Ideológia és hagyomány

Save this PDF as:
 WORD  PNG  TXT  JPG

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "Ideológia és hagyomány"

Átírás

1 Ideológia és hagyomány A politikai tudás problémája az angolszász konzervatív és neokonzervatív politikai gondolkodásban PhD-értekezés tézisei Mándi Tibor ELTE ÁJK Politikatudományi Doktori Iskola Témavezető: Körösényi András egyetemi tanár Budapest, 2010.

2 I. A kutatás célkitűzése, kiindulópontja és fő irányai A dolgozat eredeti célkitűzése az angolszász (brit és amerikai) politika ideológiai tájképét az 1970-es évek második felétől kezdve alapjaiban átformáló szellemi-politikai irányzat, a neokonzervativizmus eszmetörténetének vizsgálata volt. Ehhez jó kiindulópontnak kínálkozott az Egyesült Államok az 1970-es-80-es évek fordulóján követett külpolitikájának ideológiai háttere, ahol a szóban forgó irányzat történelmi-politikai hatása első ízben vált a szélesebb közvélemény számára is érzékelhetővé. Természetesen a vizsgálódás kezdetétől magától értetődően adódott a kérdés: mi a neokonzervativizmus meghatározó sajátossága (differentia specifica-ja), amely megkülönbözteti a konzervativizmus más, korábbi változataitól? Az 1970-es évek második felében a neokonzervatív irányzathoz sorolt külpolitikai szerzők sajátos kétfrontos harcot folytattak. Élesen bírálták egyrészt a demokrata párti Jimmy Carter elnök külpolitikáját, annak megítélésük szerint félreértett, Amerika érdekeivel ellentétes, emberi jogi alapú liberális idealizmusa miatt. Másrészről azonban csöppnyivel sem mutattak több lelkesedést a Republikánus Párt által Richard Nixon és Gerald Ford elnöksége idején követett, mindenekelőtt Henry Kissinger nevével fémjelzett konzervatív realista vonalvezetés iránt sem. A carteri idealizmus neokonzervatív kritikája jól felismerhető módon magán viselte az emberi ész szerepét túlhangsúlyozó politikai racionalizmussal, az életidegen ideologikus politizálással szembeni, Edmund Burke-ig visszavezethető hagyományos konzervatív érvelésmód jegyeit. Annál meglepőbb, hogy ugyanezek a szerzők a geopolitikai egyensúlyt és hatalmi érdekeket előtérbe helyező kissingeri reálpolitikát éppen annak amorális jellege, elvtelensége, tehát tulajdonképpen az ideológiai tartalom hiánya miatt marasztalták el. Utóbbi álláspontjuk alátámasztására két, összefüggő érvet hoztak fel: véleményük szerint az erkölcsieszmei megalapozottságot nélkülöző külpolitika egyrészt nem egyeztethető össze az amerikai politika az ország alapításáig visszanyúló küldetéses-idealista jellegével, illetve másrészt nem alkalmas a modern kort jellemzőideológiai természetű eszmei-politikai vitákban való hatékony részvétel megalapozására. A neokonzervatívok javaslata az amerikai nemzeti érdekek és az alapító dokumentumokban (a Függetlenségi Nyilatkozatban és az Alkotmányban) megtalálható, eszmetörténeti szempontból a klasszikus liberalizmus körébe 2

3 sorolható értékek összeházasítása, és az ezek nevében történő határozott külpolitikai fellépés voltak. A neokonzervatívok külpolitikai érvelése figyelemre méltó szerkezeti hasonlóságot mutatott az egyébként több neokonzervatív szerző által is hivatkozott Friedrich Hayek politikaelméleti megközelítésével. Bár Hayek elsősorban a sokszor ugyancsak a 70-es évek végi, 80-as évek eleji neokonzervativizmushoz (annak is a brit változatához) kapcsolt neoliberális gazdaságpolitika ihletőjeként ismert, tengerentúli neokonzervatív körökben inkább eszmetörténeti írásai váltottak ki élénk érdeklődést. Ezekben Hayek éles bírálattal illeti mind a kortárs liberalizmust, annak túlzottan ideologikus, konstruktivista racionalista jellege miatt, mind a kortárs konzervativizmust, annak az általános eszmékkel szembeni érdektelensége, azaz nem eléggé ideologikus, következésképpen pusztán reaktív karaktere okán, és helyettük a klasszikus liberalizmus (többek között az általa ide sorolt Edmund Burke, az amerikai alapító atyák vagy Alexis de Tocqueville nevével fémjelzett) hagyományának felélesztésére tesz kísérletet. Nem nehéz felfedezni a megfelelést a Hayek, illetve a neokonzervatívok által a liberalizmus, illetve konzervativizmus kortárs változataival szemben megfogalmazott kritika, illetve az angol-amerikai hagyományban foglalt klasszikus liberalizmus mint megoldási javaslat között. Hayek politikai eszmetörténeti vizsgálódásait általános társadalom- illetve politikaelméleti keretbe illeszti, melynek középpontjában az emberi tudás jellegére, társadalmi hasznosításának mechanizmusára vonatkozó kérdések, illetve ezek alkotmányjogi-politikai következményei mindenekelőtt a rule of law, avagy a joguralom elvének kiemelt fontossága állnak. A fentiekből kiindulva ezért eredeti célkitűzésünk teljesítéséhez, a neokonzervativizmus megkülönböztető sajátosságának megértéséhez is célszerűnek tűnik igénybe venni a hayeki, illetve a hozzá kapcsolódó politikaelmélet segítségét. Ez a megkülönböztető jegy ugyanis, mely alapul szolgálhat a neokonzervativizmusnak a konzervativizmus más ( hagyományos ) változataitól való elkülönítésére, és egyúttal hozzásegíthet az irányzat számos további jellemzőjének megértéséhez, mint megpróbáljuk bizonyítani, éppen a neokonzervativizmus politikai tudáshoz, illetve az annak különböző formáiként felfogott hagyományhoz és ideológiához való viszonyában keresendő. Mindez kijelöli a további kutatómunka főbb irányait is: egyrészt a politikai tudás természetére vonatkozó, az angolszász konzervatív gondolkodás körébe sorolható politikaelméleti megközelítéseknek a tanulmányozása; másrészt az amerikai illetve angol 3

