JULIA QUINN. Ma éjjel táncolnék GABO

Átírás

1 1

2 JULIA QUINN Ma éjjel táncolnék GABO

3 Ez a könyv fikciós mű. A benne szereplő nevek, karakterek, helyek és események a szerző képzeletének termékei, illetve azokat fikciós elemként alkalmazza. A valóságos eseményekkel, helyekkel, élő vagy elhunyt személyekkel való hasonlóság a véletlen műve. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dancing At Midnight Avon Books, New York Fordította: Bozai Ágota A könyvet tervezte: Malum Stúdió Szabó Vince Copyright 1995 by Julié Cotler Pottinger Hungárián translation Bozai Ágota, 2013 Hungárián edition GABO Kiadó, 2013 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Soiymosi Éva ISBN

4 KEDVES OLVASÓ! Valaki azt kérdezte tőlem egyszer: Mi van meg előbb: a karakterek vagy a cselekmény? Az ilyen kérdésekre szinte lehetetlennek érzem a választ, mivel azt feltételezik, hogy van valami rendszer az őrületben, ami írói karrieremet jellemzi. Az igazság az, hogy ez könyvről könyvre változik. Második regényem, a Ma éjjel táncolnék esetében határozottan a karakterek voltak meg előbb. Belle Blydonnal kezdtem, aki oly jelentős szerepet játszott Csudajó című regényemben. Már tudtam, ki ő: kékharisnya, aki az olvasás mellett semmi mást nem akar, mint megtalálni az igaz szereimet. Hősöm azonban egy kicsit bonyolultabb eset. Pajkos, a szokásokkal dacoló karakterem már volt, és valami újat szerettem volna kipróbálni. Ezért teremtettem meg John Blackwood alakját, a háborús hőst, akit a borzalmak emlékei kísértenek, és úgy érzi, nem érdemli meg a boldogság esélyét. A szó minden értelmében sokat megélt, sokat szenvedett háborús hős. És hirtelen új kihívással találtam magamat szemben: írhatok regényt sötét és komoly témákról úgy, hogy közben örömteli és élvezetes legyen? Tudok-e olyan karaktereket alkotni, akiknek igazi problémáik vannak, igazi akadályokat kell legyőzniük és olvasóim mégis tudnak nevetni? Remélem, és azt is remélem, hogy örömüket lelik a Ma éjjel táncolnék olvasásában. Julia Quinn

5 Apámnak, aki sosem felejti elmondani nekem, mennyire büszke rám. Én is büszke vagyok rád, apa! És Paulnak, bár úgy gondolta, hogy a történeten lenne még mit javítani, úgy, hogy az egészet áttesszük az esőerdőbe.

6 1. fejezet Oxfordshire, Anglia, 1816 Ha minden hőt hőül olvasta Arabella Blydon és pislogott. Ez így nem lehet jó. A Téli regében nincs nagy meleg. Távolabb tartotta a könyvet az arcától. Még rosszabb. Közelebb húzta. A betűk lassan kitisztultak. Ha minden nőt nőül vennél egyenként. Belle felsóhajtott, hátradőlt, hátát egy fatörzsnek támasztotta. Ennek így már van értelme. Pislogott még néhányszor azon igyekezett, hogy élénkkék szeme a könyvlapon előtte álló szavakra fókuszáljon. Nem sikerült. Ám Belle nem akart úgy olvasni, hogy fejét a könyvbe dugja, ezért hunyorogva, de a könyvet a megszokott távolságban tartva tovább olvasott. Hűvös szél suhant át a tájon, és Belle felnézett a beborult égre. Esni fog, biztosan esni fog, de ha szerencséje van, még legalább egy órát olvashat, míg az első cseppek lehullanak. Az bőven elég arra, hogy kiolvassa, ami a Téli regéből hátravan. És ez jelzi a Nagy Shakespeare Olvasás végét, közel hat hónapja ez a fél akadémikus vállalkozás foglalta le minden szabadidejét. A Minden jó, ha jó a vége cíművel kezdte, mert az angol címek ábécé sorrendjében haladt, átrágta magát a Hamleten, a Henrik-drámákon, a Rómeó és Júlián és rengeteg más drámán, amiről még nem is hallott. Nem igazán tudta, hogy miért tette, azon az egyszerű tényen kívül, hogy szeretett olvasni, de most, hogy már majdnem a végére ért, egyáltalán nem volt szándékában hagyni, hogy néhány esőcsepp az útját állja. Belle megtorpant, körülnézett, mintha attól félt volna, hogy valaki meghallotta amint gondolatban szitkozódik. Felnézett az égre. Napfénysugár hatolt át a felhők közötti kis lyukon. Belle ezt kedvező 6

7 jelnek vette, és kiemelt egy csirkés szendvicset a piknikkosarából. Jóízűen beleharapott, aztán újra maga elé emelte a könyvét. A betűk ugyanannyira nem akartak kitisztulni előtte, mint korábban, ezért közelebb húzta a könyvet az arcához, és az igazgatást még néhányszor megismételte, amíg talált egy olyan szöget, ahol működött. Így jó, Arabella mormogta. Ha még vagy huszonöt percig képes vagy fenntartani ezt a rendkívül kényelmetlen pozitúrát, könnyen kiolvashatod, ami még hátravan a könyvből. Igen, bár gondolom, az arcizmai addigra eléggé megfájdulnak szólalt meg egy vontatott hang mögötte. Belle hirtelen elejtette a könyvet és hátrafordult. Alig néhány karnyújtásnyira egy elegáns öltözetű úr állt. Haja dús, csokoládészín, szeme bronzbarna. Lenézett, egyenesen Belle-re, a magányos piknikjére, és mintha felettébb szórakoztatta volna a látvány. Laza tartása azt jelezte, hogy már egy ideje figyelte a kisasszonyt. Belle meglehetősen szigorúan nézte, képtelen volt megszólalni, csak remélte, hogy megvető pillantásától a férfiú észbe kap. Ám a tekintettel való sugalmazás nem sikerült. Sőt az úr mintha még élénkebb derűvel nézte volna. Szemüvegre van szüksége, kisasszony jelentette ki kereken. Ön pedig birtokháborítást követ el riposztolt Belle. Én? Szerintem ön követ el birtokháborítást. Egészen biztosan nem. Ez a föld Ashbourne herceg úr tulajdona. Az unokabátyám tette hozzá nyomatékosan. Az idegen nyugat felé mutatott. Ashbourne herceg úr földje ott van. A mezsgye az a dombgerinc. Ön pedig birtokháborítást követ el. Belle szeme összeszűkült, hullámos barna haját a füle mögé simította. Biztos ebben? Abszolút mértékben. Tudom, hogy Ashbourne herceg úr birtoka hatalmas, mindazonáltal nem végtelen. Belle nyugtalanul mocorgott. Ó, ez esetben nagyon sajnálom, hogy az ön birtokát háborítottam szólt dölyfösen. Már indulok is a lovamhoz, és itt sem vagyok.

