História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom Az állam szerepe a Magyarországdernizációban Képek A "vad hunok. Bóna István a hunokról és Attiláról Képek Egyház a középkori Magyarországon Képek Himlõ, bujakór, pestis a középkorban Képek Török tisztviselõk a 17. században Képek Városi háztartás a századfordulón Képek Prostitúció az ókori Rómában Képek Farkas és Kádár Rajknál, június 7-én Rajk László kihallgatási jegyzõkönyve Képek Az utolsó hazai vérvádak, Matuska Szilveszter képei Képek Matuska Szilveszter grafikái Szõnyi István a II. világháborúban Képek Vidéki helyzetkép, Képek iii

4

5 1. Az állam szerepe a Magyarországdernizációban FIGYELŐ BEREND T. Iván Az állam szerepe a modernizációban A világgazdaság perifériája, Napjaink államtanának egyik legtöbbet vitatott kérdése az állam szerepe a gazdaságban és a társasélet egyéb területein. A szovjet rendszer leépítésének folyamatában mindez pártpolitikai vitakérdéssé is vált. Amerikában élő kollégánk, Berend T. Iván, az MTA volt elnöke, jelenleg a Történész Világszövetség elnöke, budapesti akadémiai előadása e vitáktól függetlenül, a gazdaságtörténész eszköztárával közelít a világgazdasági periféria területeinek fejlődéséhez. (A szerk.) A történelem a valóságban mindig a megrázó, hatalmas fordulatok, és a már-már átléphetetlennek talált folytonosságok varázslatos egységében hömpölyög századokra nem figyelmező útján. A világrendszer viharos ipari forradalmi átalakulásának 19. századi sodrában például az országok és népek a világgazdaság perifériáin elhelyezkedő többsége zömében nem volt képes többre, mint történelmi elmaradásuk reprodukálására. Viszonylagos leszakadásuk növekedett, s a jövedelmi szakadék a felemelkedő Nyugattal szembeni 1:2-höz arányról az európai kontinensen belül is 1:3-ra szélesedett. Az es évektől a nyugati intézményrendszer átültetése és a külföldi beruházásokkal és kölcsönökkel alátámasztott, exportorientált modernizáció félsikeres kísérletei is csak megállítani tudták e folyamatot, visszafordítani nem. A Balkán, még ebben a fél évszázadban is folytatta a negatív növekedés mélyrepülését. A perifériák zöme nem tudott belépni az iparosodott országok magasabb osztályába. Éppen ez az áttörhetetlen kontinuitás vezetett a 20. században a világrendszer forradalmian átalakult és dominánssá vált nyugati centruma elleni elkeseredett lázadásokra, a nyugati értékrend vad tagadására a perifériákon. Adam Smith és David Ricardo liberális közgazdasági nézetrendszerében nem volt helye a nemzetnek, sőt Smith a fejlődésre kedvezőtlennek ítélte a nemzeti gazdasági kereteket. A legjelentősebb lázadás most éppen a nemzeti eszme és nacionalista gazdaságpolitika jegyében vetette el az addig követett exportorientált fejlesztési utat, s a mindenható, állami beavatkozástól mentes piaci rendszert. A gombamódra szaporodó autokratikus nacionalista rendszerek, valamint ezek szélsőséges fasiszta változatai, de ebben a vonatkozásban a bolsevik forradalom is egyaránt a protekcionista elzárkózás, az importpótló iparosítás, s az erőteljes állami beavatkozás politikáját választották. Szovjet modell Az elmúlt évtizedig, vagyis e század első háromnegyedében, a perifériák kitörési kísérleteiben éppen a szovjet iparosítási modell vált a legnépszerűbbé. Bár néhány szomszédos országra egy defenzíven agresszív Szovjetunió erőszakolta rá rendszerét és gazdasági modelljét, vakság lenne az összeomlás porfelhőjétől nem látni, hogy a perifériák zöme, beleértve az ázsiai, afrikai és latin-amerikai perifériák nem jelentéktelen részét, nagyon is önként fordult ehhez a modellhez. Jugoszlávia és Albánia, Kína és Vietnam, Kuba és Guatemala, Etiópia és Angola véres polgárháborúkban és intervenciók elleni küzdelmekben harcolták ki maguknak e lehetőséget. Végül is a nyolcvanas évek közepére a világ egyharmadán működött a szovjet államszocializmus valamelyik válfaja. Még ennél is jóval több ország vette át a szabályozott piac állami beavatkozási rendszerét, amely számos esetben a központi tervezés valamely változatáig terjedt, valamint a protekcionista elzárkózás importpótló iparosítási útját, s az állami irányítást a részleges államosítással összekapcsoló politikát. Jól ismert, hogy az indiai szubkontinens, a függetlenség elnyerése után rövid idővel a Bombay-terv néven ismert vegyes gazdasági modellhez fordult, melyben a magánszektor csak a fogyasztási iparok és mezőgazdaság marginális szféráiban játszhatott szerepet, s amely 1950-től az iparosítás jegyében fogant ötéves tervek útjára lépett. Az állami árszabályozás, beruházás-központosítás és más lépések segítségével az első három indiai ötéves terv a társadalmi igazság jegyében történő iparosítás és gyors növekedés ismerős programját munkálta. A hidegháború évtizedeiben a Truman-doktrína idejétől erősen a Nyugathoz kötött Törökország is vegyes gazdasághoz és erőteljes állami vezérlésű iparosításhoz fordult. Az ipar 35%-a, a beruházások közel fele, a 1

