J. Kenner ÉDES RABSÁG

Átírás

1

2 J. Kenner ÉDES RABSÁG

3 J. Kenner ÉDES RABSÁG ATHENAEUM

4 ATHENAEUM Budapest Copyright 2013 by Julie Kenner Hungarian translation Berta Ádám, 2013 ISBN elektronikus verzió: ekönyv Magyarország Kft.

5 1 Mindjárt kész vagy? kérdem. A nap már legalább öt perce lement. Pár méterrel odébb Blaine oldalra dől, részben előbújik a vászon mögül. Nem mozdulok, de a látómezőm szélén ki tudom venni két vállát, kopasz fejét és jajvörös kecskeszakállát. A lelki szemeim előtt még mindig fényárban fürdesz. Most maradj így, és csukd be a szád. Semmi gond felelem, hallom, hogy ingerlékenyen felmordul, mert pimaszul megszegtem a szabályait. Annak ellenére, hogy meztelenül állok az ajtóban, párbeszédünk teljesen normálisnak tűnik. Már megszoktam. Nem zavar, hogy a hűvös óceáni széltől felmered a mellbimbóm. A naplemente felkavarja bensőmben a szenvedélyt, vágyni kezdek rá, hogy lehunyhassam a szemem, és átadhassam magam ennek a fényekből és színekből szőtt, erőteljes hangulatnak. Rutinos blazírtsággal tűröm, hogy Blaine kritikusan végigpásztáz tekintetével, már akkor sem rezzen arcizmom sem, ha olyan közel hajol, hogy szinte hozzáér a mellemhez vagy a csípőmhöz, miközben megfelelő pózba állít. Még a mormogásától Tökéletes. Basszus, Nikki, tökéletesen nézel ki sem húzódik össze a gyomrom, már nem képzelem el, hogy ökölbe szorított kézzel tiltakozom, s körmöm puha tenyerembe vájom. Nem vagyok tökéletes egyáltalán nem. Egy ideje azonban már korántsem bőszít fel ez az egyszerű megjegyzés. Legmerészebb álmaimban sem képzeltem, hogy képes leszek ennyire elengedni magam, pedig totál ki van pakolva mindenem. Igaz, életem jó részét azzal töltöttem, hogy színpadon parádéztam, de a világot jelentő deszkákon töltött időszakomban mindig volt rajtam ruha, a kényes részek még a fürdőruhás versenyek alatt is mindig fedettek maradtak. El tudom képzelni, anyám halálra válna, ha most látna, felszegett állal, felsőtestem ívben hátrafeszítve, csuklóm a hátam mögött vörös selyemzsinórral összekötözve, hogy aztán a kötél finoman egyik combomra tekeredjen. Napok óta nem láttam Blaine vásznát, de ismerem a stílusát, és el tudom képzelni, hogyan örökítenek meg ecsetvonásai a felhordott festékben. Tünékeny leszek. Érzéki. Szubmisszív. Egy lekötözött istennő. Kétség nem fér hozzá, anyám lehidalna. Én viszont élvezem. A francba, talán épp ezért élvezem. Leráztam magamról Társasági Nikkit, Lázadó Nikki került a helyére, és ez marha jó érzés. Lépteket hallok a lépcső felől, erőt veszek magamon, és megtartom a pózt, noha semmit nem szeretnék jobban, mint megfordulni, hogy ránézhessek. Damien. Damien Stark az egyetlen tényező, amelyet nem voltam képes bagatellizálni. Áll az ajánlat. Damien szavai felszűrődnek a márvány lépcsőházban a harmadik emeletre. Nem emelte fel hangját, mégis olyan erős és magabiztos, hogy betölti a teret. Mondd meg nekik, hogy jól nézzék meg az eredmény-kimutatásaikat. Egyetlen cent haszon sem lesz, sőt, év végére már a vállalat sem marad meg. Szabadesésben zuhannak, és amikor becsapódnak és kigyulladnak, minden egyes alkalmazott munka nélkül marad, a cég kimúlik, a szabadalmak pedig évekre ott ragadnak a pereskedésben, amíg a hitelezők a vagyontárgyakon marakodnak. Ha viszont elfogadják, amit kínálok, újra életet lehelek beléjük. Te is tudod. Én is tudom. És ők is tudják. A léptek elhallgatnak, rájövök, hogy most a lépcsősor tetején áll. A szoba nyitott, szórakoztatásra tervezték, aki felér a lépcsőn, az előtt kitárul a Csendes-óceán, amelynek látványa a helyiség egész túlsó felét kitölti. Ebben a pillanatban azonban Damien engem lát. Hozd össze, Charles mondja, hangja most feszült. Mennem kell. Már jól ismerem ezt a férfit. A testét. A járását. A hangját. Nem kell látnom, hogy tudjam: nem azért érezhető feszültség a hangján, mert izgatja, hogy tető alá sikerül-e hozni az üzletet. Hanem miattam, és ez a tudat éppolyan részegítő, mint az éhgyomorra felhörpintett pezsgő. Egész birodalom lesi a kívánságait, és mégis ebben a pillanatban betöltöm az egész világát. Ez hízelgő. Könnyű szédület fog el. És, na igen, beizgultam. Mosolygok is, amivel kivívom Blaine éles cenzúráját. Francba, Nik. Töröld le a képedről a vigyort. Az arcom nem is látszik a képen. De meg tudom állapítani közli Blaine. Úgyhogy töröld le. Most már cukkol. Igen, uram mondom, aztán majdnem elnevetem magam, amikor Damien köhint, nyilván kuncogását álcázandó. Az uram megszólítás a kettőnk titka, a játékunk része. A játékunké, amely hivatalosan ma éjjel ér véget, most, hogy Blaine az utolsó simításokat is elvégzi a festményen, amelyet Damien rendelt tőle. Ez a gondolat mélabússá tesz. Igaz, annak örülök, hogy többé nem kell rezzenéstelenül állnom.

6 Még az afölötti öröm is elhalványul, hogy beinthetek az illedelmesség anyám által túlképviselt eszményének, mert annyira begörcsöl a lábszáram ezeknek az alkalmaknak a végére. De a többi hiányozni fog, főleg az, hogy magamon érezzem Damien tekintetét. Lassan, tüzesen vizslat, amitől benedvesedem, és erőt kell vennem magamon, hogy olyan szigorúan összpontosítsak arra, hogy meg ne moccanjak, hogy az már édesen fájdalmas. És bizony, hiányozni fog a játékunk. De többet akarok Damientől, nem csak egy játékot, és szinte kibírhatatlanul mohón várom a holnapi napot, mert tudom, akkor már csak mi ketten leszünk: Damien és Nikki, és semmi nem ékelődik közénk. Ami pedig a megmaradt titkokat illeti nos, idővel majd feltárulnak azok is. Nehéz elhinni, hogy eredetileg még megütköztem Damien ajánlatán: egymillió dollár cserébe a testemért. A képemért, amely örökös kiállítási tárggyá válik egy életnagyságúnál nagyobb vásznon; és értem, hogy a rendelkezésére álljak, amikor csak akarja, úgy, ahogyan akarja. A kezdeti megrázkódtatást otromba praktikusság váltotta fel bennem, amelyet ugyanannyi gyalázatos hév szőtt át. Én is ugyanannyira kívántam Damient, mint ő engem, ezzel együtt meg akartam büntetni. Mert biztos voltam abban, hogy csak a szépségkirálynőt látja bennem, és hogy ha egyetlen pillantást vetne a ragyogó külső alatt rejtőző sebzett nőre, máris eltántorodna a várakozásait ért sértés, valamint a zsebéből kihúzott összeg miatt. Még soha nem örültem meg ennyire tévedésemnek. Már egy hete megkötöttük az alkut, de az egy hétből kettő lett, mert Blaine csak zsezsgett körülöttem a vásznaival, ecsetének szárával állát kocogtatta, fintorgott, a homlokát ráncolta, és magában motyogott, majd kibökte, hogy szüksége lenne csak még egy kis időre. Mert mindent már megint ez a szó tökéletesen akar megörökíteni. Damien könnyedén ráállt, elvégre Blaine-t, a helybeli művészt gyarapodó hírneve miatt szerződtette, és tagadhatatlan, hogy jó érzékkel ragadja meg az erotikus töltetű aktábrázolást. Ha több idő kellett Blaine-nek, Damien örömest tett a kedvére. Én kevésbé praktikus okokból nem panaszkodtam. Egyszerűen azt akartam, hogy tovább tartsanak ezek a nappalok és éjjelek Damiennel. A képmásommal együtt magam is életre keltem. Csak pár héttel ezelőtt költöztem Los Angelesbe, elszántan, hogy meghódítom az üzleti világot ebben az érett, meglett életkorban, huszonnégy évesen. Eszembe se jutott, hogy egy Damien Starkhoz hasonló férfi megkívánna, az meg, hogy kellene neki a portrém, még kevésbé. De nem lehetett letagadni: izzott közöttünk a levegő már az első pillanattól, amikor megláttam Blaine egyik kiállításán. Állhatatosan hajtott rám, én pedig megátalkodottan próbáltam ellenállni, mert tudtam, olyasmit akar tőlem, amit nem akarok neki megadni. Nem voltam szűz, de olyan nagyon tapasztalt sem. Az ember ilyen előélettel az én forradásaimmal nem ugrik fejest a szexbe. Megégettem magam egy fiúval, akiben bíztam, és érzelmileg is még mindig ugyanolyan lerongyolódott állapotban voltam, mint a bőröm, amelyet forradások csúfítanak el. Damien viszont nem látta a forradásaimat. Vagyis, helyesebben annak látja őket, amik valójában: a testem részének. Harctéren szerzett sebesüléseknek, amelyeket győztes ütközetből, és továbbra is folyó küzdelmeim során szereztem. Míg én azt hittem, gyengeségről árulkodnak, ő éppen hogy erőm jeleit látta bennük. És ez a képessége hogy tisztán, egyben tud látni vonzott ilyen totálisan és megmásíthatatlanul ehhez a férfihoz. Megint mosolyogsz mondja Blaine. Hármat sem kell találgatnom, hogy kiderítsem, mire gondolsz. Vagyis kire. Muszáj lesz kirúgnom a mi külön bejáratú Medicinket a szobából? Egyszerűen bele kell törődnöd a mosolyba feleli Damien, mielőtt válaszolhatnék, és megint erőt kell vennem magamon, hogy ne forduljak meg, hogy ránézzek. Mert engem ugyan semmi nem vesz rá, hogy kimenjek innen, kivéve, ha Nikki is jön velem. Kedvemet lelem bársonyosan simogató hangjában, és tisztában vagyok vele, komolyan gondolja, amit mond. Ma egész délután kirakatokat néztünk a Rodeo Drive-on, megünnepeltük az új munkahelyemet, ahol holnap kezdek. Ráérősen sétáltunk a régi utcákon, fogtuk egymás kezét, kalóriában dúskáló jeges mokacsínót szürcsöltünk, és úgy tettünk, mintha senki más nem létezne rajtunk kívül. Még a paparazzók, azok a kamerával felszerelt keselyűk sem nagyon vetettek ránk ügyet, pedig ők kényelmetlen módon érdeklődni kezdtek minden apróság iránt, amit Damiennel csináltunk. Sylvia, Damien asszisztense többször is próbált hívásokat kapcsolni, de Damien kereken megmondta, hogy nem veszi fel a telefont. Ezt az időt egymásra szánjuk jelentette ki, válaszul kimondatlan kérdésemre. Értesítsem az üzleti lapokat? cukkoltam. Nem befolyásolja a piacokat, amikor Damien Stark szabadnapot vesz ki? Hajlandó vagyok kockára tenni, hogy összeomlik a világgazdaság, ha pár órát veled lehetek. Ajkához vonta kezem, és minden egyes ujjam hegyét megcsókolta. Persze minél többet vásárolunk, annál inkább támogatjuk a gazdaságot. Fülledt duruzsolása csábító ígéreteket hordozott magában. Vagy talán vissza kellene mennünk a lakásra. Többféle érdekes módot is tudok a délután eltöltésére, amelyeknek nincs semmilyen pénzügyi kihatása. Kecsegtető vágtam vissza. De nem hiszem, hogy elbírnám a bűntudatot, hogy bárkit is pénzügyi romlásba sodortam egy orgazmus miatt. Hidd el, Nikki, nem csak egy orgazmus lenne. Elnevettem magam, és végül sikerült elhárítanunk a világgazdasági katasztrófát (tényleg szuper cipőt vett nekem), és az orgazmus is meglett. Ami azt illeti, konkrétan három orgazmus. Damienre mindent lehet mondani, de azt nem, hogy nem bőkezű. Ami a telefont illeti, állta a szavát. Az állandó rezgés dacára meg sem nézte a készüléket, amíg be nem álltunk a malibui ház előtt ragaszkodtam hozzá, könyörüljön meg a hívón, akárki is az, ha már ilyen állhatatos. Sietve bementem, hogy találkozzam Blaine-nel, Damien pedig hátramaradt, és biztosította ügyvédjét, hogy annak ellenére nem dőlt össze a világ, hogy ő átmenetileg távol maradt a mobiltelefonos