8 Ne butáskodjon! Remélem, nem vagyok annyira modortalan, hogy ne nézhessem el, ha egy hölgy olvas a fáim alatt. Kérem, maradjon, ameddig csak jólesik. Belle gondolkodott azon, hogy ennek ellenére távozik, de a kényelem legyőzte a büszkeségét. Köszönöm. Órák óta itt vagyok, egészen elhúzódtam a világ elől. Értem. Mosolygott, de nem túl szélesen, és Belle-nek valahogy olyan érzése volt, hogy ez a férfi nem gyakran mosolyog. Mivel a nap hátralévő részét a birtokomon fogja tölteni, hölgyem, esetleg lehetséges lenne, hogy bemutatkozzék? Belle tétovázott, képtelen volt eldönteni, vajon a férfi hangja leereszkedő vagy udvarias. Kérem, bocsásson meg. Lady Arabella Blydon vagyok. Örülök, hogy megismerhettem, hölgyem. John vagyok, Lord Blackwood. Örülök, hogy megismerhettem. Ez őszinte örömömre szolgál, kisasszony. Mindazonáltal valóban szemüvegre van szüksége. Belle érezte, hogy gerince megmerevedik. Emma és Alex hónapok óta sürgetik, hogy vizsgáltassa meg a szemét, de ők családtagok. John Blackwood teljesen idegen, nincs joga ilyen javaslattal előállni. Biztos lehet benne, uram, hogy megfontolom az ajánlatát mormogta kissé nőietlenül. John oldalra hajtotta a fejét, ajkán fanyar mosoly játszott. Mit olvas? A Téli regét felelte Belle, azzal hátradőlt és várta a szokásos leereszkedő megjegyzéseket a nők és az olvasás viszonyáról. Kitűnő darab, de nem hiszem, hogy Shakespeare legjobb drámája lenne. A magam részéről a Coriolanus iránt vagyok elfogult. Nem túl ismert, de nekem nagyon tetszett. Egyszer talán elolvashatná. Belle el is felejtett örülni, hogy végre olyan férfival találkozott, aki őt olvasásra biztatja. Köszönöm szíves javaslatát. Már olvastam. Lenyűgöz, kisasszony. És az Othellót? Bólintott. A vihart? Azt is.

9 John elméjében kutatott, milyen alig ismert Shakespeare-műre kérdezhetne. Na és A szenvedélyes zarándok? Nem a kedvencem, de átrágtam magamat rajta. Belle nagyon igyekezett, de képtelen volt elrejteni az arcán végighúzódó mosolyt. A férfi felnevetett. Gratulálok, Lady Arabella. Attól tartok, én A szenvedélyes zarándok egyetlen példányát sem láttam. Belle szélesen mosolygott, kegyesen elfogadta a bókot, a férfi iránti fenntartásai elenyésztek. Lenne kedve csatlakozni hozzám egy kis időre? kérdezte, a pléd üres részére mutatva. A piknikkosár tartalmának nagy része érintetlen és örömmel megosztom önnel az ebédemet. Egy pillanatig úgy tűnt, a férfi elfogadja a szíves invitálást. Szóra nyitotta száját, hogy mondjon valamit, aztán alig hallhatóan felsóhajtott és becsukta. Amikor végre megszólalt, hangja nagyon merev és udvarias volt. Köszönöm, inkább nem. Néhány lépést távolodott a kisasszonytól, aztán elfordította a fejét, a mezőt nézte. Belle érdeklődéssel biccentett, és éppen mondani akart volna még valamit, amikor meglepetten vette észre, hogy a férfi sántít. Arra gondolt, talán az ibériai háborúban sérült meg. Érdekes ember ez a John úr. Egyáltalán nem bánta volna, ha legalább egy fél órácskát a társaságában tölthet el. És el kellett ismernie, hogy meglehetősen szép férfi, erős, egyenletes vonásai vannak, teste a sérült lába ellenére is izmos és erős. Bársonyos, barna szemében értelem csillog, de az egészet valahogy fájdalom és kételkedés fátyolozza. Belle nagyon titokzatosnak kezdte érezni ezt a férfit. Biztos benne, uram? Miben? kérdezte John, de nem fordult vissza. Belle megrezzent ettől a nyers hangtól. Biztos abban, hogy nem akar velem ebédelni? Egészen biztos vagyok benne. Ez felkeltette Belle érdeklődését. Még senki nem volt egészen biztos abban, hogy az ő társasága nélkül meg tudna lenni.

10 Belle feszengve ült a pléden. Úgy érezte, semmit nem mondhat a férfinak így, hogy az hátat fordít neki. És udvariatlanságnak tűnt volna folytatni az olvasást. John hirtelen megfordult és torkát köszörülte. Igazán nem volt szép öntől, hogy azt mondta, szemüvegre van szükségem szólalt meg, főként csak azért, hogy mondjon valamit, mielőtt a férfi szólalna meg. Bocsánatát kérem. Sosem voltam az udvarias társalgás mestere. Talán többet kéne társalognia riposztolt Belle. Ha más hangon mondaná ezt, kisasszony, az ember azt hihetné, hogy flörtöl velem, Belle hirtelen becsukta a Téli regét és felállt. Ön igazat mondott. Sajnálatosan híján van az udvarias társalgás tehetségének. Ami azt illeti, semmi tehetsége nincs hozzá. A férfi vállat vont. Ez nevezetes jó tulajdonságaim egyike felelte. Belle szája tátva maradt a csodálkozástól. Látom, nem nyerte el tetszését a sajátos humorom. Nem tudom elképzelni, hogy mások így lennének ezzel. Csend állt be, aztán a férfi szemében furcsa, szomorú fény villant. Ugyanilyen gyorsan el is tűnt ez a fény a tekintetéből, és hangja élesebb lett. Ne jöjjön ki többé ide egyedül. Belle a holmiját kezdte összeszedni. Ne aggódjon. Többé nem háborítom a birtokát. Nem azt mondtam, hogy nem jöhet a birtokomra. Csak ne egyedül tegye. Belle-nek fogalma sem volt, mit válaszoljon erre, ezért csak annyit mondott: Hazamegyek. A férfi az égre nézett. Igen. Valószínűleg jól teszi. Hamarosan esni fog. Nekem is két és fél mérföldet kell még gyalogolnom. Nyilván bőrig ázom. Belle körülnézett. Nem lovon jött? Néha, kisasszony, jobb, ha az ember használja a lábát. Biccentett. Örülök, hogy megismerhettem.

11 Meglehet, hogy ön örül mormogta Belle csak úgy, magában. Figyelte, ahogy a férfi egyre távolodik tőle. Eléggé feltűnően bicegett, de gyorsabban mozgott, mint Belle lehetségesnek gondolta volna. Addig nézett utána, amíg el nem tűnt a horizonton. Amikor azonban felült kancája nyergébe, egy igen sürgető gondolat kezdett motoszkálni a fejében. A férfi sántít. Milyen ember, aki így is szeret gyalogolni? John Blackwood hallgatta Lady Arabella lovának dobogó lépteit. Felsóhajtott. Nagyon szamár módon viselkedett. Újfent felsóhajtott, ezúttal hangosan: bánattal, önutálattal és tiszta, egyszerű bosszúsággal. A fenébe! Sosem tudta, hogyan kell szót érteni a nőkkel. Belle elindult vissza Westonbirt felé, rokonai kastélyába. Amerikai származású unokahúga, Emma néhány hónappal korábban lett Ashbourne herceg felesége. Az ifjú házasok a vidéki élet magányát részesítették előnyben a londoni társasági élettel szemben, és esküvőjük óta szinte el sem hagyták a westonbirti birtokot. Persze a társasági szezonnak már vége volt, és aki számít, amúgy sem volt már Londonban, de akkor is. Belle úgy sejtette, hogy Emma és a férje valószínűleg a következő szezonban is kerülni fogják a londoni társas köröket. Felsóhajtott. Neki kétségkívül vissza kell mennie Londonba a következő szezonra. Vissza a házasságpiacra, férjet keresni. Az egésztől rosszul volt. Már két szezont végigszenvedett, és vagy egy tucat házassági ajánlatot kapott, de mindegyiket visszautasította. A férfiak egy része egyszerűen nem illett hozzá, de a többség nagyon is jóravaló, megfelelő, jó kapcsolatokkal rendelkező, sőt kedves és szerethető volt. Belle azonban egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy elfogadjon egy férfit, aki iránt nem érez mély vonzalmat. És most, hogy unokahúga révén bepillantást kaphatott abba, milyen boldog is tud lenni egy házasság, tudta, nagyon nehéz lenne elfogadni bármit, ami nem egyezik legvadabb álmaival. Egyre sűrűbben esett az eső, Belle vágtára fogta a lovát. Már majdnem három óra volt, és tudta, hogy mire visszaér, Emma teával várja. Már három hete van itt Emmával és férjével, Alexszel. Néhány héttel Emma esküvője után Belle szülei úgy határoztak, hogy Itáliába mennek vakációzni. Fiuk, Ned visszament Oxfordba, az utolsó

