Re Pre Zen Tá Ci ώ elméletek

Átírás

1 Re Pre Zen Tá Ci ώ elméletek Zemplén Gábor Áron BME GTK FTT

2 Bevezetés A kötet célja a megismerés legfontosabb megközelítési módjainak - konceptuális-logikai, társas, naturalizált -, formáinak és elméleteinek bemutatása és ezek kapcsolása elméleti és gyakorlati problémákhoz. Integrált megközelítés kialakítására törekedtem, melyben a megismerést és a tudást az ismeretelmélet, a tudományfilozófia, tudássszociológia és a kognitív pszichológia eredményeit felhasználva vizsgálom; ugyanakkor rámutatok e területek módszereiben és szemléletében rejlő különbségekre és korlátokra is. A fejezetek a kulturális reprezentációk sokszínű ségét példákon keresztül mutatják be és hangsúlyt helyeznek az eltérő elemzési és értelmezési lehető ségek bemutatására. 2

3 Tartalom Bevezetés... 2 Sokszínűség és egyediség... 4 Egyéni és közösségi reprezentációk... 6 Gotlandi vésetek... 7 Átadás, sematizálódás Értelmezés, hiba Pluralitás és unikalitás Biológiai és kulturális alapok Epizodikus, mimetikus, mítikus és teoretikus kultúra A kultúra és a kultúrák megértése Társadalmi határok: önmagunk szülte korlátok Értelmezési szabadság és viselkedéses konformitás Második Károly és az Első Ananász A vagdaltús-konzerv színe és fonákja Tárgyiasulás és tanulás A szociális reprezentációk Lehorgonyzás Tárgyiasítás=objektiváció Konszenzuális világaink Befogadás és elutasítás Kondicionálás vagy tanulás Egy pszichopata orvos önvallomása A precepcióktól a koncepciókig Megosztott észlelés Korai amodális sensus communis? Szenzomotoros kontingenciák Észlelettől értelemig Osztályozás (klasszifikáció, kategorizáció) Háló-modellek Norton, az USA egyetlen császára és Mexikó Védelmezője Test-fantomok, fantom-testek

4 Sokszínűség és egyediség Sokfélék vagyunk, ez a heterogenitás számos módon jelenik meg. Más testünk felépítése és mások az arányai, színei, állagai, mint az általunk ismert embereké. Máshogy öltözködünk, mástól félünk. Ugyanakkor a sokszínűség mögött nagy a homogenitás kultúránkban. Majdnem mindenkinek van mobiltelefonja, majdnem mindenki öltözködik valahogyan, majdnem mindenki fél valamitől, és van teste, ami így-vagy úgy lett felépítve. Ha jobban belegondolunk, minden két családtag, vagy akár két nem rokon ember közt is vannak hasonlóságok is és különbségek is. Mindenki érezheti magát azonosnak minden más lénnyel, de akár élőlénnyel, tárggyal is (legalábbis bizonyos szempontok alapján, adott néző), de ugyanakkor tekintheti magát eltérőnek, különbözőnek és ilyen szempontból az egész világtól izoláltnak is. Az emberek abban hasonlítanak, hogy kommunikálnak egymással, miközben egészen egyedi éppúgy ahogy ujjlenyomatuk, íriszük és DNS-ük az, ahogy a fejükben összeáll a világ életük során, ahogy belső reprezentációkat hoznak létre a benyomások miriádja következtében. Az emberek kultúra-teremtő lények és a koordinált cselekvés kommunikációt igényel. Még egy focimeccset követő bandaverekedés során is van koordináció: mindkét csürhe tagjai közösen csépelik egymást és nem mondjuk pétanque-oznak. A közösségben élő ember megtanulta nemcsak a feszültégét átadni társainak, hanem gondolatait is, és az eredmény egészen meghökkentő: focistadionjaink vannak, repülőket építettünk, amivel távoli focistadionokba juthatunk, már ha nem az okostelefonunkról nézzük egy erdei tisztáson a meccset, élőben. Nem minden ország vérbeli futballnemzet, hiszen vannak régiók, ahol alig ismerik a játékot, vannak országok, ahol inkább bevándorló és sokak által lenézett közösségek imádják és fetisizálják a játékot, így nincs akkora kulturális presztízse. Ahol pedig a játék alulreprezentált, ott valószínűleg reprezentációja kisebb jelentőségű. Ezt érthetjük úgy, hogy nem olyan szalonképes, reprezentatív a játék, mint más országokban, de érthetjük azt is, hogy az ott élők fejében kevésbé reprezentált a játék, például csak néhány ember fejében van sok reprezentáció az adott játékról. Van, aki azt sem tudja, hogy a lesgól nem is gól. Nos, ez az utóbbi lehetőség, amit a következőkben egyéni, belső reprezentációknak hívok. A külső, közösségi reprezentációk pedig értelemszerűen azok, amelyek az emberek testei közötti térben vannak jelen, az óriásplakátokon, a digitalizált világban, vagy épp tetkókon, graffitiken és palimpszesztekben elrejtve. Ha a reprezentációk sokszínűségének, egyediségének és hasonlóságainak kialakulását vizsgáljuk, rögtön szembetűnik, hogy elkülöníthető egy lineáris és egy ciklikus aspektus. Lineáris, amennyiben időben egyirányúan keletkeznek a reprezentációk, vagyis egymásra csak történeti keletkezésük sorrendjében hathatnak. A történeti változás azonban ciklikus: ahhoz például, hogy a következő generáció is focizzon, fontos a tapasztalattal rendelkezőknek megtanítani a novíciusoknak a szabályokat, a cseleket, vagy azt, hogy a tűszelepet hogyan kell nem eltörni. 4

