Margery Williams: Bársony-nyuszi és bőrlovacska

Save this PDF as:
 WORD  PNG  TXT  JPG

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "Margery Williams: Bársony-nyuszi és bőrlovacska"

Átírás

1 Margery Williams: Bársony-nyuszi és bőrlovacska Volt egyszer egy bársony nyúl. Eleinte igazán pompásan nézett ki. Duci volt és puha, épp amilyennek egy nyúlnak lennie kell; a bundája barna-fehér pöttyös volt, a bajsza igazi cérna, és a füle rózsaszín szaténnal szegélyezve. Karácsony reggelén, ahogy a Fiú zoknijában ült, egy magyal ágacskával a mancsai közt, a hatás elbűvölő volt. Más dolgok is voltak a zokniban. Mogyoró, narancsok és egy játékmozdony, és csokis mandula és egy felhúzható egér, de a Nyuszi volt a legjobb mind közül. Legalább két órán át szeretgette a Fiú, aztán Nagynénik és Nagybácsik jöttek vacsorára, a csomagolópapírok hangosan suhogtak, kibomlottak az ajándékok és a nagy izgalomban a Bársony Nyuszit elfeledték. Sokáig a játékszekrényben vagy a padlón élt és nem igazán gondolt rá senki. Természetéből adódóan félénk volt és mivel csak bársonyból készült, néhány drágább játék eléggé elnyomta. A mechanikus játékok mindig felsőbbrendűek voltak és lenéztek mindenkit; tele voltak modern ötletekkel és úgy tettek, mintha valódiak lennének. A hajómakett, aki két karácsonyt is megélt és a festése jócskán megkopott, sohasem hagyott ki egy alkalmat sem, hogy az árbócozatának technikájára utaljon. A Nyuszi nem adhatta ki magát semmiféle makettnek, mert nem is tudta, hogy igazi nyulak léteztek; azt gondolta, hogy mind fűrészporral vannak kitömve, mint ő maga, és tudta, hogy a fűrészpor divatját múlt, ezért nem illik modern körökben emlegetni. Még Timothy (a fa oroszlán, akit veterán katonák állítottak össze és szélesebb látókörűnek kellett volna lennie) is elkapatta magát és úgy tett, mint akinek kormányzati kapcsolatai vannak. A szegény kis Nyuszi jelentéktelennek és hétköznapinak érezte magát közöttük. Bőrlovacska volt az egyetlen, aki kedves volt vele. Bőrlovacska sokkal régebben élt a gyerekszobában, mint a többiek. Annyira öreg volt, hogy a barna bundája foltokban kikopott és látszottak a varrások alatta, ráadásul a farkából a legtöbb szőrszálat kihúzták, hogy gyöngysort fűzzenek rá. Bölcs volt, hiszen látta a gépesített játékok sikerét, ahogy megérkeznek, dicsekszenek és hencegnek, azután ahogy elmúlnak, amikor egytől-egyig eltörik bennük a fő alkatrész, és tudta, hogy ők csak játékok és soha semmi más nem lehet belőlük. Mivel a gyerekszoba varázsa nagyon fura és csodálatos, csak az olyan öreg, bölcs és tapasztalt játékok érthették meg, mint a Bőrlovacska. Mi az, hogy "igazi"? kérdezte egy napon Bársony Nyuszi a Bőrlovacskától, amikor egymás mellett feküdtek a hintaszék alatt. Azt jelenti, hogy van bennem valami, ami zúg és kiáll belőle egy fogantyú? Az, hogy,,igazi" az nem azt jelenti, hogy milyennek csináltak. felelte Bőrlovacska. Az, hogy,,igazi" vagy az csak úgy, váratlanul történik veled. Amikor egy gyerek hosszú-hosszú ideje szeret téged, akkor attól leszel igazi. Nem fáj az? - kérdezte Bársony Nyuszi. Néha fáj. mondta Bőrlovacska, mert ő mindig megmondta az igazat. De ha igazi vagy, akkor nem törődsz vele, hogy fáj. Hogy történik ez? Hirtelen? Úgy, mint amikor felhúznak? Vagy apránként? Nem hirtelen történik mondta Bőrlovacska csak történik. Lassan. Soká tart. Ezért nem szokott megtörténni olyanokkal, akik könnyen eltörnek, vagy elszakadnak. Mire igazi leszel, addigra rendszerint már majdnem az egész szőröd lekopott a sok szeretettől és simogatástól, amit kaptál, és a fél szemed is kiesett már, és minden ízületed lötyög. De ha igazi vagy, akkor már nem tudsz csúnya lenni, legföljebb azok szemében, akik úgyse értenek semmit.

