Parajelenségekről józan ésszel

Átírás

1 Parajelenségekről józan ésszel Profán hitvilág 1. Helyzetkép és egy felmérés eredményei. Magyarországon a parajelenségek rohamos karriert futottak be a rendszerváltozás óta előtt például a jósok illegálisan és titokban működtek, a kanálhajlításról csak egy-egy külföldi újságban lehetett olvasni, a telepátia legföljebb mint ritka társasági vagy családi játék dívott, és kevesen próbálkoztak azzal, hogy egy asztalt körbeülve megidézzék elhunyt rokonaik szellemét. Az utóbbi, azaz a szellemidézés, nem is számított parajelenségnek. Egyáltalán, magát ezt a fogalmat sem használták még, és akik igen, azok sem ilyen kiterjedt tartalommal, mint ahogy ma szokás. Ma a világ magyarjainak Internetes levelezőlistáján, a HIX-en (Hollósi Information Exchange) van egy külön HIX.PARA rovat, olyan témákkal, mint például démonok, Atlantisz, halálközeli élmények, hipnózis, spirituális gyógyítás, tűzönjárás, Egely-kerék, Hartmann-zónák, X-akták, ufók, stb; természetesen a klasszikus parajelenségek mellett, mint például telepátia vagy a jövő megérzése. A parajelenség fogalmának közvetlen elődje, a parapszichológia, a harmincas években Amerikából kiindulva terjedt el - néhány szórványos korábbi előfordulása után -, és akkor még szinte kizárólag a telepátia laboratóriumi kutatását jelentette. Hogy ma mit jelent, azt nem fogom most definiálni, mert akár úgy definiálnám, mint a tudományosan ezzel foglalkozó kutatók, akár úgy, ahogy én vélem logikusnak, a definíció biztos eltérne attól, ahogy a fogalom a köztudatban szerepel. Annál is inkább, mert a köztudat sem egységes. Az, hogy a parajelenség fogalma parttalanná vált, nemcsak a nyelv természetes pongyolaságát tükrözi, hanem egy sokkal fontosabb tartalmi változást is, amely világszerte megfigyelhető. Az ide sorolt jelenségek a bennük hívők tudatában már nem egyedileg és egymástól elkülönülten léteznek, hanem egyre inkább összefüggő rendszerként, mint egy sajátos, új világkép elemei. Nem a legfontosabb elemek, hiszen többé-kevésbé mindenki érzi, hogy végül is elég periférikus jelenségekről van szó. Az új világkép pedig, a New Age, vagy más néven a Vízöntő-kor világképe, sokkal ambiciózusabb: az egész emberi lét átértelmezését célozza meg, a mai racionalitásnál szándéka szerint átfogóbb és humánusabb szemlélettel. De mindenesetre már az jelent valamit, hogy maga a "Vízöntő-kor" név az asztrológiából származik, és híveivel beszélgetve szinte biztos, hogy pár perc alatt szóba kerülnek rejtélyes szellemi energiák, újra felfedezett ősi titkok, a földönkívüliek útmutatásai, és természetesen egy sereg hétköznapi parajelenség is. Ezt az összefüggő rendszerszerűséget jól mutatják azok a felmérések, amelyeket a különféle szokatlan jelenségekről, pontosabban a bennük való hitről végeztek. Most egy saját, 1977-es felmérésünk adatait fogom bemutatni. Hat felsőoktatási intézmény elsőéves hallgatói közül kértünk meg összesen 304 személyt, véletlenszerűen kiválasztva, hogy néhány állítást értékeljenek aszerint, hogy mennyire tartják őket igaznak. Olyan állításokról volt szó, mint például "Egyes betegségek kézrátétellel gyógyíthatók", "Létezik lélekvándorlás", "Látogatnak bennünket Földön kívüli civilizációk", "Fémtárgyakat meg lehet hajlítani szellemi koncentrációval", és így tovább. Öt válaszlehetőséget adtunk: "nem igaz", "valószínűleg nem igaz", "nem tudom", "valószínűleg igaz" és "igaz". Az állítások között szerepelt három tudományosan is elfogadott vagy 1

2 legalábbis erősen valószínűsített tény - ismeretlen mélytengeri élőlények, fekete lyukak és a hipnózis mint sajátosan módosult tudatállapot -, valamint három olyan tény, amelyet a nálunk többségi római katolikus vallás elfogad: az angyalok létezése, csodák néhány keresztény zarándokhelyen és az ember feltámadása a végítéletkor. Ezek a témák a maguk különösségével hasonlítanak a paratémákhoz, és érdemesnek látszott megvizsgálni, hogy elfogadásuk mennyire függ össze a parajelenségekével. A következő ábra a jelenségek egymással való összefüggéseit mutatja. (Csak a legerősebbeket, sok gyenge összefüggés is kimutatható volt.) Minél vastagabb egy vonal két jelenség között, annál inkább együtt jár a bennük való hit. Vagyis annál valószínűbb, hogy ha valaki az egyikre vonatkozó állításra az "igaz" vagy "valószínűleg igaz" pontot karikázza be, akkor ezek egyikét fogja bekarikázni a másik állításra is. És fordítva, ha valaki az egyik állítást nem hiszi el, akkor valószínűleg a másikban is kételkedik. Látható, hogy az összefüggések diagramján kirajzolódnak bizonyos csoportok, amelyeken belül minden mindennel erősen összefügg, míg a csoportok között az összefüggések sokkal lazábbak. Így például, ahogy eleve várható, a három vallási tény jól elkülönült csoportot alkot; mindössze a csodák kapcsolódnak a kézrátételes gyógyításhoz, a telepátiához és az előérzetekhez, de ezekhez is aránylag gyengén. A tudományos tények pedig még egymással is csak laza viszonyban vannak, sőt, a hipnózist a diákok hajlamosabbak inkább néhány parajelenséghez kapcsolni, mint a másik két tudományos tényhez. Ezzel szemben van egy igen markáns csoport, amely magába foglalja gyakorlatilag az összes népszerű paratémát. Pontosan ezek a témák szerepelnek leggyakrabban a Vízöntő-kor gondolatvilágában: a különféle szellemi energiákkal végzett gyógyítás, a jövő előérzete, a telepátia, a reinkarnáció, a fémhajlítás és az úgynevezett pszichokinézis vagy telekinézis, vagyis tárgyak mozgatása ismert erőhatások nélkül. Ezen a csoporton belül az összefüggések nagyon erősek; a statisztikus vizsgálat azt mutatja, hogy létezik egy közös hitfaktoruk, ahogy szaknyelven mondják, azaz egy mélyebb, általánosabb hittípus, amelyből következik a konkrét egyedi jelenségek elfogadása. Ebből a szempontból ugyanaz a helyzet, mint a három vallási ténynél. Azok erős kapcsolata szintén egy mélyebb, közös hit jelenlétét igazolja, amit tőlük persze el is várunk: ha valaki hívő római katolikus, akkor természetes, hogy hisz az angyalok és a csodák létezésében, valamint abban, hogy a végítéletkor feltámadunk. Nem három önálló hitről van tehát szó, hanem arról, hogy ők egy általánosabb vallásos világképből következnek. Elsősorban ezért függnek össze egymással, nem saját konkrét tulajdonságaik miatt. Gondoljuk csak meg: az, hogy a végítéletkor feltámadunk, önmagában nem mond semmit például az angyalok létezéséről, és viszont, tehát az egyik elfogadásából még nem következne a másik elfogadása is. Ugyanígy, az, hogy például tárgyakat mozgatni lehet szellemi koncentrációval, önmagában nem tenné valószínűbbé, hogy látogatnak minket földönkívüli civilizációk, vagy hogy az ember lelke időről-időre reinkarnál, azaz újra megtestesül ("leszületik", ahogy a New Age szaknyelvén mondják). Ahogy tehát a vallási tényekben való hit összefüggései egy mélyebb alaphitre utalnak, a parahitek összefüggései mögött is felismerhetünk egy átfogóbb eszmei keretrendszert, amely az egyedi jelenségeket egy közös világkép elemeivé teszi. Említettem, hogy ez a viszonylag összefüggő világkép nálunk csak az elmúlt néhány évben terjedt el. Ha ez így van, akkor a parahitek összefüggései is nyilván változtak, mégpedig úgy, hogy egymással egyre szorosabbak lettek, egyéb jelenségekkel pedig a kapcsolatuk valószínűleg lazult. Nos, mi már 1991-ben végeztünk az 1997-eshez hasonló felmérést, ugyancsak elsőéves egyetemisták körében, és ugyanígy feltérképeztük a témák összefüggéseit is, vagyis a mögöttük felismerhető hitfaktorokat ben a csoportok még nem különültek el annyira, mint 97-ben, noha kialakulásuk már elkezdődött. Különösen szembetűnő volt, 2

