A metaforától a referenciáig Derrida és Ricoeur vitája

Átírás

1 Kovács Barna BBTE A metaforától a referenciáig Derrida és Ricoeur vitája Jó volna egy a metaforáról szóló tanulmányt idevágó, megvilágító erejő metaforával kezdeni. Csakhogy a természetes nyelvre szorítkozva nehezen tudunk olyan diskurzust felépíteni, amely mentes volna a metaforától. Úgy tőnik metaforával van átszıve úgy a tudományos diskurzus, mint az irodalmi, a filozófiai és a teológiai. Álláspontom tisztázása végett mégis megpróbálkozom eggyel. Nehéz ezt a kilépést megtenni, hogy most fogok beszélni egy metaforáról, hiszen az eddigi mondatokban is fellelhetı egy néhány. Mégis distingválok. A hegy lélegzik. Emögött egy értelemátvitel van, ami körülbelül a következıképpen néz ki. Az ember lélegzik, a hegy mozdulatlan. Nyilván e két szubjektumról sok mást mondhatnánk, most valahogy ezeket emeljük ki a sok közül. Egy áttétel történik, a predikátumok felcserélik a helyüket. Lehet, hogy az ember mozdulatlan és a hegy lélegzik, lélegzete van, lelke van, és az asszociációk, értelmezések sora folytatható, a végtelenségig. Ezt a kijelentést nem lehet bizonyítani. Ha valaki szeret a természetben kirándulni, van egy kedvenc helye, ahova visszajár, jól érezte már magát egy ilyen környezetben valamit ért abból, amit mondok. A hegynek lelke van, története van, ezt metaforákba öltöztetjük, így próbálva utánozni valamit, amit a lényegének, a természetének tartunk. Ezzel azt állítjuk, hogy a metaforának van referenciája, ennek a kifejtésére, talán sikerül néhány lépést tenni a következıkben. Az intencionalitás a metaforára is érvényes, valami, mint valami jelenik meg. Nem azért, mert most kifejezetten a Hargitára gondoltam. Nyilván nem gondolt mindenki ugyanerre a helyre. A metafora referenciájának

2 108 Fogalom & kép nincs egy általános identitása, nem érti mindenki ugyanazt a hegyet, ugyanazt a történetet, eleve a pluralitás, az értelmezési sokféleség területén vagyunk. Eddig azt állítottuk, hogy a természetes nyelvnek nincs egy metaforikus és egy nem metaforikus formája. A szó szerinti és az átvitt értelem egyaránt jelen van benne. A metaforának van egy sajátos referencia területe, amely különbözik a fogalmaknak a denotátumától. Feltételezhetünk néhány sajátos jegyet, mint például a pluralitás. A metaforát funkcionalitásában találjuk fontosnak, történeteket, mítoszokat öltöztetünk fel vele, hogy elıadjunk, felidézzünk, kifejezzünk valamit a tapasztalatainkból. A természetes nyelv egészét neveztük meg, ellentétben a formális, logikai, mesterséges nyelvvel, kutatásunk területeként, ezt azonban jónak látjuk tovább szőkíteni. A metaforának és a filozófiai diskurzusnak a kapcsolatáról szeretnénk beszélni, két sajátos perspektívából. Derrida 129 és Ricoeur 130 elemzéseirıl van szó, melyben a szerzık, úgy tőnik, ellentétes véleményre jutnak, az elıbbi az elnyőtt, halott metaforáról beszél, az utóbbi az élı metaforáról. Arra leszünk kíváncsiak, hogy miként képzıdik egy diskurzus és milyen szerepet kap benne a metafora. A metaforát funkcionális és nem figuratív értelemben használjuk, azt gondoljuk, hogy nem az egyszerő szavak, hanem a diskurzusok szintjén kell megfigyelnünk, így akár egy diskurzust vagy egy mővet is metaforának tekinthetünk, abban az értelemben, hogy van benne egy jelentésbeli áttétel, jelentésbeli újítás, amivel egy szokatlan kapcsolat jön létre. A vita alaptétele Heideggernek egy híres megállapításából származik, miszerint a metafora magában rejti a metafizikát. Idézzük ezt a szöveghelyet a Der Satz vom Grund címő 1957-ben megjelent írásból: Minthogy hallásunk és látásunk soha nem pusztán érzéki 129 Jacques Derrida: A fehér mitológia. A metafora a filozófiai szövegben, Jelenkor, Pécs, La Mythologie blanche (la métaphore dans le texte philosophique). In. Marges de la philosophie, Les Éditions de Minuit, Paris, Paul Ricoeur: A metafora és a filozófiai diskurzus. In Az élı metafora. Osiris, Budapest, Métaphore et discours philosophique. In. La métaphore vive, Éditions du Seuil, Paris, 1975.

