Luther és Erasmus vitája Luther szolga akaratról szóló művében

Save this PDF as:
 WORD  PNG  TXT  JPG

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "Luther és Erasmus vitája Luther szolga akaratról szóló művében"

Átírás

1 BÉRES TAMÁS Luther és Erasmus vitája Luther szolga akaratról szóló művében Bevezetés A teológia iránt érdeklődő olvasók ebben az évben többször is találkozhattak az újkor kezdetének egyik központi teológiai kérdésével, amely az emberi akarat lehetőségeit, tehetségét és határait keresi az Isten-kapcsolatban: elsősorban a megigazulás és üdvösség területén. A szabad akarat kérdése mégsem tipikus újkori kérdés, előtte is, utána is találkozunk vele a filozófiában például Platón, Arisztotelész, Spinoza, Leibniz, F. Bacon, Rousseau, Kant, Nietzsche gondolataiban, hogy csak néhányat említsünk azon gondolkodók közül, akiknél rendszeralkotó jelentősége van. Örök emberi" voltán kívül hozzájárul a kérdés aktualizálódásához az idei Melanchthon-jubileum, a reneszánszkori humanizmus jellegzetességeinek tárgyalása egy-egy nemrégiben megjelent cikkben, a Tanítványok" kötet több írása mellett a lutheri alapműnek, a De servo arbitrio" magyar fordításának tavalyi kiadása, és legutóbb a Lutheránus Világszövetség és a Keresztény Egységet Előkészítő (római katolikus) Főpapi Tanács Közös Bizottságának megigazulásáról szóló nyilatkozata. A teológiai reflexió, a tudatosan megélt személyes hit vagy az általános etika számára pedig soha nem is vesztett jelentőségéből. Az alábbiakban Luther: De servo arbitrio című művéről lesz szó 1, arról a műről, amelyet termékeny szerzője élete vége felé két legfontosabb műve egyikeként említett. Ebben a nyilatkozatában Luther - Kiskátéja mellett - úgy említi ezt a művét, mint amelyre jó szívvel redukálni tudja életművét. Természetes, hogy ahogy a szerző személye és munkássága a legellentmondóbb állásfoglalásokat váltotta ki értékelőiből, úgy e művéről is a legszélsőségesebb véleményeket találjuk a teológia- és eszmetörténetben. Akönyvben szereplő, az evangélikus teológiai gondolkodás számára nélkülözhetetlen felismerésekről Johan Huizinga, az egyik legjelentősebb Erasmus-kutató, 1924-ben például így ír: Hogy az indeterminizmust világos szavakkal lesöpörhesse, az egzaltált hitnek azon primitív metaforáihoz kellett folyamodnia (ti. Luthernek), melyek a kifejezethetetlent próbálják kifejezni... Ha valahol, hát a De servo arbitrio lapjain tanúi lehetünk Luther tanai eldurvulásának s a vallási fogalmak túlfeszítettségének." 2 Jellemző ez Luther művére. Lehet vitatni, szenvedélyesen támadni vagy szívvel-lélekkel mellé állni, de exkluzív-egzisztenciális, teljes Isten-függő hitértelmezése nem enged meg sem kényelmes rálátást kereső távoli véleményalkotói pozíció elfoglalását, sem az emberi" javára engedményeket tévő, belső, kompromisszumkereső humanisztikus szándék érvényesítését.

