Zöld gazdaság. Hogyan bánjunk a kölcsönbe kapott Földdel? Az Európai Parlament Zöldek/Európai Szabad Szövetség képviselőcsoportja. DV\852263HU.

Átírás

1 Zöld gazdaság Hogyan bánjunk a kölcsönbe kapott Földdel? Az Európai Parlament Zöldek/Európai Szabad Szövetség képviselőcsoportja DV\ doc

2 ELŐSZÓ Gazdaság ezzel a közös fogalommal írjuk le azt a cserefolyamatot, amelynek keretében árukkal, szolgáltatásokkal és hasonlókkal kereskedünk egymás között. Azonban hogy mit tekintünk pozitívnak vagy negatívnak a gazdaság számára, nagyban függ attól, hogy milyen ideológiát követünk, és mit tekintünk a gazdaság végső céljának. A jelenleg uralkodó nézet szerint a növekedés jó, a GDP pedig kellően jó mérőszáma ennek. A szabad kereskedelem, a tőke szabad mozgása, a privatizáció, az egyén fogyasztóképességének (és munkaidejének) maximalizálása, valamint az állami szektor visszaszorítása a lehetséges mértékig ez az a mantra, amelyet napjainkban sok közgazdász sajátjaként hajtogat. Azonban bár napjainkban szinte minden ország ezt a logikát követi végül nem érezzük magunkat jobban vagy boldogabbnak, szegény bolygónk pedig megroppan a tehertétel alatt, miközben természeti erőforrásait is teljesen kizsákmányoljuk. A gazdasági növekedést és a társasági nyereséget egyre inkább spekulációval és pénzügyi instrumentumokban elhelyezett befektetéssel érjük el, semmint valódi értékteremtéssel. A kalkuláció végén azonban a növekedés végeredménye mindig pozitív, annak a varázstrükknek köszönhetően, amely a Föld termelőkapacitását kihagyja az egyenletből. Az üres bányákat és a kimerült ökoszisztémákat sohasem mutatják ki tartozásként a mérlegben, ami igencsak azt a gondolkodásmódot idézi fel, hogy valakit gazdagabbnak vélünk csak azért, mert a pénz a kezében van, holott ehhez teljesen kiürítette a bankszámláját. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a jövő nemzedékeinek már nem lesz meg ugyanaz a lehetősége a Föld ökoszisztémái által kínált szolgáltatások igénybevételére, mint nekünk most, a Föld véges erőforrásait pedig elsikkasztjuk, akkor gyorsan beláthatjuk, hogy jelenleg gyakran egy gazdaságtalan növekedési stratégiát hajszolunk. A jelenlegi rendszer egyszerűen termelőegységnek tekinti a Földet, az emberek pedig gazdasági egységekké minősülnek le; ebben a rendszerben minden bármikor lecserélhető. Mindannyian éreztük már annak örömét, amikor magunk sütötte kenyérrel kínáltunk meg másokat, amikor megjavítottuk a kerékpárunkat, vagy megmozdult bennünk valami, amikor gyermekünk megértette azt, amit elmagyaráztunk neki. Pusztán gazdasági szempontból azonban racionálisabb lenne venni egy kiló kenyeret, megjavíttatni a kerékpárt a szervizben, vagy felvenni egy magántanárt, és több pénzért egy kicsit többet dolgozni. Az pedig számszerűleg még rombolóbb a növekedés számára, ha sétálunk egyet az erdőben, leülünk és hallgatjuk a tenger morajlását, vagy kiülünk a verandára és beszélgetünk jó barátainkkal. Hogyan lehet az emberek igényeiről gondoskodva irányítani a gazdaságot, ha a pozitív dolgoknak nincs értéke, a negatív dolgokat pedig nem vesszük figyelembe a számításokban? E dilemma megoldásának egyik elemeként tekintünk a zöld gazdaságra arra a gazdaságra, amely megkönnyíti az emberek számára, hogy sokkal inkább ők osszák be saját idejüket; amely demokratikusabbá teszi a munkában eltöltött életünket hiszen miért ne lehetne demokrácia reggel 9 és este 5 között is? Olyan gazdaságról beszélünk, amely értékeli bolygónkat és felismeri, hogy az emberi termelés teljes egészében a természeti erőforrásoktól és az ökoszisztémaszolgáltatásoktól függ. Olyan gazdaságról, ahol értékelik a költségvetés-tervezést, a végső 2/23 DV\ doc

3 mérlegben pedig a pazarlás költségét is figyelembe veszik. Carl Schlyter, európai parlamenti képviselő (Zöldek) DV\ doc 3/23

