A MAGYAR BENCÉS KONGREGÁCIÓ TÁJÉKOZTATÓ LAPJA STUDIA MONASTICA TANULMÁNYI NAPOK PANNONHALMÁN

Átírás

1 BENCÉS HÍRLEVÉL A MAGYAR BENCÉS KONGREGÁCIÓ TÁJÉKOZTATÓ LAPJA VIII. évfolyam 3. szám ősz 15 ÉVE ÁLL PANNONHALMA ÉLÉN VÁRSZEGI ASZTRIK FÕAPÁT ÚR augusztus 27-én, a pannonhalmi Bazilika felszentelésének ünnepén kezdte meg Asztrik fõapát úr szolgálatát a Pannonhalmi Fõapátság és egyben a Magyar Bencés Kongregáció élén. Az elmúlt tizenöt év során szerzetesközösségünk a megújulás útjait kereste hivatásában, küldetésében. A megújulás építkezés, a szellemi és lelki élet terén, de fizikai környezetben is. Fõapát úrnak, a Psalterium Abbatis zsoltár-elmélkedés kötettel köszöntük meg, hogy a megújulás élén áll, irányít és bátorít bennünket. Cirill atya STUDIA MONASTICA TANULMÁNYI NAPOK PANNONHALMÁN Közösségünk idén másodszor tartotta meg a Konstitúcióban is ajánlott, szerzetesi képzésre szánt tanulmányi napokat. A küszöbön álló iskolaév ellenére is szép számmal jöttünk össze a kongregáció vala mennyi magyarországi házából, különösen a fiatalabb generáció tagjai, de nem hiányoztak az elõadásokról kevésbé fiatal rendtársaink képviselõi sem. A Studia Monastica idei meghívott vendége Enzo Bianchi, az észak-olaszországi bose-i ökumenikus szerzetesközösség alapító perjele volt. Enzo Bianchi a monasztikus élet történetének, teológiájának és jelenének egyik elismert szaktekintélye, több szentszéki dokumentum elõkészítõje, társszerzõje. Számos írásában és elõadásában szólt a Zsinat utáni szerzetesség elõtt álló utakról, lehetõségekrõl, kihívásokról. Az általa alapított és vezetett bose-i szerzetesközösség ma Olaszországban a Zsinat utáni szerzetesi megújulás egyik legfontosabb központja. Ökumenikus találkozóik, a liturgia, patrisztika, Biblia / Lectio divina és a szerzetesség-történet témákban megrendezett konferenciáik és publikációik ma már nemcsak Olaszországban, de egész Európa-szerte ismertek; ugyanakkor lelkigyakorlatokat, kurzusokat is szerveznek, és így szoros kapcsolatokat ápolnak egyházmegyéjük fiataljaival és papságával, valamint a hagyományos bencés és ciszterci közösségekkel is. (A világhálón is megtalálhatjuk monostorukat: Enzo perjel testvért arra kértük, hogy segítsen bennünket annak feltérképezésében, hogy milyen kihívások, utak elé állítja a monasztikus szerzetességet a XXI. század. Négy elõadását négy nagy téma mentén építette fel. SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Oblátusaink nyári ünnepe Beöltözés és fogadalom Lopás a Levéltárban Arcus Temporum mûvészeti fesztivál Nemzetközi Családtalálkozó Valenciában A Római Ministránstalálkozó eseményei Pannonhalma Bakonybél Tihany zarándoklat Beszámoló Tiszaújfaluból Tihanyból és Gyõrbõl Megújult a tiszaugi kápolna 1

2 Az elsõ nap délelõtti elõadásában a monasztikus szerzetesség alapjairól beszélt. Rámutatott, hogy a kezdetek szerzetesatyái Pachómiusz, Vazul egyszerûen úgy tekintenek a monasztikus életre, mint az evangélium radikális megélésére, az evangéliumról való folyamatos emlékezésre. Az új jelentkezõ számára sem ígérnek mást, mint azt, hogy a monostor az a hely, ahol radikálisan élheti az evangéliumot. Ha Pachómiusz Szent Atanázzal beszélgetve magát és szerzetestestvéreit szegény, minden fontosság nélküli laikusoknak nevezi, ezt azért teszi, hogy a szerzetességet ezekhez az evangéliumi gyökereihez vezesse vissza. Benedek ezt a hagyományt foglalja össze a szerzeteséletre jelentkezõ újonccal kapcsolatos kérdésben: Valóban Istent keresi-e?. Valójában téves és felesleges dolog más célt kijelölni a szerzetesség számára; ugyanakkor a monasztikus szerzetességnek ezt az ingyenességen alapuló aspektusát a monostor jelen van, minden különösebb külsõ cél nélkül sokszor sem az egyházban, sem magukban a szerzetesközösségekben sem könnyû megértetni. Ennek következményeképpen a monasztikus szerzetesség mindig kisebbség lesz az Egyházon belül feltéve, hogy hû marad ehhez a hivatásához. Másrészrõl, ha ennek nem vagyunk tudatában, téves utakra fogunk lépni, mind az életformánkban, mind spiritualitásunkban. A monasztikus szerzetesség, amely