Világirodalmi folyóirat Alapítva: október TARTALOM

Átírás

1 Világirodalmi folyóirat Alapítva: október LIII. évfolyam, 12. szám december TARTALOM J. M. G. LE CLÉZIO Moloch (Fázsy Anikó fordítása) LAVINIA GREENLAW versei (Lehóczky Ágnes fordításai) IOAN GROŞAN Vaslui megye a NATO-ban (Lakatos Mihály fordítása) HEINRICH BÖLL Horogra akadva (Ircsik Vilmos fordítása) INGEBORG BACHMANN, PAUL CELAN versei (Ircsik Vilmos fordításai) BILLINGER EDIT Csupa búcsúlevél Ingeborg Bachmann és Paul Celan levelezése INGEBORG BACHMANN PAUL CELAN Szívidő Levelek (Billinger Edit fordítása) MŰHELY ORTUTAY PÉTER Fordítói megoldások az Ulyssesben

2 TÁJÉKOZÓDÁS WIESENMAYER TEODÓRA Prelúdium és fúga B(urgess)-dúrban, avagy a zene Anthony Burgess regényeiben MARX JÓZSEF Koestlerről magyarul (Márton László: Koestler, a lázadó) LŐRINSZKY ILDIKÓ A szabadság gyötrelme és gazdagsága FÁZSY ANIKÓ J. M. G. Le Clézio, az örök utazó KÜLFÖLDI SZERZŐINK Látogasson el weblapunkra: A Nagyvilág támogatója: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Nemzeti Kulturális Alap

3 J. M. G. LE CLÉZIO Moloch Ma, augusztus 15-én a fiatal nő, akit Lianának hívnak, egyedül van, a nagy lakótér túlsó végében ül, a sötétzöld műbőrrel bevont padkán. Odakinn hőség nehezedik a bádogfalakra, a lapos tetőre, hiába vannak nyitva az ablakok, meg se rezdül a levegő. Nick hangosan zihál Liana lábánál. Más hang nem hallatszik a lakókocsiban, csak nagy ritkán szüremlik be egy motorkerékpár vagy a láncos fűrészgép távoli zúgása, egy-egy furcsa gyermekrikoltás, melyre a fiatal nő összerándul. Mintha mérföldekre senki, az égvilágon senki se volna körös-körül, s a csend is súlyos, akár a hőség, fojtogató, összeszorítja a halántékát, ráül a gondolatokra. Hosszú ideje már, hogy Liana nem találkozott senkivel. Utoljára... Két napja is van, vagy talán három? Liana nem emlékszik pontosan, alig-alig tudja összeszedni a gondolatait, hogy eszébe jusson valami. Ha megpróbálja, valami kattan belül, mintha egy aprócska izom megkeményedne benne, mint amikor a szemhéjon vagy az arcon rángatózni kezdenek a vékonyka idegszálak. Ez a jel, hogy ne keresgéljen tovább. Ilyenkor feláll, mezítláb járkál egy kicsit a lakókocsi hosszában, az érdes, cigarettaparázs lyuggatta szőnyegen. A lakókocsi padlója remeg léptei nyomán. A farkaskutya felül, fülét hegyezi. Aztán megint lecsuklik a feje, újból elalszik, vagy úgy tesz, mintha aludna. A kutya sem találkozott senkivel napok óta, de neki valószínűleg mindegy. Nem szeret senkit, nincs szüksége senkire. A kutya neve Nick. Nem Liana találta ki ezt a nevet, hanem Simon, amikor hozta. Csak ennyit mondott: Nick a neve. A kutya olyan kicsi volt, hogy nem bírt megállni a lábán, és folyton maga alá csinált a szőnyegre. Liana mégis szerette, valami kedves kis becenevet akart adni neki, de Simon azt mondta, Nick a neve, és ezzel el volt intézve. Beletörődött hát a névbe, nem is hangzott rosszul, illett a német juhászkutyához. Amikor Liana Nickre néz, nincs az a kattanás a belsejében, és vissza tud emlékezni a régi időkre, nem is fáj. De csak a kutyára szabad gondolnia, egyedül a kutyára, máskülönben szédülés tör rá, szél örvénylik a fejében, mindent felszippantó, megbénító szél. Nick szürkésfehér bundájú, jól megtermett farkaskutya, fekete szőr nyakörve van és sötétszürke farka. Fehér a lábfeje, pofáján lencséhez hasonlatos 1271

4 kinövések, a bajusza hosszú, merev szálú, és fekete foltok vannak a szemöldöke fölött. Sárga, koromfekete pupillájú szeme mélyen beleakaszkodik a szemedbe, míg kénytelen-kelletlen el nem fordítod a tekinteted. Liana most megpróbálja maga elé képzelni Nick tekintetét, és kis időbe telik, míg észreveszi, hogy Simon szemét látja, az is sárga, kemény nézésű, erőszakos, s a közepén ragyogó fénycsillagocska még jobban elfeketíti a pupillákat. A szem hosszan nézi Lianát, s a lakókocsi belsejében úgy sűrűsödik a csend, hogy mély kutat váj a szédülés, bele kell zuhanni. Miért nézik így, ilyen sokáig a szemek? Mintha megkísérelnének belélátni, mintha mélyen belé akarnának hatolni, hogy elégessék, megöljék. Ekkor érzi, hogy belédöf a szemek két fekete tűje, és nagyot kiált. A farkaskutya újból felült, ránéz, félig megfeszül a teste. Majd, hogy Liana nem szól, meg se moccan, megnyugszik a kutya, apránként elernyeszti az izmait. De fejét nem hajtja vissza a lábai közé, a szőnyegre. Továbbra is tágra mereszti sárga szemét. Semmi baj, Nick, semmi baj! mondja Liana. Azon kapja magát, hogy alig tud kipréselni egy-két hangot a torkán, és mintha hazudna, mert remeg a teste, verítéktől nyirkos a homloka, a háta, a tenyere. Hány óra van? Egy óra, vagy már későbbre jár? Ha a televízió jó volna, most megnézhetné, bemondták-e már a híreket. De a múlt héten elromlott, fojtogató füstöt lövellve ki magából, egyszer csak kiégett. Nemigen lehet több egy óránál, hiszen arrább, az üres telek végében még nem zúg az autópálya. Két óra tájban idehallani a motorok robaját, főleg a teherautókét. Most még ott vesztegelnek a városba vezető útnál, ott, ahol a kávéházak meg a benzinkutak vannak. A sofőrök esznek, minden ember eszik. Liana rádöbben, hogy tegnap este óta egy falatot sem evett. Az előbb éhes volt, most meg elmúlt az éhsége. Így van ez, amióta Éhes, aztán alig egy percre hányinger jön rá. A baba miatt volna ez? Talán el kellene mennie az orvoshoz, a védőnő is mondta, a sápadt fiatal nő, a szemüveges. De Liana ki nem állja az orvosokat. Folyton tapogatni akarnak, vizsgálni, mindent tudni Ha elmegy hozzá, az orvos biztosan kérdezősködni kezd, és csillog majd a szeme. Az emberek imádnak kérdezősködni. Csillog a szemük, beszélnek a nedves szájukkal, mindenfélét mondanak, mindenfélét kérdeznek, neveket akarnak tudni. Nick nem beszél. Nem kérdez semmit. Órákig, napokig képes ellenni mozdulatlanul, némán néz és figyel. Csend van körös-körül. Liana belül érzi a csendet, a vége-hosszatlan csendet. Odakinn a forróságban, a fényben nem mozdulnak a fák. Csenevészek a fák, fakó levelűek, eukaliptuszok, babérfák, néhány fenyő, pálmák. Fehér 1272