4 EGY VILÁG, AMELY ELÉRTE HATÁRAIT Még a XV. század közepén is elképzelhető volt, hogy egy mókus fáról fára ugrálva úgy eljut Berlinből Moszkvába, hogy lába nem éri a talajt. És nem véletlen, hogy a német főváros, Berlin neve etimológiailag a német Bär, azaz a medve szóra vezethető vissza. Számtalan mesében és mondában bukkannak fel a veszélyekkel teli hatalmas európai erdőségek, amelyek méretükből adódóan szinte felfoghatatlanok voltak az ember számára. Amikor a XVIII. században Adam Smith megírta a modern közgazdaságtan elméleti alapjait lefektető, A nemzetek gazdagsága című művét, a városok már növekedésnek indultak, az erdőségek területe pedig elkezdett zsugorodni. Az emberek kollektív tudatában azonban még mindig ott élnek a nagy erdőségek. Amikor megindult a tömeges kivándorlás Észak-Amerika hatalmas területei felé, újra megerősödött a természetről mint valami határtalan entitásról alkotott elképzelés. Abban a korban, amikor a modern közgazdaságtan atyja madártollal a kezében papírra vetette az alapgondolatokat, nem volt elég munkaerő, hatékony eszköz és gép. E hiányosságokat orvosolva azonban lehetővé vált, hogy az ember a reneszánsz filozófus, Francis Bacon szavaival élve szolgálatába állítsa és rabszolgájává tegye a természetet. Éles ellentétben az ókori felfogással, amely szerint a Föld Anya, a bőség jóságos istennője megajándékozza az embert gazdagságával, Bacon egy gonosz mostohaanya képét idézte meg, amely magához szorítja értékes kincseit, és mélyen a földfelszín alatt rejti el azokat. Az emberi történelemben az Adam Smith kora óta eltelt idő alapvetően a fosszilis tüzelőanyagok korával esik egybe. A szén-, kőolaj- és földgázkitermelés amelyek tartalékai több millió évnyi napenergiát halmoztak fel az addigiakhoz képest elképzelhetetlen léptékű termelést, fogyasztást és népességnövekedést tett lehetővé. Alig néhány nemzedék leforgása alatt mi, a fejlett országok a szükség korából eljutottunk a bőség korába. Ennek ára azonban az, hogy immár a természet került veszélybe: a nyersanyagforrásai kimerülőben vannak, és mindenhol szemét- és hulladékhegyek borítják. Egy túlcsordult világ felé haladunk, ahol a gazdasági növekedés az ökoszisztémák által biztosított lehetőségek határait feszegeti, és hamarosan nem lehet majd több energiát és nyersanyagot elfogyasztani. Csábító álomnak tűnik az az elképzelés, hogy a gazdaság vég nélkül bővülhet egy olyan bioszférában, amely nem tud tovább terjeszkedni egyfajta gazdasági sci-fi olyan logikai bukfencekkel, hogy a végtelen véges határok közé szorítható. De tegyük félre egy pillanatra a közgazdaságtant, és vessünk egy pillantást a való világra. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy egy új mentális térképre van szükségünk ahhoz, hogy tájékozódni tudjunk a világban, amely immár radikálisan eltér attól, amiben Adam Smith élt. Egy elavult és teljességgel alkalmatlan gazdasági iránytűvel próbálunk navigálni ismeretlen vizeken, ami igencsak megnehezíti, hogy a természettel harmóniában egy fenntartható gazdaságot hozzunk létre. Pavan Sukhdev a Deutsche Bank közgazdásza 4/23 DV\ doc

5 PUSZTA ELÉGEDETTSÉG Boldogabbak vagyunk azzal, ha gazdagabbak vagyunk? Hát persze! Akik éheznek, azok minden bizonnyal boldogabbak lennének, ha lenne étel az asztalukon, akik pedig fagyoskodnak, boldogabbak lennének, ha lenne meleg ruhájuk. Azonban a mértéktelen fogyasztás láthatóan nem tesz minket lényegesen boldogabbá. Ha alapvető igényeink ki vannak elégítve, teljesen más dolgok tesznek minket valóban boldoggá: például a társas kapcsolatok, a kultúra, az értelmes munka, a természet élvezete és hasonlók. A mára igen széles körű boldogságkutatás elég meggyőzően kimutatta, hogy már viszonylag alacsony jövedelmi szint mellett is más dolgokat kezdünk el értékelni, mint a kütyük vásárlása, és a többletfogyasztás amit a hosszabb munkaidő enged meg számunkra többé nem kompenzálja a kiesett a szabadidőt. Jólét és elégedettség azzal, ami már megvan így hívják a kutatók ezt a jelenséget. De miért nem válik ez láthatóvá társadalmunk fejlődésében? Miért dolgozunk továbbra is többet, hogy még többet fogyaszthassunk? Miért van az, hogy még a magas jövedelműek is béremelést kérnek, a kifejezetten gazdagok pedig adócsökkentést követelnek? Nos, a magyarázat részben kétségtelenül a státuszfogyasztás koncepciója, azaz hogy azt érezzük, fenn kell tartanunk egy bizonyos státuszt, és meg kell őriznünk a ranglétrán elért pozíciónkat, sőt, meg kell próbálnunk utolérni a néhány fokkal feljebb állókat. És valószínűleg szerepet játszik ebben az a tendencia is, hogy egyre jobban háttérbe szorul és egyre bizonytalanabb a szociális jóléti rendszer. Talán egészségesebben viszonyulnánk a pénzhez, ha kisebbek lennének a társadalmi egyenlőtlenségek, és a jóléti juttatások formájában létezne egy olyan biztonsági háló, amely nem engedné, hogy bárkiről is megfeledkezzenek. Ekkor remélhetőleg mérséklődne az a státuszfogyasztás, amit a jövedelmi létrán felfelé nyomakodás tesz lehetővé a vezető csoport újabb trendeket elindító tagjainak. Ez segítene enyhíteni az ökoszisztémáinkra nehezedő terhet is. Egy 45 országra kiterjedő nagy felmérésben a kanadai kutatók bebizonyították, hogy egyértelmű összefüggés mutatható ki a fajok kipusztulása és a társadalmon belüli nagy jövedelmi különbségek között. DV\ doc 5/23