12 egyetemi évére, vagyis rá nem kellett vigyázni, és Emmára sem, mert már férjnél volt. Így csak Belle-nek kellett megfelelő gardedámot találni, és mivel Emma már férjes asszony volt, az etikett szerint erre a feladatra teljesen alkalmas. Így hát unokahúgához utazott. Belle el sem tudta volna képzelni a dolgok ennél szerencsésebb alakulását. Emma a legjobb barátnője volt, és miután annyi csínyt elkövettek együtt, igazán szórakoztató volt most gardedámnak tudni, éppen őt. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor egy kis dombon felkaptatva eléje tárult Westonbirt. A masszív épület igazán kecsesnek látszott hosszú, magas kéményeivel és a homlokzaton végighúzódó ablaksorral. Belle máris kezdte az otthonának tekinteni. Az istállók felé vette az irányt, kancáját a lovászra bízta és őrült tempóban sietett a ház felé, hogy elkerülje a vadul hullani kezdett esőcseppeket. Botladozva sietett fel a lépcsőn, de mielőtt a kilincsért nyúlhatott volna, a komornyik vidáman kinyitotta előtte a súlyos faajtót. Köszönöm, Norwood. Biztosan leselkedett, hogy jövök-e. Norwood oldalra biccentette a fejét. Norwood! Visszaért már Belle? Női hang szállt a levegőben, és Belle meghallotta unokahúga lépteit az előcsarnokba vezető folyosón. Elég nedvesre fordult az idő. Emma befordult a sarkon, kiért a hallba. Ó, remek! Hát visszaértél! Egy kicsit nedvesen, de nem kimerülten felelte Belle vidáman. Mondtam, hogy esni fog. Úgy érzed, most, hogy férjes matróna asszony vagy, vigyáznod kell rám? Emma olyan arckifejezést vett fel, ami pontosan megmutatta, mit gondol. Úgy nézel ki, mint egy vízbe fúlt patkány jelentette ki kereken. Belle ugyanolyan grimaszt vágott. Átöltözöm és rögtön lejövök. Alex a dolgozószobájában van közölte Emma. Ma ő is velünk teázik. Belle felszaladt a lépcsőn, végig a szobájába vezető folyosók és előcsarnokok labirintusán. Gyorsan levetette magáról átázott lovaglóöltözékét, halványkék ruhát vett fel, majd elindult vissza, a földszintre. Alex dolgozószobájának ajtaja csukva volt, de odabentről

13 nevetést hallott, ezért jobbnak látta kopogni, mielőtt belép. Pillanatnyi csend után Emma szólt ki. Tessék! Belle mosolygott magában. Percről percre többet tud meg a házastársi szerelem dolgáról. Szép kis gardedám Emma! Ő és Alex képtelenek voltak távol tartani a kezüket egymástól, ha azt hitték, senki nem látja őket. Belle még szélesebben mosolygott. Nem tudta pontosan, hogyan lesz a gyerek, de sejtette, hogy az ilyen érintéseknek mindenképpen van valami köze ahhoz, hogy Emma máris viselős, Belle benyitott, belépett Alex nagy, jellegzetesen férfias dolgozószobájába. Jó napot, Alex! Milyen napod volt? Ha jól sejtem, szárazabb, mint a tiéd felelte, azzal tejet töltött a teáscsészéjébe, ám a teáról teljesen megfeledkezett. A hajad még csepeg. Belle lenézett a vállára. Ruhájának kelméje nedves volt a hajától. Vállat vont. Hát, azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt. Leült a kanapéra, egy csésze teát töltött magának. És milyen volt a te napod, Emma? Elég eseménytelen. Walesi birtokaink egy részének elszámolásait és főkönyveit néztem át. Úgy tűnik, valami probléma lehet ott. Arra gondolok, hogy odautazom és személyesen mérem fel a helyzetet. Nem utazol oda mordult rá Alex. Valóban? feleselt Emma. Még hat hónapig nem mész innen sehová tette hozzá, szeretettel nézve lángvörös hajú, ibolyakék szemű feleségét. És valószínűleg utána újabb hat hónapig. Ha azt hiszed, hogy ágyban fekszem a baba megérkezéséig, akkor neked elment az eszed, drága Alex. Neked pedig meg kell tanulnod, ki az úr a háznál. Hát jó. Neked viszont Elég, elég! nevetett Belle. Elég legyen végre! A fejét ingatta. Nehéz lehet náluk makacsabb két embert találni a föld hátán. Tökéletesen egymáshoz illenek. Elmondhatnám inkább, milyen volt a napom? Emma és Alex várakozón tekintettek rá. Belle még egy korty teát ivott, hogy felmelegedjen.

14 Ami azt illeti, találkoztam illetve megismerkedtem egy nagyon furcsa férfival. Valóban? kérdezte Emma előrehajolva. Alex unott tekintettel hátradőlt. Valóban. A közelben lakik. A birtoka a tietekkel határos. Lord John Blackwood. Ismeritek? Alex erre felélénkült. Azt mondtad, John Blackwood? Igen, azt hiszem, Lord Blackwood volt. John. Miért? Ismeritek? Ha jól sejtem, a John Blackwood elég gyakori név. Barna hajú? Belle bólintott. Barna szem? Ismét bólintott. Körülbelül olyan magas, mint én és közepes testalkatú? Azt hiszem. Nem olyan széles a válla, mint a tied, de ha jól láttam, közel olyan magas. Sántított? Igen! kiáltott fel Belle. John Blackwood. Vesszek meg, ha nem ő az mondta Alex. Hitetlenkedve ingatta a fejét. Biztosan a katonai szolgálataiért kapott nemesi címet. Együtt harcoltatok a háborúban? kérdezte Emma. Amikor Alex végre válaszolt, tekintete messze, a múlt távolába révedt. Igen felelte halkan. Ő a saját egységét vezette, de gyakran találkoztunk. Sokat gondoltam rá, nem tudtam, mi történt vele. Nem is tudom, miért nem próbáltam keresni. Azt hiszem, attól tartottam, az derül ki, hogy meghalt. Ez felettébb felkeltette Belle érdeklődését. Ezt hogy érted? Elég furcsa volt szólt Alex halkan, lassan. Kiváló katona volt. Nem ismertem senkit, akire jobban támaszkodhattam volna. Önzetlen. Folyton veszélynek tette ki magát, hogy másokat megmentsen. Miért furcsa ez? tette fel a kérdést Emma. Úgy hangzik, mintha nagyon becsületes férfi lenne. Alex a két hölgy felé fordult, tekintete hirtelen kitisztult.

