A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA

Átírás

1 EURÓPAI TÜKÖR A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA A TARTALOMBÓL Sikeres fél évszázad után bizakodás Beszélgetés Göncz Kingával Györkös Péter: Itt az idô, hogy elôrelépjünk az európai építkezésben Kádár Béla: Gazdasági fejlôdésünk a rendszerváltozás óta Tari Ernô: Diagonális stratégiai szövetségek XII. ÉVFOLYAM 5. SZÁM MÁJUS

2 EURÓPAI TÜKÖR Kiadja a Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, a HM Zrínyi Kommunikációs Szolgáltató Kht. támogatásával. Felelôs kiadó: A szerkesztôbizottság elnöke: A szerkesztôbizottság tagjai: Fôszerkesztô: Lapszerkesztô: Lapigazgató: Rovatszerkesztôk: Szerkesztôk: Mûszaki szerkesztô: A szerkesztôség címe: Vig József Palánkai Tibor Bagó Eszter, Balázs Péter, Balogh András, Barabás Miklós, Baráth Etele, Bod Péter Ákos, Erdei Tamás, Gottfried Péter, Halm Tamás, Hefter József, Horváth Gyula, Hörcsik Richárd, Inotai András, Iván Gábor, Kádár Béla, Kassai Róbert, Kazatsay Zoltán, Levendel Ádám, Lôrincz Lajos, Magyar Ferenc, Nyers Rezsô, Somogyvári István, Szekeres Imre, Szent-Iványi István, Török Ádám, Vajda László, Vargha Ágnes Forgács Imre Hovanyecz László Bulyovszky Csilla Fazekas Judit, Becsky Róbert Asztalos Zsófia, Farkas József György Lányi György Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma 1027 Budapest, Nagy Imre tér 4. Telefon: , , Az Európai Integrációs Iroda kiadványai hozzáférhetôk az Országgyûlési Könyvtárban, valamint a Külügyminisztérium honlapján ( Kiadványaink menüpont). A kiadványcsalád borítón látható emblémája Szutor Zsolt alkotása. Nyomdai elôkészítés: ProPlus Stúdió Nyomdai kivitelezés: Komáromi Nyomda és Kiadó Kft. ISSN

3 EURÓPAI TÜKÖR 2007/5. A KÜLÜGYMINISZTÉRIUM FOLYÓIRATA

4 Tartalom Nyilatkozat a Római Szerzôdések aláírásának 50. évfordulója alkalmából... 3 Sikeres fél évszázad után bizakodás Beszélgetés GÖNCZ KINGÁVAL az EU múltjáról és jövôjérôl... 5 GYÖRKÖS PÉTER: Itt az idô, hogy elôrelépjünk az európai építkezésben Egy politikai nyilatkozat elôzményei, motivációi és jövôbeni kihatásai KÁDÁR BÉLA: Gazdasági fejlôdésünk a rendszerváltozás óta KONRÁD MÁRTA VÁNDOR JÁNOS: A pozitív diszkrimináció WTO: bizonytalan a Doha-forduló kimenetele Interjú BALÁS PÉTERREL, az Európai Bizottság kereskedelmi fôigazgató-helyettesével TARI ERNÔ: Diagonális (szektorközi) stratégiai szövetségek az Európai Unió vállalatainak részvételével SÜKÖSD PÉTER: Ellentmondásos EK-álláspont a gyógyszeripari párhuzamos kereskedelemrôl Európai biztonság- és védelmi politika MATUS JÁNOS: Az Európai Biztonsági és Védelmi Akadémia Szemle KISS ANDRÁS: A Kohéziós Alapból származó, környezetvédelmi célú támogatások értékelése a rendszer szereplôinek szemszögébôl Uniós aktualitások Országgyûlés Külügyi Hivatala SZALÓKI KATALIN: Elôre a jövôbe kutassuk a megoldást! Központi Statisztikai Hivatal BAKSAY GERGELY: Gyorsuló gazdasági növekedés az Európai Unióban Olvasólámpa Procedures for local and regional authority participation in european Policy Making in the member states (A tagállamok helyi és regionális hatóságainak részvételi eljárása az európai döntéshozatali folyamatban) Monitor English summaries

5 3 Nyilatkozat a Római Szerzôdések aláírásának 50. évfordulója alkalmából Európa évszázadokon keresztül egy eszmét, a béke és megértés reményét testesítette meg. Ez a remény beteljesült. Európa egyesülése békét és jólétet hozott számunkra. Egyetértést teremtett, és gyôzedelmeskedett az ellentétek felett. Európa egyesítéséhez, valamint a demokrácia és a jogállamiság megerôsítéséhez minden tagállam hozzájárult. A középés kelet-európai emberek szabadságszeretetének köszönhetjük, hogy Európa természetellenes kettéosztottsága mára végérvényesen megszûnt. Európa egyesítésével levontuk a tanulságot a véres harcokból és a szenvedéssel teli történelembôl. Ma úgy élünk egymás mellett, ahogy arra korábban soha nem nyílt lehetôség. Minket, az Európai Unió polgárait boldogsággal tölt el Európa egyesítése. I. Az Európai Unióban közös eszményeinket valósítjuk meg: számunkra az ember áll a középpontban. Az ember, akinek méltósága sérthetetlen, és akinek jogai elidegeníthetetlenek. A nôk és a férfiak egyenlô jogokat élveznek. Törekszünk a békére és a szabadságra, a demokráciára és a jogállamiságra, a kölcsönös tiszteletre és felelôsségvállalásra, a jólétre és a biztonságra, a toleranciára és a részvételre, valamint az igazságosságra és a szolidaritásra. Az Európai Unióban egyedülálló módon élünk és mûködünk együtt egymással. Ez a tagállamok és az európai intézmények demokratikus együttmûködésében fejezôdik ki. Az Európai Unió az egyenjogúságon és az egymás iránti szolidaritáson alapul. Ily módon teszi lehetôvé a tagállami érdekek közötti igazságos egyensúlyt. Az Európai Unió óvja tagjai egyediségét és sokszínû hagyományait. A nyitott határok, valamint a nyelvek, kultúrák és régiók élénk sokfélesége gazdagabbá tesznek bennünket. Számos olyan cél van, amelyet külön-külön nem, csak közösen érhetünk el. Az Európai Unió, a tagállamok, valamint azok régiói és önkormányzatai megosztják egymás között a feladatokat.

6 4 EURÓPAI TÜKÖR 2007/5 MÁJUS II. Nagy kihívások elôtt állunk, melyek átlépik a nemzeti határokat. Ezen kihívásokra az Európai Unió a válaszunk. Csak együtt ôrizhetjük meg a jövôben is az Európai Unió valamennyi polgárának javát szolgáló európai társadalmi modellünket. Ez a társadalmi modell egyesíti a gazdasági eredményességet és a társadalmi felelôsséget. A közös piac és az euró erôssé tesz bennünket. Így a gazdaság fokozódó, világméretû összefonódását és a nemzetközi piacokon tapasztalható egyre nagyobb versenyt saját értékeink szerint alakíthatjuk. Európa gazdagsága az emberek tudásában és képességeiben rejlik, ez jelenti a növekedés, a foglalkoztatás és a társadalmi összetartás kulcsát. Közösen fogunk küzdeni a terrorizmus, a szervezett bûnözés és az illegális bevándorlás ellen. A szabadságjogokat és a polgári jogokat megvédjük az ezen jogok ellenfeleivel szemben folytatott küzdelemben is. A raszszizmus és az idegengyûlölet soha többé nem nyerhet teret. Mindent megteszünk azért, hogy a világban jelentkezô konfliktusok békés úton rendezôdjenek, valamint hogy az emberek ne eshessenek háború, terrorizmus vagy erôszak áldozatául. Az Európai Unió az egész világon támogatni kívánja a szabadságot és a fejlôdést. Vissza akarjuk szorítani a szegénységet, az éhínséget és a betegségeket. Ezen a területen továbbra is vezetô szerepet szándékozunk betölteni. Az éghajlatváltozás világméretû veszélyének elhárítása érdekében az energiapolitika és az éghajlatvédelem területén közösen akarunk fellépni, és együttesen kívánunk hozzájárulást nyújtani. III. Az Európai Unió a jövôben is a nyitottságából, valamint tagjainak arra irányuló akaratából táplálkozik, hogy az Európai Unió belsô fejlôdését közösen szilárdítsák meg. Az Európai Unió továbbra is elômozdítja a határain túli demokráciát, stabilitást és jólétet. Európa egyesülésével az elôzô generációk álma vált valóra. Történelmünk arra int bennünket, hogy Európa egységét a jövôbeli generációk számára is ôrizzük meg. Ennek érdekében, lépést tartva az idôvel, folyamatosan meg kell újítanunk Európa politikai kereteit. Ezért ma 50 évvel a Római Szerzôdések aláírása után közös célunk, hogy a évi európai parlamenti választásokig egy megújított közös alapra helyezzük az Európai Uniót. Hiszen tisztában vagyunk vele, hogy Európa jelenti a közös jövônket.

