TARTALOM MAGYAR VILÁG TÁJÉKOZÓDÁS

Átírás

1 Világirodalmi folyóirat Alapítva: október LIV. évfolyam, 9. szám szeptember TARTALOM TÖNKŐ VERA Akinek soha senki nem mondott nemet ORIANA FALLACI Üdvözlet nélkül, kedves Henry Ruhollah Khomeini Jayne Mansfield: szerződésből frivol Coco Chanel: a nő, aki felszabadította a divatot (Zalán Magda fordításai) MAGYAR VILÁG TELLÉR GYULA Középfajú pártdráma TÁJÉKOZÓDÁS OROSZ ISTVÁN Angyali apróságok LACKFI JÁNOS Baudelaire-szerviz

2 Látogasson el weblapunkra: A Nagyvilág támogatója: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alap

3 TÖNKÕ VERA Akinek soha senki nem mondott nemet Oriana Fallaci ( ) Ha nem veszted fejed, mikor zavar van, s fejvesztve téged gáncsol vak, süket, ha kétkednek benned, s bízol magadban, de érted az ő kétkedésüket, ha várni tudsz és várni sose fáradsz, és hazugok közt se hazug a szád, ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz, s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád, ha álmodol s nem zsarnokod az álmod, gondolkodol s becsülöd a valót, ha a Sikert, Kudarcot bátran állod, s úgy nézed őket, mint két rongy csalót, ha elbírod, hogy igazad örökre maszlag gyanánt használják a gazok, s életműved, mi ott van összetörve, silány anyagból építsék azok, ha mind, amit csak nyertél, egy halomban, van merszed egy kártyára tenni föl, s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban, nem is beszélsz a veszteség felől, ha paskolod izmod, inad a célhoz és szíved is, mely nem a hajdani, mégis kitartasz, bár mi sem acéloz, csak Akaratod int: Kitartani, ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted, királyokkal jársz, s józan az eszed, ha ellenség, de jóbarát se sérthet, s mindenki számol egy kicsit veled, ha a komor perc hatvan pillanatja egy távfutás neked s te futsz vigan, tiéd a Föld és minden, ami rajta, és ami több ember leszel, fiam. RUDYARD KIPLING: Ha * * Kosztolányi Dezső fordítása.

4 Kezdetben ő kérdezett, aztán őt kérdezték, de megelégelte, hogy senki nem teszi fel neki a lényeges kérdéseket, és meginterjúvolta saját magát. Nem volt különösebben titkolózó vagy távolságtartó, könyveinek, amelyek kivétel nélkül mind egyes szám első személyben íródtak, önéletrajzi hátterük van. Nem hiányzik belőlük más, csak a magasságom (éppen eléri a 156 centimétert) és a súlyom (42 és 43 kiló között mozog). Amikor valaki megismer, megdöbben, hogy ilyen kevés vagyok. Mire széttárom a karom:»ez minden.«bármivel foglalkozik, bármiről ír, saját magával foglalkozik és saját magáról ír. Soha nem húzódik a háttérbe, afféle hangos, szubjektív, bőbeszédű riporter ő, aki nem zárkózik el a véleménynyilvánítástól. Magára is haragít mindenkit. Vezető politikusokat, a pápát, a feministákat, a férfiakat, a terroristákat. Sokat küzdött, sokat látott. Haditudósítóként ott volt Koreában, Vietnamban, Irakban, a Közel-Keleten. Tudósított az 1956-os magyar szabadságharcról, az 1968-as mexikói vérengzésekről, a latin-amerikai felkelésekről és az öbölháborúból. Tizenhat évesen lett riporter. Kezdetben bűnügyekről, balesetekről, bírósági tárgyalásokról, később a római sztárvilág eseményeiről és a divatvilágról tudósított, egy kissé felvont szemöldökkel szemlélve az eseményeket. Majd a milánói Europeo újságírója lett, és végre azzal foglalkozhatott, ami mindennél jobban érdekelte: a politikával. Vezércikkeit, interjúit a világ legjelentősebb lapjai közölték. Az interjúkat riportkönyvek, majd regények követték. Mindegyik vallomás, olyasféle, amitől kínosan érzi magát az olvasó. Vakmerő és bizonyos értelemben magamutogató szerző. Egész életét a nyilvánosság elé tárta. Első könyvét, amelyet Hollywoodról írt, Orson Welles ajánlja az olvasók figyelmébe (I sette peccati di Hollywood, 1958). Ezt követi a nőkről szóló, amelyben megírta, hogy a nők a világon mindenütt az emancipáció körül keringenek, amitől egyformán boldogtalanok (A haszontalan nem Utazás a nő körül, 1961). Aztán írt egy lányregényt (Pénelopé a háborúban, 1962). Megírta, miért nem tartja hősöknek az amerikai asztronautákat (Ha meghal a Nap, 1965). Megírta, hogyan döntött úgy, hogy egyedülállóként is megszüli magzatát, majd azt, hogyan vesztette el (Levél egy meg nem született gyermekhez, 1975). Megírta szerelmének történetét Alekosz Panagulisszal, a görög szabadságharcossal (Un uomo, 1979). Egy regényben megírta libanoni háborús tapasztalatait is (Insallah, 1992). Három könyvet is szánt az iszlámmal szembeni dühének kifejezésére (A harag és a büszkeség, 2001; La forza della ragione, 2005; Se Entervista a Si Misma: El Apocalipsis, 2005). 722

5 És utolsó műveként megírta családjának történetét (Un capello pieno di cilige, 2008). Közel két évtizeden át ( ) Oriana Fallaci volt a világ egyik legkérlelhetetlenebb politikai újságírója. Panteonjának tagja volt többek közt Jasszer Arafat, Moammer Kadhafi, Golda Meir, Ariel Saron, Indira Gandhi, Ali Bhutto, Hailé Szelasszié, Teng Hsziao-ping, Willy Brandt, Lech Wałęsa és Henry Kissinger. De nemcsak azok a nyavalyások érdekelték, akik az életünkről döntenek, hanem azok is, akik megkönnyítik mindennapjainkat. Emlékezetes a Federico Fellinivel, Sean Conneryvel, Arthur Millerrel, Orson Wellesszel és Ray Bradburyvel készült interjúja is. Mindenkit felkeresett, akit szóra akart bírni. Szerette, ha nem szeretik, azokra vadászott, akikkel nem rokonszenvezett, akik nem szerették kiteregetni a kártyáikat. Minél nagyobb a távolság köztem és a riportalanyaim között, annál jobb az interjú. Szerette, ha rettegnek tőle, és jól tudta, hogy nemcsak kegyetlen írásaitól rándul össze a hírességek gyomra, hanem attól is, hogy esetleg elfeledkezik róluk. Úgy félek Oriana Fallacitól, mint egy dühös bikától mondta El Cordobes spanyol matador. Legjobb negyven beszélgetését Interjú a történelemmel címen gyűjtötte össze. Beszélgetőtársai gyakran kifogásolták, hogy a kérdések sorrendjét átrendezi, a válaszokat átszerkeszti vagy más kontextusba helyezi. De ő művésznek tartotta magát, és az interjúkban is önkifejezésre törekedett. Író vagyok. Számomra a legfontosabb, hogy jól írjam meg a dolgokat, helyesen építsem fel a szöveget. Bíró vagyok, aki ítél. Nézze, ha festő lennék, és maga megrendelne tőlem egy portrét, jogomban állna, hogy olyannak fessem le, amilyennek csak akarom, nem igaz? magyarázta Jonathan Cottnak, a Rolling Stone újságírójának. A hírességek közül néhányan mégis tisztelték és szerették. Henry Kissinger azt állította, hogy 1972-es interjújuk volt élete legemlékezetesebb beszélgetése, és büszke arra, hogy ő is Fallaci áldozatai közé tartozik. Fallaci, már súlyos betegen, Riccardo Nencininek meséli, hogy New Yorkban szeretett volna elmenni egy Zeffirelli-premierre, de nem volt meghívója, és nem akarták beengedni.»szóljanak a rendezőnek«kértem.»ismeri a maestrót?«meghökkent csodálat.»mondják meg neki, hogy Oriana keresi.«kiviharzott hozzám. Szinte éreztem a szelet, amit felkavart. Arra is nagyon büszke volt, hogy Isabella Rossellini imádta a főztjét. Hillary Clinton minden könyvét olvasta, sorba állt a dedikálásain. Művelt, felkészült, sziporkázóan intelligens újságíró. Kíváncsi, arrogáns, öntörvényű és politikailag nem korrekt. Kérdései durván nyíltak, megdöbbentőek, már felvezetésével feszültséget teremt. Szándékosan provokatív, szereti zavarba hozni és ámulatba ejteni beszélgetőtársait. A haszontalan 723