nem külsõ feladatai alapján határozza meg önmagát, és nem tekinti önmagát úgynevezett tökéletesebb életformának az Egyházban hosszú ideig ez volt a vélekedés, hanem a keresztény élet egyik alternatívájának, akkor melyek azok a karizmák, ajándékok, amelyek ezt az életformát jellemzik? Elsõsorban a cölibátus és a testvérek szövetsége. A második elõadás a délelõtti fogalomtisztázást teológiai és spirituális irányba mélyítette el. A monasztikus szerzetesség a tiszta és testvéri szövetségben leélt élet egyetemes emberi jelenség, amely más világvallásokban elõbb született meg, mint a kereszténységben. Ugyanakkor a keresztény szerzetes egy hívásra adott válaszként értelmezi az életét. A monostor nem valamilyen egyházban jelenlévõ szükséglet, pasztorális kihívás vagy egy meghirdetett program nyomán születik, hanem a Szentléleknek adott válaszként, aki az evangéliumi életre hív. A monasztikus szerzetesélet másfajta élet, de nem jobb, mint a többi keresztényé. Eredetileg két fogadalmat tettek a monostorban élõk: a conversio morum és a stabilitas fogadalmát. Az engedelmesség és a szegénység más szóval a javak testvéri megosztása minden keresztény feladata. Az evangéliumból világosan kitûnik, hogy Jézus követõitõl mindenekelõtt a családi kötelékek megszakítását várta (vö. Mt 19, Lk 18). Pál ugyanakkor két jelzõt használ a cölibátusban élõkkel kapcsolatban: nem aggodalmaskodóak (1Kor 7,32) és nem szétszórtak (1Kor 7,35). A cölibátusban tehát elsõsorban nem az önmegtartóztatáson van a hangsúly: az csupán eszköz arra, hogy ne legyünk aggodalmaskodóak és szétszórtak. Ha az elmúlt évszázadokban a cölibátusról gyakran negatív oldalról, a cölibátus ellen elkövethetõ bûnök és az ezektõl való félelem szempontjából gondolkodtak, úgy ma egyre inkább hangsúlyossá válik a cölibátus pozitív oldala: szabaddá tesz bennünket arra, hogy aggodalom nélkül és osztatlan, nem szétszórt szívvel éljünk. Ma, hála az embertudományoknak, jobban látjuk, hogy a cölibátust lehet rosszul élni, ugyanakkor azt is látjuk, hogy melyek azok a támaszok, elengedhetetlen körülmények, amelyek azt lehetõvé teszik. Ha ezek a körülmények hiányoznak, ha a szerzetes folyamatosan önmagán kívül él, idõpontok szorításában, s egész napját olyan dolgok után való futkosással tölti, amelyek frusztrálják õt, úgy megtalálja azokat a veszélyes kompenzációkat, amelyekkel öntudatlanul is a frusztrációira keres orvoslást. A cölibátushoz elengedhetetlen, hogy a cölibátusban élõ személy érzelmi élete kielégített legyen, persze strukturált és a cölibátussal összeegyeztethetõ módon. Idõt kell teremteni arra, hogy a szerzetes önmagával lehessen (habitare secum), s elõször legyen Istenre figyelõ szerzetes (a személyes imában, a Lectio divinaban, a zsolozsmában), s csak azután következzék a külsõ szolgálat. A monasztikus szerzetesség így lehet az emberség, a humanitas utolsó mentsvára, hiszen megteheti, hogy a mai kor emberét különösen is jellemzõ bálványimádásból, az idõ bálványként való imádásából kitörjön. Ugyanakkor Istent keresni annyit is tesz, mint emberséget keresni, hiszen Jézus Krisztus valóban emberré lett, azzá az igazi Ádámmá, akit Isten a teremtéskor elgondolt. A monostor tehát schola pulchritudinis, a szépen leélt emberi élet iskolája is. A harmadik elõadás a monasztikus szerzetesközösség mai valóságáról és a jelentkezõk felvételének kritériumairól szólt. Ma már nem gondolkodhatunk úgy egy szerzetesközösségrõl, mint régen, azt afféle hadseregnek tekintve. Az individualizmus széteséssel fenyegeti a közösségeinket. A mai elöljáróknak rugalmasnak kell lenniük, néha a közösségben ellentmondásosnak tûnõ helyzeteket kell elfogadniuk s ezekkel dolgozniuk. Éppen ezért fontos hogy minden közösségben legyen egy egyetértõ, elhatározott, és a monasztikus életben elkötelezett mag, amely, úgymond, a közösség formáját meghatározza, s ez lehetõvé teszi, hogy a monasztikus közösséghez úgy is tartozzanak szerzetesek, mint afféle szatellitek. Ha a mag nem világosan körülhatárolt, akkor minden szerzetes szatellit lesz, és nincs többé közösség. Másrészrõl ma már nem lehet a regula-apát-közösség viszonyról hierarchikus módon gondolkodni. E három valóságot, egymással való körkörös-dinamikus kapcsolatukban érdemes szemlélni: az apát és a közösség közös regula-interpretációjából nõhet ki a monostor élete. Másrészt a mai kor lét- és világértelmezését áthatja a véletlenszerûség és szükségszerûség gondolata: a dolgok vagy véletlen folytán vagy valamilyen szükségszerûségbõl jöttek létre. A keresztényeknek ezzel szemben fel kell mutatnia, hogy Isten szabadon és szeretetbõl hívta létbe a világot, s Jézus Krisztus szabadon és szeretetbõl 2

