A nagy vita a magyar keresztény politikáról

Átírás

1 SÚLYPONT A nagy vita a magyar keresztény politikáról Kísérlet a tragédia elhárítására és a végkifejlet (harmadik rész) cikksorozat első részében leírtuk a helyzet kialakulását és akárcsak a világirodalom nagy tragédiáiban - mintegy a főszereplők fölvonulását. A második rész a tragikus, nagy összeütközés két szorosan egymásba fonódó szakaszát mutatta be, a KALOT megmentésének kísérletét és évi feloszlatását, majd az évi választásokat. Ez a harmadik rész a tragédia elhárításának kísérletét, valamint a végkifejletet, a főhősök és mellékszereplők pusztulását mutatja be, a negyedik rész pedig a tanulságokat és következtetéseket foglalja majd össze. Rákosi beszéde és Bánáss római útja Azt, amit Rákosi az egyházzal és Mindszentyvel szemben akart, január 10-én elmondott beszédében mondta ki. A demokrácia ez évi feladatai között ott van az egyház és a népi köztársaság viszonyának rendezése, a megegyezés, vagy pedig végezni kell az egyházi reakcióval, vagyis mindenekelőtt Mindszentyvel. (Mészáros 2005: 59) Azok után, ami az országban az ezt megelőző három évben és mindenekelőtt azok után, ami a Kisgazdapárttal és a Függetlenségi Párttal történt, mindenki számára, akinek füle volt a hallásra, nyilvánvalónak kellett lennie, hogy ez a beszéd és a beszéd végén megadott határidő mit jelent. Vagy ki lehet alakítani ebben az évben az egyház számára is elfogadható modus vivendit a hatalommal, vagy működésbe lép az egész elnyomó gépezet személy szerint Mindszentyvel, de az egész katolikus egyházzal szemben is. A történtekre Barankovics első reakciója az volt, hogy Rákosi beszéde után címmel megnyugtató jellegű vezércikket írt a DNP Hazánk című hetilapjának január 16-i számában. E cikkből Mészáros (2005: 59-60) a következő bekezdést idézi: Rákosi ezzel [a beszéddel] Rákosi Mátyás Végezni kell ugyanazon az úton maradt, amelyen mindeddig haladt, amely iránti szeretetünket és tiszteletünket csak növelhette az a körülmény, hogy a Magyar Köztársaság az egyház megszentelő, igehirdetési és belső kormányzati szabadságát tiszteletben tartotta, iskoláinak fenntartásához és a papság anyagi megélhetéséhez egzisztenciális mértékben járult hozzá, és az egyház egyetlen lényeges jogához nem nyúlt. Nemcsak az igazságosság, hanem az okosság is megköveteli, hogy e tényt elismerjük, és annak örüljünk, annál is inkább, mert ebben a kormányzat egyházpolitikai bölcsességét és jövendő szándékát is látni akarjuk. Ennél konciliánsabb hangvételű cikket írni nem lehetett, Barankovics és a püspöki kar számára azonban nyilvánvalónak kellett lennie, hogy a probléma nem oldható meg egy megnyugtató jellegű vezércikk közzétételével, hanem elkerülhetetlen a konkrét megoldás keresése és a Rákosival való tárgyalás. Erre január-februárjában került sor, és a tárgyaláson a katolikus egyház részéről Czapik Gyula egri érsek és Bánáss László veszprémi püspök, az állam részéről pedig Rákosi Mátyás valamint magánemberként Barankovics István vett részt. (Izsák 1985: 134) Az ott történtekről nem sokat tudunk, és Izsák is csak azt állapítja meg, hogy e tárgyalások eredménytelenül végződtek (uo). Nyilván a tárgyalások eredménytelensége volt az, ami szükségessé tette a problémáknak a Vatikán elé terjesztését, és ami arra vezetett, hogy először Bánáss püspök, majd Czapik érsek Rómába utazott. A Vatikánnak a tárgyalásokban való bevonásáta a kötelesség mellett a bölcsesség is megkívánta, mert a magyar egyháznak csak a Vatikán bevonásával megkötött megállapodás adhatott védelmet. P. Kerkainak kellett vállalnia a korábban P. Nagy által betöltött szerepet, a római utat és Bánáss püspök, majd a későbbiekben Czapik érsek római útjának előkészítését. Erről csak rendtársai és munkatársai róla írt 2009/1 3

2 SÚLYPONT rövid életrajzaiból és emlékezéseiből tudunk. Takáts Ágoston a következőket írja: A Magyar Püspöki Karban Dr. Bánáss veszprémi püspök és Dr. Czapik egri érsek kereste a modus vivendi megkötésének lehetőségét, amelynek további szorgalmazói Papp Kálmán győri, Kovács Sándor szombathelyi, Hamvas Endre csanádi, Dudás Miklós hajdúdorogi, Virágh pécsi és Madarász kassai püspökök, valamint Grősz József kalocsai érsek voltak. A modus vivendi megkötését ellenezte Mindszenty bíboros mellett Shvoy Lajos fehérvári, Péteri (sic!) József váci megyéspüspök és Meszlényi Mihály esztergomi segédpüspök. P. Kerkai két ízben járt Rómában. Először [ ] január-február hónapokban Dr. Bánáss László római útját és vatikáni tárgyalásait előkészíteni, másodszor július-augusztusában, amikor Dr. Czapik Gyula egri érsek római útját és vatikáni tárgyalásait készítette elő. Mindkét alkalommal tárgyalt Mons. Montini helyettes államtitkárral és P. Leiber jezsuita professzorral, XII. Pius magántitkárával és tanácsadójával, egyben összefoglaló jelentést is készített a Szentatya számára a magyarországi valláserkölcsi életről, egyházpolitikai helyzetről. Előkészítő tárgyalásai olyan eredményesek voltak, hogy mind Bánáss püspököt, mind Czapik érseket megkülönböztetett tisztelettel, bíborosoknak vagyis egyházfejedelmeknek kijáró külsőségek között fogadták, a Pápa pedig megerősítette őket modus vivendit szorgalmazó törekvéseikben. (András, Bálint és Szabó 1995: 84) Ugyanebből a forrásból megtudjuk még a következőket is as kétszeri római kintléte alkalmával P. Janssens, a jezsuita általános rendfőnök felajánlotta P. Kerkainak, hogy kint maradhat Rómában, számára és a rend számára fontos munkakörben. [ ] Mi azonban [P. Kerkai és dr. Takáts Ágoston] kölcsönösen megígértük Istennek és egymásnak, hogy jóban-rosszban itthon maradunk, a magyar népért, népünk felemelkedéséért élünk, ezért vállaljuk még a börtönt is, ha Isten azt szabja meg sorsunkul. (86. o.) Ez is történt, mindkettejükkel. Ez a főként P. Kerkai emlékére és méltatására szánt szöveg a küldetés lényegét és célját illetően nem mond többet annál, hogy a pápa megerősítette őket [Kerkait, Bánásst, majd később Czapikot] modus vivendit szorgalmazó törekvéseikben, de a további részletekről és a tartalmi kérdésekről, tehát a konkrét javaslatokról, ezek előadásáról és fogadtatásáról nem tudunk semmit. Az egyértelmű, hogy ez a kísérlet, a lényeget illetően, eredménytelen maradt, mert a megerősítés a törekvéseikben nem jelentett semmi konkrétumot. Rákosi úgy juttatta kifejezésre a P. Kerkai első útjának és Bánáss püspök útjának eredménytelensége miatti elégedetlenségét, ahogy ez tőle várható volt. Letartóztatták Lénárd Ödön piaristát, és a rendőrség kihallgatásra rendelte be az Actio Catholica több vezetőjét. A történtek megtárgyalására a püspöki kar június 24-i értekezletén került sor. (Mészáros 2005: 60) A jegyzőkönyv szerint Czapik érsek úgy tudja, hogy Őeminenciája ellen akarnak valami kompromittálót találni, külföldi relációk [ ] után kutatnak, valutaügyben nyomoznak. (Uo.) Rákosi tehát félreérthetetlenül megmutatta, hogy ha nem történik meg, amit kíván, következnek a letartóztatások, és hogy megkezdte a Mindszenty-per előkészítését is. Az iskolák államosítása Ennek a már így is túlságosan terjedelmes cikksorozatnak nem lehet feladata, hogy az egyházi iskolák államosításával és az egyház ezzel kapcsolatos magatartásával foglalkozzék. Ez olyan súlyú kérdés, amely csak külön és csak ehhez hasonló terjedelmű cikkben lenne tárgyalható. Mégsem lehet azonban említés nélkül hagyni, hogy ugyanebben az időben folyt az egyházi iskolák államosítása. Itt nem tehetünk mást, mint hogy idézzük az ebben az időben tartott püspökkari értekezletek jegyzőkönyvének néhány részét. Az május 29-i rendkívüli értekezlet többek között azzal a körlevéllel foglalkozik, amely szerint exkommunikációba esnek azok, akik részesei az iskolák államosításának. A jegyzőkönyvben a következőket olvashatjuk: A hajdúdorogi püspök megjegyzi, itt, hogy a diabolus Rotae szerepét vállalva tisztázni szeretné [az exkommunikációra vonatkozó] körlevelek hatályát. [ ] Szerint[e] nem lehet embert (tanítók és családjaik) exkommunikációba kergetni. Kétségtelen, hogy a kormány tagjai és a bűnös képviselők beleesnek az exkommunikációba, de beleesik-e Hamvas Endre csanádi püspök mindenki, aki most erőszakra és megfélemlítésre aláírja az iskolás államosításának kérdését. Az egri érsek: Quod jus: nincs kétség. Quod factum: ugyanezt parallel eseteknél külföldön sehol sem alkalmazták. Nekünk szemünkre vethetik, hogy ezt csak a magyar püspöki kar teszi. [ ] Ha az állam által elvett iskolában szerzetesek /1

3 SÚLYPONT nem taníthatnak, morális elv, hogy olyan parancsot, amely előreláthatólag nem teljesíthető, nem szabad kiadnunk. (Beke 1996: ) Ezt követően: A püspöki kar tudomásul veszi, hogy az excommunikációt többféleképpen magyarázzák, de egyénenként kell elbírálni, hogy ki esik bele. (Beke 1996: 334) Az június 7-i rendkívüli püspöki konferencia, a bíboros hercegprímás előadásában. Az iskolák államosításával kapcsolatban felmerült a kérdés, hogy milyen magatartásra kötelezzük katolikus iskoláink igazgatóit. Állítólag kész blanketták vannak már, amelyeken csak a törvény dátuma hiányzik, rajta van a cím Állami szerzetes igazgató. A híveink és családos tanítóink folytatja a bíboros hercegprímás - leállíttattak, s a családtalan szerzetesek meg szolgáljanak Ortutaynak úgy, mint azelőtt az Anyaszentegyháznak? A katolikus elnök-főigazgató közölje bizalmasan, hogy sem szerzetes, sem szerzetesnő ilyen megbízást nem vállalhat. A püspöki kar így határoz. [ ] A bíboros hercegprímás felemlíti, hogy [ ] az államosítás esetén senki nem léphet át az állam szolgálatába, de az egyházközségek gondoskodnak róluk és családjukról az átmeneti időben. (Beke 1996: , kiemelés tőlem, Sz. Gy.) Végül az június 10-i rendkívüli püspökkari konferencia jegyzőkönyvéből. A rendfőnökök jún. 24-i értekezletének határozatából kifolyólag a következő felirattal fordul Őeminenciájához és a nm. püspöki karhoz: Főmagasságú és Főtisztelendő Bíboros Hercegprímás Úr! Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspöki Kar! Az államosítási törvény megjelenése új helyzetet teremtett a kat. iskolák kérdésében. A kérdés eldőlt, egyoldalúan és a teljes jogfosztás értelmében. Most a mi feladatunk, mint a bíboros hercegprímás úr Őeminenciája június 20-i körlevelében írja, minden rendelkezésünkre álló törvényes eszköz igénybevételével megkísérelni jogaink visszaszerzését, illetőleg a megmenthetők megmentését. (Kiemelés tőlem, Sz. Gy.) Erre e pillanatban két út látszik járhatónak. Az egyik, hogy valóra váltassék, éspedig minél szélesebb terjedelemben az az ígéret, amelyet a kormány számtalanszor kifejezett, és a protestáns felekezetekkel szemben immár tényként emleget: iskoláinknak az államosítás alól való mentesítése. A másik, hogy a törvény végrehajtási utasítása (kiemelés az eredetiben, Sz. Gy.) katolikus intézményeinkre nézve minél kedvezőbb értelmezéseket és eljárásokat adjon. (Kiemelés tőlem, Sz. Gy.) Mindkettő szükségessé és legalább az elsőre nézve a nm. püspöki karnak velünk közölt döntése lehetővé teszi, hogy jogainkhoz való megalkuvástalan ragaszkodás mellett mi is hallassuk az illetékesek előtt szavunkat. Erre alkalmat kínál a vallás- és közoktatásügyi miniszternek minapi kitérésünk dacára megismételt kezdeményezése, aki közölte a férfi tanítórendek főnökeivel, hogy amennyiben biztosítékot kapna, hogy nem utasítják vissza, újra meghívná őket nem hivatalos jellegű, bizalmas eszmecserére, amely őket semmire sem kötelezné, hanem csak arra szorítkoznék, hogy közölje velük elgondolásait. Jól látjuk ennek a meghívásnak a veszélyeit, elfogadásának és visszautasításának is roppant felelősségét, azért a kérdést fi úi tisztelettel a bíboros hercegprímás úr és a nagym. püspöki kar bölcsessége elé terjesztjük. Az alábbiakban kifejtjük álláspontunkat, de magatartásunk közös elhatározással hozott első elve a kat. egység feltétlen megőrzése lévén, kijelentjük, hogy állásfoglalásukat eleve alávetjük a nagym. Püspöki kar döntésének. A magunk részéről úgy gondoljuk, hogy a miniszteri meghívásnak kívánatos volna eleget tenni, mert előreláthatólag ez az utolsó lehetőség arra, hogy az érintkezést a hatalom kezdeményezésére (kiemelés az eredetiben, Sz. Gy.) vehessük fel. Alig remélhető ugyanis, hogy egy második visszautasítás után, amelyet kétségtelenül sértőnek kell éreznie, a miniszter harmadszor is kezdeményező lépést tegyen felénk. Márpedig azt gondoljuk, hogy azt az értéket, amelyet főleg nagyobbszámú iskoláink, illetőleg diákotthonaink megmaradása jelentene a kat. ügy számára, lelkiismeretünk szerint nincs jogunk visszautasítani. Hivatásunkból folyó elemi Dudás Miklós hajdúdorogi püspök modus vivendi kötelességünknek érezzük, hogy a szerzetes nevelőknek mindaddig nem szabad elhagyni az ifjúságot, amíg a vele maradásnak erkölcsi lehetősége megvan, annál is inkább, mert a mai helyzet ismeretében biztosra vehető, hogy ha az iskolát egészen elveszítjük, előbb-utóbb az egész vagy majdnem az egész ifjúságot is elveszítjük. Jól érzik ezt a kat. szülők, akik az ifjúsággal együtt - kétségbeesetten remélik, hogy a régi kat. nevelők valamiképpen mégiscsak tovább fogják tanítani ifjúságunkat. Emellett a legfőbb szempont mellett másodrangúnak látszanak előttünk azok az egyébként számunkra mér- 2009/1 5