6 nemben elmeséli, hogyan tréfált meg egy riportert egy parókával. A szállodában voltam, amikor a Hong Kong Standard női rovatának munkatársa telefonált: cikket akar írni a nagyra becsült újságírónőről, aki a világ asszonyairól ír. A dolog kicsit meglepett, mert sose hittem volna, hogy egy többé vagy kevésbé nagyra becsült újságíró anyaga lehet egy nagyra becsült lap nagyra becsült cikkének, de mint aztán Japánban hallottam, bizonyos interjúk nagyon divatosak a Távol-Keleten. Hát jöjjön; és ő jött is, egy fényképész kíséretében, s azonnal megkérdezte, milyenek a világ asszonyai, és melyek tetszenek a legjobban. [ ] A kínai nők mindenkinél rokonszenvesebbek, feleltem. Ez boldoggá tette, és a fölösleges kérdések pergőtüzét indította el: hány éves vagyok, mennyit cigarettázom, hány szót írok kézzel és hányat géppel. Nagyon szőrszálhasogató riporter volt, melegem lett tőle; a paróka, amit azért tettem fel, hogy elrejtsem rendetlen hajamat, egyre nehezebb lett. Hirtelen levettem, és szórakozottan bevágtam egy fiókba, közben tovább beszéltem. Ebben a pillanatban szemembe vágott a fényképész vakuja, és a riporter ijedten talpra ugrott.»mi ez?!paróka.miért hord parókát, ha van haja?mert tetszik, és sose látszom kócosnak benne.hihetetlen!«másnap a rosszabb énünkben rejtőző gyarló hiúság sürgetésére megvettem a Hong Kong Standardet; fényképeim, parókában és a nélkül, negyed oldalt foglaltak el a következő négyhasábos cím alatt: Oriana, az élő paradoxon. Izgatottan hozzákezdtem, vajon mi érdekes lehet bennem, és megtudtam, hogy a legérdekesebb nem az, amit mondtam, hanem az, hogy parókát hordok:»hajmosás helyett, amit utálok.«erősen hatott rá az európai egzisztencializmus: a legváratlanabb pillanatban gyakran rukkolt elő valamilyen Istenre, halálra vagy becsületre vonatkozó kérdéssel, könnyedén zavarba hozva azt, aki vele szembe ül. Imám, előfordult már, hogy megbocsátott valakinek? Érzett valaha könyörületet, tanúsított megértést valakivel szemben? És ha már itt tartunk, sírt valaha? Provokatív stílusára, dühkitöréseire és fegyelmezett fegyelmezetlenségére talán a legjobb példa a Khomeinivel készített, 1979-es interjúja. Khomeinit nem tudta kihozni a sodrából, az imám lesütött tekintetét végig gyönyörű lábujjaira szegezte, és amikor hat együtt töltött óra után közölte, hogy elég, elfáradt, fejezzék be, Fallaci intenzív támadásba kezdett. A csadorról és a nőkkel való megalázó, kirekesztő bánásmódról faggatta, mire az imám elveszítette a türelmét, agresszív lett, és sértegetni kezdte: Ez egyáltalán nem tartozik magára. Semmi köze a szokásainkhoz. Ha nem tetszik az iszlám viselet, nem kell hordania. Az iszlám viselet fiatal és jóravaló nőknek való. Fallaci erre felállt, letépte magáról a csadort, és odadobta az imámnak: Köszönöm a kedvességét. Most, hogy ezt így közölte, azonnal meg is szabadu- 724

7 lok ettől a középkori hacukától. Fallaci volt az egyetlen nő, akinek Khomeini interjút adott. Másnapi beszédében, melyet a Nyugat rágalmairól tartott, fel is emlegette Fallacit: az a nő. Mindig övé maradt az első és az utolsó szó. Anna Magnani, miután elpanaszolta, hogy nem talál olyan férfit, aki uralkodna felette, viccesen megkérdezte Fallacit, hogy ő mit gondol erről. Azt hiszem azt hiszem, hogy maga egy nagy férfi, asszonyom hangzott a kegyetlen válasz. Figyelmes hallgató, kiváló pszichológus volt, sokan legféltettebb titkaikról is beszámoltak neki. Szeretnék még sokáig a jelenlegi testemben maradni Nagyon könnyen lehet, hogy én vagyok az utolsó dalai láma A világ nem fog emiatt könnyeket ejteni. És szenvedni sem fog emiatt így a dalai láma. Félek az apámtól. Mindig úgy érzem, hogy hozzá mérnek engem is. Úgy érzem, amikor már nem leszek az árnyékában, amikor már nem kell tartanom tőle, csak akkor leszek végül is képes arra, hogy én magam is csináljak valamit így Geraldine Chaplin. Három évig jezsuiták között nevelkedtem. Állandóan halálra rémítettek valamivel. Most aztán én rémítek halálra másokat így Alfred Hitchcock ben Robert Scheer készített vele egy interjút a Playboyba. A bevezetőben így fogalmaz: Életemben először szégyelltem magam azok nevében, akik egy kicsit is kedvelik Khomeinit, Kadhafit, az iráni sahot vagy Kissingert, mindazokat, akiket Fallaci gyűlölt, akikkel»szikrázó dühvel«ült le beszélgetni. Felkészültsége, tájékozottsága, műveltsége legendás volt. Pedig alig járt iskolába. A háború, később a szegénység keresztülhúzták számításait. Az orvosi egyetemet csak úgy tudta volna elvégezni, ha a tanulás mellett dolgozik is, de nem bírta. Döntött: írni fog. Az, hogy nagybátyja, Bruno Fallaci ismert lapkiadó volt, nem könnyítette meg a dolgát. A Ha meghal a Napban ír arról, hogy édesanyja még felnőttkorában is gyakran a fejéhez vágta, hogy még az egyetemet sem volt képes befejezni: Így mondta meg nekem, a maga módján, hogy nincs jogom bizonyos dolgokra gondolni, átkozódni. Nem volt jogom hozzá, mert semmit nem tettem, hogy halhatatlanná tegyem az életet. Mások legalább megpróbálták: én csak kritizálok. Ez a mesterségem: elbeszélni és bírálni, bírálni és elbeszélni, semmi több. Tücsök vagyok a hangyák világában. Lemondtam arról, hogy hangya legyek, sok évvel ezelőtt, amikor először ültem le egy írógép elé, és beleszerettem a szavakba, amelyek úgy bújtak elő belőle, mint a vízcseppek, egyik a másik után, aztán ott maradtak a fehér papíron, egyik a másik után, és minden vízcsepp olyasmivé változott, amit ha hangosan kimondanak, elrepül, így viszont összetömörült, akár jó volt, akár rossz. 725