5 a föld, csupa por és kavics. De Lianának nincs mit néznie odakinn. A köröskörüli csend ott lapul benne is, olyan, mint egy tekintet, mely végigpásztázza a látóhatárt, mint a világítótorony fénykévéje, kifürkész mindent. Hosszú ideje már, hogy Liana ki se mozdul. Két napja már, vagy három? Az átforrósodott lakókocsiban nem áll semmi az idő útjában, semmi nem fékezi órák és percek iramát. A villanyóra nem jár, valószínűleg kimerült benne az elem, de Lianának eszébe se jut, hogy kicserélje. Miért is tenné? Úgysem tudná beállítani a pontos időt, különben sem törődik az órák múlásával. Csak elnézi, ahogy a lakókocsiban színét váltja a fény. Reggel sápadt és világos a fény, szürkébe hajló. Később, amikor rekkenő a hőség, megsárgul, erőszakos lesz, fáj, és Liana hunyorog, amikor nézi. Aztán rézsútos lesz a fény, meleg, látni, amint a porszemek szúnyogként szállingóznak benne. Még később narancsszínűvé változik a késő délután fáradt fénye, simogató lesz, gyenge, belőle szövődik lassan az alkony mályvaszínű fátyla. Majd elszürkül a fény, de ez nem a reggeli szürkeség, hanem fokozatosan kihunyó szürke, hamuszín. Már teljesen besötétedett, de még mindig van fény a lakókocsiban, belátszik az út menti lámpák szomorú pislogása és a városi világítás sápadt-rózsaszín ködpárája. Olykor egy-egy autó reflektorának mozgó fénykévéje. Órákig el lehet így ülni, nézni, hogyan mozog a lakókocsi falán a fény, hogyan verődik vissza a padka zöld viaszosvásznán, a lakkozott asztalon, a függönyök világos kelméjén. Liana takarékoskodik a mozgással. Terhe nehéz, nagyon nehéz. Térde megmegbicsaklik járás közben, és Liana majdnem elesik. Mintha valaki a hátára ült volna. Néha Simonra gondol, érzi teste súlyát a testén, dühösen lelöki magáról, hadd essen le. De az ismeretlen súly nem szakad le róla, nem hagyja el soha. Liana inkább nem mozog. Elüldögél az ablak mellett, a padkán, vagy egy széken, az asztalra könyökölve. Hová is mehetne? Közel s távol ugyanaz a fehérlő föld, homok, éles kavicsok, sivár, szemvakító pusztaság. Körös-körül csenevész fák, nap perzselte eukaliptuszok, babérfák, pálmák. Az út mentén platánok állnak, s a folyóparton aloék. Ők se mozdulnak, nem igaz? A fák és az aloék ott maradnak, ahová születtek, a szikkadt föld foglyai a nap tüzében. Bezzeg a többiek, az emberek. Ők hamarosan megtalálnák, nem tudna elszökni előlük. A férfiak és nők, akik egyfolytában nyüzsögnek, autón járnak-kelnek, aztán a bukósisakos motorosok vagy a teherautók az autópályán. Mindegyikük tisztában van vele, hová megy, nem fél attól, hogy eltéved, nem várakozik. Liana tudja, hogy bármelyik percben érte jöhetnek, magukkal vihetik, börtönbe zárhatják. Naponta keresik az orvosok, a rend- 1273

6 őrök, a védőnők, a mentőautók sofőrjei. Liana fél tőlük, fél a lármájuktól, a sebességüktől. Járműveiken örökösen az utat róják, motorjuk zaja összeolvad, s mint óriási vízesés robajlik a város felett. Liana néha járkál egy kicsit a lakókocsiban. Talpa alatt érzi a fémváz remegését, a lakókocsi hajóként imbolyog. Nick megint felkapta a fejét, és sárga, erőszakos tekintetével követi gazdáját. Aztán ásít, feláll, az ajtóhoz sétál. Ki akar menni. Liana hozzálép. Kimész? Az ajtó kilincsére teszi a kezét. Nick türelmetlenül nézi a kezet, és könyörögve egyet-kettőt vakkant. Liana visszafordul, tekintetével a pórázt keresi, de nem látja. Talán valamelyik bútor mögé esett. Liana fáradt, semmi kedve keresgélni. Az is lehet, hogy elveszítette a pórázt, amikor Nickkel az élelmiszer-áruházba ment. Liana nem emlékszik, Nicken volt-e a póráz, amikor hazaértek. Nem számít. Kinyitja az ajtót, és Nick rögtön kisurran. Eliramlik, farkasként lohol át a lapos, fehér térségen. Liana tudja, hogy a kiszáradt folyó mentén fog vadászni, tyúkot, nyulat öl majd a szomszéd parasztházaknál, de nem törődik vele. Mintha egyezséget kötött volna ő meg a kutya. Nick törődötten, csillogó szemmel tán hazajön éjszakára. Liana nehézkesen ledöcög a lépcsőn. Tántorog az átforrósodott földön. Vakítja a fény. Szeme elé teszi a kezét, ellenzőnek. Egyenesen megy, amerre lát, át az üres telken. Hirtelen észreveszi, hogy mezítláb van, az éles kavicsok fölsebzik a lábát. Szemével keresi a kutyát, de Nick eltűnt a fehér mezőn, a tövissövény túlsó oldalán. Liana hallja a parasztok kutyáit, ugatnak, amerre Nick jár. Liana mozdulatlanul áll a lakókocsi előtt, és beborítja, átitatja a fény. EgyedüI van a szétporladó földön, távol a fáktól, távol a házaktól, nincs mire támaszkodnia, nincs hová rejtőznie. A nap az ég kellős közepén fortyog, lánghullámokat bocsát ki. Karikák lebegnek egy helyben, és a távolban alakok szóródnak szét, árnyak, talán gyerekeké, talán kutyáké vagy autóké, nem látni tisztán. Láthatatlan rovarok röpködnek, darazsak, cserebogarak, sűrű tőlük a levegő. Fény zuhog, szélként örvénylik körülötte, a csend fénye, s a magány úgy nehezedik a testére, mint egy vadidegen férfi súlya. Liana szeretne visszafordulni, de tántorog, és immár az egész föld síkja körben forog, magával ragadva a fákat és a lakókocsik páncélját. Sokáig tart ez a forgás körülötte, forog a föld a terhével, lakókocsikkal, villanypóznákkal, bokrokkal, a csenevész pálmákkal, a benzineshordókkal, forognak a toronyházak a kiszáradt folyó partján, és forog a bádogtetős élelmiszer-áruház. Lassú a forgás, egészen lassú, s mintha valahol zene szólna. Liana érzi, 1274