4 neokonzervativizmus eszmetörténetének az előbbi elméleti szempontokat előtérbe helyező vizsgálata formájában. II. A kutatás módszertana, a dolgozat felépítése és legfontosabb megállapításai A következőkben rátérünk a dolgozat szerkezeti felépítésének és legfontosabb megállapításainak bemutatására, kitérve egyúttal a dolgozat egyes részeire jellemző, illetve azokat összefogó, egységes egészbe rendező módszertani megfontolások ismertetésére is. Mielőtt azonban belekezdenénk a dolgozat egyes szerkezeti elemeinek tárgyalásába, célszerűnek tűnik előre bocsátani egy további általános, a dolgozat egészének megközelítésmódjára jellemző megfontolást. Mint az már valószínűleg az eddigiekből is kiderült, a dolgozatban nem törekedtünk az egyes felvetett témák, témakörök mindent átfogó, kimerítő tárgyalására (mint amilyen például a neokonzervativizmus eszmetörténetének, a politikai tudás elméletének, vagy a dolgozatban meghatározó szerepet játszó szerzők gondolkodásának teljes körű feldolgozása lett volna). Nemcsak azért döntöttünk így, mert úgy éreztük, az ilyen teljességre törekvő tárgyalás meghaladná vállalkozásunk kereteit, hanem azért is, mert úgy véltük, egy ilyen tárgyalásmód elkerülhetetlenül jelentős részben már ismert eredmények összegyűjtésére és felmondására korlátozódott volna. Ezzel szemben a dolgozatban egyfajta problémacentrikus megközelítés alkalmazására teszünk kísérletet, amelynek jegyében vizsgálódásainkat a fentiekben jelzett és alább részletezendő módon bizonyos, egymással többé-kevésbé szoros összefüggést mutató, ám külön-külön is jól körülhatárolható problémák, kutatási kérdések megválaszolására, illetve körüljárására összpontosítjuk, folyamatosan jelezve, hogyan kapcsolódnak ezek egymáshoz, hogyan alkotnak együtt is megálló, szerves egészet, és hogyan illeszkednek az említett átfogóbb témakörök (neokonzervativizmus eszmetörténete, politikai tudás elmélete, egyes szerzők munkássága) egészébe. Ily módon reméljük, hogy bár talán szerényebb célkitűzésekkel, mégis, a maguk területén eredeti eredményekkel sikerül gazdagítanunk a szóba kerülő témakörök tudományos irodalmát. 4

5 1. Politikaelméleti keret: a politikai tudás problémája az angolszász konzervatív gondolkodásban Rátérve immár a részletes tartalmi-módszertani ismertetésre, a korábban írtaknak megfelelően a dolgozat első nagyobb szerkezeti egysége a politikai tudás problémájával foglalkozik, ahogy az az angolszász konzervatív politikai gondolkodásban az elméleti igényű reflexió szintjén megjelenik. Ezzel kívánunk megfelelő elméleti keretet teremteni a dolgozat későbbi részében előtérbe kerülő, a brit illetve amerikai neokonzervativizmus tárgykörébe tartozó, eszmetörténeti irányú vizsgálódásoknak. Szinte minden, a konzervativizmus jellemzésére szolgáló leírásban előkelő helyet foglal el az irányzat alapvető szkepticizmusa az emberi ész képességeivel kapcsolatban, illetve az ehhez kapcsolódó általános bizalmatlanság az ész és a tudás korlátait figyelmen kívül hagyó túlhajtott racionalizmussal, az erre épülő nagyszabású társadalom-átalakító tervekkel szemben. Alapos érvek hozhatók fel amellett, hogy ez éppenséggel az elméleti igénnyel alátámasztott konzervativizmus legfontosabb sajátossága, amelyből minden más (a gyors, gyökeres változásoktól való félelem, az idő próbáját kiállt társadalmi intézmények megóvására való törekvés, stb.) levezethető. A dolgozat a bevezetést követő, első érdemi fejezetében két rendkívül hasonló tudáselméleti alapokból kiinduló, ám (legalábbis első ránézésre) gyökeresen eltérő elméleti következtetésekre jutó gondolkodó, a már említett Friedrich Hayek, illetve a racionalizmuskritika paradigmatikus alakjának, egyúttal egyfajta hagyományos -nak nevezhető konzervativizmus talán legkövetkezetesebb képviselőjének tekinthető Michael Oakeshott témánk szempontjából leginkább releváns írásainak összevetése révén próbálunk pontosabb képet alkotni a politikai racionalizmus konzervatív kritikájáról, illetve az ilyen megközelítés által felvetett elméleti problémákról. A racionalizmus számára elérhetetlen gyakorlati tudás fontosságát hangsúlyozó Oakeshott szerint a politikai cselekvés nem támaszkodhat másra, mint a hagyomány sugalmazásaira ; az ettől elszakadni kívánó, pusztán technikai tudásra alapozott racionális politikai ideológiák sohasem szolgálhatnak a politikai cselekvés vezérfonalául. Hayek, miközben a társadalmi élet számos területén megnyilvánuló konstruktivista racionalizmus ellen Oakeshotthoz szinte mindenben hasonló érveket hoz fel, mégis szükségesnek tartja a 5

