Gondolatok a szerkesztőségben

Átírás

1

2

3 Gondolatok a szerkesztőségben Több dologról is szeretnék megemlékezni ebben a szerkesztői előszóban,örvendetesekről és kevésbé örvendetesekről egyaránt. A legörvendetesebb az, hogy elérkeztünk az új Galaktika 60. számához, vagyis ott tartunk, ahol Kuczka Péterék az antológia-sorozat utolsó darabjával, közvetlenül a magazinn válása előtt. Szívesen vállon veregetném magam, sőt a szerkesztőség valamennyi tagját, de agyam valami különös működési rendellenessége folytán sosem az elért eredményeket látom magam előtt, hanem a még ránk váró feladatokat. Vagyis további 115 lapszám múlva tartunk majd csak ott, hogy egálban legyünk (bizonyos szempontból legalábbis) a régi Galaktikával. Az még közel tíz év. Rernélem, akkor is itt örvendezhetek majd. További jó hír, hogy a 200. Kozmosz/Galaktika kötet megjelenése alkalmából a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi könyvtárában október 19 én kiállítás nyílik, amelynek keretében valamennyi eddig megjelent kötet megtekinthető, további érdekes emléktárgyak és fotók kíséretében. Két beszélgetésre is sorkerül majd itt, az elsőről alant olvasható, a második (valamikor november elején) a Metagalaktika 11-et fogja boncolgatni. Ezzel meg is érkeztem a következő témához, amire reflektálni szerelnék. Néhány olvasónk elmarasztalólag nyilatkozott a MetaGalaktika 11-ről, amiért a tavalyi magasra tett lécet, a kínai különszámét, nem ugrottuk át, hanem átsunnyogtunk" alatta egy magyar témájú kiadvánnyal. Szemünkre vetették, hogy méltatlanul mellőzött nemzetek SF-irodalmát bemutató antológiákat ígértünk, nem pedig máshol is olvasható magyar szerzőket. Nos, tudnék mesélni a magyar SF-mellőzöttségéről is, de ami szerintem ebben a MetaGalaktikában igazán fontos, az a tematika irodalomtörténeti igényű feldolgozása, ami eddig szinte teljességgel hiányzott. Elvétve foglalkoztak csak tanulmányok a hazai tudományos-fantasztikum által teremtett értékekkel, ilyen átfogó kiadvány még sosem született. Persze lenne még mit mondani a témáról, de immár van legalább egy alap, ahonnan az újabb merész teoretikusok elrugaszkodhatnak. És ami szintén nem utolsó szempont: ez a Meta most lehetőséget kaphat arra, hogy a lehető legszélesebb körben eljuthasson a fiatalokhoz, méghozzá az oktatási intézményeken keresztül, hírét vive a kötelező olvasmányok világán túli irodalomnak, mely azonban sokszor éppolyan tanulságos, informatív és szórakoztató, mint az úgynevezett kanonizál literatúra. És mielőtt előszavam túl hosszúra nyúlna, kél szolgálati közlemény: először is, a jelen lapszám illusztrációi megemlékeznek látogatásomról az idén Kanadában megrendezésre került Worldconon, ahol írókkal, szerkesztőkkel és kiadókkal találkozva szívhattam magamba a külföldi híreket, és hinthettem szét csábítónak szánt információkat a magyarországi SF-ről. Másodszor pedig egy hálátlan feladatomnak kell eleget tennem, és elnézést kérni az előző szám Mars szimulációs cikkét jegyző Hargitai Henrik planetológus, egyetemi adjunktustól, akinek neve egy technikai malőrnek köszönhetően lemaradt a beszámoló mellől. Németh Attila irodalmi szerkesztő

4

5 6 Kasztovszky Béla: A következő szint (harmadik rész) 22 Játékajánló 24 Gregory Benford: Anomáliák 32 Az univerzum legjei 40 Geoffrey A. Landis: Hosszú hajsza 48 Filmajánló 50 K. Varga Beáta: Szemünk fénye 54 Vakon az elvakultság ellen - Interjú Antal Józseffel 56 Walter van Tilburg Clark: A hordozható gramofon 62 Megvalósult sci-fi 64 Könyvajánló 66 Norman Spinrad: Találmányok kora 78 Megvalósult sci-fi 72 Desmond G.King-Hele: Igazság és eretnekség földön és égen 78 Cleve Cartmill: Sürgős küldetés

6 Kasztovszky Béla: A következö szint (harmadik rész) Az emberiség mar évtizedek óta folyamatosan keresi testvéreit a világegyetemben. Üzeneteket küldünk és várunk, műszerek pásztázzák az eget. Vajon sikerül-e egyszer egymásra találni két fajnak a végtelenben? A HATODIK SZINT? Hát akkor... Megérkeztek. Visszatértek. Ez itt a Nap. És az ott a Föld. Most már mindhárman ébren vannak. A program tökéletesen működött. Minden program. Walteré is. Nyolc évig várt, figyelt, dolgozott egyedül, s azután indította Robert és Nabil felélesztését. Szinte az ébredés óta nagy zavarban voltak (Walter nyolc esztendőn át). Hiszen ez itt egyértelműen a Naprendszer, és az a kék bolygó, amely körül stabil pályára álltak, kétségtelenül a Föld. És semmi jelzés, semmi keresés, semmi hívás! Semmi. Ezt Szívszorítóan különösnek, szinte hihetetlennek találták. Már a tizenötödik kört teszik a bolygó körül, hatezer éves utazásuk gyönyörű végállomása körül, és senki sem hívja, senki sem várja itt őket... Ez lehetetlen. Akkor hát... lemennek maguk. Megvan hozzá minden szükséges eszközük. Az lehet, hogy a Földön már nincs is rádió, radar, teleszkóp. Akkor persze van valami más. Elképzelhető, hogy a régi" hullámsávokat már nem használják az emberek. Talán még az érzékszerveik is megváltoztak azóta. Elég sok idejük volt az átalakulásra. De emberek" azért talán mégiscsak vannak! Legfeljebb mással foglalkoznak, mint a csillagos éggel. Egészen más dolgokkal, más lényekkel, nem távoli csillaghalmazokkal vagy régmúlt idők mondabeli űrhajósaival. Persze nem így képzelték... Nem így tervezték. Ök fogadtatásra" számítottak - nem is akármilyenre! Nagyon megváltozhatott itt minden... A Hajót természetesen nem vihetik le. Az Föld körüli pályán marad, hogy később, ha kell, viszszatérhessenek arra a gépre, amelyben hatezer évet