7 hogy elesik, teste fadarabként csapódik a földre. Dübörgést hall a fejében, aztán semmit se hall, elájult. Amikor magához tér, erőszakos tekintetű szempárt lát legelőször, őt nézik a koromfekete pillák. De nem a kutya szeme. Gyerekarcú, fiatal nő áll előtte, szemüvege csillog a fényben. Liana rögtön megismeri: a védőnő, aki el szokott jönni, s az ajtó előtt állva beszélget vele. Jobban van már? Jobban van? A halk hang is erőszakos. Liana lassan, mint az imént a kutya, felül. Csupa por a haja. Jobb keze ujjaival öntudatlanul fésülködik. A fiatal nő figyelmesen nézi az aranykeretes szemüveg mögül, és azt mondja: Orvosért megyek. Nem, nem mondja Liana erélyesen. Jól vagyok, be akarok menni. Megpróbál felállni, de visszahúzza a súlya. A védőnő karjára támaszkodik, sántikálva megy a lakókocsi lépcsőfokáig. Tényleg nem akarja, hogy orvost hívjak? Liana gyorsan, kicsit dühösen mondja: Nem. Ne jöjjön senki. Pedig jobb volna a maga állapotában, újra rosszul lehet. A fiatal nőnek erőszakos a hangja, Liana utálja ezt a hangot. Keményen, már-már durván mondja: Nem vagyok rosszul. A kutya miatt estem el. S hogy hihetőbbé tegye, kétszer-háromszor felkiált: Nick! Nicky! Nick!... De a kutya persze nem jön. Liana óvatosan, minden lépésére ügyelve megy a lakókocsi felé. Köröskörül perzsel a fény, szikrák pattannak elő a lombkoronákból, a pálmafák hosszú, szürke leveleiről, a vastraverzekről, az éles kavicsokról. Liana haja is szikrázik, szikrázik a körme hegye. Mintha elektromos orkán söpörne végig az üres telken. Furcsa zene támad tőle, tompa zúgás, fülszaggató nyekergés, mely csomóba rántja a testet. Liana hányingert érez a torkában. Undok verítéktől nedves a tenyere, és szívének dobogása visszhangot ver az ereiben. Jól van? Jól van? A szemüveges fiatal nő még mindig mellette áll. Megfogja a könyöke fölött a karját, és Liana hagyja, gyönge, hogy ellenálljan. Amikor a lépcsőfokhoz érnek, Liana szeretne megállni, de a fiatal nő keze az ajtóig vezeti. Együtt lépnek be az átforrósodott lakótérbe. Nagy itt a meleg mondja a fiatal nő. Nincs légkondicionálás? Liana megrázza a fejét. Ki kell nyitni az ajtót meg az összes ablakot. 1275

8 Nem, nem kiáltja Liana. Félig elnyúlt a viaszosvászonnal borított padkán. Hozok valamit inni mondja a fiatal nő. Nem sok víz lehet magában. A konyhába megy, és Liana hallja, hogy a piszkos edény között matat. Egy pohár vízzel jön vissza. Nem valami hideg, de biztosan jól fog esni. Liana iszik. A víztől elmúlik a hányingere, és a szíve sem dobog már annyira. Álmos. Köszönöm mondja. A fiatal nő figyelmesen nézi. Ne nyissam ki a többi ablakot? Tényleg túl nagy itt a meleg. Nem mondja Liana. A...legyek miatt van bezárva. A legyek miatt? Igen, mert a kutya... a szaga idecsalogatja a legyeket. Liana körülnéz. A fiatal nő azonnal megérti. Ne keljen fel. Majd én idehívom. Hogy hívják? Nick. Liana nézi a fiatal nőt, amint kinyitja az ajtót. A nő a kutyát szólongatja. A hang és a kutya neve szokatlanul visszhangzik az üres telken. A fiatal nő visszajön. Nincs kinn. Megkeressem? Liana megrázza a fejét. Nem érdemes. Majd hazajön. Estére itthon lesz. Mivel nincs több tennivalója, a fiatal nő Liana előtt álldogál. Gyerekarcán szorongás, fáradtság, mintha elsírná magát a következő pillanatban. Tényleg nem segíthetek magának semmiben? Liana megrázza a fejét. A fiatal nő elmenőben van. De meggondolja magát. Noteszt vesz elő a táskájából, néhány sort ír egy lapra, kitépi a lapot, és Lianának adja. Itt a nevem és a címem, meg a telefonszámom. Ha szüksége volna valamire, itt megtalál vagy üzenetet hagyhat. Csak ennyit mondjon: Judithnak. Nem fogja elfelejteni? Judith. Liana nem mosolyog, kifejezéstelen arccal nézi. Mindjárt jobban lesz, meglátja. Nincs szükségem semmire. Viszontlátásra. Viszontlátásra, asszonyom. Ha majd... ha majd bemegy a kórházba, hívjon fel. Eljövök magáért. A védőnő elmegy, halkan becsukja az ajtót. A szürkésfehér bundájú, nagy farkaskutya kinn futkározik valahol a por- 1276