5 Nagyon általánosan mondhatjuk azt, hogy a reprezentációk terjedésének megértése egyben a kultúra megértése de azért kevés részlet vagy konkrétum olvasható ki az alábbi ciklusból: 5

6 Egyéni és közösségi reprezentációk Egyéni reprezentációinkról elöljáróban csak annyit, hogy legalább kétfélék vannak: némelyek intuitívak, némelyek reflektívek. Az intuitívek olyasmik, mint hogy a tárgyakat kiterjedtnek és valamennyire állandónak tapasztaljuk és gondoljuk, a reflektívek meg olyanok, hogy meggyőztek, hogy államkötvényt kell vennem, mert hisz sorsom úgyis egy a nemzettel. A reflektív hiedelmek csoportonként nagyon eltérők lehetnek: van aki nem hisz Istenben, van, aki egyben hisz, van aki sokban. Itt éppolyan heterogenitás tapasztalható, mint a kultúra egyéb területein, van akinek nincs felesége, van akinek egy van, van, akinek több. Máris azonban a közösségi reprezentációkról beszélünk, ezért vizsgáljuk meg kicsit tüzetesebben ezt a dimenziót először. A közösségi reprezentációk a közösség által létrehozott vagy elérhető reprezentációk halmaza. Tárgyiasultak, amennyiben könyvek, képek, hanglemezek, CD-k formájában megjelenhetnek, de mindig valami helyett állnak, valamit képviselnek. Felidéznek egy írói gondolatmenetet és írásolyamot, koncertfelvételt, vagy beszélgetést, a hasonlóság azonban nem lehet pontosan olyan, mint az, amit a dolog reprezentál. A reprezentáció így mindig szelektív hasonlóságú, torzított, épp, mint egy karikatúra. A kifigurázott alak orra nem olyan nagy a valóságban éppúgy, ahogy a norvég fjordok térképe sem lehet olyan nagy, mint Norvégia fjordjai. A Bush/Obama elnökváltás idejéből származó rajz értelmesebb, ha azt látjuk rajta, hogy ez Obama, aki hasonlít egy mezítlábas emberhez, és az elnöki feladatok hasonlítanak a cipőpucoláshoz, mint ha úgy *olvassuk, hogy ez egy mezítlábas ember, aki hasonlít Obamához. (*De vicces, a másik meg kicsit olyan, mint egy majom, de Bush-hoz is hasonlít!) A koszos cipők állapota hasonlít a gazdasági és a háborús állapotra, de a gazdasági és háborús helyzet nem lehet tényleg olyan, mint két koszos cipő. A közösségi, tehát külső reprezentációk különös dolgok: amikor olvassuk őket, meg kell értenünk, hogy szándékoltak, vagyis valaki felelős értük, aki bizonyos célokkal, intenciókkal rendelkezett. Ahhoz, hogy megértsük őket, ahhoz legalább részben érteni kell megolvasásukhoz: aki nem tud 6

7 angolul, vagy nem ismeri fel az amerikai politikusokat, annak a rajz lehet akár értelmetlen is. Az pedig, hogy a reprezentációk olyanok, amilyenek, azt általában funkcionálisnak tekintjük: a karikatúra szándékosan torzított, de még szándékosan nem a felismerhetetlenségig. Azon túl, hogy a reprezentációk intencionálisak és funkcionálisak egyben kontextusfüggők és konvencionálisak is, vagyis a környezetük hat rájuk és valahogy a társadalom, az emberi közösségek is hatnak rájuk: legalább részben fizikálisan és kulturálisan determináltak. Mindig csak egy adott kultúrában (k), időben (t), valaki számára (v) reprezentál valami (i) valamit (m) valamiként (n), vagyis i m-t mint n, v számára, k társadalomban/kultúrában t idő ben A reprezentáció ( ) tehát aszimmetrikus többváltozós reláció: (i,m,n,v,k,t) Vegyünk egy egyszerűnek tűnő példát, hogy jobban megértsük egy reprezentáció olvasásnak lépéseit. Nézzük meg az alábbi képet, és tegyük fel a kérdést: ez reprezentál valamit? Gotlandi vésetek A kép maga egy valamikor készült fénykép másolata, a fénykép pedig egy kitett mészköves területen készült. A sávok a mészkőbe vájt vésetek, a Balti-tenger legnagyobb szigetéről, ami szilur kori üledékes kőzetből áll. Látjuk a képen, hogy a mészkő szilur kori? Stabil mészkőbázison még több száz hasonló véset a közelben, egyéb köveken még több ezer. Az, hogy vésetekről beszélünk, feltételezi, hogy volt véső, valaki, aki ki akarta alakítani a furcsa alakzatokat. A szándékoltság feltételezése azonban elég keveset segít a funkció megtalálásában. 7