6 RÖVIDEBB MUNKAIDŐ Ha a több fogyasztás egy viszonylag alacsony szint felett már nem tesz minket boldogabbá, akkor talán arra kellene használnunk a növekvő termelékenységet, hogy csökkentsük a munkaidőt, és így több időt fordíthatunk a személyes kapcsolatokra, vagy hogy eljárjunk kórusba énekelni, sétáljunk egyet a természetben, vagy olyan dolgokat tegyünk, amihez időre van szükség és ami boldogabbá tesz minket, de nem kell hozzá jelentős mennyiségű véges erőforrást elfogyasztani. A rövidebb munkaidő kimozdítana minket a szemlélődő demokrácia jelenlegi állapotából, és lenne időnk arra, hogy valóban szerepet vállaljunk különböző szervezetekben és szövetségekben, politikai pártokban, hálózatokban és hasonló kezdeményezésekben. Recesszió idején a szolidaritás jegyében egyenlően meg kellene osztanunk egymás között a rendelkezésre álló munkát, ahelyett, hogy megosztottságot teremtünk a munkanélküliek és a túl sokat dolgozók között. Ha az elbocsátásokat kiváltjuk a rövidebb munkaidővel, akkor meg tudjuk teremteni a szolidaritás élményét a munkavállalók között a marginalizálódás és a negatív verseny helyett, amikor az emberek azért küzdenek, hogy ne rúgják ki őket. E megközelítés nagy sikerrel állta ki a próbát az USA-ban az 1930-as nagy világválság idején, amikor ezt az elvet követve 3 5 millió új munkahelyet teremtettek. Will Kellogg 30 órás munkahetet vezetett be a Michigan állambeli Battle Creekben működő nagy kukoricapehelygyárában, és bejelentette: Az áruk, szolgáltatások és a munkaerő szabad piacon folyó szabad cseréjének nem kellene szükségszerűen az esztelen fogyasztást vagy az emberek és a természeti erőforrások szakadatlan kizsákmányolását jelentenie. Ehelyett az egyre magasabb bérek és egyre rövidebb munkaidő felszabadítanák a munkásokat a Függetlenségi Nyilatkozatban ígért végső szabadság, azaz a boldogság keresésére. A kutatók több interjút is készítettek olyan emberekkel, akiknek voltak tapasztalatai az 1930-as években Battle Creekben bevezetett kísérleti 6 órás munkanappal kapcsolatban. Megemlítették, hogy első alkalommal fordult elő, hogy az édesapák délután otthon voltak és együtt lehettek gyermekeikkel; virágzott a társaságok és egyesületek tevékenysége, és lényegesen több könyvet kölcsönöztek a könyvtárakból. Az egész ország érdeklődéssel figyelte, ahogy az Egyesült Államok Szenátusa április 6-án elfogadta a 30 órás munkahét bevezetéséről szóló törvényt. Azonban alighogy az újságok elkezdtek egy új korszak közelgő beköszöntéről írni, a törvénytervezet nem kapta meg a Képviselőház többségének támogatását, a politika figyelme pedig a munkaidő csökkentéséről fokozatosan áthelyeződött a termelékenység növelésére. Ráadásul egyre kifinomultabb marketingfogásokkal kezdték el táplálni az állandó elégedetlenségérzetet, amihez egyre magasabb elvárások társultak, ez pedig arra ösztönözte az embereket, hogy folyamatosan a legújabb kütyük és készülékek után vágyakozzanak. Nyomós környezeti okok szólnak a rövidebb munkaidő mellett; amikor dolgozunk, átlagban lényegesen több üvegházhatást okozó gázt bocsátunk ki, mint amikor nem dolgozunk. A rövidebb munkaidő bevezetését mint környezetvédelmi politikai eszközt a zöld munkahelyekről 6/23 DV\ doc

7 szóló közelmúltbeli jelentés is kiemeli, amelyet az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Programja (UNEP) tett közzé a Nemzetközi Szakszervezeti Szövetséggel (ITUC) és a Nemzetközi Munkáltatói Szervezettel (IEO) közösen. DV\ doc 7/23

8 MI AZ, AMI ÉRTÉKET TEREMT? A munkát támogató politikát immár a politikai spektrum szinte minden oldalán elfogadták. E politika lényege, hogy a munkaidő hosszát minden áron meg kell tartani, és lehetőleg növelni kell, hogy biztosítsuk a kiváló minőségű közszolgáltatások finanszírozását. De tényleg ilyen egyszerű ez? Tulajdonképpen mi az, ami értéket teremt? A zöld közgazdászok rendszerint teljes költségelszámolást alkalmaznak, hogy meg tudják határozni például egy beruházás életképességét vagy egy gyártási folyamat valós megtérülési rátáját. Ha figyelembe vesszük azokat a paramétereket is, amelyeket a hagyományos közgazdaságtan rendszerint nem vesz számításba, elég eltérő következtetésekre juthatunk. Például nézőponttól függően egy erdő lehet még feldolgozatlan nyersanyag, vagy pedig ökoszisztéma-szolgáltatások nyújtója. Amikor a kínai kormány néhány évvel ezelőtt megtiltotta a fakitermelést egy árvízzel fenyegetett területről, e döntése pusztán gazdasági megfontolásokon alapult, mivel a fát mint nyersanyagot kevésbé tartották értékesnek, mint az erdőnek azt a képességét, hogy a vizet felszívva megakadályozza az eróziót. Más szóval, az erdő ökoszisztémaszolgáltatásokat nyújt. A FAO által közzétett jelentés szerint a halászati ágazat bevételei világszinten tulajdonképpen évi 400 milliárd svéd koronával nőhetnének, ha megteremtenék a helyes egyensúlyt a kifogási méretek között, és lehetővé tennék az állományok regenerálódását. Ez azonban azt tenné szükségessé, hogy megváltoztassák a túlhalászás jelenlegi gyakorlatát és csökkentsék a fogási mennyiséget. A jelentés szerzői szerint egy ilyen stratégia sikeréhez felére kellene csökkenteni a globális halászflotta kapacitását. Ha egy fiatal tőkehalat még egy évig a tengerben hagyunk, mérete legalább 20%-kal nő. Az emberi gazdaság hol tud ilyen fenntartható, fosszilismentes növekedést elérni? Az erdő és a tenger fenti példája jól szemlélteti, hogy kevesebb munkával tulajdonképpen jelentős gazdasági értéket lehet teremteni. A munkát ösztönző politika így teljesen más megvilágításba kerül. Robert Costanza, a világ egyik vezető ökológiai közgazdászának becslése szerint a Föld ökoszisztéma-szolgáltatásainak összesített értéke legalább duplája a teljes globális GDP-nek. A TEEB (The Economics of Ecosystems and Biodiversity Az ökoszisztéma és a biodiverzitás gazdaságtana) nemzetközi kutatási program által nemrégiben közzétett jelentés becslése szerint a világszerte éves szinten elkövetett erdőirtás költsége, ami miatt például csökken a széndioxidmegkötési kapacitás, 2000 és 5000 trillió dollár közé tehető, így jóval meghaladja azt a veszteséget, amelyet a világot 2008 ősze óta sújtó pénzügyi válság okozott a globális gazdaságnak. Ezen átfogóbb gazdasági szemléletmódnak helyi szinten is következményei vannak. Például sok észak-amerikai körzet felismerte, hogy a legköltséghatékonyabb intézkedés gyakran az eredeti ökoszisztéma helyreállítása. Jó példa erre New York, amely 1,5 milliárd dollárt fordított a folyók 8/23 DV\ doc