15 Az volt benne a furcsa, hogy egy olyan férfi, mint ő, aki nemigen törődik saját jólétével, meglehetősen furcsán viselkedett, amikor megsebesült. Mi történt? kérdezte Belle kíváncsian. A sebész azt mondta, hogy le kel! vágni a lábát. És meg kell mondanom, John meglehetősen érzéketlenül állt a dologhoz. Még eszméleténél volt, és az a mészáros nem becsülte annyira, hogy egyenesen neki mondja meg. Csak az asszisztenséhez fordult: Kérem a csontfűrészt. Belle megborzongott. A kép, hogy John Blackwooddal rosszul bántak, meglepően fájdalmas volt. Teljesen megőrült folytatta Alex. Sosem láttam ilyet. Megragadta az orvost az inge elejénél fogva és lehúzta magához, úgy, hogy az orruk összeért. Ahhoz képest, hogy mennyi vért vesztett, a szorítása feltűnően erős volt. Közbe akartam avatkozni, de amikor meghallottam a hangja tónusát, inkább visszafogtam magamat. Mit mondott? kérdezte Belle a kanapé ülőpárnájának legszélén feszengve. Soha nem felejtem el. Azt mondta: Ha levágja a lábamat, levadászom magát és levágom a maga lábát! Az orvos elengedte. Azt mondta, hagyja meghalni, ha azt akarja. De nem halt meg szólt Belle. Nem. Nem halt meg. De biztosra veszem, hogy nem is csatázott többet. Ott ért véget a katonaélete. Ami valószínűleg így a legjobb. Kitűnő katona volt, de mindig is az volt az érzésem, hogy megveti az erőszakot. Nagyon furcsa súgta Emma. Hát, igen. Érdekes ember volt. Eléggé kedveltem. Kiváló humorérzéke volt, ha néha úgy döntött, hogy megvillogtatja nekünk. De többnyire hallgatag volt. És nem találkoztam még olyan emberrel, akinek nála nagyobb érzéke lett volna a becsülethez. Nahát, Alex! szólt Emma évődőn. Pedig nálad becsületesebb senki sem lehet. Ó, az én kedves, hű hitvesem! kiáltott fel Alex, azzal előrehajolt és csókot nyomott Emma homlokára. Belle hátradőlt. Még többet akart hallani John Blackwoodról, de nem tudott udvarias ürügyet kitalálni, hogy Alexet tovább kérdezgesse róla. Meglehetősen bosszantotta, hogy

16 be kellett ismernie magának, de nem tagadhatta, hogy hihetetlenül felkeltette az érdeklődését ez a furcsa férfi. Belle mindig nagyon gyakorlatias volt, és soha nem volt hajlandó az önáltatásra. John Blackwood felkeltette az érdeklődését délután, de most, hogy ismeri a történetének egy kis részét, egyszerűen csodálta. Mindent, ami vele kapcsolatos, a homloka ráncolódását, a csípős megjegyzéseit, enyhén hullámos haját, most minden új értelmet nyert. És érthetőbbé vált, miért ragaszkodik a gyalogláshoz. Miután olyan heves csatát kellett megvívnia azért, hogy megmaradjon a lába, teljesen természetes, hogy használni akarja. Ennek a férfinak elvei vannak és ragaszkodik hozzájuk. Ebben a férfiban bízni lehet. Ez a férfi mélyen érző, szenvedélyes. Belle annyira meglepődött gondolatai ilyetén fordulatán, hogy egy kicsit megrezzent. Emma észlelte a mozdulatot és rögtön rákérdezett: Jól vagy, Belle? Tessék? Ó, csak egy kis fejfájás. Tulajdonképpen csak egy múló fejgörcs. Már el is múlt. Ó! Valószínűleg attól van, hogy egész nap olvastam folytatta Belle, bár Emma egyáltalán nem forszírozta a kérdést és ejtette volna a témát. Manapság nagyon kell igyekeznem, hogy a szavakra fókuszáljak. Azt hiszem, tényleg meg kéne vizsgáltatnom a szememet. Ha Emma meg is lepődött unokanővére hirtelen beismerésén, hogy a látása nem olyan, amilyennek lennie kéne, ezt egy szóval sem említette. Remek. A faluban nagyon jó orvos van. Meglátjuk, mit tud tenni. Belle mosolyogva vette kézbe a teáscsészét. Az ital már kezdett kihűlni. Aztán Emma csodálatos bejelentést tett. Tudod, mit kéne tennünk? kérdezte a hercegnő hitvesét. Meg kéne hívnunk ezt a John Blake urat személyese John Blackwood vágott a szavába Belle hirtelen. Elnézést. Ezt a John Blackwoodot vacsorára. Most, hogy Belle itt van, éppen párosan leszünk, nem kell még egy hölgyet kajtatnunk valahonnan. Alex letette a csészéjét. Kitűnő ötlet, szerelmem. Azt hiszem, jó lenne felújítanunk barátságunkat.

17 Akkor ezt megbeszéltük jelentette ki Emma gyakorlatiasan. ~ Küldjek neki meghívót, vagy inkább átmennél hozzá, hogy személyesen hívd meg? Azt hiszem, átmegyek. Szeretném mielőbb viszontlátni, és úgy érzem, otrombaság lenne nem személyesen meghívni azok után, hogy megmentette az életemet. Emma elsápadt. Tessék? Alex ajka félénk mosolyra húzódott. Csak egyszer, szerelmem és most már semmi ok az aggodalomra. A házaspár ebben a pillanatban olyan gyengéd pillantást váltott egymással, hogy Belle szinte fájdalmat érzett, amikor rájuk nézett. Diszkréten kimentette magát, azzal felosont a szobájába, hogy elolvassa a Téli rege hátralévő néhány oldalát. John Blackwood megmentette Alex életét? Ezt alig tudta elhinni. Nem gondolta volna. Úgy tűnik, az új szomszéd egyénisége sokkal árnyaltabb, mint a kissé mogorva modorából gondolná az ember. John Blackwoodnak titkai vannak. Belle egészen biztos volt ebben. Fogadni mert volna, hogy John Blackwood élettörténete még Shakespeare-t is megszégyenítené. Csak egy kicsit nyomozni kell utána. Ez a kis vidéki kirándulás érdekesebb lehet, mint amilyennek ígérkezett. Persze nem tudja kipuhatolni semmilyen titkát, ha előbb nem barátkozik össze vele. Márpedig John Blackwood elég világosan értésére adta, hogy nemigen kedveli. Ez átkozottul bosszantó.

18 2. fejezet Belle másnap reggel arra a meglehetősen kellemetlen hangra ébredt, hogy Emma hány. Megfordult az ágyában, kinyitotta a szemét és azt látta, hogy unokahúga egy éjjeliedény fölé görnyed. Belle elfintorodott a látványtól és felmordult: Milyen gyönyörű ébredés, ó, milyen jól indul a nap! Neked is jó reggelt! csattant fel Emma, azzal felállt és a közeli asztalra tett kancsó vízért ment. Töltött magának egy pohárral és belekortyolt. Belle felült, nézte, ahogy unokahúga a vizet forgatja a szájában. Gondolom, az ilyesmit nem tudnád elintézni a saját szobádban jegyezte meg végül kissé epésen. Emma bosszús pillantással nézett rá. Tudod, a reggeli rosszullét teljesen természetes dolog folytatta Belle közömbös tárgyilagossággal. Nem hiszem, hogy Alex rossz néven venné, ha a közös szobátokban okádnál. Emma kifejezetten durcásan nézett rá, miközben a vizet az éjjeliedénybe köpte. Nem azért jöttem be hozzád, hogy ne legyek a férjem mellett. Hidd el, az utóbbi néhány hétben vagy hússzor látott ilyen állapotban. Felsőhajtott. Attól tartok, a múltkor a lábára hánytam. Belle elpirult, annyira együtt érzett unokahúgával. Ó, milyen szörnyű súgta. Hát, igen. Ami azt illeti, azért jöttem, hogy megnézzem, ébren vagy-e, és közben hirtelen rosszul lettem. Emma elsápadt, arca zöldes színű lett, leült. Belle gyorsan felkelt, pongyolát húzott. Hozzak neked valamit?