7 töltöttek együtt. Végül is egy Holdra szállásban egyeztek meg. Ugyan már, hát tényleg... Ki lelkesedett volna itt értük? Akik küldték őket? Mert azok még tudtak lelkesedni". Csakhogy ők már mind - hatezer éve - halottak. Körülbelül kétszázötven generáció követte őket. Mit várhatnak ettől a ma élő" nemzedéktől...? Ez a nagy kérdés. - Nem erről van szó - mondta Nabil. - Az ember mindig lelkesedik. Azért ember. Majd ezek is fognak, ha lemegyünk. Nem várhattak miránk ennyi ideig. Nem tarthattak fenn csak miattunk rég letűnt kultúrákat. Jelrendszereket, nyelveket, ősrégi gépezeteket. - Nem erről van szó - mondta Robert. - Más dolguk is volt az embereknek ebben a hatezer évben. Én azt mondom, már régóta itt settenkednek körülöttünk. De a hatezer évhez legalább még tízre nekünk is szükségünk lesz, hogy megértsük, egyáltalán felfogjuk őket. Akik minket kiküldtek, réges-régen levettek minket a napirendről. Nagyon jól tudták az itt a Földön mindenkor élő emberek, hogy ha majd eljön a mi időnk", a távoli utódaik úgyis fel fognak fedezni minket. Könnyedén elfognak, könnyedén megfejtenek" minket. - Nem erről van szó - mondta Walter. - Ha százezer év után jöttünk volna vissza, akkor is lenne annyi eszük, hogy megértessék magukat velünk. Nekünk pedig van annyi eszünk, hogy megértsük őket. Nem vagyunk ősemberek vagy állatok. De én mást mondok. Ezek időközben agyonverték egymást. Nem él itt már senki. Erről van szó. A csillaghajóra még igenis szükségük lehet. Van benne annyi folyékony nitrogén és antihélium, hogy - még egyszer és utoljára - felgyorsuljon tisztességes sebességre. Persze nem olyan sebességre, mint a nagy utazásnál. Ha innen tovább kell menniük, majd lassabban mennek. De az idő nem számít. A kriokamrák beláthatatlan ideig működőképesek... Ezért határoztak úgy, hogy Hold körüli pályára állítják a csillaghajót. Ez nemcsak óvatos, hanem takarékos megoldás is volt. Ha tovább kell menniük, így sokkal több üzemanyag megmarad. Ha a fénymotorral meg tudják oldani a kinti manővereket, az űrkomp kémiai üzemanyaga még sok le- és felszállásra elegendő lesz. Meg tudták oldani. Walter és Robert bármit meg tudnak oldani, ami ezzel a hatalmas géppel egyáltalán megoldható. Egyelőre figyelték a Hold felszínét. Ahol bizony szintén történhetett időközben egy es más... De azért, úgy egészében mégiscsak a jó öreg Luna maradt. A planéta felszínén szabályos távolságokban megfigyelhető koromfekete korongok persze számukra újak voltak. Feltétlenül alaposan szemügyre kellene venni egy ilyen fekete valamit landolás előtt. De hiába nagyították fel a teleszkóp és a radar végső teljesítőképességéig, hiába meresztették a szemüket könnyezésig, nem láttak semmi részletet. Nem tudtak meg semmit. A korong fekete maradt. Annyira fekete, ami már nem is fekete, hanem - maga a semmi. Arra a képre hasonlított, melyet az űrhajójuk teleszkópjával és radarjával láttak, amikor gyorsabban haladtak a fénysugárnál. Abszolút" fekete volt. Noha most gyakorlatilag egy helyben álltak. Életnek, mozgásnak pedig az egész holdfelszínen semmi, de semmi jele. - Mind meghaltak - mondta Walter, szinte csak magának. Még nem engedte, hogy az agya ráközelítsen a következő, s nyilván már igazán utolsó problémára. Az még korai... Most még csak lazán, szabadon hűlő-forrósodó érzései, sejtései szaladoztak előre es visszafelé évszázadokra, évezredekre... Igen. Ezek itt kipusztultak. Meghaltak, vagy elmentek valahová mindannyian. Nincs nekünk már itt semmi keresnivalónk. Elkéstünk. Nincs itt már kinek eldicsekedni a szenzációs felfedezésünkkel: hogy gyorsabbak vagyunk a fénynél. Hogy elhoztuk az emberiségnek a Világegyetemet. - Az ég szerelmére, ember! - kesergett Nabil. - Hát képtelen vagy elfogadni, hogy ez már egy másik kultúra? Nekünk itt most igenis rengeteg sürgős tanulnivalónk van! - Leszállok egy ilyen feketére - szögezte le Robert üres tekintettel. - Leteszem az egész hajót pont a közepén. - Azt már nem!!! - sivította Walter, mint a sziréna. - Megőrültél? Hiszen nem tudsz róla semmit! - Leszállok rá, vagy belemerülök. Belemegyek, ha van benne valami. Majd akkor megtanuljuk, amit meg kell tanulnunk. Fáradt vagyok, és most egy kis nyugalmat akarok. Ha van itt kultúra, az majd vigyáz

8 ránk. Ha nincs... akkor nincs. Akkor úgyis meghalunk. Én innen már nem megyek tovább sehová. Nekem elég volt. - Hát nem! - Walter hangja koppant, ütött. És most már kezdett tetszeni neki az ismeretlen feladat. Megértette, hogy csakugyan le kell szállniuk. Először itt, azután majd odaát, a kék bolygón is! - Leszállunk, és én viszem le a kompot - közölte derűsen, nyugodtan. - Na, fiúk, kifelé! Jövök én is! Megnézünk egy ilyen fekete korongot. - És a szeme úgy csillogott, mint egy pár csiszolt drágakő. Robert átmenetileg összeroppant. Azt tette, amit Walter parancsolt neki. Megtett volna ő most bármit, amit bárki parancsol neki. Nabil szíve szintén könnyű volt, sőt vidám, Ő ugyanis mindenkor, teljes szívvel bízott a földi kultúremberben. És természetesen Walterben is, vakon. Walter pedig először is ellenőrizte a pályát. Beállította az adót, előkészítette a távvezérlő készüléket, majd átadta a hajót a számítógépnek. Végül még mosolyogva oda is biccentett egyet neki: Viszlát! Majd jövünk nemsokára." Aztán az ajtóhoz lépett, es ott megállt. Nagyon alaposan körülnézett, nagyon mélyen elgondolkozott, még egyet biccentett. Ezúttal csak saját magának. Kiment a kompba, a fiúk már beöltözve várták. Nabil segített beöltözni Walternek is. A kolosszális méretű tölcsérből kipottyant egy egészen kicsiny korong. Villant néhányat: rövidet, fényeset, és a már elsötétült fénytölcsér hamarosan eltűnt messze fent, a csillagok között. A kis korong pedig a holdfelszín fölött suhant. Közeledett egy ilyen kerek, fekete tó" széléhez. Amely óriási volt, és felbecsülhetetlenül mély. Átmérője lehetett talán tíz kilométer is. A partja hamisítatlan, közönséges holdtalaj: gödrös, szivacsos, érintetlen. A feketeség a szélén egy hibátlan körvonalban, fölfoghatatlanul szabályosan elvágott holdkőzet, azon túl pedig maga a semmi. A kis repülőgép lefékezett, megállt, lángsugárra támaszkodott. Ezután lábai nőttek, leszállt, és szilárdan megállt a Hold talaján. Habár egy kissé ferdén. Valami nagy kőre tette le a korong egyik lábát. Walter szállt ki elsőként, és megállapította, hogy kell majd valami szerszám ennek a kínos ferdeségnek a kiküszöbölésére. Persze nem sürgős. Úgysem látja senki. Ha azonban pár napig itt maradnak, célszerű a kis hibát korrigálni. Egy jó lézervágóval könnyedén megoldható. Azzal bármilyen kemény sziklát ki lehet egyengetni. Egyelőre vidáman topogott, gyanakodva nézelődött. Próbálgatta a sisak fényszűrőit, körüljárta a gépet. Jött Nabil is, végül Robert, akinek még mindig csüggedten lógott a válla, feje, a két karja. De azért rnár kezdte összeszedni magát. Óvatosan leguggolt, majd felállt, nyújtózkodott. Nabil a talajon kotorászott, keresgélt. Pergette a homokot a szkafander kövér ujjai között. Egy parányi kékeszöld kaviccsal megcélozta Robert sisakját. Amaz elhajolt, rálegyintett. Valamikor, hatezer (vagy reálisan", életben, öntudaton csak hat-nyolc?) évvel ezelőtt mindhárman kőkemény fiúk, félistenek voltak. Most inkább öregnek, tanácstalannak érezték magukat. Walter újra fölmászott a korongba, sokáig keresgélt. Amikor újra előkerült, látták, hogy nem keresgélt, hanem szerelt. Kiszerelt egy kisméretű energiatelepet, és a kezében hozta a fényvágót is. A telep nyilván annak működtetéséhez kell. De mire kell a fényvágó...? Nabil már-már megkérdezte, de aztán meggondolta magát. Majd kiderül... Walter mindig tudja, mit miért tesz. Talán úgy érzi, hogy valamiféle fegyverre van szüksége...? Nagyon keveset, vagy inkább semmit sem beszéltek. Részint nem volt miről, részint túl sok mindenről kellett volna. Mentek fel a közeli dombra, libasorban. Ez egy árnyékos terület volt, s mivel a Nap alacsonyan állt, szinte teljes sötétség uralta. Nehézkesen cammogott a három ormótlan űrruha. Három ősember, vagy inkább három időutazó". Közöttük tíz-tíz méter, és zavart, ideges hallgatás. Ha jól kalkuláltak, a dombtetőről már látniuk kell majd azt a fekete tavat". Ha leballagnak a túloldalon, hamarosan elérhetik a partját. Hát mit lehet ilyenkor mondani...? Mentek szótlanul, még gondolataik sem voltak. A lábuk elé kellett nézniük, hogy el ne essenek. Itt ugyanis már létezik, működik a

