Rachel Pearsonnak. Kiadta a Manó Könyvek Kiadd Kft., 2013

Átírás

1

2 Rachel Pearsonnak Stealing Phoenix was originally publíshed in English in This translation is publíshed by arrangement with Oxford University Press. Szöveg: Joss Stirling Copyright Joss Stirling, 2011 Hungarian translation Totth Gitta, 2013 Kiadta a Manó Könyvek Kiadd Kft., Budapest, Dankó utca 4-8. Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva. Fordította: Totth Gitta Szerkesztette: Csapody Kinga Műszaki vezető: Rácz Julianna ISBN Nyomdai előkészítés: Art-is, Szentendre Nyomdai kivitelezés: AduPrint Nyomda Kft; Felelős vezető: Tóth Éva

3 1. Fejezet A fiú tökéletes célpontnak tűnt. A csoport éppen a londoni olimpiai stadiont tekintette meg, és mindenki a hatalmas gépekre figyelt, amelyek a stadionba vezető rámpán egyengették el a betont, ahol majd a sportolók belépnek a stadionba. A fiú pedig a csoport végén kullogott, észre sem vette a tolvajt, aki őt figyelte. Az épület már majdnem készen állt, és engem leginkább egy drótból készült gyümölcsöskosárra emlékeztetett egy zöld asztalterítő közepén. Már csak az utolsó simítások hiányoztak, egy kis tereprendezés, aztán jöhet a nagyérdemű a világ minden tájáról, és indulhatnak a játékok. Ezen a terepen mások is dolgoztak a Közösségből, ők mutatták meg azokat a helyeket, ahol könnyen be lehetett slisszanni, kicselezve a szigorúan felügyelt biztonsági vonalakat. Már jártam itt korábban jó pár alkalommal, mert az ide látogató diákok szerették ezt a helyet, én meg szerettem őket, mert könnyű prédának számítottak. Volt bőven időm, hogy kiszemeljem a megfelelő áldozatot aznapra, és szerencsémre a tömeg sem volt túl nagy, így nem keverhetett be senki, amikor akcióba léptem. Ha sikeresen megcsinálom ezt, a nap hátralévő részét békés semmittevéssel tölthetem majd, bevehetem magam a központi könyvtárba a kedvenc könyveim közé, és azon sem kell paráznom, hogy üres kézzel érek haza este. Egy hatalmas markológép parkolt a közelben, lekucorodtam mögé, és onnan figyeltem a célpontot. Ereztem, hogy ő kell legyen az. Persze kaptam egy fotót is róla, csak éppen túl elmosódott volt, viszont senki más nem volt olyan magas a csoportban. Hollófekete haj, kreol bőr, magabiztos fellépés: tisztára olyan benyomást keltett, mint aki még a mobilját vagy a tárcáját sem vesztette el soha. Vagy ha mégis, valószínűleg tuti biztosítása volt, a szülei rögtön intézkedtek, és pótoltak mindent. Ettől jobban éreztem magam, mert azért nem teljesen önszántamból loptam össze mindenféle dolgot. A túléléshez volt szükség az egészre. Az arcát nem láttam teljesen, de az aurája szórakozott emberre vallott, akinek gyakran kalandoznak el a gondolatai. Acsorgott, egyik lábáról a másikra nehezedett, és pont nem oda nézett, ahová az idegenvezető mutatott, amikor a többieknek éppen az olimpiai park kialakításáról és jellegzetességeiről beszélt. Úgy éreztem, ez igazán jó jel, hiszen a krónikus álmodozók mindig jó célpontnak bizonyultak: igen lassan esett le nekik, amikor kizsebelték őket. A hollófekete hajú srác khakiszínű térdnacit viselt, és a pólóján a felirat - Wrickenridge Vadvízi Evezés - elég látványosan feszült széles vállain. Látszott, hogy sokat sportol, így okosan kellett csinálnom a

4 dolgot. Ha netalán a nyomomba ered, valószínűleg nem fogom tudni lefutni. Lehajoltam és szorosan megkötöttem a lepukkant edzőcipőm fűzőjét, bíztam benne, hogy nem pont ma hagy cserben. Na szóval, lássuk, vajon hol tartja a fontosabb cuccait? Kicsit oldalra mozdultam, és láttam, hogy hátizsák lóg az egyik vállán. Abban lesz minden, éreztem. Előmásztam a rejtekhelyemről azt remélve, hogy a levágott szárú farmeremben, meg a spagettipántos felsőmben jól belesimulok a tömegbe. Ezek voltak a legújabb és legjobb állapotban lévő cuccaim, egy héttel korábban csórtam őket egy üzletből. A képességeimben voltak hiányosságok, az egyik az volt, hogy elég közel kellett kerülnöm az éppen megdolgozásra váró csoporthoz, hogy sikeresen véghez tudjam vinni a rajtaütést. És mindig ez volt a legrizikósabb része a dolognak. De előre készültem, és magammal hoztam egy vászontáskát, ami egyébként egy Covent Garden-beli kis butikból származott,

5 ahol a külföldi turisták szoktak vásárolni maguknak. Egy feliratot is firkantottak rá művészieskedő betűkkel: London téged vár! Egész biztos voltam benne, hogy sikerül eladnom magam annak, amik ők is voltak: jómódú turistának; reméltem, hogy a lepattant cipőmet amolyan szándékolt lazaságnak veszik, és még divatosnak is számít majd. De abban már egyáltalán nem mertem bízni, hogy elég okosnak is nézek ki. Csak annyi tájékoztatást kaptam, hogy a srácok az egyik londoni egyetemről látogattak ide, és egy környezettudományi konferencia miatt vannak itt, vagy valami hasonló okításon vesznek részt. Én magam alig jártam suliba, és ami tudást összeszedtem, az végképp nem iskolai keretek között történt, inkább csak a többiektől tanultam mindent a Közösségben. Meg persze a könyvtárban, ahol egy csomó dolgot összeolvastam egymagamban, így aztán ha valaki szóba elegyedett volna velem, a sok tudományos hablattyal meggyűlt volna a bajom. Kivettem a hajamból a hajgumit, és néhány sötét hajtincset előrefésültem az arcomba, nehogy felismerhető legyek, ha tőlem tíz méterre a falon lévő kamera felvenne bármit. Odaoldalaztam két lányhoz, akik kábé egy méterre álltak az én célszemélyemtől. Sortot meg pántos felsőt viseltek, pont mint én, habár a szőke lány bőrszínéből ítélve, ő jóval kevesebb időt töltött eddig a szabadban ezen a nyáron. A másiknak három piercing volt a fülében, ebből azt reméltem, hogy a magam öt fülbevalójával én sem leszek olyan feltűnő. Rám pillantottak oldalról, amit aztán tartózkodó mosoly követett. - Bocsi, azt hiszem, elkéstem - suttogtam. Azt mondták nekem, hogy a csoportban senki nem ismeri igazán a másikat, hiszen csak az előző este érkeztek a konferenciára. - Lemaradtam valami érdekesről? - kérdeztem. A lány, akinek a sok fülbevalója volt, rám vigyorgott. - Csak ha szereted a vadvirágos réteket! Az egész területet gazzal ültették be. Legalábbis a nagypapám így hívná ezeket a növényeket. Délies akcentusa volt, az amerikai dél dallamos, lágy nyelvén beszélt. A haját szorosan befonta, és már a látvány is elég volt, hogy bizseregni kezdjen a fejbőröm.