8 A vésetek 5-10 cm szélesek, 1-10 cm mélyek, cm hosszúak, döntően ÉK vagy ÉNy esetleg K-Ny irányúak. Értjük már, hogy mik is ezek a vésetek? Nyilvánvalóan nem, más nyelvi leírás azonban esetleg segíthet. Ha a fix köveken az irányokat úgy fogalmazzuk meg, hogy azok a Hold legészakibb és legdélibb kelési pontja között találhatóak, azonnal valamilyen asztronómiai magyarázat lehetősége villan fel. Göran Henriksson, Uppsalából például a köveket (amelyek a Svédországtól nem messze található Gotland szigetén vannak, általában legelőkön elszórva) egy valamilyen ősi naptárként olvasta. Több ezer évre visszamenőlegesen Hold-kelési pontok kiszámítása lehetett a cél, és mivel a Hold kelését ma már visszamenőlegesen is elég pontosan ki tudjuk számolni, így minden vésethez dátum is rendelhető mai ismereteink alapján. Meglepően réginek bizonyulnak a vésetek, időszámításunk előtti korszakból származhattak. A fenti, még a fényképnél is sematikusabb (szelektívebb reprezentációt átadó) diagrammon a fizikai véset torzítottan jelenik meg, tulajdonságai közül elsősorban a pontos irányok fontosak az értelmezéskor (a vájat mélysége például nem), ugyanakkor minden vésetnek van egy új tulajdonsága: egy meghatározott napon készültek vagy lettek kijelölve készítésre, valamikor sok ezer évvel ezelőtt. Egyszerre látunk többet is ezen a képen és kevesebbet, mint az előző fényképen. A mészkő korát egy szakértő a fényképről még megbecsülhette volna, ezen a képen ez nem, de a vésetek kora leolvasható. Ha a vésetek funkciójának a Hold-kelési pont rögzítését tekintjük, akkor azok i.e és i.e közé datálhatók, általában a tavaszi napfordulóra. 8

9 Az intenció és a funkció megelőlegezése során tudunk ilyen részletgazdag értelmezést adni egy reprezentációról, vagyis megértő (hermeneutikai) és jóindulatú (értelmet kereső) módon tudunk csak sajátunktól eltérő kultúrában kódolt reprezentációt dekódolni. A diagramm megtekintésekor feltűnő az is, hogy sok év kimarad, pontosabban: a véseteket általában 19 éves közökben vésték. A többi évben miért nem véstek? Úgy tűnik, itt is csak úgy tudjuk (részlegesen és hipotetikusan) megérteni a szándékot, hogy valamit a saját tudásunkból a gotlandi vésetek készítőinek is a számlájára írunk. Ma tudjuk, hogy 19 napév elég pontosan 6939,602 nap, ami csak két órával tér el 235 holdhónap hosszától, ami 6939,689 nap. Vagyis 235 holdhónap hossza majdnem pontosan megegyezik 19 tropikus évvel (napévvel). Ma azt is tudjuk, hogy ezt régen is tudták, i. e. 433 körül a görög Metón publikált valami hasonló számítást (ezért ma Metón-ciklusnak nevezzük), de még korábban, már a babiloniak is használták a naptár kiigazítására. A keresztény Húsvétszámítás, a kínai naptár és a zsidó naptár ma is őrzi a ciklus nyomát. Ez jól magyarázza (a csillagászatban feltárt mintázatok révén), hogy miért 19 évente készültek vésetek. De hogy tudhattak ilyen régi emberek ilyen sokat? Hisz talán még számokat sem tudtak írni! Ha valószínűnek is vesszük keletkezésük idejét, a vésetek készítőinek kultúrájáról csak részleges rekonstrukciót adhatunk. Lehet, hogy UFO-k voltak a korai megfigyelők? Természetesen lehetséges, de nem tűnik valószínűnek, ugyanúgy, ahogy az sem, hogy sok tizedesjegy pontosságig tudták volna a napév hosszát mérni, mert valószínűleg tizedesjegy fogalmuk sem volt. A túl részletgazdag tudás feltételezése könnyen túlinterpretációhoz vezet, ha viszont túl primitívnek tekintjük a kultúrát, alulinterpretáljuk a reprezentációkat. Vagyis az elemzői hozzáállás nagyban befolyásolja, hogy milyen módon értelmezünk, és mit fogadunk el legitim értelmezésként. A modern tudomány ismeretei szükségesek lehetnek egy reprezentáció megértéséhez, azonban nem feltétlenül ez a tudás volt az alapja. A Metón ciklust elvileg fel lehet fedezni egy jó megfigyelővel és egy leszúrt bottal, akár egy emberöltő alatt. Pár évig ide-oda szurkálva a botot, egy nézőpontból megnézem pontosan milyen is a Napjárás, hogyan halad a téli kelési és nyugvási ponttól (DK-en és DNy-on) a nyári pontok felé (ÉK- ÉNy), így megtalálom a napfordulókat télen és nyáron, majd kijelölöm a napéjegyenlőség pontjait és elkezdem figyelni, hogy a kitüntetett pontokon (vagyis az év adott napjain) milyen fázisban és hol kel fel a Hold. Az év legsötétebb napján feltűnő Telihold vagy Újhold lehetett kellően jelentőségteljes a gotlandiak számára, hogy megfigyeljék, és a kelési irányokba egy-egy vésetet készítsenek, máig megörökítve annak az emlékezetes Holdfelkeltének az irányát. No de utána hogyan ünnepelhettek? Voltak ünnepeik, vagy szavuk arra, hogy ünnepelnek? 9

