Deal Devlin - Roland Emmerich - Stephen Molstad. A Függetlenség Napja

Átírás

1 Deal Devlin - Roland Emmerich - Stephen Molstad A Függetlenség Napja Eredeti cím: INDEPENDENCE DAY Készült a Harper Collins 1996-os kiadása alapján Copyright 20th Century Fox, 1996 All rights reserved! Fordította: Stern Gábor ISBN Intercom Nemzetközi Kulturális Szolgáltató Kft. Felelős kiadó: a kft. ügyvezető igazgatója Sorozatszerkesztő: Mentes Endre Nyomta az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

2 Szeretnénk köszönetet mondani Elizabeth "Little Bit" Ostromnak és Dionne McNeffnek értékes segítségükért A Nyugalom Tengere úgy nyúlt el a messzi horizontba veszően, akár valami hátborzongató, mozdulatlan átokföldje, hamu és kő csöndes, kráterszerű sírhelye. Két különböző lábnyom mélyedt a leszállóhelyet körülvevő porhanyós, szürke talajba. Mindkettő olyan élesen látszott, mint azon a napon, amikor hagyták őket. A látóhatár szélén a Föld ragyogó félkör alakú szelete emelkedett a magasba. Óceánjainak élénk kék színe éles kontrasztban állt a Hold völgyeinek fakóságával. A talajhoz, egy szeizmométer érzékelő rúdjait erősítették, amely képes volt jelezni egy kisebb szikla nagyságú meteor becsapódását ötven mérföldes körzetben. A tábor távolabbi végében ott állt az amerikai zászló, amely büszkén lobogott a nem létező szélben. Hulladék borította a területet: tudományos műszerek és dobozok, amelyekben hozták őket, felhasználásra nem került műanyag zsákok, amelyekben a talajmintákat tárolták és néhány apróság emlékeztetőül. Ezeket a felszerelési tárgyakat - amelyek egy megközelítőleg baseballpálya nagyságú területen hevertek szétszórva - az Apolló 11 két asztronautája hozta ide, az első két emberi lény, aki a Holdon járt. Mielőtt hazaindultak, megszabadultak minden olyan tárgytól, amelyre nem volt szükség a visszaúton. Armstrong és Aldrin óriási lépést tett az emberiség számára, és nagy adag szemetet hagyott hátra a "holdlakók"-nak. A több évtizedes lábnyomok a magasból nézve olyan formát mintáztak a homokban, mint egy hatalmas, torz százszorszép. A virág porzójában állt a fénylő Holdraszállási Emelvény, a csövekből és aranyfóliából álló négylábú tákolmány, amely egy hirtelen elnéptelenedett játszótéren álló mászókára hasonlított. Ez a hely, mélyen a Nyugalom Tengerének fenekén, olyan hátborzongató hangulatot árasztott, mint valami régi piknik, amely hirtelen szörnyű véget ért és a vendégeknek már nem volt idejük összecsomagolni a holmijukat. Csak arra volt elég az idő, hogy megforduljanak, és fussanak, ki merre lát. A földlakók távozása óta egyetlen porszem sem mozdult itt De most valami változni kezdett. Fokozatos, alig érezhető rezgés indult el. Több órán keresztül nem volt jobban észlelhető, mint az a fuvallat, amelyet egy molylepke szárnyai keltenek ezer lépés távolságból. A rezgés feltartóztathatatlanul erősödött remegéssé. Az elektromos tűk megelevenedtek a szeizmométer belsejében. A gép szenzorai életre keltek és elkezdték sugározni figyelmeztető jeleiket a földi tudósok felé. A Hold szélsőséges időjárása azonban néhány nappal a felszerelését követően tönkretette a rádióadót. A kis szerkezet olyan volt, mint egy kivágott nyelvű éjjeliőr, aki hiába igyekszik figyelmeztetni a veszélyre - senki nem hallja. A morajlás pedig óráról órára erősödött. Egy homokszem legördült az egyik lábnyom oldalán, majd egy újabb és megint egy újabb. Ahogy a rezgés egyre hangosabb morajlásba csapott át, az amerikai zászló alsó szegélyébe varrt merevítő görbülni kezdett. A lábnyomok szétrázódtak és eltűntek a rezgő homokban. Ezután egy hatalmas árnyék suhant végig az égen. Pontosan a leszállóhely felett haladt el. Eltakarta a Napot és a kráter egészét természetellenes sötétségbe borította. Ahogy az a valami közeledett, úgy nőtt a holdrengés intenzitása. Bármi is volt az, a Földről nem küldhették - annál jóval nagyobb volt. Új-Mexikó sziklás, sík vidéke olyan idegennek és ridegnek tűnt, akár a Hold felszíne. Ezen az újholdas, sötét éjszakán ez volt a Föld egyik legcsendesebb zuga. Keményre és simára égetett agyagdombokkal

3 tarkított, ezer mérföldnyi vérvörös sivatag terült el itt. Július másodikán hajnali egy órakor nyulak és gyíkok gyülekeztek a völgyben, a vékony aszfaltcsíkon, ahol egy földút kígyózott a hegy lábától az országút felé. Az állatokat az útburkolat melege vonzotta ide. Az egyetlen észlelhető mozgást a rovarok hihetetlen tömege okozta; az ezer fajé, amely alkalmazkodott ehhez a kietlen környezethez. Ahol a földút megindult felfelé, a dombtetők felé, ott állt félig a zsályabokrok mögé rejtve egy fából készült tábla. A következő felirat állt rajta: "Nemzeti Repüléstani- és Űrhivatal, FKIK". Azoknak, akik az emelkedő végéig követték az utat - engedéllyel vagy anélkül - felejthetetlen látványban volt részük. A túloldalon két tucat hatalmas jelfogó parabola-antenna állt, mindegyik jócskán több mint száz láb átmérőjű. A hosszú keskeny völgyet az aprólékos pontossággal hajlított acéllapból készült, fehérre festett, hatalmas kelyhek uralták. Újhold lévén csak a parabola-antennák fókuszában felfüggesztett, jelfogó-fejekhez erősített jelzőlámpák vörös fénye világította meg őket. A jelzőlámpák figyelmeztetésül szolgáltak, hogy a kíváncsi vagy eltévedt pilóták nehogy beleütközzenek a felszerelésbe és belegubancolódjanak az acéllapokba, mint a legyek, amelyek fennakadnak a pók hálójában. Az FKIK-t, a Földönkívüli Intelligencia Kutatás nevű tudományos programot a kormány pénzelte és a NASA irányítása alá tartozott. A program elsődleges kísérleti telepe az óriási rádióteleszkópok mezője volt. A kutatók a városokat elborító "zajszmogtól" messze állították fel ezt az egy mérföld széles figyelőhelyet, azzal a céllal, hogy segítségükre legyen az emberi képzelőerővel egyidős talány megoldásában: vajon egyedül vagyunk-e a világegyetemben? A teleszkópok felfogták a zajt, amelyet a csillagok milliárdjai, a kvazárok és a fekete lyukak bocsátottak ki magukból, olyan hangokat, amelyek nemcsak nagyon erőtlenek voltak, hanem elképzelhetetlenül régiek is. A fénysebességgel utazó rádiójelek a Napról nyolc perc késéssel érnek a Földre, míg azok, amelyek a második legközelebbi csillagról jönnek, több mint négy év alatt. A legtöbb kozmikus hang, amelyet az antennák felfognak, több millió évesek és jelerősségük kisebb, mint egy kvadrilliomod watt. Ha összegyűjtenénk és összeadnánk az összes rádióenergiát, amelyet a Föld fogadott, az kevesebbre rúgna, mint egy hópehely földet érésének az energiája. Ezek az óriási, felfordított acélfülek mégis annyira kifinomultak, hogy képesek lennének részletes, színes képet festeni olyan tárgyakról, amelyek túl homályosak és távoliak ahhoz, hogy az optikai lencsék láthatóvá tehetnék őket. Az antennák lassan megfordultak a holdfényben, akár egy gépmező, gépnapraforgói. Eldugva az óriások között egy háromszobás farmház állt, amelyben csúcstechnológiájú obszervatórium működött. Az információ, mint égen a csillag, egyre csak áradt a teleszkópokba, végigsüvített a száloptikán, be a házba, ahol minden idők legfejlettebb jelfeldolgozó állomása szeletelte fel, válogatta szét és elemezte az anyagot. Ezt a technológiai szemfényvesztést a központi számítógép irányította, amely a teljes rendszert megfigyelése alatt tartotta. Ez azt jelentette, hogy az olyanoknak, mint Richard Yamuro már nem sok dolguk akadt. Richard csillagász volt, aki a szakmában a "vöröseltolódás" kvazárokra vonatkoztatott jelenségeinek kutatásával szerzett magának hírnevet. Hat hónappal azután, hogy megkapta a diplomáját, Olaszországban kapott állást a neves Universita di Bolognán. Amikor az FKIK két évvel ezelőtt felhívta és állást ajánlott neki, ő kapva kapott a lehetőségen, hogy lecserélhesse belvárosi luxusvilláját egy kis kunyhóra, amely Új-Mexikó zord, kietlen térségében állt. Az FKIK-t a hatvanas évek elején alapította néhány "rögeszmés csillagász", akiket mellesleg a világ vezető tudósai között tartottak számon. Az alapötlet egyszerű volt: a rádiót használni mint alapvető technológiát. Könnyű sugározni és még könnyebb a sugárzott jeleket felfogni. A hullámok fénysebességgel terjednek, könnyedén áthatolnak az olyan akadályokon, mint a bolygók, a galaxisok és a gázfelhők, anélkül, hogy különösebben veszítenének az intenzitásukból. Ezek a tudósok úgy vélték, hogy ha egy fejlett civilizáció megpróbálná felvenni velünk a kapcsolatot, de nem lennének képesek átszelni a világegyetem végtelen távolságait, az egyetlen reális kommunikációs lehetőség a rádióüzenet maradhatna csak. Hosszú évek lobbizása után az FKIK megkapta az anyagi támogatást tízéves időtartamra az északi félteke fölötti égbolt vizsgálatára. A NASA irányítása alatt a maroknyi személyzet két másik állomást is létesített. Az egyiket Hawaiiban, a másikat pedig Puerto Ricóban. Ha létezne intelligens élet valahol a világegyetemben, akkor az FKIK csillagászainak lenne a legnagyobb esélyük arra, hogy rábukkanjanak. Richardnak jutott az éjszakai műszak. A legtöbb munkakörben ez a legkevésbé vonzó időszak, az Új- Mexikóban állomásozó csillagászok azonban alig várták, hogy éjszakára osszák be őket. Hajnali négykor a szolgálatos parancsnok beindíthatta a keresőrendszert és használhatta az egyik nagy teleszkópot is a saját kutatásai számára. Ez azt jelentette, hogy Richardnak még két órát kellett agyonütnie, mielőtt bármi érdekesbe kezdhetett volna. A fennmaradó időben golftudását frissítette fel. Fél térdre