3 hogy a vallási témák akkor még nem váltak el élesen a paratémáktól: a végítéletkori feltámadásra akkor nem kérdeztünk rá, de az angyalok és a csodák egy vegyes csoport részének bizonyultak, a csoportjukon kívül is számos parajelenséghez kapcsolódva. Ez valami olyasmire utal, hogy ha akkoriban egy intelligens fiatal nem érezte elegendőnek az addig domináns materializmust, akkor egyszerre próbált tájékozódni a kereszténység meglévő és a New Age új eszmevilága felé. Vagy ha eleve hívő keresztényként nevelkedett, a New Age eszméit össze tudta a hitével egyeztetni. Jellemző, hogy 1991-es felmérésünkben az angyalok és a csodák, együtt kezelve, még pozitívan függtek össze a reinkarnációval, tehát minél jobban hitt bennük valaki, annál valószínűbb volt, hogy elfogadja a reinkarnációt is. Pedig a lélek periodikus megtestesülése alapvetően ellentmond a keresztény világképnek, tehát itt negatív összefüggést várnánk es felmérésünkben ilyen ugyan nincs, de nincs pozitív se, az összefüggést jellemző tényező a véletlen ingadozás sávján belül marad. Ahogy a diagramon a vallási témák elkülönülése is mutatja, a helyzet valamivel tisztább lett. Akkor már egy intelligens fiatal tizenkilenc éves korára nagyobb eséllyel eldöntötte, hogy hol keresse azt a spirituális többletet, amire szüksége van. A két felmérés abból a szempontból is tanulságos, hogy egyáltalán mennyire fogadták el ezek a diákok a különféle jelenségeket 1991-ben és hat évvel később. A sorrend itt látható. A százalékértékeket úgy kell érteni, hogy ha egy kérdésre mindenki "nem igaz"-zal válaszolt volna, az lett volna nulla százalék, ha mindenki "igaz"-zal, az lett volna száz százalék, a közbülső értékek pedig a kapott pontszámok átlagával arányosak. Amelyik kérdésnél 91-ben nincs százalékérték, az a kérdés akkor nem szerepelt a kérdőíven. Látszik, hogy a sorrend lényegében nem változott. A tudományos tények mindkét alkalommal magasan az élre kerültek. Aztán az előérzetek és a telepátia következik, elégé elszakadva az utánuk következőktől, majd a káros földzónák és a növényi érzelmek még ötven százalék fölött Az ötven százaléknál kisebb pontszámú jelenségekre már azt mondhatjuk, hogy a diákok átlagosan inkább hajlottak nem hinni, mint hinni bennük. Ide tartoznak a Vízöntőcsoport tagjai: a fémhajlítás, a tárgymozgatás, a reinkarnáció és a kézrátételes gyógyítás. Vegyük észre, hogy 91-ben a reinkarnáció kivételével ezek még mind 50 százalék fölött voltak. A csökkenés a fémhajlításnál a legnagyobb, de a másik háromnál is elég nagy ahhoz, hogy ne tekinthessük puszta mintavételi különbségnek. A statisztikában ilyenkor mondjuk, hogy egy pontszám szignifikáns mértékben változott; ezt a "szignifikáns" jelzőt leginkább "jelentős"-nek lehet fordítani, tehát ha egy statisztikai eredmény szignifikáns, akkor valószínű, hogy nemcsak a mi véletlen mintánkra igaz, hanem arra az egész csoportra is, akikből a mintát kiválasztottuk. Jelen esetben az elsőéves egyetemistákra. Tartsuk észben, hogy ez utóbbiak közül a Vízöntő-csoportbeli jelenségek (gyógyítás, szellemi tárgymozgatás és telepátia), ha a hitelükből vesztettek is valamit, még mindig alig maradnak el az ötven százaléktól, sőt, a telepátia a maga 71 százalékával most is megközelíti a tudományos tényeket. Így tehát a bennük való hit mértéke egyáltalán nem elhanyagolható. Ez jól látszik például akkor, ha összevetjük őket a vallási tényekkel. Az elsőéves egyetemisták ma átlagosan legalább annyira reálisnak tartják a földönkívüli látogatókat, a reinkarnációt, a szellemi tárgymozgatást, a fémhajlítást és a spirituális gyógyítást, mint az angyalokat, a kegyhelyek csodáit, és azt a reményt, hogy lesz végítélet és akkor feltámadunk. Figyelmet érdemel az is, hogy az első felmérés óta a szóban forgó öt jelenség pontszáma egymás között szinte teljesen kiegyenlítődött, ami szintén a bennük való hit közös eredetére utal. Végül, talán nem érdektelen áttekinteni, hogy néhány parajelenséggel kapcsolatban a megkérdezettek hány százalékának volt személyes élménye. A telepátia százaléka összhangban van külföldi felmérések eredményeivel, előérzetekről viszont nálunk sokkal többen számoltak be, mint máshol. Mégsem valószínű, hogy mintavételi hibáról van szó, mert 3

4 egyrészt mindkét évben ugyanaz jött ki, másrészt a megkérdezettek száma elég nagy volt a stabil statisztikai következtetéshez. Az utolsó három jelenségben (tárgymozgások, földönkívüliek, kísértetek) sokkal több megkérdezett személy hitt, mint ahánynak volt róluk konkrét tapasztalata. Ez a tény világosan jelzi az általános kultúrközeg, bizonyára elsősorban a sajtó és a televízió szerepét a hitük kialakulásában. Egyéb társadalmi és korcsoportokra a fentihez hasonlóan részletes vizsgálatról nem tudok, de mivel a különféle New Age programok és tanfolyamok messze nemcsak az egyetemisták körében népszerűek, valószínű, hogy az általános kép a fentihez hasonló. (Például a Szintézis Szabadegyetem - évente 100 fő körüli létszámú ezoterikus tanfolyam - hallgatóinak korátlaga 2002-ben 38,8 év volt, és a korábbi években is ehhez közeli.) Ne felejtsük el tehát: tömeges hitről van szó, amelynek elterjedtsége összemérhető a többségi valláséval. Ezért társadalmilag akkor is nagy jelentősége van, ha esetleg nem egyéb puszta illúziónál. Amikor felismerjük, hogy a ma népszerű parajelenségekben való hit része egy összefüggő eszmerendszernek, erről a pontról a gondolatmenetünk több irányba haladhat tovább. Természetes kérdés, hogy itt pusztán szubjektív hitekről van-e szó, vagy ezek a jelenségek léteznek a valóságban is. Hiszen ha léteznek, vagy legalábbis néhányuk létezik, akkor részletes vizsgálatuk fontos új ismereteket adhat a világról, amelyben élünk. A másik irány: pszichológiai szempontból rákérdezhetünk magára a hitre, függetlenül attól, hogy mi az objektív helyzet. Miért jó hinni ezekben a jelenségekben? Mit ad hozzá ez a hit az ember életéhez? Hogyan függ össze a hívők lelki alkatával, társadalmi helyzetével, világnézetével? Hogyan befolyásolja mindennapi életüket? Először az utóbbi kérdéscsoportot veszem sorra, amely magával a hittel foglalkozik, leválasztva azt tárgyának objektív valóságtartalmáról. 2. Miért hiszünk a parajelenségekben? Az utóbbi néhány évtizedben pszichológusok és szociológusok több vizsgálatot végeztek arról, hogy a parajelenségekben való hit milyen más emberi tulajdonságokkal szokott együtt járni. (Itt látható a vázlatos összefoglalás.) Ezeket a vizsgálatokat eleinte olyanok végezték, akik minden parajelenség meggyőződéses tagadói voltak, és azt akarták kimutatni, hogy a hívők intellektuális képességei gyengébbek az átlagosnál. Már 1940-ben volt például egy felmérés arról, hogy a babonásság hogyan függ össze az intelligencia-hányadossal. Itt babonásságon az olyan konkrét népi hiedelmekben való hitet értették, hogy a péntek tizenharmadika szerencsétlen nap, vagy hogy a kéményseprővel való találkozás szerencsét hoz, és így tovább. Az eredmény valóban negatív összefüggés lett, vagyis a babonásabb emberek tendenciaszerűen kisebb intelligencia-hányadosúnak bizonyultak. Ez aztán kijött egy 1945-ben, majd 1974-ben megismételt felmérésben is. Igen ám, de közben kiderült: ez az összefüggés a népi babonásságon kívül egyetlen más parajelenségre, vagyis az abban való hitre sem igaz. Épp a ma népszerű, a New Age eszmevilágával összefüggő jelenségekben a nagyobb IQ-jú emberek éppolyan gyakorisággal hisznek, mint a kisebb IQ-júak. Hasonló kép alakult ki, amikor speciálisan a logikai következtésre való képességet vizsgálták. Bizonyos hittípusok ugyan együtt jártak bizonyos logikai műveletek gyengeségével, például a spiritiszták hajlamosak voltak a kritikátlan gondolkodásra, de az összefüggés más parahitekre messze nem volt általános. Ugyanakkor a sok parajelenségben való hitet együttesen mérő tesztek eredménye pozitívan függött össze a kreativitási tesztekben elért eredménnyel, vagyis a hivők tendenciaszerűen kreatívabbnak bizonyultak a nem hívőknél. Nem mutatkozik 4

5 következetes kapcsolat a parahitek és az iskolai végzettség között, és amikor diákoknál a tanulmányi eredmény és a parahit kapcsolatát vizsgálták, a különböző felmérések egymásnak ellentmondó tendenciákat mutattak ki. Végül is ezekből a felmérésekből annyit megbízhatóan állíthatunk, hogy a parahívőket nem lehet nagyvonalú általánosítással buta embereknek nevezni, és hitüket a butaságukra visszavezetni. Ugyanígy az sem állítható, hogy a parahívők a nem hívőknél okosabbak volnának. Persze aki a világban nyitott szemmel jár, az mindezt sejti felmérések nélkül is; bizonyára mindnyájunknak vannak parahívő ismerőseink, akik szellemi képességek szerint igen széles skálán helyezkednek el. Sokkal egyértelműbb a helyzet, ha a parahitet az emberi pszichikumnak nem a logikai, hanem az érzelmi oldaláról közelítjük meg. Itt a kutatás elég markáns összefüggéseket tárt fel a hit erőssége és olyan személyiségjellemzők között, amelyek az ember érzelmi életével kapcsolatosak. Nézzünk egy viszonylag egyszerű példát. Mindenkit el lehet helyezni egy skálán aszerint, hogy mennyire hajlamos spontán pozitív, illetve negatív érzelmek átélésére. Ezt is tudhatjuk tapasztalatból: vannak emberek, akik a legapróbb kellemetlenségtől is kétségbe esnek, másoknak az élet minden kis örömteli eseményétől virágos jókedvük lesz, ismét mások ezt is, azt is flegmatikus közönnyel fogadják. A legtöbben persze valahol középen helyezkedünk el a fenti végletek között, és hogy hol, azt ügyesen szerkesztett kérdőívvel fel lehet mérni. Mikor egy ilyen felmérést először vetettek össze a parajelenségekben való hittel, nem jött ki semmi érdekes: úgy látszott, a parahívők sem az örömre, sem a bánatra nem hajlamosak jobban, mint a nem hívők. Később azonban kirajzolódott egy bonyolultabb összefüggés. Igaz, hogy a parahit nem jár együtt sem kifejezetten pozitív, sem kifejezetten negatív érzelmekkel, de együtt jár azzal a tendenciával, hogy a személynek gyakran vannak erős érzelmei hol az egyik, hol a másik irányban. Tehát mind az örömet, mind a bánatot az átlagosnál jobban átérzi. Ugyancsak kiderült, hogy a parahívőknek nagyobb igényük van arra, hogy a körülöttük zajló eseményeket, ezen belül kiváltképp az emberi kapcsolataikat befolyásolni tudják, illetve legalább úgy érezhessék, hogy befolyásolásukra módjuk van. Emlékezzünk vissza arra a felismerésre, hogy a parahit mára részévé vált a New Age általánosabb eszmerendszerének. Ez az eszmerendszer meglehetősen komplex; beletartozik ősi szellemi tanítások felelevenítése, távol-keleti filozófiák elemei, az ember és a természet egységének gondolata, ennek nyomán a környezetvédelem és a nagyobb ökológiai tudatosság hangsúlyozása, az életmód különféle reformjai, például speciális étrendek, a természetgyógyászat részben materiális, részben spirituális eljárásai. Mindebben nem nehéz észrevennünk azt a közös és központi eszmei tartalmat, ami összefügg a parahívők igényével is egy áttekinthetőbb és így számukra otthonosabb világra. Ahogy az ausztrál Harvey Irwin, a parahitek egyik legjelentősebb kutatója fogalmazott (Irwin, H. J. (1993): Belief in the Paranormal: A Review of the Empirical Literature. Journal of the American Society for Psychical Research, 87, 26. oldal): "Az ember biztonságérzetéhez és lelki egyensúlyához szükség van arra a meggyőződésre, hogy körülötte a természetben és a társadalomban értelmes rend uralkodik." Hogy ezt az értelmes rendet sok ember miért keresi épp a New Age világképében, annak megértéséhez érdemes röviden visszatekintenünk az európai kultúra fejlődésére az utóbbi évszázadok során. 5