10 Átadás, sematizálódás Évezredek óta figyelik az emberek az eget, és bár az észleléseket nem adhatják át egymásnak, az észlelés technikáit, a méréseket rögzítő adatsorokat, az égi mechanika modelljeit át tudják adni egymásnak. Ezáltal lehet állandó(suló) kulturális gyakorlatokról beszélni, miközben maguk a technikák változhatnak, csiszolódhatnak, az elméletek keletkezhetnek és letűnhetnek. A közösségi reprezentációk változásával részben párhuzamba állíthatók az egyéni reprezentációk változásai. Jól megfigyelhető, ahogy kultúránkban új reprezentációk jelennek meg és az, hogy ezek kialakítására képes egyének jelennek meg. Még a lágy, már-már természetesnek tűnő vonalak mögött is felsejlik az intenció, a tudatos szerkesztési elvek használata. És azokból a reprezentációkból, amelyek jól tudnak terjedni, előbbutóbb változatok jelennek meg, kreatív kiterjesztések, átalakítások, éppúgy, mint hibák, gag ek. Ezek mind szelektíven torzított másolatok. Az egyénen belül is változnak a reprezentációk, és a változások egyik legfontosabbja a sematizálódás, a részletgazdagság fokozatos eltűnése és az ezzel párhuzamos konvencionalizálódás. 10

11 Bartlett az egyik legjelentősebb korai pszichológus, aki a sémákkal foglalkozott Az emlékezést is a jelentésre törekvés vezérli, az emberi arc pl. ilyen séma: a maszkot e séma hatására emberi arcként jegyezte meg a vizsgálati személy, vagyis a látott minta összekapcsolódott valamilyen kerettel vagy sémával. Valamilyen kontextusban és valamiként észleljük a reprezentációkat, és fokozatosan egyre inkább e séma szerint emlékezünk valamire. Kultúránkra jellemzők a nyelvünk színterminusai, és emlékeinkre jellemző, hogy a szín is sematizálódik, a nyelvi fókuszpontok köré szerveződnek a színemlékeink. A reprezentációt a befogadóban nem csak az idő torzítja, hanem a környezet is hat rá, éppúgy, ahogy a következő ábrán a két futó mérete megegyezik, de a lent lévőt kisebbnek látjuk, mert a futókon kívüli rajzelemek azt az érzetet keltik bennünk, hogy a fenti futó távolabbi. 11

12 Értelmezés, hiba A reprezentációk befogadását tehát tekinthetjük úgy, mint amik kihasználják meglévő kognitív struktúráinkat (például arcokat felismerünk, mozgó alakokat el tudunk különíteni környezetüktől). Az észlelési mezőből kiváló észlelet azonban a környezetével együtt hat. Ez a hatás sokféle lehet, láthatunk illuzórikus kontúrokat, mint a Kanizsa háromszög esetén, vagy olvashatunk egy jelcsoportot betűként és számként is. Egy reprezentációt tehát értelmezhetőnek kell tartanunk, mielőtt meg tudjuk vizsgálni azt, hogy hibás-e. Az alábbi, 19. századi tudományos folyóiratból származó ábrán először fel kell ismernünk egy fejet, majd azt, hogy a koponya elkülönített területein tulajdonságok és képességek vannak ábrázolva. Ha már látjuk, hogy ez egy dudortani ábra, akkor tudunk állást foglalni, hogy hibás-e. 12

13 Az, hogy az ábra, mint reprezentáció helyes, vagy jó, az mindenképp valamennyire illuzórikus, hiszen egy igazi fej nem ilyen, ez nem fej az ábrán is annyi áll, hogy ez egy szimbolikus fej, ami illusztrálja a képességeket (a korabeli frenológia legfrissebb állása szerint). Szimbolikus fejek pedig nincsenek a reprezentációk világán kívül, azon belül azonban lehetnek akár tárgyiasulva, akár elmékben. Az ábrát a mai szemlélő általában azért is hibásnak tartja, mert mára az egész frenológiai hagyomány marginalizálódott, főbb képviselői diszkriminálódtak, és az egész elméletről azt tartjuk (aminek megértését könnyítendő készült a rajz), hogy az hibás, rossz, hamis. Azt, hogy az ábra nem pont olyan, mint egy fej a reprezentációk tulajdonságaiból fakadó triviális hibának tekintjük (vagyis könnyen perifériális -nak tekinthetjük). Hogy a frenológia egyáltalán nem úgy írja a világot, ahogy az van, vagyis, hogy rossz elmélet, azt jelenti, hogy a reprezentáció szubsztantív szempontok szerint is hibás. Pluralitás és unikalitás Minden reprezentációt tekinthetünk unikálisnak: most épp Madonna a gépemen már digitalizált formában létező, Ray of Light számának egyedi változatát hallgatom, és közben dúdolom a saját emlékeim közt bennem valahogy reprezentált dallamot. Ugyanakkor Madonna rengeteg lemezen adta el ugyanazokat a dalokat, mindenki ugyanazokat számokat hallgatta, amikor ezek egy részéből slágerek lettek, sőt igazából az énekesnő nem is a Madonna, hanem csak egy valaki azok közül, akit Madonnának hívnak. Vagyis a reprezentációk nemcsak többváltozós relációkként értelmezhetők, 13