4 SÚLYPONT hetetlenül jelentős veszélyek, amelyeket az iskolákból való teljes kivonulás külsőleg és belsőleg, lelki és anyagi téren egyaránt szerzetesrendjeinkre zúdítana. Ha a nagym. Püspöki kar álláspontunkat magáévá tenné, akkor tárgyunkban a következő elvekhez tartanók magunkat: [ ] Végül legyen szabad újra hangsúlyoznunk, valamennyiünknek ezt a közös állásfoglalását a nagym. püspöki kar jóváhagyásától tesszük függővé, és ennek döntésében eleve megnyugszunk. A bíboros hercegprímás úr Őeminenciájának megszentelt bíborát csókolva, a nagym. püspöki karnak mély tiszteletünket kifejezve, maradunk fi úi hódolattal. Budapest, június 23. Dr. Sárközy Pál s. k., Simonff y Jenő s. k., Endrédy Vendel s. k., Dr. Vidákovics Aladár s. k., Dr. Burka P. Kelemen s. k., Sík Sándor s. k., Édám László s. k., P. Reisz Elemér s. k. Az egri érsek megkérdezi a főapáthelyettest, hogy általános volt-e ez a határozat? A főapáthelyettes igennel válaszol. A jún. 16-i rendfőnöki értekezlet határozatait az Ordináriusok megkapták. [ ] Az egri érsek: Ha gondolkodik az ember, a következő meggondolandó pontokra jutott. [ ] e. A rendfőnökök kérdésére szóba álljunk-e a VKM-mel azt hiszi igen, ha vissza akarjuk szerezni, helyesebben megtartani, amit lehet (kiemelés tőlem, Sz. Gy.). Egy áthidaló indítványt tesz: (A kormányt is köti valamennyire ez iránya.) Négy esztendőre (kiemelés az eredetiben, Sz. Gy.) kérjük meghagyni a szerzetes és kat. iskolákat, ezzel ők is maguk felé valamennyire szépíthetik a dolgot. A bíboros hercegprímás így szól: Ellene vagyok a kivételezés kegye igénybevételének. Körleveleink hangsúlyozták és hívő népünk jól emlékezetében tartja: az állami tankönyvek hallgatnak Istenről, lélekről. Az állami iskolákkal kapcsolatos kollégiumokban már eluralgott az istentelenség. A katolikus iskolázás egész vonalához ragaszkodunk. Nem morzsák kellenek. Az Egyház iskolajoga oszthatatlan. Nemcsak a katolikus, de az állami tanítók, szülők, papok börtönig történő áldozatokat hoztak ezekért az elvekért aláíró, tüntető egy helyen. Utolsó leheletig menő küzdelem, amelyet fegyverrel, erőszakkal nyomtak el. Lénárd Ödön piarista túsz volt Dicsértük a hősöket. És most a teljes jogtiprás után tárgyalás. Hogy veszi ezt az egyszerű nép, amelynek a katolikus iskola oly fontos, mint a városiaknak. Kiközösítést mondottunk ki, a kiközösítettek fejével most egy asztalhoz ülés. A szerzetesek iskoláit is ócsárolták (demokráciaellenesség, reakció, az egyszerűek kizárása, a bejutók megzsarolása). Meddig maradhatnak ott? Rosszabb lesz két-három részletben kivonulni. Félő, hogy a társadalom kielégül a kivételezésben, és további harcra nem lesz ereje. Tehát elvi okokból ellene van, de a következő feltételekkel nem ellenezné excommunicatusról lévén szó a rendfőnökök belépése helyett hivatalnokok elmenetelét. Az írásbeli átvételt ezekkel a feltételekkel: 1. Kívülük senki már a minisztériumnak feléje sem megy. [ ] 9. Püspöki kar dönt ezek, valamint az általános elvi szempontok fi gyelembevételével. [ ] Tehát a határozat: Nem zárkózik el a püspöki kar, a tanügyi bürokraták elmenetelében egységes a püspöki kar. De akkor, ha megtárgyalták a dolgokat, semmiféle döntés nem lehet, csak itt, a püspöki kar előtt. (Beke 1996: ) Az fentiekből egyértelműen látható, hogy az itt idézett levél szinte szélsőségesen barokk hangvétele ellenére ekkor már ugyanolyan ellentét feszült Mindszenty és a tanítórendek vezetői között az iskolák államosításának ügyében, mint Mindszenty és Barankovics között a követendő általános politikai magatartást illetően. Utolsó kísérlet az alapelvek tisztázására: a DNP két képviselőjének jelentése Mindezek az események, ideértve Lénárd Ödön korábban tárgyalt letartóztatását is, nem változattak Mindszenty felfogásán és magatartásán, sőt lehetséges, hogy újra megkísérelte a neki tetsző és teljesen az ő politikai irányvonalát követő politikai formáció létrehozását. Jelentést kért a DNP két, Barankovics politikai irányvonalát ellenző képviselőjétől, Matheovits Ferenctől, aki ki is lépett a DNP-ből, és egy másik képviselőtől, akinek nevét nem lehet megállapítani az iratokból, és akinek kiléte most már valószínűleg örök titok marad. Feltehető, hogy azok egyike volt, akik Matheovitscsal együtt léptek ki a DNP-ből. Mindszenty mindkét jelentést megküldte a püspöki kar valamennyi tagjának /1

5 SÚLYPONT Matheovits jelentésének (Matheovits 1948) eredeti példánya a Prímási Levéltárban található meg fedőlapja és szerzője nélkül. Kelte nincs, érkeztetésének kelte július 13.; jelzete: 4910/1948. A rossz kiállítású eredeti példány átgépelt másolata megtalálható az Állambiztonsági Szolgálatok történelmi levéltárában, augusztus 17-i keltű, aláírás nélküli, DNP Mateovics (sic!) tárgyú, jelentés melléklete. E jelentés szövege: Mellékelem dr. Mateovics (sic!) Ferenc által Mindszenti (sic!) hercegprímás utasítására elkészített Demokrata Néppártra vonatkozó memorandumot, amit Mindszenti (sic!) valamennyi püspökének megküldött. Ezeket a dokumentumokat Pallos (2007: ) közli. A továbbiakban az eredeti szöveget és nem a másolatot idézzük, az eltérések elhanyagolhatók. A másik DNP képviselő jelentésének (Emlékeztető 1948) eredeti példánya is a Prímási Levéltárban található meg. Címe Emlékeztető a Demokrata Néppárt működéséről augusztus 1-től július 15-ig. Nincs kelte, az iraton nincs név vagy aláírás, érkeztetésének kelte július 13.; jelzete: 4910/1948. Az irat mindmáig kiadatlan. Két nappal később érkezett, mint Matheovits jelentése, és ugyanazon a számon iktatták. Ez arra utal, hogy mindkét jelentés Mindszenty felkérésére készült. Bizonyos, hogy a szerző a DNP képviselőcsoport tagja volt, mert másnak ilyen részletes informáltsága nem lehetett. Feltehető, hogy a szerző egyike volt annak a hét DNP képviselőnek, akik, köztük elsősorban Matheovits, kiléptek a DNP-ből, ellenezve Barankovics és helyeselve Mindszenty politikai irányvonalát. Most már örök titok marad, hogy Mindszentynek voltak-e a két jelentés bekérésén túlmenő tervei e két képviselővel. Korábbi cikkemben (Szakolczai 2007a: 164) a Mészáros (2005) által leírtak és a még az 1940-es években kapott szóbeli információk alapján feltételeztem, hogy e jelentés szerzője Matheovits volt, Pallos (2007) kutatásai alapján azonban most már bizonyos, hogy Matheovits nem ennek, hanem az előbb tárgyalt jelentésnek a szerzője. Matheovits jelentése. (Matheovits 1948) megállapítja, hogy A Barankovics István vezetése alatt álló D.N. a katolikus tömegek felé benn és künn szívesen tünteti fel magát katolikus világnézeti pártnak, de nyilvánvaló módon azt a nézetet foglalja el, hogy alaptalanul. Ennek alátámasztására a következőket írja le. A katolikus világnézeti párt jellegéhez tartozik, hogy 1.) a tanítóhivatal szellemi irányítását hit és erkölcs terén, valamint a velük összefüggő kérdésekben a pártvezetőség ismerje el és éljen vele; 2.) hivatott hely ilyenként legalább hallgatagon elismerje; 3.) a katolikus világnézetet lehelje a pártprogram; 4.) a pártvezetőség tagjainak hit- és erkölcsi élete legyen összhangban az Egyház szellemével és útmutatásával; 5.) a párt tartsa magát távol benn és künn a kinyilatkoztatott igazságokkal ellentétes tanoktól, ilyen pártokkal és irányokkal való elvi együttműködéstől. Ezt követően annak bizonyítására törekszik, hogy a DNP esetében nem teljesülnek ezek a követelmények. 1.) Nincs meg a tanítóhivatal szellemi irányítása. A párt annak a francia katolikus politikai iránynak (Köztársasági Népi Mozgalomnak) a révületében él, amely annyi visszásságot mutat a hierarchiához való viszonya terén júliusában kísérlet történt a kérdés tisztázására. Ennek folyamán egyik délelőtt B. készséget nyilvánított íly irányban. A segítségül hívott vezetők ugyanaznap délután lármás és tiszteletlen tanácskozáson visszavonatták vele elhatározását. 2.) Az évi július 25-i püspöki konferencia nem ismerte el világnézeti pártnak. 3.) Az 1945-ben először Keresztény Demokrata Néppárt néven szereplő párt most már csak mint Demokrata Néppárt szerepel, a keresztény név nélkül. Olyan álláspontot foglal el, amely bebizonyítottnak veszi a fejlődés tényét [ ] és vele együtt az emberi test állati eredetét januárjában miniszterelnöki autón Rákosi be nem vallott - megbízásából keresett fel négy püspököt. Nyilatkozatai magánkörben bántók. Tekintély-tisztelete hiányos ben a választók bizalma nem neki, hanem a katolicizmusnak szólt. 4.) Már egyetemi hallgató korában az egyházi nagyvagyonok hibáinak szorgos gyűjtésé - vel foglalkozik, és becsmérlőleg szól az Egyház közéleti magatartásáról. Bár a M. Közlönyben szept. 28-án megjelent az engedély, nem indult a párt sem az okt. 7-i fővárosi, sem a nov. 4-i országos választáson. Mindszenty bíboros jelentést kért 5.) A párt az eddigiek szerint nem tartotta magát távol a kinyilatkoztatott igazságokkal ellentétes materialista tanoktól, a marxista pártokkal és irányokkal való együttműködéstől. Ezt a DNP parlamenti és politikai munkájának részletes és elítélő jellegű ismertetése követi azzal, hogy a párt parlamenti munkája végig kettős. Ehhez járultak a Dinnyéssel, Rákosival, legújabban a Balogh Istvánnal való sűrű és gyanús tárgyalások, amelyekről B. sohasem számolt be a pártnak. 2009/1 7