8 Kilencévesen már rövid novellákat ír, és alig tizenhat éves copfos kislány, amikor Firenzében megjelennek első munkái. Mindent megtett, hogy minél jobban beleássa magát a témájába, mindent megmozgatott azért, hogy egy beszélgetés létrejöjjön, egy cikk megszülessen. Akkor is, amikor a firenzei hullaházból közvetített, és akkor is, amikor New York-i otthonában írta sokat vitatott esszéjét az európai kultúra felsőbbrendűségéről. Ahhoz, hogy interjút készíthessen Khomeinivel, nem csak a csadort kellett felvennie. Feleségül kellett mennie a mellesleg már nős tolmácsához (annak az Oriana Fallacinak, aki mindig, mindenhol hangsúlyozta, hogy férjhez menni márpedig soha nem fog), mert a Korán tiltja, hogy egy nem házas pár egyedül maradjon egy szobában, mert az Erkölcsvédelmi Osztag szerint ez szégyen-szégyen, micsoda bűn, istentelenség, ha nem házasodnak össze, letartóztatják őket, és ő lemarad az interjúról. Amikor az amerikai asztronautákról írt, kis híján még a híres centrifugába is beszállt, de aztán megrémült, és csak a pszichológiai és intelligenciateszteknek vetette alá magát. A vietnami háborúban amerikai harci repülőgépek bevetésein vett részt. Az 1968-as mexikói zavargások során puskagolyó sebesítette meg. ( Ha életben maradok, mindenütt a világon bemocskolom a mexikói zsaruk nevét őrjöngött a kórházban.) A Fallaci-interjúk legfőbb jellegzetessége, hogy szókimondók, nagyon személyesek és szenvedélyesek, stílusuk annyira egyedi, hogy aki csak egyet is olvasott, felismeri az összes többit. Írásai fókuszában nem a kérdések és a válaszok állnak, hanem Fallaci személyes benyomásai, mindaz, amit gondol, lát, hall és érez. Mintha élőben közvetítene a saját interjúiról. Jasszer Arafat visszataszító külsejét olyan érzékletesen írja le, hogy az interjúalany még meg sem szólal, máris ellenszenves. És annak ellenére, hogy Jasszer Arafatot mindenki ismeri közel-keleti akcióiról, és minden televíziónéző tudja, hogy kicsi, hájas, májfoltos, és beszéd közben fröcsög a nyála, közel hozza a figurát, mintegy személyesen mutatja be az olvasónak. Ugyanezt a technikát alkalmazza a Ha meghal a Nap legizgalmasabb fejezeteiben is, amikor az Amerikában élő náci fizikusnak, a V2-sek szülőatyjának, Wernher von Braunnak a portréját írja meg. Von Braun múltja miatt Fallaci sistereg a gyűlölettől. A nácikat, akik a világháború alatt imádott apját, az ellenállási mozgalom tagját letartóztatják és megkínozzák, még az arab terroristáknál is jobban gyűlöli. Megbocsáthatatlannak tartja, hogy az a valaki, aki felelős London bombázásáért, 3000 ember haláláért és sebesültért, él és virul, ráadásul az amerikai űrkutatás hőse. Amikor a világhírű kutató belépett a szobába, Fallaci enyhe citromillatot érzett, és miközben a Marsról, a rakétákról, a 726

9 múltról és a jövőről beszéltek, ő végig azon töprengett, hol érezte korábban ezt az illatot. És egyszer csak: Megvan. Az a júliusi nap. A német katonákon. Az elhagyott kolostorban, ahol rejtőztünk. Megvan, hol éreztem azt a citromillatot. Mind egyforma fertőtlenítőszappannal mosakodtak, amelynek citromillata volt, és amikor valamelyikük elhúzott mellettünk az utcán, rögtön érezni lehetett azt a citromillatot: keserű, szúrós illat, behatolt az orrlyukainkba, és azonnal elért a szívünkig, az agyunkig: mindannyian gyűlöltük a citrom illatát Soha nem lenne szabad a múltra emlékeznünk: de mindig van egy citromillat, amely visszaidézi, felhömpölyögteti a hordalékkal együtt, akár a tenger hullámai. Hasonló érzésekkel küzd, amikor Deke Slaytonnal, az asztronautával beszélget, és mellékesen kiderül, hogy Slayton is egyike volt azoknak az amerikai pilótáknak, akik 1943 októberében Firenzében a vasutat bombázták, amikor ő is megsérült. Kislány voltam, és nem értettem, miért bombáznak minket, ha a barátaink: és gyűlöltem őket. Gyűlölködve azon gondolkoztam, milyen lehet az arcuk, és íme: Deke Slayton tizenkilenc éves kori arcát viselték, kellemes arcot. Amikor megkérdezték tőle, miért éppen a politikai újságírást választotta, azt felelte, hogy mindig is írni akart, azért lett újságíró, hogy íróvá váljon, és azért vonzotta a politika, mert szegénynek és nőnek született, és egy nőnek mindig mindenért meg kell harcolnia, többet kell látnia, gondolkodnia és sokkal kreatívabbnak kell lennie. Olyan történeteket akartam írni, amelyek jelentenek valamit. Soha nem a pénzért írtam, soha semmit nem írtam kiadói megrendelésre. Minden könyvem mögött egy nagy sokk áll, pszichológiai, politikai vagy intellektuális. A Vietnamról szóló könyvem (Niente a cosi ` sia, 1969) nem csupán Vietnamról szól, elmondom benne mindazt, amit a háborúról gondolok. A Levél egy meg nem született gyermekhez hátterében életem egyik legnagyobb vesztesége, magzatom halála áll (eszem ágában sem volt abortuszügyben állást foglalni). Az Un uomo a szerelmem halála miatti fájdalomból született. Mondhatni mindig a halálról írok. Félek a haláltól. Gyűlölöm. Harcolok ellene. A szabadság is foglalkoztat, arról is gyakran írok, de a halál az én örök, egyetlen témám. A halál a rögeszmém. Megszállottan, spártai körülmények között dolgozott. Reggel nyolctól este hatig, szünet nélkül írt. Ezt úgy kell érteni, hogy közben nem eszem, nem pihenek. Ilyenkor többet dohányzom, mint általában, elszívok ötven szálat egy nap. Nem tudok aludni. Nem akarok találkozni senkivel. Nem veszem fel a telefont. Nem megyek sehova. Nem érdekel, hogy szombat van, vagy karácsony, vagy szilveszter. Egyszóval hisztérikus állapotba kerülök, elégedetlen és boldogtalan vagyok, egyfolytában azzal marcangolom magam, 727