9 helyreállítására, így kerülve el, hogy 6 milliárd dollárt kelljen beruháznia a szennyvízkezelő létesítmények kapacitásbővítésébe. DV\ doc 9/23

10 TISZTESSÉGES VAGY SZABAD KERESKEDELEM A szabad kereskedelem alapelve a kölcsönös előnyök elve. Ezen elv értelmében például egy kávétermesztéshez legjobb feltételekkel rendelkező személynek erre kell összpontosítania, a többi dolgot pedig azoktól szerzi be, akik e javak termelésében járnak élen. Így a termelés hatékony, és mindenki gazdagabb lesz ezt hívják kölcsönös előnynek. De mi van akkor, ha egy egész nép a specializálódásnak ezt a stratégiáját választja, majd hirtelen a világ többi része úgy dönt, hogy kávé helyett teát akar? Magánháztartásainkban biztosításokat kötünk, azaz lemondunk potenciális vásárlóerőnk egy részéről azért, hogy biztonságban érezhessük magunkat. Miért ne tehetnék a nemzetek is ugyanezt? Ha diverzifikáljuk a gazdaságot, akkor könnyebben megbirkózunk a gazdasági sokkhatásokkal, és csökken a függőségünk a világ többi részéről érkező távolsági szállítmányoktól. A globális kereskedelem fele hasonló áruk kereskedelméből áll. Svédország és az USA például mindketten kekszet exportálnak egymásnak ahelyett, hogy recepteket cserélnének. A szabad kereskedelemnek nem sikerül olyan tényezőket beépítenie az árba, mint például a növekvő szállítás által okozott környezeti terhelés vagy a rossz munkakörülményekre visszavezethető komoly egészségügyi problémák. A termelést áthelyezik olyan helyekre, ahol a legenyhébbek a környezetvédelmi normák és a legrosszabbak a munkakörülmények. Ezekben az esetekben a környezeti kár, a közegészségügy romlása és a társadalmi kirekesztés jelentik a kölcsönös előnyöket. A tisztességes kereskedelem ezzel szemben az alapnormák szigorítása érdekében gyakorol nyomást a szereplőkre. A Zöldek által európai szinten kezdeményezett javaslat vámokat kíván bevezetni a környezet, az éghajlat és a munkavállalók védelme érdekében. Ez azzal járna, hogy díjjal terhelnék azokat a termékeket, amelyeket úgy állítanak elő, hogy nem tartják be az ILOnormákat vagy a nemzetközi környezetvédelmi előírásokat. Ez abban tér el a hagyományos vámoktól, hogy a díjat teljes egészében a származási országnak utalják vissza, és azt rendeltetése szerint olyan intézkedésekre kell fordítani, amelyek javítják a munkakörülményeket és csökkentik a termelés környezeti hatását. 10/23 DV\ doc

11 KAPITALIZMUS 3.0 Nagy érdeklődést kiváltó Capitalism 3.0 című könyvében Peter Barnes amerikai közéleti publicista olyan jövőképet vázol fel, amely inkább a közös területeket helyezi középpontba az állam és a nagyvállalatok hagyományos kategóriái helyett. E megközelítés értelmében mindannyian társtulajdonosai vagyunk az ilyen közös területeknek, amelyeket ha kirabolnak, mindannyian szegényebbek leszünk. Amikor külön érdekcsoportok, például a multinacionális vállalatok kizsákmányolják közös területeinket, akkor ezért fizetniük kell. Barnes szerint katasztrofális következményekkel jár, hogy kibocsátási jogosultságokat adományozunk a legnagyobb szennyezőknek, nem pedig elárverezzük ezeket a jogokat. Globális közös területeink például az óceánok. Azonban léteznek ilyen közös területek nemzeti, regionális és helyi szinten is. Alaszkában például az állam területén ásványi anyagokat, kőolajat, földgázt és más nyersanyagokat kitermelő vállalatoknak bányadíjat kell befizetniük az Alaska Permanent Fund (Alaszkai Állandó Alap) számlájára; az alap hozamának egy része az állami kasszába áramlik, egy részét pedig a lakosságnak fizetik ki egyfajta alapjövedelemként, amelyet nem kötnek jogosultsági feltételekhez. Ez hozzájárult ahhoz, hogy Alaszkában az elmúlt 25 évben csökkentek a társadalmi egyenlőtlenségek, éles ellentétben az USA többi részére jellemző tendenciákkal. Barnes javasolja egy Amerikai Állandó Alap létrehozását, amelyet az árukra kivetett adókból és egyéb vámok egész sorából finanszíroznak. A távközlési vállalatoknak például vaskos összegeket kellene fizetniük a rádióhullámok mint közös terület igénybevételéért; ezt a megközelítést alkalmazta több európai ország is bár Svédország nem, amikor a mobiltelefonjeleket továbbító frekvenciák elárverezése többmilliós összegeket hozott. A nyugati gazdaságokra már túl régóta jellemző az, hogy a nyereséget privatizálják, a veszteségeket pedig államosítják, ami alapvetően azt eredményezi, hogy az államháztartások szinte állandó válságban vannak. Barnes azonban úgy látja, hogy az állami hatalomnak valójában nem gyengék a pozíciói a küzdelemben, hiszen a különleges magánérdekek teljes egészében a jól működő kulturális közös területektől, például a jogtól, a pénzügyi rendszerektől és az értékpapírpiacoktól függenek. Barnes szerint több közös területet alapítványként lehetne megszervezni, ahol az igazgatótanácsot úgy nevezik ki, hogy a hosszú távú közérdek szempontjából gazdálkodjanak. Ilyen modelleket találhatunk például a természetvédelmi alapítványok és a közösségi területgazdálkodási vagyonkezelői alapítványok körében. Az előbbi USA-szerte számos földterületet vásárolt fel, hogy olyan típusú természetvédelmi területeket hozzon létre, ahol csak ökológiailag fenntartható mezőgazdasági és erdészeti tevékenységet lehet folytatni. Az utóbbi alapítványok pedig városi környezetben vásárolnak fel telkeket, és olcsó szociális lakásokat építenek az alacsony jövedelmű csoportok számára. Ezeket a területeket lényegében kivonják a föld- és ingatlanspekulációk világából, mivel az elköltöző embereknek csak a kezdeti beruházás összegét fizetik vissza, és bizonyos esetekben kapnak még egy kisebb összeget, amely az ingatlan értéknövekedésének felel meg. DV\ doc 11/23