6 A világosbarna hajú lány odahajolt hozzám. - Ne is figyelj rá. Bámulatos itt minden! Neki is akcentusa volt, de inkább európai, talán skandináv. A tetőt valami könnyű polimer bázisú membránnal vonták be. A képlettel mi is kísérleteztünk az elmúlt félévben laboron. Érdekes lesz látni, hogyan működik a valóságban. - Ó, tutira. Nos, izé... ez igazán... menő. Egy szempillantás alatt előjött a kisebbrendűségi érzésem: ezek a lányok tényleg zsenik voltak, és még ráadásul jól is néztek ki. A vezető előreterelte a csoportot egy másik rámpán, és besétáltunk a stadionba. Annak ellenére, hogy miért is jöttem ide tulajdonképpen, elfogott egy igen felemelő érzés: ugyanazon az úton jártam, amin majd az olimpiai láng is megérkezik nemsokára. Nem mintha bármikor esélyem lett volna, hogy ilyen dolgokban részt vehessek. Ha valaha is álmodtam olyasmiről, hogy sportoljak, az már kábé ott elakadt, hogy a sportpályáig sem jutottam el. Hacsak véletlenségből az Olimpiai Bizottság tagjai nem egyszerre őrülnek meg, és veszik fel a tolvajlást az olimpiai sportágak közé! Akkor viszont tutira éremesélyes vagyok. Jól ismertem a felemelő érzést, ami egy-egy sikeres újításom közben fogott el, az elegáns becsúszást, a tiszta szerelést és a villámgyors eliszkolást. De most komolyan, hát nem ér ez is annyit, mint körbe-körbe rohangálni egy idióta kis csapáson a stadionban? De, igen, ez az én számom, ebben én vagyok az aranyérmes! A csoportot egy nő vezette, bátorításképpen vidáman magasba lendítette a napernyőjét, hogy kövessük, mi pedig beléptünk a stadion hatalmas ovális területére. Csak tátottam a számat. Idáig egyetlen alkalommal sem sikerült eljutnom az építési területen tett portyáim során. Szinte hallottam a fejemben a tömeg üdvrivalgását. Körös-körül az üres székeken a leendő nézők árnyait láttam lelki szemeim előtt. Még sosem tudatosult bennem, hogy a jövő ugyanúgy teli van szellemekkel, mint a múlt, de most tisztán éreztem a jelenlétüket. Csak úgy áradt az energia ezen a békés júliusi szerda reggelen. Feleszméltem és rájöttem, hogy jobban teszem, ha a munkára koncentrálok, és közelebb osontam a fiúhoz. Most már láthattam profilból is: az arca olyan volt, mint amilyet a csajos magazinokban látni, a szupermodellek mellett feszítő srácokra hasonlított. Egyértelműen a génjeiben kódolva hordozott mindent: finom vonalú orr, lazán leomló fekete haj, ami még kócosan is jól állt neki, sötét szemöldök, és olyan arcél, amiért érdemes lett volna feláldozni az életet. A szemét nem láttam, mert napszemüveg volt rajta, de fogadni mertem volna, hogy hatalmas szemei vannak, az árnyalatuk pedig érzelmes-sejtelmes csokibarna. Ó, ó - túl szép volt, hogy igaz legyen, és már most utáltam őt ezért.. Még idejében észhez tértem, mielőtt túlságosan is megbámultam volna, és alaposan megleptem magamat, hogy így reagáltam a srácra. Miért viselkedtem így? Normális esetben nem igazán éreztem semmit az áldozataimmal kapcsolatban, kivéve némi bűntudatot, amiért őket szemeltem ki. Próbáltam mindig olyan embereket találni, akikről lerítt, hogy alig érzik meg a veszteséget. Kicsit úgy, mint Robin Hood, mentegettem magam. Nagyon élveztem a

7 dolognak azt a részét, hogy túljárhatok a gazdag célpontjaim eszén, de azt nem akartam, hogy bárki szenvedjen miattam. A nottinghami seriff szemét adókat vetett ki az alattvalóira, manapság pedig az embereknek nagy multiknál volt biztosításuk, és ők maguk voltak azok, akik a szegényeket valójában megrövidítették. Szóval tényleg nem tettem semmi rosszat, nemde? Én soha nem raboltam ki özvegyeket meg árvákat. A bankok meg úgyis kifizették a kompenzációt az ügyfeleiknek. Szóval ilyesmiket mondogattam magamnak, miközben azon törtem a fejem, hogyan zsebeljem ki a srácot. Ez a munka azért is különbözött a korábbiaktól, mert most megrendelésre (értsd: parancsra) csináltam. Elég ritkán kérték tőlem, hogy egy bizonyos személyt keressek meg, és megnyugvással vettem tudomásul, hogy valószínűleg ez a srác is az utolsó gatyagumiig biztosítva van. Egyikünknek sem volt választási lehetősége az adott helyzetben. Az égegyadta világon semmit sem csinált, amivel ezt kiérdemelte. Azon kívül, hogy itt állt. Olyan ártatlannak és kedvesnek nézett ki, és még komoly is volt, miközben én csak egy nagy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam. A vezető tovább magyarázott, épp ott tartott, hogy az ülőhelyek kialakításánál is nagyon előrelátóak voltak, arra is gondoltak, hogy a székek elmozdíthatok legyenek. Hát, felőlem mesélhetett itt a jövőről meg az olimpiai eszme továbbéléséről napestig, még abban sem lehettem biztos, mi fog történni velem a következő hónapban, nemhogy tíz év múlva. Egy repülőgép zúgott el a fejünk felett a heathrow-i leszállópályák irányába, a fehér kondenzcsík kettéhasította a szép kék nyári eget. Mikor a srác felnézett, én is mozgásba lendültem. Először meg kellett figyelnem, kitől milyen reakció várható, ha majd rájönnek, mi történt velük. Hirtelen minden vibrálni kezdett a szemem előtt, olyan lett a kép, mint a kaleidoszkópban: a gyönyörű színes lapocskák folyamatos változásban voltak. Aztán egyszer csak... Megállítottam az időt. Nos, nem ez a helyes kifejezés, de így érzi magát az, aki hirtelen részesül abban a szerencsében, hogy a képességem hatása alá kerül. Ami voltaképpen ilyenkor történik, az az, hogy egy kis időre befagyasztom az érzékelés képességét az áldozataimnál, így senki sem észleli, ahogy múlik az idő. És ezért van szükségem kis csoportokra, zárt helyen. Hogy mások ne vehessék észre, amint egy csapatnyi ember hirtelen Madame Tussaud-üzemmódba vált. Kicsit ahhoz hasonlít, mint amikor valaki az érzéstelenítés hatására kiüti magát, és aztán hirtelen felébred. Legalábbis a többiek ezt mondták, amikor a képességemet kipróbáltuk néhányunkon a Közösségben. Azaz nálunk, otthon... Otthon? Néha inkább állatkertnek éreztem azt a helyet. Mindannyian savantok vagyunk, akik a Közösségben élünk: különleges érzékelési képességgel és hatalommal bíró emberek. A savantok tényleg léteznek. Néhanapján, tényleg csak nagyon ritkán születik egy csecsemő, akinek, különleges adottságai vannak. Valami másképp működik az agyában, és ez képessé teszi olyan dolgokra, amikről mások még csak