2 A mű megszületésének előzményei a) Luther és Erasmus kapcsolata Az akaratszabadság 16. századi vitája annyira összefügg a két főszereplő személyiségével, hogy története bemutatható volna életrajzszerűen is. Ebben a műfajban azonban kísért a pszichologizálás veszélye. Stefan Zweig, Erasmusról írott könyvében valószínűleg nem eléggé tárgyszerű akkor, amikor az európai gondolkodás számára jelentős kérdést pusztán a vitázok lelki akarata felől akarja megérteni: az egyik oldalon Erasmus, az örök-kiegyenlítő, békülésre törekvő, óvatos tudós, aki a legkisebb náthától is betegesen fél, a másikon Luther, a parasztgyerek, aki túlegészséges", forró vérét csak az erős wittenbergi sörrel tudja legalább az éjszakai nyugalom idejére lehűteni. Zweig számára egyértelmű, hogy két ennyire eltérő lelki alkatú ember a szellemi javak terén sem találhat egyetértésre. 3 Kettőjük kapcsolatában a legfeltűnőbb az, ahogy a két ember kerülgeti egymást. Erasmus először 1516-ban, a szász választófejedelem titkárától, Georg Spalatintól hall Lutherről, méghozzá úgy, hogy egy ágostonos csodálója" (ti. Luther) felhívja Erasmus figyelmét arra, hogy megigazulással kapcsolatos gondolatai nem egyeznek a Római levél tartalmával, és hogy az eredendő bűn kérdésében sem tanít helyesen. Nem tudunk arról, hogy Erasmus válaszolt volna. Egy évvel később Luther egy levelében azt írja, hogy napról-napra kevesebb öröme telik Erasmusban, mert az emberi" nagyobb súlyt kap nála az isteninél". Luther októberi téziseiről Erasmus (csaknem egy év múlva) elismerően szól, de véleménye az, hogy helyesebb volna a pápa elleni fellépést az uralkodókra bízni, igaz, azt is hozzáteszi, hogy érdek-összefonódásuk miatt Ők ezt úgysem fogják megtenni március 28-án írja Luther első levelét Erasmushoz, amelyben szokatlanul udvariasan ügye mellé állásra kéri őt. Két hónappal későbbi tartózkodó hangvételű válaszában Erasmus, nemleges válaszát túlzott elfoglaltságával és Luther iratainak felületes ismeretével indokolja. Az 1520-as év Luther szabadságiratainak" (A keresztény ember szabadságáról, Az egyház babiloni fogságáról) születési éve, amely a kettőjük közötti végleges elméleti szakadást is eredményezi. Ettől kezdve Erasmus öt éven át húzódik az állásfoglalástól, közben állandóan támadják, provokálják a reformációellenes erők hű emberei ben nyíltan lutheránusnak nevezik, a következő évben Konrád Pellican békítő kísérlete hiúsul meg, egy év múlva Luther megígéri Erasmusnak, hogy nem fogja nyilvánosan támadni, és Erasmus is valami hasonlót gondol. Év végére azonban a humanista fejedelem Baselben kiadja művét De liberó arbitrio... címmel, amelyben nemcsak Luther, hanem Karlstadt véleménye ellen is fordul. Luther és Erasmus így sohasem találkozott egymással. Mindketten ágostonos szerzetesek voltak, mindkettőjüknek kulcsszerepük van a reformáció elindulásában (Erasmus 1516-ban adja ki Újtestamentumát), mindketten meggyőződéssel támadják az egyház belső visszaéléseit, mindketten meghatározó alakjai nemcsak a német, hanem az európai kultúra történetének is, és bár találkozhattak volna, elkerülték egymást. b) A szabad akarat vitájának művei 1524-ben írja meg Erasmus De liberó arbitrio diatribe sive collatio (Értekezés vagy összeállítás a szabad akaratról) című művét 4, amelyben Luther - akkor már négy évvel korábban írt - írásának egy részletét emeli ki szó szerint támadása fő célpontjául 5, tanításának gyökeres cáfolata szándékával. Az említett részletben Luther tagadja az emberi szabad akarat (liberum arbitrium) létét 6, ezzel szemben Erasmus az isteni üdvakarat és az emberi akaratszabadság együttműködésének bemutatására