19 Emma tagadón ingatta fejét, mély levegőt vett, és hősiesen igyekezett magában tartani gyomra tartalmát. Hát, ezzel nem csináltál nekem valami nagy kedvet a házassághoz jegyezte meg Belle pajkosan. Emma erőtlenül elmosolyodott. Többnyire nem ilyen kellemetlen. Nagyon remélem. Azt hittem, nem adom ki magamból a teát és azt a pár száraz süteményt, amit reggeliztem sóhajtott Emma. Tévedtem. Könnyű elfeledkezni arról, hogy várandós vagy szólt Belle kedvesen, remélve, hogy felvidíthatja unokahúgát. Hiszen még olyan karcsú vagy! Emma hálás mosollyal nézett rá. Nagyon kedves tőled. Meg kell mondanom, ez teljesen új tapasztalat nekem és nagyon furcsa. Ideges vagy? Nekem semmi ilyesmit nem mondtál. Nem éppen ideges, inkább hmm nem is tudom, hogyan írjam le. De Alex nővére három héten belül szülni fog és azt tervezzük, hogy a jövő hét utáni héten meglátogatjuk. Remélem, ott lehetek, amikor szül. Sophie biztosított róla, hogy szívesen lát minket. Biztos vagyok benne, hogy nem leszek annyira ideges, miután láttam, ha már tudom, mi vár rám és mit keil tennem mondta Emma, és hangjában inkább remény, mint bizonyosság csengett. Belle-nek a szülésről szóló tapasztalása eléggé korlátozott volt, újszülöttet csak egyszer látott, tizenkét éves korában, amikor a bátyja egy alom kiskutyát mutatott neki. Mindazonáltal nem igazán volt biztos abban, hogy Emma jobban érezné magát attól, ha látja, hogyan hozza világra gyermekét Sophie. Belle erőtlen mosollyal nézett unoka-húgára, valami érthetetlen dolgot művelt, ami elvileg beleegyezést jelentett volna, aztán becsukta a száját. Néhány pillanat múlva Emma visszanyerte a színét, és felsóhajtott. Tessék. Most már sokkal jobban érzem magamat. Csodálatos, milyen gyorsan elmúlik ez a betegség. Csak így lehet kibírni. Szobalány lépett be, hozta a reggelizőtálcát, rajta kakaó és zsemle. Letette a nagy tálcát az ágyra, a két hölgy közrefogta. Belle nézte, ahogy Emma tétován iszik egy kortyot a kakaóból. Emma, kérdezhetek valamit?

20 Persze. És őszintén fogsz válaszolni? Emma ajkának egyik sarka felfelé rándult. Tapasztaltál olyat, hogy nem őszintén válaszoltam volna? Mondd csak, én tényleg nem vagyok rokonszenves, szeretetre méltó nő? Emma valahogy a szájához tudta kapni a szalvétát, hogy ne fröcskölje tele Belle ágyneműjét a félig lenyelt korty kakaóval. Tessék? Nem hiszem, hogy nem vagyok szeretetre méltó. Úgy értem, azt hiszem, az emberek többsége szeret engem. Igen felelte Emma halkan. A többség. Mindenki. Ha belegondolok, még nem találkoztam olyan emberrel, aki nem szeret téged. Talán vannak néhányan, akiket így vagy úgy, hidegen hagy a létem, de azt hiszem, nagyon ritka, aki kifejezetten ellenszenvvel viseltetik irántam. Ki az, aki ellenszenvesnek talál téged, Belle? A szomszédotok. John Blackwood. Ugyan már! Alig öt percet beszéltél vele, ugye? Igen, de Olyan hamar nem alakulhatott ki ellenszenve irántad. Nem is tudott. Olybá tűnt, hogy mégis. Biztos vagyok benne, hogy tévedsz. Belle csodálkozó arckifejezéssel, tagadón ingatta fejét. Nem hiszem. Olyan borzasztó lenne, ha nem kedvelne téged? Egyszerűen nem tetszik a gondolat, hogy valaki nem kedvel engem. Ettől nagyon önző vagyok? Nem, de Engem általában kedves embernek tartanak. Igen, kedves vagy, de Belle megfeszítette a vállát. Ez elfogadhatatlan. Emma visszafojtotta nevetését. Miben sántikálsz? Azt hiszem, meg kell szerettetnem magamat vele. Nahát, Belle! Téged érdekel John Blackwood?

21 Természetesen nem felelte Belle meglehetős hirtelenséggel. Csak nem tudom, miért talál engem olyan visszataszítónak. Emma a fejét ingatta, képtelen volt elhinni, hogy a beszélgetés ilyen meglehetősen bizarr fordulatot vett. Nos, hamarosan lesz alkalmad fortélyaidat alkalmazni rajta. London összes férfiúja beléd szeretett úgy, hogy te egyiküket sem provokáltad erre. El sem tudom képzelni, hogy nem sikerülne magadba bolondítanod ezt a Blackwoodot. Hmmm tűnődött Belle. Felnézett. Mit is mondtál, mikor jön át? Mikorra szól a vacsorameghívás? Meglehet, Lord Blackwood nem született lord, de arisztokrata származású volt, bár családja elszegényedett. John abban a szerencsétlen helyzetben volt, hogy hetedik gyermekként született, mely helyzet szinte garantálta, hogy az élet egyetlen kegyében sem részesülhet. Szülei, Westborough hetedik grófja és hitvese természetesen nem szándékoztak elhanyagolni legfiatalabb gyermeküket, de voltak előtte még öten. A legidősebbet, Damient születésétől fogva kitüntetett figyelemben részesítették, ő az örökös, mindent megtettek érte, amit csak megtehettek. Egy évvel később született Sebastian, és mivel korban olyan közel állt Damienhez, osztozhatott mindenben, aminek a grófság örökléséhez köze volt. A gróf és a grófné gyakorlatias emberek voltak, a gyermekhalandóság ismeretében tudták, hogy Sebastiannak jó esélye lehet, hogy Westborough nyolcadik grófja legyen. Nem sokkal később gyors egymásutánban jött Julianna, Christina és Ariana, és már kicsi korukban nyilvánvaló volt, hogy a három lány igazi szépség lesz, ezért nagy figyelmet fordítottak rájuk. Az előnyös házasságok sokat jelenthetnek, hogy megteljenek a családi pénzesládák. Néhány évvel később halva született egy fiúmagzat. Senki nem örült a veszteségnek, de senki nem is gyászolt különösebben. Öt szép és okos gyermek elég szép gyermekáldásnak számított, és igazából egy újabb gyermeket egyszerűen soknak tartottak, újabb éhes száj a háznál. Tény, hogy a Blackwood család szép nagy házban lakott, de minden hónapban nagy megpróbáltatást jelentett, hogy a számlákat kifizessék. És a gróf úrnak soha nem jutott eszébe, hogy megpróbáljon dolgozni a megélhetésért.