3 vitte véghez megváltó mûvét; az ember is szabadon és szeretettel válaszolhat Istennek erre a teremtõ és megváltó aktusára. A növendékfelvétel legfontosabb kritériumaként tehát azt jelölte meg Enzo testvér, hogy a jelentkezõ képes-e szabadságra és szeretetre. Három konkrét kritérium különösen is fontosnak tûnik: vajon a jelentkezõ nem a családból való menekülésképpen, biztonság keresésébõl jön-e a monostorba. Fontos szempont a jelentkezõ szexuális irányultságának tisztázása, illetve annak világossá tétele, hogy a jelentkezõ nem szenved-e pszichés betegségben: ez többek között az ételhez, a testhez és a munkához való viszonyban érhetõ tetten. Végsõ soron fel kell tenni a kérdést a jelentkezõnek: mennyire engedelmes önmagának? Az engedelmesség elsõ aktusa ugyanis teremtményi mivoltunk, valamint Isten Teremtõként való elismerése. Vagy elfogadjuk azt, akik vagyunk, amit kaptunk és nem választottunk, s adottságainknak engedelmeskedünk, és mindezekkel együtt követjük az Urat, vagy egész életünkben lázadók leszünk. Teremtményi mivoltunk és határaink elfogadása a legelsõ kritériuma annak, hogy boldog szerzeteséletet élhessünk. Az utolsó elõadás a monasztikus közösség és Egyház kapcsolatáról szólt: mit adhat ma a monasztikus szerzetesség az egyháznak és a keresztényeknek? Itt Enzo testvér két dolgot emelt ki: egyrészt felmutatni a világnak Isten mindent megelõzõ elsõbbségét az életünkben. Az idõ bálványimádásában szenvedõ világ számára különösen erõs tanúságtétel, ha az idõnk beosztásában tudjuk megmutatni Istennek ezt a mindent megelõzõ primátusát az életünkben, amennyiben az Opus Deinek és a Lectio Divinanak elsõ és kiváltságos helyet biztosítunk a napunkban; ez az ami valóban szerzetessé tesz bennünket. Ebbõl a szempontból valóban mondhatjuk azt, hogy a szerzeteséletben a tényleges életforma és struktúrák számítanak, nem pedig az úgynevezett bencés lelkiség vagy Szent Benedekre való hivatkozás. A második dolog pedig, amit az egyháznak adhatunk, a közösségi élet. A Regula stabilitás-fogadalmát nem lehet pusztán stabilitas locira redukálni, hiszen Benedek szándéka szerint a stabilitas egyben stabilitas fratrum, egymással szövetségben élõ testvérek kommúniója. Schola amoris, communionis signum, domus communionis: ezek a fogalmak az elsõ ciszterciektõl származnak, s mind a monostor körülírására szolgálnak. A szerzeteséletnek az a hivatása, hogy az Egyházban látható jele legyen annak a dinamikus szeretetnek, amely a Szentháromság személyei között áramlik. Olyan ajándék, amelyet féltékenyen õriz és ápol a szerzetesi közösség, s ennek az ajándéknak különös fénnyel kell tündökölnie, és hasznára kell lennie az egész egyház számára. A monasztikus élet minõsége a testvéri élet minõségétõl függ. Enzo testvér elõadásait a következõ reménykeltõ gondolatokkal zárta le: A monasztikus szerzetesség a nyugati világban létszámbeli csökkenést tapasztal. A jelenlegi megpróbáltatások azonban nem spirituális hanyatlást jelentenek, hanem szegénységet. Szegénységet a létszámban, de szegénységet abban is, hogy az Egyházon belül is átéljük kisebbségi mivoltunkat. A hangunk is mind gyengébben hallatszik a világban. De ahol van megpróbáltatás, ott van húsvét is. Ha Iz 8,17-18-at a mai monasztikus szerzetesség analógiájaként értjük, úgy még egy egész kicsi monasztikus szerzetesközösség is jel lesz, elõjel Izrael számára, mint Izajás próféta, aki kézen fogva áll két gyermekével a romokban álló Jeruzsálem közepén. A monasztikus életben egy