4 ereszkedett, és elképzelte, hogy az utolsó ütéshez készülődik Pebble Beachben. - Ez az ütés dönti el a bajnoki cím sorsát - suttogta visszafojtott hangon, mint egy televíziós sportriporter. - Yamuro húsz lábnyi távolságra van a lyuktól. Normális körülmények között ez nem okozna problémát egy olyan kitűnő játékosnak, mint ő, de most a pálya legnehezebb szakaszánál jár, a gyep egyenetlen részénél, amelyet úgy hívnak: "a sétány". - Teljesen igazad van, Bob - dünnyögte Richard, ezúttal egy másik riporter modorát utánozva. - Szinte teljességgel lehetetlen betalálni. Nagy nyomás nehezedik Yamuróra ezekben a pillanatokban. Ezen az ütésen áll vagy bukik minden, de már vagy százszor láthattuk, ahogy ez a zseniális játékos megoldotta az ehhez hasonló helyzeteket. Ha valaki, akkor ő az, aki képes rá. Richard a drága elektromos műszerekkel telerakott szoba távolabbi sarkában kikészített egy gyűrött papírpoharat. A golfjátékos felállt, és néhány próbasuhintást végzett a levegőben, miközben a zsúfolásig telt nézőtér pisszenés nélkül figyelt. Aztán felemelte a tekintetét, hogy megfigyelje a pályát. A magas, keskeny gép felé sandított, amelyet "Konyha Robi"-nak becéztek, mert képes volt felaprítani a világegyetem véletlenszerű zajait számítógép által emészthető falatokra. A gép helyén a családtagjait látta, akik a körmüket rágták idegességükben, amint a feszültség egyre fokozódott. Az anyja rezzenéstelen arccal bólintott, annak jeléül, hogy ő hisz abban: a fia képes belőni a golyót a lyukba, és ezzel tiszteletet és dicsőséget hoz a Yamuro névre. A golfjátékos hátrapillantott, és egy fotóra bámult. - Carl - mondta ünnepélyesen az iroda falán lógó, a népszerű csillagászt, Carl Sagan-t ábrázoló, autogrammal ellátott fényképnek. - Ehhez szükségem lesz a segítségedre, haver. Végül Yamuro odalépett a golflabdához, hátralendítette az ütőjét és egy erős, magabiztos ütéssel a lyuk felé gurította a golyót. A labda zötykölődve haladt az iroda szőnyegének kikopott részein, amíg el nem érte a papírpoharat, de lepattant róla és továbbgurult egy másik irányba. Kihagyta! A játékos bánatában összecsuklott. Csalódást okozott saját magának, szurkolói népes táborának és ami még rosszabb, az anyjának. Miközben a földön térdelt, egyszerre csak megcsörrent a piros telefon. Az éjszakai parancsnoknak a torkában dobogott a szíve. A piros telefon nem külső vonal volt. Közvetlenül a központi számítógépre volt kapcsolva, és azt jelezte, hogy valami szokatlan dolgot észleltek a rádiómonitorok. Yamuro felkapta a kagylót, és figyelmesen végighallgatta a számítógép gépies hangját, amely egy koordinátasort olvasott be. Piros lámpák kezdtek villogni a központi műszerfalon. - Ez nem lehet igaz - mormolta, miközben lejegyezte az időt, a frekvenciát és a koordinátákat egy darab papírra. Amikor eljött azon ritka pillanatok egyike, hogy a piros telefon megcsörrent, az azt jelentette, hogy a szomszéd szobában elhelyezett számítógépek, amelyek az űrbéli zajok sivító hangjának és véletlenszerű kitöréseinek billiónyi csatornáját osztályozták, valami szokatlant észleltek, valamit, amit szándékosan küldtek. Yamurót elfogta a rettegés, pulzusszáma egyre növekedett Leült a központi gép konzolja elé és a fejhallgatóért nyúlt. A fejére tette és figyelt, de nem hallott semmi rendkívülit, csak a világegyetem szokásos sziszegését és recsegését. Az előírások szerint ebben a pillanatban riasztania kellett volna a többi tudóst, akik közül néhányan az elszórt kunyhókban aludtak. De még mielőtt ő is bekerült volna az FKIK Vaklárma Klubjának tagjai közé, alaposabban meg akarta vizsgálni a jelenséget. Valószínűleg nem volt másról szó, mint egy új kémműholdról vagy egy elveszett pilóta segélykéréséről. Beütött néhány számot a számítógép klaviatúráján és manuális irányításra kapcsolta az egyes számú antennát. A gép leolvasta a bejövő adatokat és pontosan abba a pozícióba fordította vissza az antennát, ahol a zavar észlelésekor volt. Aztán meghallott valamit. Megrémült a hangtól, és kikerekedett szemmel dőlt hátra a székében. A szokásos sistergő háttérzaj fölött hangosan és tisztán hallhatóvá vált egy tonális menet. A zengő hang abban a frekvenciasávban oszcillált fel-le, amely hidrogén-sávként ismeretes. Olyan volt a hangja, mint egy hangszernek, mint a pikolófuvola és a ködsziréna valószerűtlen keresztezésének, és távolról emlékeztetett egy alaposan lehangolódott templomi orgona hangjára. Yamuro ehhez foghatót még sohasem hallott A férfi a házi telefonért nyúlt. Tíz perccel később az apró vezérlőterem úgy nézett ki, mintha valami csúcs-tech pizsamaparti folyna benne. Álmos csillagászok hálóköntösben és papucsban tömörültek a központi konzol előtt, egymásnak adták a fejhallgatót, és egymás szavába vágva beszéltek. Mire az FKIK vezető tudósa, Beulah Shore átbotorkált a kunyhójából, emberei már meg voltak győződve arról, hogy egy idegen kultúrával teremtettek kapcsolatot. - Ez most tutkó, Beul - mondta neki Yamuro. Shore kétkedve nézett rá, és belehuppant egy székbe, amely fölött egy poszter lógott a következő felirattal: "Én hiszek a kis zöld emberkékben". A plakátot saját maga tűzte ki.

5 - Remélem, nem megint egy orosz kémműhold - morogta. Feltette a fejhallgatót, de az arckifejezése nem árult el semmit. Két dolog futott át az agyán: Ez az! Megtaláltuk! Tévedés kizárva, a hangtónus lassú emelkedése és süllyedése nem lehetett a véletlen műve. De tudományos előmenetele és az FKIK jó hírének megóvása arra késztette, hogy szkeptikus maradjon. Már hallani lehetett az izgatott morajlást munkatársai között, és tudta, milyen romboló hatással van a munkamorálra a téves riasztások okozta csalódás. - Érdekes - mondta szenvtelen hangon -, de ne szaladjunk fejjel a falnak. Először szeretnék lefuttatni egy forrásröppálya ellenőrzést. Doug, hívd fel Arecibót, és add le nekik a számokat! Arecibo távoli völgy volt Puerto Rico keleti részén, közel a tengerparthoz. Ott működött a világ legnagyobb, ezer méter átmérőjű rádióteleszkópja. Az ott tartózkodó csillagászok öt percen belül leállították saját kísérleteiket, és hatalmas antennájukat a megadott koordináták felé irányították. Egy külön telefonvonalon nagy sebességű modemek azonnal továbbították az érkező adatokat. Amikor az arecibói teleszkóp irányba állt, a máskor oly udvarias tudósok egymást lökdösték, hogy először pillanthassanak a nyomtatóból előkúszó képre. - Ez nem lehet igaz - mondta az egyik tudós zavarodottan és kissé rémülten. Yamuro kitépte a papírt a printerből, és Beluah-hoz fordult. - A számítások szerint a forrás háromszáznyolcvanötezer kilométerre van tőlünk - mondta zavartan. - Ez azt jelenti - tette hozzá, amit már mindenki tudott a zsúfolásig telt szobában -, hogy a Holdról érkezik. Shore odasétált a szoba egyetlen ablakához, néhány hüvelyknyire széthúzta a függönyt, és a félholdat fürkészte. - Úgy tűnik, látogatóink érkeznek - Majd egy pillanatnyi tűnődés után még hozzátette: - Jobban vette volna ki magát, ha előtte bejelentkeznek. A Potomac folyó Fehér Házzal szemközti oldalán állt a Pentagon, a világ legnagyobb irodaháza. Az óriási ötszögletű építmény adott otthont az Egyesült Államok fegyveres erői - egy kisebbfajta városnak is beillő - szövevényes bürokráciájának. Két órával napkelte előtt is nagy volt a nyüzsgés, amikor a mindössze néhány ezer főből álló éjjeli műszak dolgozott. Nyerges vontatók százai sorakoztak fel az épület rakodórészének közelében, hogy ideszállítsanak mindent, amire csak szükség volt, kezdve a titkos dokumentumoktól egészen az étterem anyagszükségletéig, miközben több ezer szemetes autó indult útjára, hogy elszállítsa az előző nap termelt szeméthegyet. A déli parkolón egy jelöletlen Ford Sedan robogott keresztül. Hetven mérföldes óránkénti sebességgel egyenesen az épület felé száguldott. Egy másodperccel azelőtt, hogy nekirohant volna az épület oldalának, fékezve végigszánkázott az úton, és befarolt a bejárati ajtóhoz legközelebb eső parkolóhelyre. Néhány másodperccel később William M. Grey, az Egyesült Államok Űrparancsnokságának főparancsnoka és az Egyesített Vezérkar feje szaladt fel a hallba vezető lépcsőkön, cipőtalpának fémcsapjai hangosan csattogtak a kövezeten. Negyvenöt perccel ezelőtt - amikor megszólalt nála a telefon - még mély álomban pihent. Mindazonáltal a zömök, hatvanöt éves katona ötcsillagos tábornokhoz méltó makulátlan uniformisban érkezett. Anélkül hogy lassított volna, csatlakozott hozzá vezérkari parancsnoka, Ray Castillo ezredes. A nyurga, fiatal tudós tiszt követte mogorva tekintetű feljebbvalóját a liftekben és azonosító kártyájával kinyitott egy kétszárnyú ajtót. Az ajtó kinyílt, és a két férfi belépett. Most már nyugodtan beszélgethettek. - Ki tud még róla? - kérdezte a tábornok. - Az FKIK Új-Mexikóból nagyjából egy órával ezelőtt telefonált. Rádiójelet észleltek körülbelül egy óra tizenöt perckor. A tárgy ismétlődő szignált bocsát ki magából, amelyet most próbálunk értelmezni - válaszolta Castillo idegesen, miközben igyekezett felkészültnek tűnni. Tudta, hogy Grey mennyire nem tolerálja a felületes munkát. - Az FKIK emberei elmondták valakinek? Értesítették a sajtót? - Beleegyeztek, hogy hallgatnak róla egy ideig. Félnek, hogy elveszítik tudományos hitelüket, ha valamit elhamarkodottan jelentenek be, ezért még további vizsgálatokat folytatnak. - De hát mégis, mi ez? Ők tudják? Castillo ezredes megrázta a fejét és elmosolyodott: - Nem, uram, fogalmuk sincs. Talán még nálunk is bizonytalanabbak. - Grey a helyettesére nézett és elmarasztaló pillantásával majdnem felnyársalta. Az Egyesült Államok Űrparancsnokságának, a Légierők autonóm osztályának dolgozói semmiben sem

