Weöres Sándor. 111 vers

Átírás

1 Weöres Sándor 111 vers

2 TARTALOM (ABLAK NÉGYSZÖGÉBEN) 10 TÁNC-RITMUS TAVASZI VIRRADAT FÜSTÖS RAJKÓK A TÜNDÉR A GALAGONYA A PAPRIKAJANCSI SZERENÁDJA FONÓ-DAL CSIRIBIRI RUMBA ROCK AND ROLL ROBOGÓ SZEKEREK 10 ÓDA ANYÁMNAK FŰ, FA, FÜST A BAB EL MANDEB-EN ÖRÖK PILLANAT DE PROFUNDIS XX. SZÁZADI FRESKÓ MERÜLŐ SATURNUS ÓDA A KISPOLGÁRHOZ A TERMÉSZET ÉVKÖNYVEI A REJTETT ORSZÁG 10 BALLADA HAJNAL A HOLDBAN A FÖLD MEGGYALÁZÁSA AZ ÓRIÁSNŐSTÉNY ZIMZIZIM ALTWIEN ÁBRÁND VARÁZS-VIRÁGOK A LÁNY ÉS TÁMADÓJA ÁT A VIZEN ÖREGANYÓ DÜNNYÖGÉSE LIBA PÉK 10 SZUBJEKTÍV VERS AZ ÉLET ELEJÉN 1936 ÖNARCKÉP HANNÁNAK HAZATÉRÉS HAZASZÁLLÓ A MÁSNAPOS CANZONE TOCCATA NOCTURNUM AZ ÉLET VÉGÉN VERS A SZERELEMRŐL A KÉT NEM FÉRFIAK TÁNCA A GYERMEK KLEOPÁTRA A TAVASZ JÁTÉKAI BUKOLIKA ANTIK EKLOGA FAMILIA KETTŐS SZOBOR A MENYASSZONY ÉNEKE A LÉLEK ÉJSZAKÁJA 10 PÁRBESZÉD A GYERMEK ÉS A PATAK BOLDOGSÁG SZERETŐK A NAGYVÁROSBAN ÁLLATOK BESZÉDE TALÁLKOZÁS A VILLAMOSON A THEOMACHIA TRAGÉDIÁBÓL A HOLDBÉLI CSÓNAKOS MESEJÁTÉKBÓL AZ ENDYMION PÁSZTORJÁTÉKBÓL AZ OCTOPUS TRAGIKOMÉDIÁBÓL JAPÁN TÁNCJÁTÉK 10 SZONETT HÁLA-ÁLDOZAT PASTORALE A BENSŐ VÉGTELEN A KETTÉBOMLOTT HERMAPHRODITUS A KILYUKADT VILÁG METROPOLIS SUHANÁS A HEGEDŰKÖN AOIDOS A MÚZSÁVAL IN AETERNUM A JÖVENDŐ KÖLTÉSZETE 10 RAJZOS VERS KÍNAI TEMPLOM RELÁCIÓK AZ ÁRAMLÁS SZOBRA KULI FUGHETTA FUGA DOB ÉS TÁNC NÉMA ZENE TAPÉTA ÉS ÁRNYÉK ŐSZI ZÁPOR 2

3 10 CSÖND MI VAN A HÉJ ALATT? HEGYI TÁJ ECCE HOMO MÉCSVIVŐ EMBER MEGHALNI MENNYEGZŐI KAR MENNYBEMENETEL JELZÉS-SZERŰ NÉGY KORÁL SALVE REGINA 10 HUMORESZK AZ ÉJSZAKA CSODÁI MAJOMORSZÁG LE JOURNAL KÉT MONTÁZS ABLAK AZ ÉJBE TÉMA ÉS VARIÁCIÓK KISFIÚK TÉMÁIRA MÁS PARADICSOM ROSSZ KIS COCKTAIL ÓCSKA SÍRVERSEK 10 EMLÉKMŰ TANG MING-HUANG CSÁSZÁR VALLOMÁSAIBÓL HÖLDERLIN SEVCSENKO EGRY JÓZSEF JUHÁSZ GYULA BARTÓK BÉLA KODÁLY ZOLTÁN FÜLEP LAJOS FÜST MILÁN ARS POETICA 3

4 MOTTO Egy képíró, Durerus, mondta ezt barátjának: - Midőn valamely képet írok, egy előbe igen gyönyörködöm benne, azután, hogy jobban megnézelem, ugyan szégyenlem is. Albrecht Dürer szavai Bornemisza Péter könyvében. 4