6 szabadság ideológiájának kidolgozását, amellyel fel lehet venni a harcot az eszmék a modern kort jellemző párharcában. Ezt az ideológiát ugyanakkor meghatározó részben az angolszász országok közös hagyományából, illetve a klasszikus liberalizmus már említett tradíciójából meríti. Ha ehhez hozzátesszük, hogy másrészt végül Oakeshott is elfogadhatónak tartja az ideológia bizonyos korlátozott szerepét, például a sérült, folytonosságában megszakadt hagyomány helyreállítása céljából, láthatjuk, hogy a két gondolkodó megközelítése nemcsak kiindulópontjában esik egybe, hanem az alaposabb vizsgálódás azon túlmenően is számos megfelelést találhat közöttük miközben nézeteltéréseik igen termékenynek bizonyulhatnak a közös kiindulópontul szolgáló elméleti probléma, a politikai tudás természete és annak a konzervatív gondolkodásban betöltött szerepe, a hagyományhoz és politikai ideológiához, mint a problémakör kulcsfogalmaihoz való viszonya vizsgálatában. Az egyik ilyen fontos, a továbbiakban hasznosítandó megfigyelés, hogy mind Oakeshott, mind Hayek gondolkodásában rendkívül fontos szerepet tölt be a szokásjogi jogfejlődéssel kialakult brit common law, mint a politikai tudás autentikus formájának megjelenése, és az erre alapozott, a rule of law ( joguralom ) fogalmával leírható politikai gyakorlat. Hayek és Oakeshott (számos más konzervatív szerzőhöz hasonlóan) egyetértenek abban, hogy a rule of law alapelvének érvényesülése az általuk kívánatosnak tekintett politikai berendezkedés legfontosabb, meghatározó jellemzője és ezt a meggyőződésüket jelentős részben az emberi tudás felhalmozásával és hasznosításával, a szokásjognak ebben játszott szerepével kapcsolatos megfontolásokra alapozzák. A dolgozat következő fejezetében ezért a joguralom koncepcióját igyekszünk körbejárni nem átfogó jelleggel, hanem egy, céljainknak megítélésünk szerint leginkább megfelelő szerző, illetve szerzőpár és az általuk folytatott, eredetileg az amerikai Legfelsőbb Bíróság tevékenységét érintő vita középpontba állításával. Az emberek uralmával szembeállított, az egyes emberi értelemnél magasabb rendű racionalitást képviselő joguralom koncepciójának felvázolásakor a modern aktivista alkotmánybíráskodás talán legbefolyásosabb amerikai támogatójának, Ronald Dworkinnak a bírói önkorlátozás elvét képviselő neves konzervatív jogászprofesszorral, Alexander Bickellel való vitájából indulunk ki, majd a számunkra elsősorban releváns Bickel álláspontját korrigáljuk a common law klasszikus szerzőinek érveivel. A jogelméleti kitérőt megítélésünk szerint a fenti (a politikai tudás szokásjogi felhalmozására, illetve Hayek, Oakeshott és általában az angolszász konzervatív gondolkodás által a joguralom elvének tulajdonított 6