6 mutathattak bizonytalanságot. Legalábbis addig, amíg Grey volt a főnök. Az volt a munkájuk lényege, hogy mindig mindenre tudják a választ. Castillo összerezzent, majd a kezében tartott papírkupacot kezdte tanulmányozni. Az ajtó egy tiszta, fehér alagsori folyosóra nyílt. Castillo mutatta az utat a folyosón egy vastag ajtó felé. Ő és a tábornok beléptek az ajtón, és egy plüssfalú, föld alatti stratégiateremben találták magukat, ahol egy nagyképernyős számítógépes térkép foglalta el a főfalat. A hetvenes évek végén tervezett és épített terem nagy belmagasságú, ovális alakú helyiség volt, ahol a hatvan radarkonzol három láb mélyre volt süllyesztve a 360 fokos kezelőhíd alá. Három tucat abszolút megbízható kezelő dolgozott lent a mélyedésben, figyelve mindent, ami feltűnik az égen: minden műholdat, minden felderítési küldetést, minden utasszállító repülőgépet és az űrhajófellövések minden egyes pillanatát. Sőt a külön erre a célra fellőtt felderítő műholdak hálózata megfigyelés alatt tartotta a több ezer ismert nukleáristöltet-tárolót is világszerte. - Vessen egy pillantást ezekre a monitorokra - mondta Castillo, rámutatva a közönséges televíziókra, amelyeket a világ minden tájáról érkező hírműsorokra hangoltak rá. Néhány másodperces időszakokra a képminőség hirtelen leromlott. - A műholdas jelek fogadása legyengült. Minden műholdé, beleértve a sajátjainkat is. De ezeket a felvételeket képesek voltunk behozni. Castillo odavezette Greyt egy közeli, alulról megvilágított üvegasztalhoz, és megmutatott neki egy nagy diaképet. Az infravörös fényképezővel készült kép egy foltos, gömbszerű testet ábrázolt, csillagokkal a háttérben. A kép minősége túl szemcsés és torz volt ahhoz, hogy a tábornok ki tudja silabizálni, mit is ábrázol. Az Űrparancsnokság számos tagja csatlakozott hozzájuk az asztalnál. Grey, a csoport egyetlen nem tudós tagja nem szándékozott egy adag ostoba kérdést feltenni. Ehelyett egy pillanatig tanácstalanul nézegette a homályos képet, majd kijelentette: - Úgy néz ki, mint egy nagy darab szar. Castillo már majdnem elkezdett nevetni, amikor észbekapott, látva, hogy a főnöke nem viccnek szánta a megjegyzést. Folytatta az ismertetést, és az asztalra helyezett egy másik, az előzőhöz hasonló felvételt a tárgyról. - Becsléseink szerint a tárgy átmérője több mint ötszázötven kilométer - magyarázta -, a tömege pedig körülbelül egynegyede a Holdénak. - Atyaúristen - Grey nem bírta tovább hallgatni. - Mit gondolnak, mi ez? Talán valami meteorit? A tisztek csoportja tanácstalanul nézett egymásra. Nyilvánvalóan Greyt nem tájékoztatták semmiről. - Nem, uram - rukkolt elő az egyik tiszt. - Ez biztosan nem meteorit. - Honnan tudja? - Többek között onnan, hogy lassul. Mióta észrevettük, egyre csak lassul. A hallottak kezdtek egyre világosabbá válni Grey számára. Ha lassul, az csak egyet jelenthet: ezt a tárgyat irányítják, vezérlik. Minden gondolkodás nélkül a legközelebbi telefonhoz szaladt és felhívta a hadügyminisztert a lakásán. Amikor a miniszter felesége közölte vele, hogy a férje alszik, Grey beleordított a telefonba: - Akkor ébressze föl! Vészhelyzet van. 2 A negyvennyolc éves Thomas Whitmore egyike volt a legkorábban ébredő embereknek a korán kelők városában. Még pizsamában volt és az ágyán ült. Szemüvegét az orrára tűzve egy halom újságot lapozott át. Fülledt, tikkasztó éjszaka volt Washingtonban, nem tudott visszaaludni. A telefon néhány perccel négy után szólalt meg. Anélkül, hogy felnézett volna a nemzetközi szállítási politikáról szóló cikkből, az éjjeli szekrény felé nyúlt, felvette a telefont, és várta, hogy bárki is az, belekezdjen mondandójába. - Szia, szivi! - dorombolt egy női hang a telefonba. Ez felkeltette a figyelmét. Whitmore felismerte a hangot, és félredobta az újságot. - Nicsak, nicsak. Nem számítottam rá, hogy hallok felőled ma éjjel. Azt gondoltam, már rég alszol. Miben segíthetek? - Tarts szóval, amíg levetkőzöm! - válaszolta a nő. - Azt hiszem, ezt a kérésedet teljesíteni tudom - mondta Whitmore felhúzva az egyik szemöldökét. Nem kérték minden nap ilyen szívességre. Körbepillantott a pazarul berendezett hálószobában,

7 megbizonyosodva afelől, hogy senki sem volt a közelben, leszámítva azt az apró alakot a takaró alatt az ágy túloldalán. Az órára pillantva megjegyezte: - Itt elmúlt hajnali négy. Csak most értél haza? - Igen. - A beszélő hangja nem tűnt túl vidámnak. - Akkor biztos meg akarsz fojtani. - Már ez is megfordult a fejemben. - Szívem, a szövetségi törvény külön szabályzatban tiltja, hogy bármilyen testi sértést okozzanak nekem - informálta Whitmore a nőt. - Hogyhogy ilyen későn? - A buli Malibuban volt és a Nyugati Part Autópályát lezárták. A hullámok felcsaptak az úttestre. Azt gondolják, hogy valahol a tengeren volt földrengés. De mindenképpen - Na és mit szólt Howard? - kérdezte Whitmore aggodalmaskodva. Whitmore küldte a nőt Los Angelesbe egy nem túl titkos küldetésre, remélve, hogy rá tudja venni Howard Storyt, a Wall Street-i múlttal rendelkező dúsgazdag hollywoodi cápát, hogy csatlakozzon a kampányukhoz. - Be van szervezve - jelentette a nő. - Nagyszerű. Marilyn, te csodálatos vagy. Köszönöm. Soha többet nem kérek tőled ilyet. - Hiszi a piszi - duruzsolta a nő a kagylóba. Marilyn Whitmore azt szerette legjobban a férjében, hogy képtelen volt hazudni. Marilyn leoltotta a lámpát szállodai szobájában, és becsusszant az ágyba. Gyűlölte a nyugati part hivalkodó filmeseit és tékozló garden partijait, ahol az emberek egymást akarják túllicitálni következő filmjük minél felvágósabb és minél részletesebb ecsetelésével. Szívesebben lett volna mezítláb, farmerben "a Ház" körül. - Ebben az esetben egy vallomással tartozom neked - mondta Whitmore. - Egy ágyban fekszem egy fiatal, gyönyörű csinibabával - miközben ezeket a szavakat mondta az ágy túloldalán fekvő apró alak megmozdult, mintha megérezte volna, hogy róla beszélnek. Whitmore lejjebb húzta rajta a takarót, hogy kitakarja hatéves lánya, Patricia alvó arcát, aki párnáját egy nyálfolttal tüntette ki. - Tom, remélem nem engedted megint egész éjjel tévézni! - Csak a fél éjszakát - ismerte be a férj. Patricia észrevett valamit az apja hangján, és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét felemelte a fejét a párnáról. - Mami az? - Hohó! Valaki ébredezik - mondta Whitmore a telefonba -, és azt hiszem szeretne beszélni veled. Pontosan mikor érkezel haza? - Holnap pontban a hivatalos ebéd után indulok. - Remek. Hívj fel a gépről, ha tudsz. Szeretlek. Most adom a picit. Átadta a telefont a lányának, majd megkereste a televízió távirányítóját. Bekapcsolta a készüléket és addig váltogatta a csatornákat, amíg egy politikai talkshow-ra nem bukkant. Nagyfejű politikai szakértők vitatkoztak nagyképűen a politikáról. Rögtön felkeltette Whitmore figyelmét, hogy valami zavarja az adást. Néhány másodperces időszakokra a képernyőn vízszintes csíkok jelentek meg, amelyek szaladni kezdtek, majd oldalt eltűntek. Ez zavaró volt, de nem gátolta meg abban, hogy figyelemmel kövesse a tévében folyó heves vitát. - Ezt mondtam a kampány alatt, és még ma is ezt mondom - nyilatkozta egy kopasz, nadrágtartós férfi. Az elnök katonai vezetőként tanúsított helytállása az Öböl-háborúban nincs összefüggésben a hozzáértő belső politikával, amelyre Washingtonban a túléléshez lenne szüksége. Mióta véget ért a kongresszussal töltött rövid mézeshete, gyakorlatlansága egyre jobban megmutatkozik. Népszerűségi mutatói egyre zuhannak. Egy csinos frizurájú és éles nyelvű hölgy magasba emelte kezét, leállítva a kopasz férfi gondolatmenetét. - Charlie, maga engem egy rossz órára emlékeztet: magának egy nap csak kétszer van igaza. És ez azoknak a ritka pillanatoknak az egyike, amikor egyetértek magával. A jelenlegi vezetés belesüppedt a washingtoni piszkos ügyletek mocsarába. Az elmúlt hetekben az elnök belegázolt a napi politikai csatározások zavaros vizébe, ahol a Republikánus párt cápái a bokáját harapdálják. Whitmore megrázta a fejét: - Hol a pokolba' találják ezeket az embereket? - kérdezte mintegy magától. Kikászálódott az ágyból, hogy megpróbálja beállítani a készüléket. Amikor hozzáfogott a beállítógombok csavargatásához, a csatornák elkezdtek váltakozni. Zavarodottan nézett a készülékre, amíg hátra nem fordult. Észrevette,

8 hogy Patricia vette kezelésbe a távirányítót. Miután lerakta a telefont, vadászatra indult a reggel első rajzfilmje után. A többi állomáson is ugyanolyan zavaros volt a kép. - Drágám, túl korán van a rajzfilmekhez. Még egy kicsit aludnod kell. - Tudom, de - a kislány szünetet tartott, hogy elgondolkozzon, hátha sikerül kompromisszumos megoldást találnia. Aztán új stratégiába kezdett. - Miért rossz a kép? - Ez egy kísérlet - tájékoztatta őt az apja. - A tévéállomások dolgozói ki akarják próbálni, képesek-e rászedni a kislányokat, hogy unalmas műsorokat nézzenek egész éjszaka, hogy aztán lemaradjanak a napközben vetített klassz dolgokról. Patricia Whitmore-t nem volt könnyű beetetni: - Apa - mondta oldalra hajtva a fejét -, ez abszurdum. - Abszurdum? - kuncogott Whitmore. - Ez tetszik. - Mégis kikapcsolta a televíziót, és elrakta a távirányítót olyan helyre, ahol Patricia nem érhette el. - Aludj egy kicsit, drágám. - Azzal felvette a köntösét, felnyalábolta az újságait, és kisurrant az ajtón. A folyosón egy ember ült drága öltönyben, és könyvet olvasott. Úgy megijedt, hogy összecsapta a könyvet és felpattant. - Jó reggelt, elnök úr. - Jó reggelt, George. - Whitmore megállt, és átadta neki az újság egy részét. - Egyet mondok magának: Chicago White Sox! - Megint nyertek? - Olvassa el, és ontson könnyeket, barátom. Valójában egyiküket sem érdekelte igazán a sport, de roppant mód ügyeltek rá, hogy legyen miről beszélniük, amikor együtt voltak. George Kansas Cityben született, Whitmore pedig Chicagóban. George a titkosszolgálatnak dolgozott, és ő vigyázott éjféltől hatig az elnök biztonságára. Úgy tett, mintha az újságot tanulmányozná, amíg Whitmore el nem távolodott a folyosón. Akkor elővette adó-vevőjét, és suttogva értesítette a többi testőrt, hogy a munkanapjuk kezdetét vette. A reggeliző sarok vidám helyiség volt. A falakra sárga tapétát ragasztottak, és a helyiséget a század elején Woodrow Wilson által gyűjtött antik bútorokkal rendezték be. A szoba közepén álló hosszú asztalnál egy vonzó fiatal nő ült fehér blúzban és rozsdabarna szoknyában. Mire a főnöke csatlakozott hozzá, már befejezte a reggelijét, és beletemetkezett egy halom újságba. - Connie, ma korán keltél. - Ez gusztustalan és felháborító - mormolta amaz, anélkül, hogy felnézett volna -, a vérszívó, szarevő újságírás legaljasabb formája, amit valaha láttam. Constance Spano, Whitmore elnök kommunikációs igazgatója gyönyörű volt, intelligens és mindig harcra kész. Kampányszervezőként kezdte, amikor az elnök először indult politikai választásokon, és az évek alatt ő lett az elnök legmegbízhatóbb tanácsadója. Constance és az elnök olyan sok időt töltöttek együtt, hogy ki tudták találni egymás gondolatait. Constance már a harmincas évei vége felé járt, de sokkal fiatalabbnak nézett ki, és Whitmore "baby-boomer" elnökségének látványos szimbólumává vált. Azt is a munkája részének tartotta, hogy körmeszakadtáig védje főnökét az egyre ellenségesebbé és felelőtlenebbé váló sajtó ellen. Ma reggel dühének tárgya a The Post szerkesztői oldala volt. - Nem tudom elhinni - mondta Constance az újságra csapva. - A jelen pillanatban száz törvényjavaslat hever a Kongresszus előtt, ezek meg személyiséggyalázásnak szentelik a pénteki szerkesztői hasábjukat. - Jó reggelt, Connie - ismételte meg az elnök nyomatékkal, miközben töltött magának egy csésze kávét. Constance végre felnézett az újságból. - Ja, igen. Ne haragudj! Jó reggelt! - mondta, azzal tovább sorolta a város konzervatív újságainak bűneit. - Tom, ezek azzal töltötték az egész hetet, hogy aljas támadásokat intézzenek az egészségügyi és energia javaslatod ellen, de ma egyenesen magát a személyiségedet támadják. Ezt hallgasd meg: - "A hét elején " elég hosszú szünetet tartott, hogy megvárja, amíg a komornyik feltálalja a főnök omlettjét. - " A hét elején, amikor Whitmore beterjesztette javaslatait a Kongresszusnak, nem elnöknek, sokkal inkább árva Twist Olivérnek tűnt, aki feltartja a tányérját, és könyörög: Kérek még, uram! Többet szeretnék!" - Connie felháborodva bámult az elnökre. Whitmore sosem vette az újságokat túl komolyan. A munkának ezt a részét Connie-ra hagyta, tudva, hogy mielőtt lemegy a nap, ő visszavág bárkinek, aki meg merte őt támadni. - Járt volna neki - mondta az elnök teli szájjal. - Kinek? Mi járt volna kinek? - Olivérnek. Egy éhes kölyök, aki repetát kért a zabkásából az árvaház szigorú urától. Azt hiszem ez hízelgő.