5 Ablak négyszögében csillag alvad fekete égen egy percet megformál a tompa fény sötéten áradnak a fák lombban messzi tenger énekel a szél függönybe döfi homlokát zárt perceden kivül csillagod elragad a kerten tajtékozva átfolyik a végtelen de a szobában összegyűlt a tér sarkokban elmerül karszék piros hajlásain átlátszón szétterül mosdókancsó indázó kék nyakán egyhelyben fölrepül gyűrűd az asztalon gyertya mit nem lehet eloltani a szigetet paskolja éj tárgyak hullámverését süket héjukban hallani ablakkeretben alvadón mélybe csügg a szomoruság te mennyek ábrás könyve a teljes fényű ősi létben érintésre becsukódtál de szemem tovább fut a fedélen ahogy e csillag vándorol sok év előtti sugarában pillantás parttalan ürében 5

6 10 TÁNC-RITMUS 6

7 TAVASZI VIRRADAT Kakas kukorít, hajnal kivirít, a réti rigó dala röppen, arany bivalyok gerince ragyog márvány-eres égi ködökben. Ma ládd: a himes föld, láng-habos ég csak láz-tünemény, csak híg buborék, széthull, tenyeredbe csöppen. A lábadon itt topánka szorít: ez a föld! a gyökér-ölü erdő! a homlokodon kék pántlika fon: ez a menny, a fejedre tekergő! és közbül a szív, a kalitka-madár, kit féltésed vasrácsa bezár: ha elszáll, vissza sosem jő. FÜSTÖS RAJKÓK Füstös rajkók kimentek játszani, fűzes érre játszani kimentek. Bűvös hangú fűzfasípot gyártani békás partra pihentek. Füstös rajkók zenéltek szépeket, szittyós lápnak szépeket zenéltek. Vízi lánynak titkot súgtak, édeset, hujjogattak a szélnek. Füstös rajkók - tillári, tüllülü - így fütyültek: tüllülü, tillári - kedvüket a búborékos, mély sürü, sej, nem győzte csodálni! 7

8 A TÜNDÉR Bóbita Bóbita táncol, körben az angyalok ülnek, béka-hadak fuvoláznak, sáska-hadak hegedülnek. Bóbita Bóbita játszik, szárnyat igéz a malacra, ráül, igér neki csókot, röpteti és kikacagja. Bóbita Bóbita épít, hajnali köd-fal a vára, termeiben sok a vendég, törpe-király fia-lánya. Bóbita Bóbita álmos, elpihen őszi levélen, két csiga őrzi az álmát, szunnyad az ág sürüjében. A GALAGONYA Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske, szél szalad ide-oda, reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjel izzik a galagonya izzik a galagonya ruhája. 8

9 A PAPRIKAJANCSI SZERENÁDJA Gyönge fuvallat a tóba zilál, fények gyöngysora lebben. Sóhajom, árva madár-pihe, száll s elpihen édes öledben. Tárt kebelemben reszket a kóc, érted szenved a Jancsi bohóc. Szép szemeidtől vérzik az ég, sok sebe csillagos ösvény. Egy hajfürtöd nékem elég, sok sebemet bekötözném. Hull a fürészpor, sorvad a kóc, meghal érted a Jancsi bohóc. Tálad a rózsa, tükröd a hold, ajkadon alkonyok égnek. Víg kedvem sürü búba hajolt, téged kérlel az ének. Hogyha kigyullad a szívem, a kóc, nem lesz többet a Jancsi bohóc. FONÓ-DAL Sej-haj, folyóba sok a hal valóba, Dunába, Tiszába, se szeri se száma. Sej-haj, vadonba kivirít a gomba keményre, kerekre, ha bolond, ne szedd le. Sej-haj, fonóba sok a lány valóba, ki barna, ki szőke, sose fuss előle. 9

10 CSIRIBIRI Csiribiri csiribiri zabszalma - négy csillag közt alszom ma. Csiribiri csiribiri bojtorján - lélek lép a lajtorján. Csiribiri csiribiri szellő-lány szikrát lobbant, lángot hány. Csiribiri csiribiri fült katlan - szárnyatlan szállj, sült kappan! Csiribiri csiribiri lágy paplan - ágyad forró, lázad van. Csiribiri csiribiri zabszalma - még mellettem alszol ma. RUMBA Ha jön a bika ha jön a bika ha jön a bikák legnagyobbika nevet a Rika nevet a Rika nevet a kicsi Sárika Meg kell érttetni a Sárikával hogy jó lesz vigyázni a bikával ha jön a bika ha jön a bika ha jön a bikák legnagyobbika. 10

11 ROCK AND ROLL a taxi a praxi a gyerünk zabálni a füstölgő tüzes Cotopaxi a jöhet akármi Lóri ma kiköpöm a zagyvelőm fölakasztom a hátgerincem fazékba kilugozom a tüdőm de a tollas bőrödet is kimosom a csinos ing meg a nyakke- a nyakkebeleidet én ma kitaposom meg a bádogminták is mi vagyunk a taxi a praxi a gyerünk zabálni a füstölgő tüzes Cotopaxi a jöhet akármi ROBOGÓ SZEKEREK Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka - a tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain át, tova! az uton a kétfele meredeken árny-hegyü jegenyesor innen is onnan is árkai mentén. A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik a csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele kanyarog a hintafa bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és hugok álmai hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek. Súlyos muraközi ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa fölnyihog - a falon a ló feje, hószinen a fekete, tovasuhan - ablakon és puha keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék. Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek - az uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik - ágyban a kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabokáju, kakukfejü tarka lovat lát. 11