7 fontosságra vonatkozó) megfontolások mellett a jognak, mindenekelőtt az alkotmányjognak (és a hozzá kapcsolódó alkotmánybíráskodásnak) a modern politikai rendszerekben játszott meghatározó, a politikatudomány által (saját önállóságának védelmével összefüggő, történetileg talán indokolt, ám napjainkra véleményünk szerint nagyrészt okafogyottá vált szempontok miatt) nem mindig megfelelően értékelt szerepének elismerése is indokolhatja. 2. Eszmetörténeti esettanulmányok: neokonzervatív külpolitika és a blairiclintoni harmadik út Az előzőekben vázolt elméleti-koncepcionális előkészítés után térünk rá a dolgozat második fő szerkezeti egységére, melynek tárgya a neokonzervativizmus eszmetörténetének vizsgálata. A korábban mondottaknak megfelelően átfogó eszmetörténeti áttekintés helyett a neokonzervatív gondolkodás történetének két olyan csomópontját emeljük ki, amelyek véleményünk szerint lehetőséget adnak az előbbiekben kifejtett elméleti sajátosságok hangsúlyos tárgyalására. Alapkérdésünk, vajon valóban megfigyelhető-e a neokonzervatív politikai gondolkodásban bizonyos eltolódás a konzervatív gondolkodást alapformájában jellemző (és elméleti szinten legkövetkezetesebben talán Michael Oakeshott által képviselt) hagyomány-központúság felől a modern politikai küzdelmekben nélkülözhetetlennek tűnő (a leghatásosabban talán Friedrich Hayek által megfogalmazott) ideologikus felfogás irányába mely ideológia tartalmi elemeit a klasszikus liberalizmus angolszász hagyományából meríti. Az első, korábban már érintett (vizsgálódásunk eredeti kiindulópontját jelentő) témánk a neokonzervativizmus 1970-es-80-as években az amerikai külpolitikára gyakorolt hatása. Az esettanulmányt a neokonzervativizmus kialakulását, szellemi gyökereit, irányzattá szerveződését és folyamatosan növekvő befolyását bemutató rövid alfejezet vezeti be. A megelőző, elméleti fejezetekkel való folytonosságot Michael Oakeshott és Friedrich Hayek neokonzervativizmushoz való viszonyának felvázolásával igyekszünk megteremteni. A szellemi előzmények felidézésekor kitérünk a német származású amerikai politikai filozófus, Leo Strauss és követői, az ún. straussiánusok a neokonzervativizmus kialakulása szempontjából nem elhanyagolható jelentőséggel bíró szerepére is (Strauss gondolkodásával elméleti szempontból a dolgozat egy későbbi pontján, a jelenleg szóban forgó eszmetörténeti esettanulmányok után, a dolgozat egészét záró, ismét politikaelméleti jellegű fejtegetéseket tartalmazó utolsó fejezetben fogunk foglalkozni.) 7

8 A neokonzervativizmus 1970-es-80-as években az amerikai külpolitikára gyakorolt hatásának vizsgálatakor mindenekelőtt azt szeretnénk bemutatni, hogyan vezetett a nixoni-kissingeri érdek-realista, illetve a carteri emberi jogi idealista külpolitika neokonzervatív bírálata Ronald Reagan elnöksége idején egy újfajta, a nemzeti érdek eszméjét az amerikai alkotmányos értékek felvállalásával összekapcsoló, neorealista külpolitikai irányvonal kialakulásához és ez a folyamat hogyan állítható párhuzamba a hagyományos konzervativizmus illetve a modern, racionalista liberalizmus hayeki kritikájával, valamint a klasszikus liberalizmus felélesztésének kísérletével. Mindezt oly módon kívánjuk elérni, hogy három egymást követő amerikai elnök (az előbb említett Richard Nixon, Jimmy Carter és Ronald Reagan) működése köré szervezve sorra vesszük a korszak egymással versengő külpolitikai irányzatait, illetve ezek neokonzervatív kritikáját és ezt összevetjük a neokonzervatív szerzők által követni javasolt külpolitikai irányvonallal. Legfontosabb forrásaink a neokonzervatív irányzathoz sorolt meghatározó szerzők, mindenekelőtt az irányzat alapítóinak tartott Irving Kristol és Norman Podhoretz, valamint a neokonzervativizmus a korszakban elsőszámú külpolitikai exponensének tartott Jeane Kirkpatrick írásai. A rivális külpolitikai irányzatok, illetve az ideológiai csatározások hátterét jelentő legfontosabb nemzetközi politikai események áttekintéséhez többek között a neokonzervativizmussal vitázó realista iskola meghatározó képviselőjeként fellépő Henry Kissinger írásait, illetve a korszakot tárgyaló standard történeti összefoglaló munkákat használjuk fel. Az esettanulmányt lezáró alfejezetben rövid kísérletet teszünk a korábbiakban kialakított értelmezési keret alkalmazására a neokonzervativizmus legújabb, az amerikai külpolitikában szeptember 11. után ismét meghatározó szerepet játszó változatának értelmezésében. Ennek során a korábban kijelölt hagyomány ideológia skálán a neokonzervativizmus két tárgyalt korszaka között az utóbbi (tehát az ideológiai) pólus felé való további elmozdulást vélünk kimutatni. Ezzel összefüggésben igyekszünk rámutatni arra is, hogyan használhatók fel az irányzat első, 1970-es-80-as évekbeli korszakában meghatározó szerepet játszó szerzők megállapításai az utóbbi évek neo-neokonzervatív politikájának kritikájaként. Második esettanulmányunk az 1990-es évek az angolszász politika világában talán legnagyobb hatású eszmei-ideológiai irányzatával, a Bill Clinton amerikai elnök, illetve Tony Blair brit miniszterelnök nevével fémjelzett harmadik út politikájával foglalkozik. Emlékezzünk arra, hogy mind elméleti szinten, Friedrich Hayek hagyományos konzervativizmussal szemben megfogalmazott kritikájában, mind a korábbi évek 8