7 étertől. Úgy elmerültem a gondolataimban, észre sem vettem, hogy Blaine odajön hozzám. Megkocogtatja az alsó ajkamat az ecset végével, mire összerezzenek. Basszus, Nikki, a zónában jártál. Kész lettél? nem zavar, hogy modellt kell állni, és időközben jól összebarátkoztunk Blaine-nel. De ebben a pillanatban azt akarom, menjen már. Pillanatnyilag senki mást nem akarok látni, csak Damient. Majdnem. Felemeli a kezét, és megnéz a rögtönzött kereten át. Itt, ezen a részen mondja, és az ecsettel mutatja. A válladon a fény, ahogy ragyog a bőröd, keverednek a színek nem fejezi be, visszasétál a képhez. Basszus nyögi ki végül, egy kibaszott zseni vagyok. Ez te vagy, kölyök. Ha nem lenne több eszem, megesküdnék rá, hogy egyenesen le fogsz sétálni a vászonról. Szóval kész vagy? Jöhetek megnézni? gondolkodás nélkül megfordulok, későn esik le, hogy talán azt akarta, még maradjak egy helyben. De egyszerre már nem izgat. Minden gondolatom szertefoszlik, és vele Blaine, a festmény, a világ, amely körülvesz bennünket. Mert nem a festményt látom. Hanem Damient. Pont ott van, ahova képzeltem, a felső lépcsőn áll, lezseren a kovácsoltvas korlátnak támaszkodik, és a valóságban még fincsibbnek néz ki, mint a képzeletemben. Talán vele töltöttem az egész délutánt, de nem számít. Minden pillantás, amit rá vethetek, ambrózia, és soha nem fogok betelni vele. Beiszom őt, tekintetem elidőzik tökéletes vonásain. Határozott állkapcsát árnyalatnyi borosta emeli ki. Szélfútta fekete haja sűrű és selymes, oly ismerős. És a szeme. Ez a bámulatos kétféle színű szempár olyan élénken összpontosul rám, hogy a bőrömön érzem pillantása súlyát. Farmert és fehér pólót visel. De még ebben a laza szerelésben sem tűnik úgy, hogy bármi lezser volna benne. Damien Stark maga a megtestesült erő, a megzabolázott energia. És én csak egytől félek: hogy senki nem tudja sem megkaparintani, sem pedig megtartani a villámcsapást, márpedig én nem akarom elveszíteni ezt a férfit. Találkozik a tekintetünk, és döbbenten megborzongok. Személyiségének összes rétege lehullik, az atléta, a sztár, a milliárdos vállalkozó, csak a férfi marad, akinek arckifejezésétől felforrósodik a vérem, összerándul a bensőm a vágyakozástól. Olyan nyers, elemi erő van a szemében, hogy ha nem lennék eleve meztelen, biztos vagyok benne, ruhám összes foszlánya hamuvá égett volna tekintete izzásától. Bizsereg a bőröm, erőt kell vennem magamon, hogy meg ne mozduljak. Damien suttogom, mert nem tudom megállni, érezni akarom, hogyan mondja ki az ajkam a nevét. Mintha ott maradna a hangsor a helyiségben, és csak lebegne a kettőnk közt sűrűsödő levegőben. Blaine megköszörüli a torkát a festőállványnál. Damien kicsit odébb fordul, ránéz, azt hiszem, meglepetés ül ki az arcára, mintha elfelejtette volna, hogy nem magunk vagyunk. Átvág a helyiségen Blaine felé, és megáll a művész mellett, az óriási kép előtt. Innen, ahol vagyok, a fakeretet látom, amelyre kifeszítették az állványt, mellette pedig a két férfit, akik a nézőpontom elől rejtve maradó alkotást tanulmányozzák. Dübörög a szívem a mellkasomban, pillantásom lankadatlanul Damien arcára tapad. Tekintete elragadtatott, mintha imádata tárgyára nézne fel; néma csodálatától elgyengül a térdem. Ki akarom nyújtani a kezem, hogy megtámaszkodjam az ágykereten, amely mellett pózolok, de még mindig meg van kötve a csuklóm a hátam mögött. Az, hogy mozdulatlanságra vagyok kárhoztatva, eszembe juttat egy korábbi helyzetet. Mosolyt erőltetek az arcomra nem vagyok szabad. Damiené vagyok. Blaine és Damien eredeti elképzelése szerint a portrén egyszerűen csak álltam volna ezen a helyen, a finom fátyolszövet lobogott volna körülöttem, miközben arcomat elfordítom a művésztől. Érzéki, de távolságtartó kép volt ez, mintha valaki sóvárogna erre a nőre, de soha nem érinthetné meg. Bár döbbenetes hatása volt, valami mégis hiányzott róla. Damien javasolta, hogy a drapéria szabad folyását ellensúlyozza a rám hurkolt vérvörös kötelék, és hogy a hátam mögött kössük meg a kezem. Habozás nélkül belementem. Akartam ezt a férfit. Akartam, hogy hozzá legyek kötve. Hogy hozzá tartozzam. Hogy a rabja legyek. Többé már nem lesz elérhetetlen a képmásom. Ehelyett díj lett a képen szereplő nő. Efemer istennő, akit az arra érdemes férfi megszelídít. Damien. Lesem az arcát, hogy lássam, vajon tetszik-e neki a festmény, de semmit nem árul el. Üzletemberképet vág, arca olvashatatlan maszk, amelyet azért visel, hogy semmilyen titok ne szivárogjon ki. Damien rendkívül jó titoktartó. Nos? kérdem, amikor már nem bírom tovább. Mit gondolsz? Damien egy pillanatig még csendben marad. Blaine idegesen fészkelődik mellette. Bár csak pár másodperc telik el, az örökkévalóság súlyát érezni. Szinte az ízlelőbimbóimon érzem Blaine ingerültségét, és megértem, mikor végre kifakad. Ugyan már, ember. Tökéletes, nem igaz? Damien felhúzza a vállát, hirtelen szívja be a levegőt, aztán tisztelettel fordul Blaine felé. Több mint tökéletes közli vele. A megszólalásig hasonlít. Blaine képe önelégült vigyorra derül. Meg kell mondjam, egyébként sem szoktam visszariadni tőle, hogy feldicsérjem a saját munkámat, de ez hűha. Tényleg döfi. Érzéki. És mindennek a tetejében őszinte.