6 SÚLYPONT Az utolsó összefoglaló bekezdés: A dokumentumok és a párttagok előadása alapján készült eme összefoglalás azt mutatja, hogy a D.N. nem lehet a magyar kibontakozás alapja, inkább az elvi alapok megrontója, és nem lehet a szükséges és várva-várt világnézeti párt. E jelentés tisztáz egy konkrét kérdést: ezek szerint július 21-én két megbeszélés volt. Az elsőn Barankovics hajlott Mindszenty Bánáss által előterjesztett igényeinek teljesítésére, és a másodikon történt az, hogy Mihelics, aki ezek szerint nem vett részt az első megbeszélésen, vehemensen tiltakozott a Bánáss által előterjesztett javaslatok ellen. Az januári, illetve a Dinnyéssel, Rákosival és Balogh Istvánnal lebonyolított tárgyalások már nyilván az akkor napirenden lévő alapvető fontosságú egyházpolitikai kérdésekre vonatkozó elgondolásokkal függtek össze. Az, hogy ez az irat az esztergomi érkeztetést alig egy hónappal követően már a belügyminisztérium aktái között szerepelt, sajnálatos módon arra utal, hogy a püspöki irodák munkatársai között már ekkor volt olyan, aki nemcsak jelentett, hanem iratokat is átadott, ami akkor, minthogy még nem volt xerox, nehezebb volt, mint ha ma lett volna. A másik DNP képviselő jelentésének (Emlékeztető 1948) legfontosabb megállapításai az irat szerkezetében a következők; ennek az iratnak az ismertetésével már foglakozott Szakolczai (2007a: ). A.) A körülményeknek s ezen felül annak a hiedelemnek, hogy a párt mögött Esztergom áll, végül az ország erősen ellenzéki hangulatának köszönhető a párt átütő sikere. B.) A választások után a párt hatvan képviselőjének Hévízszentadráson tartott értekezletén a pártvezetés a következő álláspontot foglalta el. A külpolitika terén elkerülhetetlen, hogy a párt figyelembe vegye az orosz határból eredő azon reálpolitika tényt, hogy egy 200 milliós nép közelében csak baráti politikát lehet folytatni. [ ] Ezért nem szabad semmiben provokálni az oroszt. A jelentés szerzője hozzáteszi: Mondani sem kell, hogy a párt értelmiségi képviselőinek (kiemelés tőlem, Sz. Gy.) nagy része legélesebben ellene mondott ennek a külpolitikai helyzetfestésnek. A belpolitikában a külpolitikai helyzet konzekvenciát kell levonni, szimbiózisban élünk a kommunizmussal, tehát nem antikommunisták, csak nem kommunisták vagyunk. A szerző itt is hozzáteszi: A belpolitikai helyzetkép épp oly heves visszatetszést keltett, mint a külpolitikai. A magántulajdon voltaképp csak egy időleges használati jog a természetjog szerint. A Hercegprímás Úr személyével kapcsolatban ugyan a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg a pártvezetőség, azonban minden egyes előadásban kitértek arra, hogy ő merev álláspontot foglal el, s ezzel veszélyezteti az Egyház és Állam közti jó viszonyt, de szerencsére a pártvezetőség szerint vannak azért a püspöki karnak demokratikusabb érzésű tagjai is, akik belátják a kompromisszum szükségességét. Jánosi és Kerkai páter teljesen annak a kompromisszumos elgondolásnak a híve, amelyet a pártvezetőség is kíván követni. A párt belső frakciói már a hévízszentandrási értekezleten [ ] kialakultak. Az egyik oldalon állt Barankovics István szűkebb vezérkarával, [ ] mellettük álltak még a KALOT-isták [ ]. Velük szemben állt a párt un. jobbszárnya: Matheovits Ferenc [ ]. A párt harmadik része egy bizonyos örökké kritizáló csoportból áll, akik azonban szavazásnál végül is mindig Barankovics mellé álltak. [ ] A képviselők negyedik csoportja alapjában véve színtelen emberekből áll [ ], akik [ ] többnyire fejbólintó Jánosként vallották azt, amit Barankovics István mondott. Így szavazások esetén a párt vezetősége [ ] mintegy 5-10 szavazattöbbséggel mindig többségben volt. A szerző Keresztes Sándort a KALOT csoport, Varga Lászlót a harmadik csoport tagjai közé sorolja, és Kovács K. Zoltánt nem említi meg. Végül a D.) pont szerint: a pártban kilkkrendszer alakult ki, Barankovics István az ügyeket három emberrel szokta megtárgyalni [ ], ezek: Eckhardt Sándor, Mihelics Béla és Rónay György. E.) Az orosz érdekszférá -ba tartozó államokkal kötött szerződések megszavazását Barankovics elsősorban azért támogatta, mert ez külpolitikai kérdés, tehát befolyásolási körünkön kívül esik, de más érvei is voltak. A szerző itt is leírja, hogy a párt értelmiségi csoportja (kiemelés tőlem, Sz. Gy.) [a] legélesebben szembe szállt a pártvezetőségnek azzal a kívánságával, hogy a párt szavazza meg Varga László örökké kritizáló a [kölcsönös segítségnyújtási] egyezményt, és álláspontjuk az alábbiakban összegezhető. a.) Jalta és Potsdam a háború alatt volt, egy béke állapotában egészen más a helyzet, b.) Hosszúlejáratra nem politizálhatunk [ ], mert ne áltassuk magunkat azzal, hogy akármilyen konciliáns politikát is folytatunk [ ], ha egyszer menetrendszerűen elő van írva, hogy [ ] pártunk kimúljon, azt úgyis meg fogják halatni, haljunk meg legalább becsültben. c.) Miután hosszúlejáratra nem, tehát csak rövidlejáratra politizálhatunk [ ], egy ellenzéki pártnak csak egy feladata lehet, hogy egy nemzetközi tárgyalóasztalhoz érveket tudjunk adni a magyarság kezébe, ak /1

7 SÚLYPONT korra, amikor minden közép-európai állam majd azt igyekszik bizonyítani, hogy mennyire állt ellent az orosz-szovjet elnyomásnak. [ ] f.) Okuljunk Nyugat- Európán, a tapasztalat azt mutatja, hogy a kompromisszumos embereket, a Quislingeket a végén mindenütt agyonverték. g.) És végül, sőt talán elsősorban itt becsületkérdésről van szó. Az elrendelt szavazásnál 24 : 9 arányban Barankovics álláspontja győzött, mert sajnos az utolsó pillanatban az egyik zalai képviselő, Farkas Dénes rávette három zalai képviselőtársát, hogy Barankoviccsal szavazzanak, mert ő előző napon olvasott egy könyvet, amelyben az volt, hogy az angolszászok végleg odaadtak minket az orosznak, tehát szerinte nem tehetünk mást, mint hogy megszavazzuk ezeket az egyezményeket. A jelentés többi része a párt aktuális politikai kérdésekkel kapcsolatban követett magatartását, az utolsó pont pedig a párt akkori taktikáját tárgyalja. Kitér arra, hogy Rákosi [1948. január 10-i] beszéde után Barankovics István a kormánytól rendelkezésére bocsátott gépkocsin a püspöki kar egy részét bejárta, ahol [ ] a püspököket a kompromisszumos álláspont helyességéről igyekezett meggyőzni. Az utolsó bekezdésben azt írja, hogy Balogh István újabban saját miniszterelnökségét és Barankovics István kultuszminiszterségét kolportálja, ami aligha történhetett meg az július 15-ét közvetlenül megelőző időben. A jelentés ismételten használja az a párt értelmiségi csoportja megnevezést. Ez azokat a vidéki értelmiségieket jelöli, akik nem fogadták el a párt politikáját meghatározó vezető értelmiségi csoport irányvonalát, amelynek helyességéről a felső pártvezetés mindvégig meg tudta győzni a KALOT csoportot és a párt ehhez közel álló népi szárnyát. Fölösleges utalni annak az elképzelésnek a naivitására, amely szerint egy tárgyalóasztalnál, rövidlejáratban, a szerint juthatnak előnyökhöz a közép-európai kisállamok, hogy melyikük volt keményebb a szovjetekkel szemben. Czapik Gyula és Mócsy Imre római útja és Mindszenty letartóztatása Barankovics és a püspöki kar vele együttműködő tagjai, Bánáss László útjának sikertelensége miatti csalódottságuk ellenére, Lénárd Ödön letartóztatásától és a Mindszenty-per előkészítésének félreérthetetlen megkezdésétől és ennek nyilvánvaló következményeitől, joggal megrettenve, újra megkísérelték a fenyegető végkifejlet elhárítását. Most már nem egy püspök, Bánáss László, hanem egy érsek, Czapik Gyula római útját Czapik Gyula egri érsek nehéz küldetésben járt kezdeményezték az elkerülhetetlennek látszó vatikáni intézkedések kieszközlésére nyarán ma már nem lehet megállapítani, hogy valójában kinek a kezdeményezésére újabb találkozásra került sor Rákosi és Czapik között. Czapik úgy vállalta a találkozást, hogy először elment Esztergomba, és tájékoztatta Mindszentyt a tervezett tárgyalásról. Mindszenty nem nagy szimpátiával, de tudomásul vette a tervezett akciót, azzal a kikötéssel, hogy az nem hivatalos jellegű, hanem Czapik érsek magánakciója. Czapik háromszor is tárgyalt Rákosival, és végül Rákosi [...] azt elérte, hogy Czapik ad limina -látogatás ürügyén elmegy Rómába és igyekszik kikövetelni, hogy a Szentszék a Vatikánba rendelje Mindszentyt, végleges ottani tartózkodásra. (Mészáros 2005: 64). Az egri érsek kíséretére Papp Kálmán győri püspök vállalkozott. (Uo.) Az ezt követő eseményeket Mészáros (2005) nyomán tekinthetjük át. Czapik elutazása előtt szeptember 9-én Barankovics társaságában tárgyalt utoljára Rákosival, Révaival és Marosánnal. Szeptember 21. és október 5. között tartózkodott a Vatikánban. Ott annyit tudott elérni, hogy a pápa apostoli vizitátort küld Angelo Rotta korábbi nuncius személyében Magyarországra. Október 10-én egy cikk jelent meg az Osservatore Romanóban, amely a jelek szerint hátráltatta a vizitátor kiküldésének és fogadásának folyamatát. (Mészáros 2005: 65). Az ebből adódó és más problémák megoldását Barankovics kísérelte meg, de végül a magyar kormány nem járult hozzá, hogy a Szentszék vizitátora Magyarországra érkezzen. (66. o.) Ezzel a második kísérlet is elakadt. Rákosi válasza ugyanaz volt, mint az első kísérlet elakadása után. November 19-én letartóztatták Zakar András prímási titkárt, november 26-án pedig Nagy Miklóst, 2009/1 9