9 neokonzervatív politikai gyakorlatában (mint azt az előző fejezetben mindenekelőtt a külpolitikával kapcsolatban láthattuk) a konzervativizmus ideológiai tartalommal való feltöltésének szükségessége melletti egyik legfontosabb érv a modern politikára jellemző eszmei-ideológiai harcokban való hatékony részvétel lehetőségének megteremtése volt. Mi sem igazolhatja (vagy cáfolhatja) jobban ezen célkitűzés sikerét (vagy kudarcát), mint ha szemügyre vesszük az említett eszmei-ideológiai harcokban a másik oldalon állók érvrendszerét, és megpróbáljuk kimutatni rajta az előbbiekben jellemzett, újfajta konzervativizmus hatását. Elemzésünkben két szinten próbáljuk bizonyítani, hogy a clintoni-blairi harmadik út meghatározó mértékben magán viseli az előző évek neokonzervativizmusának hatását. Egyrészt, az irányzatról a politizáló közvéleményben kialakuló percepciók szintjén amelyek természetesen nem feltétlenül esnek egybe az irányzat valós tartalmi összetevőivel ám, mivel célunk az ideológiai párharcban aratott győzelem kérdésének megítélése, önmagukban is fontos indikátort jelenthetnek. A harmadik útról a politikai közgondolkodásban kialakult képet elsősorban a korszak politikai sajtójának elemzésével vizsgáljuk, figyelmünket arra a viszonylag rövid időszakra összpontosítva, amikor Tony Blair miniszterelnökké választása után, Bill Clinton második elnöki ciklusának második felében (tehát nagyjából az es évek közötti időszakban) az irányzat virágkorát élte, és a két említett politikus részben közös erőfeszítéseinek köszönhetően meghatározó befolyást gyakorolt a politikai közbeszéd alakulására. Másrészt, megvizsgáljuk az irányzat különböző alapvetéseit tartalmazó, ideológiai jellegű művek, programnyilatkozatok, politikusi és szakértői-tanácsadói megnyilvánulások viszonylag széles körét (többek között Anthony Giddens műveit) is, amelyekből már a harmadik út valós tartalmára (és, ezáltal, az előzőekben tárgyalt percepciók valóságtartalmára) is fény derülhet. A harmadik utas politika sajátosságaiból eredően vizsgálódásaink ezúttal elsősorban gazdaságpolitikai jellegűek, és a harmadik út lényegét (vitába szállva az irányzat öndefiníciójával, mely egyszerre kívánta a régi baloldal és az új jobboldal meghaladásaként beállítani saját magát) a fejlett országok gazdaságpolitikáját a második világháború utántól egészen az 1970-es évek végéig meghatározó, keynesiánus alapokon álló jóléti konszenzussal való, korábban jobboldali kormányzatok (Nagy-Britanniában Margaret Thatcher, az Egyesült Államokban Ronald Reagan) által megkezdett, ám ekkorra a baloldal által is többé-kevésbé nyíltan elfogadott szakításban véljük megtalálni. Ebben pedig nem 9

10 nehéz felfedezni a keynesi gazdaságpolitika legfőbb kritikusának számító, a klasszikus liberalizmus újjáélesztésének programjával fellépő Friedrich Hayek, illetve az általa befolyásolt brit és amerikai neokonzervativizmus ( neoliberalizmus ) hatását. 3. Politikaelméleti reflexió: politikai tudás és liberális demokrácia A dolgozat utolsó fejezetében a politikai tudás és politika közötti kapcsolat vizsgálatának általánosabb szintje felé mozdulunk el, mely dolgozatunk szempontjából hármas haszonnal kecsegtet. Egyrészt, elősegítheti a neokonzervativizmus és hagyományos konzervativizmus közötti differenciálásra használt, politikai tudással kapcsolatos nézetek pontosabb megértését; másrészt, segíthet a neokonzervativizmust elhelyezni a politikai gondolkodás hosszabb tradíciójában, és nagyobb távlatban értékelni annak jelentőségét; végül, talán nem mellékesen, hozhat bizonyos felismeréseket a politikatudomány lehetséges szerepfelfogásával, feladataival kapcsolatban is. A dolgozatnak ebben a részében a politikai tudásnak (értve ezen mindenekelőtt a helyes politikai cselekvés, illetve a jó politikai berendezkedés mibenlétére vonatkozó tudást) három koncepcióját különböztetjük meg. Az első, racionalista koncepció (mely visszavezethető Platón filozófiájáig) szerint az emberi értelem módszeres alkalmazása révén eljuthatunk a fenti érelemben vett politikai tudás teljes körű birtoklásához. A második, relativista (pl. Max Weber nevéhez köthető) felfogás mely első megközelítésben az előző ellentétének tűnik, de véleményünk szerint legalább annyira tekinthető elkerülhetetlen következményének tagadja az előbbi értelemben vett politikai tudás létezését, helyette az értékek kibékíthetetlen pluralizmusát tételezi, amelyek között nincs lehetőség racionális választásra. A harmadik koncepció, melyet a politikai tudás korlátozott elméletének nevezünk (és amelyet Polányi Mihály neve fémjelez), miközben kitart a politikai igazság létezése mellett, csak korlátozott mértékben bízik annak egyéni értelem általi feltárhatóságában, illetve kifejezhetőségében. Ezek után megpróbálunk összefüggést keresni a politikai tudás különböző felfogásai és a politikai berendezkedés különféle típusai között. Ennek során arra próbáljuk meg felhívni a figyelmet, hogy a politikai tudásnak az előbb említett harmadik, korlátozott felfogása feleltethető meg legjobban a modern nyugati országokra jellemző, a joguralom elvére épülő, alkotmányosan korlátozott, liberális demokratikus politikai berendezkedésnek. Az első, racionalista koncepcióról viszonylag könnyen belátható, hogyan vezethet a politikai 10