6 A középkorban az európai ember egy olyan világban élt, amelyet a kereszténység Istene teremtett, és tartott folyamatosan az általa kijelölt úton. Ez a világ a mindennapokban gyakran áttekinthetetlen és veszélyekkel teli volt, de a vallásos hit mégiscsak biztosította azt a megnyugtató meggyőződést, hogy mindezek mögött létezik egy alapvető rend, létezik egy magasabb erő, amely gondot visel ránk, és amellyel az Ő saját kegyelmi ajándékaként személyes lelki kapcsolatba is léphetünk. "Egyetlen veréb sem hullhat le a fáról a mi Mennyei Atyánk akarata nélkül" - írja Máté Evangéliuma (10. rész, 1-42). A vallás gyakorlati előírásait az átlagember messze nem tartotta be, de tudta, hogy Isten bölcs és belátó, minden olyat megbocsát neki, amit ő maga meg tud magának bocsátani; így az általános gondviselésben bátran bízhatott attól függetlenül, hogy konkrétan mindenféle zavaros dolog történt vele. Ez a bizalom érzelmileg mintegy kipárnázta neki a világot. Hogy a hitre az embereknek már akkor micsoda igényük volt, az kiderül például abból, hogy ez a hit túlélte az Egyház fantasztikus mértékű képmutatását, a népirtó háborúkban játszott szerepétől a pápák törvénytelen gyerekeiig. Aztán jött az a szellemi fordulat, amit felvilágosodásnak szoktunk nevezni. Jött a tudomány és a technika, a gépek, a tömegtermelés, a korábbit messze túlszárnyaló anyagi jólét. Meghosszabbodott az átlagéletkor, viszonylag nagy tömegek számára lett egyre kényelmesebb a mindennapok közege. A mindezt megalapozó természettudomány fogalmai és megismerési módszerei általánossá váltak, és lépten-nyomon kiderült: nélkülük már egyetlen társadalom sem versenyképes. Egyre inkább úgy nézett ki, hogy a bibliai intésre rácáfolva nagyon is érdemes ennünk a Tudás Fájáról. Ez a fordulat együtt járt a közemberek világképének fokozatos átalakulásával. A természeti folyamatokat mind kevésbé fogták fel Isten által irányítottnak, a mennyei törvények helyébe az anyag tudományosan feltárható törvényei léptek. A gondolkodásban teret hódított a ráció, az oksági összefüggések felismerése és alkalmazása. Ahogy Leon Lederman, Nobel-díjas fizikus fogalmaz (L. Lederman: Az isteni a-tom. Typotex Kiadó, 1995, 124. oldal.): "Az oksági viszonyok aktív kutatása és célzott felhasználása alapvető minőségi ugrás volt az egész társadalom életében. Nekünk ma természetes, hogy az ember a világ jelenségeit okokozati alapon akarja megérteni, és még természetesebb, hogy amit megértett, a gyakorlatban mindjárt alkalmazza is. De ez nem mindig volt így. A newtoni idők előtt egy-egy deviáns kivételtől eltekintve az emberek nap mint nap csak követték a jól (vagy kevésbé jól) bevált szokásaikat, és ami történt velük, annak sem az oka nem érdekelte őket, sem az, hogy esetleg másképp is történhetett volna. A középkor sztatikus társadalma a mechanikai szemlélettel nőtt át az újkor dinamikus társadalmába." A hit nem tűnt el, de hatóköre nagyrészt az emberi lélek, a szubjektum területére korlátozódott; a külső, tárgyi világban Istennek és általában a természetfölötti befolyásnak mind kevesebb hely maradt. Velük együtt pedig elhalványodott az az élmény és az a remény, hogy létezik Gondviselés, hogy a világ szerkezetének egy mély szintjén rend és célszerűség uralkodik. "Minél jobban megismerjük a világot, annál inkább értelem nélkülinek mutatkozik." - írta már a huszadik században egy másik Nobel-díjas, Stephen Weinberg (idézi Leon Lederman fenti, "Az isteni a-tom" című könyvében). Hogy ez mekkora veszteség, azt talán a 6

7 digitális könyvtár legszorgalmasabb olvasói, a fiatal tudósjelöltek érzik át legkevésbé, mert ők megkapják helyette egy másik rendnek, a tudomány logikai rendjének élményét, és azt el tudják fogadni éppolyan átfogónak és alapvetőnek, mint a középkor embere az isteni rendet. De ehhez az élményhez egyrészt messze nem jut hozzá mindenki, másrészt maga az élmény eleve nem olyan természetű, hogy közvetlenül az ember érzelmeihez szóljon. Ami az objektív világot illeti, a tudomány rengeteg kérdésre választ ad, de arról igencsak homályosan beszél, hogy kik vagyunk, hogy mitől érezzük magunkat boldognak vagy boldogtalannak, hogy miféle erkölcsi értékrendet kell követnünk annak érdekében, hogy harmonikusan együtt tudjunk élni másokkal, és így tovább. A változatosság kedvéért most hadd idézzek nem tudóstól, hanem egy környezetvédelmi díjat kapott tudományos-fantasztikus regény írójától (Daniel Quinn: Izmael. Föld Napja Alapítvány kiadása, 1992, fordította Trombitás Gábor, 104. oldal.): "A világegyetemet tanulmányozva megtanultátok, hogyan kell repülni, atomot hasítani, fénysebességgel üzeneteket küldeni a csillagokba és így tovább, de arra nincs mód, hogy szert tegyetek mindenek közt a legalapvetőbb és legszükségesebb tudásra: annak tudására, hogyan kell élnetek." A tudományos világkép egyrészt hasznosnak bizonyult a világ megismerése szempontjából, másrészt károsnak abból a szempontból, hogy ebben az egyre jobban megismert világban az ember mennyire érezheti otthon magát. Sokak véleménye szerint a mai életből hiányzik valami, ami a tudomány hegemóniája előtti időkben még megvolt: egy spirituális rendező elv, amely segít a látszólagos káoszban eligazodni, és alapul szolgál egy követhető értékrendhez. A huszadik század második felében a modern technikai civilizáció értéke más oldalról is megkérdőjeleződött (László Ervin: Harmadik évezred. Új Paradigma Kiadó, 1998, fordította Bori Erzsébet, 43. oldal.): "Ha nem változtatunk irányt, akkor biztosan folytatódik a túlnépesedés, tovább terjed a szegénység, fokozódik a fegyverkezés, egyre nagyobb lesz az élelmiszer- és energiahiány, erősödnek az éghajlati változások, fokozódik a levegő, a víz és a talaj ipari, városi és mezőgazdasági szennyezése, tovább vékonyodik az ózonréteg, egyre több faj pusztul ki, tovább csökken a légkör oxigéntartalma, egyre nagyobb lesz annak a veszélye, hogy bekövetkezik egy nukleáris baleset, vagy a nukleáris hulladék idéz elő világméretű katasztrófát, és kisebb léptékben ugyan, de mindenfelé csapásokat okoznak majd a talajban, a levegőben és a vízben felhalmozódó mérgek, illetve az ételekben és italokban található toxikus adalékanyagok." Az intenzív, vegyszeres mezőgazdasági termelés, miközben lehetővé teszi viszonylag kis területről viszonylag sok ember ellátását, eddig nem létező anyagokat juttat a szervezetbe; ezek hatása egyelőre nem tisztázott pontosan, de hogy veszélyt jelentenek, az valószínű például az allergiás betegségek rohamos terjedéséből. Ez a művelési mód ugyanakkor felborítja a termőföld kémiai és biológiai egyensúlyát, mivel egyes anyagok felszaporodnak benne, mások pedig kiürülnek. Célzott beavatkozásokkal ezt a folyamatot rövid távon kompenzálni lehet ugyan, de mind többen attól tartanak, hogy a nem kellően ismert hosszútávú hatások még katasztrofálisabbak lesznek. Az ipari technika károsítja a levegőt, a vizet és a Föld élővilágát. A növény- és állatfajok számának rohamos csökkenésével rohamosan szegényedik a bioszféra génállománya, és mivel ez bolygóméretben történik, a veszteséget még potenciálisan sincs honnan pótolni. Mindehhez hozzáadódnak a társadalmi ellentétek, amiket a modern technika egyrészt csökkent azzal, hogy emeli az átlagos 7

8 életszínvonalat, másrészt még jobban kiélez azzal, hogy növeli a különbséget a jól és a rosszul ellátott rétegek, illetve földrajzi régiók között. A New Age ideológiájában összekapcsolódik a mai civilizáció fenti két bírálata, vagyis hogy ez a civilizáció egyrészt nem elég spirituális, másrészt az emberiséget katasztrófa felé viszi. Az iménti idézet szerzője által alapított Budapest Klub kiáltványa a pozitív változás esélyét abban látja, hogy - idézem - "a racionális értelem hatalmán túl az emberi szellem kimagasló képességei felölelik a szeretet, az együttérzés és a szolidaritás hatalmát". Ez persze így még nagyon általános, és eddig is közismert volt; hogy konkrétabban mit jelent, azt László Ervin akkor árulja el, amikor később és más műveiben a lehetséges megoldásokról és követendő stratégiákról ír (részlet a Budapest Klub kutatási programjából, ): "A kvantumbiológia, a kvantumtudatosság és az egységes interdiszciplináris elmélet most kialakuló kutatási területe azt sugallja, hogy az élő szervezetek közötti kapcsolatokat egy olyan fizikai mező biztosítja, amely Bohm "implikált rendjéhez", Sheldrake "morfogenetikus teréhez" és László "kvantum/vákuum-kölcsönhatásához" hasonlít. Ezek a mezők és folyamatok alapos vizsgálatot érdemelnek, mind saját fontosságuk miatt, mind pedig amiatt, mert általuk jobban megérthetők az emberi kapcsolatok, és így elősegíthető az egyének fejlődése és a társadalom összetartása egyaránt." Ekkor szóba kerülnek olyan "új tudományos és technikai eredmények", mint például a Mindenséget átfogó "pszí-mező" ami sehol a fizikában nem szerepel, csupán a New Age tudósai beszélnek róla, anélkül, hogy konkrétan specifikálnák, vagy a vákuum hatalmas energiája, amit kizárólag az ő köreikben elismert szakemberek már hasznos energiává tudnak alakítani. Előbb-utóbb aztán az is kiderül, hogy ebben a gondolatkörben az imént idézett "emberi szellem" fogalmát nem a szokott, elvont értelemben kell felfognunk, hanem mint olyan fizikai tényezőt, amely a világra közvetlenül hatni képes; megérkeztünk tehát a tárgyakra való szellemi ráhatáshoz, amit a parapszichológiában pszichokinézisnek hívnak. Vagy például a vegyszermentes mezőgazdaság központi magyar szervezete, a Biokultúra Egyesület, számos racionális eljárás mellett propagálja az úgynevezett "biodinamikus" termelésmódot, amelyben bizonyos műveletek idejét asztrológiai megfontolásokkal határozzák meg (Biokultúra, 1996/2.): "Tudjuk, az életfolyamatok ritmusa nem választható el a csillagos ég ritmusától, és a Vetési Naptárt forgatva látjuk, hogy hasonló peronoszpórás évre számíthatunk, mint tavaly." Ugyanők magától értetődően hivatkoznak más parajellegű találmányokra is (Biokultúra, 1996/4.): "Vessük el az előzőleg hagyományos módszerrel vagy radiesztéziás módszerrel (ingával) levizsgált vetőmagvakat Pi vízben előáztatva, a vetési naptár termésnapjain... A radiesztéziás vizsgálati módszerrel összeállított táptalajkeverék összetétele:..." Egy saját véleményfelmérésünk statisztikailag is egyértelműen igazolja, hogy minél erősebben parahívő valaki, annál valószínűbb, hogy környezeti tudatossága szintén nagyobb az átlagosnál. 8