3 Kovács Barna / A metaforától a referenciáig Derrida és Ricoeur vitája 109 felvétel, nem helyes azt állítani, hogy a gondolkodást meg-hallásként (als Er-hören) és meg-pillantásként (Er-blicken), tehát átvitelként (Übertragung) fogjuk föl, mint az állítólagosan érzékinek a nem érzékibe való átvitelét. Az átvitel és a metafora (Metapher) fogalma az érzéki és a nemérzéki mint két önmagában fönnálló tartomány megkülönböztetésén alapul. Az érzéki és a nemérzéki, a fizikai és a nemfizikai szétválasztása a nyugati gondolkodást döntıen meghatározó metafizika alapvonása. Ha belátjuk, hogy az érzéki és a nemérzéki említett megkülönböztetése mindig elégtelen, akkor a metafizika elveszti a meghatározó gondolkodásmód rangját. A metafizika korlátaiba való betekintéssel együtt a metafora meghatározó képlete (massgebende Vorstellung) is érvénytelenné válik. Ez ugyanis a nyelv lényegérıl alkotott fogalmunk mértékét adja. Ezért szolgál gyakran a metafora segédeszközként a költészet és a képzımővészeti alkotások értelmezésében. Metaforikusság csak a metafizikában van 131. Ricoeur értelmezésében a spekulatív diskurzus és a költıi diskurzus egy sajátos cserelehetıségére nyílik alkalom a meta-forika és a meta-fizika összevetésében. Nem az önmaga mőködése felıl tudatos gondolkodás, hanem egy genealógiai megközelítés vezet a gyanú hermeneutikájához, amely rákérdez a filozófusok érveinek az okaira 131 Derrida, im, 31.o. Martin Heidegger: Der Satz vom Grund. Vittorio Klostermann, Frankfurt am Main, p. Weil unser Hören und Sehen niemals ein bloß sinnliches Aufnehmen ist, deshalb bleibt es auch ungemäß zu behaupten, das Denken als Er-hören und Er-blicken sei nur als Übertragung gemeint, nämlich als Übertragung des vermeintlich Sinnlichen in das Nichtsinnliche. Die Vorstellung von»übertragen«und von der Metapher beruht auf der Unterscheidung, wenn nicht gar Trennung des Sinnlichen und Nichtsinnlichen als zweier für sich bestehender Bereiche. Die Aufstellung dieser Scheidung des Sinnlichen und Nichtsinnlichen, des Physischen und des Nichtphysischen ist ein Grundzug dessen, was Metaphysik heißt und das abendländische Denken maßgebend bestimmt. Mit der Einsicht, daß die genannte Unterscheidung des Sinnlichen und Nichtsinnlichen unzureichend bleibt, verliert die Metaphysik den Rang der maßgebenden Denkweise. Mit der Einsicht in das Beschränkte der Metaphysik wird auch die maßgebende Vorstellung von der»metapher«hinfällig. Sie gibt nämlich das Maß für unsere Vorstellung vom Wesen der Sprache. Darum dient die Metapher als vielgebrauchtes Hilfsmittel bei der Auslegung der Werke des Dichtens und des künstlerischen Bildens überhaupt. Das Metaphorische gibt es nur innerhalb der Metaphysik.

4 110 Fogalom & kép és az érdekeire. A filozófusokat tehát a rejtett elıfeltevéseikrıl kell kérdezni, amelyek ebben a megközelítésben magukban foglalják a metaforákat a filozófia el-nem-gondoltja elıbb található, mint a metafora ki nem mondottja 132. Az elsıbbség kérdése Nietzsche-nél a következı módon jelenik meg: Mi is tehát az igazság? Metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok, át- meg átrendezıdı serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége, melyeket valaha poétikusan és retorikusan felfokoztak, felékesítettek és átvitt értelemmel ruháztak föl, s amelyek utóbb a hosszú használat folytán szilárdnak, kanonikusnak és kötelezınek tőntek föl egy-egy nép elıtt: az igazságok illúziók, amelyekrıl elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák, amelyek megkopván elveszítették érzéki erejüket, képüket veszített pénzérmék, amelyek egyszerő fémek csupán, s nem csengı pénzdarabok 133. A (metafizikai) igazság tehát metaforák, metonímiák összessége, melyek eredeti, tulajdonképpeni értelmüket elveszítették, üressé váltak és amelyeknek az érvényességét a berögzült hagyományok biztosítják. Megváltozik a kérdezés iránya, hiszen nem azt kérdezzük, hogyan képzıdnek a metaforák (egy tulajdonképpeni értelem átvitele során), hanem azt, hogy miként lehetséges, hogy a metaforákat egyáltalán igazságnak vehetjük. Visszatérve Ricoeur Heidegger értelmezésére a metafora - metafizika egybeesése a következı ítéleteket vonja magával: a retorikai hagyomány hallgatólagos ontológiája azonos a Platóntól eredeztethetı nyugati metafizika ontológiájával, melyben a lélek átköltözik a látható helyen túli láthatatlan helyre. Másodszor: a meta-forika a tulajdonképpeni jelentésbıl (sens propre) az átvitt jelentésbe (sens figuré) való átvitelt (transport) tételezi, végül mind az egyik, mind a másik átvitel egy és ugyanazon Über-tragung 134. A fordulat utáni Heideggernek egy rövid kontextualizálásával Ricoeur két megállapítást tesz. Heidegger metafora használata fontosabb, 132 Ricoeur i.m. 414, 357. Az elsı a magyar kiadás, a második a francia kiadás oldalszámát jelöli. 133 Friedrich Nietzsche: A nem-morálisan fölfogott igazságról és hamisságról. Athenaeum, I/3, Ricoeur, i.m. 415, 357