10 hogy milyen lassan haladok. Nagyon lassan írok. És mindent átírok. Az írás megbetegít és elcsúfít. Lefogyok, és ráncos leszek. El kell mondanom, hogy nekem az írás nagyon komoly dolog: nem valamiféle szórakozás, nem az önkifejezés eszköze vagy a megkönnyebbülés módja. Azért nem, mert sosem felejtem el, hogy a leírt szavak rengeteg jót tudnak véghezvinni, de még több rosszat, hogy éppúgy képesek gyógyítani, mint ölni. Tanulmányozzák csak a történelmet, meg fogják látni, hogy minden egyes jó vagy rossz esemény mögött ott van egy írásmű. Egy könyv, egy cikk, egy kiáltvány, egy vers, egy dal Ezért aztán sosem írok sietősen, sosem zúdítom ki magamból a mondanivalómat: lassú, körültekintő író vagyok. És kielégíthetetlen író: nem hasonlítok azokra, akik mindig elégedetten szemlélik a művüket, mintha csak nektárt vizeltek volna. Mindennek a tetejébe rengeteg mániám van. Fontos a mondatok ritmusa, az oldalak üteme, a szavak hangzása, a metrika. Számomra a forma legalább olyan fontos, mint a lényeg, a tartalom. A befogadó bensejében nyugszik majd meg a lényeg, mint a bor az öblös pohárban, mint a liszt a zsákban, és ennek a szimbiózisnak a kezelése időnként gátol a munkámban. A szépírónak a Levél egy meg nem született gyermekhez hozta meg az első sikert. Fallaci egyetlen könyvét sem egyszerű műfajilag besorolni, erről leginkább azt lehetne mondani, hogy lírai jegyzet, egy várandós nő érzelmektől túlfűtött, önmarcangoló monológja magzatához, a fogantatás pillanatától kezdve a magzat elvesztéséig. A narrátor egy egyedülálló, sikeres újságíró, egy asszony, ki nem fél a kétségektől, ki kérdezni bátor, ki nem riad a szenvedéstől, ha belepusztul, se, ki választásra kényszerül, adjon-e vagy ne adjon életet. Kegyetlen őszinteséggel megírt, szívbe markoló napló a lélek legmélyebb bugyrából, az egyik legszebb írás a várandósságról, az abortuszról és arról az érzelmi vákuumról, mellyel mindez együtt jár. Még nagyobb siker lett a magyarra sajnos le nem fordított Un uomo, Fallaci nagy szerelmének története. Alekosz Panagulisz, az ember, görög szabadságharcos volt, akit egy sikertelen merénylet miatt halálra ítéltek. Fallaci minden kapcsolatát megmozgatta, hogy ítéletét életfogytiglani börtönre változtassák, és ez sikerült is neki. Öt év múlva, 1973-ban Panagulisz amnesztiát kapott, és szabadulása után két nappal Fallaci volt az első újságíró, akinek interjút adott. Miután szó esett a politikáról, a kínzásokról, a magánzárkában töltött pokoli évekről, a beszélgetés lezárásaként Fallaci megkérdezte a kimerült férfitól, hogy szerinte mit jelent embernek lenni. Panagulisz mondott néhány szót kitartásról és büszkeségről, végül inkább azt ajánlotta, olvassuk el Kipling Ha című versét, és visszakérdezett: Szerinted? Fallaci azt válaszolta: Szerintem az embernek olyannak kell lennie, amilyen te vagy, Alekosz. Azonnal egymás- 728

11 ba szerettek, és három évig, Panagulisz haláláig együtt éltek. Panagulisz egy interjúban azt mondta: Nekem nem olyan nőre van szükségem, aki boldoggá tesz. A világ tele van olyan nőkkel, akik boldoggá tehetnének. Nekem társra van szükségem. Olyan társra, aki a szárnysegédem, a barátom, a cinkosom, a testvérem. Én harcos vagyok. És mindig az leszek. És Fallaci mindent megtett, hogy megfeleljen ezeknek az elvárásoknak. Feladta addigi függetlenségét, hogy kövesse ezt a fanatikus, bonyolult, izgató és féktelen személyiséget. Tudta, hogy kapcsolatuknak nincs jövője, tudta, hogy Panagulisz mellett nincs biztonságban, tudta, hogy gyötrelem és magány vár rá, mégis vállalta, mellette maradt mindaddig, amíg politikai ellenfelei meggyilkolták. Az Un uomo megírása volt Fallaci gyászmunkája, önterápiája. Egyrészt komoly kutatásokat végzett, mindent elolvasott a görög történelemről, amit csak tudott, másrészt szemérmetlenül megosztotta az olvasóval kapcsolatuk intimitásait. Állítása szerint keverte a fikciót a valósággal, ő regénynek nevezte a művét, de inkább dokumentumregényről vagy memoárról van szó, hiszen a hús-vér Alekosz Panaguliszról írt, arról az emberről, akiért ismeretlenül is küzdött, és akit annyira szeretett. Megjelenésekor Fallaci ezt a könyvet tartotta élete fő művének. Sokan, sokszor próbálták meggyőzni, engedje megfilmesíteni, de ő hallani se akart róla. Háborús tapasztalataiból született az Insallah. A mottóban Fallaci így fogalmaz: A regény szereplői elképzelt személyek, életútjuk és a történet is a képzelet szülötte. De az események, melyekből a regény kiindul, valóságosak. Valóságos a táj és valóságos a háború, melyben a történet játszódik. A szerző fáradozását annak a négyszáz amerikai és francia katonának ajánlja, akiket az Isten Fiai nevű szekta tagjai a bejrúti vérengzés során meggyilkoltak. És azoknak a férfiaknak és nőknek, öregeknek és gyerekeknek, akiket egyéb vérengzések során gyilkoltak meg ebben a városban, vagy bárhol másutt, a soha véget nem érő öldöklés során, melynek neve: háború. A regény az Élet és az ő szeretetük jegyében íródott. A képzeletbeli háború 1983-ban, Libanonban játszódik, hősei az ott állomásozó olasz katonák, akik végignézik, ahogy a terroristák felrobbantják amerikai és francia társaikat, és rettegéssel teli kíváncsisággal várják, ők vajon hogyan végzik majd. A regényírás nem tartozik Fallaci erősségei közé, az Insallah minden mondatát a haditudósító írja, nem tud kibújni a bőréből, nem tudja szabadjára engedni a fantáziáját, viszont ott van a sorok mögött a több évtizedes zsurnalisztatapasztalat, és ez, ha nem is értékessé és maradandóvá, de érdekessé teszi efféle próbálkozásait. Ahogy Zalán Magda írja: Kitalált alakjai meghökkentően hasonlítottak az interjúk alanyaihoz, sőt ez a fontosabb az interjúk írójához: regényeiben a legtöbb hős olyan túlságosan hős, hajlít- 729