8 Damien pillantása folyamatosan az arcomra tapad. Reszketeg lélegzetet veszek. Úgy dübörög a pulzusom, hogy csoda, hogy mást is meghallok. Biztos vagyok benne, hogy látszik, mennyire emelkedik és süllyed a mellkasom, és attól rettegek, Blaine látja rajtam, hogy kétségbeesetten próbálom elfojtani a vágyat, amely egyre hevesebben bugyog bennem. Minden erőmet latba kell vetnem, hogy ne kezdjem kérlelni Blaine-t, hogy menjen ki, és ne kiabáljak rá Damienre, hogy csókoljon már meg. Nyúljon már hozzám. Éles sípszó töri meg a súlyos csöndet, és Damien előrántja zsebéből a telefont, aztán sziszegve káromkodik, amikor elolvassa a szöveges üzenetet. Árnyékok gyűlnek arcára, miközben újra elrakja a mobilt, nem válaszol az SMS-re. Összeszorítom a számat, bizsereg a bőröm, ahogy rám tör az aggodalom. Blaine mindezt észre sem veszi, félredöntött fejjel tanulmányozza a vásznat. Ne mozogj, Nik. Csak még itt egy kicsit hadd igazítsak a fényen, és Blaine szavait Damien éles telefoncsörgése szakítja félbe. Arra számítok, hogy Damien a hívással sem fog törődni, ahogy a szöveges üzenetre sem válaszolt, de meglepetten látom, hogy felveszi. Ámbár csak az után, hogy elhagyja a helyiséget, mégpedig olyan gyors, határozott léptekkel, hogy a kurta kérdést Mi az? már alig hallom. Nem néz a szemembe. Erőt veszek magamon, hogy mozdulatlan maradjak Blaine kedvéért, és a hirtelen rám törő félelemmel birkózom. Ez nem üzleti hívás; Damien Stark nem szokta felbosszantani magát üzleti ügyeken. Ellenkezőleg, a hajsza, a diadalok éltetik. Nem, ez valami más, és nem tudok másra gondolni, csak a fenyegetésekre, amelyeket kapott, és arra, hogy tudom, még mindig titkol valamit. Damien végignézte, ahogy minden lehetséges értelemben meztelenre vetkőzöm. Én azonban, úgy tűnik, csak egy-egy röpke pillantást vethettem rá, és akkor is árnyék vetült rá. Szedd össze magad, Nikki. Ha valaki magában akar telefonálni, az még nem jelenti, hogy titkolózik. Nem rejlik minden egyes telefonhívás mögött nagyszabású összeesküvés a múltjából, vagy valami újonnan támadt veszedelem miatt. Tudom én ezt. Mi több, el is hiszem. De a józan ész nem csillapítja a szívembe nyilalló aggodalmat, se a gyomromban feszülő csomót, és miközben rezzenéstelenül, anyaszült meztelen és megkötözve ül az ember, nem a legkönnyebb helyes irányt szabni a gondolatoknak. Éppen hogy a szorongást indítja kanyargós, tekervényes útjára a helyzet, és máris azon kapom magam, hogy fék nélkül száguldok rajta, bármennyire is utálom magam, hogy erre tévedtem. Legszívesebben átöleltem volna magam, de megkötözött csuklóval ez lehetetlen. Az az igazság, hogy tűkön ülök, amióta az előző főnököm megfenyegette Damient. Carl cége felkínált egy projektet a Stark International informatikai részlegének, és amikor Damien nemet mondott, Carl engem okolt. Ki is rúgott, de nem érte be ennyivel: mikor utoljára láttam, fogadkozott, hogy kibaszik Damiennel. Egyelőre nem történt semmi. De Carl elszánt és agyafúrt, és úgy képzeli, erkölcsi alapja van arra, amit művel. Az ő szempontjából az történt, hogy Damien elhalászta az egyik legfontosabb üzleti lehetőségét, ő pedig ezen milliós nagyságrendű összeget bukott. Márpedig Carl nem az a fajta fickó, aki napirendre térne az anyagi veszteség fölött, plusz nyilván azt is sértésnek veszi, hogy simán túlléptem rajta. Aggasztott, hogy több mint egy hét eltelt, és nem történt semmi. Mit jelenthet ez a csend? Hiába tanakodtam, csak egy következtetést tudtam levonni: azt, hogy történt valami, csak Damien úgy döntött, nem mondja el nekem. Lehet, hogy tévedek remélem, igen. De összefacsarodik a szívem az aggodalomtól és a rettegéstől, és a belső hangom kegyetlenül sutyorog, hogy az én titkaimra Damien mind egy szálig fényt derített, az övéit azonban továbbra is áthatolhatatlan fátyol leplezi. A francba, Nikki. Most meg a homlokod ráncolod zúgolódik Blaine, de aztán elneveti magát. Néha azt kívánom, bárcsak belebújhatnék a fejedbe. Mit meg nem adnék érte, hogy tudjam, mit gondolsz. Mosolyt erőltetek az arcomra. Mély gondolatok sarjadnak bennem közlöm. De semmi vészes. Akkor jó feleli, de kérdő a tekintete, és talán leheletnyit aggódó. Blaine szeretője, Evelyn gyermekkora óta ismeri Damient kíváncsi vagyok, mit mondott neki a múltjáról. Ami azt illeti, arra is kíváncsi vagyok, többet tud-e nálam Blaine a férfiról, aki ennyire betölti minden gondolatomat. Erre a gondolatra még inkább ráncolom a homlokom. Damien csak pár percre ment ki, és amikor visszajön, rám tör a késztetés, hogy odaszaladjak hozzá. Mi baj? kérdem. Semmi olyan, ami ne fordulna jobbra, amint rád nézek. Nevetek, és reménykedem, hogy nem veszi észre, üres a kacagásom. Újra a nyilvánosság előtt megszokott arcát viseli. De én nem a nyilvánosság vagyok, átlátok a szitán. Állhatatosan nézem, várom, hogy összeakadjon a tekintetünk. Amikor ez végre megtörténik, mintha átállítanának rajta egy kapcsolót. Szájának kemény vonala őszinte mosolyra görbül, rám pedig újra átragad Damien sugárzó öröme. Felém lépked, s a lépteinek ritmusára felgyorsul a szívverésem. Alig pár centire tőlem áll meg, és hirtelen alig kapok levegőt. Azok után, hogy mi mindent megéltünk már együtt az összes gyötrelem után, aminek enyhet adott, és az összes titok után, amelybe betekintett hogy lehet, hogy minden egyes Damiennel töltött pillanatról úgy érzem, mintha ez lenne az első? Van róla fogalmad, milyen sokat jelentesz nekem? Én nagy levegőt veszek, és megint belefogok. Igen mondom. Éppen annyit, amennyit te nekem.

9 Fogva tart forró pillantása és testi közelsége. Nem ér hozzám, de ennyi erővel meg is tehetné. E pillanatban minden porcikámat Damien tölti el, túlcsordulok az iránta táplált érzésektől és vágyaktól. Enyhet akarok adni neki, meg akarom cirógatni az arcát, végig akarom futtatni ujjaimat a haján. Keblemre akarom vonni a fejét, halkan sugdosni akarok neki, lassan és édesen akarok vele szerelmeskedni, amíg el nem oszlanak az éjszaka árnyai, és a reggel színes fényekben fürdet bennünket. Blaine udvariasan köhint az állvány mellől, ahol áll. Damien szája ugyanolyan mosolyra görbül, mint az enyém. Nem tettünk egyebet, pusztán egymás szemébe néztünk, de Blaine mégis mintha valami mély intimitásnak lett volna tanúja. Na igen. Szóval akkor én már megyek is. A koktélparti csak szombaton hétkor kezdődik, nem igaz? Szóval akkor majd aznap délután átjövök, hogy kell-e még igazítani pár apróságon. És majd én felakasztom a falra, amikor a többi képet is kiteszem az állványokra. Tökéletes mondja Damien, de rá sem néz. Meg kell mondjam teszi hozzá Blaine, miközben összeszedi a holmiját, ez hiányozni fog. Egy pillanatra mintha mélabú suhanna át Damien tekintetén, de egy villanással később már nyoma sincs. Igen mondja. Nekem is. Nem tudom, mikor megy ki Blaine. Egyszer csak észre veszem, hogy már nincs ott, Damien pedig még mindig ott van, és még mindig nem ér hozzám, és hogy egy kicsit bele fogok őrülni, ha nem nyúl hozzám hamarosan. Tényleg kész van? kérdem. Még nem is láttam. Gyere ide. Nyújtja a kezét, én pedig háttal fordulok felé, arra számítva, hogy majd eloldoz. De nem teszi. Helyette átfogja a vállam, és a vászon felé kormányoz. Óvatosan kell mozognom a bal lábam köré tekeredő vörös selyemzsinór miatt, de meg sem próbál kiszabadítani. Azzal pedig végképp nem bajlódik, hogy ideadja nekem az ágy lábához leterített köntöst. Fintorgok, és kérdőn felvonom a szemöldökömet. Damien még csak nem is tesz úgy, mintha félreértett volna. Ugyan, Ms. Fairchild, csak nem gondolja, hogy meghiúsítok egy ilyen bámulatos lehetőséget. Mmm. Próbálok durcásnak tűnni, de szinte biztos, hogy hallja a hangomon, hogy nevetek. Mégsem reagál, mert odaértünk a festményhez. Elakad a lélegzetem igen, én vagyok. A fenekem görbülete, a duzzadó melleim. De több ez a kép, mint én. A képmásom igéző és odaadó, erős, mégis sebezhető. És anonim is, ahogyan Damien előre megígérte. A festményen elfordítom a fejem, aranyló, göndör fürtjeim a fejem tetejére vannak tornyozva, csak néhány indázó tincs omlik le nyakamat és vállamat cirógatva. Ezek a valóságban már nem léteznek, hosszú hajamat nemrég vállig érő frizura váltotta fel. A homlokomat ráncolom, beugrik, milyen volt a kezembe venni az ollót, és összevissza nyesni a hajam, amikor legszívesebben a húsomba vágtam volna bele az éles pengével. Akkor teljesen elveszettnek éreztem magam, biztos voltam benne, hogy egyetlen kiút van a helyzetemből: ha úgy kapaszkodom a fájdalomba, mint valami biztosítókötélbe. Megborzongok. Ez nem valami kellemes emlék. Pillantásom gépiesen a festményen szereplő lány lábára siklik. Összezárja combjait combjaimat, és olyan szögben helyezkedik el, hogy a legdurvább hegek nem látszanak. A bal csípőmön levő sebhely azonban igen. De Blaine-nek sikerült a kiemelkedő forradást úgy ábrázolnia, hogy része legyen a festmény szépségének. Szélei elmosódottak, már-már olyanok, mintha életlen volna a kép, és a vörös zsinór áthalad a forradásos bőrfelület fölött, mintha attól keletkezett volna a seb, hogy túl szorosan kötöztek meg. És ha a kérdés mélyére ás az ember, akkor ez végeredményben igaz is. Elkapom a tekintetem, fogytán a lélekjelenlétem, ugyanis a vásznon levő lány a sebhelyek ellenére kétségbevonhatatlanul gyönyörű. Nikki? Szemem sarkából odapillantok. Damien engem néz, nem a festményt, és gondterhelt az arca. Tehetséges fickó mondom, ajkamon elbűvölt mosoly játszik. Rohadt jó festmény lett. Az bólogat. Minden pont olyan, amilyennek akartam. Hangjában ott az ismerős hév, én pedig azt is értem, amit mond, és azt is, ami kimondatlan marad. Elmosolyodok, és most nem érzem művinek a mosolyomat. Damien rajtam tartja a szemét, tekintetében játékos fény gyullad. Mi az? faggatom, egyszerre mulatva és nyugtalanul. Vállat von, aztán újra a festményre pillant. Csoda lesz, ha ebben a szobában egy pillanatot is tudok dolgozni. A kőfal felé biccent, a kandalló fölött üres terület várja, hogy a festmény oda kerülhessen. Arra pedig mérget veszek, hogy lazulni sem nagyon lehet majd itt. Ó? Alig két nap múlva koktélpartit fog rendezni pontosan ebben a helyiségben. Szerintem elég nagy társasági baki, ha az ember állandó erekcióval házigazdáskodik egy partin kuncog Damien. Hát, akkor talán úgy kellett volna tervezned, hogy a hálószobába akasztod a képet. A hálóban nincs szükség a képmásra. Hiszen ott van nekem maga az eredeti. Ott bizony válaszolom évődve. Megvéve, kifizetve. Legalábbis éjfélig, akkor ugyanis sütőtökké változom. Tekintete elsötétül, eltűnik belőle minden játékosság.