szerencsénk van: igazából soha, semmitõl nem kell félnünk, hiszen nincs más dolgunk, mint hogy az evangélium szerint éljünk; ebben pedig senki nem tud minket megakadályozni, csak mi akadályozzuk meg magunkat. Enzo testvér elõadásain átvilágított, mennyire tisztában van a mai nyugati társadalomban jelenlévõ problémákkal; az idézett példák sokasága amellett, hogy életszerûvé és kézzelfoghatóvá tette beszédét, felvillantotta nagy emberi, egyházi, szerzetesi és ökumenikus tapasztalatát, amelyek különleges rálátást biztosítanak számára s hallgatói számára a mai világban zajló folyamatokra, s azok hatására a szerzeteséletben. Prófétai beszéde, kendõzetlen, néha mellbevágó õszintesége, nyíltsága, amely elsõsorban nem a tetszést keresi, hanem az általa igazságnak felismerteket akarja közölni, nem tartozik a könnyû mûfajú elõadás kategóriájába. Nem is kellett vele mindig egyetérteni. Ha gondolkodásra, vitára serkentett, úgy már elérte a célját: az igazság mélyebb megismerésének és megfogalmazásának vágyára vezette a hallgatókat, amit jól mutat, hogy mind a négy elõadást élénk és hosszú eszmecsere követte, elõször az elõadóteremben az elõadó jelenlétében, majd kisebb csoportokban is; ez bizonyára annak is jele, hogy sokunkban felébredt a vágy, hogy magunknak is újra megfogalmazzuk a hallottak tükrében ugyan azokkal nem mindig összhangban egy igazabb, élhetõbb, hitelesebb szerzetesélet kritériumait. A Studia Monastica szándéka szerint nemcsak a továbbképzés és együttgondolkodás, hanem a testvéri találkozás alkalma is. Idén a tavaly már jól bevált könnyített napirendet követtük, amely bõségesen hagyott idõt alvásra, pihenésre, beszélgetésre. Noha hétfõn délután még fenyegetõ felhõk vonultak el Pannonhalma felett, estére megenyhült az idõ, így idén a tavaly elmaradt kerti-partyt is megtarthattuk a pincészet teraszán, finom borok és hidegtálak társaságában. Kedden délben pedig az eucharisztia keretében Asztrik fõapát úr apáti szolgálatának tizenötödik évfordulójáról emlékeztünk meg, az ünnepi ebéden pedig Cirill atya az egész közösség nevében átnyújtotta a rendtársak által ajándékul készített zsoltár-meditációkat, amelyeket a Psalterium Abbatis címû kötetben gyûjtöttek egybe a szerkesztõk. Az ember óvatosan fogalmaz meg ilyesmit, de a rendtársak fogadókészsége remélni engedi, hogy a Studia Monastica második alkalma egy fontos, erõsödõ közösségi hagyomány jele, amely ismét beépülhet az életünkbe a kifejezés mindegyik értelmében. 3 Jákó testvér

4 PANNONHALMI FÕAPÁTSÁG OBLÁTUS LELKIGYAKORLAT PANNONHALMÁN Az Oblátus Szövetség lelkigyakorlata minden esztendõben Szent Benedek nyári ünnepéhez kapcsolódik. Már tavasszal készülõdünk, és egyre türelmetlenebbül várjuk ezt a néhány napot, amikor a hegyen, a kolostor csendjében egészen Istenre figyelünk, Õt keressük, és végül megújult lélekkel ünnepeljük Szent Benedek atyánkat, rendünk alapítóját. Ebben az évben lelkigyakorlatunkat Bartók Ferenc atya vezette, aki néhány éve a Pannonhalmi Egyházmegyéhez tartozó, Gyõr melletti (Ménfõ)Csanak plébánosa. Ennek köszönhetjük, hogy teológiai tudásán kívül nemcsak szerzetesi, tanári, hanem lelkipásztori tapasztalatait is megosztotta velünk a Szentlélekrõl szóló elmélkedéseiben. Bevezetõ mondata újból és újból visszacsengett az elsõ elõadás során: A Szentlélek mögöttes erõként van jelen életünkben. Szent Benedek Regulájában számtalanszor utal a Lélek jelenlétére és erejére. Ez minket is arra hív, hogy legyen bennünk jó szándék a Lélekkel való együttjárásra. Az elhangzottak kifejtését késõbb kiscsoportos megbeszélés is követte, hogy így személyesebbé váljék számunkra mindaz, amit hallottunk. A további elmélkedések a Szentlélek munkájáról szóltak, és két fontos gondolatkört érintettek. Ferenc atya arról beszélt, hogy ma, a relativizmus korában különösen nagy jelentõsége van annak a ténynek, hogy a Szentlélek objektív mértéket szab a világnak, illetve kiemelte a Szentlélek szerepét a bûn elleni harcban. A fõbûnök rövid kifejtése már átvezetett bennünket lelkigyakorlatunk következõ részéhez, a bûnbánati felkészüléshez. Itt