A KERESZTÉNYSÉG KEZDETEI MAGYARORSZÁGON

Átírás

1 A KERESZTÉNYSÉG KEZDETEI MAGYARORSZÁGON (A kezdetektől a 19. század végéig) Török, József

2 Katolikus egyház és liturgia Magyarországon: (A kezdetektől a 19. század végéig) Török, József Ez a kötet az alább felsorolt szervezetek támogatásával jelent meg. A Kiadó hálás köszönetet mond segítségükért: Magyar Könyv Alapítvány Budapest Bank Budapestért Alapítvány Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a Magyar Millenium évében. A Mundus Magyar Egyetemi Kiadó szeretné a nyájas olvasó tudomására hozni, hogy hosszú évek óta dédelgetett terve valósul meg a Magyar műveltség 1100 éve c. sorozat megindításával. Az ötlet egy olyan konferencián született, amelyen a világkiállítások, illetve a millecentenáris ünnepségek elôkészítése kapcsán mintegy 44 hazai szakember közöttük 6 egyetemi dékán és rektor, 5 akadémiai intézetigazgató szinte közfelkiáltással értett egyet: eljött az ideje annak, hogy a magyar társadalom 11 század során megteremtett kulturális, tudományos és közéleti értékeit számba vegyük, mégpedig ideológiáktól mentesen, a valóságos értékek felmutatásával. Többszáz kötetre rúgó tématervi vázlat született utóbb a Kiadó műhelyében. S egy fontos szemléleti elv is kiformálódott: szóljanak e kötetek az érdeklôdô felsôs középiskolásokhoz és tanáraikhoz, a leendô tanár egyetemistákhoz, illetve minden tájékozódni akaró, de nem az adott szakmában tevékenykedô értelmiségihez és nem értelmiségihez. S kísérje a köteteket mindig olyan kiváló személyiségek (az adott terület legjártasabbjainak) életrajza, akik életüket nem kímélve alkottak nagyot történelemben, művészetekben, tudományban, ipar- és gazdaságteremtésben vagy a gyakorlati életben. Legyenek ôk a példaképeink: hadd sugározzák ránk végre akadálytalanul az egyéniségükben rejlô kimeríthetetlen alkotói energiákat. Csakis így lehet a múltat és a jövôt összekötni a Modern Magyarország megteremtésében. Szerzői jog 2000 Mundus Magyar Egyetemi Kiadó Szerzői jog 2000 Török József E könyv kutatási és oktatási célokra szabadon használható. Bármilyen formában való sokszorosítása a jogtulajdonosok írásos engedélyéhez kötött.

3 Tartalom 1. A kereszténység kezdetei Magyarországon A kereszténység fölvételének előzményei A latin kereszténység fölvétele Hitélet, liturgikus kultusz Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás Kereszténység Magyarországon a középkor végéig Patrisztikus kultúra Az egyházi intézmény újabb gyarapodása az ország keleti részein A szerzetesség további gyarapodása és a magas kultúra közvetítésében játszott szerepe Az előírt és megélt vallásosság A koldulórendek munkássága A tatárjárás pusztításai és az újjáépítés Remete Szent Pál rendje A női szerzetesek vallásos kultúrája Az istentiszteleti élet fejlődése Hitélet a nép körében Az istentiszteleti élet további fejlődése A koldulórendek további sorsa, főként az ország keleti felében A szerzetesi élet középkorvégi reformjai ProtestanTizmus és katolikus újjáépítés A hitújítás hazai átvétele és a katolikus megújulás Pázmány Péter és a nagyszombati egyetem Barokk kori újjáépítés kettős értelemben Epilógus A keleti részek egyházi élete és vallási kultúrája a században Katolikus egyház a 19. században (vázlat) Függelék Lukács érsek és a keresztény királyság Mátyás király kereszténysége Pázmány Péter és a történelem Ipolyi Arnold történelemszemlélete Irodalom iii