7 5 Sikeres fél évszázad után bizakodás Beszélgetés Göncz Kingával az EU múltjáról és jövôjérôl Jean Monnet, az európai integráció egyik atyja, aki elsôként kapta meg az Európa díszpolgára kitüntetést, 1975 ôszén a következôket írta naplójába: Valaki ezt mondta nekem a napokban: Európának 1976-ban nem lesz tavasza. Meglehet, igaza van, de nekünk tovább kell látnunk a naptárnál. Állomásokat kell látnunk, nem határidôket Nem törôdöm a dátumokkal. De biztos vagyok benne, hogy az évszakok múlásával elkerülhetetlenül közelebb kerülünk egy nagyobb egységhez Ôsi szuverén államaink elkülönült fellépésének lejárt az ideje. Hogyan látja Ön bô három évtizeddel Monnet megállapításai és fél évszázaddal a Római Szerzôdés megszületése után az Unió helyzetét? Az idézet jól illusztrálja, hogy az európai integráció jövôjét illetôen mindig bôven volt kételkedés is, éppúgy, mint ma. Ám az idô sohasem a kételkedôket igazolta. Amikor Jean Monnet a fentieket írta, Nagy-Britannia, Írország és Dánia 1973-ban történt csatlakozásával is, még csak a kilencek Európájáról lehetett beszélni. Azután csatlakoztak a dél-európai államok, majd egy következô hullámban két északi ország és Ausztria. Újabb nem egész évtized múlva tíz, rövid két esztendô elteltével pedig két további egykori szocialista ország vált a közösség tagjává. Ha a Római Szerzôdés óta eltelt fél évszázadot a mérlegre tesszük, akkor olyan eredményt kapunk, amely csak büszkeségre és bizakodásra adhat okot. Egy olyan fordulatot és folyamatot láthatunk Európa életében, amelynek talán a világtörténelmi jelentôsége sem becsülhetô túl. Hiszen példátlan az, hogy demokratikus értékeket valló, független államok, természetesen fokozatosan, de önként mondanak le szuverenitásukból eredô egyes nem lebecsülhetô jelentôségû jogaik közvetlen gyakorlásáról. Példátlan az is, hogy miközben úgy tetszik, az így létrejött közösség egyre több problémával küszködik, mind tovább növekedik. Nem tudunk róla, hogy bármelyik tagállam ki akarna lépni az Unióból, ellenben az utóbbi bô évtizedben több mint kétszeresére nôtt tagországainak száma, miközben nem kevesen kopognak bebocsáttatásért a kapuin. Nem véletlen az sem, hogy a világ más tájain ugyancsak szükségszerûen formálódó integrációs szervezetek sok vonatkozásban mintának tekintik az Európai Uniót. Ismeretes, hogy az alapító atyák a Római Szerzôdés megírása elôtt inkább egy politikai Európában gondolkodtak az elsô és a második világháború, majd az ez utóbbit követô hidegháború tapasztalatai nyomán. Ehhez viszonyítva nem túlzás azt mondani, hogy az Unió ötven esztendôs története

8 6 EURÓPAI TÜKÖR 2007/5 MÁJUS valószínûleg minden várakozást felülmúló, a társadalmi-gazdasági-politikai élet megszámlálhatatlanul sok területére kiterjedô sikertörténet. Fôként, ha figyelembe vesszük, hogy az 1956-os magyar forradalom, illetve a szuezi válság adta az utolsó impulzust a Római Szerzôdés megszületéséhez. Furcsamód éppen akkor vált véglegessé Európa megosztottsága, és nagyon kevesen gondolták, hogy megérik a kétpólusú világ végét. Nekünk magyaroknak ezért is különlegesen értékes a közösségi tagságunk ban sokakban ébredt keserûség: úgy érezték, a Nyugat cserbenhagyott bennünket. És nem kevesekben megmaradt ez 1990-et követôen is, amikor úgy vélték, hogy egyebek között a diktatúra, az idegen elnyomás elleni fegyveres küzdelem okán is különleges bánásmódot érdemelnénk. Annál inkább, mert akkorra már szinte tapinthatóak voltak számunkra a közösség elônyei. Az Európai Uniónak nyilván jó oka volt rá, hogy ne tegyen kivételeket. Ezen nem is érdemes keseregni. Persze fôként azért nem, mert immáron három esztendeje belül vagyunk az Unió kapuin. A szó legszorosabb értelmében teljes jogú tagok vagyunk. Megtapasztalhattuk az ezzel járó elônyöket, de a felelôsségét is. Láthatjuk, hogy éppen, mert az újabb tagállamok közé tartozunk, számítanak rá, hogy a korábbi meg az újabb problémákra is sajátos válaszokat fogalmazzunk meg. Mit tart Ön az Unió sikertörténete legfontosabb tényezôinek? A kontinens históriáját ismerve elsôként azt emelném ki, hogy a két világháborúból adódó következtetéseket maradéktalanul levonta a legfontosabb alapító országok politikai elitje. Ennek óriási szerepe van abban, hogy a földrész a béke letéteményese lett. Ugyancsak fontos szerepe volt e felismerésnek, illetve a nyomában bekövetkezô integrációs folyamatnak abban, hogy az Unió példája, hatása politikai és gazdasági ereje ösztönzô szerepet játszott az európai megosztottság megszûnésében. Ha visszanézünk a második világháború utáni idôre, egy teljesen tekintélyt vesztett Európa képét látjuk. Bizonyos, hogy ha a hagyományosan nagyhatalmaknak tekintett államok a régi módon akarták volna újrateremteni erejüket, kudarcot vallottak volna. Egyszerû persze azt mondani, hogy a világpolitikai erôviszonyok nem is tették volna ezt lehetôvé számukra. Próbáljunk azonban empatikusan gondolkodni. Vajon egy olyan korábbi, óriási gyarmatbirodalommal rendelkezô világhatalomnak, amilyen Nagy-Britannia vagy Franciaország volt, könnyû lehetett-e azt elfogadni, hogy lemond nemzeti szuverenitása egy részérôl? Ahhoz, hogy megértsük, milyen, merôben új átalakulás kezdôdött 1957-ben Európában, elég ha arra gondolunk, hogy egészen aprócska hazánknál jóval kisebb államok mennyi vívódás, megfontolás után voltak csak hajlandók feladni valamennyit nemzeti önállóságukból. Mindennek nem akármilyenek az eredményei. Mára Európa az az Európa, amely immáron az Unió szinonimája a világgazdaság egyik legna-