9 ban, szélsebesen száguld a bokrok között, a kiszáradt folyó partján. Nem hallja az autókat, melyek ott robognak az autóúton, betonoszlopok fölött. Nem hallja a mezőn a tücskök ciripelését, sem a gyermekek kiáltozását. Szikrázik a fény az éles köveken, a lombokon, a pálmaleveleken, a drótkerítések meredező szögein. Részegítő a fény, már-már tébolyító. Fut a nagy kutya, széles köröket ír le a parasztházak körül, mintha valami ősrégi nyomot követne, s felugatnak a szomszéd kutyák. Aztán amikor leszáll az este, nem fut már, szőrét felborzolva, a földön csúszva cserkészi be a ráccsal védett tyúkólat, és hosszadalmasan választja ki zsákmányát. Ma, október 3-án Liana napkelte előtt ébredt. Amikor megérezte, hogy elfolyt a magzatvíz, ráeszmélt, hogy itt a pillanat, most fog bekövetkezni. Eddig nem gondolt rá, szinte soha, a naptárban régóta nem tartotta már számon a napok múlását, így aztán eszébe se jutott, hogy egyszer bekövetkezik. Hosszú ideje volt már súlyos a teste, görögdinnyényi hasán megfeszült a bőr. Talán már meg is szokta, mintha ez egy új állapot volna, ami nem fog változni. Csak éppen mindennap kövérebb lett és egy kicsit nehezebb, többet lihegett járás közben, a lépcsőn, sőt a végén már akkor is, ha fellépett a járdára. Az emberek zavarba jöttek, ha meglátták, mintha az ő hibájuk is volna. Néhányan kedvesek voltak vele, de megkülönböztetetten kedvesek, nem néztek a szemébe, és Liana nem bízott meg egyikükben sem. Nem akart találkozni senkivel, soha többé. Amikor a fiatal nő, orrán az aranykeretes szemüveggel megint eljött, Liana csak félig nyitotta ki az ajtót, és gonoszul annyit mondott: Köszönöm, asszonyom, nincs szükségem semmire!, mintha a nő legalábbis szappannal házalt volna. Az utolsó napokban már megismerte a kopogását, halkan kopogtatott, az ujjhegyével, de Liana nem mozdult. A kutya meg úgy ugatott, mintha megbolondult volna, amíg el nem ment a védőnő. Liana most mégis félt egy kicsit, amikor megérezte, hogy elfolyt a magzatvíz. Fölkelt, hogy hálóinget váltson, és azon nyomban iszonyú fájdalom tört rá. Soha nem érzett még ekkora fájdalmat. Tűzhullámok csaptak ki a keresztcsontjából, megbénították a lábát, majd felgyűrűztek a hátán, egészen a válláig, ki, a karjába, lecsapódtak a tarkójában. Jajgatva esett rá a mocskos szőnyegre, egy lépést se tudott tenni többé. Mélyen lélegzett, fújtatva, mint egy gép, és érezte, hogy húrként feszülnek meg az erei, s a szíve, mintha a lakókocsi közepe volna, erősen vert, vibrált tőle a sok bádog, a bútorok, a padló. Nick fülét hegyezve közeledett, sárga szeme különösen lángolt a villanykörte fényében. Mintha tudná, mi van történőben. Liana némán szólongatta, merőn nézte, fogait összeszorítva, nehogy nyöszörögjön. De a kutya távol 1277

10 megtorpant, mancsát kinyújtva lekushadt a szőnyegre, fülei mereven álltak fölfelé, és keskeny szembogarú, sárga szemét egy pillanatra se vette le Lianáról. Liana kissé oldalt gurult a szőnyegen, s bár iszonyú volt a fájdalma, sem gondolkozni, sem mozdulni nem bírt tőle, némileg biztonságban érezte magát, hiszen látta Nicket, mintha a kutya segíteni tudott volna rajta. Nem szólt a kutyához. Kissé behajlított térddel elnyúlt a szőnyegen, karját keresztbe fonva a testén, és halkan nyögdécselt, száját összeszorítva, nehogy kiabáljon. A nyögés felszállt benne, végig a testében, a fájdalom hullámaival együtt, a heves hullámverés nem tudta áttörni az összezárt ajkakat, habtaraja csapott ki minduntalan. Liana önmagáért nyöszörgött és Nickért, megpróbálta átalakítani a fájdalmát egyhangú dallammá, mely tán elaltatná, mindent elfeledtetne. De Liana nem bír elaludni. A fájdalom hullámai keresztül-kasul szabdalják a testét, mintha nagyon messziről érkeznének, a világ másik végéből, és útjukban ott találnák a lakókocsi páncélját s a páncél alatt, a szőnyegen ezt az összekuporodott asszonyt, aki hiába próbál elrejtőzni. Annyi szenvedés van a világon! A hamuszínű föld, a fák, a mozdulatlan pálmák, a szürke ég, az undok fényű utcai lámpák és ez a sok bádog, ezek az ablaküvegek, műanyagok, viaszosvászonnal borított bútorok. A szürkésfehér bundájú, nagy farkaskutya, a hasán fekvő hieratikus kőszobor, és odakinn az ismeretlen asszonyok és férfiak, azok, akik egymást átölelik szétzilált ágyukban, s azok, akik egyedül vannak, a betegek a kórházak hosszú termeiben, a ziháló aggastyánok, valamennyien, odakinn, a fojtogató levegőjű szobákban. Oly nagy a magány, hogy betölti az egész lakókocsit, a magány érkezik most, mind sűrűbb hullámokban, az éjszaka mélyéből jön, ott vibrál az utcai lámpák kékes csillagában, füllel érzékelhető rettenetes csendje, és mellette szúnyogdöngicsélés a fiatal nő nyöszörgése. A nagy kutya mozdulatlanul fekszik Lianával szemben. Sárga szemével néz, fülel. Liana szólítaná, a nevére gondol, és a másik névre is, arra, amit úgy kell kiejteni: Simon, és most nem tör rá a szédülés. Liana nem akar kiabálni, nem tud kiabálni. Nem tudja, miért, de bármi történjék is, nem szabad kiabálnia, nem szabad. Még erősebben összezárja hát a száját a fájdalom előtt, és a széttárt térdek nem ellenkeznek, hagyják, hogy két karja rátekeredjen megkeményedett hasára, övként szorítsák. A karok lassan, öntudatlanul hozzáfognak a dagasztáshoz, a kiürítéshez. A csuklónál egybeforrva végigcsúsznak a has hosszában, majd fölfelé mennek, egészen a mellig, lefelé siklanak újra és újra. Így harcolnak a fájdalomhullámok ellen, hogy útját állják, megtörjék lendületét. Liana a hátán görög, hol jobbra, hol balra, 1278