3 tesz kísérletet az írás és a tapasztalat alapján. Luther 1525 őszén írt válaszirata, a De servo arbitrio (A szolga akaratról) utolsó lapjain igaz elismeréssel szól Erasmus éleslátásáról: Egyedül te láttad meg a dolog szívét és te ragadtad meg a lényeget, amiért szívből hálás vagyok neked." Erre a szenvedélyes hangú műre Erasmus ben kétkötetes védekezőlevéllel" 7 válaszol (amelynek csak második kötete hatszor hosszabb eredeti vitairatánál), majd Luther nem sokkal később ír még egy levelet. Ezzel fejeződik be kettőjük között formálisan az akarat szabadságáról szóló vita. A szolga akaratról Mivel a felek a vitának azt a műfaját választják, hogy sorra véve cáfolják egymás állításait és érveit, a műben Erasmus álláspontja is megismerheti a Luther ellenérveit követő olvasó. Három nagy téma köré csoportosul a vita tartalma: Erasmus szerint van egy bizonyos szabadsága az emberi akaratnak, Luther ezt határozottan tagadja. Másodszor: a Szentírásnak vajon minden részletében mindenki számára tökéletesen világosnak kell-e lennie, vagy vannak homályos részletei is? Erasmus sok nehéz és vitatható pontjáról tud, Luther védi a Biblia egyértelműségét. A harmadik döntő kérdés: elő szabad-e venni minden nehéz teológiai kérdést a közvélemény előtt is, vagy ezek taglalása a felkészült vitázok szobáinak falain belül tartandó? Erasmus fél tumultust" csinálni a teológiai finomságokból, Luther természetes feladatnak tekinti a nyilvánosság tanítását. Műve bevezetőjében nehezet kér Erasmustól: elismeri, hogy van, amiben Erasmus jobb nála vagy bárkinél, de lássa be, hogy a teológia lényegét nem érti (...ily fontos kérdésben semmi újat nem mondasz..." 7. o.). Ezzel a kérésével Luther azt is jelzi, hogy egészen más stílusban szeretné folytatni a vitát, mint ahogy Erasmus elkezdte. A tárgyilagos és szakszerű, állásfoglalást nem mindig kifejező, de áttekinthető stílus után Luther személyes-szenvedélyes, elkötelezett és többször megszakított gondolatmenetei következnek, amelyek megértéséhez többször vissza kell majd lapozni a könyv olvasása közben. Erasmus előszavának emlékezetbe idézéséhez kapcsolódnak az első gondolatok, aki - saját szavai szerint - egyre kevesebb örömet talál az elkötelező kijelentésekben. Luther válasza: aki lemond az elkötelező kijelentésekről, az a kereszténységét adja fel. Erasmus folytatja: - amennyire ezt az Isten igéje sérthetetlenségével és az egyházi határozatok tiszteletben tartásával meg tudja tenni - legszívesebben a szkeptikusok táborához csatlakozna. Luther ezt pogány beszédnek tartja, kivéve azokat a (lényegtelen) kérdéseket, amelyeknél a szabad akarat dönt. Saját véleményét mindig szívesen aláveti az egyházi tekintélynek - mondja magáról Erasmus, amire Luther megkérdezi: hogyan is hihetné valaki azt, amit nem ért? Nem arról van szó, hogy mindent átlátni, hanem Istent érteni" (azaz bizonyossággal megragadni"); aki ugyanis Őt nem érti, az a teremtett világnak soha egyetlen részét sem értheti meg!" (14. o.) Majd így zárja gondolatait: A Szentlélek nem szkeptikus!... Sziklaszilárd kijelentései bizonyosabbak és erőteljesebbek magánál az életnél és minden tapasztalatnál." (u. o.) A Szentírás értelmének homályosságára vonatkozó erasmusi véleménnyel szemben Luther különbséget tesz Isten és az írás között. Istenben sok minden van, ami rejtett az ember előtt, sok mindent az írás sem árul el róla, amely pedig világosan beszél:... ha a Szentírás maga is sötét, mi a biztosíték arra, hogy a magyarázat világos és igaz?" (62. o.) Igaz, hogy az írásban is vannak homályos és nehezen érthető