22 Aztán megtörtént a tragédia: a gróf meghalt. Kocsija felborult egy viharban. Damien tízéves korában megörökölte a grófi címet. A családnak alig volt ideje gyászolni, amikor mindenki legnagyobb meglepetésére Lady Westborough bizonyosságot nyert, hogy ismét gyermeket vár. Így 1787 tavaszán életet adott utolsó gyermeküknek. Nagyon kimerítő volt a vajúdás és a grófné már nem nyerte vissza erejét. Fáradtan, bosszúsan, nem is szólva arról, hogy a család anyagi helyzete miatt aggódón rápillantott hetedik gyermekére és kijelentette: Azt hiszem, egyszerűen Johnnak fogjuk nevezni. Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy bármi más eszembe jusson. És ez után a kedvezőtlen kezdet után Johnt nincs erre jobb szó, elfelejtették. A családnak nemigen volt türelme hozzá, több időt töltött tanárok társaságában, mint a rokonaival. Nem azért küldték Etonba és Oxfordba, mert nagyon aggódtak az iskoláztatása miatt, hanem mert a jó családok ezekbe az iskolákba szokták küldeni fiaikat, még a legfiatalabbakat is, akik dinasztikus szempontokból teljesen jelentéktelenek voltak ban azonban, amikor John utolsó éves volt Oxfordban, megnyílt egy lehetőség. Anglia politikai és katonai konfliktusba keveredett az Ibériai-félszigeten, minden rendű és rangú férfiak siettek belépni a hadseregbe. John olyan területnek találta a hadsereget, ahol az ember érvényesülhet, és előadta fivérének ezt a gondolatot. Damien egyetértett vele, úgy találta, ez tiszteletre méltó módja annak, hogy öccséről ne kelljen többé gondoskodnia, így tiszti rangot vásárolt Johnnak. John a katonáskodást könnyűnek találta. Kiváló lovas volt, jól bánt a karddal és a lőfegyverekkel is. Néhányszor vállalt olyan kockázatot, amiről tudta, hogy inkább el kellett volna kerülnie, de a háború borzalmai között nyilvánvalóvá vált, hogy nem kerülheti el a vérontást. És tudta, hogy ha a sors különös szeszélyéből ép testtel sikerül kikerülni ebből a konfliktusból, a lelke nem lesz ilyen szerencsés. Négy év telt el, és John maga is meglepődött, hogy még megmenekült a haláltól. Aztán puskagolyó fúródott a térdébe és egy Angliába tartó hajó fedélzetén találta magát. A drága, zöldellő, békés Anglia. Valahogy annyira nem valóságosnak tűnt neki. Gyorsan telt az idő, a lába gyógyult, de nemigen emlékezett lábadozásának időszakára.

23 Az idő nagy részét részegen töltötte, képtelen volt megbirkózni a gondolattal, hogy hátralévő életét nyomorékon kell leélnie. Majd legnagyobb meglepetésére a háborúban szerzett érdemeiért bárói rangot kapott, amit meglehetősen ironikusnak talált azok után, hogy a család annyi éven át oly gyakran emlékeztette: belőle sosem lesz nemes. Ez volt számára a fordulópont, ekkor ráébredt, hogy valami jelentős dolgot kell a jövő generációra hagynia. Új céltudattal úgy határozott, hogy rendbe teszi az életét. Négy év múltán még mindig sántított, de ezt legalább a saját földjén tette. Számára kissé korábban jött el a háború vége, mint amire számított, eladta tiszti kinevezését és a pénzt kezdte befektetni. Döntései nyereségesnek bizonyultak, alig öt év telt el, és már elég pénzt takarított meg ahhoz, hogy vásárolhasson magának egy kis vidéki birtokot. Elhatározta, hogy körbegyalogolja földjének határait, másnap így ismerte meg Lady Arabella Blydont. Már egy ideje erre a találkozásra gondolt. Talán át kéne mennie Westonbirtbe és bocsánatot kéne kérnie meglehetősen nyers modorú megnyilvánulásáért. Mert az ég tudja, a kisasszony biztosan nem jönne át hozzá Bletchford Manorba azok után, ahogy viselkedett vele. John összerezzent. Mindenképpen valami más nevet kell kitalálnia a helynek. Szép az udvarház. Kényelmes. Elegáns, de nem palotaszerű és a házvezetés feladatait könnyen el tudja látni egy kisebb személyzet, ami szerencse, mert nem engedhette meg magának, hogy egész szolgahadat tartson. Hát itt van. Van otthona, ami csak az övé, nem olyan hely, amiről tudja, hogy sosem lesz a saját tulajdona, mivel öt testvére van. Szép jövedelme volt, ami egy kicsit megcsappant most, hogy házat vett, de korábbi sikerei alapján még így is eléggé bizakodó volt anyagi lehetőségeit illetően. John elővette a zsebóráját. Délután fél három volt, éppen alkalmas idő arra, hogy szemlét tartson nyugati földjein és megnézze, hogyan haladnak a mezőgazdasági munkák. A hamarosan átnevezendő Bletchford-kúriát a lehető legnyereségesebbé akarta tenni. Kinézett az ablakon, és úgy ítélte meg, nem valószínű, hogy megismétlődik az előző napi zápor, zivatar, ezért kilépett dolgozószobájából, elindult fel az emeletre, a kalapjáért. Nem jutott

24 messzire, mert Buxton, az idős komornyik, akit az előző tulajdonos adott át a házzal együtt, megszólította. Látogatója van, uram jelentette be. John meglepetten torpant meg. Ki az, Buxton? Ashbourne hercege, uram. Vettem a bátorságot, uram, és bevezettem a kék szalonba. John arcán mosoly jelent meg. Itt van Ashbourne? Remek. Amikor a Bletchford-kúriát megvette, nem is tudta, hogy a régi katonatársa ilyen közel lakik hozzá, de ez további előnynek számított. Sarkon fordult, elindult lefelé a lépcsőn, de a hallban bosszúsan megtorpant. A pokolba is, Buxton! mordult fel. Melyik a kék szalon? A második ajtó balra, uram. John elindult a hallban, majd kinyitotta a jelzett ajtót. Ahogy gondolta, egyetlen kék bútordarab sem volt a helyiségben. Alex az ablaknál állt, az ő birtokával határos mezőt nézte. Éppen azt próbálod kitalálni, hogyan győzz meg, hogy az almáskert még a te oldaladon van? tréfált John. Alex megfordult. Blackwood. Átkozottul jó érzés viszontlátni téged! Az almáskert pedig az én birtokomon van. John összevonta a szemöldökét. Talán én igyekeztem kitalálni valamit, hogy kiűzhesselek onnan. Alex mosolygott. Hogy vagy? Miért nem jöttél át hozzám beköszönni? Nem is tudtam, hogy megvetted ezt a birtokot. Belle tegnap délután mondta. Szóval Belle a beceneve. Illik hozzá. És beszélt róla Alex-nek. John abszurd örömöt, furcsa elégedettséget érzett, hogy bár ő kételkedett abban, a kisasszony bármi kedvezőt mondhat róla. Elfelejted, hogy az etikett szerint az ember nem köszön be csak úgy egy herceghez, hacsak a herceg nem tette meg ezt előzőleg. Nahát, Blackwood, azt hittem, már túl vagyunk ezeken az udvariassági körökön. Aki megmentette az életemet, az akkor jön hozzám, amikor csak akar.

25 John enyhén elpirult, eszébe jutott a jelenet, amikor lelőtte az Alex hátába éppen kést döfni akaró férfit. Mindenki ezt tette volna jegyezte meg halkan. Alex ajkának jobb sarka megrezzent, ahogy gondolatban felidézte a férfit, aki Johnra támadt, miután célba vette őt. John bátorságáért szúrt sebet kapott a karján. Nem jelentette ki Alex. Nem hiszem, hogy bárki megtette volna ezt. Kihúzta magát. De most már elég legyen ebből, hagyjuk a háborút, az elmúlt. Nem szeretek ezen tűnődni. Hogy vagy? John egy karosszékre mutatott, Alex leült. Gondolom, ugyanúgy, mint a többiek. Megkínálhatlak egy kis itallal? Alex bólintott, John egy pohár whiskey-t vitt neki. Nyilvánvalóan nem ugyanúgy, Lord Blackwood. Ó, hát arra célzol. Bárói címet kaptam. Blackwood báró lettem mondta és pajkosan tettetett, tréfás önteltséggel nézett Alexre. Jól hangzik, ugye? Nagyon jól hangzik. És a te életed hogyan változott meg az elmúlt négy évben? Azt hiszem, egyáltalán nem sok változott egészen hat hónappal ezelőttig. Valóban? Igen. Aztán megnősültem közölte Alex a feszengés mosolyával. Ezek szerint végre megállapodtál jegyezte meg John, szótlan köszöntőre emelve poharát. A feleségem Emma. Belle unokahúga. John arra gondolt, vajon Alex felesége hasonlít-e az unokanővérére. Ha igen, már érti, miért keltette fel a herceg figyelmét. Ugye ő nem olvasta végig Shakespeare összes műveit? Alex felnevetett. Ami azt illeti, elkezdte, de az utóbbi időben elég sok más irányú elfoglaltsággal terheltem le. John a kifejezés kétértelműségét felfogva összevonta a szemöldökét. Alex rögtön értette ezt a szemvillanást. A birtokaim igazgatását bíztam rá. Ami azt illeti, eléggé jó! ért a számokhoz. Nálam is gyorsabban tud összeadni, kivonni. Látom, tobzódik az ész a családban.