8 SÚLYPONT Mócsy Imre S.J. nem került a pápa elé az Actio Catholica titkárát. (Uo.) Barankovics látja, hogy közeledik az elháríthatatlan vég, és a Hazánk december 3-i számában közzétett vezércikkében öszszefoglalta elvi álláspontját. Ezt: követően még két hazai kísérletre kerül sor az elkerülhetetlennek látszó vég elhárítására november 20-án Bognár József, Csala István, Czéh József, Gyöngyösi János, Harrer Ferenc, Károlyi Mihály, Katona Jenő, Parragi György és Pesta László, mint ismert katolikus vezetők, terjedelmes írást jelentetettek meg a sajtóban, noha ők, katolikus vallásuk ellenére, ismert katolikus vezetőknek nehezen voltak tekinthetők. Levelükben kérték a bíborost, hogy adjon számukra alkalmat egy őszinte, nyílt és világos, a nehéz kérdéseket talán az utolsó pillanatban békés megoldáshoz segítő megbeszélésre. A megbeszélésre nem került sor. November 27-én Rákosi beszédet mondott a Kommunista Párt Központi Vezetősége előtt, és ebben kijelentette: Ha Mindszentyvel az egyház nem csinál valamit a legközelebbi hetekben, akkor majd csinálunk mi (Mészáros 2002: 186). November 30- án Cavallier József, Kodály Zoltán és Szekfű Gyula terjedelmes levéllel fordult Mindszentyhez, a levelet a Magyar Nemzet december 19-i száma tette közzé. December 8-án felkeresték Esztergomban Mindszentyt, aki írásban adta kezükbe elutasító válaszát. December 14-én Dobi István a parlamentben elmondott miniszterelnöki bemutatkozó beszédében a következőket mondta: Kormányom továbbra is óhajtja a megegyezést a katolikus egyházzal, ugyanakkor azonban arra belátásra jutott, hogy mindaddig, amíg a katolikus egyház élén Mindszenty áll, minden megegyezés kilátástalan. (Szabad Nép, december 15., idézi Mészáros 2002: 199) Barankovicsnak és a katolikus egyházi vezetés vele együttműködő tagjainak utolsó és már szinte reménytelen kísérlete P. Mócsy Imre jezsuita Rómába küldése volt. Kerkai két római útjának, valamint Bánáss és Czapik római útjának részleteiről szinte semmit sem tudunk, Mócsy azonban beszámolt útjáról (1987), és beszámolt erről, elsősorban a Mócsy által leírtakra támaszkodva, egy a közelmúltban megjelent cikk is (Szakolczai 2007b), és ezért itt csak a legrövidebb összefoglalás indokolt. Mócsy Rómába küldéséről december 2-án állapodott meg Révai József és Kádár János, illetve Barankovics, Czapik és Jánosi. Kiküldéséhez maga Rákosi is hozzájárult. Csak közvetlenül karácsony előtt ért Rómába, ekkor már csak a jezsuiták római felső vezetőivel találkozhatott, és a közeledő ünnepek miatt nem kerülhetett a pápa elé. Mindszentyt karácsony másodnapján letartóztatták, ezzel Mócsy küldetése tárgytalanná vált, és nem kerülhetett sor arra, hogy a pápa is fogadja. Amikor hazaérkezett, rövidesen letartóztatták. Mindszenty december 26-i letartóztatása után, január 4-én a Demokrata Néppárt megmaradt országgyűlési képviselői még mindig megkísérelték a lehetetlent. Értekezletet tartottnak, és nyilatkozatukban kijelentették: Megújítjuk [ ] azt az óhajunkat, hogy az illetékes tényezők kormányzó okossága, kölcsönös igazságérzete és jóakarata találja meg az egyház, a Magyar Köztársaság és a magyar nép érdekében álló megoldást. Ehhez segítő kezet nyújtani keresztény és magyar kötelességünknek tekintjük. (Mészáros 2005: 75). Ez az óhaj ekkor már nem teljesülhetett január 31-én Barankovics nyilván tudva arról, hogy rövidesen megkezdődik a Mindszenty-per az országgyűlés elnökének írt levelében bejelentette a Demokrata Néppárt feloszlatását február 2-án a Mindszenty-per kezdetét megelőző napon Barankovics a budapesti amerikai követség autóján feleségével, P. Jánosival és Blaskó Mária írónővel együtt Hegyeshalomnál elhagyta az országot. A következő napon, február 3-án kezdődött meg a Mindszenty-per, és Mindszentyt február 8-án ítélték el. A perről részletesen beszámol Gergely (2001) és Balogh (2002) február 12-én, tehát az ítélet után négy nappal letartóztatták Kerkai Jenőt. (Bálint Kozma 2004: 42), február 20-án pedig, tehát az ítélet után tizenkét nappal pedig rendőrhatósági őrizetbe vették Matheovits Ferencet (Pallos 2007: 200). Ez a letartóztatások hosszú sora követte, a többiek sorsára itt nem térhetünk ki. A közös, kollektív tragédia ezzel lezárult, a személyes tragédiák a következők /1

9 SÚLYPONT Személyes tragédiák és sorsok Mindszenty személyes tragédiáját saját maga írja le emlékirataiban (1974/1989), a tragédia teljes mélységét azonban Somorjai (2008) tárja fel, akinek könyvéről Szabó (2008) is megemlékezik. Itt csak Mindszenty emlékiratait idézzük, a Somorjai könyvében (2008) közölt dokumentumokkal nem foglalkozhatunk. Mindszenty emlékirataiban (1974/1989) a következőket olvashatjuk. A budapesti amerikai követséget szeptember 28-án hagyta el (481. o.). Rómában a pápa és mások részéről a legnagyobb megtiszteltetésben részesült ( o.). Diadalútja ezután is folytatódott júliusában elküldte emlékiratainak kéziratát a pápának (493. o.). A pápa felhívta [ ] a figyelmemet arra, hogy a magyarországi kommunista rendszer kétféle módon is bosszút állhat: felfrissíti ellenem rágalmait, és megbosszulja magát a magyar Egyházon. (493. o.). Mindszenty ennek ellenére folytatta az Emlékiratok kiadását. A Mindszenty-alapítvány igazgatósági tanácsa október 18-án a nyugat-berlini Propyläen könyvkiadó vállalatnak adta át a világjogokat. (494. o.) Őszentsége [ ] [1973] november 1-jén arra szólított fel, hogy mondjak le érseki székemről. Ezt keserű ellenérzéssel megterhelve kéri tőlem (494. o.). Igen alapos megfontolás után válaszoltam Őszentsége levelére december 8-án. Tisztelettel tudomására hoztam a Szentatyának, hogy a jelenlegi magyar egyházi állapotok közt érseki székemről nem mondhatok le. [ ] Mindezen előzmények után mély fájdalommal vettem át éppen letartóztatásom 25. évfordulóján [a] december 18-án kelt pápai levelet, amelyben Őszentsége tudomásomra hozta sok személyemnek szóló dicséret mellett, hogy az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította január 7-én kelt válaszlevelemben [ ] kértem a Szentatyát, helyezze hatályon kívül intézkedését. Nem ez történt, hanem kirakatperem 25. évfordulóján, február 5-én szinte az egész keresztény világ megütközésére nyilvánosságra hozták érseki székemből történt eltávolításomat. Másnap, február 6-án kénytelen voltam nagy fájdalmamra átadatni titkárságommal a sajtónak az alábbi nyilatkozatot: [ ] Mindszenty bíboros nem mondott le sem esztergomi érseki székéről, sem prímási méltóságáról. A döntés kizárólag a VI. Pál pápa fogadja Mindszenty bíborost feszült barátság Szentszék határozata. ( o.). Ezeket az eseményeket egy évvel élte túl. Még eleget tett néhány meghívásnak, majd, május 6-án, Bécsben halt meg. Máriazellben temették el, majd május 4-én újratemették Esztergomban. E tragédia egészen különösképpen megdöbbentő eleme a következő. Az Emlékiratoknak azon az oldalán, ahol Mindszenty emlékiratainak a pápa általi fogadtatásáról ír, a következőket olvashatjuk. A Szentatyának többek között a következőket válaszoltam. Megszoktam már a szüntelen rágalmakat az Egyház ellenségei részéről, s abba is beletörődtem, hogy az un. haladó, baloldali katolikusok az előbbiekkel együtt rendszeresen támadjanak (493. o.). Holtáig tartott ellentéte Barankoviccsal, az iszonyú börtönt elszenvedett, szentként élt és szentként meghalt Kerkaival és a többiekkel, és ezt az ellentétet magával vitte a sírba. Barankovics személyes tragédiáját talán e sorok írója tudja leírni a legjobban. Az évi választásokig ő vezette hetenként a pártnapot a DNP Vámház körúti egyetlen helyiségében, s a pártnapok nagy része az ő beszámolójából és helyzetértékeléséből állt. Gyakorlatilag mindig ott voltam, sohasem voltunk sokan, és annak, amit most leírok, bizonyára én vagyok az utolsó élő szemtanúja. Kevesen voltunk, a beszámoló beszélgetésbe torkollt, és valaki fölvetette: Az egyetlen lehetőség a disszidálás ahogy ezt akkor mondták. S ő valóságos iszonyattal válaszolt: Csak ezt az egyet ne! Nincs szörnyűbb sors és szörnyűbb kiszolgáltatottság, mint a politikai emigránsé. És ezt követte a példák hosszú sora a száműzött Rákóczitól kezdve. Nem a példák maradtak meg bennem, hanem az őszinte iszonyat, ahogy válaszolt. S a sorsa mégis ez lett, emigráns politikusként élt és halt meg, március 13-án, egy évvel Mindszenty halála előtt, New Yorkban ben adják ki öszszegyűjtött írásait. (Kovács és Gyorgyevics 2001). Tudomásom szerint kint nagyrészt az íróasztalfiókjának dolgozott, és kinti írásainak nagy részét vagy akár egészét halála előtt elégette. Élete főműve tehát évi budapesti és évi győri programbeszéde, és legfontosabb további művei a Hazánkban írt vezércikkei. P. Kerkai sorsáról rendtársai adnak tájékoztatást (András, Bálint és Szabó 1995), (Bálint és Kozma 2004), (Szabó (szerk.) 1992), (Szabó és Bartók (szerk.) 2006); itt egy ezek alapján írt cikk (Szakolczai 2007c) rövidített változa- 2009/1 11

10 SÚLYPONT tát közölhetjük február 12-én, közvetlenül a Mindszenty-per lezárása után tartóztatták le. 6 év kényszermunkára ítélték, majd ezt fegyházbüntetésre módosították. Mielőtt ez a hat év letelt volna, pótnyomozást rendeltek el, és további négy év és 6 hónap szabadságvesztésre ítélték. Iszonyú sorsát húsz évvel később, már pannonhalmi tartózkodása idején mesélte el nekem, amikor, ha Budapestre jött, találkoztunk. Minden hét közepén, egy meghatározott napon - úgy emlékszem, hogy ez szerda volt megjelent a cellában egy hatalmas, brutális ávós.»na, Kerkai, álljon fel! Kiszabadul maga innen?«-»kiszabadulok«- mondtam én -»és maga fog itt ülni a helyemen«- válaszoltam.»na akkor gyerünk!«és iszonyúan összevert. Mikor vége volt, felszabadulást éreztem, hogy ezen túl vagyok. De egy óra múlva már azt gondoltam, hogy még hat nap és huszonhárom óra, azután, hogy még hat nap, azután, hogy még egy nap, azután, hogy még egy óra.. És egy hét múlva, 12 órakor, másodpercnyi pontossággal ismét beállított.»na, Kerkai, álljon fel! Kiszabadul maga innen?«az, hogy nem engedett, és újra elmondta, hogy kiszabadulok, Kerkaira vall; más ezt meg nem tette volna. Ennél irtóztatóbb kínzást még kiagyalni sem lehet ben egy személyi és zárkamotozás alkalmával megtalálták nála az oltáriszentséget, és szemeláttára meggyalázták. Teljesen elvesztette az idegzete feletti uralmat, ordítani és őrjöngeni kezdett, hiába szállították sötétzárkába, és kötözték meg. Ez az állapot három napig egyfolytában tartott. Végül szívinfarktussal kórházba szállították, de bal szemén a látóhártya levált, és arra a szemére teljesen megvakult. Ezért szemüvegében, amikor 1956-ban újra találkoztunk, nem látó szeme fölött vastag tejüveget hordott. Szent ember volt évi szabadulása után már csak árnyéka volt egykori önmagának áprilisában felszólították, hogy jelentkezzék hátralévő börtönbüntetésének letöltésére. Az, hogy felszólítást kapott, és nem éjjel jöttek érte, felért azzal a felszólítással, hogy hagyja el az országot. Mindenki kérte, hogy tegye ezt, és a határ menti egykori KALOT szervezetek egykori tagjai akár életük kockáztatásával is átsegítették volna a határon. Nem élt ezzel a lehetőséggel, jelentkezett, és az utolsó napig letöltötte teljes büntetését szeptemberében szabadult. Először raktári munkás volt, majd a püspökszentlászlói egyházi szociális otthonban lett kertész, amíg 1964 őszén meg nem látogatta az otthont az akkor újonnan kinevezett pécsi püspök. Nem is tudtam, atya, hogy itt vagy mondta, és Kerkai két nap múlva már Pannonhalmán volt. Itt a nála is betegebbekkel és nála is öregebbekkel foglalkozott, olvasott azoknak, akik már nem tudtak olvasni, levegőre tolta azokat, akik már nem tudtak járni, orvoshoz vitte azokat, aki már nem tudtak elmenni. Végül agyérgörcs éri [ ], fokozatosan elveszti még látó fél szeme világát, megbénul, örökös éjszakában telnek napjai januárjában újból elájul, de súlyos betegségében soha nem panaszkodik november 8-án szólította magához az Úr Jézus. (Bálint és Kozma 2004: o.) P. Kerkai szent volt. P. Nagy Töhötöm sorsát emlékiratai (1965/1990) és Balogh (1998: ) tekintik át. Ahogy ezt már leírtuk, a jezsuita generális, nyilván Mindszenty követelésére, egy hónapos habozás és soha meg nem ismerhető háttértárgyalások után, Buenos Airesbe helyezte. Csak az ügyével való egyetértés és a vele szemben elkövetett méltánytalanság elismerésének tekinthető az a rendkívülinek minősíthető kegy, hogy, négyfogadalmas jezsuita létére, laikus státusba helyezték. Megházasodott, magyar család művelt lányát vette el, egy kislányuk született. A Vatikán és a szovjetek közti modus vivendi kialakításának sikertelen kísérlete után a jezsuiták és a szabadkőművesek közti modus vivendi kialakításának vagy inkább az ebbe az irányba tett első kis lépésnek az eleve sikertelenségre kárhoztatott kísérletével is foglalkozott, és erről is beszámolt most idézett könyvében. Hazatelepült, felesége volt beteg, de ő halt meg hamarabb. Rendtársai szerint, ha túlélte volna feleségét, kérte volna a jezsuita rendbe való viszszavételét. Sohasem tudhatjuk meg, hogy mi lett volna a válasz. P. Jánosival kevésbé volt irgalmas a jezsuita rend és a sors. Először a tehetséges jezsuiták útját járta, Innsbruckban, Valkenburgban és a római Gregoriana Egyetemen tanult, majd több évet töltött az Egyesült Államokban február 2-án, a Mindszenty per ítélethirdetése előtti napon az amerikai követség gépkocsiján Barankovics Istvánnal és feleségével, valamint Blaskó Mária hitbuzgalmi írónővel együtt hagyta el az országot. Mindszenty elítélését követően a vele szembeni ellentét rossz ajánlólevél volt külföldön. Elbocsátották a Társaságból, formálisan azért, mert politikai tevékenysége nem volt összeegyeztethető szerzetesi státusával, valójában feltehetőleg a Mindszentyvel szembeni ellentétei miatt. A München /1