9 Connie nem értett vele egyet. - A lényeg az, hogy a korodat támadják. Azt próbálják elhitetni az emberekkel, hogy nem vagy elég gyakorlott és bölcs az elnökséghez. És csak azért sikerül nekik, mert az az emberek benyomása, hogy szögre akasztottad a puskádat, és csak az ideáljaiddal törődsz. Amikor Thomas Whitmore azért harcol, amiben hisz, a média idealistának nevezi. De mostanában túl sok a kompromisszum, túl sok a "te vakarod az én hátam, én vakarom a tiedet" ügylet. Connie észrevette, hogy egy kissé elvetette a sulykot. Abbahagyta a beszédet, és a kávéja után nyúlt. Whitmore szájába vett egy újabb falat omlettet, és alaposan megrágta, mielőtt válaszolt. - Csak egy hajszál választja el, hogy valaki egy eszme mögött áll vagy csak mögé bújik - mondta nyugodtan. - Képes vagyok valamilyen fokú kompromisszumra, ha ezzel meg tudunk oldani valamit. Az amerikai nép nem azért választott meg, hogy tartsak néhány szép beszédet. Eredményeket akarnak, és én megpróbálok megfelelni az elvárásoknak. A nő úgy látta, hogy az elnök elmegy a lényeg mellett. Connie szerint igazi teljesítmény nem születik evickéléssel. Félt attól, hogy Whitmore elveszíti a tüzet, a látásmódját. Egészen mostanáig minden más volt az elnökségével kapcsolatban. A kampányuk idején jelszavaik a szolgálat és áldozat volt. A Kennedyféle "Ne azt kérdezd, hogy az országod mit tehet érted " üzenetet hangsúlyozták, amelyről minden szakértő és vezető azt mondta nekik, hogy biztos politikai öngyilkosságot jelent. Azt mondták, senki sem akarja azt hallani, hogy többet tegyen és kevesebbet kapjon. De Whitmore esetlen bája amerikaiak milliói számára tette valóságossá az üzenetet, ennek köszönhetően fölényesen győzte le republikánus ellenfelét. Hatalomra kerülésének első évében nagyszabású törvényhozói reformokat hirdetett. Meg akart újítani mindent, az igazságszolgáltatástól kezdve, az egészségügyön keresztül egészen a környezetvédelemig. De az utóbbi hónapokban a programok megakadtak a bizottságoknál. Sakkban tartották őket a törvényhozók, akik mind akartak valami pluszt cserébe a saját körzetük számára. Connie és sok más tanácsadójának tanácsa ellenére az ifjú elnök azzal töltötte ideje és energiája nagy részét, hogy átsegítse törvénytervezeteit a buktatókon. Eközben lekötötte magát zöldfülű képviselőkkel, akiket könnyedén maga alá tudott volna gyűrni. Mindannyian hajlandóak voltak együttműködni, de csak valamilyen szívességért cserébe. Ezalatt az elnök presztízse és népszerűsége egyre zuhant a szavazók körében. Connie számára Whitmore nemcsak főnök volt, de barát és példakép is. Connie nem bírta elviselni annak látványát, hogy az elnök ezer apró sebből vérzik, amelyeket más politikusok ejtettek rajta pedig a nyári ülésszak még csak most kezdődött. - Ha már eredményekről beszélünk - vigyorgott Whitmore, megmutatva Connie-nak az Orange County Register! -, beválasztottak az Államok tíz legszexisebb férfija közé! Végre fel tudunk mutatni valamit, ami igazán számít. Ez megtörte a jeget, és mindketten jót nevettek, amint belekezdtek a cikk olvasásába. Egy fiatalember dugta be a fejét az ajtón. - Elnézést, elnök úr. - Jó reggelt, Alex! - mondta Whitmore az alkalmazottjának. - Mi az? - Telefonja van, uram. A hadügyminiszter hívja. Azt mondja, vészhelyzet van - jelentette idegesen, mire Whitmore elindult a telefonhoz. - Mi a baj? - kérdezte Whitmore. A következő két percben a minisztert hallgatta. Közben az ablakhoz sétált, és kinézett az utcára. Bármi is volt a hír, Connie leolvasta az elnök arcáról, hogy valami komoly dologról van szó. Elég komolyról ahhoz, hogy felrúgja a teljes aznapi programot. 3 Érdekes dolog velünk, emberekkel kapcsolatban, hogy milyen gyakran és könnyen megyünk el csodák mellett, anélkül, hogy tudnánk róla. A legfurcsább, legőrültebb, legmagasztosabb dolgok történnek meg körülöttünk, anélkül, hogy bármelyikünk is észrevenné. Ilyen csoda a Cliffside Parkban esett meg gyakorta New Jerseyben. Minden nyári reggelen, amikor a Nap kiverekedte magát az Atlanti-óceánból, a Manhattan felhőkarcolóinak kanyonján áttörő fény néhány csodálatos pillanat erejéig elkeveredett a Hudson folyóból felemelkedő párával. Ezt a látványt képeslapok és tévéreklámok tették híressé, de az emberek, akik minden nap, kora hajnalban összegyűltek a parkban, ügyet sem vetettek a jelenségre. Ezek az emberek többnyire idősebb urak voltak, akik sakkozni jártak a Cliffside Drive-hoz közel eső kőasztalok hosszú sorához. Minden sakkozóra három bámészkodó jutott, akik a játékot figyelték. Visszafogott, mormoló hangon pletykálkodtak és

10 mesélték egymásnak történeteiket, jelentették be az unokájuk születését vagy egy régi barátjuk halálát. A tornacipőjüket és pulóverüket nem számítva akár ókori görögök is lehettek volna, akik az agorán tanácskoznak. A legnagyobb csoportosulás két "profi" sakkozó, David és Julius körül gyűlt össze. David magas volt, ösztövér és heves vérmérsékletű. Bár már a harmincas éveinek végét taposta, egy kártyavárat építő gyerek összpontosításával játszott. Ujjai különös kifejezésbe gyűrték arcát, és hosszú végtagjai furcsa, kényelmetlennek tűnő szögben csavarodtak egymásba. Teljes mértékben a játékra koncentrált, tudta, összpontosítania kell, ha le akar győzni egy olyan ravasz ellenfelet, mint Julius. Julius ezzel ellentétben mindig ugyanúgy ült. A hatvannyolc éves férfi ahogy lerogyott a székre, úgy is maradt. A lábai kinyújtva is alig voltak elég hosszúak, hogy leérjenek a földre. Akkurátusan kivasalt bő nadrágja félig felcsúszott a lábszárán. A széldzsekije alatt két tucat fehér ingének egyikét viselte, amelyet a sógorától kapott, amikor az nyugdíjba vonult a ruhaiparból öt évvel ezelőtt: Hát miért is ne? Mintha rám öntötték volna! Az öreg fickónak, az imázsát kiegészítendő, egy félig szívott szivar lógott a szája sarkában. Ezek az ellenfelek már sokszor néztek farkasszemet egymással, és rendszerint népes szurkolótábort vonzottak maguk köré. A ma reggeli játszma sztenderd lépésekkel kezdődött. Aztán az öregember, a gyors játékos villámháborúba kezdett futóival. Attól kezdve Davidnek alaposan végig kellett gondolnia minden lépését. Julius, az örökös showman, Davidet pszichikailag is meg akarta dolgozni, és mindezt elég hangosan tette, hogy mindenki hallja: - Meddig gondolkozol még? Lejár a tébé kártyám, és még mindig itt fogunk ücsörögni. David lassan végigszántott ujjaival az arcán. - Gondolkozom - jegyezte meg lakonikusan. - Hát akkor gondolkozz gyorsabban! David felemelte az egyik csikóját, és, mintegy próbaképpen, áthelyezte egy másik mezőbe. Abban a pillanatban, hogy elengedte a bábut, Julius villámgyorsan megtolta egyik gyalogját. David felnézett egy pillanatra, őszintén összezavarodva, aztán újra lenézett a táblára, hogy tanulmányozza a lehetőségeit. - Újfent gondolkozik! - jelentette be Julius, és belekotort a mellette lévő papírzacskóba a kávéval teli műanyag poharáért. David csalódottan nézett rá. - Hol van a turistakorsód, amit tőlem kaptál? - A mosogatóban, még piszkos tegnapról. - Van fogalmad arról, hogy mennyi idő alatt bomlik el egy ilyen vacak? - David átnyúlt az asztalon a csészéért, de Julius elkapta előle. - Hallgass ide Mr. Környezetvédő, ha nem lépsz gyorsabban, én kezdek bomlásnak indulni. A zsörtölődő David elhárította a gyalogosveszélyt saját gyalogjával. Ezt követően Julius tényleg feladta a leckét. A királynőjét gondolkodás nélkül a csatamező közepére tolta. - Tehát - hajolt át az öregember a tábla fölött -, ha nem tévedek, egy bizonyos személy üzenetet hagyott a rögzítődön tegnap. Julius visszaült, és belekortyolt a kávéjába. David morgott valamit. - Továbbá arról is tudomást szereztem, hogy ez a valaki egyedül álló, túl van egy szerencsétlen kimenetelű váláson és nincsenek gyerekei. A karrierje biztató, művelt és okos. Csupa klassz dolog. - Megint kezded - panaszkodott az ellenfele. Előbb vagy utóbb de Julius kivétel nélkül mindig előhozakodik valami kellemetlen témával, valamilyen lelki dologgal, ami megnehezíti a játszma folytatását. David meg volt győződve arról, hogy az öreg nem rosszindulatból csinálja. Egyszerűen csak aggódott miatta, és szerette volna boldognak látni. De persze az is lehet, hogy csak a sakkjátszmát akarta megnyerni. David megtolta a futóját. - Szóval engem nem hagy nyugodni, hogy felhívtad-e - jegyezte meg Julius, mellékesen előretolva egy másik gyalogot. - Nézd, biztos vagyok benne, hogy gyönyörű és okos nő, de táncolni hívott. Nem nagyon tudom magam elképzelni, ahogy country zenére ugrándozom, amellett pedig meg vagyok győződve róla, hogy a szűk cowboynadrág jóvátehetetlen károsodást okozhat a szaporodási szervekben. - Azért még visszahívhattad volna szegényt, és beszélgethettél volna vele öt percet! Ha ez a nő legyőzte a félénkségét, és felhívott, akkor nem lehet, hogy legalább udvariasságból visszahívod? - Apa, nem érdekel - mondta David határozottan. - Ha elfelejtetted volna, én még mindig házas vagyok - mondta, miközben, mintegy igazolásképpen, felmutatta az ujján lévő karikagyűrűt. Aztán biztonságba helyezte az egyik futóját.