8 nem is álmodhatnak. Vannak közöttünk, akik képesek az akaratukkal mozgatni a tárgyakat, ezt hívják telekinézisnek. És találkoztam néhány olyan emberrel is, akik képesek megmondani azt is, amikor valakivel gondolatban beszélgetsz, más szóval telepatikusan. És létezik egy, egyetlenegy olyan ember, aki képes belemászni a fejedbe, és ott mindenféle zűrt csinálni, és arra kényszeríteni, hogy az ő akaratát kövesd. A savantképességek nagyon sokfélék, és sokféleképpen is fejlődnek ki, de olyan adottsága, mint amilyen nekem van, nincs senkinek. És ennek nagyon örültem; legalább valamitől különlegesnek érezhettem magam. A tíz egyetemistából és a vezetőjükből álló kis csoport minden tagja egyszerre állt meg, úgy, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. A skandináv lány épp beletúrt a hajába, de félúton megdermedt a mozdulatban, az ázsiai kinézetű fiú ajkát épp elhagyta volna egy hűha, de csak a hű-ig jutott. Ezt kapjátok ki, emberek: én még az influenzát is képes lennék megállítani! Villámgyorsan átkutattam a célpontom hátizsákját, és bizony komoly kincsekre bukkantam: egy ipad és egy iphone is lapult a cuccai között. Nagyon megörültem a szerzeményeknek, hiszen mindkettőt könnyű volt elrejteni, és a használtpiacon is jó pénzt adtak értük. Majdnem annyit, mintha újonnan venné az ember. Újból átfutott rajtam a győzelmi mámor jól ismert érzése, és bizony le kellett küzdenem a kísértést, nehogy csináljak róluk egy fotót az új iphone-nal, ahogy ott állnak ezek a majdnem felnőtt tudósok élőszobrot játszva. A tapasztalat azonban azt mondatta velem, hogy jobb minél előbb befejezni egy akciót, mert ha húsz- harminc másodpercnél tovább lefagyasztom őket, akkor komoly fejfájásom lesz, ami aztán a győzelmi ünnepet is megkeserítheti nekem. Belegyömöszöltem a zsákmányt a vászontáskába, és szépen visszapasszítottam a hátizsákot a fiú vállára, pont oda, ahol eredetileg volt. Ritka jó megfigyelőnek tartottam magam, ami az aprót illeti. Most olyan közel álltam a fiúhoz, szinte átöleltem, hogy láttam a szemét a napszemüveg lencséi mögött. A szívem majd megállt, amikor megpillantottam a tekintetét. Egyáltalán nem olyan üveges tekintettel meredt maga elé, mint ahogy az áldozataim normális esetben szoktak, azt láttam a szemében, mintha nagyon is tudatában lenne, mi történik éppen. És a tekintete lángolt a dühtől. Csak nem fog ellenállni az erőmnek? Ez eddig még soha senkinek nem sikerült, még a Közösség legerősebb savantjai sem tudtak mit kezdeni, ha bevetettem a lemerevítős trükköt. Gyorsan váltottam, és a másik adottságomat felhasználva lelki szemeim elé képzeltem a viselkedési mintáit. Az agyi hullámok úgy rajzolódtak ki, mint a napot körülvevő fényudvar, mintha az adott személy lelke egy állandóan változó, kör alakú festett üvegablak lett volna. A színei és a mintái nagyon sokat elárulnak egy emberről, még a félelmeibe is betekinthetsz rajtuk keresztül. Ennek a srácnak az érzékelése nem állt le, amikor bevetettem a bénítós trükköt, kékes ködbe burkolózott minden körülötte, melyet betűk meg számok lebegő képe

9 szőtt át. Az agya továbbra is mozgásban volt, sokkal lassabban persze, de akkor is éber maradt. A fényudvar most átmozdult a vörös színtartományba, az arcom pedig ott táncolt a lángokban. Basszus, ez nagyon para! Hagytam a cipzárat úgy, ahogy volt, be se csuktam a hátizsákját, hanem nagyon gyorsan kiléptem a kijárat irányába. Ereztem, ahogy a rájuk idézett kábulat ereje egyre gyengül, mint amikor egy megrepedt zsákból gyorsan peregni kezdenek a homokszemek. Sikítani tudtam volna, belül azt éreztem, hogy ez az egész egyszerűen nem lehetséges. Hiszen ez volt az egyetlen dolog, amiben én igazán jó voltam: az a képességem, hogy meg tudom dermeszteni az emberek gondolatait. Ez volt az egyetlen megbízható dolog, ami megmaradt nekem az egyébként őrültekházához hasonlatos kaotikus életemben. Halálra rémisztett a gondolat, hogy ezt a különleges képességemet is elveszíthetem. Ha ez bekövetkezik, nekem egy életre annyi! Bal lábamon a cipő hangosan csattogott a stadion kijáratához vezető betonúton - naná, hogy elszakadt az a nyavalyás cipőfűző! A markológép felé vettem az irányt, amely mögött az akció elején is elbújtam. Ha sikerül odáig eljutnom, meg tudom húzni magam anélkül, hogy bárki észrevenne, onnan pedig továbbkúszhatok a csatornagyűrűkig, és az már szinte a kijárat! A talpam megcsúszott egy kiálló betondarabon, és elvesztettem az edzőcipőmet. Ottmaradt a rámpán félúton, de túlságosan is pánikoltam, hogy visszaforduljak érte. Ilyen banális hibát sosem követtem el korábban. Mindig úgy úsztam rá a célpontra, és úgy hagytam el a terepet, hogy semmi nyomot nem hagytam magam után. Végre elértem a markolóhoz, a szívem úgy vert, hogy majd kiugrott a helyéből. A kapcsolat a többi diákkal szintén megszakadt, tudtam, hogy megint mindenki teljesen éber. Ha annak a srácnak sikerült lepattintani magáról a befagyasztós próbálkozásomat, akkor talán már azt is tudja,, merrefelé léptem le? Az építkezésen tovább folyt a munka, a gépek egy pillanatra sem álltak le. Nem kezdett kiabálni senki, nem tört ki pánik. Megkockáztattam egy kis leskelődést a hatalmas kerekek mögül. A srác a rámpa tetején állt, és az Olimpiai parkot vizsgálta. Egyáltalán nem csapott hűhót, nem ugrasztottá az egész társaságot, hogy keressenek meg engem, rendőrért sem rohant fejvesztve. Egyszerűen csak körülnézett. Ettől aztán még jobban rám tört a frász. Ez így nem volt normális. De nem volt időm ezen morfondírozni. Arrafelé indultam, ahol hosszabb volt a fű, a kis csapáson, amelyet előzőleg már kijártam magamnak a vadvirágos réten. Tudtam, ha eljutok az ösvény végére, akkor már biztonságban leszek. Az építési területnek ezen a részén alig voltak biztonsági kamerák, simán lehetett úgy közlekedni, hogy pont ne lásson egyik sem, így attól sem kellett tartanom, hogy rám találnak. A fűben hasalva az oldalamra húztam a hátizsákot, a fejemet egy pillanatra a puha földnek nyomtam, az adrenalin még ott pezsgett a véremben, és mint egy elszabadult metrókocsi zúzott előre megállíthatatlanul az ereimben. Rosszul voltam, leginkább magamtól, attól, hogy ilyen pánik tört rám, mintha valami nyeretlen kis kezdő lennék, aki halálra rémült a történtektől, és nem egy igazi profi játékos. Nem volt időm, hogy fejben rendezzem a dolgokat;