26 Alex elgondolkodott, hogyan tudott meg John oly sokat Belle-ről ily rövid idő alatt, de nem tett megjegyzést. Nos, igen, azt hiszem, csak ez a tulajdonságuk hasonlít, azon kívül, hogy csodálatosképpen mindig elérik, amit akarnak. Valóban? Emma elég konok természet sóhajtott fel Alex. De boldog, elégedett sóhaj volt az a hang. És az unokanővére nem az? tette fel a kérdést John. Nekem elég elrettentően akaratos nőszemélynek tűnt. Nem, nem, ne érts félre, Belle tényleg erős akaratú. De nem annyira, mint Emma. Az én feleségem annyira konok, hogy gyakran olyan helyzetekbe veti bele magát, hogy át sem gondolja előtte, helyese vagy sem. Belle nem ilyen. Ő nagyon gyakorlatias. Józan ésszel okos. Kíváncsisága kielégíthetetlen. Pokolian nehéz titkot tartani a környezetében, de meg kell mondanom, én eléggé kedvelem őt. A barátaim körében szörnyű helyzeteket láttam, így mondhatom, elég szerencsés vagyok a feleségem családjával. Alex ekkor rájött, hogy sokkal nyíltabban beszélt, mint általában szokott az olyan barátaival, akikkel évek óta nem találkozott, úgy érezte azonban, hogy a háború olyan elszakíthatatlan kötelékekkel köti egymáshoz az embereket, hogy ezért beszél úgy Johnnak, mintha nem múlt volna el négy év azóta, hogy legutóbb beszélgethettek. Vagy talán azért van ez, mert John nagyon jó hallgató. Alexnek ekkor eszébe jutott, hogy mindig is az volt. Na de legyen elég ennyi az én családomról szólt hirtelen. Hamarosan úgyis megismered őket. Hogy vagy? Elég ügyesen sikerült eddig megkerülnöd a választ. John felnevetett. Azt hiszem, ugyanúgy, mint eddig, kivéve, hogy nemesi címet kaptam. És otthonod lett. És lett otthonom. Úgy szereztem ezt a helyet, hogy eladtam a tiszti rangomat, a pénzt befektettem, és újra befektettem. Alex elismerően füttyentett. Aranykezed lehet a pénzügyekben. Egyszer majd beszéljünk róla. Valószínűleg tanulhatnék tőled egy s mást. Ami azt illeti, az anyagi siker titka egyáltalán nem bonyolult.

27 Valóban? Könyörgöm, mondd el, mi az? Józan ész. Alex felnevetett. Azt hiszem, abból nálam az utóbbi két hónapban hiány volt, de attól tartok, ezt teszi a szerelem a férfiemberrel. Gyere át hozzánk vacsorára valamelyik nap! Meséltem rólad a feleségemnek, nagyon szeretne megismerni. Belle-t pedig már ismered. Örömmel felelte John, és tőle ritka érzelem kifejezéssel hozzátette: Azt hiszem, nagyon jó, hogy barátaim élnek a környéken. Köszönöm, hogy meglátogattál. Alex átható tekintettel nézte barátját, és egy szempillantás alatt felmérte, mennyire magányos John. Ám a következő pillanatban John behunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, arckifejezése már ugyanolyan kifürkészhetetlen volt, mint máskor. A meghívást ezennel elfogadottnak tekintem szólt Alex udvariasan. Holnapután? Itt nem tartjuk be a városi etikettet, szóval úgy hét óra körül fogunk vacsorázni. John bólintott. Remek. Akkor nálunk találkozunk összegezte Alex, azzal felállt és kezet fogott Johnnal. Örülök, hogy útjaink újra találkoztak. Én is. John kikísérte Alexet a házból az istállóhoz, ahol a lova várta. Alex barátságos bólintással búcsúzott, majd nyeregbe szállt és ellovagolt. John lassan visszament a házba, mosolyogva nézett végig új otthonán. Amikor azonban beért a hallba, Buxton szólította meg. Miközben őkegyelmességével beszélgetett, ezt hozták önnek, uram. Azzal ezüsttálcán átadott Johnnak egy borítékot. John összevonta a szemöldökét, kihajtogatta az üzenetet. Angliában vagyok. Furcsa. Forgatta a borítékot a kezében. Nem volt rajta címzés. Buxton! A komornyik már elindult a konyha felé. Erre megfordult és visszatért a ház ura mellé. Amikor ezt hozták, mit mondott a küldönc? Csak azt, hogy üzenetet hozott a ház urának. De nem említette konkrétan az én nevemet?

28 Nem, uram. Nem hiszem. Ami azt illeti, egy gyerek hozta. Nyolcvagy kilencévesnél nem lehetett több. John még egyszer elgondolkodva pillantott a papírra, aztán vállat vont. Talán az előző tulajdonosnak szólt jegyezte meg, azzal összegyűrte és félredobta. Fogalmam sincs, mi ez. Később, este, amikor vacsorázott, Belle-re gondolt. Egy pohár whiskey-vel a kezében a Téli regét olvasta és a kisaszszonyra gondolt. Ágyba bújt, és rá gondolt. Gyönyörű. Kétségtelenül gyönyörű, de úgy érezte, nem ezért hatja át minden gondolatát. Élénkkék szeme úgy ragyogott! Az intelligencia és igen, a szenvedély csillogása. Barátkozni akart vele, ő pedig teljesen és mogorván meghiúsította a kisasszony próbálkozását. Fejét ingatta, mintha ki akarná űzni őt a gondolataiból. Tudta, jobb nem gondolni nőkre elalvás előtt. Behunyta a szemét, álomtalan alvásért imádkozott. Spanyolországban volt. Perzselően forró napon, de a csapata jó hangulatban volt, már egy hete nem csatáztak. Közel egy hónapja állomásoztak egy kisvárosban. A helyiek többnyire örültek nekik. A katonák pénzt hoztak, főként a kocsmának, de mindenki egy kicsit jobbmódúnak érezte magát így, hogy az angolok a városban voltak. John szokás szerint részeg volt. Mindent igyekezett megtenni, hogy ne hallja a sikolyokat és ne érezze a vért a kezén, mert akármennyit mosta a kezét, érezte rajta a vért. Úgy ítélte meg, hogy még néhány ital és jó úton lesz az öntudatlanság felé. Blackwood. Felnézett, bólintott az asztalnál vele szemben ülő férfira. Spencer. George Spencer felemelte a palackot. Szabad? John vállat vont. Spencer öntött egy kicsit a folyadékból a magával hozott pohárba. Van valami fogalmad arról, hogy mikor kerülünk ki ebből a pokolbugyorból? Ezt az általad pokolbugyornak nevezett helyet így is jobban kedvelem a csatatérnél.