4 részek, ennek azonban nem a téma az oka, hanem a szóértelmezésünk fogyatékossága és a grammatikában,, való járatlanságunk. Lehetséges-e, hogy az írás titka rejtve legyen, miután... a legmélyebb titok napvilágra került, nevezetesen, hogy Krisztus, Isten Fia emberré lett, hogy Isten háromságos Isten, hogy Krisztus szenvedett értünk és örökké uralkodik?" (16. o.) így jut el Luther sokat idézett hermeneutikai alapelvei megfogalmazásáig: 5JVedd ki a Krisztust az írásból, mit akarsz akkor még benne megtalálni?" (u. o.) És:...egyetlen ember sem ismerhet fel a Szentírásból még egy jottányit sem, hacsak nincs vele Isten Szentlelke." (17. o.) A szolga akaratról szóló tanítása bevezetésével folytatja írását, majd visszatér a teológiai kérdések nyilvános tárgyalásának vitájára. Emlékezteti Erasmust arra, hogy a teológiai kérdések nem csupán arról szólnak, hogy hogyan élünk, hanem arról, hogy hogyan kell élnünk." (28. o.) Túlzott finomkodására figyelmezteti Erasmust, amikor idézi tőle azt a példát, hogy Isten bár a galacsinhajtó-bogár üregében is jelen van, ezt mégsem helyes a nagy nyilvánosság előtt hirdetni:...nem riad vissza a kegyes lélek, amikor azt hallja, hogy Isten a halálban és a pokolban is jelen van, bár ezek mindegyike borzalmasabb, mint a galacsinhajtó ürege vagy a szennyvízcsatorna." (29. o.) Az igazságot az egész világ előtt minden időben tanítani és megváltoztathatatlanul prédikálni kell, azt soha sem szabad meghunyászkodással vagy agyonhallgatással megkerülni... Az igazság egyenes jogar!" (35. o.) Ismét egy rész következik a szolga akaratról, amelybe beágyazza válaszát (egyben egyházról szóló tanítását) Erasmus érvére. Erasmus: az egész egyháztörténetnek csak két alakja van, akik Lutherhez hasonlóan tanítottak a szabad" akaratról: Mani és Wicliff. Kinek adjunk igazat - kérdezi Erasmus - a sok tanítónak, igazhitűnek, szentnek, régi és mai teológusoknak, zsinatoknak, püspököknek, pápáknak, vagy egy-két ember saját vélekedésének? Luther, gondolatmenetében történeti példákkal jut el oda végül, hogy az egyházról megállapítja, hogy rejtett, a szentekről pedig, hogy ismeretlenek. (59. o.) Az első részben található még Luther predestinációról alkotott véleményének rövid megfogalmazása:...ki fogja elmnni ezek után, hogy az Isten szereti őt? Válaszom: egyetlen egy ember sem fogja elhinni, mert nem is hiheti. Akiválasztottak viszont elhiszik, a többiek pedig hitetlenségükben elvesznek." (39. o.) A kereszt teológiájának" kulcsmondata: így rejti el az Isten örök irgalmasságát és jóságát haragja alá, igazságát igazságtalansága alá. Ez a hit legmagasabb lépcsőfoka" (41. o.); és a szolga akarat állathasonlata": így az emberi >akarat< középen áll, mint valami teherhordó, igavonó állat: ha Isten ül rajta, azt teszi, és odamegy, ahová az Isten akarja,... ha azonban a Sátán ül rajta, azt teszi, és odamegy, ahová a Sátán parancsolja." (44. o.) A mű további részeiben található az emberi akarat állapotának részben filozófiai kategóriákba is menő teológiai részletezése. Erasmus meghatározása: A... szabad akaraton az emberi akarat azon képességét értjük, amellyel az ember az örök üdvösséghez vezető dolgokhoz odafordulhat, vagy azoktól eltérhet" Luther számára több tekintetben is pontatlannak tűnik, és műve