12 10 ÓDA 12

13 ANYÁMNAK Termő ékes ág, te, jó anya, életemnek első asszonya, nagy meleg virág-ágy, párna-hely, hajnal harmatával telt kehely, benned kaptam első fészkemet, szivem a sziveddel lüktetett, én s nem-én közt nem volt mesgye-hegy, benned a világgal voltam egy. Álmom öbleidbe újra visszatér - álmom öbleidbe újra visszatér! Alabástrom bálvány, jó anya, életem hatalmas asszonya, szemed Isis smaragd-dísze, tiszta, szép, hajad Pallas bronz-sisakja, színe ép, csak arcodon lett keményebb minden árny, mint a délutáni égen vércse-szárny. Első szép játékom, jó anya, gyermekségem gazdag asszonya, a kamaszkor tőled elkuszált, szemem a szemedbe nem talált. 13

14 Így tünődtem: Mért szült, mért szeret, ha örökre élni nem lehet? Énmiattam annyi mindent öl, temet! Mért nem tett a hóba inkább engemet! A kamaszkor tőled elkuszált, férfi-szívem újra rád-talált, férfi-szívem a szivedre rátalált, megköszön most percet, évet és halált. Álmom karjaidba visszatér, álmom karjaidba visszatér... Erős ház, szép zászló, jó anya, sorsomnak nyugalmas asszonya. Majd ha cseppig átfolyt rajtam mind e lét, úgy halok az ős-egészbe, mint beléd. FŰ, FA, FÜST Özönvíz-táj ez, tág és széditő, a kőkorszaknál ősibb az idő, emlékezés sem kísér az uton - Ekképp mesélték, csak innen tudom: mikor pelenkám volt még és dadám s a hold kezemnél ült az almafán, az ee-ee és papa-mama után az első, amit kimondott a szám: fű, fa, füst. 14

15 Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám: fölöttem süt víg napocska-anyám, a dajkával kis kocsiban tolat engem, reménydús fiatalurat s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd mitől országok esnek szerteszét és véres lesz a puszta és a rét, hogy kimondom e szent varázsigét: Ffü - ffa - fjtt - Fogatlan szájjal tátogattam és érzés nélkül jött sírás-nevetés, a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz, multat s jövőt még nem festett az ész, idő nem volt, csak az örök jelen, mely mint a pont kiterjedéstelen s mert kezdettelen így hát végtelen - mi áll, vagy mozdul, minden névtelen, fű, fa, füst. A tarka egység részekké szakadt, rámzúdult a különbség-áradat. Képzelj faágakat: mindegyiken sok két- és három-magvú tok terem: így lett lassacskán mindennek neve párjával: tej-víz, fehér-fekete, orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe, s hármasban: elefánt-zsiráf-teve, fű-fa-füst. Óriások közt telt az életem, a vállukig sem ért föl a kezem. És egy nap - tisztán emlékszem reá - nem fértem állva az asztal alá. Lejjebb ereszkedett a mennyezet és kezem-lábam megszélesedett. Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett, de napjaimnak kedvesebbje lett fű, fa, füst. Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt, még végigélnék néhány-milliót: hasztalan vággyal nézem a jövőt, gyerek áll így a más cukra előtt. De a kevés is jobb, mint semmi se, az élet szép, csak bánni kell vele, s ha félrebillen kedvem kereke, helyrezökkenti a varázsige: Fű, fa füst. 15

16 Szép a való! szebb, mint minden mese, kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese. Azért van mind a tétlenség s a tett, hogy tompultabban várd a végzeted. Kinn ülök most a híg téli napon, mint aranya körében Harpagon, s ha mennem kell majd: tenger vagyonom bucsuzóul még összeszámolom: fű, fa, füst. A BAB EL MANDEB-EN Alusznak az elsűlyedt városok: Svankélan, Cirpan, Tenuitian, jáspis Lamú, márvány Tiün-Kuin, déltáji jéghatáron őrködő Mejáj-Vivi, soktornyú Vejvita hol a szerelmes kétszer élhetett, örök tudás pávája Namru-Kor - ki tudja, hány és hol? ki tudja mind? - a dajkáló, kék, selymes ár alatt álmatlan álmodik Gondvána föld s fölötte álmos árboc hajladoz. Így vándorlunk a heves ég alatt (balról arab föld, jobbról Afrika) a két part fátlan, mint a sarkvidék. Váratlanul néhány apró sziget dereng elő a zöldes messzeség páfrány-öléből, néhány hosszudad koporsó-forma puszta sziklaroncs, homokkő-tömbjük sárga hajlatán sok kréta-ránccá gyűlt az üledék. És háromszögben egy szigetcsoport, három kő-test a tenger-sík fölött, mint óriás síremlék álldogál. Egyik: oszlop-csonk, elbillent fatönk, gyengéd formává érett fájdalom, másik: teknőc-héj, mind közt legnagyobb, erőlködően domború tömeg, ügyetlensége szörnyeteg humor, idomtalan erő, mely szinte báj, s a harmadik, a legszebb: kupola, alakja csúcsba-fejlő, idegen, oly teljes összhang, hogy szivet szorít. 16