11 SÚLYPONT Freisingi főegyházmegye papja lett, egyetemi előadó és a Szabad Európa Rádió munkatársa volt ben utazás közben és rejtélyes körülmények között kiesett a vonatból, és meghalt. Matheovits Ferenc, amint ezt Pallos (2007: ) leírja és Szakolczai (2008a) ismerteti, 19 és fél évet töltött börtönben és internálótáborban, az összes politikai elítélt közül a legtöbbet január 20-án, közvetlenül Mindszenty letartóztatása után vették először őrizetbe. Átmeneti szabadulása majd internálása és innen való szabadulása után tartóztatták le újra 1964-ben, anélkül, hogy bármit tett volna azon kívül, hogy néhány társával időnként összejött és beszélgetett. Első fokon 7 évre ítélték, majd büntetését másodfokon 10 évre szigorították. E sorok írója fenti cikkében azt a feltevést fogalmazta meg, hogy ez a horribilis és teljesen alaptalan ítélet más horribilis és teljesen alaptalan ítéletekkel együtt - nem volt független az ekkor a Vatikánnal folytatott tárgyalásoktól. A magyar kormány feltehetőleg így juttatta kifejezésre, hogy hogyan kell értelmezni a Vatikánnal kötött részleges megállapodást. Rónay György a katolikus publicisztikának élt E szörnyű sorsok után a DNP vezető értelmiségi magjának sorsa adhat némi vigaszt. Szekfű Gyula 1948-ban lemondott moszkvai nagykövetségéről, és 1953-ban, Sztálin halála után vállalt újra közszereplést. Országgyűlési képviselő, majd az Elnöki Tanács tagja volt 1955-ben bekövetkezett haláláig. Eckhardt Sándor 1949 után folytatta szakmai munkáját. Vezette a francia nagyszótár összeállítását, ezt 1968-ban, egy évvel halála előtt fejezte be ben megfosztották akadémiai tagságától, ezt 1989-ben posztumusz viszszaállították, és 1990-ben ismét posztumusz Kossuthdíjat kapott. Bálint Sándortól 1951 és 1956 között megvonták a tanítási engedélyt, 1957 és 1965 között ismét taníthatott. Ekkor rendszerellenes izgatás miatt felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, és nyugdíjasként élt 1980-ban bekövetkezett haláláig. Mihelics Vid és Rónay György fenntartották a magyar katolikus publicisztikát halálukig. Hogy milyen körülmények között, azt talán az mutatja a legjobban, hogy Mihelics titkosszolgálati személyi dossziéja, amint ezt Pallos (2007: 24-28) bemutatja, nem kevesebb mint 86 iratot tartalmazott. E sorsok alapján, elkerülhetetlenül és azonnal, el kell jutnunk az első és nagyon is fontos tanulságra és következtetésre. A keresztény politikával foglalkozó egyházi személyek közéjük tartozik, vitathatatlanul, Mindszenty, az ezzel foglalkozó hivatásos, csak ennek élő politikusok ebbe a körbe tartozott Matheovits, még ha politikai pályája előtt volt is polgári foglalkozása, és ebbe a körbe került akarata ellenére Barankovics és az ugyanezzel foglalkozó vezető értelmiségiek sorsa alapvetően és mélységesen különbözik. Csak azok élete nem torkollt mélységes tragédiába, sőt csak azok tudtak érdemlegeset alkotni politikai pályájuk befejeztével, akiknek nem a politika volt az egész életük, hanem volt szakmai hátterük; professzorok, publicisták, vagy akár írók voltak. Kirándulást tettek a politika területre, és visszavonultak onnan, amikor ezt parancsolta a bölcsesség. A meghurcoltatás, amit el kellett viselniük, abszurd volt ugyan, de semmi sem volt a többiek sorsához képest. E nemzet tagjainak vitathatatlanul a meritokrácia a politikai ideálja. Szinte mindannyiunknak az az általános és alapvető elképzelésünk, hogy a nemzet legjobbjainak, mindenekelőtt vezető értelmiségieknek kell ülniük a parlamentben, nem pedig a rátermettségüket semmivel sem bizonyított hivatásos politikusoknak, a hivatalokat pedig az ő politikai irányításukkal tapasztalt tisztviselőknek kell vezetniük. Az akkori tapasztalatok megerősíteni látszanak ezt az elképzelést. Az foglalkozzék politikával, aki már bizonyított a saját szakmájában, akinek ezért tekintélye van, mint az ország legnagyobb történészének vagy egyik legnevesebb nyelvészének vagy egyik legjobb publicistájának vagy egyik elismert szépírójának, akinek tehát van hova visszavonulnia, sőt aki nem veszít semmi azzal, ha visszavonul, mert professzorsága nagyobb rang, mint amit a politikával elérhet. Az ilyen ember, ha politikai szerepet vállal, valóban szolgál, az országot szolgálja, és nem saját érvényesülését, mert ezt ezzel inkább hátráltatja. Ugyanezek a tapasztalatok megerősíteni látszanak azt az elemi bölcsességet is, hogy vannak pillanatok, amikor fel kell ismernünk, hogy tehetetlenek vagyunk. Ilyenkor, legyen bármennyire tiszteletreméltónak látszó a végsőkig való kitartás, bölcsebb a visszavonulás. A többi tanulságot és következtetést e cikksorozat utolsó, negyedik része foglalja majd össze. 2009/1 13

12 SÚLYPONT A Ludas Matyi február 14-i gúnyrajza Irodalom András Imre, Bálint József és Szabó Ferenc (1995): Kerkai Jenő emlékezete. Kerkai Jenő Egyházszociológiai Intézet, Budapest, 1995, 180 o. Bálint József és Kozma Róbert (2004): KALOT-Kerkai Évkönyv. Jubileumi kalendárium KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom, Budapest, 2003, 235 o. Balogh Margit (1998): A KALOT és a katolikus társadalompolitika MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1998, 235 o. Balogh Margit (2002): Mindszenty József ( ). Élet-kép sorozat. Elektra Kiadóház, Budapest, 360 o. Beke Margit (szerk.) (1996): A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei között. Argumentum, Köln Budapest, 1996, 495 o. Gergely Jenő (2001): A Mindszenty-per. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001, 201 o. Izsák Lajos (1985): A Keresztény Demokrata Néppárt és a Demokrata Néppárt Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1985, 173 o. Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós (szerk.) (2001): Híven önmagunkhoz. Barankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Barankovics Akadémia Alapítvány, Budapest, 2001, 508 o. Matheovits Ferenc (1948): A D. N. [Demokrata Néppárt]. Prímási Archívum, 4910/1948. július 13., kézirat, 10 o., mindmáig kiadatlan. Mészáros István (2002): Pannónia Sacra. Mindszenty tanulmányok. Kairosz Kiadó, 2002, 203 o. Mészáros István (2005): Mindszenty és Barankovics. Adalékok a keresztény párt problematikájához. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2005, 114 o. Mindszenty József (1974/1989): Emlékirataim. Vörösváry István kiadása, Toronto, Kanada, 1974, 497 o. Szent István Társulat, Budapest, 1989, 497 o. Mócsy Imre (1987): Beadványom. Egyháztörténeti anyaggyűjtemény. Magyar Egyházszociológiai Intézet, Bécs, 126 o. Nagy Töhötöm (1965/1990): Jezsuiták és szabadkőművesek. 1. kiadás: Buenos Aires, kiadás: Universum Kiadó, Szeged, 1990, 493 o. Pallos László (2007): Reménykeltők. Az 1945 utáni illegális katolikus politkai szervezkedések. Írták: A Belügyminisztérium és ügynökei. Kutatta, öszszeállította, a bevezető szöveget és a zárszót írta dr. Pallos László. Püski, Budapest, 389 o. Somorjai Ádám (2008): Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008, 175 o. Szabó Ferenc (szerk.) (1992): Kortárs Magyar Jezsuiták. II. rész. Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1992, 255 o. Szabó Ferenc (2008): Jegyzetek az Ostpolitikról. Tíz éve húnyt el Casaroli bíboros az Ostpolitik főszereplője. Távlatok, 81 (2008/3) o. Szabó Ferenc és Bartók Tibor (szerk.) (2006): Jezsuiták Szent Ignác nyomdokain. Hármas jezsuita jubileum. Szent István Társulat, Budapest, 2006, 252 o. Szakolczai György (2007a): Mindszenty és Barankovics avagy a keresztény politika és a modus vivendi. Magyar Szemle, Új folyam, XVI/9-10. (2007. október) o. Szakolczai György (2007b): Mócsy Imre vatikáni útja. A Mócsy Imre S.J.: Hagytam magam szerettetni c. kötetben, JTMR - Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2007, 395 o., a cikk a oldalon. Szakolczai György (2007c): Emlékezés Kerkai Jenőre. I. és II. rész. Értesítő. Demokratikus Közéletért Alapítvány, XIII/12. (2007. december) o. és XIV/1. (2008. január), o. Szakolczai György (2008a): A titkosszolgálatok, a keresztény szervezkedések és a részleges megállapodás a Vatikánnal. Magyar Szemle, Új folyam, XVII/7-8. (2008. augusztus) o. Emlékeztető (1948): Emlékeztető a Demokrata Néppárt működéséről augusztus 2-től július 15-ig. Szerzője ismeretlen. Prímási Archívum, 4910/1948. július 15., kézirat, 13 o., mindmáig kiadatlan /1