10 Éjfél ismétli, és nem tudom eldönteni, fanyar él vegyül-e hangjába. Hiszen végtére is valóban nem fogok sütőtökké változni, amikor a játékunk véget ér. Elmenni pedig biztosan nem megyek el hogy őszinte legyek, soha többé nem akarok elmenni innen. Pusztán annyi fog változni, hogy nem lesz több szabály nem lesz több uram, se több parancs, se több menekülőszó. Bugyi lesz meg melltartó meg farmer, ha azt akarom. És igen, lesz egymillió dollárom. De mindenekfölött továbbra is itt lesz Damien. Kövess mondja. Megint a lábamra pillantok, aztán kicsit megcsóválom az összekötözött csuklóm. Oldozz el. Egy pillanatig tétován áll, a szemembe néz, és látom, hogy még mindig tart a játszma. Torkomban dobog a szívem, és megmerevedik a mellbimbóm. Kezem összekötözve a hátam mögött, hátrafeszíti a vállamat és megemeli a mellemet. Úgy érzem, két mellem szükségtől duzzad, fogammal kissé belekapok alsó ajkamba, és némán várom, hogy Damien megérintsen. Igen, játszma. De élvezem. Ebben a játékban nincsenek vesztesek. Hagyja, hogy pillantása lassan végigsodródjon testemen. Szaporán pihegek, tarkómon apró izzadságcseppek gyöngyöznek. Érzem, hogy benedvesedem a lábam közt, vonaglik bennem a vágy, minden erőmet össze kell szednem, hogy szó és moccanás nélkül álljak, és ne kérleljem, hogy legyen szíves, szépen kérem, basszon meg. Az ágy csak pár méternyire van, kellék, amelyet Damien hozott be a képhez. Oda, akarom vonítani. Vigyél már oda. De nem szólalok meg. Mert ismerem ezt a férfit. És leginkább azért, mert tudom, hogy Damiennel mindent megéri kivárni. Végül lehajol, és letekeri a zsinórt a lábszáramról, de amikor a csuklómhoz ér, megáll, és a hátam mögött szorosan összekötözve hagyja. Úgy csüng mögöttem a vörös selyem, mint valami farok. Damien mondom, próbálok engesztelhetetlennek tűnni, de képtelen vagyok eltüntetni a hangomból a nyomait annak, hogy mulattat és izgat a helyzet. Azt hittem, kioldozol, emlékszel? Megvéve, kifizetve, emlékszel? Ó lehelem alig hallhatóan. Azt hitted, elmehetsz? jegyzi meg kétértelműen, választ sem vár, a lábam közt csúsztatja hátulról előre a zsinórt, aztán megrántja a végét, mintha pányva lenne. Nagyon erotikus, tantaluszi kínokat okozó pányva. A selyem sóvárgó vaginámat ingerli, a hozzám dörzsölődő zsinór súrlódásától annyira erőtlen lesz a lábam, hogy már abban sem vagyok biztos, merrefelé is vezet Damien. Gyengéden, de csábítóan rángat, és mire az élményfürdőt idéző fürdőszobáig érünk, már elgyengít a vágy. Tűz söpör végig a testemen, vágyakozva nézek a nyolc stratégiailag elhelyezett zuhanyrózsára. A gondolat, hogy Damien mögöttem áll, keze a mellemre siklik, ajka nyakamat súrolja, szinte több, mint amit el tudok viselni: konkrétan nyüszítek. Damien felkuncog mellettem. Később súgja. Most épp valami más jár a fejemben. Fejben végigpörgetem a lehetőségeket. Az ágyon már túljöttünk. A zuhany iránti szomjamat eltökélten figyelmen kívül hagyta. És amennyire meg tudom állapítani, Damien ügyet sem vet a mély, jakuzziszerű kádra. Fogalmam sincs, mi járhat a fejében de nem izgat. Ez az éjszaka már nem a célba érésről szól, hanem az utazásról. És belegondolva, hogy Damien keze a vállamon, a zsinór pedig kínzón nyomódik a szemérmemnek, bizony nagyon is kellemesnek ígérkezik ez az utazás. A gardrób, ahova bevezet, legalább akkora, mint a nappali abban a lakásban, amit Jamie-vel bérlünk Studio Cityben. Nem most vagyok itt először, de még mindig úgy érzem, hogy térképre lenne szükségem. Évekbe telne, mire minden ruhát felvennék, amit Damientől kaptam. És annak dacára, hogy a gardrób bal oldala kis híján túlcsordul, kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy legalább egy tucat új szerelés került be az összeállításba, amióta utoljára itt öltöztem át. Erre nem emlékszem korábbról mondom, egy ezüstszínű ruha felé biccentve, amely csillámlik a gyér világításban, és elég aprónak és szűknek tűnik ahhoz, hogy semmit ne bízzon a képzeletre. Nem? lusta és könnyed a mosolya, illik a pillantáshoz, amellyel végigpásztáz. Biztosítalak, miután felpróbáltad, nem lesz ilyen problémád. Senki nem fogja tudni elfelejteni. Legkevésbé te? cukkolom. Tekintete elsötétül, közelebb lép, és a mozdulattól a kötél meglazul, lehullik rólam. De az érintés hiánya miatti csalódásom rövid életű. Damien itt van, alig néhány centire, szinte vibrál közöttünk a levegő. Minden egyes szőrpihém égnek áll, mintha nyári zivatarban állnék, és mindenfelé csapkodnának körülöttem a veszélyes villámok. Elakad a lélegzetem, amikor hüvelykujjával gyengéden végigsimít állkapcsom vonalán. Érezni akarom a hüvelykujját az ajkaimon, a számban. Érezni akarom Damien ízét. Emészteni akarom őt, ahogy a közelségéből adódó tűz emészt engem. Én soha semmit nem tudok elfelejteni, aminek köze van hozzád mondja. Beleégtél az emlékezetembe. Csillog a hajad a gyertyafényben. A bőröd harmatos és puha, amikor kilépsz a tus alól. Tudom, hogy mozogsz alattam, amikor szeretkezünk. És tudom, hogyan nézel rám. Mintha átlátnál rajtam, és semmitől nem riadnál vissza, ami bennem lakozik.

11 Ez így is van mondom halkan. Damien nem szól semmit, de a tekintete továbbra is rám tapad. Közelebb húzódik, úgyhogy a mellbimbóm éppen hozzásúrlódik puha pamutpólójához. Az érintés elektromos megrázkódtatással jár, igyekszem ugyan leplezni, de elakad a lélegzetem. Egész testemben bizsergek, miközben gyengéden, ujjbeggyel cirógatja a csupasz karomat, csak arra tudok gondolni, hogy hozzá akarom nyomni magam. Azt akarom, hogy belém hatoljon. Durván, gyengéden, nem izgat. Csak kívánom, ebben a pillanatban, itt és most. Hogyan? mondom, alig tudom kipréselni a kérdést, akkora gombóc van a torkomban. Mit hogyan? Hogyan tudsz velem szerelmeskedni, ha szinte hozzám sem érsz? Nagyon találékony vagyok. Azt hittem, már tudod. Szája sarka megrándul, szemében játékos szikrák gyúlnak. Talán fantáziadúsabb bemutatót kellene kínálnom? Fantáziadúsabbat? ismétlem. Kiszáradt a szám. El foglak élveztetni, Nikki. Anélkül, hogy megérintenélek, anélkül, hogy a testemmel cirógatnálak. De figyelni foglak. Látni fogom, hogyan nyílik el az ajkad, hogyan pirul ki a bőröd. Figyelni foglak, miként próbálod fékezni magad. És elárulok egy titkot, Nikki. Nekem is viaskodnom kell majd, hogy visszafogjam magam. Arra leszek figyelmes, hogy beszéd közben egyet hátralépett, és most az asztalkának támaszkodom, amely a hatalmas ruhatároló férfi és női szakaszát elválasztja. És milyen jól teszem, a stabil támaszték nélkül ugyanis kétlem, hogy meg tudnék állni remegő lábamon. Mit fogsz csinálni? Nem értem, miért mondja, hogy próbálom majd fékezni magam. Sok mindenre rájöttem, mióta együtt vagyok Damiennel, például arra is, hogy nem zavarja, ha totálisan bevadulok. Akkor ugyan miért akarnám megzabolázni az ösztöneimet? És ugyan miért is várná el tőlem? Nem válaszol a kérdésemre, én meg azon kapom magam, hogy harapdálom az alsó ajkam, és összehúzott szemmel vizsgálgatom, próbálom leszűrni, mi lehet a szándéka. Ellép mellőlem, és ugyan biztos vagyok benne, hogy csak képzelődöm, a levegő mintha lehűlne, ahogy nagyobb távolság nyílik köztünk. A kötelék, amely korábban a földre hullott, most felemelkedik. Damien nagyjából harminc centire tőlem áll meg, de a zsinórt tovább húzza, hogy feszüljön, kezd bevágni a lábam közé. Lassan mozog, de hamarosan újra megérzem. Annyira be vagyok indulva, hogy elakad a lélegzetem az érintéstől, egész testemben remegek, orgazmusszerű állapotba kerülök, amely azért nem teljesen orgazmus. Pillantásom összekapcsolódik Damienével, és látom, hogy győzedelmesen vigyorog. Ne izguljon, Ms. Fairchild mondja. Ígérem, van ott még több is, ahonnan ez jött. Felém lép, megint feszesebbre veszi a zsinórt, hogy ne csússzon le rólam. A finom selyemfonat minden egyes mozdulattal kicsit odébb siklik, behunyom a szemem, és arra koncentrálok, hogy ne harapdáljam az ajkam és ne körözzek a csípőmmel. Nem tudom, miféle játszmába kezdett Damien, de azt igen, hogy azt akarom, sokáig tartson. Ujjaival végigsimít a nyakamon, mire felpattan a szemem. Félredöntöm a fejem, és felnézek rá, de nem néz a szemembe. A feladatra összpontosít. Koncentrál, miközben a nyakam köré tekeri a zsinórt. Nyelek egyet, viharos érzelmek töltenek el. Igen, izgatott vagyok, de izgalmamba félelem vegyül. Nem tudom pontosan, mitől is félek. Damientől nem. Tőle soha nem tudnék félni. De, te jó Isten, miért köt pórázra? És mennyire fogja megszorítani a köteléket? Damien mondom, meglepetten, hogy normális hangon tudok szólni. Mit csinálsz? Amit akarok feleli, ami valójában nem válasz, mégis megkönnyebbülés önt el, ezt pedig ínycsiklandozó várakozás követi. Így kezdődött a kettőnk dolga, ezzel a két egyszerű szóval. És esküszöm, nem is akarom, hogy véget érjen.