17 Miféle rég-holt daeva nyomta föl végső kínjában ezt a szörnyü-szép hármas jelet a tengerár fölé, amint az rátört és fölfalta őt? Őrt áll a tönk, a teknőc, a tető, mögöttük fokban záruló a part és összeér a tenger és az ég, zöld ég, kék tenger, űr és villogás, játékos és forró ál-semmiség. Szines kristályok árnyát álmodó játékos, forró szemfedő alatt nehéz mélységben ismeretlenül alusznak az elsűlyedt városok, csak ős nevük zúg, mint kagyló-üreg, miből kihullt az élő és a gyöngy. Pihen, pihen Gondvána embere: vízből jött, hártyás-ujju óriás, ki saurusokkal küzdött, alkudott és bölcsőjében lelte sírhelyét. Kallódnak a sötétség térdein a hódítók, bölcsek, szerelmesek, kik eldobták a természet javát, a hús és nedv boldog parancsait maguk-faragta bálvány-szörnyekért, az ésszel-éles gyötrelmeiért, a szép és édes rosszért, mely: övék s isten, vagy állat meg nem értheti. Meghalt a szobrász: szobra elveszett, akár a vályog-tégla, utcakő - meghalt a költő: verse elveszett, akár a tréfa-szó, káromkodás - így múlik mind a lény, a név, a mű, de fejleményük él és hat tovább: fölöttük száll a más kor embere, kiben új módon él a régi rossz, s veszett homok-partok, hegyek között dúdolva éli a hullámverést, mint hogyha benne saját közönyét hinné dobogni, míg a hang alatt alusznak az elsűlyedt városok - ki tudja, hány és hol, ki tudja mind - s a hármas emlék, a szigetcsoport őróluk hallgat és nem mondja el, hogy aki élt, az nem hiába élt. 17

18 ÖRÖK PILLANAT Mit málló kőre nem bizol: mintázd meg levegőből. Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből, mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és multja sincs, ő maga az öröklét. Mint fürdőző combját ha hal súrolta s tovalibbent - így néha megérezheted önnön-magadban Istent: fél-emlék a jelenben is, és később, mint az álom. S az öröklétet ízleled még innen a halálon. DE PROFUNDIS Bárhonnan is lettem, földre-űzve ruhámból e lenti akol bűze nem múlik soha. Itt Istennek barma és virága tolong egymás elevenét rágva, szörnyü lakoma. Jót aligha vártam, mégse hittem hogy íly nyomor zsúfolódik itten; más csillag fia ha egy percig kóstolna kinunkba, mintha olvadt érc-özönbe hullna, gőzzé omlana. Kedvből búba, bánatból örömbe lódulunk itt föl-le, föl-le, föl-le óhatatlanúl, mint ki előtt megkínzása végett váltogatnak világost-sötétet, míg megtébolyúl. Az ész itt az Észnek satnya fattya, csak a dolgok héját tapogatja, csontig sose jut. Éber-álom félhomálya rajtunk, így vesződjük mocsár-mélyi harcunk, honnan nincs kiút: 18

19 hisz egymáson élősködve élünk, más halálán életet cserélünk: a föld rendje ez. Testvér itt a kő, fa, állat, ember, testvért eszem lucskos gyötrelemmel s testvérem megesz. Kóbor macska szívja csibe vérét: ennek halálkínját, annak éhét egyben szenvedem. Sziklát zúznak, föld húsába törnek: nem fáj az a kőnek, sem a földnek, de fáj énnekem. Hogyha bármit ölnek, engem ölnek, minden kínja, keserve a földnek rám csap éhesen. Lángba légy hull: én vergődöm ottan, százszor halok minden pillanatban s vége nincs sosem. Léten túl is, ha szétnyílt a fátyol, majd e világ-mélyi utazástól reszketek, tudom. Menny sem adhat már nekem nyugalmat: Isten fénye közt is e siralmat mindig jajgatom. XX. SZÁZADI FRESKÓ Felhőkakukvár háromezer éve telik díszekkel és lomokkal, nagy ládákkal - felirásuk: én! enyém! nekem! engem! s falát mindenfelé kinyomta az én kincsem, az én lázam, az én üdvöm, végre felbillent s az alatta felgyűlt ganajba zuhant. Lakói a lenti mocsokban hemzsegnek, nem értik mi történt velük, nem látnak az éjszakában, jajgatva vergődnek a szeméten, vagy futkosva, egymásra tiporva cipelik törött, recsegő holmijukat, vagy építeni akarnak, a törmeléket dúlva - De van aki lát közöttük és szurokba hempereg és meggyujtja magát hogy azok is lássanak: kétségbeesett világosság, eleven fáklya! 19