14 hanem mindez az alapján történik, hogy mit tekint fokálisnak, vagyis központinak, és mit perifériálisnak az értelmező. Egyetlen kultúrán belül is hatalmas változások lehetnek azzal kapcsolatban, hogy milyen elvárások élnek a reprezentációkkal kapcsolatban. A festészet bizonyos korszakaiban a természetes jelenségekhez való hűség az ábrázolási konvenciók egész sokféle módját legitimálták. A 17. századi németalföldi tájkép egész máshogy hű az észlelthez, mint egy 19. századvégi pointillista festménye. És, ahogy az idő múlt, az elvárás fel is lazult, már nem is volt kényszerítő erejű. A kultúrák hol a konvencionalitást jutalmazzák, hol az originalitást, gyakran mindkettőt, így mind az elvárások fenntartására, mind azok megváltoztatására mindig is voltak, vannak törekvők. És ahogy heterogén életstratégiák élhetnek párhuzamosan egy közösségben, úgy heterogén értékelések is részei a sokféleségnek. Napfogyatkozás a camera obscurában: Gemma Frisius (1545, De radio astronomico, 32). Mely szempontok szerint jó az ábra, és melyek szerint hibás? Ezt a természetes pluralitást ellensúlyozza az, hogy minden kultúra megmaradásának feltétele valamilyen unikalitás, egyediség, amiben azonban közösen osztoznak a kultúrát felépítő ágensek. Az egymás közelében élők általában részben átfedő sémakészlettel bírnak, hasonló módon kommunikálnak, például ugyanazt a nyelvet beszélik. Az autóban vezetők osztoznak abban a tudásban, hogy a macisajt az utca végén a jobb járdán =fékezés, de mindennek feltétele, hogy egymáshoz eléggé hasonlók legyenek belső reprezentációik, és hogy elég egyértelműek, standardizáltak legyenek a jelek. A fordított háromszögnek nem csupán fizikai dimenzióját rögzíti kultúránk, hanem jelentését is, mindazok számára, akik így vagy úgy közlekednek. Egyedi jelentése van a macisajt -nak, napi több tízezer autós egyedi cselekvéseit szabályozza sokezer tábla, amik közül néhányat már behorpasztottak, vagy átlőttek, néhányat pedig benőtt a környező növényzet. A szabályok révén intézményesült (társadalmi) jelentés nem csorbul, nem tud fokozatosan eltűnni (tehát kvantált), bár az (egyedi) észlelhetőség igen (ami tehát fokozatos, gradált). A sok kilométer utat is fokozatosan építik, de egy-egy szakaszát pillanatszerűen adják át, majd fokozatosan pusztul el, 14

15 és hirtelen határozattal zárják le. A társadalmi jelentés szabályozott, besorolt és kategorizáló, a természeti megvalósulás csak szabályozható, besorolható, kategorizálható. Mivel társadalmaink létének egyik alapja az emberek koordinált cselekvése, érthető, hogy minden társadalom igen erősen szabályoz. A reprezentációk esetében ez lehet akár teljes tiltás is, mint például olyan elvek, hogy semmilyen reprezentáció nem hasonlíthat emberi archoz vagy alakhoz. A tiltás lehet részleges, például az emberi test bizonyos részeit nem láthatják reprezentációkon bizonyos kor alatt, és lehet szelektív: ezt vagy azt a könyvet, képsort, szöveget nem lehet terjeszteni, vagy csak ilyen és olyan megkötésekkel. A tiltásnál látszólag konstruktívabb szabályozási módok is vannak: valakiről elnevezünk egy utcát, teret, eldöntjük, hogy hova építünk stadiont, de vegyük észre: minden ilyen konstruktív tett egyben restrikciókat, tiltásokat implikál azt a teret így és nem máshogy hívják, azt a pénzt erre és nem arra kell költeni. A reprezentációkkal szemben elvárásaink vannak. Az egyik legérdekesebb ezek közül az, hogy a szabályszerűségeket és igazságokat, amikbe kontingens módon beletanultunk kulturálódásunk során általában egyedi módon igaznak és helyesnek tekintjük. Bár tudjuk, hogy más kultúrák, népek mást gondolnak a világról és magukról, mint mi, általános meggyőződésünk, hogy alapvetően igazunk van, nagyrészt jól reprezentáljuk a világot. 15

