyűrűinek ragyogásáról énekelt (a telepesek nem nézhetnek rájuk segédeszközök nélkül, mert túl erős az UV-sugárzásuk). Miriamne azonban, szemén különös hályogjával, minden hajnalban kisétált a város szélére, nézett, látott, és visszatért, hogy énekeljen arról, amit látott. Mindez persze semmit sem jelentett volna, hacsak azt nem, hogy azokon a napokon, amikor nem énekelt - betegség miatt, vagy egyszer, amikor meglátogatott egy másik várost, ahová időközben eljutott a híre - a Lux tőzsdeindexe lezuhant, és megnőtt az erőszakos bűncselekmények száma. Senki sem talált magyarázatot. Csak annyit tehettek, hogy kikiáltották Énekesnek. Hogy miért alakult ki az Énekesek intézménye, miért pattant ki a rendszer szinte valamennyi jelentős városában? Néhányan úgy vélték, hogy ez spontán reakció a tömegmédiára, ami takaróként fedi az életünket. Míg a 3D, a rádió és a hírfelvételek információt terjesztenek a világok között, egyben a közvetlen élménytől való elidegenedést is elősegítik. (Hányan járnak még ma is sporteseményekre vagy politikai gyűlésekre kis vevőkkel a fülükben, hogy meggyőződjenek róla, amit látnak, az valóban megtörténik?) Az első Énekeseket még a köréjük csoportosuló tömegek kiáltották ki. Aztán jött egy időszak, amikor bárki kikiálthatta magát, aki csak akarta - az emberek pedig vagy reagáltak rá, vagy feledésbe kacagták. Ám akkoriban, amikor engem egy lábtörlőn hagytak valakinél, aki nem akart felnevelni, a legtöbb városnak már többé-kevésbé megvolt a maga nem hivatalos kvótája. Manapság, ha megüresedik egy hely, a megmaradt Énekesek döntik el, hogy ki töltse be. Elvárás a költői és előadói tehetség, továbbá egyfajta karizma, melyet a személyiség és a nyilvánosság (aminek minden Énekes azonnal rabjává válik) közti feszültségek váltanak ki. Mielőtt Énekessé vált volna, Sólyom bámulatosnak mondható hírnévre tett szert egy verseskötettel, amit tizenöt éves korában adtak ki. Egyetemekre járt felolvasásokat tartani, ám ismertsége így is elég elhanyagolható volt, ezért ámulatba ejtette, hogy már azelőtt is hallottam róla, hogy egy este találkoztunk volna a Central Parkban (épp akkor töltöttem el harminc kellemes napot a város vendégeként, és fantasztikus, mi mindent lehet találni a New York-i fegyház könyvtárában). Ez pár héttel a tizenhatodik születésnapja után történt. Négy nappal később avatták Énekessé, őt azonban már előzetesen értesítették. Hajnalig ültünk a tó partján, ő pedig latolgatott, merengett és gyötrődött a rá váró felelősség miatt. Most, két évvel később még mindig minimum hat évvel fiatalabb hat világ összes Énekesénél. Mielőtt valaki Énekessé válik, nem kötelező költészettel foglalkoznia, bár a többségük eredetileg poéta volt, vagy színész. A rendszer névsorában azonban szerepel egy dokkmunkás, két egyetemi professzor, a Farragatsch-vagyon egyik örökösnője (Ha kéne egy kis falragacs, segíthet a Farragatsch) és legalább két személy olyan kétes háttérrel, hogy még maga a szenzációra mindig éhes olvasóközönség is belenyugodott, hogy a szerkesztők semmit sem engednek róluk kiszivárogni. Ám bárhonnan is származtak ezek a változékony, színpompás élő mítoszok, dalaik szerelemről, halálról, az évszakok váltakozásáról, társadalmi osztályokról, kormányokról és a palotaőrségről szóltak. Énekeltek nagy tömegek és kicsik előtt, vagy egy magányos munkásnak, aki a város kikötőiből tartott hazafelé; lepusztult utcasarkokon, elővárosi vonatok szalonkocsijában vagy a Tizenkét Torony elegáns tetőkertjeiben, Alex Spinnel fényűző estélyén. De a törvény tiltja az Énekesek Dalainak" mechanikus rögzítését (beleértve a dalszövegek publikálását is), már amióta az intézmény megszületett - én pedig tisztelem a törvényt, igazán tisztelem, amennyire csak az én szakmámban dolgozók tisztelhetik. Úgyhogy ezúttal ezt a magyarázatot tudom felkínálni nektek Lewis és Ann dala helyett. (folytatjuk) Tamás Dénes fordítása