12 hatatlan és emelkedett, a narrátor meg olyan túlságosan tévedhetetlen, nemes és tisztán látó, mintha ugyanaz a személy találta volna ki őket. Fallaci remek jellemábrázoló, sokat tud a háborúról és a katonákról. És sokat tud az emberről. Amikor egyik szereplőjéről azt írja, hogy különben is, milyen más utat választhatsz, ha egyszer vidéken születtél, és csak akkor figyel fel rád a világ, ha megölöd a feleséged, és megfőzöd a nagy üstben, óhatatlanul arra lehet gondolni, hogy ő ezt egyszer régen, egy pletykarovat kis színesében, kezdő újságíró korában már megírta. A kritikusok véleményére nem sokat adott. Sikertelen, frusztrált, irigy íróknak tartotta őket, akik féltékenyek az ő sikereire, és nem gyűjtötte a műveiről szóló recenziókat vagy bírálatokat. A posztumusz műveknek megvan az a kivételes előnyük, hogy megkímélik a szerzők szemét és fülét mindattól az esztelenségtől, illetve csalárdságtól, amivel olyan emberek illetik, akik, nem lévén képesek arra, hogy írjanak, vagy akár csak megfoganjon bennük egy regény, ürügyet találnak, hogy megítéljék és megsértsék azokat, akikben megfogan, és meg is írják. Az olvasói reagálások azonban nagyon érdekelték. A világ minden tájáról kapott leveleket, büszke volt rájuk, és nagy becsben tartotta őket. Néhányat kívülről tudok. Egy szegény, 44 éves firenzei ács azt írta a Levél egy meg nem született gyermekhezről, hogy háromszor is elolvasta, és rádöbbent, hogy egész életében ezeken a kérdéseken rágódott, csak nem tudta őket megfogalmazni. Egy 50 éves milánói házmester azt írta, hogy könyveim bátorságot öntenek bele, egy sanghaji egyetemista pedig azt, hogy tőlem tanulta meg, mit jelent a szabadság. Senki, aki találkozott vele, nem tagadta, hogy elsöprő erejű egyéniség volt. Intelligens és szenvedélyes, okos és éles nyelvű, az a kissé kényelmetlen típus, aki mindenkit lenyűgöz, aki nézi és hallgatja. Az a típus, aki mindenhez ért, mindennel foglalkozik, és ezzel másokat az őrületbe kerget. Jill M. Duquaine írta róla: Lehet olykor ilyen egyéniségeket találni: de azért nem biztos, hogy különbek másoknál. Egy dolog azonban biztos: mások, mint a többiek. Ez az ember nem akárki. De ahogy La Rochefoucauld, akit Fallaci olyan gyakran idéz, mondja, a hősök olyanok, mint a képek: hogy kellően élvezni tudjuk őket, ahhoz távlat kell. * Huszonnégy évi reflektorfény után, egy olyan karrier után, amelyben fontos szerep jutott a náciellenes partizánkodásnak, a vietnami háborúnak és minden helyi vagy globális konfliktusnak, Oriana Fallaci 1991-ben, az első arab-öbölbeli sikeres nemzetközi beavatkozást követően, ahonnan a RAI-t és a Corriere della Serát tudósította, úgy dönt, hogy visszavonul, és New Yorkba 730

13 költözik. Hosszú ideig semmit nem hallani róla. Egy barátja szerint ez alatt az idő alatt gretagarbósodott, még akkor is, ha az egykori díva, illetve Fallaci, a tudósítói szerepet férfikeménységgel vállaló sztárriporter között nehéz párhuzamot vonni. Motivációjuk különböző, de a végeredmény azonos. Fallaci is félreállt, kivonult a világból. Többé nem tűnt fel a képernyőkön, nem adott interjút, 2001 szeptemberéig cikke sem igen jelent meg. Minden idejét az én gyermekem megírásának szentelte, Amerikában levéltári kutatásokat végzett az odaszakadtakról, és gyakran visszajárt a Fallaci család hazájába, Toscanába, egy piciny chianti városkába, Panzanóba. Az évek során 864 oldalasra bővülő regény átfogja az 1700-as évek legelejének felvilágosodásától a francia forradalmon át Napóleon koráig a család életének minden fontosabb mozzanatát. Felülvizsgálta ismereteit, próbált lemondani az elődök által felhalmozott előítéletekről, hogy közben hite megerősödjék azokban az értékekben, amelyeket a XX. század megpróbált kiirtani. Így aztán hosszú ideig semmit nem hallani róla, ám az, ami szeptember 11-én történt, őt is szólásra bírta. És néhány héten belül ismét róla beszélt egész Olaszország. A hallgatást választottam. A száműzetést választottam. Mivel, és itt az ideje, hogy kimondjam hangosan és érthetően, politikai menekültként élek Amerikában. Így kezdi A harag és a büszkeséget. Neki, aki korábban azt vallotta, hogy a világon mindenki számára jut hely, és a világ azért érdekes, mert olyan sokszínű, meggyőződésévé vált, hogy a nyugati világ krízise kedvez az iszlám veszedelemnek. Ámokfutó támadásba kezdett, fordított keresztes háborúról beszélt, személyeskedett és sértegetett, átkozódott és tombolt. Szubjektív volt, szenvedélyes, még mindig. Keserű kétségbeesésében sokakat sikerült ha nem is meggyőznie, de egy pillanatra elbizonytalanítania, hiszen prédikációja nem valami megrögzött katolikus, konzervatív és soviniszta író tollából való. Mégis, A harag és a büszkeség sokat ártott a hitelességének, jó hírnevének. Olaszországban kezdték hisztérikaként, barbárként emlegetni, többen azt írták, hogy Panagulisz magával vitte a józan ítélőképességét. De mint Orlando Furioso, Oriana Fallaci is menetel tovább. Megírja a könyv folytatását, Az értelem erejét (La forza della ragione), és néhány évvel később, 74 évesen, azt az öninterjút (Se Entervista a Si Misma: El Apocalipsis), amelyben azt harsogja, hogy hátralévő idejét és erejét annak óhajtja szentelni, hogy ráébressze a világot az iszlám gyarmatosítás veszélyére. Mindeközben Olaszországban megjelenik az Iszlám megbünteti Oriana Fallacit, Adel Smith feljelenti az iszlám becsmérléséért, és felszólítja testvéreit az újságírónő meggyilkolására. 731