12 2 Damien csomót köt a zsinór végére, úgyhogy végül is fojtópóráz lesz belőle, amelynek nagyon hosszú a szára. Elvezet a két mellem közt, a résemnél, aztán a lábam közt hátrakanyarodik a csuklómhoz, amelyek ugyanennek a kötélnek a másik végével vannak megkötve. Kicsit fészkelődöm. Nem bírok magammal, be vagyok indulva, és, igen, kicsit kényelmetlenül érzem magam. Kísértésbe estem, hogy rendelek még egy festményt, Ms. Fairchild. Azt hiszem, szeretném, ha állandóan meglenne nekem ebben a pózban. Ez most üzleti tárgyalás, Mr. Stark? Nem adom magam olcsón, de azzal, akinek olyan kivételes az ízlése, mint önnek, egésze biztosan meg tudunk állapodni. Felnevet, és az ajkamba kell harapnom, hogy ne nevessek vele én is. Nem nagyon tudok jobb mókát annál, mint hogy önnel tárgyalhatok. De attól tartok, kifutunk az időből. Az időből? El kell mennünk egy-két helyre mondja. Találkoznunk kell egy-két emberrel. Ó. Hirtelen értelmet nyer korábbi megjegyzése, hogy erőlködnöm kell majd, nehogy elveszítsem a fejem. Végignézek magamon: anyaszült meztelen vagyok, gúzsba kötve. Azt hiszem, nem vagyok társasághoz öltözve. Kifejezetten kapóra jön, hogy konzervatív társadalmunk értékrendje nem engedi, hogy így vigyem magammal. Nagyon önző fickó vagyok, nem áll szándékomban, hogy megosszam önt a külvilággal. Higgye el mondom ferde mosollyal, én sem arra vágyom, hogy osztozzanak rajtam. Gondolataim a festményre terelődnek, amelyen szinte ugyanúgy meg vagyok kötözve, mint most. Az életnagyságúnál nagyobb alkotásra, amely szórakoztatásul lesz kitéve egy helyiségben. E tekintetben, úgy tűnik, Damien máris megosztott másokkal, én pedig belementem a dologba. De a festményen anonim vagyok. Megállapodásunknak ez volt az egyik kulcsfontosságú pontja. Ezt rendkívüli örömmel hallom, Ms. Fairchild. Különösen azért, mert mint említette, éjfélig kizárólagos tulajdonomat képezi. Teljességgel ki van szolgáltatva óhajaimnak. Nem így van? De igen. Hogy cirógassam, ingereljem, kísértésbe vigyem. Szavai hallatán egész testemben megfeszülök, de sikerül bólintanom. Hogy megbüntessem és dicsőítsem. Damien rekedt a hangom, ujját gyengéden ajkamra illesztve hallgattat el. Aztán lassan körbejár. Hogy ruházzam és etessem. Enyém vagy, Nikki mondja, és lehelete olyan meghitten simogatja a tarkóm, mint egy szeméremdombomra tapadó kéz. Én foglak védelmezni, én foglak dédelgetni körbeért, most szemben áll velem. És én uralkodom rajtad. Mondd te is, Nikki. Mondd, amit hallani akarok. Az öné vagyok suttogom. Érintésére sóvárgok, annyira felajzott, hogy elkábultam, betett nekem az édes narkotikum, amely ő maga. Jó kislány. Halkan mondja, alig hallhatóan. Lassan megint mögém kerül. Utána fordulok, hogy láthassam, de nem tudom, mit csinál egyszer csak érzem, meglazítja a csuklómon a csomót. Megleptél mondom. Azok után, amit mondtál, nem gondoltam, hogy kiszabadítasz. Ki mondta, hogy kiszabadítalak? Hangja halk, érzéki. Körülölel, simogat. Vigyázok rád, Nikki. Teljesen, kimerítően. Várakozásteljesen, édesdeden hunyom le a szemem. Felsóhajtok, s megdörzsölöm a csuklóm, kicsit elgémberedett, mert túl sokáig volt ugyanabban a helyzetben. Próbálom kitalálni, mit tervelt ki Damien, de hiába. Sejtelmem sincs, tehetetlenül figyelem, amint átmegy oda, ahol a dizájner felsők sorakoznak a szekrényben, szélesebb választékban, mint otthon, a dallasi Neiman Marcusnál. Kiválaszt egy ráncolt nyakú ujjatlan fekete pulóvert. Aztán visszatér hozzám. Most felöltöztetlek mondja. Emeld fel a kezed. Megteszem. Puha szövésű, mégis ravasz szabású pulcsi, nem tagadhatom, tökéletesen illik hozzám. A nyakamhoz emelem a kezem, élvezve a szabad mozgást, örömmel veszem észre, hogy a magas, bő nyakrész takarja a blúz alatt, a mellem között végighaladó köteléket. Utána elém tart egy apró bőr miniszoknyát, kötelességtudón belelépek, vigyázok, nehogy megbotoljak a zsinórban, amely még mindig ott lóg a lábam előtt, Damien pedig eligazítja, hogy rejtve maradjon a ruha alatt. Damien mondom, bár próbálok erélyesnek tűnni, nem tudom palástolni az izgalmat, amellyel kiejtem neve három rövid szótagját. Csitt feleli. Mögém lép, vélhetően azért, hogy felhúzza a szoknyán a cipzárt. Helyette a lábam közt függő zsinórért nyúl, és maga felé húzza. Újra felajz, ahogy csupasz bőrömön siklik az izgató tapintású selyem. Feljebb húzza, bebújtatja a szoknya alá, hogy csak egy picurka darabja

13 kandikáljon ki a derékrésznél. Aztán szorosan becipzárazza a szoknyát. Nem hiszem, hogy ez túl sokat hozzátesz a szerelésemhez mondom, vállam fölött hátranézve a kivillanó vörösre, amely egyedi cipzárhúzóra emlékeztet. Különvéleményen vagyok, kérlek szépen vág vissza, és szavainak a zsinór lassú, de erőteljes megrántásával ad hangsúlyt. Kéjjel, meglepetten kiáltok fel, a szemérmem és a fenekem egyidejű ingerlése már-már több, mint amit el tudok viselni. Még cipőt is kell adnunk rád mondja gyengéden, és most odasétál a cipőtartó rekeszekhez. Felkap egy pár fekete, pántos szandált, amelynek nyolccentis bassz meg! sarka van. Ez megteszi közli. Bármennyire is bírod a harisnyát, azt hiszem, azt ma ki fogjuk hagyni. Csak bólintani tudok, aztán leülök a fehér bőrpárnás padra, amelyikhez odavezetett. Ahogy leülök, a zsinór megfeszül, biztos vagyok benne, hogy Damien akarta így. Elém kuporodik, és felemeli a lábfejem. A térdem szétnyílik, miközben rám csúsztatja a cipőt, és a parányi csatot rögzíti a bokám körül, szemembe néz, aztán terpesztett lábam közé siklik a pillantása. Ha a vörös zsinór nem számít alsóneműnek, akkor meztelen vagyok a szoknya alatt. Meztelen, nedves, és annyira kiéhezett, hogy előre akarom tolni a csípőm, némán kérlelve, hogy nyúljon már hozzám. Hatoljon belém. De Damient nem kell kérlelnem. Amint becsatolta a másik cipőt is, leteszi a lábam. A szandál sarka miatt most már mindkét térdem a pad szintje fölé emelkedik, ami azt jelenti, hogy egy kissé a szoknyám is feljebb csúszott, és nagyobb belátás tárul az előttem térdeplő férfi számára. Gyengéden csupasz térdemnek nyomja tenyerét. Aztán közelebb hajol, és ajkával súrolja jobb combom érzékeny, belső oldalát. Érintésétől összerázkódom, a nekem feszülő zsinór még sokkal erotikusabbá teszi az élményt. Olyan vagy nekem, mint a kábítószer. Damien hangja halk, leheletét a bőrömön érzem, a kéjes gyötrelemtől be kell csuknom a szemem, és még erősebben szorítom a padot. Egyelőre még nem akartalak megérinteni. De nincs erőm megtagadni magamtól az ízedet. Igen csak ennyit tudok kipréselni magamból, de ez is éppen elég. Keze felsiklik a lábamon, finoman csókolgatja combom belsejét. Fel mondja, és felhúzza a szoknyámat. Felemelkedem a padról, kiszabadítja fenekemet a szoknyából, úgyhogy amikor visszaülök, pucér bőröm ér a meleg bőrhuzathoz. Keze még mindig a csípőmön, hüvelykujjával gyengéden cirógatja legdurvább hegemet. Azt, ahol a legmélyebbre vágtam, és túlzottan beijedtem, nem mertem elmenni a balesetire. Szigszalaggal és pillanatragasztóval raktam össze magam. Túléltem, de a sebhely most undok módon idézi fel az érzelmi krachot, amely miatt odáig jutottam, hogy kárt tegyek magamban. Damien ajka a lábam közt végigfut egy másik, dühömben ejtett seben. Olyan szép vagy morogja. Erős, szép, és az enyém. Remegve pislogok, hogy visszatartsam a könnyeim. Kétségbeesetten remélem, hogy igaza van, de még mindig félek attól, hogy erőm olyan, mint egy gumiszalag. Túl messzire nyújt ki, és el fogok pattanni. De most nem aggódhatom ezen. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy Damien ajka simogatja a bőrömet, keze pedig a lábszáramra nehezedik. Finoman még jobban szétnyitja a lábamat, készségesen, szinte kétségbeesetten engedelmeskedem. Most rögtön kívánom bele kell vesznem az érintésébe, és Damien nem okoz csalódást. Lehelete megcsapja szeméremdombomat, felgyorsul a légzésem, keblem emelkedik és süllyed, bimbóim megkeményednek a kötött pulcsi alatt. Ingerel, nyelvével gyengéden simogatja a combom és a vulvám közötti puha részt. Összeszorítom a szemhéjam, és igyekszem nem ficánkolni. De nem tudom megállni, és amikor mocorogni kezdek, az a csodálatos, rohadék zsinór rácsúszik nedves résemre. Annyira kész vagyok, úgy be vagyok indulva, hogy ez a pici kis súrlódás is elég ahhoz, hogy egész testemen villamos kisülés cikázzon végig. Begörbítem a lábujjam a cipőben, megemelem a sarkam, csak a cipő orra marad a földön, még jobban felhúzom a térdem. Többet akarok Atyaég, annyira kívánom és hál istennek gyengéden rásiklik nyelve a klitoriszomra, nekem pedig csak ennyi kell. Összerázkódom, hátrahajolok, és olyan keményen markolom a padot, hogy attól félek, talán elgörbítem a vázat. A kéj, amit szájával idéz elő, teljesen leigáz, nyelve meghitten csusszan belém. Mintha örökké tartana elnyújtott orgazmusom, összeszorítom a combom, Damient foglyul ejtve, nem is tudom, mit akarok: hogy sose hagyja abba, vagy éppen megállítani próbálom, mert képtelenség, hogy túléljem a rám törő kéjt. Megérzem a combomon borostáját, és elfulladtan kapkodok a levegőért, csak most jövök rá, hogy eddig visszatartottam a lélegzetemet. Előredőlök, érzékeim visszatérnek, Damien hajába túrok. Nem akarom, hogy abbahagyja, de mégis, ebben a pillanatban érezni akarom magam körül a karját. Magamhoz kell szorítanom, meg kell csókolnom, úgyhogy durván felrántom. Számmal az övét keresem, vadul csókolom, és élvezettel ízlelem magamat az ajkán. Vigyél az ágyba kérlelem pár pillanat múlva. Még csak ízelítőt kaptam Damienből, ez még fél fogamra se volt elég. Légyszi, vigyél az ágyba ismétlem. Még nem feleli Damien, tekintetében ígéret sötétlik. Először elmegyünk itthonról. Odébb csusszanok a jobb oldali puha bőrülésen, miközben Damien az óceán mentén haladó Pacific Coast Highwayre kormányozza a sikkes, fürge Bugatti Veyront. Damien konkrétan nem mondta ugyan, de azt hiszem, az összes autója közül ez a kedvence. Az biztos, hogy ezt használjuk a legtöbbet, és végre