12 JOBBOLDALI TERVGAZDASÁG A piacok vállalatok között jönnek létre, miközben a vállalatokon belüli kapcsolatokat rendszerint az adminisztráció jellemzi. Napjainkban a világkereskedelem felét tulajdonképpen nem a különböző vállalatok közötti kereskedelem teszi ki, hanem a vállalatcsoportokon belüli kereskedelem, ahol az árakat gyakran különböző bizottságok állapítják meg egy adminisztratív eljárás keretében, ami nem különbözik sokban a Szovjetunió állami óriásvállalatainak különböző részlegei között egykor folyó kereskedelemtől. A globális kereskedelem e virágzó ágazatát nevezik olykor jobboldali tervgazdaságnak. Minél nagyobb a gazdaságnak a nagy nemzetközi vállalatok által irányított hányada, annál kisebb a valódi gazdasági szabadság, és annál kevésbé uralkodnak valós piaci körülmények. A piac erői így fokozatosan magát a piacgazdaságot építik le. RÉSZVÉNYESEK ÉS ÉRDEKELTEK Hozzászoktunk ahhoz, hogy a vállalatok menedzsmentje és a részvényesek döntenek a tőzsdén jegyzett vállalatokról. Ritkán gondolkodunk el azon, hogy ez a tulajdonjogon alapuló hatalmi rendszer a feudális rendszerhez hasonlít. Akárcsak a nemesi időkben, az alattvalókat/munkavállalókat ma is gyakran nagy hatalommal felruházott emberek irányítják, akiket csak erőtlen felügyeleti struktúrák ellenőriznek. A gyakorlatban a vezérigazgatók valójában az abszolutista uralkodó funkcióját töltik be, és az sem ritka, hogy még magukat a tulajdonosokat is tulajdonképpen kész helyzet elé állítják. Ebben a világban a munkavállalókat még mindig gyakran egyfajta negatív tételnek tekintik, a személyzeti leépítésekről vagy ahogy mondani szokták, a szervezet karcsúsításról szóló hírek hatására pedig rendszerint emelkedik a vállalat részvényeinek ára. És történik mindez annak ellenére, hogy a munkavállalók, valamint az ő motivációjuk és szaktudásuk az, amely egyre nagyobb mértékben meghatározza a vállalat tényleges értékét és hosszú távú túlélési esélyeit. Ezzel szemben a bizonyos méret feletti vállalatokat irányíthatnák az érdekeltek, azaz mindazok, akiket ténylegesen érint az üzleti tevékenység, és abban ténylegesen részt vesznek. Érdekeltnek tekinthetők a tulajdonosok, a munkavállalók, a beszállítók, a hitelezők, a helyi lakosok és a jövő nemzedékei (akiket a környezetvédelmi szervezetek képviselnek), akiknek lehetőséget kell adni arra, hogy befolyásolják a legfontosabb döntéseket. Ezen elképzelésekre építkezve Amerikában létrejött egy tudósokból, szakszervezeti képviselőkből és vállalkozókból álló hálózat, a Corporation 20/20. E fórum keretében olyan elképzeléseket vitatnak meg, mint például az igazgatótanácsi helyek fenntartása az érdekeltek számára, valamint az érdekeltek vétójoga a fontos döntésekben egyfajta beterjesztési rendszer keretében. Már 32 szövetségi állam vezette be az úgynevezett érdekelti szabályzatot a tőzsdén jegyzett vállalatok működését szabályozó jogszabályokba. Ez feljogosítja a vállalatmenedzsmentet, hogy a részvényeseken túl más felekkel is konzultáljanak a fontos döntések, például a vállalatbezárások és fúziók előtt. És például Connecticut és Arizona államban ténylegesen kötelezővé is tették ezt az eljárást. 12/23 DV\ doc

13 Az USA egy másik törvénye, az 1789-ből származó, a külföldi jogállásúak kártérítési igényeiről szóló törvény (Alien Tort Claims Act) az utóbbi időkben újra egyre nagyobb jelentőségre tett szert, mivel lehetővé teszi az USA bíróságai számára, hogy vádat emeljenek amerikai vállalatok ellen az USA-n kívül elkövetett emberi jogi jogsértések miatt, aminek keretében beszállítóik és alvállalkozóik cselekményeit is figyelembe lehet venni. Ezen törvény alapján 13 burmai falusi ember keresetet indíthatott egy kaliforniai bíróságon az UNOCAL olajtársaság ellen amiatt, hogy kényszermunkásként kizsákmányolták őket egy olajvezeték építésekor, amelyet az amerikai vállalat a burmai katonai rezsim megbízásából végzett el. Ugyanezen törvény alapján kínai aktivisták is keresetet indítottak egy amerikai bíróságon a Yahoo internetes vállalkozás ellen, mert az felfedte személyazonosságukat. Mind az UNOCAL, mind pedig a Yahoo a peren kívüli megállapodást választotta, és pénzügyi kártérítést fizetett a bírósági eljárás helyett; az a vállalat ugyanis, amelyet emberi jogok megsértésében bűnösnek találnak, elég komoly ellenérzéseket válthat ki, ami magának a vállalatnak a létét is fenyegetheti, különösen azért, mert egyre több fogyasztó van, akiket immár a tisztességes kereskedelemből származó termékek érdekelnek. Nagy-Britanniában a Friends of the Earth szervezet és jelentős számú parlamenti képviselő követeli azt, hogy a társasági jogot egészítsék ki egy, az itt bemutatott amerikai törvénnyel azonos joghatású törvénnyel. Az érdekelteken alapuló megközelítés terén látványos dolgok történtek Ecuadorban is. A 2008 szeptemberében tartott népszavazás nyomán az ország új alkotmányt fogadott el, amely a világon elsőként magát a természetet is jogokkal ruházza fel. Így immár jogilag lehetséges, hogy magánszemélyek és állampolgári csoportok a természet nevében keresetet indítsanak vállalkozások és hatóságok ellen. Az alkotmánytervezetet egy demokratikusan megválasztott alkotmányozó gyűlés dolgozta ki, amelyben részt vettek az ország esőerdőinek bennszülött lakosai is. E sorozat egy másik kiadványa, az Allmänintressebolag (Közérdekű vállalatok) további tájékoztatást nyújt a vállalatok felépítésének új módozatairól. SZABADALMI JOGOK kontra KOOPERATÍV GAZDASÁG Egy gyertya fénye attól nem lesz gyengébb, ha más gyertyákat is meggyújtanak vele. Ugyanígy a tudás megosztása előmozdítja a tudás fejlődését. Üzemgazdászok kimutatták, hogy a svédországi Gnosjö térségének virágzó üzleti környezete nagymértékben a régió vállalatai között létrejött együttműködési struktúrák eredménye, amelynek keretében a legsikeresebb vállalkozások gyakran igen nagyvonalúan megosztották készségeiket és tudásukat. A nyílt forráskódú Linux operációs rendszer gyors fejlődése és elterjedése egy másik beszédes példája annak a potenciálnak, amit a kooperatív gazdaság kínálhat. A kultúra terén a megszokott szerzői jogokat a creative commons koncepciója kérdőjelezi meg, amely nem számolja fel a szerzői jog fogalmát, azonban lazítja a kulturális javak nem kereskedelmi célú terjesztésére vonatkozó feltételeket. A túl merev szabadalmi jogok esetében, amelyek hosszú ideig falat emelnek az alaptudás köré, fennáll annak a kockázata, hogy akadályozzák a tudásunk határainak kiterjesztését szolgáló kutatást. Az sem ésszerű, hogy a szabadalmakat igénybe véve magánvállalkozások aratják le az DV\ doc 13/23