11 Juliust hirtelen feszélyezni kezdte a tömeg jelenléte, a régi motorosok, akik a barátai és bizalmasai voltak. Mindannyian ismerték David házasságának szomorú történetét, és azt is tudták, hogy a férfi képtelen felejteni. Julius körbenézett, remélve, hogy a kibicelők megértik a célzást, és elhúzzák a csíkot. De erre esély sem volt. A beszélgetés jobban érdekelte őket, mint maga a játék. Julius, ahogy általában szokta, azért tovább folytatta. - Fiam, hálás vagyok neked, hogy olyan sok időt töltesz velem. A család fontos dolog. Én csak azt mondom, hogy már eltelt, mennyi is, négy év? És még mindig nem írtad alá a válási papírokat. - Három év. - Három, négy vagy tíz, mit számít? A lényeg az, hogy ideje továbblépned. Komolyan mondom, nem egészséges, amit csinálsz. És Julius, mintha csak érvényt akart volna szerezni szavainak, átnyúlt az asztalon, és leütötte a csikót a királynőjével. - Egészséges? Te beszélsz egészségről? - mondta David az öreg cigarettájára és kávéjára mutatva. - Amúgy is annyi rákkeltő anyagnak vagyunk kitéve a környezetünkben, és te még rá is teszel egy lapáttal - Davidet félbeszakította személyi hívójának őrült csiripelése. Marty hívta az irodából - ma reggel immáron harmadszor. - Ez már vagy a hatodik alkalom, hogy hívnak. Ki akarod rúgatni magad? Vagy úgy döntöttél, hogy szerzel egy igazi munkát? David a futójával leütötte a gyalogot, amelyik Julius királyát védte. - Matt - jelentette be a rend kedvéért. - Viszlát holnap, apa. Kibogozta a lábait, felugrott, megcsókolta az apját, majd megragadta a tizenöt sebességes versenybringáját. - Ez nem matt - kiabálta Julius - Én még levehetem a de te akkor - kiáltotta a parkon át, miközben David elindult. - Na jól van, azért hagyhatnád egyszeregyszer az öregedet is nyerni. Nem gebednél bele! De Julius Levinson titokban büszke volt a fiára: tudta, hogy David mindenkinél jobb a parkban, akkor nyer, amikor csak akar. Csúcsforgalmi dugó tartotta fogva az autókat. A George Washington hídon összetorlódott kocsik zaja elkeveredett a több ezer éhes sirály sikoltozásával és vijjogásával. Az eredmény: kora reggeli kakofónia a Hudson folyó felett. A kocsisor lassan haladt Manhattan belseje felé. David a biciklijével keresztülszáguldott a torlódáson, és jobbra fordult a Riverside Drive-on. Öt perccel később befordult egy ósdi raktárépületekkel teli utcába és leállította a kerékpárját egy korosodó, hatemeletes téglaépület előtt. A téglákra erősített egy láb magas rozsdamentes acél betűk hirdették a jelenlegi tulajdonos nevét: Kompakt Kábel. A bejárati ajtó előtt egy transzparenst tartó ember ácsorgott. David leszállt a biciklijéről. - Még mindig azt tervezi, hogy bezárat minket? - Így igaz, testvér - válaszolta a férfi. Salamon király ötven év körüli, apró termetű, izgága fickó volt. Szokása szerint most is keményre vasalt öltönyt viselt csokornyakkendővel. A tábláján a következő felirat állt: "Szabadítsák fel a légi utakat, a kábeltársaságoknak nincs joguk pénzt beszedniük Önöktől." - Hónapok óta nem láttalak. Minden rendben van? Salamon óvatosan körülnézett, majd közelebb hajolt, mintha valami összesküvésbe akarná belevonni Davidet. - A könyvtárban végeztem kutatómunkát. Tonnányi príma anyagot találtam a műsoromhoz. Salamon királynak volt egy félórás műsora a nyilvános televízióban, ahol az olyan kommunikációs mamutvállalatokat támadta, mint például az AT&T. Ezenkívül évek óta járta a várost transzparensével, előadta részben szocialista, részben anarchista elemekből álló idioszinkrasztikus elméletét bárkinek, aki meghallgatta. - Levinson, van egy perced? David elképzelte Martyt, aki most biztosan eszeveszetten őrjöng, körbeugrálja mérgében az irodát valami apró technikai malőr miatt, és közben egyesével tépkedi ki a saját hajszálait. - Persze, hogy van egy percem. - Rendben. A téma a telefonhívások, de ugyanez érvényes a kábeltelevíziók legalizált zsarolására is, mert mind a kettő a műholdakon halad keresztül. Csak mert ti irányítjátok ezeket a műholdakat,

12 szemtelenül magas árakat szabhattok ki a kisemberekre olyan dolgokért, hogy megnézzenek egy futballmeccset vagy felhívják a barátnőjüket, aki, teszem azt, Amsterdamban él, ugye? Na, ugyanez történt Angliában az 1840-es években. A kormány megpróbálta szabályozni a tömegkommunikációt, hogy további bevételre tegyen szert. Ha valaki levelet akart küldeni, el kellett mennie a postahivatalba és átadnia egy tisztviselőnek. Minél messzebbre ment a levél, annál többet kellett fizetni. Távolsági díjak, látod? Az egész olyan drága lett és olyan macerás, hogy senki sem írt levelet. Aztán volt ez a fickó, most nem jut eszembe a neve, és kiókumlálta, hogy az összes munka, az összes gond a folyamat elején és a végén merül fel, azaz a levelek kiszortírozásakor és kézbesítésekor. Az összes többi költség, azaz a szállítás ugyanannyi maradt, legyen az egy levél, vagy száz. Tehát ez a fickó elment a királyhoz, és közölte vele: "Ez az egész baromság, barátocskám. Számítsák ugyanazt az alacsony árat minden levélre, függetlenül attól, hogy hova megy." A király beleegyezett, és tudod mi történt? - Az emberek elkezdtek levelet írni? - Talált-süllyedt, mon ami. Európa-szerte az emberek elkezdték kifejezni érzéseiket, közölni a gondolataikat, és abrakadabra: itt volt az ipari forradalom. Ezért vagyok itt minden nap. Ha mindannyian abbahagynátok a műholdak kisajátítását, amelyeket az adófizetők pénzén küldenek fel, akkor beszélhetnék a barátnőmmel Amszterdamban és a műsoromat Kínában is nézhetnék. Eljönne a kisemberek reneszánsza, egy információs forradalom. Mit gondolsz? Valahol Salamon király beszédének közepén David személyi hívója újra megszólalt. Ez már egy kicsit túlzás volt, még az örökké majrézó Martytól is. David kezdett arra gyanakodni, hogy valami szörnyűség történik bent. - Salamon, mint mindig, most is meggyőző voltál. Kipróbáltad már a World Wide Webet, az Internetet? Még nem próbálta. Nem volt számítógépe. David megmondta neki, hol talál nyilvános terminált, és azt ajánlotta neki, hogy próbálja ki. Ez volt a korlátlan kommunikációhoz legközelebb álló dolog, amiről tudott. De most már itt volt az idő, hogy bemenjen dolgozni, és beszéljen Martyval. A forgóajtókon belül egy teljesen más világ tárult fel. A Kompakt Kábelben kecses mahagóni bútorok, márványkövezet és három emelet magas mennyezet fogadta a belépőt. Előkelő, alacsony recepciós asztal állt a terem közepén a bejáratot vigyázva. David a biciklijét a vállára vette, elsétált a portás előtt, aztán bement a főirodába, a válaszfalas munkahelyek méhkasába, ahol tévéképernyők borították az egész déli falat. Abban a pillanatban, hogy besétált, tudta, valami nincs rendben. Az irodában sokkal nagyobb volt a hangzavar és a kavarodás, mint szokott. Mielőtt letehette volna a biciklijét, szemben találta magát egy egyszemélyes hurrikánnal. Marty Gilbert - egy testes fickó, buja kecskeszakállal - ordítva robbant ki az irodájából. - Mi a francnak van neked személyi hívód, ha sosem kapcsolod be? - Marty kíváncsian várta David válaszát. Teljes fegyverzetben volt: egyik kezében üdítőt, a másikban pedig drótnélküli telefont tartott. - Be volt kapcsolva - válaszolt David az igazságnak megfelelően. - Csak nem vettem rólad tudomást. - Azt akarod mondani - üvöltötte Marty -, hogy megkaptad az összes hívásomat, és mégsem telefonáltál be? Fel sem merült benned, hogy esetleg, hangsúlyozom: esetleg, valami rendkívüli történt? David hozzá volt szokva Marty skizoid természetéhez. Néhány naponta rájött az ötperc, ami nála általában több mint tíz percig tartott. Marty örök idegfeszültségben élt. Alaptermészetéből kifolyólag túlfeszített volt az idegrendszere, és ő még azzal tetézte gondjait, hogy Amerika egyik legnagyobb kábeltévé-társaságánál elvállalta az ügyvezető igazgatói állást, amely hihetetlenül sok stresszel járt. Marty úgy gondolta, az a munkája, hogy ő ügyeljen minden apróságra a cégnél. Egy olyan cégnél, mint a Kompakt Kábel, több ezer apróság hibásodhatott meg, és épp elég belőlük nap mint nap el is romlott, biztosítva Marty számára, hogy egyik krízisből a másikba jusson. A ma reggeli összetűzés tökéletesen illusztrálta, miért gyűlölte és szerette egyszerre, csaknem tulajdon testvéreként, Marty Davidet. Martynak nem voltak kétségei afelől, hogy David volt a legjobb főmérnök az egész országban. David annyira képzett volt, annyira értett a technikai mütyürök kezeléséhez, hogy Marty tudta, őt egymillió év alatt sem tudná pótolni. David volt a titkos fegyvere, az adu ásza, amelynek segítségével élen maradhatott a konkurenciaharcban. Most, hogy David végre megérkezett, Marty tudta, hogy csak idő kérdése, és ők lesznek az elsők, akik felhívják a vezérképviseletet, jelentve, hogy helyreállították a szolgáltatást az előfizetőik számára. De ugyanakkor az őrületbe kergette, hogy David mennyire félvállról vesz mindent. Ha David nem viszonozta hívásait és nem válaszolt a személyi hívóra, Marty duzzoghatott kedvére, de igazából semmit sem tehetett ellene. A csípős nyelvű technikusezermester kötetlen munkaidőben dolgozott, és kivonta magát Marty irányítása alól. - Mi történt?

13 - Senki sem tudja pontosan. - Marty lehűtötte magát egy korty üdítővel. - Az egész ma kezdődött, úgy hajnali négy körül. Minden csatorna úgy viselkedik, mintha az ötvenes években járnánk. A kép teljesen zavaros, különös vízszintes csíkok szaladnak a képernyőkön. Már mindent megpróbáltunk. David lerakta a biciklijét a személyzeti konyhában az automaták mellett, és elindult az átjátszó szoba felé, amikor hangot adva elégedetlenségének, Marty üres üdítős dobozát bevágta a szemetesbe. - A fenébe, Marty, nem véletlenül vannak a ládáink azzal a felirattal ellátva, hogy "újrafelhasználás" - mondta David hangosan, miközben visszafordult Marty felé. A vállalat hulladékhasznosítási programjának megindítása nagy részben David nevéhez fűződött. Ő volt az öko-rendőrség egyszemélyes különítménye. Még jobban bosszantotta, hogy amikor behajolt, hogy kihalássza az üdítős dobozt, hat másik, ugyanolyan dobozt talált a szemetes alján. Megdöbbenten kérdezte: - Ki dobálja az alumínium üdítős dobozait a szemetesbe? - Tessék, perelj be! - sziszegte vissza Marty. Aztán, mielőtt még David belekezdhetett volna az egyik "Mentsd meg a Földet!" előadásába, a főnöke karon fogta, és betuszkolta egy ajtón, amelyen a következő felirat állt: Átjátszó Szoba. A szobában volt a Kompakt Kábel mechanikus lelke. Több száz szignál modulátor lapos acéldoboza sorakozott az acélpolcokon a fekete fal mentén. Egy hosszú konzol nyúlt végig a szoba teljes hosszúságában a számos tévéképernyő alatt, rajta keverő- és váltópanelekkel. Technikai grafikonok voltak a falra ragasztva, amelyek a műholdak pozícióját, valamint vertikális és horizontális válaszjeladók polarizációit mutatták, mellettük a különböző megahertz hullámsávon belüli működési engedélyek lógtak és egy békebeli poszter, amely négy hippit ábrázolt San Franciscóban, fejük fölött a felirattal: "A kemikáliák jobbá teszik az életed". És kábel. Több mérföldnyi koaxiális kábel, az iparág tartópillére, kígyózott a fej magasságban húzódó polcokon és mindenhol láb alatt. A hajlékony drótok úgy tekergőztek a gépek körül, mint ezer fekete áspiskígyó egy egyiptomi sír körül. - Fiúk, csináljatok helyet - rikácsolta Marty, amint beléptek. - A csodálatos Dr. Levinson ráállt, hogy elkápráztat minket, ízelítőt adva tehetsége legjavából. David, ügyet sem vetve a csipkelődésre, odasétált a keverőpulthoz, ahol a technikusok lázasan dolgoztak. A feje fölötti monitoron a Today Show adása ment. Ahogy Marty elmondta, az adást néhány másodpercenként forgó vízszintes csíkok zavarták meg. - Úgy tűnik, valaki kódolja a műholdról jövő jeleket - dünnyögte David, és egy pillanatra eszébe jutott Salamon király, aki az épület előtt menetelt. - Minden bizonnyal - mondta az egyik technikus. - Abban egészen biztosak vagyunk, hogy a műholddal van a probléma. - Megpróbáltátok már átváltani a válaszjeladó csatornáját? - Ne bomolj! - kérte ki magának Marty, aki lábujjhegyen állva a technikusok válla fölött kukucskált át. - Hát persze, hogy próbáltuk. Minek nézel minket, idiótáknak? David odahúzott egy széket a vezérlőpulthoz, és leült. Hosszú végtagjai azonnal egymás köré csavarodtak. - Hozzátok be a Weather Channelt! Az egyik technikus bepötyögött egy utasítást a billentyűzeten. A televízió képernyőjén szöveges üzenet jelent meg: "Műszaki hiba. Kérjük megértését!" - Szabad? - kérdezte David, azzal finoman odébbtolta a technikust az útból. - Gyorsan lecsekkolok valamit. Villámgyorsan gépelni kezdett, átállítva a monitort adásfogadásra - hagyományos tetőantenna vételére. A Today Show előbb tisztán bejött, azután elhomályosodott a kép, majd újra tiszta lett. - Istenem, te egy valóságos zseni vagy - ömlengett Marty. - Ezt meg hogy csináltad? - Ne olyan gyorsan, Marty. A lótuszülésben ülő David a vezérlő fölé görnyedt, és transzszerű állapotba merülve összpontosított. A Tonight Show helyén egy számítógépes grafikon jelent meg. David, miután megadta az utolsó néhány utasítást, feljött levegőért. - Igazatok volt. Minden bizonnyal a műholddal van a probléma. Amelyiknek tiszta volt a képe, az helyi adás volt. A tetőn levő antennánkat a Rockefeller Plaza felé irányítottam. Ők tiszta jeleket sugároznak. - És mi ez a számítógépes kaka a képernyőn? Nem ezt továbbítjuk a nézőknek, ugye? - Lecsillapodnál végre? Nem, nem ezt továbbítjuk. Szignáldiagnosztikát végzek. David tanulmányozta a képernyőn megjelenő teszteredményeket, majd meghökkenve ült vissza. - A diagnosztika szerint a műholdról érkező jellel nincs semmi baj. Teljes gőzzel nyomul. Talán maga a műhold krepált be.