9 gravitáció. Ha nem is valami nagy: mindössze a földinek egyhatoda. De ők teljesen elszoktak attól, hogy a testüknek súlya van. A szkafander pedig nagy volt és bonyolult, az autonóm rendszer nehéz. Ám ez a három fiú úgy mozgott benne, mint három gép. A hegygerinc nem volt igazi gerinc. Egy zegzugos, sziklás, gödrös tető. Az árnyékok itt is élesek, kemények. Zordak, szinte vadak. Légüres térben már csak ilyenek az árnyékok. Az egész látvány félelmetes, valószerűtlen. Kivilágították magukat, hogy erősebb fényszűrőt használhassanak majd a tűző napon. De a ragyogás még így is kíméletlenül bántotta a szemüket. Nehezen haladtak. Tudták jól, hogy a terminátor vidéke nem embernek való táj a Holdon. Itt a legjobb fényszürők sem érnek valami sokat. Viszont az is tény, hogy ez a három férfi nem volt félénk természetű. De nem ám! Csak egyszerűen feszült, mérhetetlenül feszült. Nem a nehéz terep miatt, nem a Hold miatt. Hanem az emberek, illetve az emberiség miatt. Teljes csendben haladtak, szökdécseltek, lebegtek a durva sziklák között, fölött. Most már egyre gyakrabban tört be a napsugár a sziklák közé. A gödrös részen túljutottak, és leírhatatlanul finom, lágy porban lépdeltek. Nem siettek, mégis elég gyorsan haladtak. A puha porban, kristálytiszta űrben szökellő-suhanó három ember számára meseszerű csend és kemény, bántó napszikrák keveréke volt a világ. Ez az abszurd élmény erőteljesen hatott a tudatukra, egy kissé a figyelmüket is elbágyasztotta. A szemük káprázott, az agyuk zsibbadozott, idegeik vibráltak. Amint ritkultak a nagy, durva kövek, szűnni kezdett a vakító káprázat. És egyre feszesebb, egyre ünnepélyesebb lett az agyuk. Walter fejében váratlanul, kéretlenül egy színes kép jelent meg: Olja könnytől maszatos arca. Ajkai hang nélkül formálják kedves, ünnepélyes szavait. Mindig is tudtam, hogy te vagy a legkeményebb, legtökéletesebb, Walter." Közeledtek a fennsík túlsó széléhez, a fekete tó"-hoz. Az alacsonyan álló nap már szinte kibírhatatlanul sütött. Ismét jól láttak mindent, nem kellett többé szűrőt váltani. Még egy kis emelkedő... szinte bizonyos, hogy már az utolsó. Walter hátranéz: ott állnak mögötte a barátai - a testvérei. Walter arra gondol - és képtelen szabadulni a gondolattól -, hogy ez most az emberiség". Ez a három ember. Mögöttük egyenes sávban lágy, szivárványosan csillogó porfelhővonal. Az ő csoszogó lépteik nyoma. És megint Olja képe: ábrándozik, magyaráz. Én nem azt mondom, hogy a fény sebességével megyünk. Én azt mondom, hogy gyorsabban megyünk a fénynél!" Walter agya reszket, hangtalanul kiált: Távozz tőlem!!" Most még nem gondolhatok rád, Olja... Olja... Egy nő! Az egyetlen nő lenne most Földön, ha nem engedtem volna el. És ezúttal maga Walter, ez a nagy teljesítményű, emberi, biológiai komputer szembeszáll az emlékek színes, forró támadásával. És mint mindig, ha bármivel, akár a saját szellemével is harcba száll, győz. De a küzdelemtől elfárad, és ez baj, ez nagy baj. Most aztán tényleg szüksége van a szellemének minden erejére. Előrenéz hát, es nagyra nyitja szigorú, kemény, szürkéskék szemét. Előttük százméternyi homoksáv, egy vakítóan fénylő üvegfolyosó a nap ferde sugárözönében. Jobbra egy meredek sziklaképződmény, tele üregekkel, hasadékokkal. Balra különálló, nagy koloncok, amorf, fekete kőszobrok. Szemben, a homoksáv szélétől a végtelenig - semmi. A semmi szélétől fölfelé a csillagos ég, balra lent a Nap. A semmi szélétől lefelé pedig... A három ember tágra nyílt szemmel, némán áll. Látják az eléjük táruló képet, de annak feldolgozásához időre van szükségük. Idő pedig van, nyilvánvalóan akármennyi, az örökkévalóságig. Agyuk ezért szinte automatikusan kivár. Pihen. Olja képének már nyoma sincs. Walter agya a tudatalatti ősi, kétségbeesett ösztönével oltotta ki a vonzó látomást. Nem gondolhat rá! - nem, most aztán igazán nem. A női hangot egyszerre hallották meg. A legszebb hangot, amit ember valaha is hallott a Földön - mármint azon a Földön, ahol ők fiatal korukban éltek. A legszebb nő hangját, akit valaha is láttak a Földön. Nabil lágy, erőteljes, csodálatosan zengő arab szavakat hallott. Robert lágy, erős, csodálatosan zengő angol szavakat. Walter szépen