14 állami források befektetésének eredményeként elért alapvető tudományos ismeretek gyümölcsét. A forradalmi újdonságot jelentő gyógyszerek 90%-a olyan alapfunkciókra épül, amelyeket állami támogatással fedeztek fel. 14/23 DV\ doc

15 A gyógyszergyárak szabadalmi jogai fontosabbak, mint az emberi élet? Csak néhányan mondanának igent erre a kérdésre. A harmadik világban azonban évente milliók halnak meg viszonylag könnyen gyógyítható betegségekben, vagy olyan betegségekben, amelyek gyógyszeres kezelését nagy valószínűséggel könnyen és gyorsan kifejlesztenék, ha valaki hajlandó lenne vállalni a költségeket. A gyógyszeripari óriások profitjának alig néhány százaléka elég lenne a malária és más trópusi betegségek elleni hatékony gyógyszerek kifejlesztésére. Ha globálissá akarjuk tenni a szolidaritást és nem csak a mohóságot, akkor képesnek kell lennünk arra, hogy egy ENSZ által kezelt kutatási alapot hozzunk létre a trópusi betegségekkel kapcsolatban. Ekkor egy WTO-határozattal vagy egy külön jegyzőkönyvvel az éves nyereségük néhány százalékát kitevő adót vethetnénk ki a gyógyszeripari vállalatokra, amelyet ebbe az alapba fizetnének be, és amelyet a szegény országok gyógykezelésének komoly támogatására lehetne felhasználni. Fordítsuk a pénzt áttörő kutatásokra, ne pedig a jelenlegi szabadalmi rendszer fenntartására ez lehetne az első lépés a licencmentes termelés irányába. E változás előnyös lenne számunkra, a gazdag világ számára is, hiszen az általános közegészségügyi problémákra, például az elsősorban nőket érintő elhanyagolt betegségekre, valamint az antibiotikumokra irányítaná a gyógyszeripari vállalatok figyelmét. Vagy demokratikus társadalomban élünk, vagy pedig nagy gazdagság összpontosul kevesek kezében. A kettő együtt nem megy. Louis Brandeis Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága ( ) GAZDASÁGI BEFEKTETÉS kontra SPEKULATÍV GAZDASÁG Napjainkban az a nyilvánvaló tendencia figyelhető meg, hogy a gazdaságban zsugorodik a reálbefektetések aránya, miközben a pénzügyi spekuláció egyre nagyobb méreteket ölt. A globális pénzátutalásoknak mindössze 2 5%-a kapcsolódik valós áruk és szolgáltatások kifizetéséhez. Újabb és újabb pénzügyi instrumentumokat mutatnak be, amelyek gyakran rendkívül kockázatosak és/vagy nehezen érthetők. Gyakran sokkal vonzóbb hozamokkal kecsegtet, ha valaki pénzbe fektet pénzt, ahelyett, hogy tényleges projektekbe ruházna be. Még súlyosabbá teszi a problémát, hogy a brókereknek kifizetett bónuszok a rendkívüli kockázatvállalást jutalmazzák, ami gyakran ahhoz vezet, hogy a nyereséget privatizálják, miközben a veszteséget államosítják. DV\ doc 15/23