2 Akkor te Valódi vagy? kérdezte a Nyuszi, aztán azt kívánta, bár ne kérdezte volna. Azt gondolta, hogy a Bőrlovacska talán érzékeny, de ő csak mosolygott. A Fiú nagybátyja változtatott Valódivá mondta nagyon sok évvel ezelőtt. Amint Valódivá válsz, nem lehetsz többé nem igazi. Örökké tart. A Nyuszi felsóhajtott. Azt gondolta, hogy túl sokáig fog tartani, mire megtörténik a varázslat, mire Valódi lesz. Valódi szeretett volna lenni, hogy tudja milyen is az, bár az érzés, hogy összeesett lesz és kipottyan a szeme szomorúan hangzott. Azt kívánta, hogy anélkül váljon Valódivá, hogy ezek a kényelmetlenségek megesnének vele. Volt egy ember, akit Dadusnak neveztek, aki a gyerekszobát irányította. Néha nem törődött vele, hogy a játékok szanaszét hevernek, máskor pedig, mint egy szélvihar, végigsöpört a szobán és betuszkolta őket szekrényekbe. Úgy hívta, hogy "rendrakás", amit mindenki utált, különösen a fém játékok. A Nyuszit annyira nem érdekelte, ugyanis amikor eldobták, mindig puhán landolt. Egy este, mikor a Fiú ágyba készülődött, nem találta a porcelánkutyát, aki mindig vele aludt. A Dadus sietett és nyűgnek érezte, hogy porcelánkutyára vadásszon lefekvés idején, úgyhogy csak szétnézett, meglátta a nyitott szekrényajtót és gyorsan odament. Tessék, mondta itt a régi Nyuszid, ő majd alszik veled. Az egyik fülénél fogva kirángatta a Nyuszit a szekrényből és a Fiú karjai közé tette. Aznap, és még sok éjszakán keresztül a Bársony Nyuszi a Fiú ágyában aludt. Eleinte igen kényelmetlennek érezte, mert a Fiú nagyon erősen ölelte, máskor pedig annyira bedugta a párna alá, hogy a Nyuszi alig kapott levegőt. És hiányoztak neki a hosszú holdvilágos órák, amikor az egész házban csend volt és a Bőrlovacskával beszélgetett. Később aztán megkedvelte a dolgot, mert a Fiú beszélt hozzá és járatokat csinált neki az ágyneműben, amiről azt állította, hogy az igazi nyulak olyanokban laknak. Pompás közös játékokat játszottak suttogva, mikor a Dadus már kiment vacsorázni és a kandallópárkányon égve hagyta az éjjeli fényt. Aztán amikor a Fiú elaludt, a Nyuszi odabújt a pici, meleg állához és álmodott, miközben a Fiú karjai egész éjszaka ölelték. Az idő telt és a kis Nyuszi nagyon boldog volt. Annyira boldog, hogy észre se vette, ahogy a szép bársony szőre egyre kopottabb és kopottabb lett, a farka kis híján leszakadt és az orráról lekopott a rózsaszín festék, ahol a Fiú puszit szokott neki adni. Aztán egy napon hirtelen a Fiú beteg lett. Arca égett, félrebeszélt, kis teste pedig olyan forró volt, hogy Nyuszi majdnem meggyulladt, amikor magához szorította őt. Furcsa emberek jöttek hozzájuk, a lámpa egész éjszaka égett. Mindeközben Bársony Nyuszi az ágynemű alatt bújt meg, és moccanni sem mert, nehogy valamelyikük megtalálja és elvigye őt, hiszen tudta, hogy a Fiúnak szüksége van rá. Egyszer csak elmúlt a láz, és a Fiú kezdett jobban lenni. Képes volt újra felülni az ágyában és nézegetni a képeskönyveit, mialatt Nyuszit az oldalához szorítva tartotta. Majd egy napon azt is megengedték neki, hogy végre felkeljen az ágyból és felöltözzön. Gyönyörű napsütötte reggel volt ez, az ablakokat is szélesre tárták. A Fiút kivitték az erkélyre egy nagy kendőbe bugyolálva. Nyuszi eközben feküdt az összekuszálódott ágynemű közt és gondolkodott. A Fiú holnap elmegy a tengerpartra. Mindent megszerveztek már, csupán az maradt hátra, hogy az orvos utasításait figyelmesen végighallgassák. Nyuszi hallotta, ahogy beszélgetnek, és óvatosan kidugta a fejét az ágyneműből. A szobát fertőtleníteni kell, és minden könyvet, játékot, ami a betegség alatt a Fiú kezébe kerülhetett el kell égetni! hangzott el. Nyuszit tehát a régi képeskönyvekkel és egy csomó szeméttel együtt egy zsákba rakták, és elvitték a tyúkól mögé a kertbe. Tökéletes hely volt ez máglyát rakni, de a kertésznek éppen