10 csengő, csodálatosan zengő német szavakat. Ugyanazokat a szavakat - Szeretlek. Ó, te fiú, menyire, mennyire szeretlek!" Csak anya beszélt ilyen gyönyörűen - gondolta Walter, és ezután már soha, soha többé nem tudott másra gondolni. Ez volt az utolsó emberi gondolata. Az ő életéből már csak egy cselekedet, egyetlen mozdulat volt hátra. És Walter nemsokára meg is tette azt a mozdulatot. Apa, gondolta Robert, apa... Mert immár egy férfi hangja zengett áradón, reszketőn, végül diadalmasan. Apa, gondolta Robert, és képtelen volt megérteni, mi történik vele. Nem is akarta. Nabillal egy hatalmas fordulatot tett a világ. Megmozdult benne valami, és egyre vadabb örvénylésbe kezdett. Nem az itteni, mostani, hanem a hatezer évvel ezelőtti világ. Éjszaka borult rá, forró, száraz afrikai éjszaka, serdülőkorának első szerelmes éjszakája. Az a felejthetetlen, feszült, - zaklatott gyermeklelkét mélyen felkorbácsoló - éjszaka. Lilásfekete szemeket látott és pihés, göndör hajszálakat egy vékonyka váll fölött, egy forró, pirosló fülecske mögött. Nyöszörgő, szaggatott szuszogást hallott, és Vonagló, forró belső szorítást érzett. Nabil biztosan tudta, hogy az agyát szaggató hatás valóban létezik. Kívülről érkezett, s tudta azt is, hogy könnyűszerrel védekezhetne ellene. Máris megértette ezt az új világot, és nyomban el is fogadta. Ő rnár túljutott azon a szörnyűséges idő-szakadékon. Nagyon egyszerű dolog volt. És nagyon zavarba ejtő. Ki kell lépnem, ki kell ebből szakítanom magam! - dübörgött benne az izzó szégyenkezés. Ez nem az én életem! Ez nem az én szerelmem! Ez valaki másnak a szerelme, igazi, áradó, földi szerelem... De nem lépett ki. Még gyenge volt, és meglehetősen tapasztalatlan. És a felkavart emlék hatása túl erős. Azonkívül ezzel már... elkésett. Hallgatta a férfi és a nő zuhogó, örvénylő szerelmes szavait, s testében érezte azt" a már-már elfelejtett forró, Vonagló, ellenállhatatlan szorítást. A homlokán kidagadtak az erek, s bennük dübörögve, zúgva rohant a vér. Azután egyszer csak, végre, sötétség és valami káprázatos, színes fényfüggöny borult a szemére. Rárohant a kín, majd a végső, lüktető testi gyönyör. Nabil görnyedten állt a Hold szürke porában, és sírt. Sírt a szégyentől, sírt a boldogságtól. - Szeretlek! - csengett az a csodálatos, világító női hang. - Most egészen az enyém vagy, édesem!" Walter is hallotta ezeket a hangokat! Az agyában, a lelkében szóltak a szavak, de a fülével is hallotta! Az agya tiszta volt, és teljesen üres. Semmit, de semmit nem értett ebből a világból. Vagy talán ez... egy másik világ? Eljött értük valaki? Talán Olja...? Robert kezdett újra ember lenni. Azokat a varázslatos szavakat egy józan gondolattal kikapcsolta. Azonnal tudta, hogy helyesen cselekedett. Meg nem értette, de felfogta, hogy ami itt történik, az, hatezer év alatt, itt történt meg! ők maguk azt a hatezer évet - a világ nagyon távoli térségeiben - egyszerűen átaludták. A dolog felét tehát már meg is értette. A fontosabbik felét. De most a másik felével akart törődni. A kevésbé fontos felével: a mostani, itteni valósággal. Hiszen abban nem tévedhet, hogy teste az üres, levegőtlen világűrben áll, ahol nem terjed a hang! Semmiféle hang. Szkafanderének talpa az űrrel átitatott holdtalajon áll, arcát a gyilkos erejű nap kellően megszűrt fénye világítja meg. Vörösen, melegen, egy élő, normális" ember számára elviselhetően. A közeli sziklarengetegben sötét űrrel teli gödrök, barlangok. Azok közül pedig az egyikben valami történik valakikkel! Emberekkel... Valami felfoghatatlan szörnyűség, vagy valami mámorítóan izgalmas csoda. Hát akkor... mégis csak érdemes volt visszatérni! - Ugye nekem is tennem kell már végre valamit..." - szólt izgatottan, boldogan az a fényes női hang. - Csak ha te is úgy akarod, én világom." - Amíg élek, akarom, édesem." Ettől kezdve már Nabil sem hallgatózott. Fáradtan, restelkedve, de kutató, mosolygó szemmel kereste Robert és Walter tekintetét. Ám az aranyló sisakgömbök éles, bántó fénnyel ragyogtak, Nabil semmiképp sem láthatott be a fényszűrők mögé. Beszélni, mozdulni pedig - akár csak ők - még képtelen volt. - Most persze szégyenkeznem illik egy picit, nem?" - Nem kell szégyenkezned, hanem örvendezned kell. Ha nem jösz végre ki ide velem, sohasem tudtam volna megmondani neked, hogy ennyire szeretlek." - Miért ne mondhattad volna meg?" - Azért, mert veszélyes lett volna a környezetünkre. Odalent a Földön ezzel az érzésemmel komoly erdőtüzeket okozhattam volna." És akkor anyagiasuk, testet öltött a csoda.

11 A fekete szikláról váratlanul fehér fény csapott a három mozdulatlanul álló űrhajós felé. Nem csupán váratlan, hanem valóban csodálatos látvány: egy hófehér, karcsú, mezítelen emberi test. Egy nő állt a sötét sziklák között, koromfekete barlang előtt, s elbűvölt arcával a napba nézett egyenesen. A szemét nem védte fényszűrő, a testén nem volt űrruha, s a Hold tüzes porában ott sorjázott kicsiny, mezítelen talpának nyoma. Nyilvánvalónak tűnt tehát, hogy amit látnak, az nem létezik. A fényes, hihetetlen nőalak hirtelen megperdült, kissé előrehajolt, mert ő is egy csodát látott. Hatalmasra nyílt aranyszínű szemével, lazán kinyíló kicsiny szájával a három mozdulatlan, holdjáró űrruha-kolosszusra bámult, és szerelmesen mosolygó szeme ijedt, kíváncsi szemmé változott. Lehetetlen! - gondolta Robert, es csak nézte... - Lehetetlen! - mondta ki hangosan Nabil, es boldog volt... Ez itt egy hologram! - nevetett Walter, és egy hetyke, színpadias mozdulattal megcélozta a lézervágóval azt a látomást... A fény-nő szemében mérhetetlen ámulat jelent meg, Walter kezében pedig abban a pillanatban működni kezdett a fényvágó. Ez a típus egy igen praktikus kéziszerszám volt, rendkívül széles határok között szabályozható, koncentrált lézersugárral vágó szerszám. Alkalmas akár egy vékony alumíniumlemez méretre szabására, de éppen úgy alkalmas az űrhajó páncélzatának átvágására is. Walter ezúttal maximálisra állította a fényerőt, hogy jobban élvezhesse a különös hologram és a közönséges szerszám, a kétféle lézerfény találkozásának hatását. Semmi ismeretlen veszélyre" nem gondolt, csak egyszerűen kíváncsi volt. A telep energiája maximális üzemmódban mintegy hárompercnyi üzemeltetésre elegendő. Ebből az energiából az első másodperc alatt annyi vált mindenen áthatoló fénysugárrá, amennyi éppen át tudott ütni egy teljesen ismeretlen anyagszerkezetű és rendkívül aktív, önregeneráló hártyát, az alatt pedig egy láthatatlanul vékony és érzékeihetetlenül rugalmas réteget, ami több és jobb védelmet nyújtott a korábban évmilliókig védtelen emberi testnek, mint például Walter autonóm űrruhája, mely a maga korában az anyagtechnológia csúcsát jelentette. Amikor ez az első, rettenetesen hosszú másodperc letelt, a bor-