16 A mikrohitel-intézetek és hitelgarancia-egyesületek szolgáltatnak jó példát az olyan pénzügyi műveletekre, amelyeknek elsődleges célja a valódi fejlődés, és ahol a finanszírozás a fejlődés elérésének eszköze. A gazdaságnak e szegmensében, amely közvetlenebbül kapcsolódik a valósághoz, nem érvényesül úgy a férfiak rendkívüli túlsúlya sem, mint ahogy az a spekuláció világában megszokott. Ha újra bevezetjük a részvénykereskedelemre kivetett forgalmi adót, amelyet Svédországban 1991-ben eltöröltek, de több országban napjainkban is létezik, akkor megfékezhetjük a részvényspekulációkat és növelhetjük a reálgazdaságba befektetett pénzt. Például ahogy Chilében is olyan forgalmi adót vezethetnénk be, amelynek mértéke a részvény megtartásának időtartamától függ, ösztönözve ezzel a hosszú távra szóló részvénybefektetéseket. A forgalmi adó érdemben gyarapíthatná az államkasszát korábban ezek az adók Japán és az USA állami adóbevételeinek 4 5%-át tették ki. Nagy összegű tranzakciós adókat kellene kivetni az adóparadicsomokra, ahol a banki titoktartás akadályozza a rendes szabályozási felügyeletet. Újra itt az ideje annak, hogy új életet leheljünk a nemzetközi devizaügyletekre kivetendő Tobinadó nagyszerű elképzelésébe, mivel ez az adó évente több százmillió koronát teremthetne elő a környezetvédelmi beruházások számára. Jóval szigorúbban kellene szabályozni, vagy akár teljesen be kellene tiltani az opciós kereskedést, a shortolást és egyéb olyan instrumentumokat és termékeket, amelyek nagy kockázatokkal járnak, vagy amelyek elsősorban a spekulációt ösztönzik. A tőzsde eredeti szerepének helyébe ami az volt, hogy befektetési tőkeforrást teremtsen elő a vállalatok számára egyre inkább egyfajta kaszinószerep lép, amely arra összpontosít, hogy a pénzt a reálgazdasággal immár szinte semmilyen kapcsolatban nem álló pénzgeneráló ciklusok között mozgassák. Vállalatokba ténylegesen csak akkor fektetnek be pénzt, amikor új részvényeket bocsátanak ki. A jelenlegi helyzetben Svédország nem engedheti meg magának, hogy olyan bankárai legyenek, akik saját nyereségességüket az össztársadalmi érdek elé helyezik. Anders Borg Svéd pénzügyminiszter Én Kft. Évtizedek óta olyan korban élünk, amely a szabad választás koncepcióját erőszakolja ránk. Ha mindenki kiválaszt egy magánnyugdíjalapot, azzal egy nulla végösszegű játékban vesz részt, ahol vannak nyertesek és vesztesek, hiszen mindenki nem teljesítheti az indexet. Csak annyi biztos, hogy a bankok megkapják a tranzakciók utáni jutalékot. Időbe telik, amíg kiválasztjuk az egészségügyi szolgáltatót, az áramszolgáltatót és a társadalomban elérhető szolgáltatások teljes körét. Azonban az, hogy órákat töltünk általános jóléti szolgáltatások kiválasztásával az oligopolisztikus piacokon, összességében nem a gyengébben teljesítő vállalatok eltűnéséhez, hanem egyszerűen a szolidaritás csökkenéséhez vezet azokkal szemben, akik egy rossz döntés miatt veszítenek. Tényleg örökös fogyasztógépekké vagy egyfajta Én Kft. szolgáltatásbeszerzőivé akarjuk tenni az embereket, vagy pedig hozzunk közös döntéseket az általános érdekű szolgáltatásokról azokon a területeken, ahol nehéz jól működő szabad piacot kialakítani? Ezekben az esetekben politikai döntésekkel gyorsabb átalakulást is el lehet érni, ahelyett, hogy például néhány ember azt választja, hogy szélerőmű által termelt energiával lássák el őt a nagy energiavállalatok. Nagy különbség van aközött, hogy gyakorolni tudjuk döntési szabadságunkat egy olyan iskola kiválasztásakor, amely alternatív tanítási módszereket alkalmaz, vagy hogy a 16/23 DV\ doc

17 helyi lakosok átveszik az irányítást a bezárásra ítélt iskola felett, illetve aközött, hogy két nagyvállalat oktatási gyára közül választhatunk, amelyeknek elsődleges célja a nyereségszerzés. Ideje hátat fordítanunk a szabad választás hamis illúziójának, és lehetőséget kell teremtenünk a közös döntések meghozatalához, felszabadítva ezzel az időt arra, hogy egy szociálisan és ökológiailag is fenntartható társadalmat hozzunk létre közösen. DV\ doc 17/23

18 INNEN ODA Évszázadunk hajnalán jövőképekben szemmel láthatólag nincs hiány. Az éghajlatváltozás és a pénzügyi válság jól szemléltetik a jelenlegi gazdasági rendszer hiányosságait, vagy talán éppen annak Achilles-sarkát. Most már arra van szükség, hogy a jövőképeket konkrét kezdeményezésekbe ültessük át, amelyekkel el lehet indulni a társadalmi igazságosság és az ökológiai egyensúly útján. Ez valószínűleg egyfajta szendvicsstratégiát igényel, amely erősíti a helyi szint függetlenségét a globalizált világgazdasággal szemben, ugyanakkor politikai döntésekkel készteti az utóbbit a fenntarthatóbb fejlődésre. Az éghajlatváltozás és a kimerülő olajkészletek kérlelhetetlenül arra kényszerítik az emberiséget, hogy megszabaduljon a fosszilis tüzelőanyagoktól való függőségtől. A meredeken emelkedő olajárak még drágábbá teszik a távolsági szállításokat, és erősítik a helyi termelést. Az újra helyi alapon szerveződő gazdaság csökkenteni fogja a távoli tulajdonosi körök befolyását, és egy decentralizáltabb és demokratikusabb kereskedelmi rendszerhez vezet. E sorozat Helyi gazdaság (Lokal ekonomi) című kiadványa részletesebben ismerteti, hogy miként kaphat új lendületet a helyi és regionális gazdaság. A kőolajon, földgázon, szénen és uránon alapuló energiarendszerekről a megújuló energiaforrásokon alapuló rendszerekre történő átállás szintén ösztönözheti a vállalati hatalom megosztását és a felhasználók befolyásának növekedését. Széljárta vidék, napsütéses idő és nagy mennyiségű biogáz nem csupán néhány kiválasztott országban és régióban van, szemben a fosszilis tüzelőanyag-tartalékokkal és az uránérccel. A természeti erőforrásokért folyó harc konfliktusokat szül. A szabadon elérhető forrásokból, például a napsütésből származó energia előállítása nem teremt konfliktusokat, ellenben nagyobb egyenlőséghez vezet. Az az energia, amelyet a napenergia Földet évente elérő ezredrészének akár egytizede tartalmaz, az emberiség teljes éves energiafogyasztásával egyenlő. A nukleáris és fosszilis tüzelőanyagok kitermelése és elosztása nagy tőkebefektetéseket igényel, amit csak az óriásvállalatok tudnak mozgósítani. Így oda jutunk, hogy energiaoligopóliumok alakulnak ki, és a hatalom ebből kifolyólag kevesek kezében összpontosul, ami gyakran azzal jár, hogy megbénulnak a változásokat ösztönözni kívánó politikai döntések. A megújuló energia hasznosítható a számítógépek napenergiát felhasználó töltőitől kezdve a magánhasználatú szélturbinákig. Valójában néhány nagyon egyszerű szövetkezet nőtte ki magát oda, hogy Dánia világelső lett a szélenergia terén. Németországban pedig áramfogyasztók tízezrei váltak egyúttal áramtermelőkké, mivel a villamosenergia-vállalatok immár kötelesek megvásárolni a magánszemélyektől a zöld elektromos áramot, mégpedig olyan áron, amely nem lehet alacsonyabb a törvényben előírt minimálárnál. Így például az a fogyasztó, aki napelemet szerel fel háza tetejére, szabadsága alatt betáplálhatja a többletenergiát az országos villamosenergiahálózatba, és így csökkentheti villanyszámláját. Ez az úgynevezett nettó fogyasztás (net metering) módszere, mivel csak a nettó fogyasztást kell kifizetni; a módszert az USA több államában is bevezették. Svédország és más országok, amelyek az úgynevezett zöld villamosenergia-tanúsítványok jóval bonyolultabb rendszerét választották, elmaradnak azokkal az országokkal szemben, akik a német és dán fejlődési modellt követik. A villamosenergia- 18/23 DV\ doc