5 Kovács Barna / A metaforától a referenciáig Derrida és Ricoeur vitája 111 a metafora kritikájánál. Az elsı szöveghely a már említett Der Satz vom Grund-ból van, amelyben a gondolkodás a látás és a hallás közötti kapcsolat, valamint az alap elvének a kérdése jelenik meg. Sokat látunk és keveset pillantunk meg. A megpillantás és a meg-hallás képessége, közelíthet a gondolkodás egy másféle megközelítéséhez. Hasonló a helyzet a semmi nincs ok nélkül tétellel. Semmi nincs miért nélkül, és mégis a rózsa miért nélkül való. Két példát emel ki Ricoeur melyekben könnyő észrevenni, hogy a filozófia nem idegenkedik az átviteltıl, amikor a gondolkodás, mint hallás és látás kerül meghatározásra vagy az ellentmondásban való állítástól. A megjelenítı (köznyelvi) és az elmélkedı gondolkodás ütközésérıl van szó, az elıbbi az amelyik bevezeti az érzéki nemérzéki megkülönböztetést, amely fogalmakat tisztáz, alapelveket fed fel. Hallásunk és látásunk sohasem egyszerő érzéki recepció. Az érzéki és a nem érzéki elhatárolása érvényét veszti. A filozófiai diskurzus megteremti a maga metaforáit és mint látjuk ezek éppen a tulajdonképpeni értelem átvitt értelem megkülönböztetését kérdıjelezik meg. Ugyanakkor Ricoeur elutasítja a nyugati metafizikának a heideggeri leegyszerősítését az érzéki nemérzéki megkülönböztetésére, ez a metafizikai hagyománynak a Prokrusztész ágyba kényszerítését jelentené. A második szöveghely az Unterwegs zur Sprache címő kötetben jelenik meg, a szavaknak, mint virágoknak (Worte, wie Blumen) a megnevezésérıl van szó. Az elızı metafizika-metaforika kapcsolatát leleplezı és megsemmisítı ítélettel újból találkozunk. A metafizika csapdájába esnénk, ha metaforának tartanánk a fenti fordulatot. Heidegger azzal vádolja Gottfried Benn-t, hogy a Wie-t, a hasonlítás mint -jére korlátozva, a költıi igét a szárított növények győjteményének egy példányára szőkíti le. A költészet sokkal inkább abba a magasba tör, ahonnan a nyelv leereszkedik, amikor a holt metafora a növénygyőjteményben tér nyugovóra. Az igazi költészet a leghatártalanabb hatást kelti, lényegének eredetébe vezeti vissza a szót, megjelenteti a világot 135. Ricoeurnél az élı metafora 135 Ricoeur, i.m. 419, 361