6 banktőke kétharmada állami kézen volt. A hatvanas évek közepétől bevezetett ötéves tervezés gyors gazdasági növekedést segített: az első, második és harmadik ötéves tervek során e politika évi átlagban 7 8%-os növekedést generált. Az iparosításban vezető szerepet játszó modern állami szektor központi szerepével kiépített vegyes gazdaság Latin-Amerikában és Afrikában is dominált, s ezt az utat választotta a legtöbb gyarmati uralom alól függetlenné vált ország. Az 1970-es évek végén Argentínában és Latin-Amerika legtöbb országában a mezőgazdaságon kívüli szektorokban alkalmazott munkaerő mintegy egynegyede állami vállalatokban dolgozott. Szenegálban ez az arány megközelítette az 50%-ot, Zambiában meghaladta a 80%-ot. Hozzá kell tenni, hogy Európa fejlett központjai sem vonták ki magukat e történelmi sodrásból, hiszen Olaszország, Franciaország és Ausztria iparának 20% és 50% közötti hányada került állami tulajdonba a II. világháborút követő években, sőt a laissez faire hazája, Anglia is vegyes gazdaságot honosított meg. Míg Európa nyugati felén a vegyes gazdasággal rendelkező országok a háborút követő 1 2 évtized erőteljes állami szabályozása után visszatértek az önszabályozó piaci mechanizmusokhoz, s állami vállalataikat is ebbe a közegbe helyezték, az afrikai és latinamerikai perifériákon a vegyes gazdaság szigorú és átfogó állami irányítási-beavakozási politikával társult. Latin-Amerika nagyobb része a peronista típusú állami dirigista modernizáció útját járta. Ázsia nem államszocialista országai, a modernizációt vezető Japánnal az élen, a piaci magángazdaságot mindvégig erőteljes állami kontroll és irányítás alapján fejlesztették. A modernizációban központi, húzó szerepet nyert exportorientációt mindvégig kiegészítette a belső piac szelektív, de erőteljes védelme, s egy csendes, úgyszólván láthatatlan állami erőszakkal érvényesített beruházási struktúra alakítási politika. A japán kormány például 1976 májusában az évtized második felére pontosan kidolgozott ötéves tervben szerkezetátalakítási programot hagyott jóvá. Diktatúrák nem csak a szovjetben A perifériák egy része programatikusan fordult szembe a parlamenti demokrácia és egyéni szabadságjogok elvével, s deklarálta, hogy az egyén jogait alá kell vetni a társadalom mint közösség, s nem utolsó sorban a nemzet valamiféle örök, generációk során átívelő érdekének. Egyaránt jellemezte ez a nacionalista autokráciákat és az államszocialista rendszereket. Más esetekben, taktikai-politikai megfontolásokból, nyugati típusú retorika igyekezett elfedni a perifériás típusú diktatúrák rút vonásait. A hidegháború fekete-fehér fronttagozódása idején, amikor hatalmas erkölcsi felháborodástól kísért, s megalapozott mindennapos rohamot vezettek az emberi jogok védelmében az Elbától keletre eső rendszerek ellen, ildomos hallgatás vette körül az argentin, sőt egy idő után még a chilei rezsimet, Dél-Korea vagy Szingapúr rendszereit, a latin-amerikai nyomor-diktatúrák és az ázsiai terrorrendszerek valóságát. Ki beszélt, vagy ki tudott a kábítószer-maffiával összefonódott mexikói virtuális egypártrendszer parlamenterizmussal álcázott valóságáról, s ki vonta kétségbe, hogy Japán valódi demokráciává vált. Márpedig a perifériák állami beavatkozásra alapozott modernizációs törekvéseinek elengedhetetlen feltétele volt a stabil politikai környezetet, megkérdőjelezhetetlen állami cselekvést, a modernizáció nemzeti céljait keresztező mindennemű osztálytörekvés kíméletlen elfojtását biztosító erős központi hatalom. Amint a világgazdaság fejlett központja természetes úton termelte ki és gondozta az emberi jogokat, a civil társadalom ideálját, a parlamenti demokráciát és jogállamiságot, mert ez tartozott egész gazdaság- és társadalomfejlődési útjához, mi több, ez volt annak a biztosítéka, addig a perifériák, polgári demokratikus retorikával vagy államszocialista programmal, de egyaránt diktatúrák mögé húzódva igyekeztek modernizációs céljaik valóra váltására. A kitörés sikerei és kudarcai A II. világháborút követő fél évszázadban a perifériák kitörési kísérletei sikeresnek tűntek. A világtörténelem leggyorsabb növekedési szakaszában, 1950 és 1973 között, amikor a nyugat-európai piacgazdaságok átlagos 3,8%-os növekedést értek el, az ázsiai dirigista rendszerek 3,7%-os növekedése és a szovjet típusú központi tervezéses modell által elért 3,9%-os évi növekedési ütem egyaránt kiemelkedő volt, s rendkívül közel esett egymáshoz. Latin-Amerika 2,5%-os évi növekedése hasonló ütemű volt mint a fejlett Észak-Amerikáé (2,2%). Nem mondható tehát, hogy a világtörténelem leggyorsabb növekedési időszakát valamely specifikus modell biztosította volna. A demokratikus, magántulajdonos szabad piaci és a diktatórikus, központi tervezéses állami tulajdonra alapozott rendszerek hasonló sikerrel szerepeltek. Hozzá kell azonban tenni, hogy átmenetileg a világ leggyorsabb növekedését elért államszocialista országok a világgazdaságtól izolált közegükben, elavuló technikai bázison és szerkezeti keretek között érték el kiemelkedő növekedési eredményeiket, melyek tehát hosszú távon visszájára fordultak, s különleges erőfeszítésük ellenére is valahogy úgy jártak, mint Alice a fura Csodaországban: mikor már úgy érezte, hogy semmiképpen sem tud 2