13 LELKISÉG Panel-passió zereplők: KRISZTUS SZENT PÉTER PILÁTUS GAZDAG IFJÚ BARTIMEUS MÁRIA CYRENEI SIMON VERONIKA SZÁZADOS HÁZASSÁGTÖRŐ ASSZONY NIKODÉMUS NAIMI IFJÚ SIMON FARIZEUS ZAKEUS SZAMARIAI ASSZONY ARIMATEI JÓZSEF Krisztus: Velem tartasz, Péter? Péter: Már hogy is ne, Uram, Krisztus, egy ilyen ragyogó tavaszi napon. Legalább körülnézünk egy kicsit ebben a szép kerek világban? Krisztus: Mit látsz? Péter: Szent Isten! Egy rakás keresztet. Krisztus: Ne ijedj meg, inkább válassz egyet! Péter: De, Uram... Ahogy parancsolod... Krisztus: Látom, egy szép mellkeresztet választottál. Szépen festesz vele, akár egy római pápa. Péter: De Uram! Nem vagyok méltó... De te miért? És miért ezt a hatalmasat? Krisztus: Indulhatunk, Péterem? Péter: Hová, Uram? Krisztus: Járunk egyet. Egy kis keresztutat. Péter: Muszáj, Uram? És máris egy szakadék. Te persze átjutsz rajta, de én... Krisztus: Te is, kishitű. Szépen átfekteted rajta a keresztedet, és átsétálsz rajta, mint én, látod? Péter: De Uram, az enyém erre ugyancsak rövidke. Krisztus: Ez már szentigaz! No gyere, sétálj át az enyémen! Péter: Köszönöm, Uram. Segíthetem vinni? Krisztus: Köszönöm, Péterem. Péter: Nem felfelé megyünk? Krisztus: Most lefelé. Péter: A városba? Emelkedettség helyett csupa alantasság. Telistele... Krisztus: Stációkkal! Itt is van az első. Péter: Ő lenne az? Nekem valahonnan nagyon ismerős. Hát persze. Pilátus az. Csak civilben. Mit csinálsz itt? Pilátus: Várok. Péter: Kire, jóember? Vagyis gonosz ember. Látod, Uram, már bocsáss meg, de nem kellett volna belevenni a krédóba! Őrá vársz, ugye? Pilátus: Minden útkereszteződésnél eszembe jutott. Péter: A keresztről, mi? Te, Pilátus! Pilátus: Egy pillanatra mindig meg kellett állnom. Akár a légióban, akár a keresztes hadjáratban, akár az idegenlégióban. És minden útkereszteződésnél. Mind a mai napig. Itt a városban is. A piros a véred, a sárga az irigységem, a zöld a tovább reménye, de azután megint piros. Krisztus: Moraj, tömeg, illatos víz, kendő, hófehérség... Pilátus: Ecce homo! és moraj. S tömeg. Csodákért kijáró köszönet. Pilátus ítéletről jövet: Szóval nem én a bűntelent... Ők szabták ki, ami eljövend... Ők... Tál illatos vizet kér. Kendőt. - Beleivódik szövetébe A hóhérok hófehérsége. Péter: Te is megfoghatod. Ezt meg vedd a nyakadba! * * * Péter: Ha jól látom, már itt is van a második stáció. Ez a figura is nagyon ismerős. Min töprengsz, jóember, ha valóban az vagy? Gazdag ifjú: Mostanában már csak keresztrejtvényeken. Sok feladványt megfejtettem és meggazdagodtam, de az etikai kódexet mindig betartottam. Péter: Ó, hát ez a gazdag ifjú! Gazdag ifjú: Csak a kereszt rejtélyét nem fejtettem meg. Az INRI-t meg az ICHTHUS-t Péter: Pedig egyszerű: a feladványt fel is kell ám venni, komám! Krisztus: Kereszt, ereszt, vesztőhelye, jelek jele, Paradicsom-fácska. Péter: Kapisgálod már, nagyokos? Gazdag ifjú: Mert az Úr már el nem ereszthet mindaddig, míg nem adja ezt meg: megkapja mindőnk a keresztet, hogy induljunk vállunkon vele virágos városból kifele. Terhünk szégyen és Jelek jele. Az út vége a vesztőhely-e? Vagy Paradicsom-fácska helye? Áron viruló új vesszeje? Péter: Na jól van, akkor kapaszkodj bele te is. Pilátus: Ezt pedig vedd át tőlem, jó hasznát veszed te is. * * * 2009/1 15

14 LELKISÉG Péter: Ni csak, egy vak koldus, mint a régi szép időkben. Akár a vak Bartimeus is lehetne. Bartimeus: Az vagyok, de már csak rövidlátó. Gazdag ifjú: Te sem látod a fától az erdőt, igaz? Bartimeus: Bizony, egy kicsit elvesztem a részletekben: a kamatokban, a nüánszokban, a tizedesekben, az árnyalatokban, a mikrovilágban. Péter: És most mivel foglalkozol? Bartimeus: Kidolgozom a részleteket. Péter: És hogy szolgál az egész-séged? Bartimeus: Elvesztem. A részletekben. Pilátus: Fordulj az origóhoz! Péter: Azt a kereszt tövében keresd, s gondolj első botlásodra. Gazdag ifjú: Arra, hogy miben botlottál meg először. Bartimeus: Azt tudom: részletekben. Krisztus: Tört és egész, tört test, tört én, megtörtént. Bartimeus: Hogy is van az első elesés? A látvány esendősége. És az új érzés, hogy most megtörtént, amint elfogja a megtört Ént. Hisz tört a test. A lélek kész. Bármely veszt. Hiába az egész. Péter: Hát akkor vedd fel te is, Bartimeus. Gazdag ifjú: Ezt meg te hordozd tovább, mert felettébb egész-séges. * * * Péter: Negyedik stáció: Jézus találkozik, anyjával, Máriával. Ez viszont, Uram, az a Mária, a nyüzsgős. Mária: Sürögtem-forogtam. Főztem a seregre, tépést csináltam, nagyasszony voltam, benne voltam a harmadrendben, a kongregációban, a mozgalomban, a védnökségben, a szülői munkaközösségben, a vöröskeresztben. Belefáradtam, aztán leültem a tévé elé. Péter: Osztottad a jót, de befogadtad-e, mint a másik Mária, a názáreti? Bartimeus: Szenvedtél-e vagy csak küszködtél? Mária: Azt igen! Büdös kölykökkel... Gazdag ifjú: Sírtál-e vagy csak siránkoztál? Mária: Csak siránkoztam. De, kérdezem tőletek, elbírja-e a végtelen szeretet, hogy bárki is hiányozzon az Öröklétből? Krisztus: Mária, Mária, Mária, méhének gyümölcse, szenvedés pohara Mária: Mária, Mária, Mária. Fiát, jaj, így kell most látnia. Mária méhének gyümölcse pedig Isten egyszülött fi a. Szenvedés poharát kiöntse - nincsen és nincs, nincsen senki ma, nem segít Ég, se könny, se ima, Mária! Mária. Mária. Gazdag ifjú: Gyere, asszony, néked is akad egy fogás. Bartimeus: Ezt pedig most te vedd a nyakadba, hadd legyen ékszered. * * * Péter: Egyre többen visszük, s egyre nehezebb lesz. Még szerencse, hogy a következő stáció Cyrenei Simon lesz. Itt is van. Remélem, emlékszel még... Cyrenei Simon: Csakhogy én akkor parancsra vittem. A tiedét, Uram, vittem, de az enyémet elhajítottam. Aztán nehezebbnél nehezebb kereszteket emelgettem. Péter: Életszentség? Cyrenei Simon: Nem. Mutatvány. Produkció. Világbajnokság. Atlétika. Bartimeus: Az ám! Krisztus atlétája! Cyrenei Simon: Az atléta diszkoszt vet, gerelyt vet, kalapácsot vet, Krisztus atlétája viszont keresztet. Péter: És most vinnéd? Cyrenei Simon: Félek, most már késő. Krisztus: Súly, nehezebb, vállára, teher, félsz, iszony. Cyrenei Simon: Másoknak sikerült. S volna mi nehezebb? magunk megtartani? A súlyt Simon, a cyrénei vállára átvéve érezi. Dolgozik a mezőn naphosszat. Teher s teher. Egyik se rosszabb, csak amit az iszony növesztett. Félsz nélkül viszi a keresztet. Péter: Ez már a tiéd is, nyugodtan viheted. Mária: Hogy ismét bajnok lehess, ezt meg a nyakadba akasztom. * * * Péter: Uram, egy pillanatra! Krisztus: Mit sutyorogsz, Péter? Péter: Ez itt egy, izé... Krisztus: Ez a hatodik stáció. Péter: De hát ez egy afféle... Krisztus: Miféle? Péter: Igazat szólva, olyan, mint a többi, de ez egy még olyanabb. Krisztus: Ez Veronika. A többiek pedig péterek. Péter: Te lennél az a Veronika? Veronika: Már nem vagyok az. És már ez a kendő sem az. Mária: Mit tettél vele? Veronika: Integettem. Gazdag ifjú: Kinek? Veronika: Minden férfiban az ő arcát kerestem. Egy kicsit mindegyiké hasonlított rá, de egyik sem őt kívánta, hanem engem. Mária: Vagy valami mást, általad. Veronika: Bepiszkolódtam, s a kendőről eltűnt arca. Mária: Könnyeidbe mártva előhívhatod. Veronika: Úgy beszélsz, mint Mária. Mária: Ez hamarosan veled is bekövetkezhet. Krisztus: Karcolt arcot, igazabbat, kendőnyi szövet, nyomorúság negatívja. Veronika: Lát most Veronika oly arcot, minél igazabbat nem karcolt, festett soha, s nem vésett ki és nem is fog többé emberi kéz /1

15 LELKISÉG Kezében a kendőnyi szövet, amin a vér, a könny s a köpet a nyomorúság negatívját megszentelődve előhívják. Péter: Gyere, jut még neked is hely. Mária: Ettől meg Máriává lehet Veronika. * * * Péter: Ez meg itt, ha jól látom, egy százados. Százados: Római, gall, németrómai, kuruc, labanc, porosz, orosz, tartalékos, géhás és ávéhás. Péter: Pedig neked akkora hited volt, hogy mondjad csak egy szóval, minket meg lekishitűzött az Úr, megjegyzem jogosan. Százados: Szolgám meggyógyult, engem kitüntettek, ezután úgy ment minden, mint a karikacsapás. A másodiknál kellett volna megdöbbenni, mert a harmadiknál már szokássá vált a csoda, a felemelkedés, vagyis hát az elbukás. Krisztus: Első, második, újra megtörténhet, közös szégyen. Százados: A második földrebukást már - mint volt az első lerogyásnál - tán váratlannak se vélhették körötte: Újra megtörténhet még! Közös szégyen. Valahogy könnyebb. Mily könnyedén ered el könnyed. Veronika: Tessék, ebbe megtörülheted. Százados: Köszönöm. Mégsem akarom. Ebben már van valaki. Péter: Ez meg, ahogy nehezedik úgy lesz könnyebb. Gyere te is, markold meg! Veronika: Ez meg közlegényi rangod jelezze. * * * Péter: Hányadik is jön, emberek? Na végre, egy apáca! Gazdag ifjú: Márpedig ez a házasságtörő asszony. Házasságtörő asszony: Hogy is magyarázzam. Aszszonyból szűz lettem, mert hozzászegődtem, mert lemondtam mindenről. Hordtam a vizet a keresztelő kutakba, virrasztottam, böjtöltem, sebeibe rejtettem arcom, hogy ne lássam az egyre gonoszabb világot, kiüresítettem magam. Péter: És elvesztetted a kedélyedet. Házasságtörő asszony: Csak szomorított, hogy menynyire bántják őt. Péter: És ezzel újra keresztre feszítetted a kitárt karút, keresztre feszítetted a feltámadt Krisztust. Százados: És te mikor voltál életedben a legboldogabb? Péter: Akkor, amikor harmadszor tagadva meg őt keservesen sírva fakadtam. Házasságtörő asszony: Igen, én sajnos csak sirattam, de nem örültem, nem hoztam gyümölcsöt, meddőhányó lettem, asszonyból, szűzből semlegesnemű. Krisztus: Jeruzsálem leányai, meddő gazok, sírva sírni. Házasságtörő asszony: Hát ez is még hátra: sírva itt látnom Jeruzsálem lányait. Miért e jajgatás? Nincsen ok, nincsen, hogy én rajtam sírjatok. Jeruzsálem lányai, ti, Magatokon kell sírva sírni! Ha így jár egy gyümölcshozó fa, mi vár vajon meddő gazokra? Péter: Tagadásból örömkönnyek, keresztből széttárt kar. Gyere, fogd meg a kezét! Százados: Parancsba adom neked, nővérem, tűzzed ki jelét! * * * Péter: Ha már nem jöttem volna rá, hogy mifélékkel találkozunk, azt hinném, Uram, hogy ez Nikodémus. Nikodémus: Aki napkeleti bölcsből napnyugati bölcsész lettem. Bartimeus: És kiokosodtál a bölcsességből. Nikodémus: Urunk hozzánk lett hasonlóvá, mi meg, nagyokosok elvonatkoztattunk. Tőle. Azt a sok nullát, ami vállaira vett gyengeségünk volt, önmagunk után írtuk. Százados: S lettünk előbb századosok. Pilátus: Majd ezredesek. Gazdag ifjú: Végül milliomosok. Nikodémus: Cezaromán és grafomán írástudók. Krisztus: Harmadszor már egészen ránk hasonlított. Nikodémus: Lám elesett. Harmadszor is. Ott már egészen ránk hasonlított. Magára vett gyöngeségeink a vállain nehezebbek, mint a kereszt nehezülő súlya. Lám elesett. Harmadszor. Újra. Péter: Itt a kapaszkodó, gondold meg jól, Nikodémus! Házasságtörő asszony: Aki ezt magára akasztja, köldöknézőből lényeglátó lesz. * * * Péter: Ez a fiatalember is pokolian ismerős... Naimi ifjú: Jól mondod: pokolian. De nem az volt a pokol, ahonnan visszahozott, az csak a tornáca, hanem az, hogy nem hittem el, hogy feltámadtam. Így aztán csak ismételtem. Nikodémus: És a mennyiség sehogy sem akart átcsapni a minőségbe. Naimi ifjú: Te mondád. Nem vettem észre, hogy jelévé lettem, hanem élveztem örökzöldnek tűnő ifjúságom. Jel helyett kuriózummá váltam, csudabogár lettem, aki egyszer született és kétszer halt meg, holott fordítva lehetett volna: kétszer születtem, először gyermeknek, másodszor jelnek. Örökifjú ikonná lehettem volna, s koravén playboy vagy éppen pornográfia lettem. Krisztus: Már csak testét nem vetette le. Naimi ifjú: Bíbor ruháját letépték rég. Repesztik csúfos öltözékét. Nép vihog, hóhér, minden őre. Áll. Mint kő s koponya, oly pőre. Már csak testét nem vetette le. 2009/1 17