10 muszáj volt minél előbb eltűnnöm innen, ki az utcai forgatagba, hogy aztán minél előbb megszabadulhassak a lopott cucctól. Még egyszer ellenőriztem a táskát, nem akármi volt nálam, hanem két baromi drága, szupermodern kütyü. És ekkor valami meleget éreztem, sőt, nem is meleg volt, hanem kifejezetten forró. Benyúltam a hátizsákba, hogy lássam, mi lehet a baj. Ez mekkora hülyeség volt! Az iphone és vele együtt az ipad is egyszerre lángra kapott. Akkorát káromkodtam, hogy magam is meglepődtem. Gyorsan kikaptam a kezem a zsákból, és félrelöktem az egészet. Az ujjaim borzasztóan fájtak, és úgy tűnt, az egész kezem rendesen megégett. Még a ruhám is lángot fogott. Igyekeztem nem a fájdalomra koncentrálni, hiszen nem volt arra idő, hogy a kezemmel bajlódjak. Viszont a tűz nyomán lassan kis füstcsík kezdett tekeregni az ég felé, pontosan kijelölve azt a helyet, ahová a tolvaj elbújt a zsákmányával. Nagy nehezen lábra álltam, és vaktában futni kezdtem a kerítés irányába. A fájdalom ott lüktetett a kezemben. Tudtam, hogy minél előbb víz alá kell tartanom, és már az sem izgatott, ha valaki meglát, egyszerűen csak el akartam tűnni onnan. Nem a helyzetfelismerésen múlott, hanem a puszta szerencsén, hogy rátaláltam arra a betoncsőre, amelyik a kerítésen lévő lyuknál ért véget. Átpréseltem magam a drótkerítésen, és a hajam persze beleakadt egy átvágott fémhuzalba: úgy kellett kicibálnom, ami csak tovább növelte a sebesüléseim számát. Aztán végre elindultam, sántikálva és fájó kezemet a mellkasomra szorítva, a hatalmas szemétlerakón át a Stratford pályaudvar felé, hogy végrevalahára elvegyülhessek az óriási csarnokban tolongó tömegben.

11 2. Fejezet - Tony! Tony! Engedj be! - a Közösség házának hátsó bejárata előtt álltam, és az ép kezemmel a rozoga fémajtót püföltem. Az ajtót kívülről nem lehetett kinyitni, csak belül volt retesz, így meg kellett várnom, amíg valaki megsajnál, és beenged. Sejtettem előre, hogy egyedül Tony lesz itthon ilyen korán, mindig őt hagyták hátra őrködni. A többiek ilyenkor még kint voltak terepen, hogy gyűjtögető életmódot folytatva biztosítsák a Közösség vagyonát. Hallottam, amint Tony odabent az ajtó felé biceg, a béna lábát lassan húzta a betonpadlón. Aztán egy nagy puffanás következett, Tony nekifeszült az ajtónak, és félretolta a reteszt. Az ajtó kegyetlenül nyikorgott, amikor az alja végigkaristolta a betonozott aljzatot. - Phee, te meg mi a francot csinálsz itthon ilyen korán? lépett hátra Tony, hogy beengedjen. - És hol a táskád? Eldugtad valahová, vagy mi? - kérdezősködött tovább. Ő volt az egyetlen majdnem-barátom a Közösségben. Leginkább egy riadt kis madárra emlékeztetett, egyfolytában a nyakát tekergette, nincs-e ragadozó a közelben. A bőre napbarnított volt, a haja összevissza állt. Két évvel ezelőtt sérült le, amikor el akart kötni egy teherautót a Walthamstow melletti autósmegállóból. Nem vette észre, hogy a sofőr a kabinjában alszik, és egy kis vitára került sor. Tony elég rosszul jött ki belőle. A fickó csak annyit hallott, hogy valaki a zárat babrálja; Tony próbálta telekinetikusan kinyitni, mire a fickó beletaposott a gázba, és nem igazán törődött azzal, mi történik a betörővel. Tony meg a kerekek alá került, sőt majdnem ottmaradt. Azóta az egyik oldalán sem a kezét, sem a lábát nem bírta mozgatni, és hiába próbáltam meggyógyítani őket, nem igazán jött helyre egyik sem. A Közösség tagjai nem mehetnek kórházba, és nem hívhatnak mentőt. Ahogy a vezetőnk megfogalmazta: nekünk a radar alatt kell repülnünk. -Te mit keresel itthon? - toporgott Tony tanácstalanul az ajtóban. Nem tudta eldönteni, kirúgjon-e vagy becsukja mögöttünk az ajtót. - Megsebesültem - válaszoltam. Erre ő idegesen hátralesett a válla felett. - De tudsz járni, vagy nem? Ismered a szabályt, Phee...! Elég gyötrelmes volt eljutnom hazáig, és a szemem megtelt könnyel; nem bírtam visszatartani. - Én is ismerem azokat a rohadt szabályokat, Tony! Kigyulladt a táskám, és nem maradt belőle más, csak hamu. Világos?! És megégett a kezem! - válaszoltam, és odatartottam a felhólyagosodott tenyeremet Tony orra elé. Most az egyszer némi együttérzést vártam, nem azt, hogy valaki kioktasson a kötelességeimről. -Tényleg nagyon fáj - tettem hozzá. - Ó, atyám! Ez tényleg nagyon rondán néz ki! - húzta be a vállát Tony ijedten, de közben valószínűleg már a következményeket latolgatta. Aztán megint kiegyenesedett, és folytatta: - Nem szabadna beengedjelek, de a fene ott egye meg! Gyere, meglátom, mit tehetek érted.

12 - Köszi, Tony. Igazán jó haver vagy! Tony kedvessége most nagyobb segítséget jelentett bárminél, ő talán fel sem fogta ezt. Becsukta mögöttünk az ajtót, egy kézlegyintéssel reagált csak a hízelgésemre. -Mindketten tudjuk, hogy ezzel még koránt sincs vége a történetnek, akkor lesz csak nemulass, amikor a főnök tudomást szerez a dologról - folytatta Tony, aztán beletörődően rándított egyet a vállán. - Na de most lássuk azt a sebet, hátha tudunk valamit tenni. A végén meg úgyis mindketten bánni fogjuk az egészet. A kézfejemmel kitöröltem a könnyet a szememből. - Sajnálom,Tony. -Ja, persze - válaszolta. Háttal állt nekem, feltartotta a kezét, mintegy jelezve, nem kér a hízelgésből. Az előre sejthető zűrök morcossá tették. - Sajnáljuk ezt, sajnáljuk azt... egyfolytában csak sajnálkozunk botorkált tovább előre a rossz levegőjű sötét földszinti folyosón, ami egyébként amolyan műveleti átjáróként is szolgált. A Közösség egy elbontásra ítélt önkormányzati ingatlanban húzta meg magát. Úgy hiszem, a helyi szervek abban reménykedtek, hogy az épülő Olimpiai Stadionhoz majd erre az igen ronda épületre (vagy legalább a telekre) is szükség lesz, de a válság keresztülhúzta a számításaikat, és senkinek sem volt rá szüksége. Annak reményében, hogy a segélyen élő lakók helyére adófizető városi alkalmazottakat költöztethetnek, kiürítették és ledózerolták az alacsonyabb lakótömböket, de senki nem költözött a környékre a rengeteg buldózer miatt. így a betontömbök helyére felhúzott csilivili szupermodern lakóépületek egyelőre üresen álltak. Sőt, hat hónappal ezelőtt mi szépen beslisszantunk az egyik el nem bontott épületbe, és a Közösség itt vert tanyát. És nem is volt olyan rossz, mint néhány hely, ahol korábban éltünk, hiszen például volt folyó víz, az áramot azonban kikapcsolták. A rendőrséget leszerelték néhány jól elhelyezett borítékkal, hogy véletlenül se vegyék észre, hogy betörtünk a bedeszkázott ablakokon. A helyi kemény fiúkat pedig, akik dílerkedésre használták volna az épületet, a mi őrségünk szépen elüldözte. Ha bármi illegális ügylet történt itt, azt a mi vezetőnk akarta irányítani, és a nyereséget szépen beszedni. így aztán teljesen a miénk volt a hely: a hatvan savantból álló bandáé és a főnökünké. Ő volt a méhkirály, mi meg a szorgos dolgozók. - Na, befelé! - szólalt meg Tony, és az apró, szekrényméretű helyiség felé terelt, ami a szobája volt. A sérülése óta nem