14 már sikerült az eszembe vésnem a márkát és a típust. Most már a Bugatti lett, nem az a hogyishívják kocsi. Mosolyog, látható élvezettel teszi próbára az autó képességeit. Távolodunk Malibutól, isten tudja, hová tartunk. Nem mondta, én pedig nem kérdeztem. Akárhova is megyünk, megbízom benne, hogy mesés lesz, és boldogan merülök bele Damien puszta látványába. Csak figyelem Damien Starkot, az én játékos, szexi milliárdosomat. Még szélesebben mosolygok. Az enyém vagy, gondolom. Ezt mondta rólam. Hogy az övé vagyok. De tényleg igaz a fordítottja is? Damien is az enyém? Ami azt illeti, egyáltalán lehetséges, hogy egy ilyen férfi, mint Damien Stark aki nagyon is kézben tartja a hatalmat, titkait pedig még inkább valaha is tartozzon valakihez? Most nem az utat nézi, kérdőn vonja fel a szemöldökét, két függőleges barázdát vonva máskülönben tökéletes homlokára. Adnék egy lyukas egycentest, ha tudnám, mire gondolsz mondja. Aggodalmaimat elhessegetve mosolyt kényszerítek ajkamra. Nem néztem bele a főkönyveibe, Mr. Stark, de úgy vélem, a vagyonából ítélve többet is megengedhet magának. Ez hízelgő. Mármint hogy mekkora összegre taksálom az irhádat? Hogy rám gondoltál válaszolja, leveszi a szemét az útról, és tekintetünk összekapcsolódik. Noha persze gondolom, nem kellene meglepődnöm. Anélkül sem telik el pillanat, hogy én rád gondolnék. Szavai épp olyan simák és részegítők, mint a whisky. Még ha jutányosan, pincediszkontáron darabonként egy centtel számolunk, akkor is már jó néhány napja odalenne a vagyonom, ha mindig fizetnem kellene, amikor rád gondolok. Ó. Mosolyom lágy, és nevetségesen, bolondosan félénk. Máris teljesen száműzte komor gondolataimat, úgy, ahogyan erre csak ő, Damien Stark képes. Akkor, azt hiszem, nem szabok ki árat. Utálatos érzés lenne látni, hogy anyagi romlásba döntelek. Huncut vigyort villantok rá, miközben kényelmesen hátradőlök a puha bőrülésben. Annyira bírom a kocsijaidat. Gondolom, miattuk könnyebben kibékülsz a személyemmel is. Bizony, teljesen felelem. A kocsik, a gönceid meg a repülőd miatt. Az ujjamon számolom a tételeket. A paparazzók? oldalvást rám pillant, és még ez alatt a gyors villanás alatt is látom, hogy aggodalom fut át az arcán. Fintorgok. Kedvem lenne előkapni a Leicámat, és kattintani róluk pár fotót. Majd meglátnák, hogy tetszik nekik komorodom el. Viszont azt a fényképezőgépet imádom. Eszembe jut, amikor Damien meglepett vele, miután említettem neki, hogy kocafotós vagyok. Nem akarom beszennyezni azzal, hogy őket fotózom vele. Az őket szót úgy köpöm ki, mintha valami undorító íz lenne a számban. Mellesleg nincs az a bulvárlap, amelyik fizetne a fotósaikról készült képért mondja Damien. Ők téged akarnak. Azért van miattam, hogy megfosztanak a privát szférádtól. Felé fordulok az ülésben, hogy jobban meg tudjam nézni. Valóban emiatt aggódik? Ezzel függhet össze a telefonhívás? Az ügyvédei figyelmeztették, hogy jövő héten fél tucat bulvárlap címoldalán a mi képünk lesz ő és én együtt? Gondolatban végigpörgetem a múlt hetet, próbálom kitalálni, milyen képen szörnyedhetett el ennyire Damien. A bulvárlapok máris megszereztek rólam fél tucat fürdőruhás képet, különböző szépségversenyeknek köszönhetően, amelyeken az évek során részt vettem. Nem volt éppen jó mulatság viszontlátni magamat az élelmiszerboltban a kassza előtti újságállványon, de vettem egymillió nagy levegőt, és emlékeztettem magam, hogy az ilyen szépségversenyek nyilvánosak, és legalább kettőt a tévé is mutatott. Nem jutott eszembe semmi más felkavaró, ami nyomtatásba kerülhetett rólam vagy kettőnkről. Olyasmi pedig végképp nem, amit Damiennel nyilvánosan csináltunk, és zavarban lennék, ha anyám látná. Ami a kettesben töltött időt illeti nos, ha vannak is ilyen képek a magánéletünkről, nagy bátorságra vallana a paparazzóktól, ha szembeszállva Damien haragjával, megjelentetnék őket. De ott van a malibui ház erkélye. Minden nap ott álltam meztelenül, megkötözve az előtt a nyitott ajtó előtt, és Damien ugyan több hold földet birtokol, és a távolban a tengerpart magántulajdonban van, egy találékony fotós biztosan meg tudná nem voltam képes befejezni a gondolatot. Hullámokban söpört végig rajtam a félelem, hirtelen elémelyedtem, olyan kézzelfoghatóvá vált az egész. Annak ellenére, hogy fázni kezdtem, éreztem, hogy hónaljam izzadságtól nedves. Nem szereztek semmi újat, igaz? szólaltam meg, nagyon igyekezve, hogy közönyösnek tűnjön a hangom. Képes vagyok kezelni a figyelmet, amely azzal jár, hogy Damien barátnője vagyok. De ha meztelen képek árasztják el a lapokat és az internetet? Te jó isten Nem tettek rá még egy lapáttal, ugye? Úgy értem, senki nem célozta be teleobjektívvel az erkélyt? Vagy mégis? Te jó ég, nem. Olyan gyorsan és meghökkenten válaszol, hogy ebből leszűröm, teljesen célt tévesztett a tippem. Megnyugszom, újra visszatér belém az élet. Akkor jó mondom. Azt hittem Félbeszakítom magam, mert újra nagy levegőt kell vennem. Arra leszek figyelmes, hogy körömmel belemartam a combomba. Eleresztem a lábam, és nyugalmat erőltetek magamra. Nincs szükségem a fájdalomra, hogy átvészeljem a dolgot, nincs mit átvészelni, csak az ijedtséget. Ráadásul itt van Damien, rá támaszkodhatom. Nikki? Amikor megszólalok, már valóban közönyös a hangom.

15 Csak azt hittem, azért hoztad szóba a lesifotósokat, mert velük kapcsolatban jött az a telefon. Telefon? Korábban, még a házban voltunk, amikor rád csörgött valaki mondom. Olyan feldúltnak tűntél. Szeme elkerekedik, meglepetése őszintének látszik. Tényleg? Megengedően vállat vonok. Nem hiszem, hogy Blaine észrevette. De én ismerlek. Igen mondja. Nagyon úgy látszik. De nem, a hívásnak semmi köze azokhoz a dögkeselyűkhöz. Szinte látom, ahogy vörös ködként veszi körül Damient a düh, nem tudom, arra mérges, aki előzőleg hívta, vagy rám. Megköszörülöm a torkom, és tovább csacsogok, mintha szóba sem hoztam volna a dolgot. Egyébként a paparazzókat nem te szerezted be. Inkább olyanok, mint valami fertőzés. Nem szeretem őket, de megtanulok együtt élni velük. Rám pillant, látom rajta, hogy aggódik. Hiú remény volt, hogy Damien nem vette észre előbbi kisebb kiborulásomat. Már megfigyeltem, hogy mindig mindent észrevesz. Tényleg mondom, és komolyan is gondolom. Amíg senki nem fotóz le pucéran teleobjektívvel, addig simán elvagyok. Olyanok, mint a tűzhangyák Texasban. Nyüzsögnek, de csak annyit kell csinálni, hogy az ember nem megy be közéjük. Ha meg is csípnek, elég gyorsan elmúlik a nyoma. Olyan határozott vagyok, hogy szinte magamat is meggyőzöm. Mellesleg teszem hozzá gonosz vigyorral a Santa Barbara-i szállodád és a tetőteraszos lakásod miatt megéri az egész. Olyan hosszú ideig szótlan marad, hogy biztos vagyok benne, kudarcot vallott a trükköm, hogy témát váltsunk. Ne felejtsd el a házat Hawaiin mondja végül. Boldogan felsóhajtok. Van egy házad Hawaiin? Meg egy lakásom Párizsban. Ezt most csak azért csinálod, hogy a nyálamat csorgassam. Említettem, hogy a Stark Internationalnek több élelmiszer-ipari részlege is van, és jelentős részvénycsomaggal rendelkezik egy csúcsminőségű svájci csokoládégyárban? Karba teszem a kezem. Ha azt játsszuk, hogy sorra vesszük a Stark-vagyon elemeit, akkor annak soha nem érünk a végére. Nyilván tisztában vagy vele, hogy pusztán azért, mert soha nem kóstoltattad meg velem a svájci csokidat, legalább két hétig duzzoghatnék. Két hétig? keze a kapcsoló fölött, amellyel a kormánykerékről lehet vezérelni a kihangosított telefont. És mind az alatt az idő alatt a szextől is tartózkodna, Ms. Fairchild? Úrihölgyhöz teljesen méltatlanul horkantok fel. Dehogyis! Nem engem akarunk megbüntetni, hanem téged. Értem. Elveszi a kezét a gombról. Akkor nem kell ilyen későn zavarnunk Sylviát. Majd reggel rendelem meg neked a csokit. Egyelőre a csokoládé játszik főszerepet abban, milyen véleményt alakítok ki a vagyonodról nevetek. De az éttermek terén is csodás az ízlésed, ami lenyűgöz. Apropó, ezt célzásnak veheted. Értékelem a finomságát. Igyekszik az ember. És jutalmad a hír, hogy mindjárt odaérünk. Tényleg? eddig teljesen kirekesztettem, ami az autón kívül van, de most kinézek az ablakon. Már majdnem félórája úton vagyunk, délnek tartunk, jobbról a sötét Csendes-óceán felszínén ezüstösre festi a megtörő hullámokat a hold. Most már látom: megérkeztünk Santa Monicába, és pár kanyar meg pár közlekedési lámpa után az Ocean Avenue Santa Monica Boulevard és Arizona Boulevard közötti szakaszára érünk. Damien egy fényes fehér épület előtt áll meg, amelynek, amennyire láttam, szögletes éleit merészen legömbölyítették. Többszintes, és jobbára sötét, de amikor ablakhoz nyomott orral felnézek, látom, hogy a felső emelet fényárban úszik. Alig egy méterre egy parkolóinas, egy Damiennél nem sokkal fiatalabb fickó siet az ajtómhoz. Damien ugyanilyen fürgén benyom egy gombot, és lezárja a kocsit. Kíváncsian nézek rá, de nem ad magyarázatot. Egyszerűen kiszáll, és megkerüli a Bugattit, odaér a tehetetlenül álldogáló parkolóinas mellé. Megdöbbentő a két férfi közötti különbség. Az inas, úgy saccolom, huszonhat lehet, alig két évvel idősebb nálam, és csupán néggyel fiatalabb Damiennél. És mégis, Damien olyan magabiztosan mozog, hogy kortalannak tűnik. Mint egy mitikus hős, akit a megpróbáltatások megerősítettek, szexi magabiztosságot adva neki, amely annyira vonzó, hogy szinte túlragyogja férfiúi testi szépségét. Damien harmincéves korára már meghódította a világot. Az inas, aki most zavarodottan áll, mert nem tudta kinyitni az ajtót, valószínűleg még a lakbér kifizetésével is meg szokott küzdeni. Nem sajnálom sok ilyen fiatal van Los Angelesben. Küszködő színészek, írók vagy modellek, akik abban a reményben költöznek az Angyalok Városába, hogy a város majd csinál belőlük valakit. Éppenséggel Damien a kivétel. Neki nincs szüksége erre a városra; semmire nincs szüksége önmagán kívül. Ismét kellemetlen nyilallást érzek a szívemben. Mert ha igazak a csapongó gondolataim, akkor az mit mond el rólam? Tudom, hogy Damien akar engem amikor csak rám néz, látom a vágyat a szemében. De úgy hozzászoktam Damienhez, mint a lélegzetvételhez, folyamatosan szükségem van rá, és néha attól félek: miközben a vágy kölcsönös bennünk, nekem egyoldalúan van szükségem őrá. Melankolikus gondolataim abban a pillanatban szertefoszlanak, amint Damien kinyitja az ajtót, és olyan védelmezőn feszülő állkapoccsal