11 és megkönnyebbül az egyenletes ide-oda gurulástól. Mintha hajó volna, mely a hullámokon hintázik, egy pillanatra már-már felborulna, aztán megint visszabillen, miközben a rátámadó erő átcsúszik a hajóderék alatt. A nyöszörgés is ide-oda hintázik. Hol éles, erős, mert a hullámtól minden alakzat recseg és ropog, minden megrándul az útjában, hol halk, mélyről jövő, lassabban dolgozik a tüdő meg a szív, és lelassul a világidő is, alig sóhajtásnyi. Sokáig tart ez, olyan sokáig, hogy Liana már azt se tudja, miképpen kezdődött. Egy-egy pillanatra arra gondol, hogy megszületőben a baba, megtörténik, amire hónapok óta várt, valami csodálatos van bekövetkezőben, valami, amitől minden megváltozik a világon. S ettől borzongás jön rá, áramlat, mely éget és mindent megvilágosít, akár az alkohol lángnyelve. De ez se tart sokáig, a fájdalom miatt, az éjmélyi magányosság miatt, mely körülzárja a lakókocsi testét. Csak a fájdalom marad, a kétségbeejtő, fojtogató kín, a szikkadt föld repedéseiből érkezik, a kiszáradt folyó medréből vagy a párafelhőben alvó városból. A sötétség folyosóin át jön, az éjszakából, mely nem múlik, egyre mélyül, gallyakat növeszt a fák égnek meredő ágai és az elvénhedt aloék közé. A farkaskutya nem moccan. Sárga szemével mereven nézi a fiatal nőt, aki a zöld szőnyegen elnyúlva egyre ide-oda gurul, kitágult hasa körül feltüremkedett a ruhája. Nick tekintete kemény, fülei alig rebbennek meg, hogy felfogják a padló nyikorgását az asszony teste alatt, a véget nem érő nyöszörgéshullámokat. Talán a kutya parancsolja rá a fájdalmat. A tekintetével, mely oly kemény, sárga, mintha egy másik világból való volna. Mintha máshonnét jönne, forróság és fény gyújtópontjából, az emlékezet lángoló rekeszeiből. Mintha ugyanabból a fényből jönne, mint a férfi magva, mely megtapadt az asszony hasában, s aztán a mag fájdalmas robbanással megnőtt, megnyitva, kitárva, megerőszakolva a neki ellenálló testet, hosszú, lázas borzongást lövellve a végtagokba, a zsigereken át a tüdőig, a szívig csapkodva hullámait. Még hajnal előtt megszületett a gyermek. Liana észre se vette, hogy megtörtént. Csak rájött, hogy nem tud felállni, elmenni, még csak segítséget se tud hívni. Túlságosan késő volt már. Ívként hajlott hátra a teste, mintha hídba ereszkedett volna le, akkora erővel, hogy azt hitte, kilöki a lakókocsi vékony falát és a kinti világot is, a fákat, a betonoszlopokat, a sűrű éjszakát. Majd fokozatosan, fejjel előre, lassan csúszva kibukkant a gyermek, és Liana keze a külvilágra segítette. Liana a lakókocsi mennyezetét nézte, a csupasz villanykörtét, mely oly fényesen ragyogott, akárha csillag lett volna. Kezei 1279

12 elvégezték munkájukat, és a hasa is, szabályosan összehúzódva és kitágulva, a magáét. A kezek vezették a gyermeket a szétvetett lábak között, elhelyezték az iszamós szőnyegen, melyen ott hevertek a méhlepény foszlányai. A kezek elszakították a köldökzsinórt is, és megcsomózták a gyermek hasán. Éles sírás hangja töltötte be a lakókocsit, és a nap világossága már-már elfakította a villanykörte fényét. Ekkor, hosszú hónapok óta először, Liana úgy érezte, megszabadult a szorongástól, bár maga sem értette, miért. Talán egyszerűen azért, mert a lakókocsi testében eláradt ez az új élet, és nem maradt hely semmi másnak. Olyan meleg volt, hogy Liana nem bugyolálta be a kislányt. Inkább ő maga is meztelenre vetkőzött, ott, a bemocskolt szőnyegen. Majd a mellére tette a kis élőlényt, odaszorította megduzzadt emlőire. Ott aludt el a szőnyegen, az oldalán fekve, karjában a csecsemővel, miközben kivilágosodtak a lakókocsi ablakai. A sárga szemű farkaskutya mereven néz. Mozdulatlan a szeme, mozdulatlan a teste. Szürkésfehér bundája csillog a napfényben, a kemény, tömör fény szikrái drágakövek. Mintha soha nem lett volna pihenés a földön, enyhülés sem, soha. Éget a napfény, szúr, elhagyatott pusztaságokról jön, a nagy folyó torkolatának porlepte, köves partjáról. Itt, a lakókocsi fémes testében lassan múlik az idő, mintha a rekkenő hőség támadása megállította volna a világot, mintha az elektromos szikrák ezrei megbénították volna az életet, halálos ütést mértek volna mindenre. Az idő olyan, mint a kövek, olyan, mint a szétmálló földbe ágyazott kova, mint a megszenesedett bokrok gallyai, a szomjan haló fák, az aloék szürke levelei, a tömör levegőégben mozdulatlanul csüngő pálmalevelek. A farkaskutya mereven maga elé néz keskeny pupillájú, sárga szemével, nem mozdul. Erő fészkel a tekintetében, a pofáján, vízszintesen barázdált homlokán. Erő árad a szemöldökéből is, az egyenes szálú hosszú szőrpamacsból, mely a szeme fölötti kis fekete foltból nő ki, és erő árad rövid, merev, töredező szálú bajuszából. Erő árad a mellkasából, előrenyújtott lábából, körmeiből, melyek a lakókocsi piszkos, zöld szőnyegébe mélyednek. A kutya nem mozdul. Akarata, ereje a mozdulatlanság. Parancsot követ, melyet nem ért, de érez, és amely megbénította testét, megfeszítette minden izmát, idegszálát. Tán a fényes nappal vakító fényéből jött, amikor reggel Liana kinyitotta a lakókocsi ajtaját, hogy elmenjen. A kutyát a lakókocsi legtávolabbi sarkába lökte vissza a fájó hullám, gazdája rideg hangja, Nick nem hallotta még soha ezt a hangot, mely egyetlenegyszer kiáltotta el parancsát. A kutya sárga szeme az ablak melletti padkán. A szemek a zöld viaszosvá- 1280