9 SIKERES FÉL ÉVSZÁZAD UTÁN BIZAKODÁS 7 gyobb hatalma lett. És sajátságos módon úgy lett az, hogy az elôbb említett egykori nagyhatalmak is gyarapodtak. Hogy csak Nagy-Britannia példáját említsük: a múlt századfordulótól kezdve a hanyatlás útját járta. Legújabb kori modernizációja a közösségbe való integrálódásával vált igazán sikeressé. De hasonló a helyzet Franciaországgal vagy például az 1970-es évek közepéig diktatúrában élô Spanyolországgal. Az integráció emelte tehát Európát arra a szintre, amelyen egyenlô gazdasági partnere lehet az igazán a második világháború után világhatalommá lett Egyesült Államoknak, az 1960-as, 1970-es években világgazdasági óriássá vált Japánnak és a legutóbbi idôben hallatlan gyorsasággal fejlôdô Kínának, Indiának. Sokféle véleményt hallunk arról Európában, hogy kinek jó az integráció. Igazán komoly szakértô azonban nem akad, aki azt vallaná, hogy abba kell hagyni. Mindenki tudja, hogy a globalizáció megállíthatatlan, ennek következtében meghatározó szerepe van annak, hogy egy-egy piaci entitás mekkora. És immáron az is közismert, hogy a politikai integráció ha nem is pontosan úgy, abban a formában, ahogyan az alapító atyák megálmodták megvalósulóban van. A közös kül- és biztonságpolitika révén mára Európa a nemzetközi színtér befolyásos szereplôjévé vált. Ezt bizonyítja az is, hogy az 1990-es években, a balkáni háborúk idején kevesen gondolták: napjainkra oda jutunk, hogy az egykori Jugoszláviából kivált egyik ország Szlovénia lesz az elsô az új uniós tagok közül, amelyik bevezeti a közös valutát, a többi pedig ugyancsak az uniós felzárkózás útját járja. Az Ön véleménye szerint melyek azok a legfontosabb értékek, amelyekre az európai egység épül? Az értékek mindig viszonylagosak. Ami az egyik emberi közösség számára érték, az a másiknak nem feltétlenül az, és nem biztos, hogy ettôl ez a közösség alacsonyabb rendû. Azok az értékek azonban, amelyeket a közmegegyezés alapján európaiaknak, így az Unió értékeinek nevezhetünk, történelmi fejlôdés eredményeként alakultak ki, formálódtak és sok tekintetben bizonyítottan univerzálisak. Ilyennek nevezem a demokráciát, az emberi méltóság sérthetetlenségét, a szabadság és a felelôsség érvényesülésének elvét. Nagyon fontos európai érték a szolidaritás. Hasonlóképpen az a sokféleség, a tolerancia, az emberek egymás iránti türelmessége, egymás iránti tisztelete. Itt rögtön megjegyzem, hogy Magyarország ama tagállamok közé tartozik, amelyekben az emberek többsége úgy véli, hogy Európában valóban vannak olyan közös értékek, amelyek megkülönböztetik a világ többi részétôl. Ezt egy, legutóbb múlt évben elvégzett közvélemény-kutatás eredményei alapján jelenthetem ki. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy annak tudatosításával, hogy Európa jóval több, mint gazdasági tér, elégedet-

10 8 EURÓPAI TÜKÖR 2007/5 MÁJUS tek lehetünk. Úgy hiszem, nem kell bizonygatni, hogy állandó feladatról van szó, amely korántsem oldható meg csupán a kommunikáció révén. Mint ahogyan az sem csupán kommunikációs sôt, elsôsorban nem is ilyen probléma, hogy a társadalom tagjai tudatában legyenek: a legfontosabb európai értékeink közé tartozik a társadalmi kohézió, ami elképzelhetetlen szolidaritás nélkül. Legalább ilyen fontos értékünk a hagyományok, a kultúrák, a nyelvek, a nemzetek és etnikumok sokfélesége. E sokféleség, sokszínûség ahogyan újabban nevezik: a multikulturalitás olyan érték, amelyet nem csupán megôrizni, de erôsíteni is szükséges. Ezt nekünk magyaroknak könnyû megértenünk akkor, amikor a saját, határainkon túl élô nemzettársainkról van szó. Nem ilyen egyszerû a helyzet, ha hazánkban élô kisebbségekrôl, netán a befogadási politikánkról van szó. Kétségtelen, hogy a társadalom jelentôs részében nem tudatosodott: Magyarország is multikulturális állam. Berlinben gyakran szóba került, hogy milyen lesz az Unió következô ötven éve. Azonban nyilvánvalóan csak néhány alapelvet lehet a közösség jövôjével kapcsolatban megfogalmazni. Azt hiszem, abban nincsen vita, hogy nagyon fontos feladat az Európai Unióban az integráció további mélyítése. Tapasztalhattuk, hogy az uniós választások nem váltanak ki sem nálunk, sem más országokban olyan érdeklôdést, amilyen a hazai parlament megválasztása iránt megnyilvánul. Ha ez így marad, akkor a 2009-es európai választások idején sem lesz másképpen. Éppen ezért nagyon intenzív munkát kell folytatni, hogy a választópolgárok megfelelôképpen átérezzék, érdemi kérdésekben kérik a véleményüket. Nem véletlen, hogy nagy hangsúllyal szerepel az Unió napirendjén a részvételi demokrácia új formáinak, a véleményformálás megteremtésének a kérdése. Ehhez mi, a magunk eszközeivel, oly módon szeretnénk hozzájárulni, hogy vitasorozatot kezdeményeztünk az uniós kommunikáció hazai megújításának lehetôségeirôl. Ami a közelebbi és a távolabbi jövôt illeti, hitvallásunk, hogy az Uniónak nyitottnak és befogadónak kell lennie. Ez ugyanis hozzájárul a közösség és szomszédsága stabilitásához, a globális biztonsághoz, erôsíti az együttmûködést, a közös kül- és biztonságpolitika hitelét, elôsegíti az Unió fenntartható fejlôdését. Ehhez kapcsolódóan is törekszünk rá, hogy a szomszédságunkban lévô államok békés fejlôdését elôsegítsük. Hazánk számára a legfontosabb feladatok egyikének tartjuk, hogy közös megegyezéssel kutassuk és találjuk meg azokat az eszközöket és utakat, amelyek lehetôvé teszik egy új, szociális Európa kibontakoztatását. Egy olyan Európáét, amelyben a versenyképesség és a társadalmi biztonság, az optimális foglalkoztatási szint egymással harmonizáló fogalmak.