6 112 Fogalom & kép meghatározását kapjuk, ha felcseréljük ezt az igazi költészet helyével. Következtetésképpen azt állíthatjuk, hogy a metafora és a metafizika egybeesésének a vádja korántsem értelmezhetı szó szerint. Erre utal fıként a Benn kritika, aminek a segítségével leírhatunk egy lefele tartó, kiüresedı irányt, amely a holt metaforát jellemzi és egy felfele ívelı, feltöltıdı irányt, amely az élı metaforát jellemzi. Látni fogjuk ennek a lent-fent szembeállításnak a következményeit. Heidegger ı maga is használja a metaforikus kifejezési formát, a filozófiai diskurzus megteremti a metaforáit, a kizárás tehát nem a metafora egészére vonatkozik, hanem a holt metaforák szárított virágaira. A hasonlításban szereplı mint (Wie) olyan megfeleltetést, értelemrögzítést keres, amely megfosztja a szavakat a kifejezı erejüktıl. A metaforákat nem egy szótár segítségével alkotja meg a költı vagy a filozófus. Derrida világosan kifejti, hogy egy ilyen rendszernek az elvi feltevése is leküzdhetetlen akadályokat állít. Ricoeur a lét igéhez kapcsolva, az être comme, -ként lenni kifejezést vezeti be, amely képes egy másik referencia területet megmutatni, mint a fogalom denotátuma, amelybe, ha belekényszerítjük a metaforát, akkor valóban csak szárított virággyőjteményrıl beszélhetünk. Ebben az összefüggésben, az érzéki nem érzéki szétválasztása nem mőködik, sohasem lehetséges kizárólagosan az egyikrıl beszélni. Valami-ként lenni, azt jelenti, hogy az intencionált van is, meg nincs is, a rózsa nincs miért nélkül és a rózsa mégis miért nélkül van. A képzelet területén vagyunk, a kategóriális szembeállítások csak a meghaladásuk értelmében jöhetnek szóba és itt lehetséges értelemteremtést, értelemújítást, születı értelmet, élı metaforát lelni. A vitára ingerlı tétel tehát inkább egy figyelmeztetés. Az elnyíló virág végül valamikor a növénygyőjteményben végzi, akár a használat (usage) az elhasználódásban (usure) 136. E figyelmeztetés Heidegger korlátozott kritikájától, Derrida korlátlan dekonstrukciójához vezet. Ricoeur értelmezésében Derrida egy korlátlan extrapolációt 136 Ricoeur, i.m. 419, 362

7 Kovács Barna / A metaforától a referenciáig Derrida és Ricoeur vitája 113 hajt végre. Ez az általánosítás a nyelvben lévı metaforák allegorizáló értelmezése helyet a metafizikát a herbáriumbeli növénytıl teszi függıvé, megállapítva, hogy a metafora ki nem mondottja a nyőtt (usée) metafora, amely tudtunkon kívül mőködik. Derrida ily módon két állítással támasztja alá gyanakvását. Az elsı szerint a nyőtt metafora hatékony (efficace) a filozófiai diskurzuson belül, ezeken alapszik. Ez az állítás képtelenséggé változtatja az élı metafora felfedezésére irányuló törekvést. Derrida mesterfogása, hogy a metaforikába nem a születés, hanem a halál kapuján lép be 137. A metafora egy értéktöbblet, amely a beszélık tudta nélkül mőködik. A metaforizációs mozgás lényegében egy idealizációs mozgás, amely létrehozza a metafizikára jellemzı összes ellentétpárt, úgy Platón, mint Hegel filozófiájában: természet/szellem, természet/történelem, természet/szabadság, érzéki/szellemi, érzéki/érthetı, érzéki/értelem. A metafora eltörlését az idealizáció révén a metafizikai fogalom megjelenése követi. A metafora önmagára vonatkozásával egy paradoxon jön létre: nem lehetséges olyan metaforáról szóló diskurzus, amely ne volna egy metaforikusan megalkotott fogalmi rendszerre utalva. Ebben a megközelítésben Ricoeur a dekonstrukció tágabb stratégiájának egy fejezetét véli felfedezni, melynek végsı célkitőzése a metafizikai diskurzus megdöntése az ıt megalapozó apóriák leépítése révén. A második állítás Ricoeur értelmezésében a látható létbıl a megérthetı létbe vezetı metaforikus és analogikus átvitel mélyreható egységét tételezi. Itt azonban a továbbiakra nézve meghatározó lépésrıl van szó. A nyőtt metafora elrejtızik a fogalom alakjába (figure) a felváltás (relève, Aufhebung) során, ez nem a nyelv egyfajta spontaneitása révén jön létre, hanem egy par excellence filozófiai gesztus révén, amely a láthatón keresztül célozza meg a megérthetıt vagy a láthatatlant, az érzékin át az értelmit és így tovább. E felváltás egy a metafora és a metafizika esetében. Az áttétel irányultsága értelmében kijelenthetı, hogy az igazi metafora 137 Ricoeur, i.m. 420, 362