13 szon huzatú párnákra szegeződnek, ahol ott a széthajtogatott frottírtörülköző, s a frottírtörülközőn alszik a kisgyermek. A gyermek nem mozdul, alig hallhatóan lélegzik, mivel túl nagy a meleg, ránehezedik a mellére. A hátán alszik, mozdulatlanul, a fejét oldalra fordítva, öklét összeszorítva. A farkaskutya nézi. Sárga szemével ő vigyáz rá, minden idegszálát megfeszítve, mintha a gyermek volna az egyedüli élőlény a világon, az egyetlen, akinek szíve van, arca van, keze van. Talán a szag az oka mindennek. A farkaskutya mást se érez napok óta, csak ezt a furcsa szagot, melyet soha azelőtt nem érzett, ezt az émelyítő, édeskés szagot, vizelet és izzadság különös keverékét, mely nagyon is édeskés, mintha növény vagy virágillat volna. A farkaskutya nem bír aludni a szagtól. Már-már lecsukódik a szeme, két mellső lábára helyezi az állkapcsát, és elengedi magát, hadd jöjjön az álom. S ekkor hirtelen orrába csap a szag. Felriasztja, beléhatol, hegyezni kell tőle a fülét, tágra nyitni a szemét, és testének legkisebb idegszála is pattanásig feszül. A kisgyermek szaga túlságosan émelyítő, az egész lakókocsi tele van vele. Talán odakinn is eláradt, az üres telken, a fák lombjai között, az autópálya betonpillérei alatt, a kiszáradt, nagy folyó puszta partjain. A farkaskutya szereti ezt a szagot. Nincs igazán tudatában, hogy szereti, de testének minden porcikáját megfeszíti, csak hogy jobban érezze. A halk szívverés, a langymeleg, elillanó lélegzet, az erekben áramló, a gyöngéd bőr alatt lüktető vér nyugtalanságot ébreszt benne, nem szűnő dobogást. A farkaskutya fülel, lankadatlanul. Nem mozdul, fülel, maga elé nyújtva erős lábát. Merev, feszült, fájdalmas fülelése olyan, mint a tekintete. Halk neszek érkeznek kívülről, roppanás, lélegzetvétel, rovarok ciripelése. Messziről, a hőségből nagy ritkán egy-egy valószínűtlen gyerekrikoltás, kutyaugatás. Az autópálya hídjára nehézkesen felkapaszkodó teherautók moraja. A hangok elvegyülnek a fénnyel, a forrósággal, a magánnyal. A farkaskutya rezzenetlenül, külön-külön érzékeli valamennyi hangot, mintha pontosan abban a pillanatban hangoznának fel, amikor elképzelte őket. Füleit hegyezi, csak arra szolgálnak, hogy felfogják a viaszosvászon padkáról hullámokban érkező gyönge neszt. A csecsemő lélegzetvétele halk, a hőség miatt el-elfulladó. A szabályos szuszogás betölti a lakóteret. Úgy tetszik, alakot ölt a lélegzet, talán belőle árad a hőség és a fény, belőle árad az az émelyítő és cirógató szag, amitől nem tud elaludni a kutya. Amikor a csecsemő felébred és sírni kezd, Nick meg se rezdül. De megkeményedik a tekintete, teste íjként megfeszül. Körmeit még jobban belemélyeszti a szőnyegbe, és hátán, nyakán kissé felborzolódik a szőr. 1281

14 Oly hosszú ideje már, hogy az üresség az egyedüli úr a lakókocsiban, órák óta, attól a pillanattól fogva, hogy Liana behúzta maga mögött az ajtót, és átvágott a lakatlan telken. Üresség van a szétmálló földű pusztaságokon is, a megperzselt, satnya fák tövében, a babérfa és az eukaliptusz lombkoronájában, a folyó fehér medrében. Oly régóta visszhangzik a világ a testben, csapódik a fém- és üvegfalakra. A kisgyermek hangja most betölti a lakókocsi terét. Ciripelve, magabiztosan és követelőzve tör elő, mint a rovarok hangja. Ez a hang a csend ellen sír, a magányosság ellen, lyukat váj a sűrű levegőbe, a vastag fémfalakba, lyukat, amelyen át elillan a csend. Mintha semmi más nem létezne itt, a lakókocsiban, csak ez az éles hang és a farkaskutya merev pillantású szeme. Nickre rátört az éhség. Oly régóta nem evett egy falatot se. Szája és nyelve kiszáradt, és Nick azt se tudja már, milyen volt azelőtt. Bár egy pillantást se vetett a lakókocsi ajtajára, óráról órára mégis azt leste, arra várt, hogy Liana megérkezik, feltűnik, háta mögött a fénnyel, beszél hozzá, szólítja. Napok óta várja, hogy enni adjon neki, bármit, húst, kekszet, kenyeret. De Liana rá se nézett, amikor bejött a lakókocsiba, rögtön elnyúlt a viaszosvászon padkán, kikapcsolta a ruháját, és mellére vonta a kicsi élőlényt, aki mohón szopni kezdett. S megint érződött a tej- és izzadságszag, egyre áradt, betöltött mindent. Ez a szag fájt Nicknek, kicsit meg is ijesztette, összehúzott szemmel, hátrakonyuló füllel bebújt az asztal alá, a lakótér túlsó sarkában. Most is ez az émelyítő és édeskés, tejből, vizeletből és izzadságból kevert szag tölti be a lakókocsit, de Nick nem fél már. Mintha növekedőben volna a csecsemő teste, betöltené az egész teret langyos bőrével, arcával, szuszogásával. A csecsemő most hangosabban sír. Talán rájött, hogy nincs itt az anyja, vagy tán ő is éhes. De az ő éhsége kicsi, enyhe, a csecsemő arra vágyik, hogy anyja langyos mellét szopja, száját elárassza a sűrű tej, a szeretett test melegére vágyik. Nick éhsége más, soha nem ismert éhség ez, nem elégítheti ki semmi. Hasonlít a kiszáradt folyó torkolatának pusztaságához, ahol porszél söpör végig a parasztházak között. Éhsége kín, olyan, mint merev tekintetének, feszülten figyelő fülének kínja. Szétroncsolja a testét, felszítja lázát. Mindent betölt ez az éhség. A kívülről jövő zajok, reccsenések visszhangot vernek teste belsejében, összerándul tőlük, bár egy pillanatra sem hallgat el a síró gyermek hangja. Gyűlölet és félelem támad. Nick soha nem érezte még ezt ilyen mélyen. Benne lakott, a teste legközepében, és aztán fölfelé áramlott, ott morgott a torkában, még kisebbre húzta össze pupillája fekete pontját a sárga szempár. A kutya testének minden izma megfeszült, ugrásra készen. 1282