13 tölthetett be aktív szolgálatot, és csak a főnök hatalmas jó szívének köszönhetően engedték, hogy a Közösségben maradjon. A hatalmas jó szív meg csak egy ekkora lyukat engedélyezett neki. Vele ellentétben nekem saját rendes hálószoba lett kiutalva az épület legfelső szintjén - és ez nagy elismerésnek számított. Mesterségem egyik legjobbja voltam, értsd alatta, hogy sosem okoztam csalódást a Mylordnak. Legalábbis a mai napig. - Nagyon rosszul néz ki? - kérdeztem óvatosan, miközben a kezemet a koszos ablaküveg elé tartottam. Láttam, hogy egy szép nagy fehér hólyag dagad a tenyerem közepén, a karomon a bőr pedig csúnyán vörös végig a könyökömig. Tony sóhajtott egy hatalmasat. -Talán mégis inkább be kellett volna menned a sürgősségi osztályra, Phee. - Te is tudod, hogy ezt nem tehetem, A matracon lévő sporttáskájából elővett egy tubus kenőcsöt. Sosem pakoltunk ki a táskáinkból, egyikünk sem, hiszen bármikor jöhetett a parancs, hogy továbbállunk, és startra késznek kellett lennünk. Tony finoman megtapogatta a bőrt a karomon, aztán rám lesett a hosszú szempillái alól. - Kivéve, ha úgy tervezed, hogy vissza se jössz. - De tudod, hogy... hogy nincs hová mennem. - Most mi ez? Csak nem bepróbálkozik? A Mylord gyakran úgy tette próbára az embereit, hogy kijátszotta őket egymás ellen, és mindannyian tudtuk, hogy megvannak a kémei közöttünk. - így lenne? Egy ilyen fiatal csajszi, mint te, ne tudna jobb életet kezdeni valahol másutt? kérdezte Tony, aztán a táskájában kezdett kutakodni, és egy tekercs folpackot húzott elő, ez volt a gézkötszer megfelelője a mi kis Közösségünkben. Úgy éltünk, mint a katonák a harcvonalban, önellátóak voltunk, és ha elsősegélyre volt szükségünk, megoldottuk magunk, ahogy tudtuk. - Ez majd tisztán tartja a sebet - közölte Tony. Elég fájdalmas volt, amikor a fóliát a karomra tekerte, és a krém szétterült a seben. Az ajkamba haraptam, nehogy felkiáltsak. - Van más megoldás is, Tony? Mindig is a Közösségben éltem, nem tudom, milyen a világ. A Mylord azt mondja, a magunkfajtákat nem fogadják valami kedvesen odakint. Tony horkantott egyet. - így van, ő mindent tud. Tony mindig olyan volt, mint aki a múltban él. Legalábbis amióta én ismertem. - És te? Te miért maradsz? - kérdeztem. Ha már tesztelget engem, legalább viszonozhatom a kedvességet, gondoltam. - Nekem aztán tényleg nincs hová mennem, és egy fillérem sincs. Még csak nem is vagyok legálisan az országban, tündérem. Ha hazaküldenek Albániába, otthon is csak egy ágrólszakadt ex-autótolvaj leszek. És hát a családomat sem a legrendezettebb körülmények között hagytam otthon, valószínűleg azon nyomban lepuffantanának, amikor meglátnak. A Közösségben szinte mindannyian olyanok voltunk, mint Tony: hazátlan sodródó lelkek. A

14 háló, amibe belepottyantunk anno, épphogy megtartott minket. - Én sem vagyok bejelentve. Nincs születési anyakönyvi kivonatom. És más papírom se. Még azt sem tudom biztosan, mikor is születtem. - Én ott voltam - válaszolt Tony, és elszakította a folpackot a végénél. Hajói emlékszem, Newcasde-ban voltunk. - Annyira fent északon? Soha nem gondoltam arra, hogy Tony már ilyen régóta velünk van, és most furcsa módon igen megörültem, hogy valakitől végre információkat kaphatok a múltammal kapcsolatban. - Te emlékszel anyára? - kérdeztem. Tony megvonta a vállát. - Persze. A Mylord társaságához tartozott. Nagyon csinos nő volt, ha jobban megnézlek, igencsak hasonlítasz rá. Vannak emlékeid róla? Bólintottam. - De nem azokból az időkből, hanem későbbről, amikor már nem volt olyan jó passzban. Nyolcéves voltam, amikor meghalt. Egy évig küzdött a rákkal, nekem pedig csak egy borzasztóan vékony nő él tisztán az emlékeimben, meg az ő erős ölelése. Szerencsére akkoriban már elég idős voltam, hogy átvegyem tőle a feladatokat, helyette gyűjtöttem be, amit megköveteltek tőlünk. Így végig volt tető a fejünk felett, amíg beteg volt. Még halálos betegen sem mehetett kórházba, a Mylord megtiltotta. Nekem azt mondta, hogy az orvosok úgysem tudnak segíteni, ha az ő gyógyító képességeinek nem sikerült megállítaniuk a tumor növekedését. Akkor hittem neki, de most, kilenc évvel bölcsebben, és kiismerve a praktikáit, már erős kétségeim voltak. Az ő gyógyító képessége abból állt, hogy oldjuk meg fejben, ha valami rosszul alakul. Anya példája pedig csak azt bizonyította, hogy ha kimerült a tested, nem elég nagyon hinni magadban, a fájdalmat nem lehet csak úgy semmibe venni, hiába szórta a jó tanácsait a Mylord. - Na, ez majd rendbe hoz! szólalt meg Tony, majd ugyanazzal a lendülettel az orvosi felszerelését belehajította a táskába. - És most végre elmeséled, hogyan égetted meg a kezedet? - kérdezte. Nyeltem egyet, majd bólintottam. Később úgyis mindent el kell majd mesélnem a Mylordnak, szóval mi baj lehet abból, ha előbb kipróbálom a sztorit egy baráton. - Kint voltam terepen, ahová irányítottak este... - kezdtem bele a mesélésbe. Tony elhelyezkedett a matracán, a sztorinak ezt a részét már ismerte, hiszen ő is ott volt a gyűlésen, amikor az aktuális feladatainkat kiosztották ránk. Kis közösségünk Kelet-London peremterületén vert tanyát, az utóbbi időben csak úgy áramlott a pénz a környékre a Cityből kiszoruló vállalkozásoknak köszönhetően, a Lee Valley negyedben pedig épp most húzták fel az új Olimpiai stadiont. Úgy szívta fel a környék, a pénzt, mint egy élősködő egy egészséges állat testéből a vért. -Minden rendben ment. Elemeltem az iphone-t meg az ipadet a srác hátizsákjából. Tiszta, könnyű meló volt.