20 Páran rámutatnak: Ni, a bolond, szurokba mártotta magát és elhamvad, ahelyett hogy menteni segítene. Mások kiáltják: Az ő fényénél látunk! és még gyorsabban húzzák-vonják a törött lomokat. Mit látnának? mit mutatna nekik az eleven fáklya? a törmeléket, a trágyát, és fölötte a fekete semmit, honnan már hiányzik Felhőkakukvár és eltűntek az angyalok, a Biztonság, a Szabadság, az Igazság Angyala, meg a többi, még a Háboru Angyala is (mert amit ezek háborunak néznek: egymásba botlók szüntelen marakodása a sötétben; hol már az idő, mikor hadat indított a szabad elhatározás?) s még a Gyűlölet Angyala is (mert mindenki annak bokájába mar, akiébe bír; de hol az igazi gyűlölet már?) Az égen egy maradt: a tétlen, közönyös lélek, az Undor Angyala. Mert már csak az utálat, melynek lelke van. Ha látnának az eleven fáklyafénynél: őt látnák, az Undor Angyalát amint lábával harangoz a kutyáknak, vagy fütyülve a romokra vizel, s nem hinnék hogy angyal, hogy az alakot váltott szeretet, mely inkább mosolyog mint haragszik. S ha közelről látnák: nem hinnék hogy az Undor Angyala, mely oly szép, mint az a nő, kit álmunk legmélye hord, a gyilkos megrészegül tőle, vágytól zokogva öklére borul, fogadkozik, s a tiszta is megdöbben előtte: mi a szépség, hogy íly sodra van? S az üvöltve lobogó fáklya, s e végső édesség: ugyanegy. Ha kérdik őt - felel: Ne fontoskodj. Ajkát biggyesztve szól: Ne fontoskodj. Harmadszor is azt mondja: Ne fontoskodj. S elhallgat. Az eleven fáklya körbe-szalad és ordít: Hallottátok-e: ne fontoskodjatok! E két szó a nektek röpített ige, e két szó a Nagy Könyv, e két szó, mely a világ rángását feloldaná! Ne fontoskodjatok! Ne akarjatok zászlót lengetni, építő, romboló, mentő mozdulatokkal hadonászni, hagyjátok a jelszókat, fontoskodó elveket, rángató eszméket! Halljátok: semmi előnyt ne kivánjatok, előny értékében ne higgyetek, s lemállik rólatok a százféle téboly, mely mind előnyt kinál! és olyanok lesztek, mint a szívverés: nyugalma működés, és működése nyugalom. Igy kiált az eleven fáklya, végre összeroskad, száján dül a pernye, a korom, még csontja is fekete. 20

21 Az Undor Angyala egykedvüen játszik a rom felett. Vár. MERÜLŐ SATURNUS T. S. Eliot emlékének Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom, nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete. Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta - bolond! - és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset, hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt, minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint. Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal. Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot kitúrja - bánjam-e? - már nem hivatásom, agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból, a kapuba rakott robbanásból - Mint ha sínén a vonat rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs - bánjam-e? - lehet, megállítják a végső percben; vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják. Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, könnyű szalmán heverni, évezredek fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban, én is csak farukat s lobogó füleiket látom. ÓDA A KISPOLGÁRHOZ Mikor a pásztornak, szántóvetőnek gyökere már nincs a fenol és a töf-töf korában, egyetlen akinek gyökere van már, te folyton gúnyolt, aki sose én, mindig csak a másik: 21

22 gúnyoljalak én is? Inkább néked dalolnék, egyetlen fülnek, de hogy is jut hozzád dicséretem? hiszen a szomszéd lakásra mutatsz: a szoros bestia ott szorong; s ha visszaküldöd a feladónak, én elfogadom, de hát tükörbe daloljak? Nem gúnnyal, áldozatos lélekkel szólok hozzád, egyetlen eleven emberi valóság korunkban, új nemes-osztály! címered autó, zászlód miki-egér, jelszód szerezni ami még nincs, kardod fényes könyököd, taposó talpad; hajdani lovagok utóda te, aki akarsz, aki hódítsz, ha tágas léttel szemközt nem lehet, szűk lehetőség kanyarjain át. Megvallom, már gyerekkoromban vonzottál: akarásod, erőd az eszközök és tárgyak sürüjében. Inkább, mint kutyabőrös aluszékony pereputtyom, vagy a lomha tempós munkáju parasztok: ámulatomra te voltál, átszöktem Kefetéékhez, Szabikékhoz, Varvácshoz és Kogához: sose tétlenkedsz, folyton csavarsz valamit, nem nézed a holdat, vagy ha mégis, érzelmes gramofon-zene mellett; haj de szines vagy! Csupa pumpa, motor körülötted, és bohém kedélyed az ellenlábas nemre vadító, ha kirúgsz a hámból, szakadjon a húr, de jószivü vagy, mint senki más, csak ha megsértik önérzeted, hű, micsoda rossz! nincs mégegy ílyen csodálatos ember a világon! Feltalálsz mint Faust, hódítsz mint Casanova, és te vagy Byron is, alanyi költő, csupa ábránd, zabolátlan képzelet, dallal, mókával, nekibusulással ontod önmagad nagyszerüségét! 22