7 gyorsabban száguldani... a legfurcsábbnak az tűnt, hogy bármilyen gyorsan is haladt, semmit sem tudott lehagyni. 2. Képek 3

8 4

9 5

10 1. A "vad hunok. Bóna István a hunokról és Attiláról MŰHELY HATHÁZI Gábor A vad hunok Bóna István a hunokról és Attiláról I. rész Napjainkban valóságos reneszánszát éli a hun magyar rokonság történeti hagyománya. A 4 5. századi Európát megrengető nomád hatalom s Attila király személye ismét a figyelem, nem ritkán parázs viták középpontjában áll. Ismereteink mai szintjén mit vélhetünk valósághoz közel állónak és mit tekintsünk legendának az Európában s itthon kialakult egymástól jelentősen eltérő hun képből? A kérdéskört közel 4 évtizede kutató Bóna István régész professzorral, az 1993-ban megjelent Hunok és nagykirályaik c. nagy sikerű kötet szerzőjével Hatházi Gábor beszélget. Hatházi Gábor: Mit tudunk a hunok eredetéről és nyelvéről, elképzelhető-e bármilyen rokonítási lehetőség a hunok és a magyarok között? Bóna István: Közel kétszáz éve próbálják a hun eredetproblémát a különböző tudományágak megoldani. Ebbe a legkevesebb beleszólása a régészetnek van: az az emlékanyag, melyet a hun mozgalommal nem az etnikummal, inkább a birodalommal össze tudunk kapcsolni, legfeljebb a mai kazak steppékig, időben a 4. század közepéig nyúlik vissza. Csupán néhány tárgy esetében (üstök, tükrök, íjak) gondolhatunk keletebbi eredetre. E leletek alig pár évtizeddel előzik meg a 370-es éveket, amikortól már írott források is dokumentálják a hunok európai megjelenését. Történetileg szír és szogd források nyomán úgy-ahogy igazolhatónak látszik, hogy a kínai szövegekben (Kr. e század) hiung-nu, hsiung-nu néven ismert, belső-ázsiai hunok (akik ellen a Nagyfal épült) nyugatra menekült csoportjai azonosak a századokkal később Európában feltűnő hunokkal. A nyelvészet két vonalon is próbálkozik, egyelőre vitatható sikerrel. Az ázsiai hunokat kezdetben mongol nyelvűnek vélték, ma viszont általános a vélemény, hogy nem ismerjük nyelvüket. Az európai hun nyelv kutatói két Priscosnál fennmaradt közszóból ( kamon erjesztett köleslé, sztrava halotti tor), s alig két tucatnyi személynévből indulhatnak csak ki. Külön problémát jelent, hogy ezek sokszorosan romlott alakban, germán vagy szarmata tolmácsok közvetítésével, görög és latin átírásban maradtak ránk. Jó részük így magyarázhatatlan, a többit attól függően, hogy mely nyelv szakértője vizsgálja éppen az ótörök valamely változatának, mongolnak, esetleg iráninak vélik. Jómagam a turkológus álláspontot tartom meggyőzőbbnek. A magyarsággal való rokonság szempontjából voltaképpen mindegy, hogy e feltevések közül melyik az igaz, miután egyetlen valóban tudományos nyelvészeti megközelítés sem állította soha a hunok finnugor nyelvűségét. A középkori magyar krónikások sem, számukra egyszerűen természetes volt a két nép azonossága. H. G.: Valamiféle alárendeltségi viszony ugyanakkor elképzelhető? B. I.: Okvetlenül. Vegyük bármely tudományos megalapozottságú őshazaelméletet is, legalább 3 4 terület jöhet számításba: Káma-vidék, Dél-Ural (európai és szibériai oldala egyaránt), esetleg Baskíria ezeken a hunok biztos, hogy átvonultak. A később véglegesen rögzült hun birodalom kiterjedése ugyan kelet felé különösen a Volgán túl ma még bizonytalanul ítélhető meg, de az kétségtelen, hogy határos volt a perzsa területekkel s a Kaukázus térségét is magában foglalta ( évi hadjárat, a Kaszpi-tenger és az Aral-tó vidéki hun háború, 451. évi örmény események). Hatalmukat tehát nyugodtan kiterjeszthették e területsáv északi peremvidékeire is. Ezt jelezheti egy Káma-vidéki hun üstlelet is. H. G.: A hunok európai megítélése nem túl hízelgő. Valóban olyan barbárok voltak, mint amilyennek ma láttatják őket? B. L: Ami azt illeti, nagyon rosszul indultak. A kortárs, de igazi hunokat soha nem látott Ammianus Marcellinus régebbi szerzők nyomán az antik etnográfia klasszikus elemeiből építette fel a maga hun képét. Istentől elrugaszkodott, vad keleti hordának ábrázolta őket. Primitívek, állatian kegyetlenek, a tüzet sem ismerik, állatbőrökbe öltözve, szörnyű megjelenésükkel keltenek hatalmas pánikot. A hunok által szolgaságba taszított gótok egy évszázaddal későbbi krónikása, Jordanes is hasonlóan nyilatkozik. Talán így próbálta papíron, utólag megbosszulni a népét ért megaláztatásokat. Ugyanakkor a többi kortárs és a hun kort egy 6