15 Tony füttyentett egyet elismerése jeléül. - És már iszkoltam is el a zsákmánnyal, amikor... amikor az egész kigyulladt a kezemben. Tony a fejét rázta. - Ugyan, Phee! Az ilyen cuccok nem fognak lángot csak úgy maguktól. Felé nyújtottam a tenyerem, mint ékes bizonyítékát az elmondottaknak. - De most ez történt. Olyan volt, mintha a fickó egy minitűzijátékot rejtett volna el bennük. Szerintem direkt tette bele. Hirtelen szöget ütött a fejembe egy gondolat. - A francba, Tony, lehet, hogy egy előre kitervelt terrorista akció volt. Tony a homlokát ráncolta. Én sem éreztem túl hihetőnek. - Pár éve olvastam valahol, hogy voltak olyan laptopok a piacon, amik érthetetlen okból kigyulladtak. Valami bibi volt a töltőjükkel. - Igen, emlékszem, de az furcsa egybeesés lenne, hogy pont akkor történjen veled ilyesmi, amikor elcsórsz két ilyen cuccot. Én magam is erre jutottam közben. Tony megvakarta az állát, a pár napos borosták reszelős hangot adtak, ahogy a csupasz tenyeréhez értek. - Egyébként arról sem tudhatott, hogy elemelted tőle a dolgokat, ha még ott voltál a területen. Tonynak helyén volt az esze, ismerte a képességemet, meg hogy milyen körülmények között működött, és azonnal kiszúrta a sztorim gyenge pontját. Összébb kucorodtam az ágy lábánál, minden tagomat kimerültnek éreztem. - Tudom. Ez az, amitől rám tört a frász. A srác tudta, hogy ott vagyok. Esküszöm neked! Láttam a saját arcomat megjelenni a gondolataiban, amikor elemeltem tőle a cuccait. Nem volt teljesen elszállva, mint a többiek, ellenállt a befagyasztós trük- kömnek. - Basszus, Phee! - nyögött fel Tony. Majd feltápászkodott a földről, és most, hogy részletesen tudta, hogyan zajlott minden, ő is izgatott lett. - Ezt nehogy így meséld el a Mylordnak! Meg fog ölni, ha csak egy kis gyanú is felmerül, hogy valaki bármit megtudott a kilétedről. Ereztem, hogy kiszáradt a torkom. - Azt mondod, meg... tényleg megtenné? Tony kényszeredetten felnevetett. - Mégis mit gondolsz, mi történt tavaly Mitchcsel, miután letartóztatták, és csak óvadék ellenében engedték ki? Nem akartam hallani a folytatást. Nagyon nem! - Spanyolországba ment a Mylorddal valami melóból kifolyólag, nem?! - Spanyolba? Aha, persze. Lehet, hogy újabban így hívják. Ébredj fel, szivecském! Egy sekély sírt ástak neki kint Epping mellett az erdőben. A Mylord állati dühös volt rá, állatira! Az ép kezemet a hasamra szorítottam, és nekidőltem a falnak. Jó hűvös és sima volt a

16 csupasz vállaimnak. Persze legbelül érzékeltem, hogy a mi életünk a Mylorddal bármikor horrorisztikus fordulatokat vehet, de nem akartam megkapirgálni a felszínt, elég volt nekem, amit ott láttam. És arra vágytam, hogy kicsit még úgy csinálhassak, mintha ez az egész nem is létezne. Rettegtem attól, hogy a félelem még azt a kevés függetlenséget és büszkeséget is kiöli belőlem, ami megmaradt bennem a Közösségben. Tony nagyot sóhajtott, amikor meglátta az arckifejezésemet. - Phee, a Közösségtől csak két módon lehet megszabadulni: vagy elpatkolsz, vagy elhúzol, de akkor örökre, és mintha a föld nyelne el. - Én azt hittem, kiléphetünk, ha rátalálunk a lélektársunkra, a másik felünkre - mondtam csendesen. Tony arca grimaszba rándult. - Ki etetett téged ilyen tündérmesékkel? - kérdezte keserűen. Anya. De ezt nem fogom elmondani senkinek, Tonynak sem. Ő végig hitt abban, hogy megmenekülhet ebből a földi pokolból, hogy városról városra vándorlásunk során egyszer csak belebotlik a tökéletes, hozzá illő párjába. Mindig azt mondogatta, hogy akiknek ilyen különleges képességeik vannak, azoknak a világban valahol ott van a párjuk, aki tökéletesen kiegészíti őket. Aki pont akkor fogant ebbe a világba, amikor mi magunk is, és a születésünk időpontjai között csak pár nap vagy hét eltérés van, utána pedig az egész életünk azzal telik, hogy savant társunkat keressük, akivel ketten együtt teljesek lehetünk. Gyerekkorom megnyugató, boldogító története volt ez, hogy mindig van remény, mert egy napon majd találkozom a lélektársammal. Anya suttogta nekem a tündérmesét, azt, hogy az én saját hercegem már vár rám. És ha anya időben rátalált volna az ő lélektársára, otthagyhattuk volna a Közösséget, és nekem lett volna apám, aki gondomat viselte volna. Ezeket mesélte nekem anya, és magam sem tudtam, melyikre vágyom inkább. De aztán anya meghalt. Így a lélektársról szóló álom - egy különleges emberről, aki védelmez és gondoskodik rólam, meg a minden más hétköznapi szerelemnél erősebb kapcsolatról szóló mese - vele együtt meghalt. Ha most igazából belegondoltam, végül is túl szép volt, hogy igaz legyen. - Már nem hiszek benne, hogy ezek a dolgok léteznének *** mondtam ki hangosan a gondolataimat. Tony keze ökölbe szorult. - Csak magunkat kínozzuk, ha ilyesmikben hiszünk. Még ha igaz is lenne, a Mylord sosem engedne el. Egy pillanatra behunytam a szemem, magam elé képzeltem még egyszer utoljára, milyen édes is lenne az élet a Közösség nélkül. Ha az örökkévalóságig együtt lehetnék valakivel. Az a savant, aki nem talál rá a lélektársára, sosem köt ki végleg valaki mellett, csak egyik kapcsolatból sodródik a másikba. Ahogy anya esetében is volt. Én sosem akartam így élni, de már világos volt, hogy rám is ilyen élet vár. Gyerekes kívánságnak tűnt, hogy

17 valaki csak arra váljon, hogy megmenthessen engem. El kellett végre engednem ezt az álmot. - Hé, Phee, két választásod maradt: megszöksz vagy meghalsz - folytatta Tony.; Kérlek, nagyon kérlek, válaszd az elsőt, nagyon nem akarok ott lenni, amikor a Mylord a második mellett dönt. Tony közel kúszott hozzám, éreztem, ahogy a béna kezével megérinti az arcom. Te többet érdemelsz ennél. És el ne mondj bármit abból, amit az előbb meséltél nekem! Tudni fog mindent. Mindig átlát rajtunk válaszoltam. Ez volt az oka, amiért a Mylord mindannyiunk fölött uralkodni tudott. A legkisebb hazugságot is kiszagolta ezer kilométerről. Nagyon erős adottságai voltak. Képes volt az egész gépezetet a fejünkben ide-oda kapcsolgatni az agya irányításával. Manipulálta az áramköreinket, a gondolatainkban turkált, és úgy rendezte el azokat, hogy a végén azt tegyük, amit ő akar. Amit csak akar. Rá tudott venni bárkit, hogy ölje meg magát, ha éppen ehhez volt kedve. Mitch valószínűleg maga ásta meg a saját sírját, és feküdt bele csupán a Mylord akaratának engedelmeskedve. A vezetőnk kíméletlen volt, ismerte a személyiségünk minden vonását, látta, mikor forgat valaki ellenszegülést a fejében, már mielőtt az illető egyáltalán csinált volna bármit is. Megvolt a jó okunk rá, hogy kövessük minden óhaját, és szolgáljunk neki. Tony keze lehanyatlott. - Csak akkor megy utána a dolgoknak, ha nem hisz neked. Állj elő valami hihetőbb sztorival! Erősítsd meg a pajzsodat! - Sosem voltam képes pajzsot felhúzni a jelenlétében. nála. Túlságosan féltem, hogy ilyen kihívó dologgal próbálkozzam - A Mylord kedvel téged; nem fog hibát keresni, ha nem te kínálod tálcán neki. Új sztorit kell kitalálnod. Tony a homlokát dörzsölte. -Tudom már! Miért nem modod azt, hogy senki sem volt ott. Ha elrejted az égésnyomokat, simán mondhatod azt, hogy változott a terv. Mindjárt beszélek Seannal. Ma ő volt kint a területen, de nem fog szólni semmit, ha holnapra begyűjtőd a cuccokat. Sean volt a beépített emberünk az Olimpiai Stadion biztonsági szolgálatában. - És akkor mit mondjak, mivel töltöttem az egész napot? Tony fel-alá járkált a kis helyiségben. 4 - Azt, hogy... hogy amikor nem találtad a célpontot a területen, elmentél, hogy megkeresd. Valami konferencián vannak úgyis a Queen Mary Egyetemen, nem?! Bólintottam. -...aztán meg kieszelted, hol lesz a legjobb lecsapni rájuk holnap, és akkor kétnapnyi cuccot hozhatsz a Mylordnak, ami sokkal többet ér. Hadd csorogjon a nyála a sok laptop meg telefon