11 igazság feltételezett birtokosainak korlátlan hatalmához. A második, relativista elképzelés esetében hasonló normatív következtetések levonását kizárni látszik az elmélet értéksemleges önmeghatározása, így ebben az esetben csupán az elmélettörténeti korreláció megállapítására szorítkozhatunk: a relativista tudáselméleti alapokon álló szerzők (mindenekelőtt maga Weber) esetében a politikai berendezkedés tárgyalásánál kiemelt szerephez jut a politikai vezetés ténye mint a politikai folyamat meghatározó jellemzője, illetve az erre épülő vezérdemokrácia koncepciója amely, mivel nem tartalmazza az államhatalom korlátozásának normatív igényét, az alkotmányosan korlátozott liberális demokrácia alternatívájaként jelenhet meg. Megítélésünk szerint végső soron ugyanezekre a tudáselméleti problémákra (a politikai tudás természetével kapcsolatos megfontolásokra) vezethetők vissza azok az utóbbi időben sokasodni látszó, a modern politikatudomány helyzetére, sajátosságaira és relevanciájára vonatkozó kérdésfeltevések, amelyek gyakran a tudományág legrangosabb képviselőitől származnak, és amelyek egyre komolyabb vitákat váltanak ki a nemzetközi tudományosság különböző fórumain. Ezekre a vitákra szintén kitérünk röviden a dolgozat utolsó fejezetében. A dolgozatnak ez a záró fejezete sem lép fel a felvetett problémák definitív filozófiai tárgyalásának igényével, csupán, mint jeleztük, a dolgozatban korábban megjelenő, a politikai tudás természetével kapcsolatos kérdések továbbgondolására tesz kísérletet, a releváns irodalomban fellelhető bizonyos összefüggések feltárásával. Célunk nem határozott, egyértelmű állásfoglalás a felvetett kérdések vonatkozásában (ez, úgy véljük, egyaránt meghaladná a szerző jelenlegi felkészültségét és a jelen dolgozat kereteit), csupán a korábban tárgyalt elméleti problémák tágabb elméleti-elmélettörténeti összefüggésbe helyezése, esetleges további kutatási irányok kijelölése, végül a politikatudomány helyzetével, szerepfelfogásával kapcsolatos elméleti reflexió lehetőségének a megteremtése. 4. Politikaelmélet és politikai eszmetörténet viszonya Végül, a dolgozat egészének áttekintése után, célszerűnek tűnik röviden kitérni a dolgozat alapvető mögöttes módszertani-szemléleti kérdésére, nevezetesen a történeti és elméleti megközelítés viszonyára a politikai gondolkodás körébe tartozó szövegek tanulmányozása során. 11

12 A politikai gondolkodás története vizsgálatának két paradigmatikus iskolája különíthető el. Az egyik a cambridge-i eszmetörténeti iskola (Quentin Skinner, J.G.A. Pocock és társaik), mely a vizsgált (gyakran nem a hagyományosan meghatározónak tekintett szerzőktől származó) szövegek kontextushoz, helyhez és időhöz, konkrét politikai szituációhoz kötöttségét hangsúlyozza, azokban tulajdonképpen a politikai cselekvés egy fajtáját látva. Következésképpen megbocsáthatatlan anakronizmusként vet el minden helytől és időtől való elvonatkoztatásra, az adott korszak keretein túlmutató, esetleg aktualizáló, vagy egyetemes érvényű kérdések, illetve válaszok fellelésére irányuló törekvést. 1 Ezzel szemben a mindenekelőtt Leo Strauss nevéhez köthető politikaelméleti-politikai filozófiai iskola a politikai gondolkodás történetét egyetlen, korszakokon átívelő nagy beszélgetés egymásra sorjázó fejezeteinek tekinti, melyben a nagy szerzők tértől és időtől független egyetemes érvényű kérdések megválaszolására tesznek meg-megújuló kísérleteket, mely válaszkísérletekből napjaink gondolkodói éppen annyit (sőt, esetleg többet) tanulhatnak, mint kortársaik. 2 E két ellentétes, és egymást kizárni látszó megközelítéssel szemben jelen dolgozat Lakatos Imre tudománytörténet és tudományfilozófia viszonyára vonatkozó Kant-parafrázisát 3, miszerint az előbbi az utóbbi nélkül vak, az utóbbi az előbbi nélkül üres, tekinti irányadónak a politikai gondolkodás történetének tanulmányozására nézve is, azaz úgy véli: a politikai eszmetörténet a politikai filozófia nélkül vak, a politikai filozófia a politikai eszmetörténet nélkül pedig üres. Véleményünk szerint a politikai eszmék megértése nem lehetséges azok elméleti igényű szemügyre vétele nélkül; ugyanakkor, az elméleti megértés csak akkor teljes értékű, ha figyelembe veszi a történeti kontextus sajátosságait is. Ennek megfelelően, miközben a dolgozat eszmetörténeti esettanulmányként megjelölt részei inkább a történeti megközelítés jegyeit viselik magukon, amennyiben mindenekelőtt a politikai gondolkodás tárgyalt szakaszának meghatározott szempontú rekonstrukciójára irányulnak, ezen rekonstrukció szempontjainak megválasztását a megelőző (és részben következő) fejezetekben kifejtett elméleti ( filozófiai ) megfontolások befolyásolják. Ez a 1 Vö. Horkay-Hörcher Ferenc (szerk.): A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. Tanulmány Kiadó, Pécs, Vö. Leo Strauss Joseph Cropsey: A politikai filozófia története I-II. Európa Könyvkiadó, Budapest, Lakatos Imre: A tudomány története és annak racionális rekonstrukciója. In: Lakatos Imre tudományfilozófiai írásai. Szerk.: Miklós Tamás. Atlantisz, Budapest, o. 12