12 zalmas energiájú fénytű a következő egymilliomod másodperc alatt ütött át egy karcsú, fehér, élő női testet Ezután megint egy egész másodpercnek kellett eltelnie, amíg az immár halott test túloldalát borító hártyák is átszakadtak, miközben a visszaverődő sugárzuhatag felforralta és robbanó gőzzé változtatva megsemmisítette azt a fiatal nőt". A harmadik másodpercben a holttest körül tejszerű, habos felhő kerekedett; ahol pedig a fénytű beleszúrt, sistergő lángcsóva csapkodott. Az emberi testet védeni hivatott hártya tovább védekezett, és immár győztesen verte vissza ezt a váratlan, kegyetlen támadást. Az is igaz persze, hogy most már nem volt mit védenie. Ez a viszonylag rövid esemény alapvetően két okból válhatott végzetessé. Az egyik, hogy ez az ember teljesen gyanútlan, elvakult - vagyis boldog volt. Elvakította a lázas szerelem, elkápráztatta az áldott napfény. Gyanútlan volt, és lehetett is, hiszen évezredek óta nem forgott, nem foroghatott (!) ember olyan veszélyben, amire az emberiség fel ne készült volna már jó előre. Az embernek évezredek óta egy másik embertől volt a legkevesebb félnivalója. A példátlan katasztrófa másik, egészen prózai oka, hogy Walter - úgyszólván véletlenül - pontosan célzott. Hiszen ő sem volt magánál, cselekedeteit egyáltalán nem uralta. Így a kezén végigfutó görcsös mozdulatot sem. Talán valamelyik őse - a törzs vadásza, az ezred mesterlövésze - adta ki a parancsot az agyának, mélytudatának valamelyik sejtjében, az emberi lénynek" egy sötét, régóta elfelejtett zugában. Ha a lézervágó elsőre nem talál pontosan célba, később rnár nem lett volna lehetőség a támadás irányát helyesbíteni. Ha a gyilkos sugár nem ér célt azonnal, Walterénél ezerszer gyorsabb kezek csaptak volna le rá mindenfelől. Ezek a kezek azonban három másodperccel elkéstek most. Tovább kell tehát fejleszteni az emberi test" technológiát...? Két világ csapott össze itt, mindkettő számára teljesen váratlanul. Mondhatni mindkettő felkészületlenül, hebehurgya módon találkozott Két világ: egy kegyetlen és egy gyanútlan. Egy ügyetlen és egy elbizakodott. A lassú gondolatok és gyors mozdulatok világa csapott össze az önfeledt öröm es az átélt gondolat világával. A tökéletlen, primitív támadás világa a tökéletes védelem világával. Az ősi űrhajósok gyanakvó világa a tiszta űrben mezítelenül szeretkező emberek világával. Ember embert ölt. Egy géppel a kezében. Pedig annak a kornak, annak a gépnek elméletileg semmi esélye nem volt legyőzni ezt a kultúrát Mégis megtörtént. Walter, korának egyik kimagasló személyisége egyetlen másodperc alatt elpusztított egy élő embert, egy butuska, nagyon szerelmes kislányt. Megtette, pedig nem ezt akarta megtenni, es ráadásul erre - ha a barlangból őrjöngve kirobbanó fiúval nem is számolunk - egyszerűen semmi esélye nem volt. Az, hogy Walter felfogni sem tudta ezt a civilizációt - nem az ő hibája. De az ő kezében a saját korának technikája szabadult el! - és ez már hiba. Megbocsáthatatlan, jóvátehetetlen, végzetes, gyilkos hiba. Walter elkövette a létező legnagyobb, legsúlyosabb bűnt Ha eddig nem történt semmi, most aztán történni kezdtek dolgok. Lenyűgöző tempóban, ésszel-érzékkel felfoghatatlanul, kibonthatatlanul. Elsőnek tehát az a meztelen férfi jelent meg. Olyan sebességgel tört ki a sötét üregből, hogy más körülmények között csak egy fényes villanást láttak volna a fiúk. Ám itt most minden körülmény fantasztikusan új volt. Igen fejlett érzékszerveik rendkívül torz képet adtak a jelenségekről. Az iszonyatos üvöltést abban a pillanatban meghallották, amikor az az álomszerű látomás felrobbant. A férfi, a barlang lágy holdporában heverészve, nyilván közvetlenül érzékelte a tragédiát. Ha a szemével nem látta is, agyával bizonyosan megérezte, hogy egy gondolat félbeszakadt. Egy emberi élet - oly hirtelen, hogy a fájdalom ingerei is megálltak az idegsejtjeiben - véget ért. Egy olyan világban, amelyben a gondolatok csengve-bongva, suttogva, simogatva szólnak, zenélnek; egy olyan világban a halálnak is lehet valamiféle hangja. S az a férfi ott, a barlang mélyén sikoltozó állattá, szirénázó géppé vált ettől a hangtól, a szerelmes lány halálának halkan pendülő, semmibe sóhajtó

13 hangjától. A férfi első reakciója egy tébolyult halálordítás volt. A szakadék peremén megcsúszó, majd a mélybe zuhanó ember hangja. A gyorsvonat acélpatái alatt összeroppanó ember hangja. A legszörnyűbb mégis az volt - hiszen nagyon jól tudták ezek az okos, magasan képzett fiúk -, hogy a Hold felszínén nincs hang! Ezek tehát nem az űrön át érkeznek, hanem az agyuk mélyéről süvítenek elő. És e tudat valósággal odaszegezte őket, ahol eddig is földbe gyökerezett lábbal álltak. Szerettek volna menekülni, ők is rohanni, üvölteni, de nem mozdult, nem működött a testük. A másik csodalény kitört a sötét sziklaüregből, és rávetette magát a fehér szikrazuhatagban égő habfelhőre. Amely azután gyorsan szertefoszlott. Már csak egy ragyogva hajladozó, áttetsző buborékon törik meg és szóródik szerteszét a fényvágó kemény lézersugara. Az élő ember" tehát többre képes, mint a halott testet védő láthatatlan védőréteg. A lány szétvetett lábbal, hason fekszik a szürke porban, méteres, fehér-szőke haja félig-meddig elégve, lazán beborítja fehér vállát. A férfi mellette térdel, ujjai végigfutnak a lány szétroncsolt gerincén, felforralt testének még mindig selymes-fehér bőrén. Tenyerét a lány fejére teszi, és figyel. Azután lassan szembefordul a fegyverrel, tágra nyílt szemét Walterre emeli. Kilenc másodperc telt el. A fényvágó teljes energiával működik, üzemanyaga még két perc ötven másodpercig kitart. Walter cselekvésképtelen, nem tudja kikapcsolni, nem képes elhajítani. Az agyát valami zsibbasztó görcs fogta meg, és csak nézi az idegen férfi szemét. Színarany szeme van, és nyilván színarany szeme volt a lánynak is. Legalábbis itt a Holdon. Vagy a világűrben. A tizedik másodpercben megtelik az űr sugarakkal, zörejekkel. Pengő, vijjogó hangok zsibongnak a tudatukban. Fények cikáznak mindenütt. Robert most azt a fekete-semmi tengert nézi, és látja, hogy világítani kezd. Lüktető, örvénylő fények csapnak föl benne, és különféle gépek, emberféle lények tömege suhan feléjük.

14 Nabil a két meztelen embert nézi, és látja, hogy az élő férfi valami felfoghatatlan gyorsasággal, képtelen ragaszkodásokkal száguld a semmi-tenger felé, karjában halott szerelmével. Fölötte most is ott táncol az a nagyra nőtt, szivárványos buborék. Hármuk közül először Walter túlfeszített s ettől súlyosan megsérült tudatát oldja fel valami kellemes, semmibe süllyesztő hatás. A szerszám-fegyvert görcsösen markoló keze körül sugárostorok csapdosnak. Fáradt agya keményen csikorgó, majd dohogó, lebegő, fokozatosan mélyülő hangokat észlel, azután pedig teljes sötétséget, csendet, meleget, meleget... Végül többé rnár nem észlel semmit. A fényvágó mindössze tizenkét másodpercig működött. Később éhséget és szomjúságot érez, majd váratlan, erős félelmet, és azután újra meleget, biztonságot, tejszagot. Meleg, lágy, simogató kezeket. Walter édesanyja testébe kapaszkodik, boldogan táplálkozik, később ugrál, bolondozik, előttük pedig ott kacag, bolondozik Mónika, a testvére is. Egy végtelen film futni kezd... Az ősi űrhajó még sokáig keringett a Hold körül. Nagyon vigyáztak rá, nagyon óvatosan vették birtokukba az emberek. Mindent tudtak róla, hiszen az emberi kultúra már nagyon régóta nem felejt el semmit. Az a kor, amelyben ez a hajó útra kelt, már a teljes, pontos, maradandó emlékezés kora volt. Tizenhét keringés után a tölcsér-kolosszus megállt, es stabilizálta helyzetét a Hold felszíne fölött. Ott volt alatta az a sziklabarlang, ahol a hajó utasai végleg zátonyra futottak. Ezután a hatezer éves kolosszus lassan, óvatosan leereszkedett abba a bizonyos fekete semmi-tóba. Az emberek természetesen tudták, hogy ez a hajó majd egyszer visszatér. Körülbelül azt is tudták, hogy mikorra várható. Ám lényegesen korábban tért viszsza! Nem is várhatták még haza, egyelőre semmi értelme nem volt felkészülni arra a bizonyos parádés fogadtatásra". Természetesen ismerték a Hajó szerkezetét, programját, és ismerték a benne nyugvó, sok évezredes álmát alvó négy ember képességeit is. Képesek például arra, hogy visszatérjenek, es minden segítség nélkül leszálljanak a Földön. De ez csak a magyarázat egyszerűbb része. Van valami, amit a visszatérők nem vettek számításba. Minden rajtuk állt, nekik kellett hazatalálniuk. Segíteni nem is lehetett nekik. Ha elhibázzák, akkor a Föld soha nem sze-