11 SIKERES FÉL ÉVSZÁZAD UTÁN BIZAKODÁS 9 Gazdasági felzárkózásunk legfôbb záloga természetesen a saját jó munkánk. Azonban tény, hogy a következôkben rendelkezésünkre álló uniós források eddig nem látott lehetôségeket nyitnak meg elôttünk. Ezeknek a hatékony felhasználását úgy kívánjuk megvalósítani, ahogyan azt a szociális Európáról kialakított felfogásunk diktálja. Az évtizedfordulón két fontos európai feladat is vár hazánkra ben Pécs lesz Európa kulturális fôvárosa, 2011 elsô félévében pedig Magyarországé lesz az uniós elnökség. Mindkettô sikeres megoldása erôsítheti a közösséghez való kötôdésünk érzését, egyszersmind növelheti hazánk európai tekintélyét. A Berlini Nyilatkozat kompromisszumos szövegét általában elégedetten fogadták, de kritikákat is kapott. Ön a dokumentum kibocsátásának estéjén úgy nyilatkozott a Magyar Televíziónak, hogy A Berlini Nyilatkozat nem akcióterv, nem konkrét feladatokról beszél. Azt hiszem, valóban kompromisszumos dokumentumról van szó, amelynek, ahogyan az ilyen helyzetekben lenni szokott, igazán nagy érdeme az, hogy megszületett. Ha alaposan elolvassuk, láthatjuk, hogy nem csupán az Európai Unió fél évszázados múltjáról ad mérvadó értékelést, hanem a jövô feladatait is kijelöli. Ha szó szerint nem is így szerepel benne, mindenki tudja, hogy nem került le a napirendrôl az alkotmány ügye. Az természetesen világos, hogy ezt más kérdésekkel együtt kell megoldani. Nemzeti szempontból ugyancsak nagyon fontos a számunkra, hogy a dokumentum kiemelten hangsúlyozza az európai értékek között a nyelvek a kultúrák, a régiók sokszínûségének fontosságát. Hogy a Berlinben elhangzott beszédek és hozzászólások között hangsúlyeltolódások vannak, azt természetesnek tarthatjuk, hiszen az Európai Unió ötven esztendôs története elképzelhetetlen volna termékenyítô viták nélkül. Ugyanakkor úgy látom, hogy sem az ünnepségek idôpontjában, sem azóta nem hangzott el olyasmi, ami az alapkérdésekben való egyet nem értésrôl tanúskodott volna. FORGÁCS IMRE HOVANYECZ LÁSZLÓ

12 10 EURÓPAI TÜKÖR 2007/5 MÁJUS GYÖRKÖS PÉTER Itt az idô, hogy elôrelépjünk az európai építkezésben Egy politikai nyilatkozat elôzményei, motivációi és jövôbeni kihatásai Itt az idô, hogy elôrelépjünk az európai építkezésben ezzel kezdôdik a Római Szerzôdést megalapozó 1955-ös Messinai Nyilatkozat. A 2007-es Berlini Nyilatkozat legfontosabb üzenete, hogy az egyértelmû többség a következô ötven évben is elôre akar lépni, de akár a nyilatkozat szövege, akár az azt megelôzô és utóbb értelmezô megnyilatkozások alapján elég nehéz, sôt kockázatos megjósolni, hogyan, mikor, és legfôképp, milyen tartalommal (pesszimista felhanggal pedig akár azt is hozzátehetnénk, milyen körben) lesz majd lehetséges a továbbfejlôdés. Bár a tét, és ezáltal a kockázat egyre nagyobb, úgy tûnik, nem lesz más út az Unió és tagállamai, illetve polgárai elôtt, mint hogy 2009 közepéig ténylegesen megválaszolják az alapkérdést: tudnak-e és akarnak-e együtt, kölcsönösen osztott célok mentén, konszenzuson alapuló intézményi keretekben haladni tovább. A Messinai Nyilatkozattal ötven év sikertörténet vette kezdetét. Csak remélhetjük, hogy a Berlini Nyilatkozat is hasonló emlékeket ébreszt majd a XXI. század ötvenes éveiben az európai polgárokban. A múlt üzenete Kissé talán lesújtó pesszimizmust takar az a nézet, miszerint azért volt könnyebb elmozdulni az európai integráció irányába a múlt század ötvenes éveiben, mert még mindenkiben élt a háború emléke, és nem volt kétséges, mi a háborúk meghaladásának egyedüli módja a mind szorosabb együttmûködés. Az ever closer Union építése azonban a múltban sem volt fáklyás menet, azt minden szakaszban komoly viták és esetenként éles konfliktusok kísérték. Ezért önmagában a vita, az éles szóváltás és az eltérô opciók képviselete még nem jelent problémát. Az is természetes, hogy egy huszonhét tagúra bôvült Unióban a jövôrôl vallott nézetek száma nagyobb, a nézetek képviseletének stílusa sokszínûbb, mint egy kisebb közösségben. (Mindez persze nem jelenti azt, hogy a bôvítés minôségileg új helyzetet teremtett volna a jövôrôl folyó vitában. Az alapkonfliktusok ugyanis nem újak, régóta, a régi Unión belül is ismertek voltak, csak most esetenként gyakrabban, eltérô stílusban és hanghordozással kerülnek felszínre.) Ami azonban az eddigi integrációs fejlôdést jellemezte, az egy egyszerû tény: elôbb-utóbb a tagállamok konszenzusra jutottak a következô fejlôdési szakasz tartalma és idôzítése tekintetében tavaszán a nagy kérdés, hogy ez most is így lesz-e.

13 ITT AZ IDÔ, HOGY ELÔRELÉPJÜNK AZ EURÓPAI ÉPÍTKEZÉSBEN ig világos volt, hogy a demokratikus integráció a megosztott kontinens szerencsésebbik felének egyetlen lehetséges önvédelmi eszköze. Miután megszûnt az Európát átszelô vasfüggöny, már nem volt annyira egyértelmû, hogy a bôvítés-mélyítés belsô arányait miként határozzák meg. Voltak, akik a nagy bôvítés elôtt egy visszafordíthatatlan méretû mélyítésben voltak érdekeltek, mások ezzel szemben a kormányközi jelleg erôsítését szorgalmazták. Ebbôl a viadalból jött létre a maastrichti pillérrendszer, amivel aztán igazából egyik nézet képviselôi sem voltak túlságosan elégedettek. Az Unió így belebonyolódott egy szinte permanens intézményi reformba. Az Amszterdami Szerzôdés azonban alig lett több mint egy Maastricht +, a Nizzai Szerzôdés pedig egyetlen valós értéket hordozott, nevezetesen azt, hogy megteremtette a keleti bôvítés intézményi feltételeit. Az ambíció szintje és a politikai realitás tehát folyamatosan konfliktusba került egymással. A stagnálás e modernkori változatát sokan nem is minden alap nélkül a konszolidáció természetes velejárójaként értelmezték, mondván, a megosztottságot éppen csak felszámoló, és a kontinens történelmi újraegyesítését éppen csak megvalósító Európai Uniónak szüksége van egyfajta nyugalmi állapotra. Ez azonban nem következett be, aminek több oka is van. Elsôként ott van a biciklielmélet, az a tétel, miszerint az európai integráció folyamatosan továbbfejlesztésre szorul, ellenkezô esetben menthetetlenül feldôl. Másodszor éppen a kelet-nyugati szembenállást követô nemzetközi fejlôdés tette egyértelmûvé, hogy olyan világméretû változások mennek végbe (értsd: globalizáció), amelyek okán Európa egyre kevésbé alakítója, sokkal inkább elszenvedôje a folyamatoknak, és maga is soha nem látott mértékû alkalmazkodási kényszerrel szembesül. Harmadszor a legnagyobb bôvítés elôtt sokan egy minden korábbit meghaladó mélyítést kívántak elérni, ezzel biztosítva azt, hogy a felhígulás soha ne veszélyeztesse az integráció vívmányait és fejlôdôképességét. Joschka Fischer német külügyminiszter május 12-én (fél évvel a Nizzai Szerzôdés létrehozása elôtt!), a berlini Humboldt Egyetemen az európai integráció végcéljáról, finalitásáról értekezett. Egyúttal, és ez a negyedik tényezô, hol a bôvítés miatt, hol azt követôen megszólaltak, és éppen a jövôrôl folytatott vitában egyre hangosabbak (még ha nem is számosabbak!) az integráció mélyítését kifejezetten ellenzôk, akik között olyan nézetek is megfogalmazódnak, miszerint már az integráció jelenlegi szintje is túl magas, azt lejjebb kell vinni, azaz vissza kell lépni, és nem elôre közepéig azonban úgy tûnt, hogy a conflict as usual, azaz az eltérô nézetek megléte ellenére az integráció erôsítése a megszokott mederben és forgatókönyv szerint halad majd elôre május 1-jén megtörtént az Unió történetének legnagyobb bôvítése, és az Unió mindenféle zökkenô nélkül mûködött tovább. Nem keletkeztek zavarok a belsô piac mûködésében, és az intézmények is cselekvés- és döntésképesek maradtak. Ráadásul a bôvítés után hat héttel politikai megállapodás jött létre az Alkotmányszerzôdésrôl, amit aztán az összes tagállam elsô számú vezetôje kézjegyével látott el október végén, Rómában közepén azonban két alapító állam polgárai megállították az alkotmányos projektet. Jelen esetben a hangsúly az alapító szón van. Átmenetileg ugyan-