16 Biológiai és kulturális alapok A 19. században Charles Darwin megpróbált egy, a fejlődésre épülő, vagyis evolúciós magyarázatot adni az ember származásáról. Az 1871-es Descent of Man, (Az ember származása) szót ejt az állati intelligenciáról, a koncentrálásról, a szerszámhasználatról, és a társas kötelékekről; már első fejezetében azt vizsgálja, hogy hogyan származhatott le az ember valamilyen alacsonyabbrendű formából 1. Darwin sokat foglalkozott a kommunikáció fejlődésével, hogy más fajoknál hogyan alakul ki (másként) a hangmoduláció, hangutánzás. Feltételezése szerint a tagolt nyelv megjelenése késői, a sima vokalizáció, a kezdetleges ének korábban megjelent. Nemcsak a prozódia előzi meg az elkülönült, jelentéselemként funkcionáló beszédhangokat, a szimbolikus reprezentáció is megjelenhetett a nyelv előtt, a nem nyelv alapú kommunikáció részeként. Mai nyelvkeletkezési modelljeink is hasonlóak, általában darwinisták, bár, mielőtt a biológiai alapok tárgyalásában továbblépnénk, vegyük észre, hogy mindez nem meglepő, mert a kulturális alapok sok szempontból hasonlóak. Ugyanis mind Darwin, mind a mai teoretikusok a modern tudomány 17. században kialakuló világképében nőttek fel, és, társaikhoz hasonlóan az emberi történelemben alapvetően fejlődést látnak és keresnek. Már Francis Bacon 1620-as Novum Organum című munkája a fejlődés eszméjét képviselte, korának tudományában jól látta, hogy az egyben hatalom is. A nyomtatás, a puskapor, a mágnes (jóllehet mind Kínából származtak) a Kora Modern kor gondolkodója számára a fejlődés egyértelmű jelei voltak ilyeneket őseink nem tudtak. Bacon sokat írt azokról a ködképekről, amelyek veszélyeztetik a helyes megismerést, de ezekkel megküzdve tudásunk igenis gyarapodhat, gazdagodhat. A kutatás új módszertanát angol felségjelzésű hajókkal hirdeti Francis Bacon könyvének címlapján Kép CC By

17 A tizenhetedik századtól az Aranykor egyre inkább nem a múlt homályába vesző boldog régi időszak volt, hanem az emberi fejlődés függvényében a megvalósítható és közelbe hozható jövő. Kulturálisan megváltozott a történelem orientációja a jóból rossz felé helyett a rosszból jó irányába vált a modern fejlődéselméletek alapmintájává. A korai nyelvelméletek Istenektől, hegyről lejött emberektől, vagy az emberi intellektus/szellem eredendő képességétől eredeztették szavainkat, a modern elméletek már vadászó-gyűjtögető őseink apró közösségeinek tulajdonságai alapján vélik dekódolhatónak a nyelvhasználat kialakulásának lépéseit. Mire Bábel tornya, vagy az ősi magaskultúrák zikkurátjai és piramisai megépültek, már kellett, hogy az emberi közösségek mai értelemben vett nyelvet használjanak. Mivel nyelvünk sok szempontból konstituálja szociális világunkat, érdemes néhány fontos fordulópontot a nyelv kialakulásának folyamatában megvizsgálni. A főemlősök kiemelkedő szociális szervezettsége megnyilvánul a meglepő (ön)megismerő képességükben 3, minőségi kapcsolataikban, ám a csimpánz vagy gorilla-csoportok mérete függetlenül a terület eltartóképességétől korlátos. Bár egy csoport tipikusan akkor bomlik fel, ha két, legalább minimális létszámú csoport lehet belőle, társadalmaik nem tudnak korlátlanul nőni szemben a humán társadalmak megapoliszaival. Ha nem a főemlősök vagy majmok hordáit tanulmányozzuk, hanem a mai gyerekek egyedfejlődését vizsgáljuk, úgy látszik, máshogy cselekszünk és, feltehetőleg, máshogy is gondolkodunk embercsecsemőként, mint a kisded csimpánzok vagy egyéb főemlősök. Tanulásunkban sokkal nagyobb a szerepe az utánzásnak, mint a főemlősök esetében (senkit ne tévesszen meg, hogy utánozó majom -ról beszélünk!) és már egy éves kor előtt nagyon jól tudjuk koordinálni a figyelmünket édesanyánkkal és később más fajtársakkal 4. A közös figyelmi aktusokon túl fontos, hogy intenciót tulajdonítunk, már igen kis korunktól 5, vagyis a reprezentációk befogadására alkalmas lények vagyunk. A kognitív fejlődéslélektan és az etológia az utóbbi évtizedekben nagyon sok adatot szolgáltatott van arra, hogy az állatokhoz hasonlóak vagyunk, és mégis, úgy tűnik, elég nyilvánvaló különbség, hogy nyelvet használó, komplex kultúrát kialakító lényekként élünk a bolygón. Ha az állati kultúrákat valamilyen alapként tekintjük, akkor az ettől való eltérések megjelenését fejlődési lépcsőkként értelmezhetjük. Facebook-barátaink száma lehet több 1000-nél, vagy rajongóink száma sok millió általában nem tudunk több, mint nevet és elérhetőséget felsorolni ( ismerem is és oda is tudok menni hozzá ). Sok adat támaszt alá olyasmi elképzelést, hogy csak néhány száz ember képes hatékonyan együtt dolgozni. 150 fő fölött üzleti vállalkozásoknál általában nő a munkavégzők elégedetlensége és a hiányzások száma. Egy-egy intenzíven művelt tudományterületen ritkán van 300-nál több ember, aki egymás kutatásait figyelembe tudja venni. És 500 fő fölött egyszerű társadalmakban is megjelennek a hatósági szervek. 3 Gallup, Science, Tomasello, Michael The Cultural Origins of Human Cognition. Cambridge, MA: Harvard University Press. 5 Gergely, G., Z. Nádasdy, G. Csibra, and S. Bíró Taking the intentional stance at 12 months of age. Cognition 56(2):