29 Spencer a terem másik végébe, a kupákat hordó cselédlányra pillantott, megnyalta az ajkát, aztán visszafordult John felé. Sosem gondoltam volna, hogy gyáva vagy, Blackwood. John újabb pohár whiskey-t hajtott fel. Nem vagyok gyáva, Spencer. Csak férfi. Mindannyian azok vagyunk. Spencer figyelme még a lányra irányult, tizenhárom éves lehetett, alig több. Mit gondolsz arról a fehérszemélyről? John megint csak vállat vont, nem érzett késztetést a beszélgetésre. A lány, akiről az elmúlt egy hónapban megtudta, hogy Ana a neve, odalépett hozzájuk, tányért tett elé. Spanyolul köszönte meg. A lány bólintott, de mielőtt elléphetett volna az asztaltól, Spencer az ölébe rántotta. Hát nem szép darab vagy? mormogta, a lány alig kifejlődött keblét markolászva. Please, no tiltakozott a lány tört angolsággal. Én Hagyd békén! szólt katonatársára John élesen. Az ég szerelmére, Blackwood! Hiszen ez csak egy Hagyd békén! Tudod, hogy néha mekkora ökör vagy?! Spencer kilökte Anát az öléből, de előbb jól a fenekébe csípett. John a szájához emelte a villát, egy falat rizst nyelt le, aztán azt mondta: Még gyerek, Spencer. Én nem úgy éreztem. lohn a fejét ingatta, nem akart vitatkozni vele. Csak hagyd békén! Spencer hirtelen felállt. Pisálnom kell. John nézte, ahogy elmegy, aztán folytatta a vacsorát. Alig három falatot evett, amikor Ana anyja jelent meg az asztalánál. Senor Blackwood szólalt meg az angolt a spanyollal keverve, mert tudta, hogy Blackwood érti a nyelvet. Az a férfi megfogta az én Anámat. Abba kell hagyni. John néhányszor pislogott, próbálta legyőzni az alkoholmámort. Régóta zaklatja? Egész héten, Senor. Egész héten. Ana nem olyan. Fél.

30 John érezte, hogy az undor felkavarja a gyomrát. Ne aggódjon, Senora biztosította. Gondoskodom róla, hogy békén hagyja. Az én egységem nem fogja zaklatni a lányát. Az asszony fejet hajtott. Köszönöm, Senor Blackwood. Megnyugtat. Azzal visszatért a konyhába. John sejtette, hogy egész nap ki sem jön onnan, estig főzni fog. Folytatta az evést, és még egy pohár whiskey-t ivott hozzá. Egyre közelebb jutott ahhoz, hogy semmi, de semmi ne járjon a fejében. Az utóbbi időben nagyon kívánta ezt a kiüresedett állapotot. Bármit, amivel elűzheti a halál és a haldoklás gondolatait. Spencer tért vissza a kezét törölgetve. Te még mindig eszel Blackwood? Mindig jó érzéked volt megállapítani, ami teljesen egyértelmű. Spencer elkomorult. Akkor csak fald ezt a moslékot. Én megyek, keresek magamnak valami szórakozást. John összevonta a szemöldökét, mintha azt mondaná: Itt? Ez a hely szerintem tele van olyasmivel, ami nagyon is jó mulatság lehet jegyezte meg Spencer. A szeme felcsillant, azzal sarkon fordult és távozott. John felsóhajtott. Örült, hogy megszabadult ettől az embertől, aki mindig olyan nagy bosszúságot okozott. Sosem kedvelte Spencert, de engedelmes katona volt, és Angliának minden ilyen emberre szüksége volt. Befejezte az evést, a tányért áttolta az asztal másik oldalára, ízletes volt az étel, de már semmi nem esett jól neki. Talán még egy pohár whiskey. Ó, már teljesen részeg volt. Nagyon részeg. Úgy tűnik, van még néhány dolog, amiért hálát lehet adni az úrnak. Hagyta, hogy feje az asztalra koppanjon. Ana anyja nagyon ideges volt, ugyebár? Arcán a gond ráncai húzódtak, ez a kép vibrált a tudatában. És Ana, a szegény gyermek nyilván nem szeret ezek körül a férfiak körül lenni. Különösen az olyanok körül, mint Spencer. Tompa puffanást hallott odakintről. Semmi különös. Spencer. Ó, igen, éppen rá gondolt. Púp a háton. Folyton zargatja a helyieket, semmivel nem törődik, csak a saját szórakozásával.

31 Újabb puffanás. Mit mondott? Hogy valami szórakozást keres magának. Nagyon is rá jellemző. Újabb furcsa hang, ez női kiáltásnak hallatszott. John körülnézett. Hát rajta kívül senki nem hallotta? Mintha senki sem reagált volna. Talán azért van ez, mert ő van a legközelebb a lépcsőhöz. Ez a hely szerintem tele van olyasmivel, ami nagyon is jó mulatság lehet. John a szemét dörzsölte. Valami nincs rendben. Felállt, az asztalba kapaszkodott, hogy nehogy legyűrje a kínzó, testét görcsökbe rándító hányinger. Miért van az a furcsa érzése, hogy valami nagyon nincs rendben? Újabb tompa puffanás. Újabb kiáltás. Lassan megindult a lépcső felé. Mi az? A zaj egyre hangosabb lett, ahogy az emeleti lépcsőforduló felé közeledett. Aztán megint meghallotta. Ezúttal sokkal tisztábban. Neeeeeeeee.ee! Ana hangja. John egy pillanat alatt kijózanodott. Berontott az ajtón, zsanérostól tépte ki a helyéből. Szent isten! Ne! kiáltott fel. Alig látta Anát, karcsú alakja teljesen elveszett Spencer alatt, aki könyörtelenül belehatolt. De John hallotta Ana fájdalmas sikolyát. Neee! Neeeee! Kérem neeeee! John nem állt meg gondolkodni a helyzeten. Iszonyú haraggal lerántotta Spencert a lányról, és a falhoz csapta. Mi a franc van, Blackivood? Spencer arca olyan vörös foltos volt, mint hímtagja. Te kurafi! üvöltötte John, pisztolyához kapva. Az isten szerelmére, hiszen ez csak egy spanyol kurva! Gyereklány, Spencer! Most már kurva jegyezte meg Spencer, azzal megfordult, hogy felvegye a nadrágját. John keze a pisztoly markolatára feszült. Mindig is az lesz. John rá emelte a pisztolyt. Őfelsége katonái nem erőszakolnak.

32 Azzal ülepen lőtte Spencert. Spencer felüvöltött és sűrű káromkodások közepette a földre rogyott. John Anához lépett, mintha tehetne valamit, hogy enyhítse a megaláztatást. Ana arca teljesen kifejezéstelen volt. Amíg meg nem látta őt. Összerezzent. Rémülten fordult el Johntól. Rémülete láttán John hátratántorodott. Ő nem Nem ő volt. Ó nem akarta Ekkor Ana anyja rohant be a szobába. Szentséges szűzanya! kiáltott fel. Mi ez Ó, én Anám! Ó, Ana! Lányához rohant, aki csillapíthatatlanul zokogott. John ott állt a szoba közepén, döbbenten, a whiskey-től mámorosan. Nem én súgta. Nem én voltam. Olyan sok zaj volt. Spencer fájdalmában üvöltött és átkozódott. Ana zokogott. Anyja istent káromolta. John mintha mozdulni sem tudott volna. Ana anyja megfordult, arcára olyan erős gyűlölet volt írva, amilyet John egyetlen emberben még sosem látott. Te tetted ezt csattant fel és John arcába köpött. Nem. Nem én voltam. Én nem Megesküdtél, hogy megvéded! Mintha a nő minden erejével igyekezett volna visszafogni magát, nehogy rá támadjon. Te is lehettél volna! John pislogott. Nem. Te is lehettél volna. Te is lehettél volna. Te is lehettél John felült az ágyban. Teste verejtékben úszott. Valóban öt éve múlt, hogy ez történt? Visszafeküdt, próbált nem gondolni arra, hogy Ana három nappal később megölte magát.