14 12 EURÓPAI TÜKÖR 2007/5 MÁJUS is talaját vesztette az a logika, miszerint az Unióban az alapító tagállamok és néhány új tagállam képviselik a mélyítést, míg egyes késôbb csatlakozott országok ezzel szemben a kormányközi jelleg és a szabadkereskedelmi ideálok mellett szállnak síkra. A furcsa helyzet kezelését szolgálta a gondolkodási vagy reflexiós idôszak útnak indítása, ami nem volt más, mint idônyerési taktika, az Alkotmányszerzôdés elôtti helyzet átmentése a 2007 tavaszán esedékes francia elnökválasztás utáni helyzetre. Ahogy azonban közeledünk ehhez az idôponthoz, egyre nyilvánvalóbb, hogy újra visszajutunk az ôskonfliktusok világába, amit a Berlini Nyilatkozat körüli egyes nyilatkozatok elég világosan ki is mutattak. Ötven évvel ezelôtt azonban volt egy komoly tényezô, ami mindig segítette az ideológia konfliktusok meghaladását. A háború emlékei ott éltek a társadalmak és a politikai elit tudatában. Ez ma már másképp van. Ma már kevesebb olyan politikus akad, aki merne és akarna emlékezni arra az egyszerû tényre, hogy Európában a második világháború csak 1989-ben ért véget, amikor megszûnt a kontinens majd fél évszázados megosztottsága. A jelenlegi német kancellár az NDK állampolgára volt, és tökéletesen tisztában van azzal, hogy az integráció alternatívája a dezintegráció, a széthúzás pedig elôbb-utóbb akadályok, netán falak felhúzásához vezet. Ezért is szimbolikus egy kicsit a Berlini Nyilatkozat. Tizenhét év alatt Európa mintha elfelejtette volna, hová is indult a Fal lebontása után. Nyugaton sokan elôszeretettel vizionálnak egy újra kicsi, szûk integrációról, míg Keleten többen antidemokratikus váddal illetik az általuk is önként vállalt integrációt, korábban elfeledettnek hitt politikai retorikát alkalmaznak más tagállamok és azok vezetôi ellen. Sajnos az is tény, hogy hiába van egy egyértelmû többség a higgadt és nyugodt építkezés mellett, a vita hangulatát és élét a szélsôbb értékek mentén megnyilvánulók határozzák meg. (Mi sem bizonyítja jobban tehát, hogy az európai integráció még igencsak kormányközi alapokon nyugszik. Hiába a tagországok döntô többségének szándéka és akarata, egy-két másképpen gondolkodó tagállam vagy esetenként tagállami politikus egyértelmûen dominánssá tudja tenni saját álláspontját.) Mindezek fényében érdemes megvizsgálni a Berlini Nyilatkozatot, azt, ami benne van, azt, ami nincs benne, és azt, ami mögötte van. Joschka Fischer májusi beszédében feltette a kérdést: Quo vadis Europa? Senki nem gondolta volna, hogy ugyan a finalitásról vallott nézeteket hosszú idôre a fagyasztószekrénybe kell tenni, az alapkérdés mégiscsak ilyen aktuálissá válik. A Berlini Nyilatkozat és ami mögötte van Szerencsés esetben a Berlini Nyilatkozat egy emléksorozat eseménye lehetett volna. (Sôt, nem is a német fôvárosban kellett volna megszületnie, miután eredetileg ebben a félévben a korábbi rotációs sorrendben Finnország következett volna, de a 2006-ra ütemezett késôbb azonban elôrehozott Bundestag-választá-

15 ITT AZ IDÔ, HOGY ELÔRELÉPJÜNK AZ EURÓPAI ÉPÍTKEZÉSBEN 13 sok miatt Németország és Finnország megállapodott a cserérôl.) Ennél sokkal több lett. A kiútkeresés kezdetének szimbóluma. Az Európai Unió ugyanis olyan helyzetbe lavírozta önmagát, amelyet belátható idôn belül meg kell haladnia, ellenkezô esetben mind saját polgárai, saját közvéleménye, mind a külvilág elôtt megmagyarázhatatlan helyzetbe kerül. Ez akkor is igaz, ha az Unió alapvetôen stabil szerzôdéses, politikai és gazdasági lábakon áll. A nyári kudarcsorozatot azonban nem sikerült elfeledtetni. Hiába mûködik az Unió a jelenlegi szerzôdéses és intézményi kereteken belül is, hiába hozott számos eredményt a projektek Európája elnevezésû pragmatikus munkaprogram, az Unió, a kibôvített Unió jövôképességét immár a legtöbben azon mérik le, hogy miként haladja meg a poszt-alkotmányos válságot. Ennek a kiútnak az elsô állomása Berlin. Miért is? Azért, mert 2005-ben egy dolog volt világos: idôt kellett nyerni. Hiába erôsítette meg a tagállamok döntô többsége a minden tagállam által aláírt Alkotmányszerzôdést, a két alapító ország elutasítása, illetve néhány tagállam behúzódása a francia és a holland referendum árnyékába világossá tette, hogy ez a szerzôdés nem fog hatályba lépni. Arra azonban az elmúlt két évben egyetlen életképesnek látszó modell sem született, hogy hogyan lehetne ezt az állapotot meghaladni. Ez önmagában még nem is lenne baj. Az európai kompromisszumok sajátja, hogy a vita elején nem lehet biztos vonásokkal kijelölni a majdani megoldás kereteit. Mindez fokozatosan, lépésrôl lépésre alakul ki. Nem, nem, soha, és mindenáron pozíciók igen sokat tudnak változni ebben az európai tárgyalási gépezetben és tárgyalási térben. Két dolog azonban megváltozott. Egyrészt a két alapító, ám az Alkotmányszerzôdést elutasító tagállam közül Hollandia már túl van, Franciaország pedig rövidesen túl lesz a választásokon, azaz megkerülhetetlen számukra, hogy nyilatkozzanak, miként képzelik el a kialakult helyzet meghaladását. Másrészt közeledik 2009 nyara, a következô európai parlamenti választások idôpontja. Önmagában az a tény, hogy az Unió négy év alatt nem lenne képes meghaladni egy belsô konfliktust, katasztrofális következményekkel járhat az európai építkezés jövôje, jövôbeni legitimációja szempontjából. Bár kockázatos vállalkozás 2009 közepét a megoldás határidejeként kijelölni, feltehetôen nagyobb kockázata lenne annak, ha 2009-ben még mindig fennállna a poszt-alkotmányos válság. Az Európai Unió tehát kissé beszorult idôben. Ez önmagában persze nem baj, mert ezáltal egyértelmûbb a nyomás. A kérdés sokkal inkább az, hogy elérhetô-e a végcél, azaz pontosan kiderül, mit is értünk megújított közös alapokon, amelyekre a 2009-es EP-választásokig helyezni kívánjuk a mi Európánkat, azaz közös jövônket. De nézzük talán a nyilatkozat fôszövegét. Egyértelmû a múlt értékelése. Az európai integráció jelentette az évszázados háborús spirálból való kitörés egyetlen útját, a béke pedig megteremtette a jólét alapjait. Az elsô rész arra tesz kísérletet, hogy szembesítse a politikát és a közvéleményt: amit legjobban szoktunk kifogásolni az Unióban, éppen az a legnagyobb értéke. Demokratikus és toleráns módon él és mûködik együtt immár huszonhét tagállam. Ez az egyedülálló