9 A világ nagy megoldatlan problémái összekapcsolódnak a New Age egy másik tipikus slágertémájával, a földönkívüliekkel is (Hargitai Károly: Ufo - szenzációk és bizonyítékok. Total Kft. Atlantis Kiadó, 1990.): "Ha megértjük az ufonauták problémáit, kérdésessé válik, hogy fenntartható-e egyáltalán az ipari civilizáció evolúciós tévútra került szerkezeti együttese; nyilvánvaló, hogy nem." Mint közismert, idegen látogatóink szintén használják a László Ervin műveiben szereplő pszímezőt, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonló fizikai hatást, amely telepatikus érintkezésre és tárgyak pillanatszerű áthelyezésére alkalmas. Látjuk tehát, hogy itt egy átfogó, sok területre kiterjedő nézetrendszerről van szó. Hívei felelősséget éreznek szűkebb és tágabb környezetük sorsa iránt, szeretnének egy mind fizikailag, mind érzelmileg egészségesebb világban élni, és ennek megteremtéséhez nem tartják elegendőnek azt a gondolati keretet, amit a modern racionális világkép nyújt. A parajelenségekben való hit ehhez a nézetrendszerhez kapcsolódik, és egyedi összetevőit a hívek számára ennek a nézetrendszernek az érzelmi töltése hitelesíti. Első ránézésre sok racionálisan gondolkodó ember furcsállja, hogy mások a világ értelmes rendjét egy irracionális szellemi áramlathoz csatlakozva találják meg (illetve szerintük csak vélik megtalálni). Ne ítéljünk azonban elhamarkodottan: mindenképp óvatosságra int az a puszta tény, hogy ma a New Age hívei igen sokan vannak, számuk összemérhető a tradicionális vallások híveinek számával. Hogy a parahit miért jó nekik, arról megtudhatunk egyet-mást, ha ezt a hitet pszichológiai szempontból vesszük szemügyre. Akkor a parahit látható irracionalitása mögül nyomban előbukkan egy sajátos, láthatatlan racionalitás. 3. De vajon léteznek-e anyagi értelemben is? Bármelyik paratémát vizsgáljuk ebből a szempontból, mi kutatók egy kicsit más helyzetben vagyunk, mint amikor egyéb természeti vagy társadalmi jelenségeket vizsgálunk. Éppen azért, mert olyasmit próbálunk objektív szemlélettel és objektív módszerekkel megközelíteni, amit mások hittel közelítenek meg. Mégpedig mindkét oldalról: akik szerint a parajelenségek pusztán csalások vagy illúziók, azok ebben rendszerint éppúgy eleve biztosak, mint a hívők a maguk hitében. E tekintetben a parajelenségek nagyon hasonlók egy vallás tételeihez. Elég gyakran el is hangzik a kritika, hogy minek ártjuk bele magunkat mások hitébe; az az ő belső, szubjektív ügyük, nem tartozik a tudományra és a tudósokra. Néha igen okos emberek is így vélekednek. Mikor például még élt Wigner Jenő, és engem az a szerencse ért, hogy egy ideig Princetonban a közelében dolgozhattam és megismerkedhettem vele, ő módfelett csodálkozott, hogy egy pszichofizikai intézetben a telepátia kutatásával foglalkozom. A telepátiát ő tisztán lelki jelenségnek könyvelte el, mint ilyen nagyon érdekelte, és a maga részéről meg volt győződve a létezéséről; no de hogy jön a közelébe a tudomány? Mikor aztán elmondtam neki, hogy konkrétan mit csinálunk, hamar belátta, hogy a tudományos vizsgálat itt sem fölösleges, sőt, nemcsak nem fölösleges, hanem egyenesen szükség van rá. (Bölcs embereket többek közt arról ismerhetünk fel, hogy új információ birtokában képesek a véleményükön változtatni.) Ugyanis a parajelenségek egy lényeges ponton alapvetően különböznek a vallások természetfölötti jelenségeitől: abban, hogy tapasztalható anyagi következményeik vannak. Angyalokat egyetlen normális felnőtt ember sem keresgél az égen távcsővel, mert az angyalok természetéhez hozzátartozik, hogy száz százalékig szellemi lények, az anyagi tapasztalat számára nem hozzáférhetők. Ezzel szemben mondjuk egy Hartmann-féle földsugárzási zóna definíció szerint kimutatható radiesztéziai ingával vagy 9

10 pálcával, vagy egy parafenomén kanálhajlító képessége pont abból derül ki, hogy a kezében lehajlik a kanalak feje, és így tovább. A vallási tényekkel ellentétben a parajelenségek az anyagi világhoz tartoznak, vagy mindenesetre ahhoz is tartoznak, van tehát értelme a kérdésnek, hogy anyagi értelemben léteznek-e. Ha pedig van értelme ennek kérdésnek, akkor a választ jogosan várjuk a tudománytól, mert a tudomány pont arra való, hogy az anyagi világról feltett értelmes kérdéseket értelmesen megválaszolja. Nem érdemes persze a tudományt sem misztifikálni, azaz jelen esetben azt várni, hogy a tudomány ezekről a jelenségekről lényegesen mást mondhat, mint a hétköznapi józan ész. Számos népszerű parajelenségről bárki eldöntheti tudomány nélkül is, hogy mennyi benne a valóság és mennyi a csalás vagy félreértés. Nemsokára ismertetek néhány kísérletet, ami erre a célra alkalmas, és amihez nem kellenek sem komplikált berendezések, sem egyetemi diploma. Előbb azonban gondoljuk meg, milyen módszertani stratégiát érdemes követnünk az ilyen irányú kísérletekben. Nem valószínű ugyanis, hogy minden parajelenséghez ugyanaz a stratégia a legmegfelelőbb, hiszen maguk a jelenségek nagyon sokfélék. Sőt, ugyanaz a jelenség is megnyilvánulhat egész különböző módon a különböző helyzetekben. Tekintsük például a telepátiát. Varietéműsorokban gyakori szám, hogy a telepatikus fenomén beköti a szemét, leül a színpadon háttal a közönségnek, majd az asszisztense számokat mutat fel, kéri, hogy a közönség csendben koncentráljon rájuk, a fenomén pedig kimondja őket egymás után. Soha nem hibázik. Ez érezhetően messze nem ugyanaz, mint amikor egy átlagember egyszercsak úgy érzi, hogy a testvére egy másik városban bajba került, és aztán kiderül, hogy pont akkor elütötte egy autó. A színpadi telepátia, ha tényleg az, akarattal lép fel, mondhatni rendelésre; a spontán telepátia, ha tényleg az, szándék nélkül és ritkán. Az elsőben a kapott információ határozott és pontos, a másodikban elmosódott, a részletei rendszerint hiányoznak. Ha el akarjuk dönteni, hogy a fenomén mutatványa, illetve a spontán megérzés valóban telepátia volt-e, az első esetben a bűvésztrükk lehetőségeit kell kizárnunk, a másodikban a véletlen egybeesést. Egyik sem könnyű feladat, de más okból és másképp nem könnyű. A színpadi telepátiánál a megfigyelőnek gyakorlatilag magának is bűvésznek kell lennie, különben nem tudja, hogy egyáltalán mire figyeljen. A spontán telepátiánál pedig nem lehet objektív módon felmérni, hogy adott esetben a véletlen egybeesésre mekkora esély volt, mert ahhoz az esemény túl egyedi. A közlekedési balesetek a legtöbb családban nem ismétlődnek olyan rendszeresen, hogy statisztikát készíthessünk róluk. Az objektív ellenőrzés szempontjából mindenesetre van a parajelenségeknek két, egymástól élesen különböző alaptípusa. Az egyik típusba a látványos, könnyen megfigyelhető és akaratlagosan előállítható jelenségek tartoznak: az iménti színpadi telepátia, a fémhajlítás, a tárgymozgatás ismert erők alkalmazása nélkül, a földzónák kiingázása, az ingás vagy pálcás radiesztézia más fajtái, az auralátás, az örökmozgók, a teleportáció (vagyis tárgyak áthelyezése máshova úgy, hogy közben nincsenek sehol), a hivatásszerű jóslás, és elnézést kérek mindazoktól, amiket kifelejtettem. A másik típusba a ritka és gyenge hatások tartoznak, vagyis azok, amiket a mindennapi életben telepátiának vagy előérzetnek hívnak. Ez utóbbiakat nem a New Age hozta felszínre, nem épülnek rájuk üzleti vállalkozások, és alig esik róluk szó a tévé népszerű paraműsoraiban; a legtöbb ember számára tehát sokkal kisebb jelentőségűek az első csoportbelieknél. Szerencsére épp az első csoport, vagyis a látványos és akarattal előállítható jelenségek csoportja az, amit egyszerű módszerekkel és a leghétköznapibb józan eszünket használva is 10