már Elréd atya volt a kísérõnk. Elmélkedést hallgattunk a labirintus jelképes értelmérõl, és egy könyvben megnéztük a chartres-i katedrálisban látható labirintus fotóját. Az utolsó gondolatsor témája a belsõ szabadság volt. Elmélyülésünket segítette az atyákkal végzett közös zsolozsma a Bazilikában. A szellemi és lelki táplálék mellett azonban még sok egyéb jóban is volt részünk: Láttuk Fellini szép filmjét, az Országútont, amely a szeretetrõl, illetve annak hiányáról szólt. A fotókiállításon bepillanthattunk a második világháború elõtti bencés életbe, élvezhettük a mûvészi felvételeket, és örömmel láttuk viszont azokat a kedves arcokat, akiknek tulajdonosa már szemtõl-szemben zengi az istendicséret énekét. Magányos séták és spontán kialakult személyes beszélgetések váltakoztak a szabad idõnkben, de volt alkalom közös megbeszélésre az egész közösség számára is. Ábel atya egy évre Bakonybélbe költözik, ezért búcsút vett tõlünk, és Elréd atyára bízott bennünket, akit nagy szeretettel üdvözöltünk rektori székében. Ezen a lelkigyakorlaton látványos példáját adtuk annak, hogyan integráljuk mindennapi életünket vallásos életünkbe, ugyanis a lelki programok között helyet kapott a foci vb döntõjének megtekintése, Damján atya pedig a csúcstechnológia segítségével készítette el az Oblátus Szövetség elsõ igazi csoportképét, és rögzítette az ünnepi szentmise fontos pillanatait. Nagyon tartalmas napokat töltöttünk Pannonhalmán, egy beszámoló azonban csak a külsõ történéseket sorolhatja. Ami a lélekben történt, ami személyesen a miénk, nekünk szólt ezen a lelkigyakorlaton, azt hazavittük, és õrizgetjük, hogy segítsen bennünket további oblátuséletünkben. Köszönjük a törõdést és a sok szeretetet. Kálmán Gabriella Ágota OSB obl. 4

5 PANNONHALMI FÕAPÁTSÁG arcus temporum augusztus A MEGKERÜLHETETLEN DOMB Augusztus utolsó hétvégéjén rendezték meg, immár harmadszor, a pannonhalmi Arcus Temporum (Idõívek) fesztivált. Bár a három év egy fesztivál történetében nagyon rövid idõ, mégis bátran kijelenthetjük, hogy ami Pannonhalmán augusztus utolsó hétvégéjén évrõl-évre megtörténik, az a mai magyar kulturális életben (a kultúrát tessék nagyon-nagyon tágan értelmezni) példa nélküli. Az ember megérkezik Pannonhalmára. Ott áll egy csodálatos, a pannon tájra oly jellemzõ, méreteit tekintve teljesen jelentéktelen domb (sõt: dombocska) elõtt, amelyet megkerülni éppoly egyszerû lenne, mint átugrani. Ám valahogy ez a domb hívogat, csalogat a tetejére, s bár méretei nem ígérnek sportdiadalt, az ember mégis ellenállhatatlan vágyat érez, hogy engedjen a csalogatásnak. Nyilván ugyanez az érzés kerítette hatalmába több mint ezer éve a bencés apátság építõit és elsõ lakóit is. A hegy jelzett, hogy itt a szellem szívesen idõz. Elõbb volt Pannonhalma az emberek lakta tér egyik szakrális pontja, s csak késõbb kerültek rá a szentség egyértelmû közvetítõ jegyei: az apátság, a bazilika, a kollégium, a Boldogasszony kápolna, az arborétum és a gyógyító füvek kertje. S ha a szellem a mûvészet alakjában ölt testet, akkor is otthonosan mozog ezen a tájon, és ezt az otthonosságot mûvész és mûélvezõ különösen, ha több napot tölt el Pannonhalmán megérzi, majd hatása alá kerül. A mûvészettel való találkozás sorsformáló erejével szinte lehetetlen szembesülni az erre kialakított helyeken, a koncerttermekben vagy a színházakban; Pannonhalma számomra az egyetlen hely, ahol ez az erõ a maga természete szerint, szabadon végzi áldásos munkáját: sorsokat formál. Már a tavalyi zenei program (maradjunk ezúttal a fesztiválesemények legnagyobb részét kitevõ rendezvényeknél) végighallgatása is egyedülálló élmény nyújtott, akkor a koncerteken Joseph Haydn és a végig jelenlévõ Szofia Gubajdulina mûveibõl állt a mûsor. A 18. század és a jelen közé épült a törékeny, de mégis biztonsággal végigjárható idõív. Így volt ez idén is, ezúttal Mozart és a hazai közönség (ideértve a szakma jó részét és magamat is) számára gyakorlatilag ismeretlen olasz zeneszerzõ, Salvatore Sciarrino (1947) mûvészete közé feszült az idõív. Sciarrino õ is jelen volt a fesztiválon és bárki megszólíthatta ismeretlensége, ha az életmû jelentõségébõl indulunk ki, érthetetlen; a magyar kultúra históriája alapján viszont nagyon is érthetõ, hiszen mi, magyarok ilyen-olyan okok miatt évszázadokon át csak az európai kultúra szeletkéivel voltunk képesek kapcsolatba lépni. Ezúttal hét különbözõ koncerten, Mozart-mûvek társaságában, tizenhat mûve hangzott el, bizonyára valamennyi hazai bemutató volt; ez hatalmas szám, hiszen az elmúlt harminc évben tényleg egy kézen meg lehet számolni a hazai Sciarrino-bemutatókat. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a teltházakat vonzó koncertek közönsége bepillantást nyert az európai zenekultúra egyik ismeretlen zugába, úgy érezhette, hogy valami fontos mulasztást pótol és három napra felszabadult a provinciálitás nyomasztó terhe alól. Utóbbi itt, a végtelenül provinciálisnak tûnõ fõvárostól 130 kilométerre, a Dunántúl egyik szegletében alaposan elgondolkodtatja a pesti polgárt. A koncertek zenei színvonala egy igen magas szint alá soha nem süllyedt, ezt garantálta az elõadók személye, (felsorolásuk helyett álljon itt egy hasznos link: Sciarrino gyakran döbbenetesen nehéz mûveit pedig olyan elõadás is közvetítette, melybõl maga Sciarrino is tanult. Nemcsak hitelesnek ható produkcióknak tapsolhattunk tehát, hanem néha revelatívnak is. S ami Mozartot illeti? Nos, a fesztivál utolsó koncertje (Boldogasszony kápolna, augusztus 27., délelõtt 11 óra) a Mozart-év egyik legnagyobb koncertélményévé vált. Ebben nyilván közrejátszott a lélek háromnapos tréningje is. Hiába, Pannonhalma, néhány röpke év alatt a magyar zenei élet megkerülhetetlen magaslatává vált. Molnár Szabolcs Gramofon Zenekritikai Mûhely 5

6 PANNONHALMI FÕAPÁTSÁG ÚJ APÁTSÁGI TERMÉK Gasztronómiai kuriózum salátakedvelõknek augusztus 21-én került rá Asztrik fõapát úr és Zentai László, a BUSZESZ Zrt. vezérigazgatójának aláírása arra a szerzõdésre, amelynek eredménye az új apátsági termék, a bencés borecet család. A pincegazdaság megjelenésével a saját borokból boreceteket is készítettek eleink, mind étkezési, mind pedig gyógyászati célokra. A mai korszerû hûtéstechnikák elterjedése elõtt nagyobb jelentõsége volt az eceteknek a tartósításban is. Azzal pácolták és ízesítették a húsokat, elsõsorban az akkoriban nagyon kedvelt vadételeket, valamint az ugyancsak nagy mennyiségben fogyasztott zöldségféleségeket. Keller Bálint bencés pincefelügyelõ 1703-ban vetette papírra latin nyelvû pincekönyvében a borecet elkészítésérõl és tárolásáról szóló utasításait: Gondoskodni kell egészséges, erõs és tüzes alapanyagról (ecetágyról), amely nemes fajtájú borból készítendõ. Az a bor pedig ne legyen idei termés, hanem harmadik vagy negyedik évjáratú. Tehát vegyünk tiszta és nemes fajtájú bort, minél magasabb szesztartalommal. Semmibõl ugyanis nem lesz semmi, a rosszból csak rossz lesz, a jóból viszont jó, az erõsbõl erõs. Keller Bálint bencés receptjei alapján készítették el a BUSZESZ laboratóriumában a bencés borecet nagyüzemi elõállítási receptjét. Az ecetek alapanyaga a bor, természetesen a Pannonhalmi Apátsági Pincészetbõl származik. Az ecetek ízesítése ugyancsak pannonhalmi hagyományok szerint történt Az egyik ecetünk gyógy- illetve fûszernövénye a levendula, melyet az ókor óta tisztító tulajdonságáért, illatáért, az idegrendszert nyugtató hatásáért sokan kedvelnek. A másik fehérborecet pedig zsályát és diólevelet tartalmaz, amelyek gyógyító hatását ugyancsak régen ismerik. A zsálya latin neve salvia, a meggyógyít igébõl származik. Diólevélbõl készült teát pedig ma is használnak étvágytalanság kezelésére, köhögés csillapítására és vértisztító hatása miatt. A különleges érlelésû fûszerezett bencés ecetek igazi értéke a gyógynövények és a pannonhalmi apátsági borok természetes ízének és beltartalmának gazdagsága. Örömmel ajánlom olvasóink figyelmébe új eceteinket, a mellékelt recepttel együtt! Cirill atya ILLATOS TEJFÖLÖS AVOKÁDÓSALÁTA Hozzávalók 2 kemény húsú paradicsom 2 avokádó 1 mozzarella sajt (lé nélkül 12,5 dkg) 1 kisebb vöröshagyma 3 dl tejföl 2 evõkanál levendulás borecet só, késhegynyi durvára õrölt bors 1 kiskanál friss vagy feleannyi szárított kakukkfû A paradicsomok szárát kimetsszük, húsukat kockákra, a meghámozott avokádót 1 centi vastag szeletekre vágjuk. A mozzarellát 1,5 centis kockákra aprítjuk. Az így elõkészített hozzávalókat tálba szórjuk. A hagymát megtisztítjuk, majd finomra vágjuk, és a tejfölt hozzáadjuk. Az ecettel ízesítjük, megsózzuk, megborsozzuk. Ráöntjük a salátára, és friss kakukkfüvet (esetleg feleannyi szárítottat) morzsolunk rá. Elkészítési idõ: 30 perc Egy adag: 1618 kj/387 kcal 6