18 meg külföldi cucc hallatán. Ad majd neked még egy napot, hogy bizonyíthass. Libabőrös lett a karom, és megdörzsöltem. - De külön kérte, hogy egy bizonyos célponttal foglalkozzam, és a srác rajtakapott. A sors kísértése kétszer egymás után lecsapni ugyanarra a személyre! - Hát, ez igaz. De meg kell oldanod valahogy a dolgot. Tony nem nézett rám, a málló vakolatot bámulta a fejem felett. - Mégis hogyan oldjam meg?! - Hát, valami olyasmire gondoltam, hogy gondoskodnod kellene róla, hogy az ipades srácnak ne a rabláson járjon az esze, hanem, mondjuk, valami komolyabb dolgon. - Mint például? -Az isten áldjon meg, Phee! Használd a fantáziádat! Fagyaszd le a srácot, lökd le egy jó hosszú lépcsősoron, vágd fejbe, vagy... mit tudom én? Csak eszedbe jut valami! Eddig lopásra használtad a képességedet, de biztos vagyok benne, hogy nem vagy annyira butuska, és már magad is rájöttél, mennyi mindent tudnál csinálni a segítségével. - De hát így megsérülhet! - Nőj már fel! - mondta Tony, és undorodva elfordult tőlem. - Nem azt mondtam, hogy nyírd ki. Csak csinálj vele valamit, amivel elfoglalhatja magát. Ha orvoshoz kell rohangálnia, nem fog az ellopott ipadjén gyötrődni, ugyebár?! Érd el valahogy, hogy hazamenjen! - De azt... azt nem tehetem. Tony feltépte az ajtót, fogytán volt a türelme. - Phee, úgy tűnik, azt elfelejtetted, hogy engem is szépen belerángattál a dologba, amikor a Mylord engedélye nélkül be

19 engedtelek. Szedd össze magad, és intézd úgy, hogy ennek az egésznek jó vége legyen, és holnaptól megint normális életet élhessünk. Vagy megteszed ezt, vagy tűnj el innen nagyon gyorsan, csak ne rajtam csattanjon az ostor! Ezzel kitessékelt a szobából, és tovább parázott azon, mennyi szabályt szegtünk meg már így is mi kelten. - Most tűnj el, és találj ki valami hihető sztorit! Nem segíthetek neked a döntésben, magadnak kell megbirkózni vele! A Közösségben az élet tele volt akadályokkal, ha igazi barátságot akartunk kötni egymással. Ez a mostani is jó példa volt erre. Gyorsan köszönetét mondtam Tonynak, aztán eljöttem. Mindannyian a túlélésre játszottunk, és az egymás iránti lojalitásnak szűk keretei voltak. Azért imádkoztam, hogy az átlagosnál nagyobb szerencsém legyen az elkövetkező napokban, és abban a reményben, hogy nem futok össze senkivel, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam, felsiettem a lépcsőn a lakrészembe. Ahogy egyre feljebb ért az ember, a szag elviselhetőbb lett, és sokkal több volt a fény. Az ötödiken volt egy kis saját szobám, a szint többi részét meg a Mylord foglalta el a különítményével, ami néhány testőrből meg a kedvenceiből tevődött össze. A napnak ebben az időszakában mind otthon szoktak lenni, és csak abban bízhattam, hogy el vannak foglalva a saját ügyeikkel, és nem őrködik éppen senki a folyosókon. A Mylord fényűzően rendezte be a saját lakosztályát, egy áramfejlesztőt is beszereltetett magának, amit pont az én ajtóm mellé állítottak be, így éjszakánként a motor zúgására, a benzingőzös levegőben alhattam el. De ez nem zavart túlságosan, hiszen így a motorzaj legalább elnyomta a bulizásaik zaját. Elég zűrös dolgok történtek ezeken a partikon, de eddig sikerült kimaradnom belőlük. Azon tűnődtem, vajon meddig marad ez így, a Mylord ugyanis igen furcsa tekintettel vizslatott mostanában engem. Azon kevesek közé tartoztam, akik a Közösségben nőttek fel, és a gyerekkor emlékei eddig védőhálót jelentettek. De most már így, tizenhét évesen úgy tűnt, ez a háló nem sokáig fog megtartani. Nem akartam, hogy a Mylord maga mellé vegyen a fénybe és csillogásba, hogy miután kihasznált, eldobhasson. Mint ahogy anyát is. Sikerült eljutnom a szobámig anélkül, hogy bárki rajtam ütött volna. Mikor már bent voltam, beakasztottam a rozsdás láncot a zárba, nem mintha ez bárkit megakadályozott volna, de én jobban éreztem magam tőle. A Közösségben mindenki megpróbálta kihozni a maximumot a lehetőségekből, amit a Mylord kínált. Kész művészet volt. A magánélet volt a legféltettebb kincs. A kis lakás egyébként raktárhelyiségként is szolgált. Ide pakolták az ellopott cuccok egy részét: elektronikai kütyüket, borosrekeszeket, bőrkabátokat. Nem otthon-, hanem inkább áruházszaga volt az egésznek. De saját hálószobám volt, sőt, még ágyam is! Ami a kivételezettség egyértelmű jele volt, ha azt nézzük, hogy a többiek matracokon aludtak a földön. Ilyen privilégiumban csak a testőrök, meg két másik fiatal srác részesült a Közösségben. Nagyon furcsa nevük volt: Unicom és Dragon. De hát engem meg Phoenixnek hívtak, szóval igazán nem szólhattam semmit. Közel álltak a Mylordhoz, így az ő kivételezett helyzetük