11 évszázadon át követő források érdekes módon nem írnak különösebben rosszakat róluk. Természetesen közlik az eseményeket, de hogy a hunok vadabbul viseltek volna háborút, mint a mai Európa jó néhány nemzetének germán ősei vagy a civilizált rómaiak és perzsák, erre nincs adat. Európai jelenlétük első évtizedeiben persze jó pénzért éppenséggel a hunok tartják féken a főként a nyugatrómaiakra zúduló germánokat (vandálokat, szvébeket, nyugati gótokat, burgundokat, alemannokat, thüringeket, frankokat stb.). Ily módon legalább fél évszázaddal meghosszabbították a Birodalom létét. Először Uldin védi meg Itáliát ( ), később Johannes Usurpator kéri segítségüket trónja megtartásához (424). Aetius politikai hatalmának, közti katonai sikereinek szinte egyetlen támasza a hun segítség. Ekkoriban tehát az ammianusi vadság-kép még nem élt a köztudatban. Mai hívőinek érdekes módon nem tűnik fel, hogy a nyugatrómaiak számára milyen értékes volt e szövetség. Ha valóban kutyafejű, rongyos barbárok lettek volna, s nem pedig tehetséges vezetők által irányított, jól felfegyverzett és fegyelmezett katonák, akkor nem hívták volna őket segítségül. Az egyetlen valódi szemtanú, Priscos feljegyzései és a régészeti leletek egyaránt ellentmondanak a teljes vadság képzetének. Vegyük a hun hadsereget. Fegyverzetük, különösen a csontmerevítős reflex íjak, karok és nyílhegyek, a kor kézművességének csúcsteljesítményei. Forradalmi találmányuk, a magas kápájú nyereg különös jelentőséggel bír, ha arra gondolunk, hogy csak ebben a korban hányan vesztették életüket Theodosius császártól a gót Theoderikig lóról lebukva. A nomád létből adódó harci képességek nem csak a fegyverfogatás, edzettség és begyakoroltság terén, hanem a szervezettség és fegyelem tekintetében, s az igen magas fokú taktikai-stratégiai intelligenciában is nemegyszer hun fölényre vallanak. Gondoljunk csak a galliai és itáliai nagy hadjáratokra: legalább tíz nép összehangolt előrenyomulását kellett kézben tartani, ez időpontok egyeztetését, útvonalak, állomások, találkozási pontok, utánpótlási vonalak biztosítását is jelenti. Kiváló hírszolgálatra, lóváltó útiállomások meglétére utal közvetetten Priscos leírása is (a követség útja, Attila megérkezése székhelyére). A temetkezések s a híres áldozati üstök kialakult vallási képzetekről, a tárgyi emlékanyag vagyoni-hatalmi szempontból egyaránt jól tagolt, szigorúan szabályozott társadalmi képletről vallanak: amely nem fejletlen, csupán más, mint a római civilizációé. Érdekes adalék a híres Attila-lakoma leírása is. A maga keleti pompájával, hagyományaival, szertartásosságával és ülésrendjével jó néhány dolgot elárul a kun birodalom belső hierarchiájáról. A hun társadalmi piramis csúcsán a kiválasztottak és a kísérők álltak. Priscos szerint hatalmas legeltető területek s hozzátartozó udvarházak, ménesek, csordák urai. Viseletük (öv-, csizma- és kaftánveretek), fegyverzetük és lovuk szerszáma valósággal roskadozott az aranytól (ezt Priscos és a régészet adatai egyaránt bizonyítják), szerényebb anyagban és kivitelben ugyanez jellemezte a valamivel alacsonyabb társadalmi rétegeket is. Igen jelentős felismerése volt László Gyulának, hogy a vezető hun előkelők aranyveretes kardjuk mellett aranyborítású íjat is viseltek. Ezek a valódiaknál kisebb, használhatatlan fegyverek amint a jogar is a buzogány díszített, jelképes formája hatalmi jelvényként szolgáltak. A hunokra jellemző, hogy e jelkép éppen az íj. Ez az emlékanyag a vadbőrbe bújt, kőkorszaki hunok képének tökéletesen ellentmond. Inkább arról árulkodik, hogy a hun birodalom keleti pompát alkalmazó, tudatosan felépített szervezet volt. Előképei jórészt a perzsáktól származnak, kiket a hunok még közép-ázsiai korszakukban megismertek, a római luxuscikkek mindezt csak tovább színezték. Külön érdekes, hogy Európa 5. századi barbár királyai e számos elemében bizonyosan hun tehát a vadság-képzet logikája szerint barbár és megvetendő divatot lassan maguk is átveszik. (Főként az övet: ez a ráfüggesztett készségekkel és kiegészítőkkel okvetlenül olyan néptől származik, mely élete nagy részét lovon tölti, gyalogosnak erre nincs szüksége.) E kulturális kapcsolatok hátteréről ma még sajnos sem a töredékes históriai adatokból, sem a régészeti leletekből nem lehet pontosabb képet alkotni. A kun birodalom, mint földrajzi egység, óriási volt, s kisugárzása még nagyobb. Ha Pannonhalmán előkerül egy kard, akkor bármilyen meghökkentő egyik párja a Kaukázusban, a másik Lusitaniában, Portugália déli részén kerül elő. Ez ugyanis a népvándorláskor, s e nevet a kor régészeti anyaga tökéletesen visszatükrözi. Az emberek óriási távolságokat tesznek meg, a vandálok Sátoraljaújhelyről, az alánok a Dontól jutnak el néhány év alatt Karthágóig, a mai Tunisz közelébe. H. G.: A hunok kegyetlenségéről és hatalmas mészárlásairól szóló híradások sem igazak? B. I.: Több okból sem. Egyrészt a hun pusztításokról szóló legendák legkevesebb 2 300, de többnyire 500 évvel születtek a tényleges események után. E csodás elemektől, tárgyi tévedésektől zsúfolt történetek enyhén szólva kétes hitelűek. Másrészt, ha végignézzük az emberiség hadtörténetét a kezdetektől napjainkig, látjuk, hogy a békés lakosság nagy tömegű mészárlása mindig várak vagy városok bevételéhez kötődött. A nyílt ütközetekből el lehet futni, a falvak, tanyák népe erdőkbe, mocsarakba, barlangokba rejtőzhetett. A rohammal bevett erősségekben nem volt menekvés, akiket bent találtak, azoknak sem az ó-, sem az újkorban nem kegyelmeztek, ehhez nem kellett hunnak lenni. Mármost éppen ezek az ostromok nem sikerültek szinte soha a nyílt ütközetekben verhetetlen hunoknak! 7