3 nem volt ideje erre figyelni most. Ki kellett ásnia a krumplit, leszednie a borsót, de megígérte, hogy reggel az első dolga lesz meggyújtani a halmot. Mialatt a Fiú álomba merült, és a tengerpartról álmodott, Bársony Nyuszi a régi könyvek között feküdt a tyúkól mögött a sufniban és nagyon magányosnak érezte magát. A szemét szanaszét szóródott, így egy kevés izgés-mozgással felszínre tudott keveredni közötte és kidugta a fejét. Megborzongott egy picit: vele mindig jól bántak, és puha ágyakban aludt, míg most... Eddigre már a sok ölelgetéstől elvékonyodott a bundája, foszlott és kopott volt több helyen is: nem igazán tudta már őt védeni. Magától nem messze megpillantotta a sűrű málnaágakat, amelyek már jó magasra nőttek, és alattuk csodás dzsungel lett mennyire csodás árnyékot nyújtottak ezek a játékhoz a Fiúval! Azokon a rég elmúlt csodás reggeleken. Eszébe jutottak azok a hosszú napsütéses órák is a kertben mennyire boldog volt akkor! és nagy szomorúság ereszkedett a szívére. Elsuhantak ezek az emlékek a szeme előtt: egyik szebb volt, mint a másik: a tündér-látta kuckók a virágágyásban, a csendes esték az erdőben, amikor feküdt a páfrány alatt és apró hangyák gyalogoltak át a bársony fülén, és az első gyönyörű nap, amikor ráébredt, hogy ő Igazivá vált. Lovacskára is gondolt, milyen bölcs és kedves is volt ő is, és mindaz a sok szép dolog is, amit tőle hallott! Vajon miért történik az, hogy megszeretnek minket és Igazivá válunk, ha ez lesz a vége a dolognak? futott át rajta a gondolat hirtelen. Sóhajtott, aztán egy könnycsepp, egy igazi könnycsepp gördült le a pici, kopottas bársony orrocskáján, és leesett a földre. Aztán egy nagyon furcsa dolog történt. Ott, ahova a könnycsepp leesett, egy virág nőtt ki a földből, egy csodálatos virág, amelyhez foghatót Bársony Nyuszi sosem látott még a kertben. Karcsú, smaragdzöld levelei voltak, a levelei közepén pedig egy aranyszínű virág tündökölt. Annyira szép volt, hogy Nyuszi hirtelen elfelejtette a sírást, csak csendben feküdt a szeméthalmon és nézte a virágot. Egyszercsak a virág kinyílt és a közepéből előlépett egy tündér. Ő egészen biztosan a világ legszebb tündére volt. A ruhája gyöngyökből és harmatcseppekből állt, virágkoszorú volt a nyakán és a hajában, az arca pedig szebb volt, mint a világ legszebb virágja. A Tündér odament Bársony Nyuszihoz, lehajolt hozzá és a kezébe vette, majd puszit nyomott a Nyuszi orrára, amely még nedves volt a sírástól. Kis Bársony Nyuszi! szólt a Tündér tudod, hogy én ki vagyok? Nyuszi ránézett, és úgy tűnt neki, mintha már látta volna valahol, de igazán nem tudta elidézni, hol. Én vagyok az óvoda tündére mondta a Tündér. Én vigyázok mindazon játékokra, amelyeket a gyerekek valaha a szívükbe zártak. Amikor megöregszenek és elkopnak, és a gyerekeknek már nincs szükségük rájuk, akkor eljövök értük, és magammal viszem őket, hogy tényleg Igazivá válhassanak. Eddig nem is voltam Igazi? kérdezte a Nyuszi. Igazi voltál de csak a Kisfiúnak, mert ő szeretett téged. Mostantól kezdve mindenki számára Igazi leszel, aki csak meglát téged. A Tündér magához ölelte a Nyuszit, és elrepült vele a fák közé. Ekkor már szinte világos volt, a Hold is feljött az égre. Az egész erdő gyönyörű éjszakai színekben pompázott, a páfrány levelei is ezüstösen csillogtak. Egy tisztáson a fák között a vadnyulak épp táncoltak az árnyékukkal a bársonyos füvön. Amikor Tündért megpillantották, abbahagyták a táncot és köréje gyűltek. Hoztam nektek egy új játszópajtást! mondta a Tündér. Legyetek vele nagyon kedvesek, és tanítsatok meg neki mindent, amit tudnia kell a Nyusziföldről, mert ezentúl ő itt fog élni