15 A síró csecsemő hangja ébresztette fel a félelmet és a gyűlöletet. A hang a várakozás kínjával keveredik, az állkapocs kínjával, a nyelv és a száj tikkadtságával. A hang eggyé válik a nagy ürességgel, mely lyukat fúr teste legközepébe. Odakinn nap égeti a lakókocsi alumíniumhéját. Égeti a földben fogoly fekete fákat, égeti a folyó porlepte kavicsait. Arrább, a fényben vak ablakú autók gurulnak még nem létező sorsuk felé. Meglehet, hogy az autóút melletti nagy beton és bádog élelmiszer-áruházban Liana vaktában jár-kel az árucikkekkel megrakott polcok, tarka dobozok, zacskók, celofánba csomagolt húsok, nagyon is piros vagy sárga gyümölcsök, bűvös és tiltott folyadékokkal teli üveghegyek között. Mereven néz maga elé, neoncsövek fénye világítja meg dúlt arcát, mélyen ülő szemét, szalmaszínű haját. Céltalanul kószál a polcok között, emberekbe ütközik, tárgyakba, de nem ismeri fel őket. Keresztül-kasul gyalogol az óriási hodályban, nem nyúl semmihez, nem néz meg semmit, hiszen semmi nem lehet az övé, hiszen nincsen semmije. Egy percre felvillan előtte a védőnő arca, aranykeretes szemüvege, még hangja is visszacseng a fülében, de hiába figyel megfeszítetten, nem érti már, mit mond a lágy hang. Gyorsabban szedi hát a lábát, hogy elmeneküljön kétségbeesése elől, hogy elrejtőzzék. De az óriási, kihalt helyiségben mindenhová követi a fény, nem tud megszökni előle. A torkát szorongatja, a halántékát, reszket tőle a lába. Most már tudja, hogy nincs senki más, csak a védőnő, nincs más név a világon, ott van, egész közel, mégsem fog ráakadni. Liana sokáig gyalogol az élelmiszer-áruház folyosóin, a neonok hideg fényében. Nem néz rá senki. Az emberek el vannak foglalva, a süteményeket bámulják, szappanokat, ruhákat, hússzínű az arcuk, szemük úgy csillog, mint a sörösüveg kupakja, kezük mohón fog, visz. S ekkor Liana rádöbben, hogy tulajdonképpen a kijáratot keresi, egy ajtót, bárhol, hogy elmeneküljön, kinn legyen. Muszáj elmennie, amilyen gyorsan csak tud, megérti a szörnyű sürgetést, a lakókocsiban fenyegető veszélyt. Megtorpan egy sápadt bőrű, barna fiatalasszony oldalán, aki mozdulatlanul áll az újságok előtt. Arra szeretné kérni, hogy segítsen, gyorsan, mert szeme nem látja a kijáratot. A gyermekéről szeretne beszélni, aki egyedül maradt a lakókocsiban, a gyermekéről, akiért alighanem eljönnek, akit elvisznek, felfalnak. De egy szót se tud kipréselni magából. Ott rekednek a testébe zárva a szavak. Úgy fájnak, hogy reszketnek belé az ajkai, könnyek tolulnak a szemébe, lecsurognak az arcán. A sápadt fiatalasszony egy pillanatig nézi, aztán szó nélkül elszalad. Liana 1283

16 könnyein keresztül látja, amint a polcok körül kering, egyre körbe, mintha szántszándékkal akarná összezavarni a nyomait. Odakinn vakítóbb a fény. Éget és fehérre izzít mindent, a kavicsokat, a földet, a fák leveleit. Cementpor lebeg a háztetők fölött, könnyű takaró a kegyetlenkék égen. Autók páncélháta szikrázik a lankadtan tekergő úton. A széllökésekben hozza a motorok rekedt köhögését, teherautók és jelzőkürtök bőgnek, mintha állatok rikoltoznának. Minden hullámszerű, tétova, felfellobbanó. Annyi magányosság van, annyi éhség Annyi fény van a folyó kihalt torkolatánál, és az üres telken ott áll árván, lezuhant repülőgép törzséhez hasonlatosan a lakókocsi téglákkal alátámasztott alumíniumteste. Hiába az erőszak, hiába az öldöklés, itt csend van, elvétve hallani csak az autópálya zúgását, s ahogy a parasztházaknál fel-felugatnak a kutyák. Gyengül már a fény, amikor Liana megérkezik. Lassan lépdel az üres telken. Csomag nélkül jön. Ruhája fehér a portól, sántikál, mert letörött az egyik cipősarka. Arcán szorongás, de most már tudja, mi a teendője, megértette valahára. Talán túl késő már, talán már úton vannak, Simon vezeti őket, vagy az arany szemüveges fiatal nő. Vagy tán az üres telek őre, kétcsövű puskájával, fülére húzott vadászkalapban. Most kell jönniük, az éj beállta előtt, hogy megöljék a kutyát, kórházba vigyék a gyermeket, őt meg bezárják egy nagy, fehér terembe, sima falak közé, ahonnét nem lehet megszökni. Sántikálva siet a lakókocsihoz, fellép a lépcsőn, kinyitja az ajtót. A nagy farkaskutya felborzolt szőrrel, lángoló szemmel ugrik elébe, mintha csak értené. A fiatal nő és a kutya együtt vág át az üres telken. Liana magához szorítja a frottírtörülközőbe bugyolált gyermeket. A baba szopik, miközben anyja lépked, és Liana fáradtsága ellenére is érzi, hogy megnyugszik a kicsorduló tejtől. Így mennek együtt, sokáig, míg fekete nem lesz az este. Ott vannak a folyóparton, a porlepte kövek között. Valahol vízér csordogál. Távolról, az autópálya hídjáról motorzaj. Az éjszakai levegő itt hűvös, enyhe, láthatatlan táncot járnak a szúnyogok. Liana ráhajtja a frottírtörülközőt az alvó csecsemő arcára. Nick nesztelenül elosont a bokrokon át, a folyóparton, hogy a parasztházak tyúkjaira és nyulaira vadásszon. Hajnalban tér majd vissza, kimerülten és jóllakottan, lefekszik majd Liana és a csecsemő mellé, és sárga szemei úgy fognak ragyogni a szürkületben, mint két csillag, mintha hideg fényük megállíthatná a feléjük nyomuló embereket, akik néhány óra hosszat még keresni fogják őket. FÁZSY ANIKÓ fordítása 1284