14 Martyhoz fordult, kidolgozva egy akciótervet. - Felmászom a tetőre, és átállítom a műholdvevőnket egy másik műholdra. Te fogod a telefont, és bérelsz néhány csatornát! A SatCom 5-ön rengeteg hely van. Önelégült vigyor terült el a testes ember arcán. Nem értette a műszaki szövegelést, de most lecsaphatott Davidre. - Erre már én is gondoltam - jelentette be büszkén. - Hívtam a SatComot, hívtam a Galaxyt és hívtam a TeleStart. A városban mindenki hasonló problémákkal küszködik. - Az egész város? - kérdezte David kétkedve. - Ha nekik is ugyanez a problémájuk, az azt jelenti, hogy az egész országban, nem, az egész északi féltekén rossz a kép. - David újra végiggondolta a dolgot, aztán hozzáfűzte: - Ez lehetetlen. - Pontosan - csapott le Marty. - Akkor most javítsd meg! 4 BUMM! Miguel mély álomból riadt fel. Különös álma volt: egy halovány arcú, ragyogó fekete szemű, gyönyörű lány kézen fogta, és megmutatta neki, hogyan emelkedjen fel a levegőbe. De ahogy belejött, és elkezdtek bukfencezni, majd zuhanórepülésben alászállni, úrrá lett rajta a félelem, hogy a lány egyszer csak el fog tűnni. BUMM! Miguel elhúzta a műanyag ablakredőnyt, és kinézett. A különleges alakulat katonái, a szomszéd hét- és kilencéves gyerekei, lövöldöztek vízipisztollyal. Úgy néztek ki, mint a Tini Ninja Teknőcök az OK zátonynál. Ha lelőtték őket, teátrálisan, rángó testtel estek össze, és közben nekicsapódtak a Casse család Winnebago lakóbusza, hátuljának. - Vayanse! Táguljatok a rohadt lakókocsitól! - kiáltotta Miguel. A harcosok felnéztek rá, majd elkotródtak a Segal birtokról, amelyet a tulajdonosnak volt képe így nevezni. Lerobbant kempingtábor volt, amelynek kavicsos és aszfaltos telkén most népszálló működött. A bérlők fele campesinos, mexikói bevándorló munkás volt, akik összetették a pénzüket, hogy vehessenek egy lakókocsit és a családjukat északra tudják hozni. A bérlők másik fele fehér bőrű volt, akik "visszavonultak" a sivatagba. A táborhely fél mérföldre volt az országúttól és három oldalról kerítés határolta el a lucerna mezőktől. Miguel nővérével, féltestvérével és nevelőapjával itt, a "birtok"-on béreltek lakhelyet három hónapja. Majdnem egy éve laktak a Winnebagóban. Miguel két héttel ezelőtt fejezte be a Taft-Morton Gimnáziumot, de nem volt hajlandó végigcsinálni az ezzel járó formalitásokat. A többi kölyköt alig ismerte és attól is tartott, hogy Russell, a nevelőapja is megjelenik és kínos helyzetbe hozza mások előtt. Előző este Alicia kis ünnepséget rendezett négyük számára. Az ünnepség közepén járhattak, amikor Russell, aki előzőleg valami töményét ihatott, részegen, könnyes szemmel beszédet tartott arról, milyen büszke, és hogy a mama bárcsak még élne és láthatná. Ez is úgy végződött, mint sok más szóváltásuk. Csúnya ordítozásba kezdtek, majd Miguel becsapta az ajtót, és otthagyta a lakókocsit. A lakóbusz elején, a "konyhában" a tizenegy éves Troy ült, és a tévékészülék oldalát csapkodta. Körülbelül negyven mérföldre voltak Los Angelestől északra; az adást műholdakon keresztül közvetítették, hogy javítsanak a jel erősségén, de láthatóan nem sok sikerrel. - Mit művelsz? - kiáltotta Miguel a párnája alól. - A tévé tiszta homályos és zavaros. - Attól, hogy csapkodod, még nem lesz jobb. Valószínűleg a közvetítésben van a hiba. Hagyd békén! De Troynak nem volt sok türelme. Amikor a képminőség újabb tíz másodperc után sem javult meg, megint rácsapott a készülékre. Miguel kimászott a takaró alól, és megnézte, mi történt. Reggel nyolc felé járt, már el kellett volna indulnia munkát keresni. - Látod? - mutogatott Troy a forgó képre. - Ráüssek még egyet? - Nem kéne, Mr. Kung Fu tévészerelő. Mondtam már. Nem a készülékben van a hiba, hanem a közvetítő vonalban. Ezzel nem sikerült meggyőzni kisöccsét, ezért Miguel inkább témát váltott: - Bevetted a gyógyszered? - Majd beveszem később. Troy mellékvesekéreg elégtelenséggel született, Ugyanazzal a betegséggel, amely az anyjuk halálát okozta. Minden reggel egy kis dózis hidrokortizont kellett bevennie, de a szer költségessége miatt a

15 család megengedte neki, hogy minden héten néhány napot elblicceljen. Ameddig rendesen evett és nem érte sok stressz, nem volt túl nagy baj, ha nem vette be a gyógyszert. - Ettél már valamit? - Nem. - Alicia, mi van ezekkel az edényekkel? Nyilvánvalóan a mosogatóban voltak és arra vártak, hogy valaki elmossa őket. Alicia csak magának csinált reggelit. A fiúk gondoskodjanak magukról! A lány elöl ült a Winnebago anyósülésén, és fényképeket vágott ki egy divatmagazinból. Amikor meghallotta, hogy Miguel neki kiabál, felcsavarta a hangerőt a walkmanjén. Tizennégy éves volt, nem tudott mit kezdeni magával. Mióta idén tavasszal a hormonjai működésbe léptek, rákapott, hogy sminkelje magát és feszülős, levágott szárú farmernadrágban meg szűk fehér trikóban kezdett járni, ami az új iskolában a kilencedikesek hivatalos egyenruhájává vált. Miguel odament hozzá, és már épp kezdte volna jól leteremteni az önzősége miatt, amikor egy piros Chevy teherautó hirtelen fékezve megállt a kavicsos úton a kocsifelhajtójuk végében. A sofőr egy pillanatra még a kocsiban maradt, amíg a mobiltelefonján beszélt. Lucas Fosternek hívták, helybéli farmer volt, aki felbérelte Russell Casse-t, hogy végezzen el egy kis S.O.S. légi-permetezést ma reggel. A növényevő molyok ellepték a Los Angelestől északra fekvő sivatagi ültetvényeket. A munka jókor jött a Casse család számára, mert egy kissé meg voltak szorulva anyagilag. A farmer felbaktatott a kocsifelhajtón, egy fej salátát tartott a kezében. Miguel érezte, hogy a reggelijének már lőttek. Odalépett az oldalsó ajtóhoz, és kinyitotta a szúnyoghálót. - Jó reggelt, Lucas. Mi a gond? - Apád itthon van? - Lucas Foster, az izmos fiatalember füstölgött a dühtől. Alicia kisurrant a bátyja mellett az autóból és onnan szólt vissza: - Elment bepermetezni a földjeiteket - mondta Alicia. - Már jó ideje elindult. - Nos, akkor hol a fenében van most? Miguel kitalált egy történetet arról, hogy Russell gépével volt valami gond az előző nap, de Lucas nem hagyta, hogy befejezze. - Ezzel a seggfejjel nem lehet zöld ágra vergődni. Biztosan valahol ücsörög a nyolcszáz dollár értékű rovarirtószerrel, miközben a kis rohadt molyok felzabálják a terményt! Lucas azon kapta magát, hogy már ordít, de gyorsan visszanyerte önuralmát. Csak néhány évvel volt idősebb Miguelnél, és sajnálta őt. Most már saját magát szidta. Hogyan lehetett üzleti döntést hoznia azon az alapon, hogy rokonszenvet érez a kölykök és a bolond apjuk iránt. - Talán csak tankolnia kellett útközben, és már ott is van - mondta Miguel reménykedve. - Nem, épp most hívtam az apámat - válaszolta Lucas. - Biztosan majd akkor fog odaérni, amikor felerősödik a szél, és akkor várhatunk még egy napot. És közben a molyok mindent felzabálnak. Miguel annyira szégyellte magát, hogy legszívesebben bemászott volna egy lyukba meghalni. A nevelőapja, idült alkoholista lévén, már sok kínos pillanatot okozott a fiúnak, de ehhez foghatót még soha. Miguel nem hibáztatta Lucast, amiért dühös. Mögötte Troy még mindig a TV oldalát püfölte. - Troy, elég legyen! - figyelmeztette Miguel. - Ha még nem lesz a levegőben, amikor visszaérek, fel fogom hívni az Antelope Valley repülőteret, és felbérlek valaki mást. Nem várhatok egy újabb napot. - Igen, ez jogos. Azonnal indulok, és megpróbálom megkeresni. Miguel fogta a motorja kulcsait, és elindult kifelé az ajtón. Miközben Lucasszal együtt az autófeljáró felé tartottak, Alicia utánuk kiabált, és megkérte Lucast, hogy vigye el a Circl K Markelig. - Nem! - üvöltött Miguel, és a lány felé fordult, hogy a szemébe nézzen. - Azonnal bemész, és reggelit készítesz Troynak, mielőtt bárhova is mennél! Miguel beindította öreg Kawasakiját, és elindult, hogy megkeresse az apját. 5 Castillo ezredes és emberei a Pentagonban megállapították, hogy az óriási méretű tárgy stabilizálta a pozícióját, és 500 kilométerrel a Hold mögött parkolt le. Miután az Egyesült Államok Űrparancsnoksága új pályára állította három műholdját, képesek voltak alaposabban szemügyre venni ezt a tárgyat, amelyről három kamerájuk sugárzott egyenes adásban infravörös felvételt a Földre. A monitorokat állandóan figyelték.