12 Az avarság balkáni hadjáratait elemezve jöttem rá, hogy ez a sikertelenség jellemzi csaknem minden nomád nép hadi vállalkozásait. Hiába nyerték meg ugyanis a csatákat az avarok, ha nem voltak képesek a falakkal megbirkózni. Thesszalonikit háromszor ostromolták, mindannyiszor véres fejjel, s élelem hiányában korgó gyomorral voltak kénytelenek távozni, akár a hunok. Ugyanez volt a helyzet Konstantinápolynál, de sok kisebb városnál is. Közülük a kis Asimust (ma Bulgária) 441-ben már Attila sem tudta bevenni, nemhogy az avarok. Az sem véletlen, hogy az ostromokkal is együtt járó balkáni hadjáratokra éppen mikor kerítettek sort a hunok ben, amikor Sirmium (ma Sremska Mitrovica), Ratiaria (Arcar), Naissus (Niš), Serdica (Szófia), Philippopolis (Plovdiv) lerohanása sikerült, a városokat ugyanis nem reguláris alakulatok védték azok éppen a perzsák ellen harcoltak hanem csak polgárőrségek. A 447. évi balkáni hadjárat szorosan összefüggött a Keletrómai Birodalmat sújtó hatalmas földrengéssel. Romokban hevert jó néhány város, maga Konstantinápoly is. Az Attilától való rettegés szárnyakat adott a főváros népének: a már eredetileg is a hunok ellen épült, híres theodosiusi kettős védőfalat (s annak 57 tornyát) két hónap alatt építették újjá, elé még egy védősávot húzva. Így Attila további előnyomulása értelmetlenné vált. Az elfoglalt városok lerombolásáról s a hatalmas mészárlásokról szóló kései híresztelések megint csak eltúlzottak. Kétségtelen, hogy egyes városok valóban sokat szenvedtek (pl. Naissost többször is elfoglalták). A legrosszabbul Viminacium (ma Kosztolác) járt, a hunok után már nem is eredeti helyén, hanem egy szomszédos fennsíkon kellett újjáépíteni. Nem szabad elfelejteni, hogy ezt a rombolást az új királyi testvérpár egyfajta tekintélyt szerző, bemutatkozó névjegynek szánta Bizánc felé, a hadjárat legelején. De a lényeg: akkora mészárlások nem lehettek, hiszen még a legrosszabbul járt város is magához tért, s pár éven belül újjáépült. Sirmium olyan virágzó maradt, hogy még jutott belőle a gepidáknak, áhított célként a langobardoknak, sőt az avaroknak is. Utóbbiak egyenesen három évig ostromolták (580 82). A balkáni hun pusztítások sem demográfiai, sem gazdasági szempontból nem voltak olyan kihatásúak, hogy a Keletrómai Birodalom ne lett volna képes kiheverni. Galliában és Itáliában még ennyi sem történt. E területeknek úgyszólván egyetlen olyan mai városa sincsen, amely ne ókori helyén állna, s népének részbeni továbbélését bizonyítva ne ókori nevének leegyszerűsített formáját őrizné. Itt bizonyosan csak Mettis/Divodurum (Metz) és Aquileia került fegyveres úton hun kézre. Az érintett itáliai városok önként nyitottak kaput, ahogyan a galliai Tricassis (Troyes) is. Utóbbi kapcsán az is kiderül, hogy a hunok a behódolt városokkal kíméletesek voltak: még kései legenda is kénytelen elismerni, hogy az átvonulók egy tyúkot sem vittek el. A két római birodalomrész népességének pusztulása nem írható tehát a hun tömegmészárlások számlájára. Tény viszont, hogy a 4 6. század háborúi (nem is első sorban a hunok, mint inkább az előlük menekülő germán csoportok, később pedig az avarok) felélték az erődített városokat övező villagazdaságok virágzó hálózatát, ami viszont áttételesen már jelentkezett a lakosságszám zuhanásában. Hiába menekültek a vidék lakói a védett, barbár-biztos falak mögé: az élelemtermelő gazdasági bázis súlyos veszteségeket szenvedett, a környék eltartó képessége drasztikusan lecsökkent. A gazdasági nehézségek hasonló demográfiai következményekkel jártak tehát, mint napjaink Magyarországán. 2. Képek 8