11 könnyen tesztelni lehet. Hogy miképpen, azt most részletesen bemutatom egy jól ismert és népszerű jelenségkör, a radiesztézia példáján. Utána pedig megadok néhány hiperkapcsolatot más hasonló jelenségek vizsgálatáról szóló cikkekhez. 4. Népszerű parajelenségek objektív vizsgálatai A tévé New Age műsoraiban sokat hallani azokról a káros sugárzásokról, amiket a Föld bocsát ki részben vízerek hatására, részben egymással párhuzamos állandó zónákban. Ezek a sugárzások az ismert fizikai műszerekkel nem mutathatók ki, csak a radiesztéták eljárását követve ingával vagy pálcával. Ettől függetlenül a zónáik különféle betegségeket okozhatnak, ha az ember ágya pont valamelyikük fölött van. A zónák helyét nagyjából sejteni lehet abból, hogy a macskák szívesen heverésznek a közelükben, míg a kutyák inkább kerülik őket; de persze a legbiztosabb, ha az ember olyan hivatásos természetgyógyászhoz fordul, aki radiesztéziával, vagyis sugárzások észlelésével is foglalkozik. Nekik nem kell feltétlenül a helyszínre kijönniük, többen ingával vagy pálcával magát a lakót megvizsgálva be tudják mérni, hogy az illető ágyához képest a zónák hol húzódnak. Ha átmennek az ágyon, akkor azt áttesszük máshova, és nemsokára az ember egészségi állapota érezhetően javulni kezd ban az Élet és Tudomány főmunkatársával, Barabás Zoltánnal közösen alakítottunk egy klubot parajelenségek elfogulatlan vizsgálatára. Egyik klubtagunk bemérette a lakása káros zónáit több természetgyógyásszal, természetesen anélkül, hogy ők egymás meghívásáról tudtak volna. Az eredmény itt látható, Gräff Zoltán hozzá fűzött kommentárjai pedig a weblapon. A különböző radiesztéták által kapott zónák között még véletlenül sincs két azonos. A Vízöntő-hívek logikája szerint minden mérés egy-egy létező zónát mutatott ki, tehát az ágyat úgy célszerű elhelyeznünk, hogy egyik se menjen rajta át. Kissé zavaró lehet ugyan, hogy a lakást általában csak egy természetgyógyász méri be, és mivel eszerint még maradhat utána felderítetlen zóna, az áthelyezett ágy esetleg megint rossz helyre kerül. Dehát ebből csak az a tanulság, hogy a zónákat érdemes több természetgyógyásszal is beméretni. Az a kis többletköltség igazán megéri - ma egy-egy bemérésért kétezer forint körüli összeget kérnek -, hiszen a család egészsége mindennél fontosabb, nem igaz? Egy másik magyarázat, amit az egyik legismertebb magyar radiesztétától hallottam, hogy a bemérés nem egyirányú folyamat, hanem kölcsönhatás a bemérő személy és a zónák között. Ezért utána a zónák helye megváltozik. Így eleve nem várható, hogy a további bemérők ugyanazt az eredményt kapják. Kérdezhetik persze, hogy ha így van, akkor miért kell az ágyat máshova tenni, hiszen a zóna a méréstől úgyis elcsúszik onnan. És ha nem tudjuk, hova csúszik, akkor a kétezer forint kidobott pénz, mert semmi hasznos információt nem kaptunk érte. Igen ám, de mi van, ha a csúszás csak átmeneti, és a zóna később visszaáll oda, ahol volt? Ez amúgy is elég valószínű, mert a helyét hosszú távon nyilván a Föld sokkal erősebb és állandóbb tulajdonságai szabják meg, mint egy bemérés viszonylag gyenge befolyása. Így mégiscsak érdemes az ágyat eltolnunk onnan, és a kétezer forint sem vész kárba. A család egészségéért, ugye, ennyi igazán a minimum. Gräff Zoltán kísérletéből mindenesetre látszik, hogy a visszacsúszás elég lassú folyamat lehet, mert az első és az utolsó bemérés között több mint egy év telt el. Úgyhogy megint levonható egy tanulság: az ágyat csak jó hosszú idő múlva célszerű eltolni onnan, ahol a radiesztéta zónát talált. Lehet persze ennek a sok különböző vonalnak egy harmadik tanulsága, ami a nem Vízöntőhívőknek rögtön beugrik. De hogy ez a tanulság micsoda, azt nem árulom el, tessék kitalálni. 11

12 A földsugárzási zónákról az egyetemen is végeztünk egy kísérletet, más, de hasonlóan egyszerű módszerrel. Egy radiesztéta bemérte az egyik teremben a zónákat az ő szokott módján, vagyis sétálgatott egy-egy irány mentén, és megfigyelte, hogy a pálcája hol lendül ki, majd a kilendülési pontokat összekötötte egymással. Egy másik alkalommal ugyanő bemérte ugyanezt a termet úgy, hogy egy kis kocsin toltuk, és be volt kötve a szeme. Ezt a módszert stílszerűen vakpróbának hívják. Megjegyzem azoknak, akik esetleg maguk is akarnak ilyen kísérletet végezni, hogy a szembekötéshez nem elég keresztben egy kendő, mert az alól lefelé ki lehet látni (erről bővebben itt); legbiztosabb, ha csuklyát húzunk a kísérleti személy fejére, és a nyakánál a csuklya szélét még össze is kötjük. Az eredmény látszik ezen az ábrán. A folytonos vonalak a szokott radiesztéziai bemérés zónatengelyei, a pontok pedig a vakpróbából azok a helyek, ahol a pálca belengett. A lehetséges tanulságokat most már nem részletezem. Ismeretlen, csak ingával vagy pálcával kimutatható sugárzásokat a radiesztéták szerint nemcsak a Föld bocsát ki, hanem minden test. Ezek a sugárzások jellemzők a testre olyan értelemben, hogy különböznek egymástól bármilyen, emberileg megkülönböztethető tulajdonság szerint. Ezért az ingával bármire rá lehet kérdezni: például arra, hogy egy embernek melyik szerve beteg, vagy akár hogy melyik szerve fog megbetegedni a közeljövőben, vagy hogy mely ételek alkalmasak egy közelgő betegség megelőzésére, illetve a szervezet optimális táplálására. A természetgyógyászok ezt a diagnosztikai módszert gyakran alkalmazzák. Az ingának vagy pálcának ilyenkor előre megfogalmazott alternatívák közül kell választania, azzal, hogy megállapodás szerint így vagy úgy mozog az egyes alternatíváknak megfelelően. Mint említettem, a feltett kérdés gyakorlatilag bármi lehet, és természetesen az alternatívák is. Így lehetőség van egyszerű kísérletekre, ahol nem emberről és betegségről van szó; a betegség és a gyógyulás vizsgálata természetesen soha nem egyszerű, és akármi lenne az eredmény, mindenki azt magyarázhatná bele, amit akar. Ilyen kísérleteket több radiesztétával végeztünk, köztük azokkal a legtekintélyesebb magyarokkal, akik tanfolyamokon a többieket tanítják. Kivétel nélkül mindig ugyanaz jött ki: az inga vagy pálca bármilyen kérdésre kizárólag akkor válaszol helyesen, ha az ingázó a választ már előre tudja. Különben az eredmény véletlenszerű találgatás. Ám mielőtt a fenti kísérletek alapján sommás véleményt alkotnánk a radiesztéziáról és a radiesztétákról, néhány további szempontra fel szeretném hívni a figyelmet. Ezeket az ingás és pálcás méréseket általában természetgyógyászok végzik, de ez nem azt jelenti, hogy az ő tevékenységüket ennek alapján meg lehet ítélni. Amikor például egy csontkovács mindenféle ravasz módon húzkodja meg csavargatja a beteg ízületeit, egy gyógynövény-szakértő teakeveréket ad, vagy étrendet és életmódbeli változásokat javasol, az egész más dolog, mint a hókuszpókusz az ingával. De még a hókuszpókusznak is meglehet a maga pozitív hatása. Például egyik kísérleti személyünk, egy fiatal természetgyógyász, elmondta: ő eredetileg csak gyógynövényeket használt, de ahogy ezek a New Age-es módszerek divatba jöttek, a páciensei egyre gyakrabban kérdezgettek olyasmiket, hogy "bioenergiát is kapok?" vagy hogy "ingázás nem lesz?" Ő pedig hamarosan ráébredt, hogy ezek az emberek sokkal jobban megbíznak benne és a szakértelmében, ha kielégíti ilyen irányú elvárásaikat. Márpedig a bizalom a gyógyulás igen fontos tényezője, ezt tapasztalta már kezdettől; úgyhogy azóta a betegei érdekében kötelességének érzi együtt úszni az árral. Most már nemcsak ingázik, hanem kozmikus energiákat is közvetít, kijavítja a páciens auráját, és így tovább. A modern orvostudomány is egyre jobban elfogadja, hogy a gyógyulás függ a beteg lelkiállapotától, elsősorban attól, hogy 12

13 mennyire hisz saját gyógyulásában és az alkalmazott terápia hatékonyságában. Ha tehát a beteget mondjuk az lelkesíti föl, hogy a gyógyító egyenesen a Kozmosz vagy Isten energiáját adja át neki, és ez az energia olyan intelligens vagy olyan jóságos, hogy magától a megfelelő helyekre megy a megfelelő arányokban, és így a kellően elkápráztatott beteg nagyobb eséllyel meggyógyul, akkor ezzel a mesével tulajdonképpen használunk neki, akár igaz a mese, akár nem. Ismeretterjesztő előadásaimban (meg egy másik cikkemben; aki olvasta, attól elnézést kérek az ismétlésért) ezt a helyzetet a következő viccel szoktam jellemezni. Mr. Jones sorsjegyet vesz a nagy New York-i sorsjátékra. A sarki trafikban kéri az 55-ös számot; ott épp nincs meg, de más nem jó neki, elmegy a következő trafikba, aztán tovább, egész addig, míg kitartó utánajárással tényleg meg nem találja azt a bizonyos 55-öst. Aztán nyer vele egymillió dollárt. Az esetnek híre megy, és egy újságíró megkérdezi tőle: honnan találta ki előre, hogy a főnyereményt pont az 55-ös sorsjegy nyeri meg majd? Mr. Jones elmondja, hogy ő se érti igazán, csak egyszer álmában olyan makacsul előjött két szám, hogy úgy érezte, ennek jelentenie kell valamit. A két szám a hetes és a nyolcas volt, hát összeszorozta őket, és hétszer nyolc, az ugye ötvenöt... hát így. Node Mr. Jones, mondja a riporter, hétszer nyolc az nem ötvenöt, hanem ötvenhat! Most mit kötözködik velem, torkolja le Mr. Jones, hát maga nyert egymilliót, vagy én??? A hívők szerint a történetnek az a tanulsága, hogy a gyakorlati eredmény számít, nem a mögötte lévő magyarázat. Akárcsak a gyógyítás esetében, az analógia bizonyára nyilvánvaló. Csakhogy van ennek a történetnek egy másik tanulsága is, amit a különféle bioenergiás meg ráolvasásos gyógyítók soha nem említenek. Mégpedig az, hogy bármilyen eredményes is volt Mr. Jones módszere az adott esetben, azért hétszer nyolc az mégiscsak ötvenhat, nem pedig ötvenöt. Tehát Mr. Jones megnyerte ugyan az egymilliót, de ez nem bizonyítja, hogy a módszere helyes, és várhatóan máskor is működni fog. Ugyanígy: ha a beteg jobban hisz saját gyógyulásában attól, hogy a gyógyító mondjuk "kijavítja" az auráját, és így tényleg nagyobb eséllyel meggyógyul, ez még nem bizonyítja, hogy az aura valóban létezik, és alakja összefügg az ember egészségi állapotával. Könnyen lehet, hogy valami egész más halandzsa ugyanezt a gyakorlati hatást érte volna el. Ami mellesleg abból is gyanúsan valószínű, hogy a különböző spirituális gyógyítók nagyon sokféle ideológiával dolgoznak, és a bennük hívők szemében mind igen jól beválik. A Parajfalók Klubjában (amelyről bővebb információ a weblapon található) és a vele együttműködő AION Alapítvány laboratóriumában a radiesztézián kívül megvizsgáltunk több más ismert parajelenséget, illetve a parahívők körében népszerű kereskedelmi terméket is, így például az agykontrollosok úgynevezett távdiagnózisait, a Pi vizet, az Egely-kerék forgásának fizikai mechanizmusát és a szeretet hatását növénymagoncok fejlődésére. Egyik klubtagunk, Szilágyi András, összefoglaló tanulmányt írt az asztrológiáról a rendelkezésre álló szakirodalom alapján. (Az asztrológia tudományos vizsgálatai. Elektronikus formában: human/ezoterik/asztrol.) Részben még a klub megalakítása előtt én magam írtam néhány hasonló témájú cikket az Élet és Tudomány, illetve a Galaktika folyóiratba: ezek témája a bűnüldözést segítő parafenomének, a bőrlátás, a Fülöp-szigetek csodadoktorainak pszichikus műtétei, valamint a tudósok tipikus hozzáállása a parajelenségekhez. Ezekből a vizsgálatokból - továbbá azokból is, amikről írásban nem számoltunk be - mindig ugyanazt a következtetést vonhattuk le, mint amit itt részleteztem a radiesztéziáról. 5. Gyenge, de valószínűleg létező parajelenségek 13