13 megközelítésbeli kettősség fejeződik ki a dolgozat fentebbiekben részletesen vázolt szerkezetében is. 4 III. A témára vonatkozó szakirodalom rövid áttekintése A dolgozat fentebb vázolt tematikai sajátosságai a szakirodalom meglehetősen széles és szerteágazó körét teszik relevánssá a dolgozat számára. Ebbe, a fentebb említett módokon, beletartoznak az angolszász konzervativizmusról szóló áttekintő-összefoglaló munkák, egyes, témánk szempontjából kiemelten fontos, a politikaelmélet, illetve a politikai filozófia körébe sorolható szerzők (Michael Oakeshott, Friedrich Hayek, Leo Strauss, Polányi Mihály) munkássága, a joguralom ( rule of law ) témájának irodalma, a neokonzervatív és harmadik utas szerzők (Irving Kristol, Jeane Kirkpatrick, Anthony Giddens és társaik) ideológiai természetű írásai, a harmadik út esetében a kapcsolódó politikai diskurzus részét képező programnyilatkozatok és újságcikkek valamint természetesen a mindezekre vonatkozó másodlagos irodalom is. Ezeket a forrásokat (miután a szelekció szempontjait a fentiekben fejezetről fejezetre haladva megkíséreltük összefoglalni) a dolgozat megfelelő helyein hivatkozzuk, és ott szükség szerint részletesebben is foglalkozunk velük. Az alábbiakban a dolgozat meghatározó témájaként megjelölhető neokonzervatív politikai gondolkodásra átfogó módon reflektáló szakirodalom rövid áttekintésére vállalkozunk, különös tekintettel a dolgozat elsődleges befogadó közegének számító hazai tudományosság eredményeire. A neokonzervativizmus nemzetközi tudományos irodalma, legalábbis egészen a legutóbbi időkig, az irányzat politikai jelentőségéhez képest meglepően kevéssé kiterjedt volt. Ez talán összefüggött azzal, hogy amerikai és nyugat-európai egyetemi körökben a neokonzervativizmus mint politikai ideológia sosem örvendett különösebb népszerűségnek (bár a személyes rokon/ellenszenv természetesen nem releváns szempont a tudományos vizsgálódás során, a kutatók témaválasztását mégis elképzelhető, hogy befolyásolja). Erre enged következtetni a megjelent munkák többnyire erősen kritikus, néhol érezhetően ellenséges hangvétele is. Példa erre Peter Steinfels The Neoconservatives. The Men Who Are 4 A tekintélyes szakmai folyóirat, a European Political Science nemrég megjelent, a politikai gondolkodástörténet megközelítésmódjaival foglalkozó szimpóziumának bevezetőjében a szerzők szintén politikai eszmetörténet és politikaelmélet szoros szimbiózisának megvalósítására tesznek javaslatot. (Daniel Schulz Alexander Weiss: Introduction: Approaches in the History of Political Thought. European Political Science. Volume 9, Number 3. September 2010.) 13

14 Changing America s Politics (Simon and Schuster, New York, 1979) című műve, mely az 1970-es-80-as években az egyetlen közvetlenül a témának szentelt összefoglaló volt. Ugyanez mondható el Shadia Drury valamivel későbbi, Leo Strauss és a neokonzervatívok kapcsolatát feszegető művéről (Leo Strauss and the American Right. Palgrave Macmillan, London, 1997) is. A neokonzervatívokkal (és különösen Strauss-szal) szembeni akadémiai ellenérzéseknek különösen jó példája Anne Norton az egyik legpatinásabb egyetemi kiadónál megjelent könyve (Leo Strauss and the Politics of American Empire. Yale University Press, New Haven and London, 2004), mely a szerzői előszóban bevallott módon döntően a szerző személyes élményeire és egyetemi folyosói anekdotákra épül, és a hivatkozások, illetve forrásmegjelölések szinte teljes mellőzésével hívja fel magára a figyelmet. Természetesen az elmúlt években a neokonzervativizmus iránti megnövekedett érdeklődés nyomán születtek elfogulatlanságra és objektivitásra törekvő munkák is, sokszor a témában alaposan elmélyült újságírók tollából. Ezek között lehet említeni az Economist szerzőpárosának, John Micklethwaitnek és Adrian Wooldridge-nek az amerikai jobboldalról szóló összefoglalóját (The Right Nation. Conservative Power in America. The Penguin Press, New York, 2004), vagy a szintén rendkívül tekintélyes New Yorker magazin munkatársának, George Packernek az iraki háborúról szóló könyvének megfelelő fejezeteit (The Assassins Gate. America in Iraq. Farrar, Straus and Giroux, New York, 2004). Ezek a munkák viszont műfaji sajátosságaiknál fogva nagyrészt nélkülözik a tudományos munkáktól elvárható elméleti mélységet. Mindkét előbbi probléma szempontjából kivételnek számít J. David Hoeveler amerikai jobboldali értelmiségieket bemutató könyve, a Watch on the Right. Conservative Intellectuals in the Reagan Era (The University of Wisconsin Press, Madison, Wis., 1991), mely több meghatározó neokonzervatív személyiség alapos és kiegyensúlyozott ám egymástól különálló gondolkodói-intellektuális portréjával szolgál. A téma hazai irodalma, érthető okokból, szintén nem minősíthető bőségesnek. Úttörő jelentőségű Körösényi András 1989-ben megjelent Liberális vagy konzervatív korszakváltás? (Magvető, Budapest) című munkája, melynek neokonzervativizmus, konzervativizmus és (klasszikus) liberalizmus viszonyára vonatkozó alapvető megállapításait jelen munka is osztja. A kutatás érdemi részének lezárása után jelent meg Békés Márton Amerikai neokonzervativizmus. Egy kisiklott ellenforradalom (Századvég, Budapest, 2008) című áttekintése, melynek központi tézisét, a neokonzervativizmus két nemzedékének szembeállítását alapjában véve szintén nem vitatjuk csupán e szembeállítás élességét. A 14