7 PANNONHALMI FÕAPÁTSÁG ÚJ BORAINK Szent Benedek Regulájában olvassuk a következõ, a szerzetesek táplálkozására vonatkozó sorokat: Kinek-kinek saját ajándéka van Istentõl, az egyiknek így, a másiknak meg amúgy. Éppen ezért némi töprengéssel rendelkezünk mások táplálkozásának mértékérõl. Mégis, ha tekintetbe vesszük az erõtlenek gyöngeségét, azt tartjuk, hogy minden egyesnek elég lesz napjában egy hemina bor. De mennyi az az egy hemina bor? A választ a lexikonokban nem fogjuk megtalálni, hiszen Szent Benedek elsõsorban nem mértékegységre gondolt. A hemina kinek-kinek saját ajándéka, az a mennyiség, amit nyugodt lélekkel, tiszta lelkiismerettel megihat. A XIII. században, a pannonhalmi bazilika építésének idején, a szomszédos Ausztria monostoraiban kettõ-négy liter volt a napi adag, máshol csupán két-három deciliter. Hogyan lehet ekkora különbség? Bizonyára figyelembe kell vennünk, hogy eleink elsõsorban vizezett, kevert bort ittak, továbbá nagy különbség van bor és bor között: egy könnyû itáliai vörösborból többet lehet inni, mint a pannon tájakon termett testes italokból. Mi tehát a hemina titka? Leginkább az, hogy a mennyiség mindegyikünk számára személyre szabott! A hemina annyi korty vagy pohár, amennyi felemel, megvidámít, erõt, kreativitást szabadít fel bennem, bölccsé, boldoggá tesz! A hemina titka tehát a személyre szabott, a szívet megvidámító, egyedi mérték! Hiszen tudjuk, hogy ha túllépjük saját mértékünket, homály borít el, elveszítjük arányérzékünket, úrrá lesz rajtunk a rossz és megaláz bennünket. Mennyi tehát a Pannonhalmi Hemina mértékegysége? Kinek-kinek saját ajándéka van Cirill atya HEMINA 2005 A 2005-ös évet nem tekinthetjük a legkiválóbb évjáratnak. Különösen igaz ez, ha a Dunántúl borvidékeit vizsgáljuk a korai és középkorai érésû szõlõknél. Szerencsénkre azonban a tavalyi õsz október elejére szárazra fordult, s így a középérésû fajták esélyt kaptak az érésre, cukrok gyûjtésére. Így szüretelhettünk október közepén 21MM O -kal érett, jó savszerkezetû Chardonnay-t és Fehérburgundit. A Chardonnay-t már több évjáratban szüretelhettük, azonban a Pino blanc negyedik éves ültetvény termése. Az egészfürtben préselt szõlõ mustja hordóba került, s erjedés után 10 hónapot érett. A másodtöltésû és újhordó használatnak köszönhetõen tetten érhetõ a burgundi stílusú fehérborok nagytestû, olajos szerkezete, a fa cserességével támogatott vanília és karamell, színesítve a túlérett gyümölcsízeket biztosító érett szõlõízekkel. A bor játékos savharmóniája az egyharmad rész Fehérburgundinak köszönhetõ, amely részaránya az új telepítésû ültetvények fokozatos termõfordulásával növekedni fog. A bort bátran ajánljuk fûszeres húsok, grillételek, kiváltképp õszi erdei gombákat tartalmazó étkek mellé. Gyûjtõknek 5-8 éves tárolás ajánlott! PINOT NOIR ben elkészülhetett az Apátsági Pincészet második Pinot noir bora. Az évjárat nem volt kegyes hozzánk, különösen ha figyelembe vesszük a Pinot noir ampelográfiai jellemzõit: kis fürtje tömött, a bogyók aprók s nagyon közel állnak egymáshoz, néha egy rövid kukoricacsõre emlékeztethetnek. Mindez azt eredményezi, hogy szinte lehetetlen a szürkepenész elleni védelem. Talán a legtöbb feladatot jelenti ez a fajta a szõlészetben és a borkészítés során is. Szeptember végén szüretelt szõlõnket bogyóztuk, majd acéltartályba töltöttük. Az erjedés beindulása után naponta 2-3 alkalommal csömöszöltük a cefrét. Ez a szín és aromaanyagok kioldása érdekében történik, s a gyakorlatban az erjedés közben felszálló