23 Te vagy a lírai lélek; a hivatásos poétákban nyoma sincs költőiségnek. Jártam Ungarettinél, Babitsnál, Eliotnál: hűvös, tiszta szeretet fogadott, cifrátlan, unalmas. De mindeniknél a házmester motort berregetett, két-három felesége volt, öt-tíz szeretője, rengeteg adóssága, s este részegre itta magát és sírt, mert senkije, semmije a kerek érzéketlen végtelenségben! Hódolok előtted. Nem gúnyollak: irigyellek. S mert irigységem alád-rendel: belőled és jelenedből bár szűkösen, részesülök én is. Te: én vagyok; de hol a másik, a harmadik? Hajdan Göcsej, a bugris vidék, mindenhol a szomszéd falutól kezdődött. Ha veled beszélni akarok, csak magamhoz fordulhatok, sokmillió lángeszű egyéniség közt egyetlen kispolgár a világon. A TERMÉSZET ÉVKÖNYVEI Száll a kék gömb körül földre lejt az idő Éjre nap tarka csík perdülő csigaház Vált a jel napra éj pántra pánt tűzkereszt 23

24 Fönn libeg lenn suhog - el el el - csak kering Hegy körűl sík vidék tüske sás égre szúr Görbe menny súly alatt síma víz visszanéz Megszakadt keblü hold pára szűz lépte hül Puha sár tekereg zivatar gomolyog Angyala hűs fehér ingü szú héj mögött Szél fa kő -- Om! Om! Om! - láncra lánc elmerül Holdra nap körsugár mély morajt fölemel Szikla függ napra hold csillagok hideg űr 24

25 A REJTETT ORSZÁG - Nakai szigeti, déltengeri ének - Majd úszó fatörzsre szállunk, vár ránk E Daj, a messzi, fatörzsön úszunk, csukottszárnyu lepkék, lassan lejt alá az iszalagok közt a tengernél alább és nem látja senki. Föld s tenger alatt fekete tó van, tükre éles, mozdulatlan, ölét nem ismeri senki: vár ránk E Daj, a messzi, majd úszó fatörzsre szállunk, belémerülünk. Az öregek mondják: Ameddig élünk, minden amit látunk, ott függ ama tótükörben, arcunk és termetünk fejjel lefelé. A folyondárok, a pálmák, az üregi rókák, a csillagok mind ott függnek a tótükörben. Rövid életű a lepke, mégis látogat a régi tanyán, szárnyával verdesi, surrog, halljuk hogy surrog, futunk, futunk a házba. Nem szólunk hozzá, hiszen csak árnyék. Bekopog, kopog-kopog, abbahagyja, visszatér hajlékába, vár ránk E Daj, a messzi. Az öregek mondják: A fekete tó visszaveri arcunkat és termetünket, mélyét nem látja senki: ami van, onnan kelt, ami onnan kelt, oda hull vissza, így forog, ez a rendje. A férfi dárdát vet, íjat feszít, az asszony a tűznek gödröt ás, mind kapaszkodik és kunyhót épít: így élünk, függve a tótükörben fejjel lefelé, majd úszó fatörzsre szállunk, belémerülünk. Alatta mi van, nem tudni. Vár ránk E Daj, a messzi. 25