15 különbség véleményünk szerint inkább hangsúlybeli eltolódásként írható le, miközben lényegi folytonosság is megfigyelhető a neokonzervativizmus két nagy (1970-es-80-as évekbeli, ill szept. 11. utáni) korszaka között, és a második korszak ellentmondásosságát, kudarcait részben éppen azok a tényezők okozták, amelyek az irányzat első korszakának sikereiért felelősek voltak. Végül Egedy Gergely brit konzervativizmusról szóló kitűnő összefoglalója (Brit konzervatív gondolkodás és politika [XIX-XX. század]. Századvég, Budapest, 2005) ugyancsak érinti az angol neokonzervativizmus kérdését. Egyes megállapításaival a dolgozat megfelelő helyén szállunk vitába. Jelen dolgozat a kritikai megértés/megértő kritika szándékával íródott. Elsődleges feladatának a neokonzervatív gondolkodás megértését-elemzését tekinti, amennyiben kritikájára vállalkozik, azt igyekszik az irányzat saját belső mércéi, koherencia-kritériumai alapján megtenni. Ugyanakkor megpróbálja tárgyát elméleti igénnyel megközelíteni, ehhez és talán ez a dolgozat legfontosabb megkülönböztető jegye egy sajátos episztemológiai nézőpontot, a politikai tudásról alkotott képet hívva segítségül. Tömören megfogalmazva a dolgozat neokonzervativizmusra vonatkozó legfontosabb állítása szerint a neokonzervativizmus egyfajta középutat képvisel a politikai tudás (a hagyományos konzervativizmus által támogatott) szkeptikus-hagyományelvű és (a hagyományos konzervativizmus által élesen elvetett) racionalista-ideologikus felfogása között, amikor lényegében egy sajátos, elsősorban angolszász, klasszikus liberális hagyomány, és az annak megfelelő politikai berendezkedés racionális védelmére vállalkozik, megalkotva ezzel a hagyomány sajátos ideológiáját. IV. A szerző témához kapcsolódó publikációi Tanulmányok A nemtudás tudása. A politikai tudás és a politikai korlátai. Századvég. 2009/ Miért volt Hayek konzervatív? Kommentár. 2008/ Realizmus, idealizmus és neorealizmus. Az amerikai külpolitika válsága az 1970-es években és a neokonzervatív fordulat. Politikatudományi Szemle. 2008/ Conservatism as an Ideology Revisited. The Case of Neoconservatism. Annales Universitatis Scientiarum Budapestiensis Oakeshott és Hayek. A modern konzervativizmus Janus-arca. Politikatudományi Szemle. 2002/

16 A harmadik út rövid tündöklése. Az amerikai Demokrata Párt, a brit Munkáspárt és a keynesianizmus vége. Századvég. 2000/ Angolszász konzervativizmus Magyarországon? Politikatudományi Szemle. 1999/ [Szakfordítóként] Körösényi András: Politikai képviselet a vezérdemokráciában. Politikatudományi Szemle. 2003/ Könyvfejezetek A harmadik út rövid tündöklése. In: Ezredvégi értelmezések. Szerk.: Simon János. Budapest, Villányi úti Konferenciaközpont, Konferencia-előadások ECPR [European Consortium for Political Research] Joint Sessions of Workshops, Nicosia, Ciprus, Workshop No. 14.: Truth, Representation and Politics (directors: Annabel Herzog, Tuija Parvikko): Truth in Politics ECPR Joint Sessions of Workshops, Granada, Spanyolország, Workshop No. 1.: Democracy and Political Parties (directors: Richard Katz, Ingrid van Biezen): Political Knowledge, Democracy and Political Parties ECPR Joint Sessions of Workshops, Uppsala, Svédország, Workshop No. 3.: Working with Ideology in a Post-Ideological Age (directors: Michael Freeden, Gayil Talshir): Conservatism as an Ideology Revisited. The Case of Neoconservatism A Magyar Politikatudományi Társaság Vándorgyűlése, Pécs, Politikaelméleti szekció (elnök: Balázs Zoltán): Igazság, politika, politikatudomány A Magyar Politikatudományi Társaság Vándorgyűlése, Miskolc, Politikaelméleti szekció (elnökök: Lánczi András, Schlett István): Oakeshott és Hayek. A modern konzervativizmus Janus-arca. 16