8 114 Fogalom & kép vertikális, emelkedı, transzcendentáló 138. Ezek után a következı jelzés nem súlytalan: a metafora a maga egészében áthatni látszik a filozófiai nyelvhasználatot, semmivel sem kevésbé, mint amennyire az úgymond természetes nyelv használata, illetve a természetes nyelv mint filozófiai nyelv használata elterjedt a filozófiai beszélyben (discours) 139. Ebben a metaforikus nyelvhasználatban felfedezhetı néhány alapvetı jelentıségő metafora, mint amilyen a Nap vagy a lakóhely, amelyek a súlypontot a metaforáról folytatott beszéd körkörösségérıl a metafora szintjére helyezik. Képekben ábrázolva (en figurant) az idealizációt és az elsajátítást, fény és otthon magát a metaforaképzés folyamatát ábrázolja képekben, valamint megteremti a metafora önmagára való visszatérését 140. A felvetett megközelítéseket Ricoeur a szemantika eredményeire illetve a saját kutatásaira alapozva utasítja el. Elsısorban a tulajdonképpeni értelem és átvitt értelem szembeállításáról a szemantika eredményeire támaszkodva kijelentheti, hogy a nyőtt metafora hatékonyságának tétele a metafora lexikalizációjának eredménye, ez okozza a metaforák megkopását. A szó szerinti, tulajdonképpeni értelem nem valami eredeti, eredendı, ısi, természetes jelentésre utal, hanem a szavak általánosan kialakult használatára. A lexikalizálódás a metaforák egy csekély számát illeti, ezeket pedig etimológia segítségével bonthatjuk ki. Például a franca tête (fej) a latin testa (kis fazék) szóból rekonstruálható. A filozófia metafora használatának meghatározó jegye az innováció, a valóság új referenciáinak a megvilágítása. Amikor tehát a filozófiában metaforáról beszélünk, teljesen el kell különítenünk a köznyelv szavai tágabb használatának meglehetısen mindennapos esetét melynek célja, hogy az elnevezés hiányára válaszoljon attól a véleményem szerint jóval érdekesebb esettıl, amikor a filozófiai diskurzus természetes módon az élı metaforához folyamodik, hogy a szemantikai helytelenségbıl új jelentéseket merítsen, s hogy a szemantikai újítás ösztönzésére a 138 Ricoeur i.m. 423, Jacques Derrida: A fehér mitológia. A metafora a filozófiai szövegben, Ricoeur i.m. 426, 368

9 Kovács Barna / A metaforától a referenciáig Derrida és Ricoeur vitája 115 valóság új referenciáira derítsen fényt 141. Ilyen értelemben beszélhetünk a halott metaforák életre keltésérıl, megfiatalításáról, amelyek magukra veszik az élı metaforára jellemzı mesélés és újraírás szerepét. Amikor Hegel a Wahrenhmungon igaznak vételt (prendrevrai), Heidegger az a-létheián el-nem rejtettséget (nondissimulation) ért, akkor a filozófus jelentést teremt, s ezáltal valami olyasmit alkot, mint az élı metafora 142. A halott metafora felélesztése nem azonos a fogalom leleplezésével. Derrida Hegel nyomán Aufhebung-ról (felváltás, relève) beszél, ebben ragadva meg az érzékitıl az értelmibe való átmenetet. Ricoeur értelmezése szerint Hegelnél elsı lépésben a tulajdonképpeninek a szellemibe való átvitele valósul meg. A második lépés az a meszőntetve-megırzés (Aufhebung), amelynek során a szellemibe átvitt nem tulajdonképpeni jelentést tulajdonképpeni elvont jelentéssé változtatja. Az elsı szinten létrejön a metafora, a másodikon a fogalom. A metaforát tematizáló diskurzusok metaforikus jellegében rejlı paradoxont szintén e két szintőség fenntartásával gondolhatjuk el. A metaforának epiphoraként való meghatározásában, az epiphora egy fogalmi környezetben van és fogalomként értjük. Lehetséges tehát egy elkülönítés segítségével kilépni e circulus vitiosus-ból. Szintén erre ad alkalmat az exemplifikáció, valamit megnevezünk, mint metaforát, ezáltal a nem metaforikus nyelvre tartva igényt. A tulajdonképpeni és az átvitt metaforikus kettısének, a látható és a láthatatlan metafizikai kettısének Heideggernél és Derridánál közös állítását, Ricoeur szintén a szemantikára támaszkodva egy olyan metafora meghatározással látja kivédhetınek, amely egy fogalmat, egy másik, meglepıbb vagy ismertebb fogalom jelével mutat be 143. Könnyen találhatunk olyan metaforákat, amelyek nem transzcendálóak : pl. meaux-i fénylı sas; emésztı lelkiismeret; amit jól megértünk, világosan ki tudjuk fejezni; stb. Ricoeur meglátása szerint az átcsúszásra az ad lehetıséget, hogy a metaforákat a szavak és nem a 141 Ricoeur i.m. 428, Ricoeur i.m. 429, Ricoeur i.m. 429, 370