26 10 BALLADA 26

27 HAJNAL A HOLDBAN Holdbeli várban Vimálá jégpadlón hever egymaga, sok csillangóját széttárja, kék tüskéit rezegteti, odakinn kén-színű mélység, fönn a sötétzöld holdi ég, mozdulatlan csillag-raj süt s a foltos ködös Föld gurul. Vimálá nyolc látó-csápja tapogatja az éjszakát, nagy tömlő-teste hullámzik, amint az új hajnalra les: Virradat sárga párkánya, immár kövülj a táj köré! siess, siess tovább-szállni, ólom-kerekű éjszaka! Hadd örüljön az új fénynek földi kicsi szegény rabom, siess, siess porrá égni, zöld-kupolájú éjszaka! Vimálá halk zokogást hall: néz a belső csarnok felé, gömbölyű gyomrát elnyújtva kígyózik nagy szobákon át: Tácsitá takarók mélyén hever jég-falak fénye közt, mellére óriás fáklya hullat ökölnyi cseppeket. Édes gazdám, mást adj ennem, megúntam a cukros mohát, négy takaró közt is fázom, föl nem melegszem én soha. Sápadt arcán kékség villog jég-falak ragyogása közt. Lassan kibontja Vimálá a rá-göngyölt ruhák közül s vigyázva, nehogy megszúrja, tüskés hátára fölszedi, bőrét köréje-ráncolva kígyózik vele fölfelé. A földi gyermek ne fázzon, ne ríjjon a kis Tácsitá, ott fönn már a kerek Nap kel gyűrű-alakú hegy mögött, a mélység fölé tárt szárnnyal viola-láng ágaskodik, a híg levegő megpendül, mint kő a barlang-bolt alatt - megyünk ketten az erkélyre és Tácsitá nem fázik ott: Vimálá bőre burkolja, mint fehér kéreg a hegyet. Holdbeli kastély erkélyét megszúrja hosszu napsugár, kerek bércek fölött ívben narancs-sárgára gyúl a lég. Édes gazdám, vigyél innen! vigyél: jobb lenn, fáklyák között! Éjjel egy arcról álmodtam, két szeme volt, akár nekem! Forróság minden tagomban, mindig egyedül sírok én. Mért loptál el a bölcsőmből? Ó jaj, vigyél innen haza. Beszédét érti Vimálá, lassan elernyed, mint a húr, behúzza nyolc látó-csápját, csillangói lecsuklanak, sóhajt és halkan elszunnyad abroncsként Tácsitá körül és takargatja álmában és vigyáz hogy ne szúrja meg. Alattuk kén-színű mélység, fönn bordópiros Nap-kerék s messzi hegyek csipkés szélén a halványuló Föld gurul. 27

28 A FÖLD MEGGYALÁZÁSA Egy véka rák, egy borjufej, dülledt nyelvű, befagyott szemű, alatta zsírtól gyöngyöző fehér-vörösen hullám-eres szalonna, kis köteg füszer, fokhagyma-füzér és zsenge pár kakaska-tojócska még élettől langyosan függött a vállán ringatózva szijakon; aztán lerakta terhét, egy zugolyba ült, térdén nyugtatva goromba súlyos ökleit, mint aki sokat hozott, de mit sem háborít, csak súnyt szeme forgott nyugtalan. És a nő-csapat nem is körötte sürgött: szinte mutatta hogy nem a dús jövevény, de az ifju gazda kedves itt, aki szőkén és mosolyogva és törékenyen feküdt a kemence mellett szalma-fekhelyen, semmit sem sejtve még. Csak a vaksi pép-evő, mindnyájuk ükapja, ki már kezdettől fogva élt és látta semmiből hasadni a földet és vizet s az égen záporként szaporodni a csillagot és tudta hogy őrá úgyse hallgat senkisem, magának mormogott: Így történt akkor is, kaput nyitott sok ajándék étel és ital, abból se lett haszon. - S a lakoma készre-sült: a főhelyen hevert az ifjú gazda és mellette fejtől anyja, lábtól asszonya, körül nővérei sorban, és a végiben a dús idegen, ki vendég és vendégelő. Ajtójuk sarkig nyitva volt: az udvaron ragyogott a dél, mennyekzős fák feszültek és mutogatták áldott ágaikat, fehér ló lejtett kényesen, mögötte csikója iparkodott, míg benn dalolt a vígság; és a gazda-szem nem látta meg, hogy átnyujtózik messziről kígyózva, lapulva egy bozontos, lomha kéz: végig-simogat nővérein, anyján, asszonyán térdtől csípőig. - Majd a kihűlő tűzhelyen a láng végsőt lövellt s a törmelékbe bújt, pöffent a zsarátnok, füstje gomolygott piszkosan. És ekkor a gazda egymaga volt már. Hirtelen a vér fejébe szökött, szeme meghomályosult, gégéje izzó száraz semmit nyeldekelt: 28

29 rohant a belső házba. Anyja ingben állt, nővérei lestek összebújva meztelen, s az idegen ott szüretelt a gazda fekhelyén, pihent az ifjú asszony nedves combja közt s kiszakadt mint rönk a földből. Ő megtántorult, torkán feltört egy sziklasúlyu tompa hang, és látva hogy elhúzódnak s nincs vele senki sem, rongyként a sarokba omlott és sírt csöndesen. S az agg, ki tanú volt minden időnek kezdetén, motyogva dünnyögött: Ez történt régen is, így volt, mikor megrontották a Földanyát s világra jött, akitől szabadulni nem lehet. AZ ÓRIÁSNŐSTÉNY...Jövel, és megmutatom néked a nagy paráznát... aki a sok vizen ül; akivel paráználkodtak a föld királyai, s az ő paráznaságának borával megrészegedtek a föld lakosai... (János Jelenései 17-ik részéből.) Makacs szülőnek tett meg engem az átok, folyton méhem moslékában ázva forgok, parázslanak, viszketnek az éjek, napok, potrohomból csiszonkáznak a porontyok. Idegen napok, éjek tüzes menete tipor hasamban, idegen város széle vörhenyes árnyékát utálkozva ráteríti odumra, görcsös nehézségemre. Nedves, hideg cafatok, kásás vérrögök között síkos nyálka-pocsolyában nyögök, úsznak benne fürge újszülött ördögök s dermedten a foltoshasu foszló dögök. De mit fintorogtok, hogy anya lettem én, az erdő is kivirágzik tavasz jöttén, bogár, kutya, ember dőzsöl árok mentén, bakzanak a gyászkocsi lovai szintén. Ej, jó voltam szeretőnek a bozótban, bizony miattatok kínlódom árnyékban, a ti gyermekeitek ingem rongyában, papa, mondják nektek, fizetitek aztán. Nézzétek, sok csupasz kölykötök a lében rágcsál véreshurka-forma lepedéken, de ha felétek mennek táncolva szépen, elébük borultok: Legyél feleségem! 29