16 14 EURÓPAI TÜKÖR 2007/5 MÁJUS együttmûködés óvja tagjai egyediségét, biztosítja a mindenkori arányos hatáskörmegosztást. Ugyancsak komolyabb viták és utólagos kritika nélkül maradt az a fejezet, amely a jövô kihívásait veszi számba. Ez azt is sugallhatja, hogy senki nem kérdôjelezi meg a közös cselekvés indokoltságát. Akkor hát mégis mi végre a nagyfokú bizonytalanság a közös jövô alakításának mikéntjeirôl? A válasz nem túl bonyolult. Igencsak eltérôek a jövôre vonatkozó ambíciók, konkrét elképzelések és ideológiai nézetek. Az, hogy ezeket sikerül-e egy minimum közös nevezôre hozni, a szerzôdéses reform kérdésében forr majd ki. De hogyan jutunk el a szerzôdésig? A Berlini Nyilatkozat néhány kapaszkodót azért már ad. Elsôként látszik, hogy az egykori politikai ambíció legmagasabb szintjét, az alkotmányos dimenziót (akár csak a szavak szintjén is) még egy jó ideig mellôzni fogjuk. Az is érzékelhetô, hogy az ember középpontba állításával az ember számára érthetô szerzôdéses szöveg kialakítása nagyobb jelentôségre tesz szert. Ebbôl tehát két dolog fakad: kikerülnek majd a korábbi szövegbôl többeket irritáló megfogalmazások (pl. maga az alkotmányos szerzôdés fogalma), másrészt egyszerûsödni fog a teljes szerkezet és szöveg. Ezt néhányan Alkotmányszerzôdés mínusz forgatókönyvként fogják majd értelmezni. Egyúttal azok is sokat kaphatnak majd, akik az Alkotmányszerzôdés plusz modell hívei. Az európai társadalmi modell, a globalizáció, a terrorizmus, a szervezett bûnözés, az illegális bevándorlás, az éghajlatváltozás és az energia nevesítése a nyilatkozatban nagy valószínûséggel azokat a területeket mutatja, ahol az új szerzôdés akár még tovább is mehet, mint a jelenlegi változat. Végezetül a fôszöveg igen diplomatikusan kezeli az integráció fejlôdési modelljének alapkérdését és fô konfliktusforrását, a bôvítés és a mélyítés viszonyát. Nem vitatott, hogy az egyértelmû többség az integráció erôsítésében érdekelt. Megítélésem szerint az európai integráció erôsítését két dolog szolgálja: annak mélyítése és bôvítése. Azaz nem két, egymással szemben álló, hanem két, egymást szervesen kiegészítô folyamat. A vita tehát sok tekintetben mesterséges, ideológiailag terhelt, de ettôl még kétségkívül létezô és megosztó. Miután azonban még számos ország vár bebocsátásra, és köztük többen az intézményes Európa határain belül vannak, a bôvítés folytatásának tagadása egyszerûen politikai ostobaság lenne. Emellett az is jogos elvárás, hogy a történelem legnagyobb bôvítését egy erôteljes mélyítésnek kell követnie. A megfelelô sorrendiség igencsak fontos szempont akkor, ha tartósan kiegyensúlyozott fejlôdési pályán akarjuk tartani az Uniót. Ezen sorrendiségen belül a következô lépést egy új szerzôdés (értsd: megújított közös alap) jelenti, amelynek június elejéig kellene hatályba lépnie. Hogyan tovább? A Berlini Nyilatkozatot túl sok kritika nem érte. Az törvényszerû volt, hogy a pápa és számos kereszténydemokrata politikus kifogásolni fogja a keresztény gyökerekre való utalás hiányát. Ez a vita egyszer már végig kísérte a es

17 ITT AZ IDÔ, HOGY ELÔRELÉPJÜNK AZ EURÓPAI ÉPÍTKEZÉSBEN 15 kormányközi konferenciát, és nyilván a következôt is végig fogja kísérni. Ugyancsak várható volt, hogy lesznek olyan nézetek, amelyek az elnökség módszertanát illetik kritikával. A Kancellári Hivatal katakombáiban születô nyilatkozat egyesek véleménye szerint indokolatlanul hivatkozik az Európai Unió polgáraira. És az sem okoz meglepetést, hogy vannak olyan hangok, amelyek lekicsinylôen, már-már megvetôen értékelik a dokumentumot. Utóbbiak azonban nincsenek túl sokan. Reméljük, számuk nem is gyarapszik majd a jövôben. Mert az igazi viták csak most kezdôdnek. Az eljárási kérdések feltehetôen nem válnak kezelhetetlenné. Ha (mégoly kockázatos volta ellenére) természetes határidôként tekintünk az EP-választásokra, akkor minimális idô áll rendelkezésre a tagállamok számára júniusában már nemcsak a technikai menetrendet, hanem a tartalmi megközelítés elsô változatát is fel kell tudni rajzolni, azaz ki kell alakítani a politikai ambíció fôbb kontúrjait. Ha ez sikerül és miért ne sikerülne?, akkor a portugál elnökség alatt a kormányközi konferencia minden nehézség nélkül megrendezhetô. Elméletileg, persze. Az IGC-n ugyanis minden tagállam egyenlô, szavazás nincs, és minden egyes kérdés akkor nyer megoldást, ha valamennyi kérdésrôl végleges és átfogó megállapodás jött létre. De elég röviden visszautalni a es IGC-re. A politikai megoldás, egy kérdés kivételével, 2003 decemberében kialakult, miközben az IGC megnyitóját október 4-én tartották Rómában. Alig tíz hét elég volt több száz vitapont megoldására. A decemberi krízis után jobbára csak kétoldalú konzultációk folytak, majd az ír elnökség május második felében indította újra a kormányközi konferenciát, és azt június közepén sikerült is eredményesen lezárni. (Megjegyzendô, hogy a lezárásra, azaz az IGC sikerének bejelentésére akkor nem az EP-választások elôtt, hanem éppen azok után pár nappal került sor.) Azaz, ha összegezzük az olasz és az ír elnökségek alatti IGC-idôkeretet, akkor sem jön ki több három és fél hónapnál. Lényegében tehát egyáltalán nem irreális az a forgatókönyv, amely politikai kompromisszum esetén 2007 végére elvezethet a politikai megállapodáshoz, 2008 elejére az aláíráshoz, és így az új Alapszerzôdés ratifikálására tizenhat-tizenhét hónap állhat rendelkezésre. Ha Ehhez csupán két feltételnek kell teljesülnie. Elsôként el kell jutni a politikai megállapodáshoz. Az ideológiai viták ellenére a létezô szerzôdéses szövegek könnyen szerkeszthetôk, a 2004-es kompromisszumok többsége revitalizálható. Sok kis és közepes vita mellett nyilván újra az intézményi kérdések kerülnek majd a középpontba. (Lengyelország már jelezte is, hogy nem kívánja elfogadni a kettôs többség elvét, ami a es tárgyalások messze legjelentôsebb problémájává nôtte ki magát. Új, alternatív ötletek mint pl. Penrose-rendszer könnyen zátonyra futtathatják a tárgyalásokat. De odáig még el kell jutni legnagyobb tanulsága azonban az, hogy a politikai megállapodás és az aláírás még nem adhat alkalmat az ünneplésre. A legnagyobb kihívás a ratifikáció. Nem tartom valószínûnek, hogy oly mértékben lehessen lejjebb vinni az ambíció szintjét, ami automatikusan kiiktatja a népszavazási kezdeményezéseket. Ebben az esetben pedig mint azt láttuk 2005 tavaszán Franciaországban a vita nagy valószínûséggel nem a tényleges szerzôdéses szövegrôl folyna. A jelenlegi rend-