13 9

14 10

15 11

16 1. Egyház a középkori Magyarországon GERGELY Jenő Egyház a középkori Magyarországon 14. század Tanári konferenciák vissza-visszatérő témája: a magyar és a külföldi közönség ifjabb generációinak műveltségi anyagából szinte teljesen kiszorult az egyház történeti szerepére vonatkozó történelmi műveltséganyag. Ez volt az eredménye a szocialista országok elmúlt 40 esztendejében az antiklerikális, illetve ateista propagandának, valamint az elmúlt 30 esztendő világméretben bekövetkezett laicizálódásának. De ugyanezt tapasztaljuk a történelemmel kutatási szinten foglalkozó történészeink műveltségével kapcsolatban is. Ezért kérte fel a história néhány kollegánkat, hogy készítsen a középkortól a jelenünkig terjedően néhány átfogó, a magyar történelem egy-egy korszakán a lakosság felekezeti megoszlását és az egyházak szervezetét bemutató, áttekintő tanulmányt. A következő év során ezeket folyamatosan kívánjuk közölni. (A szerk.) A lakosság felekezeti megoszlása Az ország lakossága szinte kizárólag katolikus volt, és csak néhány tízezerre tehető a másvallás száma. A században még virágzó ortodox keresztény egyházak elsorvadtak. Ezenkívül az izraeliták jelenléte érdemel még említést; Kohn Sámuel számításai szerint a középkori Magyarországon mintegy 20 városban éltek zsidók és létszámuk 20 ezer körül volt. (A valószínűleg túlzó adat ellenében mások csak 3700-ra teszik a zsidók lélekszámát.) Az izraeliták mellett mohamedánok, izmaeliták ennél is kisebb jelenlétével számolhatunk. Egyházszervezet A katolikus egyházban a papi rend (clericusok) élesen elkülönül a világi hívektől (laicusok). A katolikus klérus jellegét tekintve is két nagy csoportra oszlik: a világi papságra és a szerzetesekre. Az egyházi hierarchia felülről lefelé épül ki. A világ egyház élén a pápa áll, aki azt az Apostoli Szentszék dikasztériumaival kormányozza. A római pápa a Nyugat pátriárkája, és a nyugati pátriárkátus része a magyar katolikus egyház. I. Világi papság Főpapság A magyarországi hierarchia élén az esztergomi érsek áll, aki 1279-től személyében, 1349-től állandóan prímás és az Apostoli Szék követe. Prímási joghatósága a mindenkori magyar impérium területére terjed ki. Az esztergomi érsek prímás (1714-től 1951-ig hercegprímás) mint esztergomi érsek legősibb joga a királykoronázás és felesketés. Prímási jogon több pápai kiváltság birtokosa: valamennyi egyházmegyét és kolostort vizitálhatja, nemzeti zsinatot hívhat egybe. A katolikus egyház struktúrájában két autonóm szervezeti egység van: az egyik az egyházmegye (püspökség), a másik a plébánia. Amint a pápa Szent Péter utóda és Krisztus földi helytartója, úgy a püspökök az apostolutódok. Így a megyéspüspökök közvetlenül csak a pápának vannak alárendelve, a többi hierarchikus viszony másodlagos. A püspökség élén az egyházmegye területén teljes joghatósággal bíró ordinarius, rendesen megyéspüspök áll. A püspökségek közül a jelentősebbeket metropólia rangra emelték, így keletkeztek az érsekségek (főegyházmegyék), amelynek főpásztora, az érsek-metropolita püspöki ordóval rendelkezik. Az egyes püspökségek ún. érseki tartományokba tartoznak, amelyek történetileg alakultak ki. Az érseki tartományokba tartozó megyéspüspökök az érsek suffragánjai (az érsekség alá tartoznak). A 14. század utolsó harmadában a magyar katolikus egyház kiterjedtségének és hatalmának tetőfokán állt ben (I. Lajos király halálának éve) az egyházkormányzat a következő volt: I. Esztergomi érsekség és suffragánjai: győri, veszprémi, váci, egri és nyitrai püspökség (6); II. Kalocsai-bácsi érsekség suffragánjai: erdélyi, csanádi, váradi, zágrábi, boszniai (diakóvári), szerémi, nándorfehérvári, argyasi és bodoni (viddini) püspökség (9). (A milkói és moldvai megszűnt.) A magyar állam szűkebb területén tehát két érsekség és ezek tartományaiban 15 püspökség volt. Az Anjouk hódításai nyomán megszerzett déli területeken állt a spalatói érsekség, amelyhez 8 püspökség tartozott (köztük a három horvát dalmát egyházmegye: a kinini (tinnini), a zenggi és a korbáviai modrusi 12