hátralévő részében állandóan szembesíti is ezzel Erasmust. Vitája kiindulópontja az emberiség Ádám utáni helyzete, amelyben a bűn gyökeresen van jelen, és az Isten-kapcsolat minden részletére kiterjed. Ha Erasmus azt állítja, hogy maradt valami" az emberi természetben, ami eredendően jó és romlatlan, amellyel az ember belekapaszkodik az Isten kegyelmébe ( az örök üdvösséghez vezető dolgokhoz odafordulhat"), akkor Luther ragaszkodik a valami" pontosításához, és igen bölcsnek vagy rosszabb esetben nem is olyan ostobának" nevezi őt, amikor azt sejti, hogy Erasmus szándékosan hallgatja el ezt a

5 pontosítást. Szerinte semmi nem maradt ebból a jóságból vagy képességből, az elveszett egészséget én nem nevezném egészségnek" - írja (80. o.). Van létjogosultsága a szabad akaratnak, de nem ezen a téren (arbitrium), hanem a másik birodalomra" tartozó kérdések terén (voluntas), mivel Isten maga bízta rá az emberre teremtett világát, és azt számon is fogja rajta kérni. Erasmus bibliai példáit, amelyekben véleménye szerint tér nyílik az emberi szabadságnak a jó és rossz közötti választásra, Luther héber nyelvtani érvekkel utasítja el, ezzel a törvény hasznának egészen más szerepet ad: a törvény felszólításai a cselekvő emberi akaratot nem betölthetőségükkel, hanem éppen a betölthetetlenségük miatti egyre nagyobb tanácstalanság sőt kétségbeesés érzésének kiváltásával terelik az egyetlen feltétlen hatalmú és akaratú ÚR felé. így válik a törvény Annak eszközévé, akivel szemben nincsen semmiféle jogunk, O azonban teljes joggal tart igényt arra, hogy azt tegye, amit csak akar." (140. o.) Korlátlan hatalma és előrelátása azt is jelenti, hogy mindez (az emberek megkeményítése, cserbenhagyása, kárhozatba döntése) az O tudtával történik, ( mintha öröme telnék az emberi bűnökön és örökkévaló kínokon"). Az ember számára ez természetesen igazságtalannak, borzalmasnak, sőt kibírhatatlannak tűnik, - s itt egy vallomás: - Én magam is nem egyszer a kétségbeesés legmélyéig megbotránkoztam ettől, s bizony azt kívántam, bárcsak sohasem teremttettem volna emberré! Ez akkor történt, mielőtt még felismertem volna, milyen üdvös ez a kétségbeesés és mennyire közel van a kegyelemhez! Ezért erőlködtek és fáradoztak egyesek azon, hogy mentegessék Isten jóságát és vád alá helyezték az emberi akaratot..." - jut el a teodícea lelki gyökereihez Luther (141. o.). A könyv egyik legérdekesebb fejezete és logikai csúcspontja az Isten korlátlan hatalmáról és előrelátásáról szóló XV, amelyből az előbbi gondolatok is származnak. Ugyanebben a fejezetben van szó a predestináció lutheri értelmezéséről. Aki elfogadja, hogy Isten nemcsak lehetősége, hanem tettei alapján is mindenható, továbbá mindent tud és mindent előre lát, képtelen tévedni és lehetetlen megtéveszteni, annak azt is el kell fogadnia, hogy... nem tetszés szerint cselekszünk, szabad akaratunk jogán, hanem kizárólag Isten előrelátása, tévedhetetlen és megmásíthatatlan terve, egyszóval akarata szerint." (142. o.) Néhány sorral később Júdás tettének példáján, szemünk előtt, részleteiből épül fel Luther nézete: a bűn elkövetése Isten előretudásának és tervének alapján szükségszerűen történik meg, de nem az emberi akarattal szemben; ezért az ember bűnéért nem vádolhatja Istent. A XVIII-XIX. fejezetekben az eddigieknél is több bibliai idézettel alkalmazza az elmondottakat az ember általános helyzetére, majd Pál apostol és János evangélista írásaiban mutatja meg az ember tökéletes Istenre szorultságát, amelyekkel