16 LELKISÉG Mezítelen szégyen. S Jelek jele. Bűntudó Ádám. Isten fi a. Megdicsőült pornográfi a. Péter: Gyere, Ádám, csábulj most ehhez a fához. Nikodémus: És jelezzed meg magad ezzel! * * * Péter: Ez meg mintha az egyik kollégád lenne, Nikodémus! Nikodémus: Simon farizeus! Simon farizeus: Most Simon filozófus. Veronika: Téged én ismerlek. Hogy kerültél oda, a koraszülött osztályra? Simon farizeus: Mert ott aztán van min elmélkedni és botránkozni. Életre delejezzük a selejtet. Gúnyt űzünk a Taigetoszból. Veronika: Alig egy kilós eltorzult arcú, agonizáló emberfiák a búrák alatt! Simon farizeus: Életre ítéltek. Krisztus: Általverik, betelik, ki kell innia, íme az ember. Simon farizeus: Mindaddig az Úr nem ereszt el, míg nem leszel egy a kereszttel. Íme az ember. És az Isten. Ég, se könny nincsen, ki segítsen. Testét szögekkel általverik. Szenvedés pohara betelik, s nem múlhat el. Ki kell innia. Három órás az agónia. Péter: Jer, egyre nő a feladat, elférsz te is alatta. Naimi ifjú: A nagy mellé itt egy kicsi is, hogy felnőj vele a nagyhoz. * * * Péter: Pedig itt kellene lenni a tizenkettedik stációnak. Bartimeus: Itt is van, vagyis ott fenn, nézd csak! Péter: Zakeus! Itt jön az Úr, gyere le! Zakeus: Nem jövök. Nem vagyok méltó. Különben is csak kíváncsi voltam. Kíváncsi voltam, s mindenhová eljutottam, sok mindenki hívott meg asztalához. Sokat nyüzsögtem, sok helyre bejutottam, sok mindennel beteltem. Naimi ifjú: Az a fontos, hogy kíváncsi maradtál. Zakeus: Az a baj, az a nagy baj, hogy már nem vagyok kíváncsi, már minden megtörtént velem. Felpörögtem és leeresztettem. Jó itt nekem, nem akarok lejönni. Egy idő után csak a tévét néztem, aztán itt kötöttem ki. Jó itt nekem. Pilátus: Kérdés, hogy akkor igazán kíváncsi voltál-e rá. Zakeus: Igazat szólva nem egészen értettem, mit akar velem, kisemberrel az a vándopróféta. Pontosabban... Cyrenei Simon: Pontosabban nem merted megérteni. Túl kicsi voltam... Péter: Vagyis kicsiny hitű. Krisztus: Egy csepp rám is aláhull. Zakeus: Most hasad szét Salamon fátyla. Most a napot senki sem látja. Állnak hirtelen támadt homályba most. Mindnyájan hallják a századost: Bizony ez az Isten fi a volt. Öt sebétől vérzik még a Holt, Vére a kereszt fájára folyt. Vérből egy csepp rám is aláhull Bűnösségem bocsánatául. Péter: Gyere csak le, Zakeus, mostantól kezdve ez a fa emel föl. Simon farizeus: Ez meg lehúz, de csak emberméretűre. * * * Péter: Úgy látszik, hozzá kell szoknunk, hogy az Úr szeszélyéből itt már mindenki stáció lehet. Ez ugyanis, barátaim, a szamáriai asszony. Szamáriai asszony: Vagyis szamaritánus, barbár, gyüttment, tót, rác, sváb, oláh, zsidó, cigány, aki megtudta titkát Uratoknak. Beavatott lettem, ám ezzel kiváltam. Titkom hamarosan szexepilem lett, s mindenkit körém bűvölt. Világszám lettem. Konkurense Máriának. De csak Madonna. Szomjaztak utánam. Istenem, hányan és hány kulacsosok?! De korsóm kiürült, hiába kongatok vele. Bizonyságom kimértem, titkom megszegtem, ölembe már senki nem hajtja fejét. Én csak megértettem, Mária viszont befogadta. Krisztus: Mária, Mária Mária, miképpen volt, és most, és lesz mindörökre. Szamáriai asszony: Mária. Mária. Mária. Fiát, jaj, így kell látnia. Hol volt az angyali légó, hogy óvja, ha tényleg égii Ő?! Csúfolt fi át tartja ölében; holt fi úkat anyák, miképpen volt, és most, és lesz mindörökre. Letörölhetetlen a könnye. Veronika: Gyere, ezzel letörölheted. Péter: Gyere, asszony, fog meg a bizonyságot. Zakeus: A titkot meg akaszd nyakadba. * * * Péter: Végre egy derék ember! Bemutatom nektek, Isten vándorló népe, Arimatei Józsefet, aki volt szíves sírboltját Krisztus Urunknak felajánlani. Arimatei József: Örökbe adtam, de harmadnapra... Máig nem értem, mi történt. Mutogatom mind a ma napig, tessék, nézzétek az üres sírboltot, de nem tudom megmagyarázni. Így aztán a semmit mutogatom. Kisemmizett vagyok. Másoknak legalább jutott egy-egy betekert fáraó, nekem csak Krisztus hűlt helye. Így aztán, ha jönnek, nem szólok semmit, s oda mutatok. Ők meg lázasan sustorognak, de miről? Jönnek a riporterek, kérdezik, mi volt itt. Elmondom. Kérdezik, mi történt. Elhallgatok. Mária: Próbáljad meg! Segítünk. Pilátus: Az őröket én állíttattam. Gazdag ifjú: Az illatszereket az én boltomban vették /1

17 LELKISÉG Bartimeus: Én csak távolról figyeltem, de a nagy fényesség - ennyit láttam - majdnem másodszor is megvakított. Cyrenei Simon: Én a földemen dolgoztam, amikor egy hirtelen szellőcske megcsapott. Már tudom, akkor lehetett. Mária: Én az asszonyokkal voltam, s az angyaltól tudtuk meg. Veronika: Én még mindig sirattam, amikor is egy villanásra ragyogni láttam arát kendőmön. Százados: Nekem embereim jelentették, hogy Jeruzsálemben valami zűr volt, de aztán minden rendbejött. Házasságtörő asszony: Én felébredtem, felkeltem, s magam sem tudom megmagyarázni, mért, meglestem a hajnalhasadást. Olyan szép volt, hogy napokig zokognom kellett miatta. Nikodémus: Én még ébren voltam akkor, a lerombolt és három nap alatt felépített templomról elmélkedtem. Naimi ifjú: Én akkor barátaimmal múlattam az időt, de amikor már hajnalodott, egy pillanatra eszembe villant, hogy most pontot kellene tenni, kígyó marta fügébe, gyorsan ölőbe harapni, vagy harmadszor is elkezdeni. Simon farizeus: Én álmomban a Keresztelő Jánossal vitatkoztam. Őróla. Zakeus: Én úton voltam hazafelé. Már ott voltam a város falai előtt, amikor egy ágyból kibújt kisgyerek penderült ki az egyik házból, és látszólag minden ok nélkül hangosan felkacagott. Szamariai asszony: Én fölébredtem arra, hogy férjem halottan fekszik mellettem. Hevesen ölelgetni kezdtem tiszta szerelemmel, mire ő felébredt, s nevetve mondá, hogy most őt feltámasztottam. Arimatei József: Én le sem hunytam szemem azon az éjszakán. A büszkeségtől, és a boldogságtól, hogy nekem ilyen neves vendégem van. Azon a reggelen is kimentem megnézni. De már csak a semmiit találtam. Mást én nem is tudok mondani. Krisztus: Ácsolt, áloé, ám, drága, édes, eltűntél, eszmék, föl, gyolcs, halban, halkan, hatalmakra, hív, holt, így, Jézus, Jónás, karod, megmosdattak, mentél, mint, mirha, szegezték, sziklabolt, tárt. Arimatei József: Nem értem... Segítsetek! Pilátus: Megmosdattak, Gazdag ifjú: Jézus, Drága Holt. Mária: Áloé. Veronika: Mirha. Házasságtörő asszony: Gyolcs. Szamárai asszony: Sziklabolt. Cyrenei Simon: Édes Jézus. Bartimeus: Így mentél halkan. Százados: Eltűntél, Nikodémus: Mint Jónás a halban. Naimi ifjú: Tárt karod hív. Simon farizeus: Föl így szegezték. Zakeus: A hatalmakra ácsolt eszmék. Arimatei József: Megmosdattak, Jézus, Drága Holt. Áloé. Mirha. Gyolcs. Sziklabolt. Édes Jézus, így mentél halkan, eltűntél, mint Jónás a halban. Tárt karod hív. Föl így szegezték a hatalmakra ácsolt eszmék. Péter: De nagy csend lett, Uram. Feltámadás előtti csend. Vagy inkább megkukultak. Most mit csinálsz velük? Krisztus: Feltámasztom őket. Szála alá poklokra... Kapisgálod már? Péter: Értem! Az Úr a pokolban is Úr! Arimatei József: Hová tűnt a kereszt? Házasságtörő asszony: Szálka volt bennünk, s Ő kivette. Gazdag ifjú: És hol van ő? Zakeus: Talán a fáról meglátom. Krisztus: Béke veletek! Péter: Na, mit bámultok, pupákok? Arimatei József: Ilyenkor el kell hallgatni. Péter: Ilyenkor meg kell szólalni. Arimatei József: Tárt karod hív. Föl így szegezték a hatalmakra ácsolt eszmék. Krisztus: Béke veletek! Mind: Ám él a lélek, a test s a Holt. Harmadnap üres a sziklabolt. Péter: Na, Uram, akkor mi már mehetünk is. Igaz, ami igaz, cefetül elfáradtam ebben a cepekedésben. Nikodémus: Hirtelen bukkan fel egy mellékutcából. Nem a vállán hordozza, hanem magasra tartja. Még csak néhányan sorakoznak fel mögötte: pásztorok, háromkirályok, bolondok. Nevetségesen kicsiny csapat. Veronika: Ülök a villamoson. A legfáradtabbak sem akarnak mellém ülni, mert fáradt cigányasszony vagyok. Ő kapaszkodik föl, egy diplomatatáskás kezébe nyomja a keresztet, s lerogy mellém. Koszos kendőmmel megtörlöm homlokát. Simon farizeus: A plakátokon jelöltek, tiszta múltukkal dicsekednek. Útjelzők a politikai dzsungelben. Vagy talán bennük sem? És ekkor az egyik plakáton felragyog arca, a jelölőé. Rám mosolyog, öreg zsidóra, azzal, hogy Ő pedig énrám szavaz. Bartimeus: A volt körzeti pártház előcsarnokában ücsörgünk, szerencsétlen leszerelt munkásőrök. Megjelenik. Kártyával kezében. Lapot oszt nekünk. Zakeus: Uram, maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van. Krisztus (leül közéjük): Béke veletek! Kamarás István OJD Németh István Péter 2009/1 19