4 veletek! Majd újra megpuszilta Nyuszit és letette a fűre. Fuss és játssz, Bársony Nyuszi! mondta. De a Nyuszi csak csendben ült és nem mozdult meg. Ahogy meglátta a vadnyulakat táncolni, hirtelen eszébe jutott, hogy neki nincs is hátsó lába, és nem akart újra hátra pillantani, hogy meggyőződjön róla, hogy az ő hátsó része egy darabból áll össze, lábak nélkül. Nem tudott róla, hogy amikor a Tündér legutoljára megpuszilta, valami örökre megváltozott. Így is ült volna akár az idők végezetéig is, túl bátortalanul ahhoz, hogy megmozduljon, ha hirtelen nem száll valami az orrára. Ekkor azonban ő minden gondolkodás nélkül előhúzta a hátsó lábát, hogy elzavarja azt a valamit onnan. Akkor hirtelen rájött, hogy neki vannak hátsó lábai! Kopott, elhanyagolt bársony helyett barna szőre van, puha és csillogó, fülei egymást csapkodják, ha megrázza őket, a bajusza pedig olyan hosszú, hogy egészen a fűig leér! Nagyot szökkent örömében, hogy ilyen nagyszerű lábai vannak, majd mintha puskából lőtték volna ki: szaladt körbe a tisztáson, pörgött, forgott, ugrált, ahogy a többi nyúl is tette. Mire teljesen megtelt a szíve az örömmel, és megállt egy pillanatra, Tündért hiába kereste, addigra már elment. Ő végre nyúl volt, igazi, valódi nyúl, aki nyulakkal él együtt az otthonukban! Elmúlt az ősz, majd a tél is. Amikor beköszöntött a tavasz, és napsütéses, meleg idő lett, a Fiú újra kimehetett játszani a kiserdőbe a ház mögé. Egy nap, amikor ott játszott, észrevette, hogy két nyuszi kukucskál rá a páfrány mögül. Az egyikük teljesen barna volt, a másiknak pedig érdekes pöttyök voltak a bundájában, amelyek mintha nagyon régről származnának. A pici, puha orra és a fekete szemei valahogy nagyon ismerősnek tűntek Nahát, ez a nyuszi teljesen úgy néz ki, mint az én régi Bársony Nyuszim, akit akkor vesztettem el, amikor skarlátos voltam! gondolta magában a Fiú. De sohasem tudta meg valójában, hogy igen, ez a nyuszi tényleg az ő Bársony Nyuszija, aki visszajött, hogy újra láthassa a Kisfiút, aki Igazivá szerette őt.