16 - Ezredes! - kiáltott fel az egyik katona hangosan. - Ezt meg kell néznie! Castillo átviharzott a termen és átnézett a férfi válla fölött az összetett infravörös képre. A szilárd tárgy alatti területen valamilyen zavar volt észlelhető. - Úgy néz ki, mintha robbanna - jegyezte meg Castillo. - Inkább úgy, mintha egy gomba szórná el a spóráit - felelte a monitor előtt ülő férfi. A tárgyról nagy darabok váltak le és pörögve szálltak az űrben. A katonák még néhány percig figyelték a képet, és észrevették, hogy a levált darabok köralakba rendeződtek. Ekkor Castillo és az emberei rádöbbentek, hogy mit látnak. Itt volt az idő, hogy felhívják Grey tábornokot, aki jelenleg a Potomac túlpartján, a Fehér Házban tartózkodott. Connie megpróbált kisurranni az irodája hátsó ajtaján, de nem volt szerencséje. Saját állományának munkatársai és egy tucat Fehér Házi szolga az előcsarnokban nyüzsgött, és azonnal lecsaptak rá, amint belépett az ajtón. Mindegyikük kezében kis notesz volt, telis-tele fontos kérdésekkel. A telefonvonalak teljesen felforrósodtak, megállás nélkül csörögtek a készülékek, és az egyik hívás fontosabb volt, mint a másik: szenátorok, külföldi nagykövetek, királynők és királyok, Whitmore családtagjai, tévétársaságok vezetői, prominens üzletemberek, akiket normális esetben kapcsoltak volna az elnöknek. Senki sem tudta, mit mondjon nekik. Connie tudta, hogy az embereinek szüksége van a válaszaira, de nem volt ideje beszélni velük. Már így is öt perc késésben volt az elnöki eligazításról, pedig ilyesmi még sosem történt meg vele. Elég régóta dolgozott már itt, hogy tudja, mi a legcélravezetőbb módszer egy feszültségterhes helyzet kezelésére: kedvesen mosolyogni, senkivel sem törődni és keresztültörni a tömegen. Főhadnagya, Fran Jeffries kiszúrta, mire készül. Rögvest a főnöke elé lépett, és gyorsan beszélni kezdett. - A CNN közölte: egészkor leadják, hogy az Egyesült Államok légköri atomrobbantást végzett, ha nem hívja fel őket, és utasítja el a, vádat. Connie vállat vont. - Mondja meg nekik, hogy csak adják le a hírt, ha le akarják járatni magukat. A várakozók megrohamozták kérdéseikkel. - A NASA egész délelőtt nem száll le rólam - panaszolta az egyik zaklatott tanácsadó. - El tudná olvasni az üzenetüket? Nem tart sokáig, és szeretnék, ha jóváhagyná. - A hivatalos álláspontunk az - mondta Connie -, hogy nincs hivatalos álláspontunk. Constance - még mindig mosolyogva - tovább törtetett a tömegen keresztül a folyosó végén lógó Thomas Jefferson portréra koncentrálva. Amikor odaért, meglepte embereit. A lépcsőknél, ahol még több ember és még több kérdés várta volna, hirtelen balra fordult. Megnyomta a lift hívógombját. Amikor Gil Roeder a felső vezetésből látta, hogy Connie szökésre készül, odakiáltott neki a többiek fölött. - Mi a fene folyik itt? Tökéletes időzítés. Miközben a liftajtó becsukódott, Connie megpróbált olyan arcot vágni, mintha a kérdés szíven találta volna. - Na de kérem, emberek! Gondolják, hogy ha tudnék valamit, nem maguk lennének az elsők, akikkel megosztanám? Hallotta, ahogy a liftajtó előtt álló tömeg egy emberként válaszol: - Igen, gondoljuk! Az Ovális Irodában az elnök már megnyitotta az ülést. A megbeszélésen Glen Parness vezérkari főnök, Grey tábornok, az Egyesített Vezérkar feje és Albert Nimziki hadügyminiszter voltak jelen. Whitmore mindegyikükben megbízott. - de szeretnék mindenkit emlékeztetni - Grey a mondandója közepén járt -, hogy a műholdjaink a jelen pillanatban megbízhatatlanok. Egyelőre nem világos, hogy az objektum be akar-e és be tud-e lépni a Föld légkörébe. Még az is megtörténhet, hogy nem jön közelebb. Lehetséges például, hogy nem akar a gravitációnkkal vesződni. - Ez igaz, elnök úr - jegyezte meg Nimziki. - Lehet, hogy úgy van, ahogy a parancsnok gondolja, és egyszerűen elmegy mellettünk. De akkor is az a feladatunk, hogy felkészüljünk minden eshetőségre.

17 Mivel nincs a birtokunkban több információ, azt kell feltételeznünk, hogy a tárgy ellenséges szándékú. Azt javaslom, hogy irányítsunk rá néhány interkontinentális ballisztikus rakétát, és indítsunk megelőző támadást. Nimziki magas, ösztövér, hatvan körüli férfi volt, aki az évek során a "Vasmarok" gúnynevet vívta tó magának. Ritka jelenségnek számított Washingtonban. Olyan kabinetszintű tisztségviselő volt, aki megőrizte pozícióját több elnök alatt is. Whitmore volt a negyedik elnöke, a második demokratája. Nimziki nem volt igazán szeretnivaló, de amikor megszólalt, mindenki úgy érezte, hogy oda kell figyelnie rá. Néhány évvel ezelőtt így írt róla a The Post: "J. Edgar Hoover óta nem volt olyan kormánytisztviselő, aki ekkora hatalomra tett volna szert anélkül, hogy indult volna a választásokon." Nimzitinek - noha intenzíven politizált - sikerült megőriznie azt a látszatot, hogy ő fölötte áll a politikának. A machiavellista politikusnak sikerült a színfalak mögött maradnia. Javaslata pontosan az az "először lőj, kérdezni ráérsz később is" hozzáállás volt, amit a többiek a teremben szerettek volna elkerülni. - Már megbocsásson - szólt közbe Grey -, de annak a kevés információnak a fényében, amivel eddig rendelkezünk, ez súlyos hiba lenne. Ha nem járunk sikerrel, akkor csak felbosszantjuk őket. Ha pedig sikerrel járunk, akkor egyetlen zuhanó tárgyból rengeteget csinálunk. Abban egyetértek Nimziki miniszter úrral, hogy ráirányítjuk a rakétákat, előkészítjük a támadást, de Constance lépett be az ajtón, ám amikor meglátta a fejeseket, visszahőkölt. - Mekkora a kár? - kérdezte tőle Whitmore, így invitálva a nőt, hogy csatlakozzon a tanácskozáshoz. - Hogyan reagálnak az emberek? - Jó napot, uraim! - biccentett Connie az asztal körül helyet foglaló férfiaknak, miközben leült Nimziki mellé. - A sajtó jelenleg a saját elméleteit gyártja. A CNN azzal fenyegetőzik, hogy leközöl egy műsort, azt sejtetve, hogy kísérleti atomrobbantást próbálunk eltussolni. Beütemeztem magamnak egy sajtótájékoztatót hat órára, ami egy időre lecsillapítja a kedélyeket. A jó hír az, hogy senki sem esett pánikba, legalábbis nem komolyan. Nimziki kezdte elveszíteni a türelmét a félbeszakítás okozta késlekedés miatt. Az asztal túloldalán ülő Greyhez intézte a szavait: - Will, azt hiszem eljött az idő, hogy érintkezésbe lépjen az Atlanti Parancsnoksággal, és a készültségi állapotot változtassa DEFCON 3-ra. A többiek egy emberként háborodtak fel. Szerintük ez még túl korai volt. A többségnek az volt a véleménye, hogy nagy hiba lenne megkongatni a vészharangot, amíg még azt sem tudják, mivel állnak szemben. Nimziki a saját álláspontját védte, de végül is a többiek lehurrogták. Az összeszólalkozás végén Parnessnek, a vezérkari főnöknek még mindig akadt mondanivalója. - Azt is számításba kell vennünk, hogy mindössze két nap választ el bennünket július 4.-étől, és a haderőállomány fele kimenőt kapott az ünnepre. Nem is szólva a parancsnokokról, akik Washingtonba érkeztek a vasárnapi parádéra. Az egyetlen lehetőség, hogy az embereinket gyorsan visszarendeljük a támaszpontokra. Ez a televízió és rádióadásokon keresztül lenne megvalósítható. - Na persze - gúnyolódott Constance. - És keltsünk pánikot az egész világban. Az ajtó újra kinyílt. Grey tábornok pentagoni összekötője lépett be a legújabb hírekkel. - Legfrissebb információink szerint a tárgy stacionáris pályára állt, amelynek révén a Hold eltakarja, ekképpen nem lehet közvetlenül látni. - Mintha el akarna rejtőzni - jegyezte meg Grey. - Ez jó hírnek tűnik, legalábbis egyelőre - mondta Parness reménykedve. - Lehet, hogy csak megfigyelnek minket. Grey összekötője még nem fejezte be mondandóját. - Elnézést, de ezzel még nincs vége. Az objektum helyi idő szerint délelőtt 10 óra 53 perckor állt a pályájára. Helyi idő szerint délelőtt 11 óra 1 perckor a tárgyról kisebb darabok váltak le. - Darabok? - kérdezte Whitmore meglepetten. - Igen uram, darabok - folytatta a férfi. - Szám szerint harminchat. Megközelítőleg csészealj formájúak és apró méretűek magához a központi tárgyhoz képest. - A Föld felé tartanak? - kérdezte Whitmore, de már tudta, mi lesz a Válasz. - Nagyon úgy tűnik, uram. Az Űrparancsnokság becslései szerint ha a jelenlegi röppályát követik, huszonöt percen belül behatolnak a Föld légkörébe. Az elnök megdöbbenve meredt a Légierő egyenruháját viselő fiatalemberre. Egy pillanatig azt gondolta, biztos csak valami rossz tréfa az egész, amibe a többiek be vannak avatva; egy alaposan megrendezett színház, amelyet azért csináltak, hogy lássák, hogyan reagál rá. De nem, ez valóság volt, könyörtelen és

18 megmásíthatatlan. Ami nevetségesnek és eltúlzottnak tűnt néhány órával ezelőtt, most rettenetes igazsággá tornyosult. Az emberiség egyik fő félelme, a mélyen elfojtott rettegés, most beteljesedik. A Földet meglátogatja, és lehet, hogy el is foglalja ez a másik világból érkező ismeretlen tárgy. Nimziki törte meg a rémült csendet. - Harminchat, feltételezhetően ellenséges űrhajó tart felénk, elnök úr. Akár szeretjük, akár nem, DEFCON 3-at kell hatályba léptetnünk. Még ha pánikot is keltünk vele, azonnal vissza kell rendelnünk a katonákat, és riadókészültséget kell életbe léptetnünk. A teremben senkinek sem volt ellenjavaslata. 6 Bekapcsolt egy riasztó. A piros lámpa - sivító hang kíséretében - villogni kezdett. Kinyílt egy ajtó, és a riasztó elhallgatott. David karja benyúlt az ajtón, és előhúzta Cup-O-Noodlesét. Ebédidő volt a Kompakt Kábelnél. David szinte megállás nélkül az átjátszó helyiségben dolgozott. Mintha nem lett volna amúgy is túlzsúfolt a szoba, behozott két újabb bőrönd méretű gépet és egy laptopot. A szoba közepén állította fel őket. David hanyag volt, amikor koncentrált. Ülés közben a lábait maga alá húzta a székben, könyöke pedig a térdei között volt összecsavarodva a nagy összpontosításban. Erősen szuggerálta laptop képernyőjét, miközben figyelte a képi megjelenítést, amely húsz másodpercenként ismétlődött. - Szervusz, te csini zseni! - lesett be a sarok mögül fülig érő szájjal Marty. - Nem azért jöttem, hogy sürgesselek. Csak meg szeretném kérdezni, nincs-e valamire szükséged. Ez persze tiszta hazugság volt. Ha valami nem volt rendben, akkor Martynak ott kellett gubbasztania, mint egy anyaoroszlánnak. - Marty! Öregem! Foglalj helyet és nyugi! Marty lábujjhegyen lépkedett. Olyan volt, mint egy elefánt a porcelánboltban. David már egyszer kirúgta, amikor a válla fölül leste a fejleményeket és túl sokat kotnyeleskedett. Most megfogadta magában, hogy nem fogja molesztálni Davidet, és ezt az első tíz másodpercben sikerült is betartania. De akkor elfogyott az akaratereje. - David, mondd, hogy nyomon vagy! Könyörgök. Mondd, hogy rájöttél a nyitjára! - Nos - kezdett bele David komótosan -, van egy jó és egy rossz hírem. Melyiket akarod először hallani? - Mi a rossz hír? - A rossz hír az, hogy meg foglak büntetni, mert megzavartad az ebédemet. Marty csípőre tette a kezét, és gúnyolódni kezdett. - Csak azt ne mond, a jó hír pedig, hogy nem kell fizetnem. - A jó hír az, hogy rájöttem, mi a hézag. - David egy nagyot kanalazott a levesből. Marty ripacskodva a szívére tette a kezét és vett néhány mély lélegzetet. - Hálisten. Tehát, mi is a gond? - Egy furcsa szignál került a műhold szignáljába. Jel a jelben. Halvány lila gőzöm sincs, honnan ered. Ehhez hasonlót még sohasem láttam. És ez a jel valahogy belekerült az égen levő összes műhold szórásába. Marty tátott szájjal bámult. - És ez miért is olyan jó hír? - Mert a jelnek meghatározott szekvenciája van, görbéje. Tehát innen már semmiség az egész. Generálni kell a jel frekvenciájának a digitális képét, azt átalakítani bináris kóddá majd egy inverz fázisú jelet kell alkalmazni az elméleti spektrométerrel - és csiribí-csiribá, az átfedés ki van szűrve. - Az átfedés ki van szűrve? - nézett Marty értetlenül. - Ez azt jelenti, hogy újra jó lesz a kép? - Vág az eszed. - Ez egyben azt is jelenti - kérdezte Marty szégyenlősen -, hogy az egész városban csak mi fogunk tiszta adást sugározni? - Hacsak nem osztjuk meg a többiekkel, amit tudunk - ajánlotta David angyali jósággal. Tudta, hogy Marty vérre menő harcot folytat a konkurens állomások vezetőivel, és hogy ezután a felettük aratott győzelem fényében fog sütkérezni. - Ha-ha-ha! Ez tetszik. - Marty vad örömtáncot lejtett. - A titkos fegyverünk! Az inverz fázisú elméleti spektrométer-analizáló! Ez a nap kezd csodálatos lenni.