17 püspökség); a zárai érsekség és végül a raguzai érsekség. A horvátországiak kivételével a többiek az Anjou elvesztével még formálisan sem tekinthetők a magyar egyház részeinek. A tényleges közjogi hatalommal és vagyonnal rendelkező főpapok számát Mályusz Elemér a 14. században 44- re tette. Ezek között 2 érsek (az esztergomi és a kalocsai) és 12 megyéspüspök volt. Szerinte ugyanis a délvidéki argyasi, viddini és nándorfehérvári püspökök igen szegények, ezért nem számíthatók az elitbe, a horvát dalmát püspökségek állapota pedig nem ismeretes. A főpapok közé számítja viszont Mályusz a székeskáptalanok és a nagyobb társaskáptalanok fejeit, összesen 22 prépostot. A főpapok az állami élet fontos tényezői. Nevüket felsorolják a királyi privilégiumok, nélkülük nincsenek fontos döntések. Tagjai a királyi tanácsnak, az uralkodó környezetének. Az országgyűléseken a bárókkal együtt tanácskoznak, bandériumo(ka)t állítanak ki. Az egyházi középrétegek A főpapság és a lelkészkedő alsópapság között sokszínű egyházi középréteg található, amely részben egyházkormányzati, részben önállósult funkciót tölt be. A káptalan és a kanonokok A káptalan saját vagyonnal rendelkező önálló egyházi jogi személyiség, a püspök által jóváhagyott statútummal. A 14. században átalakulóban volt a püspökök választása, ill. kinevezése, s ezzel kapcsolatban a káptalan szerepe. A 13. században még a káptalan tagjai választották a püspököt, akit azután a pápa kinevezett. A 15. században viszont a főkegyúri jog következtében már a király nevezte ki a püspököt és azt a pápa megerősítette, így a káptalan és a megyéspüspök közötti közvetlen kapcsolat megszűnt. A káptalan továbbra is a püspök véleményadó testülete maradt, majd később széküresedés (vakancia) idején káptalani helynököt választottak. A székeskáptalanok az érsek, püspökök munkatársaiból és a székesegyházak klerikusaiból jöttek létre, előbb együtt élve, majd önálló háztartással, de a püspöki székhelyen kötelesek rezideálni. A társas káptalanok a gazdagon dotált, nagy fénnyel megépített templomok papjaiból keletkeztek, akikre az officiumok (zsolozsma, misézés és egyéb kirótt kötelességek) végzése hárult. (Pl. a királyok temetkezési helyén, Székesfehérvárott.) A káptalan élén a nagyprépost (praepositus major) állt, aki javadalmazását tekintve a főpapok közé sorolható és a pápa nevezte ki. A káptalan tagjai szigorú rendben követték egymást. Az oszlopos (columnás) kanonokok: a cantor (éneklőkanonok), a lector (olvasókanonok) és a custos (őrkanonok). Ha az egyházmegyében a székeskáptalan mellett társaskáptalan(ok) is működtek, úgy azok prépostjai is tagjai voltak a székeskáptalannak. A káptalan tagjai a közös birtok jövedelméből rangjuk (stallumuk) arányában kaptak javadalmat. A prépost és az oszlopos kanonokok ennek a javadalomnak (prebenda) a többszörösét. Az egyszerű kanonokok (később mesterkanonokok) közötti rangsort az döntötte el, hogy ki jutott előbb a stallumhoz. A káptalanok szabályai és tagjainak száma változó volt. A kanonokok rendszeres jövedelme lehetővé tette, hogy közülük kerüljön ki a középkori egyházi értelmiség meghatározó része. A káptalanok fontos közjogi és magánjogi funkciója volt az ún. hiteleshelyi működés, ti. hiteles pecsétjük birtokában közhitelű iratokat állíthattak ki. Nagy Lajos rendelkezése szerint a 15 székes- és 10 társaskáptalan mellett 22 szerzetesi konvent működhetett hiteles helyként. Apát, prépost, esperes, plébános Apátnak eredetileg a szerzetesrendek elöljáróit nevezték a monasztikus rendekben. Az apátok azonban függetlenedve a rendtől, világi papi méltósággá váltak, gazdagon javadalmazott apátságokkal, egyházkormányzati funkciók nélkül. (Ahol pedig a rendi elöljárót prépostnak nevezték, mint pl. a premontreieknél, ott prépostságokról van szó.) Az egyházmegyék, püspökségek általában több korabeli vármegyére terjesztették ki hatáskörüket. Az egyházmegyén belüli alacsonyabb kormányzati szint a főesperesség volt. (Egy főesperesség kb. megfelelt egy megyének.) A főespereseket a megyéspüspök nevezte ki. Ők rendszerint más stallumokat is bírtak, így kiemelkedtek a plébánosok közül. Közöttük rangban az első a székesegyházi főesperes volt. (Később a főesperességek több plébániát átfogó esperesi kerületekre tagolódtak, élükön az esperesplébánossal.) Az egyházkormányzat alapszintje a plébánia. A plébánia vezetője a főpásztor által (a kegyúr jelölése nyomán) kinevezett plébános, aki más címeket és javadalmakat is bírhatott. (A kegyúr a plébánia létesítője és 13