19 tanúsítványok gyakran elsősorban a hagyományos villamosenergia-vállalatoknak kedveznek, az energiafogyasztás demokratizálása terén pedig nem érik el ugyanazt a hatást, mint a nettó fogyasztás rendszere. DV\ doc 19/23

20 Nem veszítette el aktualitását az a hagyományos törekvés sem, hogy gondolkodjunk globálisan és cselekedjünk helyi szinten. A globalizáció korában azonban ennél valamivel többre van szükség valamire, ami elég erős ahhoz, hogy megváltoztassa a hatalmi struktúrákat szupranacionális szinten. Nyugdíj-megtakarításunk, különösen az állami nyugdíjalapok jelentős részesedést szereztek multinacionális vállalatokban. Használjuk fel ezt arra, hogy szigorúbb követeléseket fogalmazunk meg ezen vállalkozásokkal szemben a környezetvédelem és a munkakörülmények terén. Néhány úttörő kezdeményezés már megtette az első lépéseket; ilyen például a köztisztviselők nyugdíjalapja Kaliforniában (CalPERS), amely közel 200 milliárd dollárt kezel, és a második legnagyobb nyugdíjalap Amerikában. Az alap közvetlenül befektet a környezetvédelmi szektorban működő, tőzsdén nem jegyzett kisvállalatokba is, az éves befektetési összeg néhány százalékát pedig a magas munkanélküliséggel küzdő térségekben fektetik be. A svéd állami nyugdíjalapok (AP-alapok) egy jobb jövő képében hozzáadott értéket teremthetnének, nemcsak a felhalmozott pénz tekintetében, hanem azáltal is, hogy zöld technológiákba és fejlesztésekbe ruháznak be a társadalom javára. Végül is mi a jó a magas nyugdíjban, ha abból egyre nagyobb összegeket kell fordítani az árvíz- és viharkárok helyreállítására, valamint a magasabb biztosítási díjakra, továbbá a rossz termés és az új járványok stb. költségét kell finanszírozni belőle? Ha egy nagy nyugdíjalap elkezd arra célozgatni, hogy egy vállalatban megszerzett részesedésének eladását fontolgatja, akkor ezen vállalat részvényeinek ára rendszerint zuhanni kezd, és az eladással való fenyegetést tulajdonképpen nem váltják be. Ezzel a módszerrel a részvényes inkább csak hallatja a hangját, semmint hogy kilépjen, azaz belülről befolyásolja a vállalatot, ahelyett, hogy otthagyná a vállalatcsoportot. Az éghajlati válság egész ipari ágazatokat érint, nem csupán egyes vállalatokat, így arra kényszeríti a nagy nyugdíjalapokat, hogy úgynevezett egyetemes tulajdonosi minőségükben átfogóbb felelősséget vállaljanak. A nyugdíjalapok és biztosítótársaságok vezetésével több nagy intézményi tulajdonos egyesítette erőit, hogy hálózatokat hozzon létre. Ezek közül az egyik legnagyobb az Investor Network on Climate Change (Éghajlat-változási Befektetői Hálózat), amely két fő célkitűzést fogadott el az ENSZ New York-i székházában 2008 februárjában tartott ülésén: tagjai két év alatt 10 milliárd dollárt fektetnek a megújuló energiába, és három év alatt 20%-kal csökkentik az energiafogyasztást a csoport kiterjedt ingatlanportfoliójában. Ez a csoport vezette a széndioxidközzétételi projekt létrehozására irányuló kezdeményezést is, más hasonló hálózatokkal, így például az Éghajlat-változási Intézményi Befektetői Csoporttal (Institutional Investors Group on Climate Change) együtt. Ez a projekt már elért némi sikereket abban, hogy rávegye a nagyvállalatokat arra, hogy tegyék közzé, mennyi üvegházhatást okozó gázt bocsátanak ki, és bemutassák, miként csökkentik ezeket a kibocsátásokat, továbbá nyilatkozzanak, hogy szerintük milyen üzleti lehetőségek léteznek az ilyenfajta tevékenységekre. A hiteles környezetvédelmi stratégiával nem rendelkező vállalatok azt kockáztatják, hogy tekintélyüket vesztik a fogyasztók és a közvélemény előtt (az úgynevezett hírnévbeli kockázat), és rákényszerülhetnek, hogy rövid időn belül hirtelen nagy összegeket ruházzanak be, ha szigorodnak a környezetvédelmi jogszabályok. A befektetők tudatában vannak az ilyen tényezőknek, és egyre inkább beépítik 20/23 DV\ doc