14 A parapszichológiának van egy tudományos irányzata ( amely abban különbözik a köztudatban élő parapszichológiától, hogy tárgyát nem ezoterikusan, azaz hagyományos szimbólumok és analógiák alapján közelíti meg, hanem a tudomány ok-okozati gondolkodásmódjával. Ezt a fajta parapszichológiát egyetemeken (pl. Princeton, Edinburgh, Amsterdam) és önálló kutatóintézetekben (pl. a kaliforniai Palo Alto, az észak-karolinai Durham, a német Freiburg egy-egy intézete) művelik. Kutatóinak szakmai szervezete az amerikai illetőségű, de nemzetközi tagságú Parapsychological Association, amely 1969 óta tagja az AAAS-nek, az amerikai tudományos társaságok szövetségének. A tudományos parapszichológiát néhány felsőoktatási intézményben oktatják; a budapesti ELTÉ-n is van róla időközönként egy féléves előadássorozat. Itt-ott előfordul, hogy parapszichológiából Ph. D. fokozatot lehet szerezni. A tudományos parapszichológia tárgyát a következő módon definiálják: az ember és környezete közötti olyan kölcsönhatások, amelyek nem magyarázhatók a jelenleg ismert fizikai törvényekkel. Ezeknek a kölcsönhatásoknak két fő csoportjuk van: az érzékszerveken kívüli érzékelés (extra-sensory perception, ESP) és a pszichokinézis (psychokinesis, PK). Az ESP-n belül megkülönböztetnek három csoportot: telepátia (tudomásszerzés valamilyen emberi tudattartalomról), clairvoyance (tudomásszerzés egy tárgy objektív tulajdonságáról; erre közmegegyezéses magyar szó nincs) és prekogníció (tudomásszerzés jövőbeli eseményről). A PK-n belül két csoport van: makro-pk (közvetlenül megfigyelhető ráhatás tárgyakra) és mikro-pk (véletlenszerű folyamatok befolyásolása, amely csak statisztikai módszerekkel mutatható ki). Mindezeket a jelenségeket összefoglalóan pszi-jelenségek néven emlegetik, abból a célból, hogy így is jelezzék elkülönülésüket a fenti nevek hagyományos, okkult értelmezésétől. Tárgyának a tudományos parapszichológia ugyanis elvileg nem ad filozófiai értelmezést, hanem a pszi-jelenségeket mint ismeretleneket kezeli, amelyek természetét előbb tapasztalati úton fel kell tárni, bármilyen szempontú értelmezésükre csak azután kerülhet sor. Megjegyzendő azonban, hogy ez az elv nagyrészt csupán kifelé hangsúlyozott elismerése a tudomány kötelező ideológiai semlegességének; a terület kutatói döntő többségükben elkötelezettek egy dualisztikus világnézet mellett, és a tudományos parapszichológiával elsősorban ezt a világnézetet akarják tapasztalatilag igazolni (Vassy Z.: Utazás Paramerikában. Typotex, Budapest, fejezet. Elektronikus formában: r7.htm). Ilymódon a tudományos parapszichológiát úgy is definiálhatjuk, mint az ember nem-anyagi dimenziójának vizsgálatát a tudomány módszereivel. Bármelyik definíciót fogadjuk el, annyi tény, hogy a tudományos parapszichológia képviselői a tudomány módszertanát ismerik és elfogadják. (Döntően pszichológus vagy fizikus végzettségű amerikaiakról van szó, és ott az erősen specializált oktatás is segít abban, hogy munkamódszerük nagy mértékben függetlenedhessen ideológiai beállítottságuktól. Európaiaknál ez bizonyára több konfliktussal járna, az európai parapszichológusokra viszont a dualista szemlélet nem is annyira jellemző.) Személyes tapasztalataim szerint mind a kísérletek lebonyolításához, mind az eredmények elemzéséhez legalább annyira értenek, mint egy átlagosan képzett pszichológus kutató. Mivel pedig a terület állandó kritikai megfigyelés alatt áll a pszi-jelenségek létezésében erősen kétkedő "elit" tudósok részéről (McClenon, J.: Deviant Science. University of Pennsylvania Press, Philadelphia, PA., 1984.), a módszertani szigorra kénytelenek az átlagosnál is jobban ügyelni. Egy klasszikusnak számító, még a harmincas években bevezetett telepátia-kísérlet a 14

15 következőképpen zajlik le. Van néhány egyszerű ábra, amelyeket mind az adó, mind a vevő ismer; leggyakrabban a kör, négyzet, kereszt, csillag és hullámvonalak együttesét alkalmazzák. Az adó és a vevő két különböző helyiségben vannak, de előbb szinkronizálják az órájukat, és megállapodnak abban, hogy egy bizonyos időponttól kezdve mondjuk fél percenként próbálnak egymással telepatikus kapcsolatba lépni. A kapcsolat ez esetben azt jelenti, hogy az adó egy-egy ábrára gondol azzal a kifejezett szándékkal, hogy azt a vevő kitalálja. Az így "továbbítandó" ábrák sorrendjét véletlen számok táblázatával egy kísérletvezető állapítja meg a kísérlet előtt, és az adónak már az ábrasorrendet adja oda. Egyegy kísérleti menetben előre meg van szabva, hogy hány egyedi próba lesz. A vevő közben egyenként felírja, hogy ő milyen ábrákat "vett", azaz nála is előáll egy sorrend, akárcsak a vevőnél. A menet után ezt a sorrendet átadja a kísérletvezetőnek, aki megszámolja, hogy hány egyezés van az adó sorrendjével, és kiszámítja, hogy az eredmény mekkora valószínűséggel lehet véletlen egybeesés. A pszichológia hagyományait követve egy menetben akkor fogadják el, hogy valami nem-véletlen hatást kimutattak, ha a véletlen egybeesés valószínűsége nem több öt százaléknál. Ezt a fajta kísérletet választásos kísérletnek nevezik, mert a vevő minden próbában egy adott, ismert ábracsoportból választ. Egy másik népszerű kísérlettípusban bonyolultabb képeket kell telepatikusan átadni egy olyan képcsoportból, amelyet a vevő nem ismer. Ezt szabad-válaszos kísérletnek hívják, mert a vevő a nulláról indulva a benyomásait rajzolja vagy írja le. Itt természetesen nem olyan egyszerű az adó által adni szándékozott kép és a vevő benyomásainak összehasonlítása, mint a választásos kísérletekben, de a helyzet egy egyszerű fogással matematikailag átjátszható az előzőre. Tekintsünk egyetlen próbát, mikor tehát van egy leadott kép, és van a vevő rajza a benyomásairól. A leadott kép mellé előre kijelölnek néhány (pl. négy) másikat, és odaadják ezt az ötöt a vevő rajzával együtt egy külső zsűrizőnek, aki nem tudja, melyik volt a leadott kép. Neki az a dolga, hogy mind az öt képet összehasonlítsa a vevő rajzával, és kijelölje azt, amelyik a legjobban hasonlít rá. Ha mondjuk öt kép van (az igazi plusz négy másik), akkor húsz százalék annak az esélye, hogy véletlenül pont a leadott kép hasonlítson a vevő rajzára a legjobban, csakúgy, mint ahogy egy ötábrás választásos kísérletben húsz százalék annak esélye, hogy a vevő véletlenül eltalálja a leadott ábrát. Így, ha sok ilyen próbát végeznek, a statisztikai elemzés menete ettől a ponttól azonos. Az eljárás matematikailag többféle módon finomítható, de a lényeg mindig az, hogy a véletlen egybeesés mértékét számszerűen meg lehet határozni. A szabad-válaszos kísérletek előnye a választásosakkal szemben egyrészt az, hogy a résztvevők számára érdekesebbek, másrészt hogy belőlük tanulságokat lehet levonni az átvitt információ természetéről. Újabban kidolgoztak egy közvetett eljárást konkrét események (pl. tőzsdemozgás) előrejelzésére képek prekogníciójával. Számítógépet alkalmazva mind a választásos, mind a szabad-válaszos kísérletnek sok fajtáját dolgozták ki; ezek többnyire nem telepátia-, hanem clairvoyance- vagy prekogníciókísérletek, és elsősorban abban különböznek egymástól, hogy a kísérleti személy milyen visszajelzést kap. Ugyancsak számítógéppel végzik a mikro-pk kísérleteket, ahol a számítógéphez egy véletlenszám-generátor van csatolva, és az abból kijövő számokat kell befolyásolni. A leggyakoribb, hogy két lehetséges szám van, mondjuk a 0 és az 1, és a kísérleti személynek az a feladata, hogy a véletlenszám-generátor minél több 1-est állítson elő. Hogy a helyzet a kísérleti személynek érdekesebb legyen, a számítógép minden 1-es generálása esetén mutathat neki például egy képet, vagy lejátszhat egy dallamot, míg 0 estén csak kiírja, hogy ez a próba nem sikerült; a visszajelzés módja és mértéke természetesen itt is sokféle lehet. A véletlenszám-generátorokat egy német származású amerikai fizikus, Helmut Schmidt vezette be a tudományos parapszichológiába, és máig igen tanulságos alapkísérleteket végzett velük. 15