14 De meggyilkolni nem sok értelme lett volna, hiszen Oriana Fallaci akkor már hosszú évek óta küzd rákbetegségével. Nemcsak az iszlámmal, az egész életével néz szembe. Sebzett, csalódott és kimerült. És nyilvánvalóan fél. Nemcsak attól, hogy a világnak vége van, Európának vége van, a kultúrának vége van, mert mindenki gyáva, hazug és műveletlen; attól is, hogy az ő világa, az ő élete hamarosan véget ér. Voltaképpen önmagát temeti. A halállal való találkozásra éppoly tudatosan és elszántan készült, mint egykor az interjúalanyaival való találkozásra. Állva szeretett volna meghalni, mint Emily Brontë. A Manelli-toronyban akarok meghalni, ahonnan az Arno fölött a Ponte Vecchiót látni. Tudod, miért? Itt volt azoknak a partizánoknak a főhadiszállása, akik közé apám tartozott, az Igazság és Szabadság csoport. Akcionisták, liberálisok, szocialisták. Kislány koromban jártam oda, Emilia volt az ellenállási fedőnevem. Szállítottam a felnőtteknek a kézigránátokat. A bevásárlókosaramba rejtve. Kivágtam a salátaszíveket, és odadugtam őket A szövetségesek becsomagolták, és ejtőernyőkről dobták le őket a Monte Giovéra, Pontessieve fölött, más fegyverekkel, újságokkal, csokoládéval, cigarettával együtt Bementem a városba, copfos kislány a biciklin, anyám nem is sejtette, mivel bízott meg apám. Atyaisten, milyen dühös lett volna! A bicikli kormányára akasztottak egy csomagtartót, megraktam gyümölccsel, zöldséggel meg azokkal a salátafejekkel, és mentem a Manelli-toronyba. A németek az ellenőrző pontjaikon nagy ritkán ha megállítottak. Minek? Egy ilyen kislányt? [ ] Abban a toronyban akarok meghalni. Nem sikerült. A torony lakhatatlan volt. Egy firenzei magánklinikán halt meg, a városban, melyet foggal-körömmel védett egész életében. Az Allori temetőben nyugszik, szülei és testvérei mellett, az oszlopcsonknál, amely mindig Alekosz Panaguliszra emlékeztette. Temetésén csak húga és unokaöccse volt jelen. Felejtsetek, felejtsetek, felejtsetek! kéri halála után Alessandro Cannavò, Fallaci jó barátja mindazoktól, akik valaha szerették és tisztelték. Felejtsétek el a Fallaci nevéhez olyannyira kötődő iszlámgyűlöletet, töröljétek ki az emlékezetetekből azt a heves propagandát, amely igyekezett beterelni őt egy politikai táborba, felejtsétek el azt A harag és a büszkeséget, amely azzal vádolja az iszlámot, hogy pusztító erő, építeni képtelen, de létének lényege, hogy mindent megrontson, ami emberi akar lenni és szabad. És főként azt felejtsétek el, hogy a baloldal milyen igyekezettel próbálta fasisztának beállítani, az olasz jobb-, sőt szélsőjobboldal pedig piedesztálra emelni. Fallaci búcsúja az olasz baloldaltól feltehetően A harag és a büszkeséggel kezdődött, de hogy a jobboldalhoz egy tapodtat sem került közelebb, azt Az értelem ereje bizonyítja legjobban. 732

15 Azért kéri, hogy felejtsünk, hogy az érdeklődést az utolsó, posztumusz műre terelje. Az Egy kalap cseresznye (Un cappello pieno di ciliege) ban, Oriana Fallaci halála után két évvel jelent meg. Cannavò azt írja, hogy sem a politikai igazságkeresésnek, sem a szubjektív indulatnak nincs különösebb köze ahhoz az asszonyhoz, aki életének utolsó éveiben megírta ezt a vaskos családregényt, amely éppúgy Európa elmúlt három évszázadának története, mint Olaszországé. A regény egyfajta üzenet a túlvilágról, semmi köze az iszlámmal folytatott küzdelem indulataihoz, de tartalmaz mindent, amit Oriana Fallaci életműve a kezdetektől 2006-ban bekövetkezett haláláig képviselt: az elkötelezettséget, az igazságkeresést és azokat a széles perspektívákat, amelyek nemcsak lehetővé, de emberivé is teszik a létet. * Oriana Fallaci alacsony volt, és nagyon szép. Sötétbarna hajú, melankolikus, szürkéskék szemét mindig festette, körmét lakkozta, még akkor is, amikor az arab világban utazgatott. Hangja érdes volt a sok cigarettától. Gyűjtötte a kalapokat, a régi könyveket, a ruhákat. Hiú volt. Szerette magát Olaszország leghíresebb asszonyaként emlegetni. Hűséges volt, kiadóját, a milánói Rizzolit sosem hagyta cserben, ahogy lapját, az Europeót sem. Egész életében keményen dolgozott, és egyáltalán nem érdekelte, mennyit keres. Barátai szerint kedves volt és bőkezű. És narcisztikus. És egoista. Könyveiben újra meg újra definiálja magát, kis túlzással a szó, amelyet a leggyakrabban leír, a vagyok. Azok egyike vagyok, akik nem felejtenek, nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy felfrissítsék a feledékenyek emlékezetét. Azok egyike vagyok, akik önmagukat képviselik. Romantikus vagyok. Firenzei vagyok. Olyan nő vagyok, akinek hivatása van. Olyan nő vagyok, aki az egyedüllétet választotta. Olyan nő vagyok, aki sohasem vasal és sohasem sír. Olyan nő vagyok, akit a világon a legjobban saját maga érdekel. Olyan nő vagyok, aki csak önmagában hisz. Ember vagyok. Újságíró vagyok. Nő vagyok. Oly korban élt itt a Földön, amikor úgy látszott, hogy mindenki elvesztette az akaratát, a merészségét a cselekvésre, és ő feladatának érezte, hogy visszaadja a cselekedni akarást, a merészséget. Amikor nem sokkal a halála előtt megkérdezték tőle, üzen-e valamit olvasóinak, van-e valami, ami a könyveiből kimaradt, azt felelte: Kívánom, hogy haljanak meg kevesebbszer, mint én. Szüljék meg azokat a gyerekeket, akiket nekem nem sikerült. Gondolkozzanak, utazzanak, tanuljanak többet, és emelkedjenek felül azokon a több évszázados társadalmi dogmákon, melyek kezünk-lábunk megkötik. És lélegezzenek, lélegezzenek szabadon. 733

16 ORIANA FALLACI Üdvözlet nélkül, kedves Henry A nagy hatalmú amerikai külügyminiszter kegyvesztett lett. Oriana Fallaci, az Europeo tudósítója arról számol be, hogy ő már akkor is támadta, amikor mindenki csak ajnározta. Mire a magányos cowboy, ahogy Kissinger önmagát nevezte, figyeltetni kezdte. Tisztelt Kissinger úr! Most, hogy minden recseg-ropog maga körül, most, hogy kezdik értékén kezelni (bevallom, sokkal előbb, mint valaha is reméltem), valószínűleg nem szenved hiányt rágalmazókból, vádlókból és ítélkezőkből, sem a hazájában, sem külföldön. Az emberek, mint tudjuk, gyávák. Amíg félnek, tapsolnak és hallgatnak, de amint tehetik, üvöltenek és gyilkolnak. Bosszant, amikor a többséghez, a lincselőkhöz kell csatlakoznom. De én megengedhetem magamnak. Megengedhetem, mert évek óta hajtogatom, szóban és írásban, amit magáról gondolok, minden rosszat, ami csak elképzelhető. Jól tudja, hogy akkor, 1972-ben, milyen dühösen válaszoltam magának, amikor azt akarta elhitetni, hogy abban az ominózus interjúban megmásítottam a szavait. Nem vonakodtam kijelenteni, sem a Time és a Newsweek hasábjain, sem a CBS és az NBC képernyőin, hogy nincs kurázsija vállalni, amit a magnószalag felvett, és hogy nem tartom úriembernek. Jól tudja, hogy nem éppen barátságos szavakkal dedikáltam magának az Intervista con la Storia című könyvemet, amelynek első fejezetét magának és a magáról alkotott lesújtó véleményemnek szenteltem. Ismeri a véleményemet, melyet az amerikai televíziókban újra meg újra kinyilvánítottam, a politikájáról és a személyéről, felsoroltam a tévedéseit, a rosszindulatát, mindazt, ami csillagának leáldozásához vezetett, és maga visszavedlett azzá, aki volt, egy meglehetősen hiú, nagyképű, reakciós tanárocska. A magával kapcsolatos legutóbbi véleményalkotásom 15 nappal ezelőtti: az NBC televízió Tomorrow Program című műsorában azt állítottam, hogy maga háborút szító, és nem békéltető, olyasvalaki, aki háborút gyárt, és nem békét teremt. A Canal 13 csatornán meg azt mondtam, hogy nevének puszta említésétől felfordul a gyomrom. Más szóval: tiszta a lelkiismeretem, nem rúgok 734