16 mosolyog rám, hogy önkéntelenül felsóhajtok. Kezét nyújtja, kisegít a kocsiból, úgy helyezkedik, hogy az inas véletlenül se kukkanthasson oda az intim részeimre, még ha a decens kiszállásra irányuló igyekezetemet alá is ásta, hogy a kocsi nagyon alacsony építésű. Hála az égnek, sikeresen megoldom a manővert, Damien elengedi a kezem, és átkarolja a csípőmet. Nyár van, de közel vagyunk a parthoz, úgyhogy hűvös a levegő, hozzábújok, élvezem teste melegét. Damien odahajítja a kulcsot a parkolóinasnak, aki szerintem sírni fog örömében, hogy alkalma nyílik beülni egy ilyen kivételes kocsi volánja mögé. Hadd találjam ki mondom, miközben várjuk, hogy az inas igencsak körülményesen adjon egy bilétát Damiennek. Ez a ház is a tiéd. Miközben beszélgetünk, az épületre nézek. Csak a bejárat van jól kivilágítva, az árnyékban emberek csoportosulnak. Párok beszélgetnek. Vannak itt mindenféle ruházatú férfiak, úszónadrágtól kifogástalan öltönyig. Gondolom, ez normális. Végül is az utca túloldalán már ott a part. Ez a ház? Nem, de lehet, hogy ha piacra kerül, akkor majd adok rá árajánlatot. Jelenleg irodák vannak benne, de az elhelyezkedése miatt nagyon sikeres hotelt lehetne belőle csinálni. A tetőtéri éttermet megtartanám, és nem csak azért, mert barátom a tulaj. Az inas átnyújtja Damiennek a kártyát, én pedig most először veszem észre az étterem nevét. Le Caquelon? mondom kérdőn, ahogy megindulunk a bejárat felé. Még nem hallottam róla. Ragyogó hely. Elképesztően szép a kilátás, a kaja meg még jobb. Farkasvigyorral mér végig tetőtől talpig. Az asztalok pedig egészen eldugottak. Ó. Nyelek egyet, mert már itt is van a Damien nevezetű érzéki rebbenés. Aminek hatására egyetlen szempillantás alatt változom nyugodt, összeszedett nőből érzékeinek és nemi vágyainak kitett, ájuldozó kupaccá. El foglak élveztetni, mondta, és, atyaúristen, nagyon remélem, be is tartja ígéretét. Megköszörülöm a torkom, és próbálok lehiggadni, mert száguld a pulzusom. Biztos vagyok benne, érzi, milyen heves a szívverésem. Mit jelent a név? kérdem. Mielőtt válaszolhatna, az ácsorgók átrendeződnek, és egységes csődületként tömörülnek elénk. Stroboszkópsebességgel villognak a vakuk, és kattognak a fényképezőgépek, a dögkeselyűk kiabálva intézik hozzánk kérdéseiket. Olyan gyorsan történik minden, hogy nincs időm gondolkodni. Gépiesen letörlök az arcomról minden érzelmet, aztán a lehető legapróbb mosolyt ragasztom a képemre. Már évek óta e mögött a begyakorolt műanyag maszk mögött bújok meg. Társasági Nikki, Nikki, A Szülei Lánya, Nikki A Szépségversenyen. E pillanatban Társasági Nikki vagyok. Damien keze megrebben a derekam körül, nem szól semmit, de érzem, hogy feszültté válik. Menjünk suttogja. Csak bemegyünk, és kész. Odabent már, mint azt az ügyvédje, Charles elmagyarázta nekem, biztonságban vagyunk. Ott már birtokháborítást követnének el. Nikki! Egy hang válik ki a lármából, olyan ismerős, hogy legszívesebben bemosnék egyet a hangoskodónak. Mégsem reagálok. Csak nézek előre egyenesen, csak a halvány társasági mosoly van az arcomon. Futótűzszerűen terjedtek az interneten a múlt héten megjelent fotók a Miss Texas versenyről. Igaz, hogy ön szivárogtatta ki őket, hogy modellkarrierjét újra fellendítse? Gondolatban ökölbe szorítom a kezem, körmöm a tenyerembe váj. És mi van a televízióval? Meg tudja erősíteni, hogy jövőre új valóságshow-ban fog szerepelni? Nem, nem is ököl. Borotvapengét tartok, és a tömör, éles acél vonalként harap bőrömbe, a hideg fájdalom végre olyasmi, amiben megkapaszkodhatom. Nem. Erőt veszek magamon, és száműzöm a pengék meg a fájdalom gondolatát a fejemből. Dühít, hogy ezek az élősködők gyengeséget váltanak ki belőlem. Nem érdemlik meg, hogy időt szakítsak rájuk, azt pedig még kevésbé, hogy fájdalmat érezzek. Nikki, milyen érzés, hogy a világ egyik legjobban eleresztett agglegényét szedte fel? Mély lélegzetet veszek, Damien keze szorosabban fogja át a derekamat, közelebb húz magához. Damien. Nincs szükségem a fájdalomra nincs rá szükségem. Nem jelentenek semmit az égvilágon semmit. Tudom, mit akarok. És itt van nekem Damien, aki egészben tart. Mr. Stark! Kommentálná a pletykát, hogy nem fogadta el a meghívást a jövő pénteki teniszcentrum-avatásra? Egy pillanatra azt hiszem, Damien megtántorodik, de aztán megyünk tovább, kitárul előttünk az ajtó, és egy legalább két méter tíz centis fickó robban ki mögüle, két oldalán egy-egy öltönyös ürge, utóbbiak két oldalról mellénk szegődnek. A három fickó háromszög alakú akadályt képez, nyílként vágunk át a tömegen, átlépjük a küszöböt, és biztonságban vagyunk. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, máris enyhül mellkasomban a nyomás. Könnyebben kapok levegőt. Damien elveszi a karját a derekamról, de ujjait ujjaim közé fűzi. Rám pillant, tekintetében egyértelmű kérdés. Rendben vagyok mondom, miközben továbbsietünk a lifthez. Tényleg. A magas fickó velünk együtt beszáll a liftbe, a másik két férfi viszont lent marad, nyilván ellenőrzik, nehogy a dögkeselyűk közül megpróbáljon bejönni valaki az étterembe, úgy téve, mintha vacsorázni akarna. Miután az ajtó bezárult, Damienre nézek. Szemében nyers düh lángol, de mögötte olyan aggodalom gyúl irántam, hogy kis híján elsírom magam tőle. Lassan felemeli a kezem, aztán gyengéden, édesen megcsókolja a tenyeremet. Rettentően sajnálom, barátom mondja az óriás, az akcentusát nem tudom hova tenni. A tányérszedő fiú meglátta a foglalásotokat. Úgy tűnik, azt remélte, többet is kereshet ma este, mint a rendes borravalója. Értem mondja Damien. Hangja szenvtelen, de érzem rajta, hogy feszült, és erősebben szorítja a kezemet. Kétlem, hogy csak számomra

17 nyilvánvaló: Damiennek komoly erőfeszítésébe telik, hogy visszafogja magát, ki ne törjön belőle temperamentuma, amelyről teniszkarrierje során annyira elhíresült. Konkrétan az az indulatos természete, amely miatt balesetet is szenvedett; azóta kétféle színű a szeme. Szeretnék egy-két szót váltani azzal a fiatalemberrel. Már kirúgtam mondja a magas fickó. Pont akkor kísérték ki a házból, amikor lejöttem érted és a fiatal hölgyért. Jó mondja Damien, és magamban én is ugyanezt gondolom. A Damien arcára kiülő haragból ítélve ugyanis a tányérszedőnek, ha még itt lenne az étteremben, bizony bőven lenne miért aggódnia.

18 3 Többször már meg sem szólal a tetőteraszig, ahol az étterem található. A kisméretű felvonóban áporodott a levegő. Biztos vagyok benne, hogy kísérőnk úgy döntöttem, ő a tulaj, Damien barátja teljesen elszörnyedt, amiért az alkalmazottjának eljárt a szája, hogy hol találnak meg minket. Damien még csak be sem mutatott bennünket egymásnak, ebből is látszik, mennyire felhúzta a közjáték. Damien modora mindig makulátlan. Ami engem illet, önkéntelenül megbánom, hogy egyáltalán eljöttünk otthonról. A lesifotósok se kellemesek, de ez a nyomott hangulat még rosszabb. Megszorítom Damien kezét. Hamar ránk fognak unni. Valamelyik filmcsillag el fog válni egy másik sztártól. Vagy bolti lopáson érnek egy valóságshow-szereplőt. Ilyesmikkel összevetve unalmasak vagyunk. Egy pillanatra már azt hiszem, nem válik be a trükköm. Aztán felemeli összefonódott kezünket, és csókot nyom bütykeimre. Sajnálom mondja. Nekem kellene felvidítanom téged. Veled érzek felelem. Ez van, ezt kell szeretni. Megszorítja a kezem, és felnéz a fickóra. Alaine, már azt sem tudom, hova tettem a modorom. Hadd mutassam be a barátnőmet, Nikki Fairchildot. Nikki, ez itt a barátom, Alaine Beauchene, a város egyik legjobb séfje, és a Le Caquelon tulajdonosa. Nagyon örülök, hogy megismerhetem mondja, és kezet fogunk. Damientől már annyi jót hallottam önről. Ó. Nem tudom, miért, de ez meglep. Könnyen el tudom képzelni, amint én és Jamie Damienről beszélgetünk, de az, hogy Damien rólam tereferél a barátaival, valami miatt még sosem jutott eszembe. Nem tagadhatom, hogy jólesik az értesülés. Egy újabb szál a szőttesben, amely nem más, mint Nikki és Damien kapcsolata. Köszönöm, hogy kimentett bennünket mondom. Aztán folytatom, mert nem tudom megállni, hogy ne vájkáljak kicsit Damien előéletében. Honnan ismerik egymást? Alaine apja sportorvos. Egy utazáson ismerkedtünk meg. Két fiatal férfi keresztül-kasul Európában mondja Alaine sóvárgón. Azok voltak csak a szép idők, barátom. Figyelmesen nézem Damient. Talán sok mindent nem tudok, de azt igen, hogy az aktív tenisszel töltött évei aligha voltak telis-tele vidám, pehelykönnyű emlékekkel. De amikor elmosolyodik, őszintének tűnik. Az volt a legjobb időszak mondja, engem pedig különös megkönnyebbülés fog el, hogy a teniszcirkuszban töltött periódus nem volt totális pokol. Hogy egy-két pillanatra kisütött a nap, és átragyogott a borongáson. Mi ketten, meg Sofia mondja Alaine nevetve. Rám pillant. Két évvel fiatalabb volt nálunk a kis huncut, de eltökélten ragadt ránk, nem lehetett levakarni. Hallottál valamit róla? Hogy van? Megvan mondja Damien. Biztos vagyok benne, hogy Alaine észreveszi, milyen kurta ez a válasz, mert ajka árnyalatnyit legörbül, de aztán újra elmosolyodik, nyilván próbál vidám hangot megütni. Mindegy is, elég a régi időkből mondja, miközben a lift megáll. Most enni jöttél, nem nosztalgiázni. Nyílik az ajtó, és Alaine int, hogy én lépjek ki először. Előremegyek, és egy hallban találom magam, amire nem lehet mást mondani, csak azt, hogy bámulatos. Nem elegáns, de ezzel együtt nem is lezser. Teljesen egyedi a stílusa, üvegtető fedi, amelyen keresztül feltárul a színes fénycsóvákkal átszőtt éjszakai égbolt. A hoszteszpult egy akvárium, és a mögötte álló lány haja legalább olyan színpompás, mint a tartályban úszkáló halak. Bal felől a fal teljes egészében üvegből van, látszik mögötte egy darab Santa Monicából és a Westside-ból, meg egy kisebb partszakasz, és a móló apró részlete. A szemközti fal fénylő, szögletes elemekből tevődik össze, amelyek ugyanazokban a színekben játszanak, mint a mennyezetet átszövő fénycsóvák. Nem vagyok benne biztos, hogy ez modern vagy futurisztikus dizájn, de tetszik. Bevállalós és más, mint a többi, és olyan élénk színekre pingálták, hogy nem is értem, hogyhogy nem foszlik szerte a nyomott, szürke köd, amely rátelepült a mai estére. Vissza kell mennem a konyhára mondja Alaine. De Monica a bokszhoz kísér. Ms. Fairchild, öröm volt megismerni. Jó étvágyat a vacsorához, és remélem, mindketten jelen lesztek jövő pénteken az avatóünnepségen. Felviszi a mondat végét, mintha kérdés lenne, de nem tudok rá válaszolni, mert fogalmam sincs, miről beszél. Én nem tudok ott lenni mondja Damien. De jövő héten felhívlak. Jöjjünk össze, és igyunk meg valamit. Kifogástalanul udvarias és valóban barátságos, de maszk mögül beszél. Kíváncsi vagyok, Alaine érzi-e. Valóban ismeri Damient? Vagy csak személyiségének azon szeleteit és darabkáit ismeri, amelyeket Damien úgy döntött, hogy feltár előtte az évek során? Érzésem szerint az utóbbiról van szó. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki is valaha egészében belátott már Damien álarca mögé, és elszomorít, hogy én is így vagyok ezzel. Olyan kétségbeesetten akarok fényt deríteni azokra a sötét helyekre, sőt, még azt is elhiszem, hogy