19 Dragon Age: Vérvonalak - Thedas kapujában A SÁRKÁNYKORI emberiség hitvilágának központi alakja a mérhetetlen hatalmú, gyarlóságoktól sem mentes Teremtő: halandó arája - a mostanság prófétaként tisztelt Andraste - alkalmanként csak énekszóval tudta sértett hallgatásából kizökkenteni. A látható világot szféraként övezi az Enyészet, az anyagtalan entitások, szellemek és lelkek hona. A halandók zöme csak álmában merítkezik meg az Enyészetben, melyet sem átlátni, sem befolyásolni nem képes. A szellemvilág fenyegetése tudatosságra és önszerveződésre szorította a varázstudókat, de mind jobban elidegenítette őket a köznapi emberektől. Thedas lakói már azelőtt is rettegtek tőlük, hogy Tevinter gátlástalan lord-magiszterei megjelentek a történelem színpadán. A Teremtő mitikus Aranyvárosának elérése és meghódítása - az öröklét elnyerése - korok óta az ember leghőbb vágya volt. Tevinter mágusai tilalmas praktikáktól sem riadtak vissza, és az impérium hatalmának delelőjén sikerült kaput nyitniuk az Enyészet szívébe. Közel jártak ahhoz, hogy kitudják a Teremtő titkait, első és utolsó behatolási kísérletük azonban katasztrófába torkollott. Senki sem tudja, honnan származnak az éjfattyak. Talán az Aranyvárost megrontó tevinteriekkel érkeztek, vagy a szentséggyalázó magiszterek váltak szörnyetegekké. Csak annyi bizonyos, hogy az embernem e gonosz karikatúrái a föld mélyén tanyáznak, időnként pedig úgy megsokasodnak, hogy áradatként törnek a felszínre... és nincs olyan erő a kontinensen, ami megfékezhetné őket. Hivatalos játékkutatás A BERLINI MŰSZAKI és Gazdasági Főiskola hivatalosan felvállalta a tudományos alapokon nyugvó játékkutatást. Megnyitották kutatólaboratóriumukat, amelynek alapfeladata a játékok, a játékos és a közöttük fennálló kapcsolat kutatása, de külső megbízásokat is vállalnak. A Gameslab - melynek vezetői Carsten Busch és Thomas Bremer - munkatársainak célja, hogy segítséget nyújtsanak a labort tudományos munkára használó tudósoknak és hallgatóknak. A labor négy különböző területen kínál lehetőséget a kutatómunkára. A Multitouch" ad a következő generációs eszközök és alkalmazások kutatását, fejlesztését, tesztelését segíti. A Mocap" egy motion capture berendezésekkel felszerelt labor, amelyben a 3Ü animációk fejlesztése kutatható. A CAVE-studio" a virtuális valóság lehetőségeire koncentrál, míg az Eyetracking" labor a játékok hatásának kutatásához biztosít hátteret. Olyan vizsgálatokat végeznek például, hogy mire figyel egy játékos, mi az, ami elvonja a figyelmét a játékról, hogyan lehet legjobban elhelyezni a különböző menüket és kapcsolókat, hogyan tehető a kezelés a leghatékonyabbá. Bár a kutatás a játékokon folyik, egyértelmű, hogy eredményei az élet más területein is kamatoztathatnak, különösen a krízisterületeken (forgalomirányítók, pilóták, biz tonsági megfigyelők stb.) vehetik nagy hasznát.

20 Videojátékok gyémántba foglalva Íme egy remek lehetőség, ha minőségi számítógépes játékkal szeretnénk meglepni magunkat vagy bárki mást JÁTSZANI KELL. Játszani kell, mert emberek vagyunk. Olyan élőlények, akiknek gyermekkori fejlődését kizárólag a játékos tanulás hajtja élőre, és akiknek a játékok iránti szeretete későbbi életüknek is szerves részét képezi. Felnőtt fejjel, a videojátékok nagy rajongójaként én már csak tudom. Ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy a számítógépes játékok sem egyformák, s ha igazi, minőségi szórakozást keresünk, akkor igencsak megfontolandó, melyiknek a dobozát emeljük le a boltok polcairól, vagy rendeljük meg otthonról kényelmesen az interneten. Akik tudják, hogy mit keresnek, melyik játékban mire számíthatnak, azoknak könnyű dolga van választáskor. Ám ha egy kevésbé tájékozott, ám lelkes érdeklődő szeretne belekóstolni a videojátékok semmihez nem fogható, változatos világába, akkor ott elkél a segítség. Amikor azt mondom, hogy Mass Effect, Medieval 2: Total War, Unreal Tournament 3, vagy F.E.A.R. 2, szakértőink máris bólogatnak a kiváló játékok hallatán, hát még ha megismernék a maradék tizenhárom címet, amit a hazai CD Projekt gyűjtött saját szerkesztésű és gondozású Gyémánt Kiadás sorozatába. Minden itt helyet kapott játék maradandót alkotott a maga kategóriájában, és pontosan ennek köszönheti, hogy kiérdemelt egy különleges kiadást, magyar nyelvű kézikönyvet és gyakori extrákat, nemegyszer pedig komplett szinkront, a Turok kivételével mindegyikben megtalálható magyar felirat mellett persze. A külcsínről annyit, hogy az összes szoftvert egy mutatós, sorszámozott díszdoboz tartalmazza, így a minőségi játék mellől a minőségi tálalás sem marad el. Mindemellett természetesen a legnagyobb kiadók egyikeként, a CD Projekt folyamatos támogatást biztosít minden termékéhez, így a Gyémánt Kiadás mellett döntő játékosok és vásárlók is biztonságban érezhetik magukat játékukkal. Utolsó jó tanácsként még annyit, hogy ha a nagy év végi ajándékozáskor a videojáték-vásárlás mellett döntünk, a Gyémánt Kiadás világsikert aratott játékaival biztosan nem nyúlunk mellé. Én már csak tudom. Vakka - GameStar