18 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Gondolatok a jog, az erkölcs illetve a valláserkölcs kérdéseiről 1 egtiszteltetés számomra, hogy a Pax Romana által az általam is tisztelt és szeretett Békés Gellért emlékére rendezett előadás sorozatában előadhatok. Amikor Scharle Péter felkért ennek az előadásnak a megtartására, úgy döntöttem, hogy az engem eszmélésem óta foglalkoztató kérdésről, az erkölcs és vallás, illetve jog viszonyáról beszélek, azon belül is azokról a tapasztalatokról, amelyeket egyrészt már diákéveimben, másrészt gyakorló jogászként szereztem. Az erkölcs és a vallás viszonya kisdiák korom óta foglalkoztat. Noha az erkölcs és a vallás fogalmával nem igen voltam tisztában, de gyakran konfliktust észleltem templomjáró emberek tettei és a vallás parancsai között. Az erkölcs és a jog viszonya csak később került érdeklődésem látókörébe, amikor 1954-ben, a véletlennek köszönhetően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karán kötöttem ki. Bölcsészkari felvételi vizsga után értesítést kaptam, hogy a felvételi követelményeknek megfeleltem, de helyhiány miatt nem vesznek fel, ellenben hozzájárulnak ahhoz, hogy más egyetemre jelentkezzek át. Én a pécsi orvosi egyetemet választottam, ám tévedésből nevem és személyi adataim felkerültek a jogi karra átirányítottak listájára is. Akkoriban kevesen jelentkeztek a jogi karokra, toborozták a hallgatókat. Évfolyamunk 20-30%-a más egyetemekről átirányítottakból állt. Azt elhatároztam, hogy ügyész, bíró vagy ügyvéd nem leszek, inkább elmegyek vállalati jogásznak, a vállalatoknál akkoriban keresték a jól képzett jogászokat. Amikor érettségi előtt osztályfőnököm arra kapacitált, hogy az ügyvédi pályát válasszam, sértetten replikáztam, hogy nem akarok fizetett hazudozó lenni. Témám kifejtése során nem a jog és az erkölcs mibenlétével, annak jogelméleti-filozófiai vonatkozásaival kívánok foglalkozni. Ehelyett néhány példával felidézem, hogy életem során milyen erkölcsi konfliktusokkal találkoztam mind saját életemben, mind szűkebb és tágabb környezetemben, nem utolsó sorban ügyvédi praxisomban. Nem vagyok sem morálfilozófus, sem jogfilozófus. A témát a tapasztalat oldaláról közelítem meg. Néhány alapvető összefüggést mégis szeretnék felvázolni. 1 Az írás a Magyar Pax Romana Békés Gellért Emlékelőadás-sorozat részeként a Budai Ciszterci Plébánia dísztermében november 13-án elhangzott előadás szerkesztett változata Az athéni iskola magas színvonalon bölcselkedtek Az erkölcs mint az ember közösségi létének és szabályainak a foglalata egyidős az emberi együttéléssel. Mibenlétének vizsgálatát már a görög filozófusok magas színvonalon művelték, kutatták az erkölcsi normák eredetét. Az ókori zsidók forrásnak a próféták útján közvetített isteni kinyilatkoztatást tekintették. A kereszténység Jézus és apostolainak tanítására építi normarendszerét, az ókori görög filozófusok ezzel szemben az embernek azt a felismerését tekintik forrásnak, hogy mi a társadalom és az egyén számára a legfőbb jó. Arisztotelész és követői szerint az erkölcsös cselekedet kívánt hatása a boldogság (ez az irányzat az eudemonizmus), mások szerint az etikus cselekvés élvezetekre irányul (hedonizmus), ismét mások a cselekedet erkölcsi értékét a közjó szolgálatában látták (utilitarizmus). Kant szerint léteznek abszolút erkölcsi törvények, amelyeket ő kategorikus imperatívuszoknak nevezett, és ezek feltétlen kötelező normák. Szerinte a legfőbb jó az akarat erkölcsisége. Az ember kötelessége a józan ész és a lelkiismeret szerint törekedni a kategorikus imperatívuszok betartására. A lényeg nem a cselekmény következménye, hanem a cselekvő ember szándéka. Hozzáteszi azonban, hogy a kategorikus imperatívusznak a cselekvő ember csak akkor tud megfelelni, ha szabadon cselekedhet. Az abszolút erkölcsi normáktól különválik az erkölcsi ideál, vagyis az, hogy az uralkodó közfelfogás éppen mit tekint erkölcsösnek. Az erkölcsi ideál a történelem /1

19 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM folyamán térben és időben váltakozó, aminthogy az is váltakozó, hogy az egyes embernek mennyi a szabadsága erkölcsös cselekedet végrehajtásához. A teokratikus államban a jog és az erkölcs, illetve valláserkölcs fedik egymást. Minden más államformában az erkölcsi normák és a jogi normák ugyan részben fedik egymást, de el is térnek egymástól. A jog részletesen szabályozza az egyének egymáshoz, valamint a közösséghez vagy a hatalom gyakorlójához való viszonyát. A jogi normák egy része technikai jellegű, morális tartalommal nem feltétlen rendelkezik. Nyilván a felvilágosodás hatására a XIX. század közepén az észak-amerikai kontinensen, Angliában és Németországban vallásoktól független etikai mozgalmak indultak. Létrehoztak olyan vallás-jellegű szervezeteket, amely a tagoktól nem követelt istenhitet. Az USAban a szabad egyházak szövetsége (Free Religious Association, illetve Society for Ethical Cultur), a legfontosabb erénynek a méltányosságot, az igazságosságot, az emberiességet, az emberek kölcsönös tiszteletét tekintette. Lényegében hasonló elveket vall az Európában a XVIII. század elején induló szabadkőműves mozgalom. Titkossága és arisztokratikus jellege miatt sok téves hiedelem övezi kezdetektől fogva. Tagjai között uralkodók, államfők, főpapok, tudósok, írók, művészek, többnyire köztiszteletben álló emberek is megtalálhatók voltak. A Habsburg birodalomban 1794-ben betiltották a működését, XII. Kelemen pápa pedig 1737-ben halálbüntetés terhe mellett tiltotta. Az Egyház autoritása megkérdőjelezőjének tekintette a mozgalmat. Ennek ellenére, különösen a protestáns Angliában és a skandináv országokban mindvégig az uralkodóház védelme alatt működött, széleskörű jótékonysági és társadalmi tevékenységet fejtett ki, az Amerikai Egyesült Államokban az elnökök mintegy fele szabadkőműves volt. Az Osztrák-Magyar Monarchiában 1868-tól engedélyezték újra a szabadkőművesek működését, de titokban addig is működött. Szabadkőműves volt Bethlen Gábor, Kazinczy Ferenc, Széchényi Ferenc, Bacsányi János, Kölcsey Ferenc. Magyarországon 1920-ban ismét betiltották a páholyok működését, 1989-ben alakult újra két páholy. Az elmúlt évtizedben a Szentszék lényegében rehabilitálta a mozgalmat, bár hívei számára nem ajánlja. Jog és erkölcs viszonya Híres szabadkőművesek igaz arisztokraták Alapvető különbség, hogy míg az erkölcsi normák betartása döntően önkéntes, a cselekvő ember belátásán múlik még akkor is, ha a cselekvő ember döntését sokszor, szinte már determinálja a közösség elvárása, az a tudat, hogy a norma megszegését a környezet majd elítéli, annak megszegőjét megveti, addig a jogi norma mögött ott áll a mindenkori hatalom, amely képes a norma betartását kikényszeríteni, megszegését pedig büntetni. Ez feltételez egy szervezett társadalmat a maga intézményrendszerével. Jog és erkölcs kölcsönhatásban állnak egymással. A jogalkotás forrása és egyben célja a hatalmat gyakorlók érdekeinek az érvényesítése. De forrása az erkölcs is, amennyiben és amilyen mértékig a hatalom gyakorlója nem, vagy nemcsak a saját érdekét, hanem a közjót is kívánja szolgálni. A jogi normák jelentős részének nincs erkölcsi tartalma, racionális társadalmi illetve gazdasági-szervezési funkciójuk van (pl. a közlekedési szabályoknak). Erkölcsi tartalma akkor van egy jogi normának, ha az az emberek, vagy az emberek bizonyos csoportjainak méltányos érdekeit szolgálja vagy sérti. Gyakori, hogy a jogalanyok különböző csoportjai között érdekkonfliktusok vannak egy-egy jogi normával szabályozandó kérdésben, ilyenkor a jogalkotó erkölcsi és és nem mellékesen politikai felelőssége, hogy méltányos, a szembenálló érdekeket arányosan érvényesítő megoldást találjon még akkor is, ha a döntés széles körben népszerűtlen. A jó jogalkotás érvényesíti az erkölcsi normákat és ezzel erősíti a közerkölcsöt, az erkölcsi közfelfogást. Az erkölcstelen 2009/1 21

20 EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM jogszabály rombolja a közerkölcsöket, de rontja a polgárok jogkövető hajlandóságát is. Ahol sok a korrupció, eltompul az emberek érzékenysége. (A Tocsik-ügy közfelháborodást keltett. Pár év múlva már az 50 vagy 100 tocsik-egységnyi ügyek is csak éppen borzolták a közvéleményt.) A közerkölcs a társadalom többsége által elfogadott etikai normák nem kodifikálhatók és kisebb-nagyobb mértékben folyamatosan változnak, miként az életviszonyok is rohamosan változnak. Ebben az öszszefüggésben óriási jelentősége van a valláserkölcsnek, különösképpen a számunkra fontos keresztény erkölcsnek, amely forrásánál fogva stabil értékrenden alapszik. A keresztény felekezetek és az egyes hívők felelőssége, hogy saját cselekedeteik mennyire felelnek meg a valláserkölcsi normáknak, és mennyire tudnak ellenállni a valláserkölcsi normákkal ellentétes közfelfogásnak. Magyarország XX. századi történelmében többször súlyos ellentmondás keletkezett az aktuális erkölcsi ideál és a jogi normák között. Ezeket a konfliktusokat azért említem, mert ha nem is éltem meg őket, de gyermekéveimben és diákéveimben ezek a közvéleményt még nagyon foglalkoztatták, így szűkebb környezetem tagjait is, és számomra ezek az események igen sok erkölcsi problémát vetettek fel. A továbbiakban felidézem néhány jó és rossz élményemet erkölcsi kérdésekben. Az első történet: ötéves voltam, amikor Magyarország a háborúba belépett. Édesapám egyik tisztviselő barátja tartalékos katonatisztként szolgált az orosz fronton. Szabadságra utazott haza néhány környéken lakó bajtársával. Teherautón hozták mindazt, amit ott szereztek. Szüleim megbotránkozásából tudtam meg, hogy a szabadságos katonatisztek rabolt dolgokat hoztak. Nem értettem, hogy a buzgó templomjáró bácsi hogyan rabolhatott. Az eset jelentőségét három év múlva értettem meg, amikor a szovjet katonák fosztogattak Magyarországon. Egy másik történet: 1944-ben gyűjtőtáborba vitték a faluban élő öt zsidó család tagjait. Édesanyám nővérének férje állomásfőnök volt egy szlovák határmenti vasútállomáson, amelyen keresztül mentek a zsidókat a megsemmisítő táborokba szállító tehervagonok. Nagynéném suttogva mesélte szüleimnek amit én kihallgattam hogy milyen borzalmas körülmények között szállítják a deportáltakat. A csendőrök kezdetben még megtűrték, hogy nagybátyám utasítsa a vasutasokat, hogy a vízért könyörgőknek vizet adjanak, de hamarosan ezt is durva fenyegetéssel megtiltották. Nagyobb volt a döbbenetem, amikor az év végén édesapám suttogva hozta a hírt, hogy az angol rádió közlése szerint a deportált zsidókat megölik és elégetik. Tudtam, hogy sokan nem szeretik a zsidókat, gyakran hallottam, hogy szidalmazzák őket évesen rettenetesen sajnáltam őket. Nem értettem azt sem, hogy deportálásuk előtt a néhány házzal odébb lakó idős Groszman házaspárnak nagymamám és édesanyám miért a kerteken keresztül visznek este sötétben élelmet. Apai nagyszüleim egy részben svábok lakta faluban éltek januárjában a község fiataljait a éves férfiakat és nőket közöttük apai nagynénémet kényszermunkára a Szovjetunióba deportálták. 32 hónapot töltöttek ott, nehéz testi munkát végeztek, nyomorúságos körülmények között. Egyharmad részük nem élte túl a megpróbáltatásokat. Azt értettem, hogy mindez a győztes fél bosszúja, de nem értettem, hogy miért kell védtelen fiatalokon bosszút állni (nota bene: a faluban egyetlen volksbundista volt, de az sem csinált semmit, nem is görbült meg a haja szála sem.). Az különösen érthetetlen volt számomra később, hogy nagynénémnek ezt miért kellett titkolnia, káderlapján ez miért szerepelt negatívumként. Ha csak azért nem, mert a személyzetisek jól sejtették, hogy akivel ez megtörtént, az számukra nem lehet megbízható, az nem azonosulhat a rendszerrel. Igen súlyos morális probléma, hogy a magyar társadalom nyilvánosan nem vitatta meg és nem tisztázta a náci korszak szörnyűségeivel kapcsolatos felelősséget. Sárga csillaggal megjelölt zsidók hol maradt az erkölcs? /1