19 Amikor Miguel végül rátalált Russellre, amaz már az ezer négyzetjardos paradicsomföld negyedét bepermetezte. Mezei idénymunkások gyűltek össze a kocsijaik körül, mert nem tudtak dolgozni a permetezés ideje alatt. A földterület körülbelül egy mérföld hosszú volt, az egyik oldalát óriási eukaliptuszfák szegélyezték. Russell, ahelyett, hogy a fás oldallal párhuzamosan permetezett volna, a sorokkal egy irányban haladt, és a gépét mindig csak az utolsó pillanatban kapta föl, letarolva a fák koronáit. A repülő egy pompás, régi de Haviland volt. Duplafedeles, tűzpiros, kétüléses gép, amely abban az évben készült, amikor Lindbergh átrepülte az Atlanti-óceánt. A behúzható szárnyak fakeretei szorosan be voltak vonva szövettel. Az Egyesült Államok postahivatalai használták a Havilandeket a húszas években, amikor elkezdődött a transzkontinentális légipostai szolgálat. A repülőnek egy vasárnapi légiparádén lett volna a helye, nem pedig a földek fölött. A gép már eleve túl súlyos és nehezen irányítható volt, és csak tovább rontott a helyzeten, hogy Russell egy zsinór és egy gumikötél segítségével felerősített rá további kétszáz font tömegű permetezési felszerelést. Amikor Russell zuhanórepülésben újabb menetbe kezdett a paradicsomföldön, Miguel kiabált és integetett neki, hogy valahogy rávegye a landolásra. A farmmunkások is csatlakoztak hozzá. A repülőgép pilótája azonban semmit sem értett az egészből: bugyután visszaintegetett. - Russell, ébredj fel! - rimánkodott Miguel. Russell az elmúlt két év alatt nagyon lezüllött. Állandóan részeg volt, most már annyira sem törődött a gyerekekkel, mint korábban. A szomszédok néha feljelentették a rendőrségen, és a rendőrség kiküldött egy szociális munkást. Ilyenkor Russell egy időre kijózanodott. Mindig is lökött volt, de amikor Miguel anyja megbetegedett majd végül meghalt, Russell teljesen kikészült. Egyre nőtt benne a halálvágy. Pár naponként kijózanodott, és megígérte, hogy tiszta lappal indul. Mégis mindent Miguelnek kellett elintéznie: kifizetni a havi lakbért, megvásárolni Troy gyógyszerét és a tengernyi más gond. Russell nem volt több egy nyűgöt jelentő lakótársnál. Amikor a repülő megfordult, hogy megkezdje a következő kört, Miguel hirtelen felpattant a motorkerékpárjára, és elindult a földterület közepe felé. Közvetlenül a repülőgép útjában állt meg. Szerencsére Russell időben észrevette a fiát, és leállította a permetezést. Ahogy elhaladt, lenézett a fiúra, és látta, hogy az int, szálljon le. Hátrafordult a székében, Miguelre mosolygott és jelezte, hogy megértette a jelzést. Látta, hogy a gyerek egyszerre hevesen integetni kezd, de nem értette, miért, amíg vissza nem fordult a székében, és szembe nem találta magát a száz láb magas eukaliptuszfák kerítésszerű sorával. Már túl késő volt, hogy felkapja a gépet. - Uramisten! - kiáltotta túl a motor hangját. Russellnek szerencsére nem volt ideje gondolkozni. Reflexszerűen cselekedve kilencven fokkal elfordította a gépet, így az átsüvített a fák közötti keskeny résen. Kevesebb mint egy láb hely volt a gép és a fák között. Ahelyett, hogy megkorholta volna magát, amiért ilyen ostoba volt vagy hálát adott volna az égnek, amiért ekkora mázlija volt, Russell nagy üdvrivalgásba kezdett, el volt telve saját ügyességével. Néhány perccel később leállította gépét a távoli autópályán. Amikor Miguel odaért, Russell épp megpróbált kikászálódni a pilótafülkéből. - Láttad ezt? - kiáltotta. - Nem akármilyen manőver volt! Levette bőr repülős sapkáját és letette magát az alsó szárnyra. Russell Casse ötvenöt éve ellenére olyan volt, akár egy nagy gyerek; telt, kikerekedett arcával és dús, göndör, szőke hajával úgy nézett ki, mint egy óriásbébi. Pedig jól megtermett, több mint hat láb magas, széles vállú férfi volt. Az utóbbi néhány év szünet nélküli ivászata megváltoztatta a férfi arcát: vonásai megereszkedtek és egyre kuszábbak lettek. - Mi a fenét keresel itt? - kérdezte Miguel élesen. - Megkeresem a betevő falatra valót - énekelte Russell büszkén. - Dolgozom, és, ha szabad megjegyeznem, remekül teszem a dolgomat. - Ez a terület nem Fosteréké. Rossz föld permetezel - mondta neki Miguel. - A város másik felében kellene lenned. Russell, aki még mindig a repülő szárnyán ücsörgött, hosszasan bámulta az ültetvényt és az út végén álló farmházat. - Biztos vagy ebben? - A fenébe, Russell. Szívességet tett neked. Most volt a lakókocsinál és utánad érdeklődött. És meg fogja fizettetni veled a kárba veszett permetet.

20 Russell a fejét csóválta. Nincs értelme, hogy kiborulj emiatt, mondta magában. De ez volt az első munkája, amit ebben a szezonban kapott, és Lucas volt az egyetlen farmer a városban, aki még bízott benne. - Tudod, milyen nehéz olyasvalakit találni, aki nem gondolja, hogy teljesen bolond vagy? - sziszegte a fiú. - Most mihez fogunk kezdeni? Most mihez kezdünk? Russellnek nem volt válasza. Meg akarta ígérni Miguelnek, hogy ettől a pillanattól fogva minden másképp lesz. De tudta, a fiú úgysem hinne neki, sőt még ő sem hinne magának. Tehát inkább némán állt az út közepén, amíg Miguel berúgta a motorját, és elviharzott. Russell előhúzott egy flaska Jack Daniel's-t a dzsekije zsebéből. Most valaminek vége szakadt. Talán csak annak volt vége, hogy színlelje, még harcol maga ellen. Az utolsó néhány év megtörte. A felesége betegsége, majd halála, az éjszaka, amikor elrabolták, aztán annak a híre, hogy Troy örökölte anyja mellékvesekéreg-elégtelenségét. A picsába. Ha az élet ennyi fájdalommal jár, akkor ő nem kér belőle. Ha nem lennének a gyerekek, visszaülne az öreg repülőbe, felrepülne minél magasabbra, aztán elzárná a motort, és hagyná, hogy visszazuhanjon a földre. Ehelyett lecsavarta a flaska kupakját és húzott egy jókorát a whiskyből. 7 Mélyen az észak-iraki sivatag belsejében Ibn Assad Jamal egy apró tábortűz előtt guggolt és reggeli kávéját készítette. Beduin lévén kitaszították arról a földről, amelyet törzse magáénak tudott számtalan nemzedéken keresztül, és számos más beduin klánnal egyetemben beterelték egy ocsmány, zsúfolt sátorvárosba. A Nap csak egy óra múlva kelt fel, de az összetákolt falu már ébredezett. Jamal egy bottal belekotort a tűzbe és kivette a nagyapja kávésbögréjét, amelyben forrt a sűrű arab kávé. Miközben várta, hogy a kávészemcsék leülepedjenek a bögre aljára, egy sikoltást hallott. Egy másodperccel később már többen sikoltoztak és kiáltoztak kétségbeesetten. Jamal hirtelen lebénult a hallottaktól. A dűnék tetején megpillantotta egy tucatnyi alak körvonalát. Először arra gondolt, hogy a táborhelyet megtámadta a hadsereg, de amikor az emberek ordítva és nyöszörögve elfutottak mellette, meglátta, mi elől rohannak. - Ensha' Allah - motyogta magában. Olyan valamit látott, amitől rogyadozni kezdtek a térdei. Az ég jókora darabja lángokban állt. Egy narancssárga, fehér és szürke színekben lángoló, hegy nagyságú tűzgolyó úgy repült az égen, mint egy lapos kő, amely kacsázva vízbe ér. A tűz mélyvörös izzást kölcsönzött a homoknak, amint a lángok egyre lejjebb ereszkedtek. Jamal jó néhány másodpercig nem tudta levenni a szemét a jelenségről, és közben egyre nőtt benne a félelem. Végül újra lábra állt, érthetetlenül motyogott valamit, aztán hanyatt-homlok futásnak eredt, mint a többiek. Néhány száz mérföldre innen, a Perzsa-öböl közepén egy atom-tengeralattjáró, a USS Georgia szelte keresztül a sötét víz felszínét. Antennarendszere a parancsnoki torony tetején forgott. A tengeralattjáró rádiólokációs helyiségében elszabadult a pokol. Fülsüketítően harsogott egy riasztóberendezés, amelyet a radarernyő szokatlan felfedezése indított be. A nyugtalan legénység, amely egy pillanattal azelőtt még az igazak álmát aludta, most betódult a vízhatlan válaszfallal körülvett helyiségbe. A tengeralattjáró parancsnoka, J. C. Kern tengernagy átlépett a vízszintes ajtónyílás fölött, és - túlordítva a hangzavart - magyarázatot követelt. - Jelentést kérek! Egy tengerész, aki fejhallgatót viselt, a tengernagy felé fordult a székével. - Uram, a radar nem észlel semmit tizenhét kilométeres körzetben. A tengernagy a központi radartérképhez lépett és tanulmányozni kezdte a bejövő jeleket. A képernyő tetejének nagy része üres volt, de az világosan látszott, hogy nem a berendezés romlott el, mert a képernyőt elfoglaló üres ellipszis változtatta a helyzetét. - Tengernagy - lépett közelebb az egyik tiszt. - Elrendeltem egy teljes diagnosztikát. A kisegítő radaregységek - Uram, elnézést, uram - kiáltotta egy másik tengerész a zsúfolásig megtelt helyiség másik végéből. - Lehet, hogy a radar meghibásodott, de az infravörös teljesen letért a térképről. Nem jelez semmit.