18 Ugyan vannak beszámolók, amelyek azt mutatják, hogy az emberi kommunikáció igen kifinomult fajtái lehetnek, amelyekhez már nyelvszerű konstruktumokat nem is használnak. Marlo Morgan ausztrál bennszülöttekről jegyzett fel hasonlót 6, de tudósok körében is gyakori, hogy hisznek az olyan kommunikációs megoldások létezésében, mint a telepátia. De az, hogy kultúránkban beszélni lehet a telepátiáról, vagy akár vitatni létét, jól mutatja, hogy az elsődleges kommunikációs formának az emberi nyelvet tekintjük, az pedig, hogy úgy tűnik a csoportméret sem növekedhetett nyelv nélkül, alapvetővé teszi a nyelvkeletkezés vizsgálatát. Miért vannak ifjabb George Bushnak olyan arcképei, amelyeken a mimikája hasonlít egy majomhoz? Mi a kép üzenete Bushról? Mit a csimpánzról? Epizodikus, mimetikus, mítikus és teoretikus kultúra Egy helyszín sokszor évekkel később is előhív bennünk kellemes vagy kelletlen emlékeket. Életünk sajátos téridőbeli eseményei megragadnak bennünk, de általában az emlősökben, vagy akár a madarakban is. Ha csak ilyen epizodikus emlékezetünk lenne, akkor örök jelenünkben a konkrét szituációban adott ingerek hívnának elő konkrét epizódokat, amik emlékeztetnek erre a mostani eseményre. Ha ez a tanult tevékenységi minták valamekkora megőrzési képességével jár együtt, vagyis ha epizodikus és procedurális emlékezetünk is van, már beszélhetünk valamilyen primitív értelemben kultúráról. Ez lenne az epizodikus kultúra 7, de egy ilyen társas világban még nincs szemantikája és struktúrája a nyelvnek, még nincsenek (szimbolikus) reprezentációk, csak 6 Később bevallotta, hogy a Vidd hírét az igazaknak nem hiteles beszámoló: 7 Merlin Donald, Az emberi gondolkodás eredete, Osiris, 2000 (1991). 18

19 valamennyire (szimbolikus) jelhasználat. Majmok például jelzik csapattársaiknak, ha ragadozó közeleg (akár annak árán is, hogy felhívják a figyelmet magukra), ám, mivel a hamis jelzéseket a felnőttek büntetik a fiataloknál, nem tud kialakulni diskurzus arról a múltkori ragadozóról, vagy, hogy mit csináljon a csapat, ha majd legközelebb jön a kártevő. Az egész Eurázsiában elterjedő Homo erectus már tüzet használt, főzött (időnként megette fajtársait is). Valószínű, hogy ekkorra igen komplex módon adódhatott át a procedurális emlékezet, az egyedek élettapasztalata és (bizonyos tevékenységek) gyakorlata. Ehhez még nem kell nyelv, de jól jön az utánzás (tudatos, egyed által kezdeményezett reprezentációs tevékenység, mint a rituális tánc, vagy a pantomim, az Amerikából jöttem ). A mimetikus kultúra nem csak imitációra épült hiszen meg kellett érteni a tevékenységek célját. A társas kommunikációnak célja van, intencionális, autonóm és nem reflex-szerű (mint egy vészkiáltás), reprezentál, készséget fejleszt. Ahogy az arc és hang általi érzelemkifejezésnek (még ma is) kiemelkedő szerepe van, a mimetikus kifejezés elsődleges modalitása vélhetően látás-alapú (gyermekgondozás, gyűjtögetés, vadászat, élelem megosztás, szerszámkészítés) és hallás-alapú (társas koordináció, érzelemkifejezés) volt. Az utánzásos tanulás primitív, de kumulatív technológia, eredményeképp nőtt a csoporttagok viselkedésének koordináltsága (közös rituálék, társas aktusok) és ez a konformitás és koordináció (összhang és összehangoltság) szorosabb társadalmi struktúra kialakulására adott lehetőséget. A lassú, többértelmű, korlátozott, de szemantikai struktúrával már jellemezhető mimetikus kultúra áttörést jelenthetett az epizodikus kultúrához képest, de a hangképző szervek fejlődéséhez biológiai mutációk sora kellett, hogy vezessen. Így jutunk a Homo sapiens sapiens mítikus kultúrájához, ahol már megjelent a mai emberre is jellemző fonológiai kódolás, a többszáz hangzó kiejtésére képes artikuláció (ami általában beszűkül az anyanyelv hangzójára), és a lexikon, egy absztrahálódó (biológiai) emlékezettár létrejötte. A nyelv sajátos rendszer, nem általános célú eszköz, feltehetően sajátos szelekciós nyomásra speciális alkalmazásokra fejlődött ki. Mai posztindrusztriális kultúránkban is úgy tűnik, hogy a mimetikus kultúra irányítja a kollektív tudatot (például a szociális értékek tekintetében), és feltehető, hogy egy mítikus kultúrában a mimetikus kultúra konkrét megnyilvánulásai és szétszórt repertoárja egy, a közösséget integráló mítosz kormányzása alá került. Ez a kultúra már nem képzelhető el a világot reprezentáló és modelláló nyelv nélkül, ami lassan az emberi élet egész forgatókönyvét megadta a tagoknak. A teoretikus kultúrát a külső memóriatárak létrejötte tette lehetővé. Az első gotlandi vésetet már olyan kognitív újításnak vehetjük, amely nem az emberi természet adottsága, hanem szimbolikus invenciót és technikai innovációt feltételez. Az írással az auditorikus és vizuális csatornák átkapcsolódtak, a külső memóriatár lehetővé tette, hogy a gondolkodási folyamat nagyrészt külsővé tehető és intézményesíthető legyen. Városok, fejlett és összetett társadalmak és civilizációk tudtak kialakulni, a magas fokú társadalmi munkamegosztás létrehívta a jogot, az írott törvényeket, a pénzt, a kereskedelmet, a tudományt, a technikát, a modern társadalmakat, a virtuális világokat és a társadalmi vitákat. Ma mesterséges, csinált világban élünk, melyben a tárgyak, a nyelv, a gondolkodás és a szabályrendszerek szétválaszthatatlan rendszert képeznek. Táplálékaink eredete már jórészt nem felismerhető, szociális életünk mesterséges konstrukciókban zajlik, kedvenc sztárjainkat lehet, hogy sose láttuk, azt érezzük és gondoljuk, hogy boldogulásunk egyik feltétele a diploma, miközben 19