közrefogja törvény- és evangéliumértelmezését. A XX-XXI. fejezettel zárja művét, amelyekben összefoglalást és ajánlást is ír és mondataival keretet ad egész művének:... elkötelező kijelentéseket tettem és most is elkötelezetten szólok róla..."; Szellemed, műveltséged és ékesszólásod, hogy másról ne is beszéljünk, a csodálatos határát súrolják." (232. o.);... ha a Krisztus nem ismerését rovom fel neked, úgy gondolom, hogy ezt az igazságot magad is belátod..." (233. o.). Befejezésül azt kívánja Erasmusnak, hogy világosítsa meg és tegye őt eszközévé Isten az O dicsőségére és magasztalására. Melanchthon a hídverő? Amint erről korábban szó esett, Erasmust nem győzték meg sem Luther érvei, sem jókívánságai. Rövid időn belül megírt Hyperaspistes-e első kötetében most ő megy sorba csaknem mondatról-mondatra Luther művén, és most már ő is személyesebb

6 hangvételben ír Lutherrel és munkájával kapcsolatban. Megegyezésre természetesen nem jutottak. Vitájuk alapvetően teológiai, a filozófia determinizmus-indeterminizmus vagy libertarianizmus fogalompárjába nem helyezhető el, hiszen (elsősorban) Luther kiemelte a kérdést az antropológia köréből és a mindenható Istenre tartozó dolgok körében helyezte el. A humanizmus-reformáció korának nagy vitája több késői értékelő szerint is eleve megoldhatatlan, mert a felek kezdettől fogva elbeszéltek egymás füle mellett". Figyelemre méltó ebben az összefüggésben Heinz Scheible megállapítása az örök-békítő Melanchthon szerepére vonatkozóan. Scheible 8 utal Melanchthon Unterricht der Visitatoren című, 1528-ból származó írására, amelynek tartalmát Luther egy hozzá írott előszóval hitelesítette. Könyve egyik fejezetében a Praeceptor erasmusi értelemben ír az akarat szabadságáról, és ezt Luther sohasem kifogásolta. Igaz, jó tanítványként egy másrészt" szócska után Philipp magister már a lutheri értelemben folytatja, és ezzel a dialektikával" az akarat szabadságának kérdését megszüntette". Irodalom 1 Luther, M.: A szolgai akarat, Berzsenyi Dániel Ev. Líceum, Sopron, Johan Huizinga: Erasmus; Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995; 333. o. 3 V. ö.: Zweig, Stefan: Rotterdami Erasmus diadala és tragédiája, Holnap Kiadó, 1993., 94. o. kk. 4 A négy fejezetből álló mű utolsó fejezete magyarul is olvasható a Reneszánsz etikai antológia-ban; Gondolat, Budapest, Ez az irat Assertio omnium articulorum M. Lutheri per Bullám Leonis X. novissimam damnatorum" címen, november 29-i válasza volt Luthernek X. Leó pápa ugyanezen év június 15-én kelt kiátkozó bullájában foglalt indoklás-sorra. Az említett részlet a bulla 36. tételére vonatkozik, amelyben a pápa azt az álláspontot ítéli el, amelyet Luther tavaszán a Heidelbergi Disputa 13. téziseként írt le a szabad akaratról. 6 Az emberi szabad akaratot úgy jellemzi, mint amely a kegyelem előtt csak névleges" dolog ( res de solo titulo"), pusztán függelék, vagy tartalom nélküli cím, és amely ha önmagát adja ( facit, quod in se est") halálos bűnt követ el. 7 Hyperaspistes diatribe adversus servum arbitrium Martini Lutheri címen. Németül olvasható például Ph. Reclam jun. Leipzig, kiadásban. A Hyperaspistes" Erasmushoz illő szellemességgel megalkotott szójáték: hyper=fölé, fölött, aspis=pajzs, ezzel E. mintegy védőpajzsot tart Diatribéje fölé. Az áspis ugyanakkor áspiskígyót", vagyis egy viperafajt is jelent, ezzel utal arra, hogy Luther őt egy alkalommal viperának nevezte. 8 Scheible, H.: Melanchthon. Eine Biographie, München, Beck, o.