héjrészek visszakeverését jelenti a mustba, az erjedõ újborba. Az erjedés alatt különösen fontos a hõmérséklet szabályozása, ami maximálisan C O -ot jelent. A héjon tartás ideje 25 nap volt, amit a préselés követett. A préselt újbor 10 hónapot érett kisméretû (225 l) és nagyméretû (500 l) hordókban. Ezalatt a bor karakteres Pinot noir-rá vált, amit érett piros gyümölcs illatok: málna, cseresznye, fahéjillat jellemez. Ízére a harmónia a legjellemzõbb, amit az elegáns vörösborjegyeknek, lágy tanninoknak köszönhet kiegészülve a fahordó ízvilágával. A karácsonyi asztal méltó vörös-bora. Ínyenceknek bártan ajánlom sült gesztenyével is. Liptai Zsolt borász 7

8 PANNONHALMI FÕAPÁTSÁG HÍREK május 27. A Bencés Diákszövetség immár huszonötödik alkalommal tartotta meg országos találkozóját Pannonhalmán. A szentmise fõcelebránsa Asztrik fõapát úr volt a bazilikában, akit hatvanadik születésnapja alkalmából ott köszöntött az elnökség. A Regula oculorum fotókiállítás megtekintése és az ebéd után a tornateremben mutatkozott be a Diákszövetség új vezetõsége (Bischof Péter elnök, dr. Németh Szilárd ügyvezetõ elnök, Németh László fõtitkár), ezt követõen Korzenszky Richárd atya emlékezett vissza a huszonöt évvel ezelõtti kezdetek -re, majd Fáber Miklós leköszönõ elnök (örökös tiszteletbeli elnök) tartott elõadást, végül gimnáziumunk egyegy kezdõ és végzõs diákja mutatta be iskolánk életét. május 31. A Pannonhalmi Fõapátság konvent-káptalanja ülést tartott, amelyen megválasztották a Fõapáti Tanács tagjait a következõ három évre, beszámolót hallgattak meg az általános káptalan munkájáról és elõkészítették az õszi kánoni vizitációt. Az új Fõapáti Tanács tagjai Cirill atya, Richárd atya, Ákos atya, Tamás atya, Mátyás atya és Iván testvér. június 1 3. Monostorunk adott otthont a VII. Országos Pannon Bormustra rendezvényének, melynek keretében a többségében külföldi zsûri 86 pincészet 228 borát bírálta el és választotta ki közülük a legjobbakat, a csúcsborokat. Külön örömet jelentett, hogy a fehérbor kategóriában a legtöbb pontot a Pannonhalmi Apátsági Pincészet Chardonnay 2004 bora kapta. június 2. A gimnázium Asztrik-termében Hraskó András gimnáziumi tanár tartott elõadást Nagy pillanatok a projektív geometria történetében címmel. június 3. Az egyház és a társadalom közötti kapcsolat erõsítéséért, az emberi jogok képviseletéért, az ökumenikus gondolat szelleméért, spirituális, erkölcsi tárgyú tanulmányaiért Asztrik fõapát urat Bartók Béla-emlékdíjjal tüntette ki a Magyar Mûvészetért Alapítvány és a Herendi Por-celánmanufaktúra Rt. június 5. A pünkösdhétfõi hangversenyt Rostetter Szilveszter veszprémi orgonamûvész adta a bazilikában. június 14. Lukács László Sch.P. atyát, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Fõiskola rektorát köszöntötték hetvenedik születésnapja alkalmából barátai és munkatársai, köztük a Fõiskolán tanító bencés atyák és testvérek is. június 16. A bencés szerzetesközösség tagjai Pannonhalmán gyûltek össze a Kiengesztelõdés Napja alkalmából, hogy a megbocsátás szellemében szembenézzenek az 1950 és 1990 közötti idõszak bencés vonatkozású történetével. június 19. Az Osztrák és Magyar Katolikus Püspöki Konferencia közös mariazelli ülése elõtt Asztrik fõapát úr meghívására a magyar püspökök látogatást tettek a Pannonhalmi Apátsági Pincészetben. A látogatás keretében Erdõ Péter bíboros-érsek úr, a MKPK elnöke Pro Paedagogia Christiana díjat adott át Csóka Gáspár atyának több évtizedes eredményes oktatói-nevelõi tevékenységéért. június 22. A Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottsága és a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány Kuratóriuma Pannonhalmán Ittzés János elnök-püspök úr és Asztrik fõapát úr, kuratóriumi elnök vezetésével megbeszélést tartott. Tájékoztatták egymást a Magyar-országi Evangélikus Egyház ill. a Magyar Katolikus Egyház 1945 és 1990 közötti történetének feltárása területén eddig végzett munkájukról és elhatározták, hogy a továbbiakban is találkoznak és keresik az együttmûködés lehetõségeit, beleértve a közös publikációkat is. 8