17 döglött oroszlánba. A képébe vágom, amit gondolok, ahogy eddig is. Ez persze kockázatos. (Kockázatot mondtam, mert magával veszélyes ujjat húzni. Attól a naptól kezdve, hogy elkezdtem, a maga CIA-s barátainak kitüntetett figyelmét élvezem. És nem csak a telefonjaimat hallgatják le gondosan.) De most, kettőnkről. A levélkében, amelyet azután írt, hogy tavaly augusztusban megkapta a könyvem, úgy említi azt a hírhedt interjút, mint: that interview that I rember only too well (az interjú, amelyre túl jól emlékszem). Minthogy túl jól emlékszik rá, minden bizonnyal a mondatra is emlékszik, amelyre hazájában mindenki más ugyanilyen jól emlékszik, amit mindmáig idéznek a Henry Kissingerről szóló tanulmányokban, a Kissingerről írt cikkekben, a Kissingernek szentelt szemináriumokon, a Kissinger-karikatúrákon. Arra célzok, amit akkor mondott, amikor a sikereire kerestem a magyarázatot: Magányos cowboy vagyok, aki lóháton hajtja karavánját. Az amerikaiaknak ez tetszik. Jó nagy botrány lett belőle. Richard Nixon megsértődött, mert nem értette pontosan, hol is lenne ebben a karavánban az Egyesült Államok elnökének helye. A sajtóban tiszteletlen fotómontázsok jelentek meg magáról, cowboynak öltözve, texasi kalapban, sarkantyúkkal. Mindenkinek szemet szúrt az önjellemzéséből süvítő szerénytelenség. De nem tudok róla, hogy bárkinek is feltűnt, milyen igaz, amit mondott: maga valóban úgy viselkedett és viselkedik, mint egy nagyképű és arrogáns cowboy, aki azt hiszi, elég, ha a különgépével leszáll a falu közepén, és minden el van intézve. Egy út Kínába, és a kínai kapcsolatok kipipálva. Egy út Moszkvába, és a szovjet kapcsolatok kipipálva. Egy út Kairóba vagy Tel-Avivba, és a közel-keleti kérdés kipipálva. Ennyi, a többiek nem számítanak. Ők a tömeg, a pór, a hamupipőkék, akiknek a Henrik nevű tündér varázspálcája nélkül nem lenne egy pár cipőjük sem, hogy elmehessenek a mesebeli herceg báljába. De tudja, mi a legelképesztőbb? Hogy erről nem csak maga van meggyőződve. Meg vannak róla győződve, legalábbis máig meg voltak, sokan a pórnép között. Az őszinte tisztelői között. A magányos cowboy. Kevéssel a fiumicinói 1 merénylet előtt felhívott valaki a tisztelői közül. Olyan, aki tudja fogni az olasz tévét. Hajlandó lennék-e a kettes csatorna hírműsorában interjút adni Kissingerről? Hűvösen megkérdeztem, miért? Mert annak a kutyafajzatnak már megint sikerült!, válaszolta egy izgatott hang. A kutyafajzat hangsúlyából már-már szerelmes rajongás áradt. Mi sikerült neki?, kérdeztem még hűvösebben. És a hang: 1 Római repülőtér (Z. M.). 735

18 Hát a béke! A közel-keleti béke! És hogy sikerült neki?, folytattam ugyanabban a hangvételben. Mire az izgatott hang: A megegyezés! A megegyezés Golda Meir és Anvar Szadat között! Megegyezés? Hát még nem egészen egyeztek meg. De találkoztak. Találkoztak! Közöltem, hogy egy megegyezés, még kevésbé egy találkozás Golda Meir és Szadat között, egyáltalán nem jelent békét a Közel-Keleten, mivel az nem két vezetőtől függ, és amíg a palesztinok problémája nem rendeződik, esélytelen. Majd közöltem a feltételeimet: Jövök, ha élőadás lesz, és őszintén beszélhetek. Két órával később újra hívtak. Ezúttal fagyos volt a hang, és azt kérdezte, mit is gondolok én Kissingerről. A lehető legrosszabbat, magyaráztam, éspedig azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy a bolondját járatta velünk, amikor békét ígért: béke volt-e, amit Vietnamban kijárt? Maga szerint Kissinger bolond, jelentette ki a fagyos hang. Dehogyis! Személyesen ismerem, biztosíthatom róla, hogy a legkevésbé sem bolond, tiltakoztam. Azok bolondok, akik hisznek neki. Kattanás. A beszélgetés megszakadt. És a kettes csatornán a Telegiornaléban meginterjúvoltak valakit, aki rettentő jókat mondott magáról és a varázspálcájáról. És a találkozás Golda Meir és Szadat között nem jött létre. Helyette Fiumicinóban a palesztinok elkövettek egy merényletet, hogy emlékeztessenek, a közel-keleti béke nem két vezetőtől függ, még kevésbé magától. Látja, a történelem egy csöppet bonyolultabb a maga nagyvilági mesterkedéseinél, meg annál, ahogy maga megéli a kis kalandocskáit az Alberto Sordi-féle rossz arcára fagyott mosolyával. És most hadd kérdezzek meg valamit, amit nem egészen értek: ez a cowboyfigura, aki egyedül vágtat végig a vadnyugaton, hogy rendet rakjon, az amerikaiaknak tetszik, vagy magának? Mert ha magának is tetszik, nem biztos, hogy jól válaszoltam a kis rajongójának, amikor azt mondtam, hogy intelligens. Akibe csak egy szikrányi intelligencia is szorult, tisztában van azzal, hogy nem létezik olyan ember, aki egymaga békét tud teremteni a világon. [ ] És ha valaki azt gondolja, hogy létezik olyan ember, olyan politikus, és ha netán azt hiszi, ő maga az, akkor fasiszta vagy divatjamúlt. Vagyis olyan valaki, aki hisz a nietzschei felsőbbrendű emberben, akinek isteni joga, hogy személyes választásai és magándöntései szerint tologassa az embereket, mint bábukat a sakktáblán. Nem feledjük, hogy évekig arra sem vette a fáradságot, hogy tájékoztassa az Egyesült Államok Kongresszusát, mit tett és hol járt. Nem feledjük, hogy a puszipajtásai, jobbról-balról, kivétel nélkül mind diktátorok. Nem feledjük, hogy szerencséjét annak a Richard Nixonnak köszönheti, aki az Egyesült Államok eddigi legantidemokratikusabb elnöke volt, és aki annyit csalt, hibázott, hazudott, és olyan hatalmi túlkapásai voltak, hogy végül megszégyenülten kellett elkullognia. Nem fe- 736