10 116 Fogalom & kép mondatok vagy a nagyobb kiterjedéső diskurzusok tekintetében vizsgáljuk. Ricoeur Heidegger értelmezését is ez teszi lehetıvé. Az uralkodó metaforáknak (Nap, otthon) a használata egy választás eredménye, ami nem akadályozza meg a filozófiai diskurzust, hogy a metaforikus mezı nyitottságába bármilyen más alakzat megformálását hozza létre. Következésképpen azt állíthatjuk, hogy a metaforikus és a metafizikai diskurzus nincs egymással fedésben, viszont állandó kölcsönhatásban van és egymásra játszás jellemzi, amennyiben a diskurzusok, olyan kifejezésre törekednek amelyek a tapasztalat többrétőségét írják le. Ricoeur Derrida kritikájának a felelevenítése, nem az általa kiemelt tételek (a metaforák elnyőttsége és a metaforikus-analogikus átvitel azonossága) tökéletes célpontba találása miatt volt szükséges számunkra, hanem Ricoeur álláspontjának a megismerésében. Derrida egy 1978-ban írt elıadásában válaszol a kritikára, az oly szögesen szembeállított tételeket félreértéseknek nevezve 144. A kialakulóban lévı párbeszédnek megvannak már az elızményei. Ricoeur és Derrida ismeretségének a kezdete az 1950-es évek végére tehetı, egymásnak a hatvanas-hetvenes években megjelenı mőveit felszínesen ismerik, mindezek mellett, ha félreértésekkel telített is, a metaforáról szóló elemzések egy közös érdeklıdési pontot képeznek 145. Derrida visszautasítja Ricoeurnek a vádját miszerint az ı elemzései folytonos meghosszabbításai volnának Heidegger ítéletének, ahol a metafora csak a metafizika területén belül létezik. Ugyanígy asszimiláló értékelésnek tartja Ricoeurnek egy másik Heideggerhez közelítı megállapítását, ahol a német filozófushoz hasonlóan Derrida is megfelelést látna a tulajdonképpeni és az átvitt metaforikus, valamint a látható és a láthatatlan metafizikai áttételében. Derrida felvezetve a Heidegger szöveget így ír: Ez [Hegel Aufhebung fogalmára utal] magyarázza azt a bizalmatlanságot, amelyet a metafora fogalma 144 Derrida, Jacques: Le retrait de la métaphore. In: Psyché - Inventions de l autre. Éditions Galilée, Paris, Elsı megjelenés: Poésie, 1978/ Derrida, Jacques: La parole. Donner, nommer, appeler. In: Paul Ricoeur, Éditions de l Herne, Paris, 2004.

11 Kovács Barna / A metaforától a referenciáig Derrida és Ricoeur vitája 117 Heideggernek sugall. Der Satz vom Grund címő mővében különösen az érzéki/nem érzéki szembeállítást hangsúlyozza, a metafora értékének fontos, de nem egyetlen, kétségkívül nem akármilyen és nem is leginkább meghatározó vonását 146. Aláhúzandó a metafora fogalma szóösszetétel, amely sugallja azt a kettıs eljárást, amire szükségünk van a metaforáról alkotott diskurzusban és amelyet Ricoeur egy Hegelnél kimutatható metaforikus és fogalmi szint különválasztásával és egymásra épülésével oldott meg. Így egy lábjegyzetben elejtett megjegyzéssel feloldhatóvá válik az a paradoxon, amit a metafora körkörösségének neveztünk. Az érzéki/nem érzéki szembeállítását szintén árnyaltan veszi át Derrida, ez a megkülönböztetés ugyan fontos, de nem kizárólagos, egy azok közül amely megkülönböztet, de amely ugyanakkor kapcsolatot is teremt és közel hoz. A metaforikus és metafizikus átvitel egysége Derrida számára nem egy kiindulópont, hanem egy dekonstrukcióra váró tétel. A nyőtt (usé) metafora hatékonyságára (efficace) vonatkozó megfigyelésében Ricoeur ugyan észreveszi, hogy az elhasználódás (usure) többet jelent az elszegényedésnél, az elkopásnál, kimerülésnél, de nem követi tovább Derrida kutatásait, a metafora egy megtévesztı taktikája során elbúvó jelentésének a kioldozásában vagy az eltörölt metaforák irányába (effacer). A metaforának a fogalomhoz való viszonyát az elhasználódás sémájának használttá-válásában vagy elhasználódottá-válásában fogja fel 147. A valamivé-válás (devenir) azonban más módon szervezıdik, mint a jelentés többletnek az a folytonos, egyenesirányú egymásra tevıdése, amit Ricoeur feltételez és amelyet Derrida dekonstruálni szándékozik. A metafizikának egységes, 146 Jacques Derrida: A fehér mitológia. A metafora a filozófiai szövegben. im. 31. o. 147 Ricoeur ne tient donc, ensuite, aucun compte de ce retors et réduit tout mon propos à l affirmation que précisément je mets en question loin de l assumer à savoir que le rapport de la métaphore au concept et en général le procès de la métaphoricité se laisseraient comprendre sous le concept ou le schème de l usure comme devenir-usagé ou devenir-usé, et non pas comme usure en un autre sens, comme production de plus-value selon d autres lois que celles d une capitalisation continue et linéairement acumulatrice; ce qui non seulement m a conduit dans d autres régions problématiques (...) mais à déconstruire ce qui est déjà dogmatisé ou accrédité dans ces régions. Derrida, Jacques: Le retrait de la métaphore. im. 71