18 16 EURÓPAI TÜKÖR 2007/5 MÁJUS szerben pedig elég egy vétó, és a szerzôdés nem tud hatályba lépni. A Maastrichti, majd a Nizzai Szerzôdést érô átmeneti vétók meghaladhatók voltak, az Alkotmányszerzôdés megvétózása már nem. (Ennek is érdekes magyarázatai lehetnek, de a tény ettôl még tény.) Vannak ötletek arra is, hogy mit kellene tenni, ha egyes tagállamok az újabb szerzôdést is elutasítanák. Már most olvashatók kilépésre felszólító állásfoglalások, és nyilván reneszánszát fogja élni a mag-európa, a többsebességes integráció gondolatvilága. Valós, létezô opciók, egyáltalán nem irreális forgatókönyvek, de nem jó fejlôdési modellek. Európának egységre van szüksége. A collective ownership, az európai felelôsség etikája mindenkit kötelez. Az európai polgár azonban egyelôre csak remélheti, hogy ötven év után a kontinens fejlôdési pályája nem vesz drámai fordulatot.

19 17 KÁDÁR BÉLA Gazdasági fejlôdésünk a rendszerváltozás óta Magyarország európai térségén belüli fejlôdésében sajátos fordulatok érzékelhetôk. A XX. század nagyobb részét jellemzô helyzettel szemben európai lemaradásunk mai mértéke nagyobb a humán szférában, mint az anyagi termelésben. A tágabb értelemben vett humán szféra kezdôdô leszakadási jelei közül különösen aggályos, hogy a évi választási kampány tanulságai alapján a politikai osztály nem látja az ország elôtti kihívásokat, ami nem alapozza meg a teljesítmény- és helyzetjavítási fordulathoz fûzött reményeket. A korábbi helyzethez viszonyítva változást jelent a politikai destabilizálódás nélkül privatizálható vagyon összezsugorodása, a privatizációs párna eltûnése, a térségi verseny erôsödése, az intenzívebb profitrepatriálás, illetve a tôkebefektetési vonzerô megcsappanása. A közgazdász-társadalom idestova négy éve jelzi növekvô hangerôvel fejlôdésünk irányzataival, a követett gazdaságpolitikával szembeni ellenérzületeit nyara óta a társadalom is érzékelheti, hogy az ellenérzetek megalapozottak voltak. Állampénzügyeink kritikus helyzete ma már igen széles sávon indukált vélekedéseket nemcsak intézményeink gyenge mûködési teljesítményeirôl, hanem az átalakulás elhibázott jellegérôl, a magyar útvesztésrôl, a veszélyes útról, ördögi összeesküvésekrôl, a dübörgô dallamait ma már feledô pártpolitikai bölcsességek keretében. Nem érdektelen visszapillantani közgazdász szemmel, hogy honnan indultunk, meddig jutottunk egyrészt önmagunkhoz, másrészt a globális világban elkerülhetetlen összehasonlítással másokhoz viszonyítva. A globalizáció feltételrendszerében azonban nemcsak országok, gazdaságok, fonódnak össze, hanem a fejlettebbé váló gazdaság nem függetleníthetô a társadalom általános állapotának alakulásától, miként a társadalmi közérzet, az értékrend is elválaszthatatlan a gazdasági teljesítményektôl. A nagy angol költô, Wordsworth, már kétszáz éve megverselte, hogy a gyermek a férfi apja. Korunk divatos közgazdasági fôárama a jelen és a jövô értékelésénél gyakorta megfeledkezik a történelmi örökségrôl. Jelenlegi helyzetünk sajátosságainak, megoldási lehetôségeinek taglalásánál sem szerencsés megfeledkezni a múlt lezáratlan kérdéseirôl, jelenben is ható hagyatékáról, a második világháború utáni évtized, 1956, a gulyáskommunizmus, a rendszerváltás és a mai helyzet közötti tartós hatású összefüggésekrôl. Vajon nincs-e összefüggés 1956 és az azt megelôzô évtized magyarországi jellemzôi között, amelyekrôl ugyan a pesti humor egykor azt állította, hogy a magyarok ugyanazt kapták büntetésül, mint a csehek jutalmul? A valóságban azonban az utolsó csatlóst érô különféle megtorlások, büntetések, tulajdon- és egzisztenciafosztások, életviteli, tudati, államigazgatási diszkontinuitások mértéke

20 18 EURÓPAI TÜKÖR 2007/5 MÁJUS itt összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint bármely más, a szovjet hadsereg által elfoglalt országban. Nincsenek-e máig ható következményei annak, hogy 1956 és a vezetési bûnök feledtetésére, a hatalom legitimálására a kádári konszolidáció a fogyasztói értékrend elterjedését és a fogyasztás viszonylagos növelését használta fel, az egyensúlyi, versenyképességi követelmények rovására? Az ország jelenlegi megosztottságában, ezzel is összefüggô lecsúszásában nem tükrözôdik-e az elmúlt hat évtized nyertesei és vesztesei közötti kiengesztelôdés elmaradása, a rendszerváltoztatás elôtti idôszak személyi és rétegpozícióinak a térség többi országánál nagyobb mértékû kontinuitása, ami gyökeresen eltért az 1945 utáni idôszak tapasztalataitól? Vajon nem a gulyáskommunizmus öröksége tükrözôdik-e állampénzügyi viszonyaink alakulásában, az elmúlt fél évtized nemzetijövedelem-növekedését 50%-kal meghaladó ütemû fogyasztásbôvülésben? A gazdaságpolitika mozgásterében a társadalmi értékrend, a társadalompszichikai környezet örökölt sajátosságai mindmáig érzékelhetôk, s jó ideig nem indokolt nagyobb reményeket fûzni a nehéz történelmi helyzetekre emlékezô, és szakszerû országvezetést gyakorta nélkülözô lakosság gazdaságilag racionálisabb értékítéleteinek, magatartásának gyors kialakulásához. A közvetlen gazdasági örökség kiindulási feltételrendszere sem volt támasz a rendszerváltás küszöbén. A megelôzô évtizedek halmazati örökségeként ben Magyarország volt a térség legeladósodottabb országa, az egy fôre jutó külföldi adósságállomány két és félszerese volt a csehszlovákénak, másfélszerese a lengyelének. A külgazdaságilag sebezhetô kis Magyarország exportjának aránya csökkent a legnagyobb mértében a világ kivitelében a rendszerváltás elôtti fél évszázad során. Ugyanakkor 1956 örökségeként a magyar modell távolodott el leginkább a sztálini örökségtôl, a piacgazdasági modell befogadásához szükséges tudati abszorpciós kapacitás nagyobb, az ország nemzetközi megítélése az eladósodás ellenére kedvezôbb volt, mint a térség többi országában, A rendszerváltási örökség része volt a koncepciórendszer is. Az ország nagyobb gazdasági és szellemi nyitottsága következtében a hatalmi elit és a szakmai értelmiség nagy hajlandóságot mutatott nyugati eszmék, mindenekelôtt a neoliberális fôáram befogadására. Meglepôen gyorsított ütemû volt, s gyakorta feldolgozási, emésztési zavarokkal járt az eszmeváltás a megelôzô évtizedek ideológiai doktrínáiban elmélyült marxista értelmiség nagyszámú tagja esetében. Ma csak történelmi csemegeként említhetô, hogy több mint négy évtizedes katonaiideológiai konfrontáció során a nyugati világ nem készült fel a rendszerváltásra. A neoliberalizmus számára nyitottá váló értelmiségi és döntéshozói elit rendszerváltási terápiaként csak a nyolcvanas évek piacgazdasági liberalizációja számára kidolgozott ún. washingtoni konszenzus ajánlásaira bukkant. A költségvetési szanálás-liberalizálás-privatizálás javasolt sorrendisége, s lehetôleg gyorsított ütemû megvalósítása a bejáratott piacgazdasági intézményekkel, jogi keretekkel nem rendelkezô országokban súlyos gazdasági, sôt társadalmi veszteségekkel járt. A költségvetési szigorításokkal, az es minisokkterápiákkal legyengített, jelentôs részben egyébként is versenyképtelen állami vállalatok nagy része ugyanis elvérzett az importliberalizálás nyomán be-