17 LAVINIA GREENLAW A hulló város Nyolcéves voltam, én voltam a légtér, nyughatatlan vadóc, már-már felrebbenő. Zárt a világ, magától értetődő. A pohár egy pillanatra megbocsátott, tenyérnyi, rajzos mozdulat teljes szeretetével amint lágyan letett. Az utolsó képeslap (Malevics után) Valami olyan teljeset adnék neked, mint ajtók-ablakok nélkül ez a ház. Zárt négyzetében nyüzsög, tevékenyen, meghitten, akár egy hangyaboly. Ott füstölög három kémény alatt, melyek maguk is talán csak valami törékeny de biztos tevékenység jelei, füstgomolyai. Téglavörös ház zöld csík felett, ez lehetne fű vagy szilárduló tó. Arányai tágulnak jobb felé, mintha nőne vagy tartana valamerre. Ami a sárga kerítést vagy a mezőt illeti, megmászhatnánk, bejárhatnánk, de választhatnánk azt az utat is, mely fekete vonásként lazán szeli keresztbe. 1285

18 Ezen a nyáron az évek sorban állnak, mintha a világ végére értünk volna. Minden súly hátunk mögé, a ház mögé került. Hosszú távon csak erre gondolj: ahogy a színek újra kivonulnak a fénybe, ajtótlan és ablaktalan, mint ez a ház, melyben szeretném, ha laknál. Farkasbab Nézd, milyen boldogtalan saját bőrében az a lány. Farkasok vigasztaltak. Míg felnőttem, mindig hallottam hangjukat. Üvöltésük hegyekre kúszott, mint kék virágok magas karóra, átkaik szinte szétfeszítették az állatkert vasrácsait. A csatorna egyre forgalmasabb. Közülük páran arany tamarin majomkölyökként még átslisszannak a lámpánál. A többi várakozik, összezavarodott bohóchalak az üveg mögött. Egy ital pohár, kaamos Itt az idő, hogy csöndben éljünk, ne építsünk semmit, meséket meséljünk... Ez a kőzetréteg ősibb, mint az élet a földön, nem viseli magán a halál nyomait, se metán, se antracit, semmi éghető. Réz, kobalt, arany gyúlékony hajszálcsövei felmelegedni hogy is lehetne így? 1286

19 Fagyos szívemben megdermed a vér, Színei kifakulnak, akár a nap. Jeget lélegzem. Azt mondják, a tüdőm virágba borul. Lassanként, félig ébredek fel, gondolataim óvatosak és kimértek, mint pulzusom üteme. Türelmes vagyok, nyitott és szívélyes, mosolygásra senkit se késztetek. Mint egy ital pohár, testembe sarkköri tél telepszik, kifújom magamat, ott terjengek a kinti űrben, ahol szinte mindig teljesen sötét van, s az északi láthatáron óriás mágnesre tapadó vasreszelékként sűrűsödik a feketeség, ismeretlenek lelnek rá álmaikban. A térrácsozat peremén járunk, itt déltől délig fúj csak a szél, bárhova mész, mindenhol dél, és semmi sem kel, semmi se nyugszik, az idő befagyott folyó, legombolyodó mérőszalag, jelöletlen, beszámozatlan. Szabványarcokból tekintetek szalagjai futnak felém. Legmélyebb titkuk erdő. Szívükben növekvő. LEHÓCZKY ÁGNES fordításai 1287

20 IOAN GROŞAN Vaslui megye a NATO-ban 1 Egy sorsdöntő jelentőségű nap Vaslui megye belépését a NATO-ba egy keddi napra ütemezték be. Ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. A Prefektúra első emeletén, irodája ablakának a napokban biztonságira cserélt üvege mögül Aurel Aflorăchioaiei prefektus elégedetten szemlélte az Ejtőernyő-kombinát rendezett menetoszlopokban felvonuló munkásait, akik időről időre lelkes ordítozásba fogtak, hogy: Szilágy megye ne feledd / A NATO-ban nincs helyed! Merthogy évek óta dúlt s talán végleg le sem zárult a drámai ütközet Vaslui és Szilágy megye között az Észak-atlanti Szövetség kegyeiért. Vagy magas szintű geopolitikai megfontolások, vagy gazdasági érdekek, vagy a Nagy Keleti Szomszédok fenyegető jelenléte, vagy a sors, vagy mindezek együttvéve úgy hozták, hogy Romániát csak lépcsőzetesen, megyénként, Aflorăchioaiei prefektus számára egyelőre megfoghatatlan algoritmus szerint vették fel a NATO-ba. Első lépésként, 2049-ben, villámgyorsan befogadták Temes, Kolozs, Constanţa megyéket és Bukarest megyei jogú várost. Aztán három év múltán nagy csinnadrattával bevonult Brassó talán azért is, mert végre-valahára nyélbe ütötték a szerződést a Dracula vadászhelikopterekre, és a NATO-tábornokok a Bell Helicopters szakembereinek kíséretében egész évben, látástól vakulásig a gépeket tesztelték a Retyezát lőterein, azaz nagy magasságból medvékre, szarvasokra, zergékre vadásztak ban, masszív budapesti támogatással, belépett Maros, Hargita és Kovászna megye, majd két hónap sem telt el és meglepi! belépett Călăraşi megye is, amire végképp nem számított senki, de amely előzőleg egy okos prefektus kezdeményezésére gigantikus Gyapotfeldolgozó Kombinátot épített, szó szerint meglágyítva az amerikaiak szívét. Lassan-lassan, hol tettekkel, hol ígéretekkel (Galaţi például vízre bocsátotta az első folyami repülőgép-anyahajót, Máramaros pedig Szigeten húzott fel egy óriási kaszinót, a Fájdalom Kaszinóját, amely estéről estére elnyelte az esetenként helyi felmenőkkel is rendelkező izraeli turisták pénzét) az ország összes megyéje, Szilágy és Vaslui kivételével, bekerült a Szövetség kötelékébe. És íme, ezen a keddi napon, 2084 áprilisának első keddjén, minden esély megvolt arra, hogy maga mögött hagyva Szilágyot az ősi moldvai megye is része legyen a hőn óhajtott struktúráknak. 1288