18 fenntartója.) Így a plébánosok ekkor az egyházi középréteghez tartoztak, állásuk sokban hasonlít a kanonokéhoz. Voltak ún. kiváltságos plébániák, amelyeket pápai bullák sorolnak fel, s ezek nem kerülhettek magánkegyurak kezébe. A plébánosok másik rétege azonban nem rendelkezett kiváltságokkal és jelentős javadalommal, így átmenetet jelent az alsópapsághoz. Az alsópapság (káplánok, segédlelkészek) A plébánosok segítői, helyettesítői, illetve a káptalanok mellett működő egyházi személyek képezték az alsópapságot. Ezek nem bírtak önálló egyházkormányzati jogkörrel, hanem a plébánostól, ill. a káptalantól függtek. A plébános segítői a káptalanok vagy segédlelkészek. Őket a plébános tartotta el. Az oltárosok a plébános mellett működő oltár- vagy kápolnaigazgatók, akik alapítványokból éltek, a kegyúr és rokonai lelki üdvéért miséztek, zsolozsmáztak. A prebendáriusok a káptalanok mellett működtek, kanonokokat helyettesítettek a székesegyházi és egyéb szolgálatban. II. Szerzetesek A szerzet (religio) az illetékes egyházi felsőbbségtől (pápa vagy megyéspüspök) jóváhagyott olyan vallásos testület, amelynek tagjai közös életet folytatnak s a tökéletességre szándékából örökös vagy ideiglenes szegénységi, tisztasági és engedelmességi nyilvános fogadalmat tesznek. Amely szerzet tagjai (vagy tagjainak egy része) ünnepélyes fogadalmat is tesz, az a szerzetesrend (ordo); amelyek egyszerű fogadalmat tesznek, az a kongregáció. Foglalkozás szerint vannak szemlélődő (kontemplatív), tevékeny és vegyes életet élő szerzetek. A szerzetek egyházi joghatóság szerint kettős függelem alatt állnak. Függnek részint rendi hierarchiájuktól, részint a területileg illetékes püspöktől is. Kivételt csak az exempt apátságok képeznek, nálunk ilyen volt a pannonhalmi bencés apátság. A szerzetesrendi elöljárók megnevezése a monasztikus rendeknél apát (főapát) vagy prépost, helyettesük a perjel. A koldulórendeknél a rendtartomány élén a tartományfőnök (provinciális) áll, akit meghatározott időre választanak. A rendházak vezetője a gvardián, superior vagy házfőnök. Szerzetesrendek Letelepedésük sorrendjében a következő szerzetesrendek találhatók a 14. században Magyarországon: 1. A monasztikus rendek amelyek monasteriumban (kolostorban) élnek, a kontemplációt lelkipásztorkodással és aktív tevékenységgel párosítják. Ezek az Árpád-korban élték virágkorukat, a 14. században hanyatlásnak indultak és elnéptelenedtek. Köztük a Szent Benedek reguláját követő bencés rend a legősibb. Első monostorukat még az államalapításkor létesítették Szent Márton hegyén (Pannonhalma), amelyből kifejlődött a rend hazai központja, a nullius főapátság. A középkorban a bencéseknek 81 monostoruk volt Magyarországon, ezek száma a 14. század végére 64-re csökkent. A ciszterci rend amely III. Béla ( ) idején települt be a középkorban 20 monostorral rendelkezett, de ezek a 14. századra nagyrészt elnéptelenedtek. A rend a kontempláció mellett a mezőgazdasági kultúra terjesztésével foglalkozott, elsősorban a szőlőtermesztést honosította meg. A francia eredetű premontrei kanonok rend is monasztikus rend ban 39 premontrei prépostság volt az országban. A monasztikus rendek szerzetesi elöljárói, az apátok és prépostok kiemelkedtek a szerzetesi konventekből, és jól jövedelmező méltóságokká váltak, amelyek nem egyszer világiak kezére kerültek. 2. A kontemplatív szerzetesség másik típusát a remeterendek jelentették. Magyarországon ekkor két ilyen rend volt: a karthauziak ( néma barátok ) a tiszta szerzetesi ideál megvalósítására törekedtek. Mindössze 4 5 kolostorukról tudunk. A pálos rend az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend. A hagyomány az alapítást 1250-re teszi, amikor is Szentkereszten Özséb megalapította a pálos rendet. A pápai jóváhagyást 1308-ban nyerték el. A magyar pálosok népszerűségét jelzi, hogy itthon a középkorban 64 kolostorban éltek, de Európa más országaiban is megtelepedtek. 3. A 14. századi Magyarországon a leggyorsabban terjedő és leginkább hatékony szerzetesrendek az új típusú koldulórendek voltak. Míg a monasztikusok és a remeterendek az igazi szerzetesi ideál jegyében erdőkben és a hegyeken telepedtek meg, addig az egyház megújítása érdekében az eretnekekkel szembeni hatékony harc 14

19 céljából keletkezett kolduló rendek a városokban, a sűrűn lakott vidékeken telepedtek le, és fejtették ki működésüket a hithirdetésben és a pasztorációban. A ferencesek (Assisi Szt. Ferenc alapítása) már a rendalapító életében megjelentek Magyarországon és gyorsan terjedtek. Az első magyar ferences rendtartomány 1232-ben alakult; 1334-ben 45 rendházról van tudomásunk. A ferences barátok elsősorban az alsóbb néprétegek között működtek, a nép nyelvén hirdették az igét. A Szent Domonkos által alapított dominikánusok rendje is gyorsan teret nyert az országban ben 30, a 15. század végén pedig 50 kolostoruk volt. A dömés szerzetesek is népszerűek voltak, s a prédikálás mellett a tudományok művelésében jeleskedtek. Ugyancsak elterjedt volt az ágostonos rend, amelynek a század elején 25 kolostora volt, s bár formálisan Ágoston-rendi remetéknek nevezték őket, valójában koldulórend. A karmeliták is nagy tekintélynek örvendtek, de kevéssé terjedtek el. A női rendek Az európai kereszténységen belül magyarországi sajátosságnak tekinthető, hogy a női szerzetek a férfiakhoz képest csekély számban honosodtak meg. A férfi rendek női ágai (Benedek-rendi apácák, ciszterci apácák) után megjelentek a domonkosrendi apácák és a klarisszák (ferencrendi apácák) is. 2. Képek 15

20 16