12 118 Fogalom & kép homogén formában való leképezését, mint vádat, Derrida nem találja magára illınek, a metafizikát, mint magára zárt terület (clôture), agyafúrtabbnak látja, amelyet nem a zártság, hanem egy önmagára való visszahajlás ír le (invaginé), amelyet leginkább egy kifordított kesztyő példájával képzelhetünk el. Ilyen értelemben a saját tevékenységét úgy írja le, mint egy homogén tért körülkerítı lineáris és körkörös zártság reprezentációját, a filozófiának a maga ontoenciklopédikus logikájában való ön-reprezentációját 148. A kritikát és a védelmet nem azért mutattuk be, hogy két egymást kiegészítı és egy egészet formáló elképzelést adjunk a metaforáról a filozófiai szövegben. Nem is azért, hogy valamelyik álláspont igazát bemutassuk, a másik ellenében. Ideillınek találunk egy derridai utalást a végtelenben találkozó párhuzamosokról. Filozófiai diskurzusok vannak, legtöbbször egymással párhuzamosan. A Derrida és Ricoeur vitájának a párhuzamosságát az általuk kitőzött célok különbözıségével is magyarázhatjuk. Derrida A Fehér mitológia címő írásában egy mesterpéldányát adja a dekonstruktív módszer alkalmazásának a filozófiai szövegre, beszélyre. Ricoeur számára az itt található megjegyzések nyilván nem maradnak semlegesek, fıként a metaforának a továbbiakban tulajdonított szerep miatt, amikor a metafora a történetek viszonylatában válik kulcsfontosságúvá 149. A Derrida kritika inkább egy lépcsıfok, nem a dekonstrukció elítélésében, hanem a saját céljainak a kivitelezésében, amely nem mentes a gyanakvás hermeneutikájának a visszahatásától, amit Ricoeur legtöbbször mások módszereinek a megítélésére használ, szemben a maga megértı-magyarázó okfejtéseivel. 148 La représentation d une clôture linéaire et circulaire entourant un espace homogène, c est justement; tel est le thème de ma plus grand insistance, une auto-représentation de la philosophie dans sa logique onto-enciclopédique. Derrida, Jacques: Le retrait de la métaphore. im Vö. Paul Ricoeur: Temps et Récit t. L intrigue et le récit historique, Paris, Seuil, (9-13)

13 Kovács Barna / A metaforától a referenciáig Derrida és Ricoeur vitája 119 A diskurzus fogalma központi helyet tölt be mindkét tanulmányban 150. Más utakon ugyan, de valami hasonló célkitőzés fele haladnak, amely a diskurzus dinamikáját, általánosságát illeti, még akkor is ha ezt a dinamikát, általánosságot differenciálni vagy kérdezni kell. A diskurzus általánossága Derridánál az írás és ezen belül a beszéd egészét jelenti, Ricoeurnél a nyelvi jeleknek a sokaságát. A dinamika alatt magának a beszélynek az állandó lüktetését, mozgását értjük, amelyet segíthet a szolid ellentétek alapjának az elutasítása vagy az apóriák értelmezésére irányuló erıfeszítés. Az ellentéteknek a gondolkodást meghatározó hatásának a túllépése mellet, a homogén, egységes diskurzusok fellazítása is célként jelenik meg, úgy Derrida, mint Ricoeur esetében, amelyet a filozófiai diskurzus hivatott végrehajtani. Derridánál ennek a példáját látjuk a befejezı mondatban. Miután a heliotróp fény kereséseként végig volt vezetve a Nap uralkodó metaforájának a hatékonysága, az utolsó mondat A heliotróp egy kı neve is: zöldes, vörös erekkel hálózott drágakıé, a keleti jáspis változatáé megfordítja ezt az irányt, kızettanról kezd beszélni, ami akár az egész írás ironikus fordulatát, akár annak metaforává válását is szolgálhatja, de a jelentés többlet elhanyagolásának és elıbukkanásának egy példáját is mutatja 151. Ricoeur befejezésül a diskurzusok keresztezıdésérıl beszél, amelyek egységekként vannak jelen, de igazi értelmük csak a másikban mutatkozik meg és így van ez a filozófia és a költészet esetében is. E két módszerében gyökeresen különbözı gondolkodó segítségével a metafora és a referencia kérdését vizsgáltuk. A metafora alkotása, mint Arisztotelésztıl tudjuk, az ember természetében lakozik, de ugyanakkor a metaforák megalkotása egy kiváltságos tehetség. A metaforának a metafizikáról való leválasztása szükséges, ahhoz, hogy a referencia kérdését feltehessük. Mint láttuk, többé-kevésbé sikerült kezdeti metaforánkon, egy átvitel az átvitelek sokaságát indítja be, mint mondtuk a végtelenségig. Azt írjuk, hogy többé- 150 A francia discours-t Derridánál beszélynek, Ricoeurnél meg-nyilatkozásnak fordítják magyar nyelvre. 151 Jacques Derrida: A fehér mitológia. A metafora a filozófiai szövegben. im o.