21 GAZDASÁGI FEJLÔDÉSÜNK A RENDSZERVÁLTOZÁS ÓTA 19 robbanó külföldi versennyel szemben. A kevés talpon maradó vállalatot a külföldi tulajdonosok mellett fôleg a volt politikai nómenklatúra tagjai tudták privatizálni. Az átalakulás a külsô feltételek szempontjából igen kedvezôtlen idôszakban indult be. Az 1990-es kuvaiti háború erôforrás-áramlásokat és nemzetközi figyelmet elterelô hatása, az közötti, második világháború utáni legsúlyosabb mértékû nyugati recesszió, a Szovjetunió és Jugoszlávia összeomlása eleve lehetetlenné tette az átalakulási feszültségek külpiaci levezetését. A múlt öröksége, a javasolt átalakulási iránytû és a kedvezôtlen külsô feltételek eredôjeként a magyar GDP Csehszlovákiához hasonlóan között 17, a magyarországi munkahelyek száma 27%-kal csökkent. Az átalakulási veszteségek mértéke a Szovjetunió utódállamaiban, Romániában, Bulgáriában ugyan sokkal nagyobb volt, az átalakulási folyamatot azonban a magyar lakosság nagyobb hányada súlyos történelmi traumaként élte meg, amely a politikai kísérôjelenségekkel együtt közrejátszott a mindmáig tartó megosztottság kialakulásában. Bár a kilencvenes évek elején Magyarország a térség országai között élen járt a piacgazdaság jogi és intézményrendszeri kereteinek kiépítésében, s különösen a világgazdasági nyitás, a külföldi tôkevonzás teljesítményeiben, e vezetô pozíció az elmúlt évtized során eltûnt, majd a legutolsó években az ország mind gyakrabban sereghajtó minôsítést kapott. Állampénzügyi Damoklesz-kard A globalizált gazdaságban az országok közötti összefonódás a pénzügyek területén a legszorosabb. Érthetô módon az elsô figyelmeztetô jelek az állampénzügyi egyensúly felôl jelentkeztek. Az állampénzügyi deficit a hosszú távú magyar fejlôdés makacs útitársa. Az közötti idôszak átlagában a GDP-hez viszonyított államháztartási deficit kereken 5%-ot, átlagában 7,5%-ot, 2006-ban korrekciós intézkedésekkel 9,6%-ot tett ki. Az államadósság GDPhez viszonyított aránya a rendszerváltást követô évtizedben folyamatosan csökkent, a legutóbbi öt évben viszont 52%-ról ismét 70%-ra nôtt. A nemzetközi pénzügyi rendszerben elfogadhatatlan, az elmúlt fél évtizedben romló, Európában legnagyobb mértékû és külsô megrázkódtatásokkal sem magyarázható állampénzügyi deficit, illetve az ennek elkendôzésére irányuló félrevezetô bel- és külföldi helyzetjelentések, költségvetési elôirányzatok alapvetôen megroppantották az ország pénzügyi hitelességét, ennek helyreállítása természetesen áldozatokat követel. Az állampénzügyi egyensúlyhiányból fakadó veszélyek mértéke ma már felismert, és a jelenlegi kormányprogramok középpontjába került. Kevésbé tisztázott azonban, hogy a gazdaság jövedelemtermelô képessége és a társadalom jövedelemfelhasználása közötti, történelmileg is egyedülállóan magas és tartós rés kialakulásában milyen szerepet játszottak növekedési, strukturális, intézménymûködtetési, külgazdasági, vagy netán társadalmi politikai-országvezetési tényezôk.

22 20 EURÓPAI TÜKÖR 2007/5 MÁJUS Növekedési dinamika Tartós, bár nem ennyire tetemes pénzügyi egyensúlyhiány a gyorsított modernizáció, felzárkózás rendszeres történelmi útitársa. Részben ennek fényében, részben a legutóbbi idôszakban elterjedt lecsúszási aggályok felerôsödése következtében nem érdektelen pillantást vetni a magyar gazdasági növekedés dinamikájára. Különféle híresztelésekkel szemben, érdemes leszögezni, hogy 1989 és 2006 között a magyar GDP egyharmaddal nôtt. A térség országai közül ennél magasabb dinamikát a történelmi sorstársországok közül Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia és Észtország ért el a térségen belül, a lecsúszás nem az átalakulás kritikus szakaszához kötôdik. Gazdasági feszültségforrást elsôsorban az jelent, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben elért évi 1%-os GDP-növekedés után az elmúlt másfél évtized átlagában a magyar gazdaság növekedési üteme évi átlagban alig 2% volt az átlagosan több mint 4%-os ütemben bôvülô világgazdaság környezetében. E negyedszázados kvázi stagnálás súlyos nemzetközi lemaradást jelent, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az ország állandósuló állampénzügyi egyensúlyhiánya és újonnan keletkezett eladósodása ilyen alacsony elvénült országokra jellemzô növekedési ütem mellett következett be. Az eladósodás kiváltója tehát korántsem a gyors növekedési ütem volt. Érdemes felidézni, hogy az közötti idôszakban a GDP volumenének évi átlagos növekedési üteme 4,6%, a háztartási fogyasztásé 5,4% volt, a 2002 és 2005 közötti idôszakban a GDP növekedési üteme 4,1%-ot, a fogyasztásbôvülés viszont 6,2%-ot tett ki. A jövedelemtermelés és a fogyasztás volumene közötti rés tehát nyolc éve tágul. Az a magyar csoda, hogy ennek ellenére sem következett be pénzügyi összeomlás. Az ország sok megpróbáltatást átélt lakossága természetesen jogosnak érezheti a fogyasztásbôvülést, ilyen helyzet tartósan azonban önerôbôl közgazdaságilag nem tartható fenn. A helyzet természetes következménye az eladósodás, s mivel a fogyasztásbôvülés a megtakarítási hajlandóságot is kirívó mértékben csökkentette, az eladósodást, sôt nemcsak a beruházásokat, hanem a fogyasztás túlnyomó részét is külföldi források finanszírozták mindmáig. A kialakuló külsô pénzügyi függôség mellett a magyar gazdaságpolitika mozgástere eleve beszûkült. Az állam eladósodását a lakosság külsô eladósodása kíséri. Másfél évtizedes visszapillantásban a magyar növekedési ütem lemaradt a világgazdasági dinamika mögött, az elmúlt évtizedben az alacsony dinamikájú Európai Unió tagországainak átlagánál viszont évi átlagban 2,3%-kal gyorsabb ütemben fejlôdött. Az elsô világháború elôtti, egy fôre jutó, becsült magyar GDP a nyugat-európai átlag kétharmadára rúgott. Az elmúlt évtized során az egy fôre jutó magyar GDP vásárlôerô-paritáson az uniós átlag 53%-áról 61%-ára nôtt. Külgazdasági felzárkózás Felvetôdhet a kérdés, hogy a nagyarányú eladósodás és a növekedéslassulás miként a múlt század nagy részében külgazdasági teljesítményromlást tükröz-e. Az elmúlt fél évszázad nemzetközi fejlôdési irányzatai sokoldalúan szemléltették,