15 rez róluk tudomást, hiszen a nyomukra jutni elvileg lehetetlen. Ha egy test a fény sebességével halad, az megfoghatatlan, észlelhetetlen egy bolygóhoz kötött civilizáció számára. Akármilyen fejlett faj legyen is az. Na es talán... a legfájóbb, legprózaibb tényező: hatezer év nagyon hosszú idő. Kiábrándítóan hosszú, ez már egy másik kor, egy más kultúra. Nabil meg is mondta előre - és nem tévedett. Az utolsó igazi" űrhajó csaknem négyezer éve hazatért már. Még így is túlságosan hosszú időbe telt, hogy az emberiség meggyőződjön arról, amit éppen Walterék utazása bizonyított be. Hogy az űrhajózás eleve kilátástalan dolog. A csillagok túlságosan távol vannak egymástól. Tehát tudtak róluk, különféle adatközpontok számítottak rájuk, de az emberek nem várták" őket. Addigra már bejárták a közeli csillagokat. És rengeteg baleset történt ezekkel a csillagközi expedíciókkal. Az automatikus, műszeres hajók pedig mindig visszatértek. De azok sem a számított időben, az ember által vezetett hajók pedig egyre ritkábban. Minél messzebbre mentek, annál több veszett el. Ha egyegy, utast hordozó hajó mégis visszajött, öreg, roncs embereket vagy halottakat hozott haza. És persze mindig jóval későbbi generációknak. A most itt, a Földön élők pedig egészen más emberek rnár. A testük tökéletes és valószínűleg nagyon hosszú életű. Talán épp ezzel foglalkoztak évezredeken át, es nem a csillagos éggel. Önmagukkal! A testük állandó javításával", életük meghosszabbításával és annak az életnek teljes, tökéletes megélésével. Hiszen ez a szerelmi jelenet nagyon is emberi volt! A hazatérők a ma élő emberek érzelmeibe kaptak némi bepillantást. Vajon az értelmük is a régi...? Nem tudhatják, egyelőre. Talán a tudásuk olyan hatalmas már, hogy ők meg sem érthetik. Egyelőre azonban semmit sem értettek. A földiek hihetetlen gyorsasággal megérkeztek, ellenállhatatlan erővel elfogták őket, és hazavitték szülőbolygójukra. Szinte percek alatt. Egyébként az már számukra sem volt meglepő, hogy azonnal a fekete tóba ( lyukba"?) merültek, és egy ugyanolyan fekete körben merültek föl odaát, a Földön. Semmit sem értettek meg ebből az egészből, csak egyet. Azt, hogy Walter eltűnt. Egy - hajdan kaliforniai" - kopasz domb tetején, sárga és lila virágok között üldögélnek ketten: Robert és Nabil. Kicsit lejjebb gyér fenyves, a völgyben sűrű

16 köd, a közeli, sötét sziklahasadékban vékonyka vízesés. Csendesen beszélgetnek. A helyszínt Nabil választotta ki, és oka volt rá, hogy éppen ezt az elhagyatott tájat válassza. Egy igazán jellegtelen, egészen hétköznapi, természetes helyet keresett, ahol se különös, érthetetlen építmények, se csodálatos természeti panoráma, és főleg: egyetlen ember sincs a közelben. Csak egy közönséges rétet, egyszerü és szerény mezei virágokkal. Egy egyszerű, elszigetelt helyet, hogy nyugodtan átgondolhassák a helyzetüket, megbeszélhessék a teendőket. Ez pedig pontosan ilyen hely volt. Robert megkérdezte, miért éppen ide jöttek, amikor az egész Föld olyan gyönyörű és érdekes, de választ valójában nem várt. Elkezdett fecsegni, milyen különös élményei voltak az elmúlt napokban, Nabil pedig gondolatban válaszolt neki. Mindegy, hogy hol van egy ember. Az egész Föld az embereké, tényleg az egész bolygó. Azt már mindketten látták, hogy ez valami eszményien, gondolatbénítóan szép hely... Mindenestül. Igen, amikor - mérhetetlenül régen - útra keltek, akkor még voltak bizonyos szép helyek a Földön. De már elég kevés, és egyre kevesebb! A maguk módján persze szépek voltak az akkori tanyák, falvak, városok, sőt egyes nagyvárosok, üzemek is. A mindennapi életét élő, környezetét építő, okos és találékony ember alkotásai, csodái és varázslatai. De az erdő és mező önmagában, az ember nélkül is csodálatos varázslat, még egy ilyen kopasz dombtető is. Az ő korukban pedig azok a szép helyek" rohamosan fogyatkoztak. Olykor hatalmas, eredendő értékeket kellett elpusztítani, hogy mesterséges szépet, hasznos" szépet építhessenek fel a helyükön. Ez így volt az ő életükben, sőt már a születésük előtt több száz évvel is... Most viszont az egész Föld természetesen szép! És nincs ebben semmi meglepő. A fiúk jól tudták, leginkább Nabil, hogy a kétezres évek kezdetének hatalmas civilizációs étvágya egykettőre csömörbe csapott át. Ez törvényszerű volt, már a 20. században megjósolták. A bolygó nagyon kicsi, és az egyre szaporodó, egyre több energiát felhasználó emberiség menthetetlenül tönkreteszi. A folyamat végén pedig önmagát is. Előbb-utóbb megbetegszik, elkorcsosul, végül pedig - minden valószínűség szerint - kipusztul. Kezdődhet minden elölről, ha egyáltalán elkezdődik" itt még valaha is bármi... Valami újat kellett tehát kitalálni, valami mást. Ki is találtak trilliónyi újdonságot azóta. Hatezer év igen hosszú idő. És ráadásul ebben nagy segítségükre volt a távoli csillaghalmazból folyamatosan érkező, kimeríthetetlen tudás, információ. Azt persze Robert és Nabil egyelőre nemigen értette, ilyen rövid idő alatt nem is érthette meg, hogy mi van most a föld mélyén, és mi van kint, a környező űrben. De ez - kiváltképp Nabil számára - nem jelentett tudatzavart, szorongást. Túl sok lépcsőfok fölött repültek át, megszámlálhatatlanul sok alkotó napot, eredményes évet aludtak át. Nem számít... Végtére is nem lehet ez másképp a ma élő földlakóknál sem. Egy csecsemő most is - zseniálisan, istenien előprogramozott, de - üres" aggyal születik. A mai világban ők is csecsemők, ám napról napra, fokról fokra ismerik meg, tanulják világukat. Hát valaki talán majd felneveli" ezeket a hatezer éves kisdedeket is... A bolygó felszíne most megint körülbelül olyan, mint ötven- vagy százezer évvel korábban. És ez a lényeg! Mert ez az állapot a Föld számára az egyetlen stabil, időtálló forma. Ez a forma, ez a virágzó élet kitarthat évmilliókig. Kipróbálta" már a bolygó a földtörténet évmilliói során... Vannak persze városok is, tanyák is. Vannak templomok is, piramisok is. Van Jerikó, Velence, Sopron. Van Tadzs Mahal és Notre Dame. A szépség örök, az emberek ezt jól megtanulták időközben. S mindaz, ami igazán szép, az bőségesen el is fér a föld hátán. Sivatagokban és erdőségekben, hegyeken és völgyekben, folyók, tavak, tengerek és óceánok partján. Ez a kopár, nem túl magas domb, ez a virágos rét azonban mégsem volt egy közönséges hely... Nabil elgondolásában fontos szerepet játszott az a történelmi körülmény, hogy valaha itt terült el a közelben egy Neil Armstrongról elnevezett űrrepülőtér. Ahonnan négyen elindultak hatezer éves utazásukra. Ahol megfogták egymás kezét. Most már csak ketten vannak, de azért Nabil megfogta Robert kezét.