14 120 Fogalom & kép kevésbé és ebben a tehetség, rátermettség kérdése mellett az is benne rejlik, hogy teljes, egész metafora (ez a metaforák metaforája lenne) nincs. Azt is állítjuk, hogy egy olyan folyamatba lépünk, amely minden erıfeszítésünk mellett egy kissé mégis körkörös marad, mindent átfon és folytonos betöltıdésében és hiányában a végtelenbe nyúlik. A metafora és a referencia viszonya egy sajátos ontológiai szférát jelöl, amely mint-ként létében (être comme) esetleges, egyszerre van és nincs. A gondolkodás fellazítása van célba véve és ilyen értelemben a metafizikai hagyomány és a filozófiai diskurzus lehetséges értelmeinek a keresése. Álláspontunk szerint Ricoeur Derrida kritikáját jobban megértjük, ha tekintetbe vesszük milyen következményekkel jár Ricoeur kutatásaira nézve a fehér mitológia felvetése. Derrida Anatole France írásából kiindulva, a metafora elnyőttségének egy kifejezéseként beszél a fehér mitológiáról. Anatole France Epikurosz kertje elnevezéső mővében egy dialógust tár elénk, amelyben a beszélgetıtársak a metafizikai nyelvrıl társalognak. Az érzékelhetı alakzat és az elvont fogalom közötti átmenet a nietzschei szöveghez hasonlóan a pénzérmék képének a folyamatos elveszítése révén jelenítıdik meg. A metafizikusok vándorköszörősként eltörlik a pénzérmék minden sajátos jegyét, ami által ezek idın és téren kívül kerülnek, értékük felbecsülhetetlenné válik. Nyomban látható, mit veszítettek ezzel, nem látni azonnal, mit nyertek egy elvont eszme kifejezıdése csak allegória lehet. Ezek a metafizikusok akik azt hiszik, hogy megszabadultak a látszatok világától, bizarr módon arra kényszerülnek, hogy mindörökre az allegóriában éljenek. Szomorú költıkként megfosztják színeiktıl az antik meséket, miközben maguk is meséket tákolnak össze csupán. Fehér mitológiát hoznak létre 153. Anatole France szemléletes leírásában allegóriáról és mesék összetákolásáról esik szó, amely ugyanakkor jeltelen marad. Derrida összegzéseként a következıket olvashatjuk: Fehér mitológiaként a metafizika eltörölte önmagában azt a mesés színteret, amely létrehozta, és amely, 152 Derrida, i.m Jacques Derrida: A fehér mitológia. A metafora a filozófiai szövegben. i.m. 11

15 Kovács Barna / A metaforától a referenciáig Derrida és Ricoeur vitája 121 palimpszesztusba fehér tintával beírt láthatatlan és elfeledett rajzként, mindazonáltal tevékeny és mozgékony marad 154. Az utolsó megjegyzés nem ártalmatlan sem Derrida sem Ricoeur szempontjából. Csak a mindenek ellenére tevékeny és mozgékony metafizika által lesz értelme a dekonstrukciónak, illetve a hermeneutikának. Ha komolyan vesszük az Anatole France által leírtakat, akkor nem beszélhetünk a metaforáknak egy igazság, illetve valóság tartalmáról végsı soron pedig lehetetlenné válik a történetmondás is, hiszen a használandó szavak áttetszıek, üresek. Ilyen alapon azt a következtetést is megkockáztathatjuk, hogy nem Derrida kritikáról, hanem Anatole France kritikáról van szó. Ezt azonban túlkapásnak minısíthetjük, mivel az Epikurosz kertje címő dialógus, igaz ugyan, hogy a metafizikai nyelvet elemzi, de egy irodalmi alkotásról lévén szó, nem várhatjuk tıle a filozófiai diskurzusra jellemzı érvelést. Különbözı diskurzusokról van szó. Viszont a metafizikai diskurzus ily módon az elkülönülés mellet egy érintkezési pontot is ad, az elméleti diskurzus és a költıi diskurzus között, ami termékennyé válik. 154 Derrida i.m. 12