30 Minek is kell ördögöket szülnöm nektek, hogy nősszétek őket és tönkremenjetek, élve megrohadtok s ezt sem érdemlitek, még a hemzsegő nyüvek is túl-jók nektek. Ingyen szerettelek benneteket hajdan, a szerelem, szerelem kifogott rajtam, kinyílt virágként magam rátok ontottam, minddel örültem, semmit meg nem tagadtam. Ne legyen mocsoktalan virulás többé, a szirmok szégyelljék buta meztelenségüket, trágár illatukat, barnán kettérepedjenek! Nem kell, nem kell öröm többé! De szép volt! - Nem gondoltam kislány-fejemben... Szőkén lobogtam, tarka gyümölcsöt ettem, nagy világos tenger tükrébe nevettem, e nyomorult förtelmet dehogy sejtettem. Ezüst tagjaimmal fényben imbolyogtam, forró parti homok bizsergette talpam, mellem zsibongott, mint méhraj a bokorban, csiklandó lágy zsongás... mit jelent, nem tudtam. Gyerek voltam, simabőrü és ostoba, befoglalt a sugár aranyos gubója, és várt rám a világ kamaszként nyujtózva - mit is akar velem, ő maga se tudta. ZIMZIZIM Meggyfán lakott Zimzizim kő és füst között hol az éj csipkébe és habba öltözött és szivárvány ragyogott egész éjen át, meggyszem sötétpirosán tükrözé magát. Szemközt állt egy palota tárt sok ablakot benne bojtos homlokú oroszlán lakott föl-le lejtett komoran mindig egymaga göndör viharként vonult bojtos homloka, 30

31 a vár egyik végitől másikig került, szeme oszlopsor mögött mint parázs repült. Elbődült: Éhes vagyok, Zimzizim gyere! Az felelt: Dehogy megyek, félnék odabe. Ha fölfalnál igazán, mennék, te bohó, lennék karmaid alatt vér-áztatta hó, de nem bántanál, tudom, néznél betegen s palotádban oly fura mindegyik terem, alvó pulykák és ludak vánkosaidon s a lámpákon szökdelő sok csuklyás majom s lármás papagáj-sereg éjfélkor együtt vékonyan meg vastagon mint sok óra üt s egy marék arany-darázs vánkosod alatt folyton zümmög s neveti nagy hatalmadat. Csak ablaktól ablakig futhatnék veled, otthagyva meggylomb között puha fészkemet, nem lehetnék sohasem igaz szerető, lennék sötét hátadon sápadt lepedő. 31

32 ALTWIEN ÁBRÁND Gazdátlan kastély. Fele zárva áll. A folyosó fejhangon kiabál. A parkot őrzik még a vén falak, az ágak összevissza donganak. Láttad-e, mondd, a kis főherceget? Azt mondják, nem halt meg, csak elveszett. Szines virágok közt ugrált, dalolt, s anyja, a jó királyné, tapsikolt. A szálában még emléke meleg, hol testes, csipkés nők lézengenek, de arcukról a vakolat lehullt s a helye fényes lett, vagy megfakult. Emléke még a gruppokon lebeg, őrzik a szobrok: fehér istenek, őrzik az utak: sok sárga szalag, s az ágak összevissza donganak. Láttad-e, mondd, a kis főherceget? Azt mondják, nem halt meg, csak elveszett. Hogy nevetett! és hogy integetett! arcán selymek visszfénye remegett. Fasor! platánok! - erre lovagolt, gesztenye-színű szép pónija volt. Kastélya hervad. Fele zárva áll. Fejhangon ugat benne a halál. VARÁZS-VIRÁGOK Anna-Mária-Katarina kékszilva-szemü lány, zöldszikra-szemü lány: - Ha szivemben tűzvész lenne, hét fűvel oltanám. Egyik Máriagyolcsa, puha fehér koronás bókoló parti sás, karcsú tőrét megáldotta Pál és Barnabás. Másik Kacskakóró, sziklán nő, napba néz, gyöngyöző, mint a méz, mérges könnyétől elszáradt Evaristus a vitéz. 32