17 Robert sokáig a Föld szépségéről áradozott. Őt már meggyőzte ez az új civilizáció. Olyanná szeretett volna válni, mint ők. Ha ez még egyáltalán lehetséges... Nabil végül szórakozottan felemelte a fejét, kérdő tekintettel Robert arcába nézett, és látta, hogy most már neki is illik végre valamit mondania. Tűnődve lebiggyesztette az ajkát. - Örülök, hogy boldog vagy itt, Robert. Örülök, hogy neked ilyen hamar sikerült idáig eljutnod... - Nézd csak Nabil, ez azért így túl egyszerüen hangzik. Arról van szó, hogy sikerült, nem? Elértük azt, amit el szerettünk volna érni. Elvégeztük azt a feladatot, amivel megbíztak minket. Illetve... szóval nemcsak azt a feladatot, hanem ha úgy vesszük, még annál is sokkal többet... - Látod, Robert, ez az. Ha te is végiggondoltad, és szerintem meg tudtad tenni, akkor ez a gondolatmenet itt egy picit... zsákutcának tűnik. - Én nem azt mondtam, hogy... - Én sem azt mondtam! Figyelj rám, hiszen azóta nekem is csak ez jár az eszemben. Százszor es százszor újra átgondoltam már az egészet. Jó, igen... Tudom, hazahoztunk egy szenzációs felfedezést. Te mentél el hozzájuk", te adtad át nekik az új ismeretet. Majd egyszer azt is elmesélhetnéd nekünk, hogyan fogadták. Tényleg nagyon kíváncsi vagyok rá. De én most csak azt akarom mondani, hogy engem kezdettől fogva egy egészen más kérdés foglalkoztat. Látom, téged is, ezért őszinte leszek. Ezek az emberek tudták, hogy egyszer majd hazajövünk. Mégsem készültek fel a fogadásunkra! Rendben van, nekik már semmire sem kell nagyon készülődniük... Volt alkalmunk személyesen tapasztalni, hogy milyen hihetetlenül gyorsan reagálnak bármire. Másodpercek alatt kapcsoltak egy bonyolult és váratlan űrbéli probléma jelentkezésekor, és nyilván pillanatok alatt felkészülnek bármilyen hirtelen veszélyre! De mégis... Ugyebár, hatezer év... Képzeld csak el, mi hogyan fogadtunk volna egy ősembert, aki váratlanul a kőkorszakból toppan be egy nagyvárosunkba, a 2200-as években... Vagy akár vártan. Ezek a most élő emberek azonban egy cseppet sem izgatták magukat, amikor mi - ráadásul jóval a számított időpont előtt! - megjelentünk itt, a Holdon. Az egy pillanat alatt bekövetkezett katasztrófát nem tudták elhárítani, de azután itt lent, a Földön már újra kedvesek, előzékenyek velünk. Vigyáznak ránk, hogy ne essék bajunk, és főleg nagyon vigyáznak arra, hogy mi, ősemberek nehogy bármiféle kárt tegyünk őbennük. De a végén mindig arra az eredményre jutok, hogy teljesen mindegy nekik, merre jártunk, mit láttunk az elmúlt évezredek alatt... Tudod, én a magam kis személyes időszámítása szerint nemrégen még iskolába jártam. Még emlékszem, hogy milyen érzés az, ha tisztességesen, sőt eredményesen elvégzem a feladataimat. Nem vártam soha, hogy dicsérgessenek, hogy édes cukorkát dugjanak a számba. Nekem nem volt anyám... De amikor apám szemébe néztem, ott mindent megtaláltam - szavak nélkül is. Te, Robert... Hát akkor most kimondom: szerintem ezek itt nem örülnek túlságosan nekünk! - Ne hidd, Nabil, ne hidd! Csak egyszerűen el voltak képedve! Azt gondolták, hogy megjöttek az ősök, es hoppá!... Egyszer csak mit hallanak ezektől az ősöktől...? Azt, hogy hibás a földi világkép. Az egész, egyetemes, fizikai világképük! Nem hézagos, nem hiányos, hanem alapjaiban hibás! Az a pár élő fizikus, akivel engem összehoztak, valósággal megvadult. Az alatt a két hét alatt, amíg ott voltam, mindent átállítottak. Én nem tudom, hogy ez itt hogy van, de talán az egész földgolyó egy irdatlan logikai komplexum. Engem több helyen is levittek a mélybe, de megmondom őszintén, meg se kíséreltem megérteni, hogy mi van ott. Azt hiszem, Föld"-nek hívják. Azaz amit ők Földnek neveznek, az tulajdonképpen az emberi tudás és tapasztalat valamiféle elmondhatatlanul teljes tárháza, felfoghatatlanul széles körű és elpusztíthatatlan memóriája. Mégpedig nagyon is operatív memóriája! Mert ugyanakkor egy végtelenül tevékeny, mérhetetlenül gyors logikai és számítókapacitás is. Persze nem csupán szervező, tanácsadó kommunikációs szervezet, hanem... Egyszóval azt hiszem, mérhetetlenül termékeny és sokoldalú

18 gyár" is! Mindent elintéz, bármit előállít, szinte azonnal. Az emberek mindig megbeszélik vele a feladatokat, vagy megismerik a helyzetüket. Kérdeznek, sőt: kérnek tőle mindenfélét... De bizony megkapják ugyanezt mind, kérés nélkül is. Majd bizonyára mi is megszokjuk, megtanuljuk idővel. De most nem ezt akartam mondani. Hanem azt, hogy a Föld nevű automata azonnal megértette és be is bizonyította, hogy a te elméleted... a mi elméletünk helyes és igaz! A mi felfedezésünk igazi, korszakalkotó felfedezés. Nem tudták eddig, nem számoltak és nem is cselekedtek semmit vele. Tényleg nem tudták! Erről van szó. Azok a hobbi-fizikusok" egyszerűen eltátották a szájukat. Attól már régen elszoktak, hogy gondolkozzanak, pláne hogy használják a fantáziájukat. Hiszen a Föld" úgyis mindent tud. Mi a te véleményed arról, hogy ez a giga-komputer a hihetetlen lehetőségeket biztosító új elméletet az elmúlt három hét alatt máris igazolta?! Kísérletileg! Készített két tömegkompenzált repülő szerkezetet, elindította két különböző pályán, és a szinkronjelet mindkettőről visszaverették a gyorsulás szakaszában. - Ember is volt azokban a szerkezetekben? -Ember...?! - Ember. Mondjuk például az említett lelkes" fizikusok egyike. - Jaj, Nabil, hát hogy kérdezhetsz ilyet...? El tudod te azt képzelni, mi lett volna az emberi szervezetből ilyen rövid idő alatt? El tudod képzelni, micsoda iszonyatos gyorsulást adtak annak a két repülő szerkezetnek? Egy héttel a start után öt cével ment mind a kettő... Őt cé, Nabil! Érted ezt?! A mi álmunk beteljesedett. Tényleg, és teljesen. De... - Értem, Robert. Igazad van, nem jól kérdeztem - tárta szét a karját Nabil. - Én nem ezt akartam ezzel... Na, figyelj rám, barátom! Az egész életem itt volt a markomban, itt, az Armstrongon, hatezer évvel ezelőtt, amikor a starthoz készülődtünk. Benne volt a tenyeremben minden. A lelkem, a becsvágyam, az álmaim. És talán egy kicsit benne volt tízmilliárd földlakó álma is. És amikor megszorítottam a kezedet, mindezt a te tenyeredben is benne éreztem. Emlékeztetlek: akkor március volt, Robert. Hunyd be a szemed, és gondolj arra, hogy most november van! Gondold azt, hogy néhány hónapnyi távollét után