19 Damien is ezt szeretné. De túl sokáig falazta el magát, hogy megvédje magánéletét, és azt hiszem, elfelejtett ajtót vágni a falon. Most pedig csak abban reménykedhetem, hogy együtt porrá tudjuk zúzni a köveket, amelyek akadályozzák a szabad bejárást. Monica nyomában átvágunk a helyiségen, asztalok között kanyargunk, hogy aztán kiérjünk egy zöld fénnyel megvilágított falszakaszhoz. A hosztesz lenyomja a kilincset, amelyet addig észre se vettem, és oldalra csúsztatja az ajtót, úgy, ahogyan a japán filmekben látja az ember. Odabent van egy asztal, és a két oldalán egy-egy padforma ülőalkalmatosság alkotja a bokszféleséget. De nem igazi boksz ez, mert az asztal és a festői, fényesen kivilágított Santa Monica mólóra néző ablak között nyílt tér húzódik. Damien után az üveghez lépek, ő maga is vonz, és a vibráló színek is. Már megszellőztettük a bort mondja Monica, és az asztal felé int. Buborékos és sima vizet is idekészítettünk. A szokásosat fogja fogyasztani, Mr. Stark? Csak desszertet kérünk mondja. Két személyre. Máris küldöm biccent a nő. Addig is, kérem, élvezzék a bort és a kilátást. Távozik, a tolóajtó becsukódik, és Damien teljesen mozdulatlanul áll mellettem. Aztán bármiféle figyelmeztetés nélkül csap egyet a kezével, nagyot vág az üvegre. Damien! Arra számítok, hogy mindjárt mozgolódás támad a hátunk mögött, a boksz felől, vagy legalább Monica bekopog hozzánk a tűsarkain. De semmi. A hangszigetelés nyilvánvalóan jobb, mint gondoltam. Tudod, mennyit érek? kérdi Damien, én meg csak pislogok a váratlannak látszó kérdésre. Én nem. Pontosan nem. Többet, mint jó pár ország teljes nemzeti összterméke, az pedig végképp tuti, hogy elég pénzem van ahhoz, hogy életem végéig jól ellegyek belőle, sőt még tovább is. Szembefordul velem. De nincs annyim, hogy ezeket a szemétládákat távol tudjam tartani tőled. Ellágyulok. Damien. Semmi gond. Rendben vagyok. Miattam van fent a fürdőruhás képed azon a rohadék interneten. A fürdőruhás képem azért van fent a neten, mert anyám négyéves korom óta kényszerített, hogy szépségversenyeken vegyek részt. Később meg, mikor idősebb lettem, nem volt bátorságom nemet mondani neki. Azok miatt a barmok miatt vagyok fent az interneten. Nem miattad. Nem bírom, hogy bármi is miattam okoz neked fájdalmat. Nem bírom ismétli. De nem tudom, van-e erőm változtatni ezen. Erőd? visszhangzom, de nem válaszol. Látom, hogy árnyék suhan át arcán, aztán visszafordul az ablakhoz. Damien Starkot, akinél nem ismerek erősebb férfit, rángatja az ideg, és ez hirtelen megijeszt. Damien? Tenyerét az ablaknak nyomja, látom, hogy megfeszülnek az izmai. Egyszer volt egy kis gourmet bor- és sajtcégem mondja. Pontosabban a Stark International tulajdonában állt. Hirtelenjében nem értem, miért váltott témát. Nem tudom, miért beszél erről, de biztosra veszem, hogy nem ok nélkül. Mögé bújok, és a hátához simulok. Átkarolom a derekát, és ajkamat a tarkójához érintem. Mesélj róla mondom. Régi, jó hírű családi vállalkozás volt. Imádtam a termékeiket, és gondoltam, jövedelmező lesz az együttműködés. És az is volt nagyjából egy évig. Mi történt? A sajtó kiszagolta, hogy a Stark International áll a családi manufaktúra mögött, és tűz alá vették őket. Nem számított, hogy nem tömegtermékeket gyártottak. Nem változtattunk semmit az eljárásokon. Csak rendelkezésükre bocsátottuk a tőkét, hogy a saját lehetőségeihez mérten növekedjen a cég. De a média úgy állította be őket, hogy kisvállalkozás képében tetszelgő multinacionális konszernről van szó, amely át akarja verni a fogyasztókat. Olyan negatív figyelem irányult rájuk, hogy nem tudtak növekedni. Teljesen tönkrevágták a cég jó hírét, a benne rejlő potenciált. Mihez kezdtél? kérdezem lélegzet-visszafojtva, mert már tudom, hova akar kilyukadni, és egyáltalán nem örülök neki. Eladtam a részesedésem. Nyilvánosság előtt, nagy csinnadrattával. Még így is időbe telt, mire megint talpra állt a vállalkozás. Pusztán az, hogy hírbe hozták a Stark Internationallel, majdnem elpusztította a céget, amelynek annyira szerettem a borait meg a sajtjait. Én nem vagyok sem sajt, sem bor mondom halkan. És nem vagyok lefelé vezető spirálban. Ha mellettem vagy, soha nem leszek lefelé vezető spirálban. Te tartasz egyben, Damien. Ezt mindketten tudjuk. Olyan sokáig nem szólal meg, hogy már azt hiszem, nem érintették meg a szavaim. Aztán olyan hirtelen kap a karjába, hogy elakad a lélegzetem úgy fordít, hogy hátam a hűvös üvegnek támaszkodjon. Kicsit távolabbról szemlél egy darabig, aztán a számra tapasztja ajkát. Csókja szilaj és követelőző, az üveg és Damien közé szorulok, előttem kitárul a végtelen éj, csókja mint egyedüli horgony tart meg a helyemen. Ahogy elhúzódik, idegen vadság ül ki a tekintetébe. Megteszem mondja. Ha ez az ára, hogy megvédjelek, elhagylak. Ha belepusztulok is. Dehogy hagysz el ellenkezem, keblem fájdalmasan összeszorul a félelemtől, lélegzetvételem zihálássá gyorsul. Nem teszed meg, mert abba

20 én is belepusztulnék. Jaj, Nikki. Lehajol, újra a számra tapasztja a száját, most gyengédebben, de ugyanolyan birtoklásvággyal. Hátrahajtom a fejem, és beleveszek az érintésébe. Olyan vagyok, mint egy kapcsoló, Damien legkisebb érintésére is magasfeszültség halad át rajtam. Felgyúlok tőle, és ragyogok. Tudod, mit szeretnék tenni veled ebben a pillanatban? Mondd el kérlelem. Meztelenre akarlak vetkőztetni, és az üvegnek akarlak nyomni. Végig akarom cirógatni a tested, finoman, alig érve hozzád, hogy felhergeljelek. Közben a móló villódzó fényeit nézem majd mögötted, s amikor elmész, saját tükörképemet látom majd a pupilládban. Kiszáradt a szám, úgyhogy a halk ó, amivel felelek, igazából el sem hagyja a torkomat. De nem tehetem közli. Úgy rémlik, már megmondtam, hogy nem fogok hozzád érni. Nem foglak szavadon válaszolom. De azzal megszegnénk a játékszabályokat. Erőt kell vennem magamon, hogy ne nyüszítsek. Ön szórakozik velem, Mr. Stark. Igen mondja szenvtelenül. Azt teszem. Gondolom, ez végeredményben méltányos is, uram mondom. Hiszen az öné vagyok. Legalábbis ma éjjel még az öné. De holnap már gazdag asszony leszek, és új játékszabályok mellett játszunk tovább. Egy pillanatra rezzenéstelen marad. Aztán lassan bólint. Ez fontos szempont, Ms. Fairchild mondja. Meg kell győződnöm róla, hogy megkapom a pénzem ellenértékét. A pénze ellenértékét? Olvasta a Forbes cikkét, amit elküldtem? kérdi. A riporter ügyesen mutatta be üzleti filozófiámat. Olvastam. Ami azt illeti, jó párszor elolvastam, minden egyes szavát kimazsoláztam, hogy minél többet tudjak meg Damienről, az üzletemberről. Olvastam, uram javít ki. Olvastam, uram ismétlem. Emlékszem arra a cikkre. Akkor tudja, sikereimet nagyrészt annak tulajdonítom, hogy képes vagyok a lehető legnagyobb értéket realizálni minden monetáris tranzakció során. Megnyalom a szám. És én monetáris tranzakció vagyok? Az bizony. Értem. És milyen módon szándékozik realizálni az értékemet? Ezt már elmondtam feleli. Ha nem figyelsz Azt mondtad, el fogsz élveztetni. Szája lusta mosolyra görbül, szeme sarkában szarkalábak jelennek meg. El bizony. Jó kislány. Ebből a tárgyból végül is ötöst kapsz. Ezzel csibészes szikra gyúl szemében, megfogja a hátam közepénél a zsinórt, és lassan húzni kezdi. Atya. Úr. Isten. Mintha áram fejlődne a súrlódás nyomán, lehunyom a szemem, és egyre szaporábban kapkodom a levegőt. Damien suttogom. Na, élvezed? Igen te jó ég, nagyon is. Akkor jó mondja. És elereszti a zsinórt. A súrlódás megszűnik, felpattan a szemhéjam. Rám néz, mosolya kissé túlzottan önelégült. Frusztrált, Ms. Fairchild? Nem hazudom, de magam is hallom, hogy válaszom türelmetlen nyüszítésként hangzik. Felnevet, aztán csókot nyom az orromra. Türelem, cicabogár. Van itt valami fincsi a számodra. Megnyom egy gombot az asztalon, és a tolóajtó fölötti fény pirosról zöldre vált. Kíváncsian pillantok Damienre. Ezek az álfalak biztosítják a vendégek által igényelt diszkréciót. Amikor megérkezik az étel, a felszolgáló megnyom egy gombot odakint, és a jelzés pirosra vált. A zöld pedig kinyitja mondom. Érdekes rendszer és ebből arra is rájövök, hogy teljesen privát térben vagyunk, Damien nyugodtan meztelenre vetkőztethetett volna, és megbaszhatott volna az ablaknak préselve, épp ahogyan elmondta.