16 A laikus érdeklődők és más tudósok számára a legfontosabb kérdés még ma is az, hogy ezek a jelenségek egyáltalán léteznek-e. Egy 1990-es magyar felmérés szerint, amelyben az egyetemek és akadémiai intézetek tudományos beosztású munkatársai közül átlag minden tizediket kérdeztünk meg, a telepátia és rokonjelenségeinek létezését a többség igazolt ténynek vagy legalábbis valószínűnek tartotta, tudományos kutatásukat pedig csaknem mindenki fontosnak vagy legalábbis szükségesnek. A tudományos parapszichológia eredményei ezzel a nézettel összhangban vannak, annak ellenére, hogy általában a tudósok igen kevéssé ismerik a parapszichológiai szakirodalmat, és véleményüket elsősorban saját személyes tapasztalataikra alapozzák. Az 1930-as évek óta, amikor az amerikai J. B. Rhine elkezdte a mai értelemben vett parapszichológiai kutatást, többezer kísérletet végeztek különféle módszerekkel, amelyek eredményeit most természetesen nincs módom részletezni; létezik azonban egy statisztikai eljárás sok azonos célú kísérlet eredményének összesítésére - az úgynevezett meta-analízis -, és eszerint mind az ESP három fajtája, mind a mikro-pk statisztikusan bizonyítottnak tekinthető. Annak esélye, hogy az összesített eredmény előállhatott pusztán mint véletlen mintavételi sajátosság, minden vizsgált jelenségfajta esetén kisebb, mint egy az egymilliárdhoz, tehát gyakorlatilag nulla (Radin, D. I.: The Conscious Unverse. HarperCollins Publishers, New York, NY., Chapters 4.-7.). Ez azt jelenti, hogy a kísérletek valamilyen létező hatást kimutattak. Természetesen van sok más szempont is, mint a statisztikáé, és ha a kísérleteket vagy nagy részüket módszertanilag helytelenül végezték, lehetséges, hogy a talált "létező hatás" nem egyéb műterméknél; ennek valószínűségét nem lehet számszerűsíteni, és aki bármilyen okból elzárkózik a pszi-jelenségek elfogadásától, mindig van módja rá, hogy ismeretlen hibákat vagy csalásokat feltételezve a kísérletek egész adattömegét hamisnak és félrevezetőnek tételezze fel. A magam tapasztalatai szerint, bár nyilván voltak rosszul végzett kísérletek is, a többségük módszertanilag elég meggyőző ahhoz, hogy összesített eredményük ugyanannyira elfogadható legyen, mint általában a tudományos kísérletek eredményei. Hans Eysenck brit pszichológus szavaival (Eysenck, H. J.: Sense and Nonsense in Psychology. Penguin Books, Baltimore, MD., p ): "Hacsak nincs valami gigantikus mértékű összeesküvés mintegy harminc egyetemi tanszék és többszáz, különféle tudományos hátterű kutató között - akik közül nem egy eredetileg ellenségesen viszonyult a parapszichológiához -, a pártatlan szemlélő egyetlen következtetést vonhat le: azt, hogy léteznek emberek, akik képesek tudomást szerezni mások gondolatairól vagy a világban máshol történő eseményekről a tudomány előtt egyelőre ismeretlen módon." Most lássuk a pszi-jelenségek eddig tudományosan feltárt tulajdonságait. Mindegyikükre érvényes és talán a legjellemzőbb, hogy igen gyenge és instabil. Laboratóriumban soha nem igazolódnak a "parafenomének" állításai, miszerint ők bármikor nagy pontossággal kiolvasnak szövegeket vagy képeket emberek tudatából, lezárt borítékból, vagy nagy távolságból. Ha sikerül csalásbiztos körülményeket biztosítani, a parafenomének "tehetsége" notóriusan eltűnik, amiből meglehetősen valószínű, hogy nem parapszichológiai, hanem bűvész-tehetségről van szó. Az igazi ESP csak hosszú kísérletekben, statisztikusan mutatható ki, kimutatásához azonban nem szükségesek különleges személyek, a kutatók általában önként jelentkező átlagemberekkel dolgoznak. Az, hogy gyenge jelenségekről van szó, mennyiségileg fogalmazva azt jelenti, hogy az egy-egy próbában átvihető információ mennyisége igen kicsi, nagyságrendileg az 1 bit századrésze. Az instabilitás pedig abban nyilvánul meg, hogy ESP- és PK-kísérletben igen kevés ember tud huzamos ideig a véletlen átlag fölötti találatarányt tartani. Választásos módszer esetén ennek egyik oka bizonyára az, 16

17 hogy mindig ugyanabból a néhány ábrából választani elég unalmas, illetve hamar unalmassá válik. Szabad-válaszos módszerrel dolgozva ez kevésbé számít, de mégis általános tapasztalat, hogy egy ember (vevőként) legfeljebb naponta egy próbát tehet a siker esélyével. A próbák időbeli sűrítése a hatás gyengülésével jár. Valószínű, hogy mindenfajta pszi-jelenséggel szemben érvényesül az agyban egy gátlásfolyamat, de ennek mechanizmusáról semmit nem tudunk. A pszi-jelenségek másik közös és általános tulajdonsága, hogy tudattalanul működnek. Az ESP-t igazából nem is helyes "érzékelésnek" nevezni, mert nincs saját érzékleti minősége; ha például látunk valamit, tudjuk is, hogy látjuk (vagy legalábbis tudhatjuk, ha odafigyelünk rá), és meg tudjuk különböztetni a hallástól, tapintástól stb. Egy ESP-eredetű információhoz ilyen tudatosítható benyomás nem társul. Spontán esetekben az emberre egyszercsak rájön egy érzés, vagy felbukkan benne egy kép, de abban semmi nem jelzi, hogy több a képzelet termékénél. Szabad-válaszos kísérletben ugyanez a helyzet, választásosban pedig a választás szubjektív élménye ugyanaz, mint a találgatásé. Újabban az ESP-t ki lehet mutatni fiziológiai módszerrel is, anélkül, hogy a vevőnek bármit tudatosítania kellene. Például mérik bőrének vezetőképességét az idő függvényében, miközben egy adó bizonyos időszakokban "nyugtatni", máskor "izgatni" próbálja. (A vevő természetesen nem tudja, hogy mikor melyiket.) A vezetőképesség meglehetősen érzékenyen mutatja a szervezet aktivitási szintjét. A kapott görbe számítógépes feldolgozásával könnyű megállapítani, hogy van-e összefüggés az adó törekvése és a vevő állapota között. Több ilyen kísérletben ez a fajta befolyásolás lehetségesnek bizonyult, anélkül, hogy a vevőben a rá gyakorolt hatás tudatosodott volna. A tudattalansággal összefügg az a jelenség, hogy választásos kísérletekben a vevő néha olyan keveset talál el a leadott ábrákból, hogy az mélyen a véletlen átlag alatt van, és statisztikusan erősen valószínűsíthető, hogy már nem véletlen. Ezt pszi-hibázásnak nevezik, és általában vagy akkor lép fel, ha a vevő nem hiszi el, hogy a kísérletben sikeres lehet, vagy valami zavarja a kísérlet alatt. Ilyen zavaró tényezőt irányítottan is elő lehet idézni - pl. a kísérletvezető idegesítő viselkedése -, és amikor megtették, az eredmény rendszerint tényleg pszi-hibázás lett. Ehhez hasonló jelenségek jól ismertek a pszichológiában; például Freud egyik legnépszerűbb könyve (Freud, S.: A mindennapi élet pszichopatológiája. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1993.) a mindennapi életből sorol fel tipikus eseteket arra, hogy az ember milyen ügyesen tudja "büntetni" magát tudattalanul, vagyis olyan döntéseket hozni, hogy az eredmény ellentétes legyen saját tudatos szándékával. A pszi-jelenségek tudattalan jellegéből következik, hogy szándéktalanul is felléphetnek. Erre számos spontán eset utal (amikor pl. egy adó balesetét megérzi valamelyik hozzátartozója a távolból, ill. makro-pk-nál az úgynevezett poltergeist-jelenség, vagyis tárgyak látszólag ok nélküli mozgása valaki körül), és kísérletekben szintén kimutatták. Prekogníció esetében a szándéktalanság felveti azt a természetes lehetőséget, hogy az ember mindennapi döntéseibe a prekogníció folyamatosan besegít a jövő "pásztázásával". A New Age egyes képviselői ezzel is alátámasztják azt az általános elképzelésüket, hogy életünkben igazából nincsenek véletlenek, sorsunkat rejtett hatások szövevényén át végül is teljes egészében magunk alakítjuk ki. Természetesen nem a parapszichológus kutató dolga, hogy egy általános ideológiai elvvel kapcsolatban állást foglaljon; annyi azonban már eddigi eredményeink alapján biztosan állítható, hogy a létező pszi-hatások túl gyengék a mindennapi élet számottevő befolyásolásához. Századbites információátvitellel a gyakorlatban semmit nem 17

18 lehet kezdeni, attól függetlenül, hogy ez az információátvitel valóban útba ejt-e egy okkult szellemvilágot, ahogy a New Age hívei feltételezik. Tudományos szempontból a pszi-jelenségek talán legfontosabb kérdése, hogy milyen fizikai hatás valósítja meg őket. Hiszen a definícióban is benne van, hogy nem tulajdoníthatók jelenleg ismert fizikai tényezőknek, tehát nagyon valószínű, hogy magyarázatuk csak a jelenlegi fizika kiterjesztésével lesz lehetséges. Erre a kérdésre vonatkozólag egyelőre kevés ismerettel rendelkezünk, és azok is csak negatívumok. Az ESP sok kísérlet tanúsága szerint nem vagy nagyon kevéssé függ a távolságtól, és ismert fizikai gátak nem akadályozzák; ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a prekogníció puszta ténye eleve valószínűtlenné teszi ezeknek a jelenségeknek azt a tér- és időbeli szervezettségét, amit más jelenségeknél megszoktunk. Egy szisztematikus kísérletsorozat, amit véletlenszám-generátorokkal végeztek, a mai fizikában igen nehezen értelmezhető jellegzetességeket tárt fel. A prekogníció nyilvánvalóan sérti a kauzalitás elvét, vagyis azt, hogy az ok időben mindig megelőzi az okozatot. Vannak azonban jelek arra, hogy itt nem egyszerűen az ok és az okozat sorrendje cserélődik meg, tehát nem arról van szó, hogy az információ időben visszafelé halad. Az ESP másik két fajtájánál és mikro-pszichokinézisnél is nehézséget okoz a kísérleti eredmények olyan értelmezése, amely egyedi események közötti kapcsolatot tételez fel. Például hogy egy választásos kísérlet bizonyos próbáiban átment az információ, másokban nem (bővebben lásd itt), vagy hogy a véletlenszám-generátort a kísérleti személynek néhány jól meghatározható próbában sikerült befolyásolnia (Vassy Z.: Utazás Paramerikában, 8. fejezet, elektronikus formában r8.htm). Inkább úgy látszik, a hatás globálisan működve mintegy "eloszlik" a kísérlet egész sorozatában, amelynek végeredménye így eltér a véletlen szerint várhatótól, de az eltérést nem lehet bizonyos próbákhoz jobban hozzárendelni, mint a többihez. Mindezek alapján egyelőre csak annyit mondhatunk, hogy a pszi-jelenségek valamilyen korrelációt jelentenek egymással az ismert módokon nem összefüggő események között, de ezt a korrelációt nem lehet semmilyen, térben és időben terjedő folyamatra visszavezetni. A "nem lehet" itt nem egyszerűen azt jelenti, hogy jelenlegi ismereteink alapján nem tudjuk, hanem hogy a tapasztalati anyag szerint objektíve nincs ilyen folyamat; ha volna, bizonyos kísérletek más eredményt adnának, mint amit adnak. 6. A parajelenségek és a New Age tömegkultúrája A Vízöntő-hívek körében népszerű parajelenségek vizsgálatai, mint a 4. fejezetben részleteztem, egymással összhangban azt a képet sugallják, hogy itt tisztán illúziókról, rosszabb esetben szándékos csalásokról van szó. Objektív alapja nincs sem az asztrológiának, sem a távdiagnózisnak, sem a radiesztéziai sugárzásoknak, sem az Egely-féle bioenergiának, sem a Pi víz csodatévő hatásainak. Ugyanakkor ezekben a jelenségekben tömegek hisznek, tehát kétségtelen, hogy maga a bennük való hit hozzátesz valami pozitívumot az életükhöz; ezt is említettem már a parahit láthatatlan racionalitásával kapcsolatban. Ezért gyakorlatilag biztosra vehetjük, hogy ők a telepátiában és az ESP többi fajtájában akkor is hinnének, ha ezeknek a jelenségeknek a léte tudományosan nem volna bebizonyítva. Ez egyébként abból is nagyon valószínű, hogy a tudományos parapszichológia az ezotéria-hívőket szinte egyáltalán nem érdekli, azt éppúgy túl földhözragadtnak tartják, mint a tudomány más területeit. (Az okkult parapszichológia és a tudomány viszonyáról néhány gondolat itt olvasható.) Így a tudományos ESP- és PK-kutatás a tudomány számára ugyan lényeges, mert a téridőre és az okságra vonatkozó ismereteinket radikálisan kitágíthatja, de ma a társadalomnak 18