19 visszaérkeztünk - büszkén, boldogan. És figyelj! Kérdeznék valamit, de ne válaszolj rá elhamarkodottan! - Mondd csak... Fognak ezek az emberek fotonűrhajókat építeni? Igazi, nagy űrhajókat! Mondd csak... Szerinted akarnak még ezek az emberek hajózni? Akad közöttük egy is, aki alig várja, akinek hite es életcélja, hogy beüljön egy űrhajóba, es öt cével vagy százezer cével áthasítsa az űr mérhetetlen óceánját? Robert... Most már az Andromédába is átmehetnének. Vagy még távolibb galaxisokba. Szerinted van itt valaki, aki át szeretne menni? - Igen, értem, Nabil. És... köszönöm. Kicsit fáj, amit mondtál, de ez most nem számít. Mivel úgyis belém látsz, tényleg őszinte leszek. Ez alatt a két-három hét alatt én bizony egy kissé elfelejtettem a mi hajdani" kézfogásunkat. És egy kissé alábecsültelek téged, most itt, az új világban" is. Sajnáltalak és megértettelek, hogy egyre csak Walter után nyomozol, es hogy - valószínűleg éppen ezért - nem tudsz igazán örülni semminek. Én úgy gondoltam, majd csak elengedik őt, van itt ezer fontosabb, izgalmasabb dolog. Azóta sokat változott a véleményem. A kérdésedre válaszolva pedig: nem! - Nem akarnak ezek már hajózni. Sem a Naprendszerben, sem a végtelen Világegyetemben. Majd a gépek elintéznek mindent helyettük... A Naprendszeren belüli közlekedést tökéletesen megoldották, amiként azt te magad is tapasztalhattad. A független gyorsuló rendszer" elméletének azonban nagyon örültek! Boldogan szaladtak vele a Föld nevű, korlátlan hatalmú elektronikus főnökükhöz. De igazából - azt hiszem - csak az tudott örülni ennek az elméletnek. Örülni annak, hogy most már erre is megvan a képessége. Örült az új tudásnak, és gyorsan kitépett további néhány lapot a fizikakönyvekből. És írt is bele néhány új lapot helyettük. Csakhogy... nagyon vastag már az a könyv! És a biológia-, a földrajzkönyv, meg a többi is. Sok ezer éve mindegyik könyv bőrbe kötve, aranyverettel ellátva áll a hobbi-tudósok" rendelkezésére. Ezek időtlen idők óta véglegesen befejezett könyvek. Nincs rnár szükség üres lapokra. - Ennek a boldog civilizációnak már nem szükséges hajózni". Egy Pompeius nevű ókori hadvezér persze a Navigare necesse est!"-hez még azt is hozzátette: Vivere non est necesse!" - amikor azok féltek a viharos tengerre szállni... Hát ez a második tétel ma már egyáltalán nem működik! Élni szükséges, es ráadásul nagyon kellemesen, gondtalanul szükséges élni. A

20 Föld pedig ezt tökéletesen biztosítja minden egyes ember számára. Teljesen, gyökeresen más világ ez, mint a második, harmadik évezred volt. Most már az újabb könyveket sem szükséges megírni. Ezeket a mostani könyveket" sem mi, emberek írtuk. Hiszen az egész könyvtárunkat postán küldték ide nekünk a csillagos égből. Mi még utunk felénél sem jártunk odafelé, amikor a Földön már folyamatos, egyenes adásban vették a fényre kódolt üzeneteket éppen onnan, ahová mi elindultunk. És ráadásul az ö szempontjukból mindig háromezer évvel korábbi üzeneteket 1 -Egy közönséges, ingyenes esti iskoláról van itt szó, Nabil. Gyorstalpaló tanfolyamról egy kilencezer éves kultúrának... egy tízmillió éves kultúrától. Akik azt is állítják (állították évezredekkel ezelőtt), hogy lehetőség van a pillanat-hatásra. Az azonnali, pillanatszerű helyváltoztatásra, gondolatközlésre a világban. Odaát" valószínűleg ismerik a mi elméletünket" is. Csak nem tartották szükségesnek, pláne helyesnek, hogy ezt megosszák velünk. Ami engem illet, én a pillanatszerű átmenetben nem hiszek, Nabil. És valószínűleg a többi ember sem, de ez egyébként is mellékes dolog. Képzeld csak d... Ezek a mai emberek mindent tudnak, amit évmilliók alatt maguktól kellett volna megtanulniuk! Hát most hová hajózzanak?! És miért...? - Ez egy, Robert. Ez egy. Nagyon fontos, sőt valósággal életbevágó, hogy te is így gondolod. De van ennél fontosabb dolog is. Az itteni hobbi-tudósoknak ugyanis van kedvük a megismerhető tudás mélyebb megismeréséhez. De hogy ezek a fizikusok mit tudnak, arról ők egyáltalán nem tehetnek. Persze nem az ő hibájuk, hogy kívülről" kapták a tudásukat. Sőt nem is hiba. Mi kezdtük el, mármint a mi korunk, mert két kézzel kapott az után a magasabb rendű kultúra után. Helyesen. Hiszen mindig is ez volt az ember célja. Nem ez a baj. Hanem az, hogy nem csak tudósokból áll az emberiség. Sohasem állt. De hát itt is minden ember más, éppúgy, mint a mi korunkban. Viszont itt ma már senki, értsd meg: senki sem kíváncsi ránk! Sem ránk, sem pedig az Androméda galaxisra. Ősemberek, igen! Jól mondtad, erről van szó. Megjöttek az őseink, es lám, szinte még meg sem érkeztek a Földre, máris rettenetes bajt csináltak! Megöltek egy élő embert! Vajon milyen gazságot követnek el legközelebb? Ez foglalkoztatja elsősorban őket... nem a fénynél gyorsabb űrhajó. - Ó, Nabil, te vészmadár! Ne károgj már...! Megint eltúlzod a dolgokat. Hát akkor ide figyelj... Lesz fényhajó! Meglepetésnek szántam, de látom, most már ideje elárulnom. Igenis van itt valaki, aki el akar menni az Andromédába. Még messzebbre is. Van itt valaki, aki erről álmodott egész életében. Neked azt is tudnod kellene, hogy ki az. Hát én, te lélekbúvár. Meg te. Na, akkor most megakadtál egy kicsit, igaz? -Robert... - Haha! Tudod, mit válaszoltak, amikor azt kértem tőlük, hogy csináljunk egy igazi űrhajót? Emberi utasokkal, és nem mellékesen közel teljes negatív tömegű ballaszttal... - Persze, hogy tudom. Ezt nem nehéz kitalálni. Mire jó ez?", válaszolták. De ha olyan nagyon akarjátok..." - Dehogyis tudod. Úgy figyeltek rám ezek a lelkes fizikusok, mint a gyerekek a kedvenc tanáruk szavára. Szaladtak a Föld "-hoz, vitték a programtervet. Ne lássam a napot többé, ha egy hónapon belül nem lesz kész, indulásra kész állapotban az a részletes terv. És mire Walter előkerül... - Robert, kérlek... Ezt ne vedd olyan biztosra... - Haha! Barátom! Csak azt ne mondd, hogy Walter majd nem akar velünk jönni! Soha embert nem ismertem, akinek olyan kicsi lett volna ez a világ, mint Walternek. Repülni fogunk, te! Meg fogjuk Olját is keresni, hogy újra négyesben lehessünk! Majd csak figyeld meg őket, mennyire megváltoznak ezután! Majd csak figyeld meg, hogy az első extragalaktikus űrhajót hány további fogja követni! És Robert máris messze jár, ismét elragadta őt lelkes, határtalan képzelete. Nabil pedig némán reszket, sápad az átélt izgalmaktól. Hiszen ha meggondolja, csaknem kimondta már a végső ítéletet. Ó, menynyire félreértette kedves, naiv barátjának múlékony bizonytalankodását! Milyen szörnyű csalódást okoz majd neki, ha megtudja, hogy Walter... (folytatjuk)