19 ledjük, hogy maga mély tiszteletet érzett iránta és csodálta az erejét, hogy a pártfogoltja volt, míg végül úgy hajította el, mint a forró krumplit, egyetlen szót sem szólt a védelmében, a kórházban sem látogatta meg, ahol eljátszotta, hogy haldoklik. Végül, nem feledjük azt sem, hogy ha a maga bűntársa és jótevője, Nixon, nem létezett volna, azt sem tudnánk, hogy maga a világon van. Hiába ajánlgatta szolgálatait a következő elnököknek, doktor Kissinger. Nem vették komolyan. Egyetlen szóval intézték el: szélhámos. Tisztázzuk, nincs abban semmi rossz, ha valaki szélhámos, de nem árt, ha van némi műveltsége, vagy szakértelme. Sok nagy politikus volt szélhámos, mondhatnám, majdnem az összes. De az afféle, aki nem ismeri a történelmet, és minden értelemben letűnt eszméket követ, roppant kártékony. [ ] Nem tanult semmit abból, amit tanított a Harvardon? Nem is az a legnagyobb bűne, hogy egy nagyképű cowboy, hanem az, hogy fasiszta és divatjamúlt. Más szóval az, hogy a múltban él, anélkül, hogy értené a jelent és anélkül, hogy érezné, mit hoz a jövő. Ez az oka, vagy ez is, hogy kudarcot vallott minden vállalkozása, és túlkapásaival csak hamut szórt a hozzá nem értők szemébe. Már megbocsásson, mire volt jó a maga közeledése Kínához? Hogy szerzett két pandamacit a washingtoni állatkertnek? Hogy megmutatta a kínai nagy falat Nixonnénak? Semmi nem változott attól, hogy kezet rázott Mao Ce-tunggal és Csou En-lajjal vacsorázott. És megbocsásson, mire volt jó a maga kis flörtje a Szovjetunióval? Hogy szerveztek egy szovjet amerikai űrrepülést? Hogy szerzett néhány vízumot azoknak a zsidó balerináknak, akik jobban szeretik Jeruzsálemet Leningrádnál? És megbocsásson, de mire volt jó a maga békéje Vietnamban, ahol ma is ezrek harcolnak és halnak meg? Megmondom én magának, mire volt jó: hazahozni Hanoiból az amerikai foglyokat, eltávolítani Saigonból az újságírókat, hiszen, ahol-nincs-sajtó-ottnincsenek-hírek, és ahol nincsenek-hírek-ott-nem-történik-semmi, végül, hogy olyan választási győzelemmel ajándékozza meg Nixont, amilyenre még nem volt példa. Maga jól tudta, hogy Thieu nem vett volna részt abban a koalíciós kormányban, amelyet maga ígért; jól tudta, hogy nem írta volna ki azokat a választásokat, amelyekért maga küzdött, jól tudta, hogy 350 ezer északvietnami folytatni fogja délen a háborút. A maga vietnami békéje nagyon rossz vicc volt, bűntett. Szégyen, gyalázat, hogy az urak Stockholmban magát tüntették ki a Nobel-békedíjjal, de, hogy maga elfogadta, az még nagyobb gyalázat. Le Duc Tho becsületesebb volt, ő visszautasította. Maga, doktor Kissinger, nem hisz a békében. Az átmeneti fegyverszünetekben hisz, amikor emberi életekkel sakkozhat. Ha hinne a békében, nem sodorta volna Ciprust háborúba, és nem ütött volna újabb sebet a Földközi-tengeren, 737

20 amelyet olyan nagyon szeretne felügyelni. Tudta vagy sem, hogy az athéni fasiszta junta készítette elő a ciprusi puccsot és fontolgatta Makariosz érsek meggyilkolását? Ha nem tudta, akkor csapnivaló külügyminiszter, aki nem rendelkezik azokkal az információkkal, amelyekkel büszkélkedik. (Még a saját terveihez szükségesekkel sem.) Ha azonban tudta, akkor maga pontosan az, aminek a New York-i televízióban neveztem: háborút szító bajkeverő. Mondja meg, mire volt jó az a puccs? Megbuktak a tábornokok, a görögök kivonultak a NATO-ból, és talán Törökország is ki fog. Egyetlen elődje sem lékelte meg így a NATO hajóját. Arra se képes, hogy fenntartsa az elődök által elért status quót. Öngólpolitika. Nem akarom bosszantani, doktor Kissinger, de nézzen szét maga körül. [ ] A maga közreműködésével vietnamiak generációit ölték meg, így aztán hamarosan vörös zászló lobog egész Indokína fölött. Ami pedig a Közel-Keletet illeti, csöppet sem csökkentette a feszültséget, sőt sikerült lejáratnia magát még egy olyan középszerű politikus előtt is, mint Arafat, akit az ENSZ-ben államfőnek vagy messiásnak kijáró tisztelettel köszöntöttek. Igaz is, Szadat barátom, Henry -ként emlegeti, de nagyon egyoldalú lehet ez a barátság, ha 1973-ban nem volt képes lebeszélni barátját a háborúról. [ ] Mellélövéseinek egyike volt, hogy 1974 Európa éve lesz. Tévedek, ha azt állítom, hogy a sejkek éve lett? Hogyan lehetséges, hogy az arab országokban és Iránban tett gyakori látogatásai során nem vette észre, mire készülnek odalenn az olajjal? Hogyan lehetséges, hogy meglepődött (így mondták nekem), amikor azt olvasta, hogy a sah egy interjúban rám rivallt: Az olajnak megkétszereződik, megháromszorozódik, megsokszorozódik még az ára!? Hát a sah nem tartozott a hívei közé? Hívei nem számolnak be magának arról, amit egy jelentéktelen kis olasz újságírónak kikotyognak? És még az iszlámról szólva, hogy hagyhatta, hogy Fejszált meggyilkolják? Erről a tervükről is mélyen hallgattak, miközben Rijádban kényeztették? Vagy épp ellenkezőleg? Távol álljon tőlem minden gyanúsítás, de amint arról értesülök, hogy valahol a világban kegyetlen dolgok történnek, önkéntelenül magára és a bandájára gondolok. Allende halála óta ez a fixa ideám, és nem vagyok egyedül. Az amerikai kongresszus és az amerikai sajtó alaposan a szánkba rágta, hogy a chilei fasiszta puccsot lényegében maga akarta, hogy tökéletesen egyetértett azzal, hogy finanszírozni kell a CIA förtelmes santiagói tevékenységét. A maga puccsainak lidércnyomásában élünk. Elalvás előtt arra gondolunk, Kissinger vajon nem készül-e valami hasonlóra a Földközitenger térségében? Például az én hazámban? Olyan különös dolgok történnek Olaszországban, és olyan jól vannak összehangolva... James Restonnak 738