20 haragunkban a fogunkat vicsorítjuk, hirtelen fájdalomtól felvisítunk: az állat nem tűnt el bennünk, hanem már többé-kevésbé emberként él bennünk. A kultúra és a kultúrák megértése Egy teoretikus kultúrával is rendelkező emberi közösség sok szempontból vizsgálható. Megpróbálhatjuk rekonstruálni szokásaikat, technológiájukat, hadviselésüket vagy szerelmi életüket egy biztos, hogy a kultúra alapvetően függ attól, hogy mi van azokban az emberi fejekben, amelyek tudása napról napra működteti azt a társadalmat. Ha hirtelen egy sokezer évvel előtti magaskultúrában ébrednénk fel, mondjuk Boszniában, huszonkilencezer évvel ezelőtt, valószínűleg hiába tudunk jópár ma ismert nyelven, csak gesztusainkkal lennénk képesek kommunikálni. Az eszközök egy részéről nem tudnánk mire használható, vagy épp hogyan használható se az elméleti (teoretikus) se a gyakorlati tudásunk nem lenne elégséges, hogy jól helyt álljunk egy annyira távoli világban. Hasonlót képzelhetünk el, ha egy maja vagy azték hirtelen San Franciscoban találná magát vagyis a kultúrák igenis tudnak alapvetően különbözni. Egyik esetben sem számíthat a delikvens sok jóra a legtöbb kultúra azonos abban, hogy valamilyen mértékben xenofób, idegengyűlölő: elutasítással reagál a másságra. Az emberi kultúra leírható egy modellel, az adott lokális kultúrák leírhatók sokféleségük bemutatásával. Vagyis a kultúrák változatosak, mégis ugyanolyan mechanizmusok által létrehívottnak tekinthetjük őket, már ha épp a mechanisztikus leírási modelleket preferáljuk. Bár vannak, amiket nők irányítanak, vannak, amiket férfiak, az biztos, hogy valahogyan az előző generációk által tanult és akkumulált tudásokat valamilyen mértékig át kell tudni adni a kultúrában a következő generációnak. Ha nincs valamilyen fokú és ha belegondolunk, igen nagyfokú kontinuitás, akkor elvész maga a teoretikus kultúra. Bár a forradalmakat nagy változásként élik meg az érintett emberek, a nyelv, amin az új világot megteremtik kontinuus reprezentációs rendszer a korábbival. Éppúgy ahogy a társadalmi rend megváltozása után nem változik meg az a tény, hogy az emberek jó részének dolgoznia kell, ha elég élelemhez akar jutni és fedélt akar feje felé, hát még ha infraszaunát is akar. Bár más szavak kerülhetnek előtérbe, lehet Naccsága helyett Elvtárs a megszólítás, még a legelvakultabb despoták sem szokták például a nyelvtant megváltoztatni. Bár az is igaz, hogy a nyelvtan nem érzéketlen a szociális rendszerre van ahol tegeződnek vagy magázódnak, van ahol ez a különbség nem létezik. A tárgyiasult kultúra bizonyos elemei gyorsan cserélődnek, mint az uralkodófejek a pénzérméken egyes domíniumokban vagy országokban. Mások jóval lassabban: maga az, hogy fémet használunk értékközvetítőként sokezer éves, a fémpénz meg már régóta általában kerek. Ugyanez van a reprezentációkkal régóta tudja a legtöbb magyar a himnuszt (egy-egy beégés emiatt is igen emlékezetes), de azt csak mostanában kezdik tudni az emberek, hogy Kölcsey meleg volt. Mindegy mi van a fejekben, egy teoretikus kultúra fennmaradása attól függ, hogy a fejekben valamilyen típusú tudások legyenek, és hogy a gyűlölködésben és százéves háborúkban is valamennyi összhang révén koordinált legyen az emberek viselkedése, még akkor is, amikor minimálisan kooperálnak. 20