20 ésszerűnek tűnt. Az én helyzetemet már nehezebb volt megérteni, de mindig arra gondoltam, hogy a Mylord bizonyára igen hasznosnak és különlegesnek tartja a képességeimet. Már ameddig azok működnek. A főnök nem fogja kitörő örömmel fogadni, hogy valakinek kivételesen sikerült kicsusszannia a hatásom alól. A mai lopási kísérlet előtt mindig azzal biztattam magam, hogy abszolút aranyérmes vagyok a szakmában. Most azonban úgy éreztem magam, mint egy futó, aki utolsónak ért célba. Mindegy, mit fogok csinálni a sráccal a továbbiakban, abban az egyben biztosnak kellett lennem, hogy senkinek nem juthat a tudomására, hogy ellenállt nekem. 3. Fejezet Este kilenc volt. Ezt a pillanatát utáltam legjobban a napnak. Ha esett, ha fújt, a Közösség ilyenkor gyűlt össze a háztömb közepén a leharcolt játszótéren, hogy jelentést tegyen a Mylordnak. Mint valami várúr, megjelent felettünk az erkélyen, és figyelte, ahogy az emberei begyűjtik tőlünk az aznapi zsákmányt. Aztán a másnapi feladatok kihirdetése következett, aztán pedig, ha minden rendben volt, mehetett mindenki a vackába, vagy az újabb feladatot teljesíteni. Ha minden rendben ment... így volt. Ha meg nem, akkor az elkövetőt szépen felkísérték a Mylord lakosztályába, hogy magával a nagy emberrel beszélhesse meg a dolgot. Tudtam, hogy most ez utóbbi vár rám is: ha nincs mit beszolgáltatnom, akkor biztosan elnyerem kitüntető figyelmét. Már jó előre készültem a találkozásra, egy hosszú ujjú pólót húztam a topomra, ami eltakarta az égésnyomokat a karomon, a tenyeremet pedig bekötöztem, mintha csak épp az előbb vágtam volna meg magam. Végül is ez munkakörrel járó kockázatnak számított, már ha tolvajlással foglalkozott az ember, így aligha szúrhatott szemet bárkinek. A mosdóban lógó csorba tükörben is ellenőriztem, milyen látványt nyújtok. A bőröm lebarnult az utóbbi időben, és a szemem most világosabbnak tűnt, vállig érő hajamat pedig magam vágtam le egy hete, úgy-ahogy. Most az összevissza álló tincsek felfelé kunkorodtak, elöl meg az arcomba lógtak. Még így is jobban nézett ki, mint várható volt, miután a körömollóval úgy nekiestem. Nem volt rajtam smink, a fülemben egy sor apró fülbevaló volt, és összességében kevesebbnek látszottam tizenhétnél. Abban reménykedtem, hogy ezt majd beszámítják a javamra. Megszólalt a vekker a kisasztalon, már csak egy percem maradt, aztán indulni kellett a névsorolvasásra. Kapkodva hagytam el a szobát, és csatlakoztam a többiekhez, akik a

21 lépcsőn lefelé fűm tartottak a játszótér felé. Nem szólalt meg senki, ilyenkor mindig, mindenkiben túl nagy volt a feszültség. Csak amikor már túléltük a rapportot, álltunk le egymással beszélgetni kicsit. Odacsusszantam a megszokott helyemre a körhinta mellé, leültem, és a lepattogzó festéket kezdtem kapargatni. Láttam, amint Tony a hinta körül lopakodik; és mint mindig, igyekezett észrevétlen maradni. Pontban kilenckor a Mylord gondolt egyet - neki elég volt csak rágondolni mire felkapcsolódtak a reflektorok. Kinyílt az ajtó a legfelső szinten, és a vezetőnk fehér öltönyös alakja jelent meg a korlátnál. Ő volt a Mylord. Az igazi nevet senki sem tudta. Fekete haját hátranyalta, a tokája pedig akkora volt, mint egy nyakpárna. Húsos ujjain gyűrűk csillogtak. Maga volt a két lábon járó szív- infarktus, de sajnálatos módon még egy hétköznapi náthát sem kapott el soha. Néha arról fantáziáltam, mi lenne, ha egyszer csak kidőlne. Szétspurizna mindenki, ki merre lát, mint egy börtönlázadás után, vagy egy másik hatalmaskodó lépne a helyébe? Már jó pár éve kiszemelte Dragont és Unicornt, tanítgatja őket vezetői ismeretekre, miközben jól szórakozik azon, ahogy egymással rivalizálnak. Ha közülünk bárkinek át kellene vennie a vezetést, biztos, hogy az egyikük lenne az. Dragon különleges képessége abban rejlett, hogy bármit képes volt csupán az akaratával megmozdítani. Láttam egyszer, amint simán arrébb tett egy autót. Unicom pedig az időt tudta manipulálni: beérlelte a gyümölcsöt, kinyílt a virág, majd elhervadt, ha épp azt akarta.

22 Kettejük közül én inkább azt kívántam, ha már muszáj valakinek, inkább Dragon essen nekem. Még mindig élvezetesebb attrakciónak tűnt, ha valaki keresztülhajít a szobán, mint hogy éveket veszítsek az életemből. A Mylord emberei körbejártak közöttünk földi halandók közt, hogy begyűjtsék a zsákmányt. Egyforma fekete póló, bőrkabát meg nadrág volt mindegyikükön, a vakítóan fehér öltönyt viselő főnök sötét árnyékaként jártak körbe. A körmeimet bámultam, a kék lakkot kapargattam róluk, és abban reménykedtem, hogy valami csoda folytán majd elsétálnak mellettem szó nélkül. Mire elértek hozzám, bőven volt időm, hogy teljesen depisre gondolkodjam magam. Azon járt az agyam, mi értelme ennek az egész savant életnek. Minek ez a rengeteg különleges képességünk, ha másra sem futja belőle, mint hogy ilyen vacak életet éljünk? Eleget láttam már, hogy tudjam, a velem egykorú emberek családban éltek, iskolába jártak, normális, békés életet éltek a szép házaikban. Miért kellett nekem itt lennem ebben a mocsokban? Annyira szerettem volna olyan helyen lakni, ahol több ember volt, mint patkány! Savantnak lenni azt kellene jelentenie, hogy genetikailag nézve mi húztuk az adu ászt a nagy játszmában. A természet jókedvében csupa extrákkal látott el minket. De végül mégis úgy alakult minden, mintha duplán el lennénk átkozva. Először is, a képességeink elkülönítettek minket a hétköznapi világtól, ők az adottságainkról sosem tudhattak meg semmit, különben biztos szétboncoltak volna egy laboratóriumban, vagy félelmükben levadásztak volna minket. Más részről pedig a Sors kereke olyan társat osztott ki nekünk, akivel nagy valószínűséggel soha életünkben nem találkozunk össze, és így mindig magányosak maradunk. Egy szuper Lego játék voltunk, csak éppen az alkatrészeink felét a világ másik fertályán dobták le. Nos, Phee, mit hoztál ma nekünk? - hallottam meg a hangot pont felettem. Hát ez nagyszerű, úgy tűnik, a szerencse jó időre elpártolt mellőlem. A hang ugyanis Unicom felől jött. Magas, vékony srác volt, hatalmas, hosszú orral. Egy megnyújtott Mr. Beanre emlékeztetett, Hitler személyiségjegyeivel kombinálva. Élvezte, hogy ő büntethette meg a Közösség gyengébb tagjait, és mindannyian kitértünk az útjából, amikor csak tudtunk. - Ö... helló, Unicom! Az a helyzet, hogy ma nem voltak kint az emberek a területen. De már kinyomoztam, hol lesznek holnap, és azt tervezem, hogy az egyetemen fogok rajtuk ütni - mondtam, és azon törtem a fejem, vajon neki is olyan hihetőnek hangzott-e a válaszom, mint nekem. Unicom a hosszú orrát dörzsölte. Akkora volt, mint egy csőr. - Mit zagyválsz itt össze? Ez azt akarja jelenteni, hogy most nincs nálad semmi? Fel se kellett néznem, tudtam, hogy lassan mindenki a mi kis beszélgetésünket figyeli. Ha valamiért leállt a begyűjtés,, az sosem volt jó jel. - Hát, ma tényleg nincs semmim. Holnap viszont nagy fogás ígérkezik. - Ó, ó, Phoenix! Tudod, hogy a Mylord nem szereti azt hallani, hogy majd holnap. Sajnálkozó volt a hangja, de csak megjátszottá. Végre lepattant egy nagyobb kék körömlakkdarab a körmömről... - Én... én azt hittem, nem lesz gond. Csak most.tényleg csak most az egyszer - nyökögtem.