19 közvetlenül semmit nem mond. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy egyrészt vannak nemlétező parajelenségek, amelyek beépültek a kultúrába, és részét képezik egy széles körben elterjedt, profán hitvilágnak, másrészt vannak létező parajelenségek, amelyek a társadalmi tudat szempontjából elhanyagolhatók. A kétféle, azaz létező és nemlétező parajelenségek az érzékszerveken kívüli érzékelésen és a pszichokinézisen át függnek össze egymással, mivel az ESP és a PK a köztudatban olyan tulajdonságokkal felruházva szerepel, amelyekkel a valóságban nem rendelkezik: mint láttuk, a tudományos vizsgálatok szerint ezek a jelenségek igen gyengék és az emberi életben marginálisak, míg a tévé és a sajtó tele van drámai és szenzációs - kitalált - eseteikkel. Egyszóval, a tudományos parapszichológia ESP-je és PK-ja nem ugyanaz az ESP és PK, mint az okkult tömegkultúráé: az egyik nem fontos és létezik, a másik fontos és nem létezik. Érdemes ezért észben tartanunk, hogy hiba lenne az egyik tulajdonságaiból következtetéseket levonni a másikra nézve. A tudományosan igazolt ESP és PK léte nem igazol semmit az okkult ESP és PK világnézeti funkcióiból: az utóbbiakat csakis a saját közegükön belül lehet reálisan értékelni. 7. A létező parajelenségek elhelyezése egy racionális világképben Az eddigiektől függetlenül persze feltehető a kérdés: milyen kapcsolatban vannak a létező pszi-jelenségek a tudomány által már feltárt és racionálisan rendszerbe szervezett más jelenségekkel. Hiszen annyi kétségtelennek látszik, hogy ebbe a rendszerbe pillanatnyilag nem lehet őket beilleszteni. Ez a tény arra indít sok racionálisan gondolkodó embert, hogy létezésüket automatikusan tagadja: számukra vonzóbb egy tudatos és kiterjedt konspirációt feltételezni a kutatók között, mint elfogadni, hogy például egy későbbi ok befolyásolhat egy korábbi okozatot, vagy hogy két ember között információkapcsolat jöhet létre akkor is, ha minden ismert fizikai hatás szempontjából el vannak egymástól szigetelve. Ahogy egy magyar biofizikus kifejezte néhány évvel ezelőtt (Egely György magánközlése): "Ezt akkor sem hiszem, ha látom!" Aki azonban túl valószínűtlennek tartja, hogy a tudományos parapszichológia egész tényanyaga csalás vagy félreértés legyen, annak valahogy össze kell békítenie ezt a tényanyagot saját racionális világképével. Ehhez fogok most vázolni egy számomra elfogadható gondolatmenetet, amely részletesebben két könyvem egy-egy fejezetében olvasható. (A parapszichológia tudományos irányzata, 9. fejezet; Schrödinger macskája és más történetek. Élet és Tudomány Egyesület kiadása, fejezet, elektronikus formában: Először is vegyük észre, hogy azok a fogalmak, amelyekkel a körülöttünk lévő világról gondolkodunk, nemcsak magától a világtól függnek, hanem az emberi elme sajátosságaitól is. Egyrészt kétségtelenül objektívek abban az értelemben, hogy a valóság konzekvensen érvényesülő törvényszerűségeit fejezik ki; nyilván nem véletlen, hogy az eseményeket térben és időben helyezzük el, hogy a teret háromdimenziósnak érzékeljük, az idő folyását egyirányúnak, és így tovább. Ha tér-, idő- és okságfogalmunk nem a valóság objektív vonásait fejeznék ki, nem lett volna értelme, hogy az evolúció során az emberi információkezelő rendszer ilyen központi kategóriáivá váljanak. Ugyanakkor azonban még ezek az alapfogalmak is kötve vannak saját embervoltunkhoz: ahogy a huszadik század fizikájában többször kiderült, a fizikai paramétereknek - pl. méret és sebesség - csak abban a tartományában használhatók, amelyben az ember él. Igen nagy sebességeken például a tér és az idő tulajdonságai mások, mint amikhez hozzá vagyunk szokva, és spontán szemléletünkkel különféle paradox jelenségek lépnek fel. Ezek az úgynevezett relativisztikus paradoxonok, mert magyarázatukat a relativitáselmélet adja meg. Még nagyobb szemléleti nehézségek állnak elő az igen kis méretek tartományában, és vezetnek a kvantumelméleti paradoxonokhoz. De ugyancsak képtelennek tűnő jelenségekkel találkozunk igen nagy 19

20 tömegű testek körül, vagy akkor, ha igen hosszú időtartományban vizsgáljuk a világmindenség fejlődését. Nyilván nem arról van szó, hogy a világ viselkedik logikátlanul; a világ olyan, amilyen, értelmezéséhez nekünk kell a megfelelő logikát megtalálnunk. Kiderült azonban, hogy ez csak korlátozottan lehetséges, mert saját emberi fogalmaink az értelmezést nem mindig teszik lehetővé, és ez a tény rávilágít fogalmaink egy általános tulajdonságára: arra, hogy miközben tükrözik az objektív valóságot, mintegy "faji értelemben" szubjektívek, azaz hordozzák emberi meghatározottságukat. Ha némi természetes szerénységgel meggondoljuk, nem meglepő, hogy a valóság sokrétűbbnek bizonyult, mint az ember által belakott tartománya. Miért korlátozódna kizárólag arra, amit mi képesek vagyunk elhelyezni fajilag szubjektív fogalmaink rendszerében? Ugyanakkor az is természetes, hogy ebben az általunk belakott tartományban igen pontos és a valóság természetéhez jól illeszkedő modelleket sikerült megalkotnunk, hiszen már spontán fogalmaink is erre a tartományra vannak szabva. Az a tér-, idő- és okságfogalom, amire a klasszikus fizika épül, bámulatra méltó gyakorlati eredményeket hozott és hoz ma is, a többszáz méteres felhőkarcolóktól a Holdra és a Marsra leszálló űrhajókig. Ezek a fogalmak végig beváltak, amíg az emberi megismerés nem merészkedett túl messzire a fizikai paraméterek testhezálló tartományától. Igazából annyira beváltak, hogy "faji szubjektivitásuk" legfeljebb néhány ravasz filozófusnak tűnt fel, mindenki más a világ egészére érvényesnek képzelte őket. Azon sem csodálkozhatunk, hogy érvénytelenségük akkor derült ki, amikor a tudomány már kimerítően feltárta a hozzánk közeli tartományokat, és kezdett túllépni rajtuk. A mai technika óvatos becslések szerint is jóval több, mint ötven százalékban kvantumfizikára épül (l. Leon Lederman idézett műve, Az isteni a-tom), tehát olyan törvényszerűségekre, amelyek nem fogalmazhatók meg kizárólag a klasszikus fizika fogalomrendszerén belül. A kvantumfizikáról közismert, hogy fellazultak benne az egyértelmű ok-okozati viszonyok, és a legtöbb folyamat eredményéről csak valószínűségi előrejelzést lehet adni még akkor is, ha a kezdőállapot pontosan meghatározott. Más szóval, egy okból több okozat következhet, mindegyik a maga kiszámítható valószínűségével; mégpedig nem azért, mert nem ismerjük az aktuális kimenetelt meghatározó tényezőket, hanem azért, mert ilyen tényezők objektíve nem léteznek. (Ha léteznének, bizonyos kísérletek eredménye más volna, mint ami.) A kvantumfizikai események valószínűségi jellege nem a rájuk vonatkozó konkrét tudásunk korlátaiból következik, hanem az őket eleve definiáló fizikai fogalmaink korlátaiból. A hely, sebesség, energia stb. egyszerűen nem alkalmas arra, hogy igen kis méretek körül a valóságot száz százalékig adekvátan írja le; meg kell elégednünk azzal, hogy a fenti fizikai mennyiségek valószínűségeloszlása pontos oksági szabályokat követ. Ma tehát már van tapasztalatunk arról, milyen meglepetések érhetnek, amikor az emberi megismerés eltávolodik a valóságnak az ember testére szabott tartományától. Naivitás lenne azonban azt képzelnünk, hogy az eddigi meglepetések már kimerítették mindazt, amit a valóság tartogat nekünk. Ellenkezőleg, nagyon valószínű, hogy a megismerés fejlődésével egyre inkább olyan jelenségkörökkel fogunk találkozni, amelyekre fajilag szubjektív fogalmaink egyre kevésbé érvényesek; egyszerűen azért, mert amikre jobban érvényesek voltak, azokat már előbb megismertük. A kvantumfizikában például az egyértelmű okság ugyan fellazul, de események olyan korrelációja nem fordulhat elő, amelyben egy okozat látszólag megelőz egy okot. A kis méretek még nem annyira "idegen föld" az emberi megismerés számára, hogy ekkora abszurdumot kénytelenek legyünk tudomásul venni. Garancia azonban nincs rá, hogy semelyik más valóságtartományban sem leszünk kénytelenek. Nem írhatjuk elő Istennek vagy a Természetnek, hogy tekintettel legyen a mi 20