4

5 1. fejezet - A kereszténység kezdetei Magyarországon Ha az egyháztörténet-írás felől közelítjük meg azt a kérdést, hogy vajon a keresztény Egyház, majd a hitújítástól kezdve a katolikus Egyház mivel járult hozzá a történelmi Magyarországon létrejött vallási kultúrához és általában a kultúrához, érdemes elszakadnunk a fogalom hagyományos megközelítésétől. Mégpedig azért, mert az lényegesen szűkebb területet ölel fel, mint amennyit egy szélesebbre nyitott látószögből számba lehet venni. Az angolszász történetírók által alkalmazott kultúra-fogalom túlzottan tágnak bizonyulna. Ám figyelmet érdemel az a vonása, hogy mindig az értékre irányul, vagyis az a határozott álláspont fogalmazódik meg benne, hogy a kultúra szellemi, lelki értékeket gyűjt egybe, illetve foglal magába. A kultúra határainak végtelenbe nyitása, miszerint a kultúra nem más, mint az ember bárminemű tevékenysége, illetve e tevékenység eredménye, úgy véljük, zsákutcába vezet. Az érték-szempont már biztos fogódzó, azonban ennél többre is lehetőség nyílik, ha a témát hangsúlyozottan a történelem felől közelítjük meg. A történelem értelme, jelentése a folyamatos emberi együttélés tárgyiasult, külsődlegessé vált megnyilvánulásaiból, eredményeiből vonható le, és ez a történelemből közvetlenül táplálkozó tárgyiasult szellemi tartalom maga a kultúra. A szellemi valóság tárgyiasultságának, objektívvé vált megnyilvánulásainak a fogalma természetesen nem azonosítható a belőlük levonható és népszerűvé tehető filozófiai jelentéssel, hanem arról van szó, hogy azok kívülről megközelíthetőek és leírhatóak. A kultúra a vallással mindig kapcsolatban áll, azonban ez a keresztény, azon belül a katolikus vallásra par excellence (lényegileg) igaz. Az esetleges félreértések elkerülése végett azonnal szükséges leszögeznünk, amikor ezt a megállapítást tesszük, nem valamiféle kultúrfölény megnyilatkozásáról van szó, hanem annak az egyszerű ténynek a rögzítéséről, miszerint a kultúra magasszféráját alkotó művészetek eszmei megalapozottsága az ember istenképiségéről vallott keresztény felfogásban rejlik. Éppen ezért a katolikus liturgia a művészetek valamennyi ágát szinte kivétel nélkül be tudja vonni abba az összetett közösségi cselekménybe, amely a divinium officium (lat. istenszolgálat, vagyis istentisztelet) kifejezésben nyer megfogalmazást. Tág értelemben jelöli a katolikus istentisztelet két fő területét, a misét és a zsolozsmát. (Szűkebb értelemben azonban csak az utóbbit, vagyis a hajnaltól éjszakáig elhangzó és a miséket keretező énekes imaórákat foglalja magába.) Mindennek előrebocsátása azért szükséges, mivel amikor a keresztény hit és eszmeiség, valamint intézményi megtestesülése, az Egyház hazai történetét a szokásos leíró módszerrel áttekintjük, ennek során képesek legyünk többet is felmutatni, mint ami maga a jelenség. Azokat az összetevőket, amelyeknek az egymásba kapcsolódása sokszor mögöttesen, láthatatlanul, ám eredményeiben tapasztalhatóan lehetővé tette a keresztény-katolikus vallási kultúra megjelenését és fönnmaradását hazánkban. Az Egyház intézményei egyszerre mutatnak föl hierarchikus (nem vérségi, hanem szellemi arisztokratikus) és demokratikus vonásokat. Ezek bonyolult összjátéka képes a politikai, szellemtörténeti változások során arra, hogy miközben a kultúrát hordozzák, egyúttal a népi kultúrát is táplálják. Már csak ezért is jelentős ténynek számít az, hogy a kereszténység befogadásával létrejövő magyarországi Egyház számtalan olyan kultúrahordozó és továbbadó intézményt honosított meg, amelyek a későbbiek folyamán szükségesnek, időtállónak bizonyultak, és segítettek abban, hogy Pannoniából megszülessen Hungária, majd pedig az új keresztény állam fölnövekedjék és megmaradjon. Ennek a sokrétű történelmi, művelődés-, vallás- és szellemtörténeti folyamatnak a bemutatása amely ugyan nem lép föl a teljesség igényével, bár hosszabb kutatási munkára támaszkodik kiterjed a legfontosabb egyházi intézményekre, feltárja a világi papság és a szerzetesség működési kereteit, végül pedig számba veszi utóbbiak tevékenységének legjavát. Azt a tevékenységet tehát, amely mindenkoron kultúra-felhasználónak, egyúttal kultúra-teremtőnek számított. A lényegében kilenc-tíz évszázadot átfogó munka megírásakor természetesen nem volt mód arra, hogy az egyes részterületek és korszakok terjedelmi arányait patikamérlegen kimérjük. Egyrészt a források egyenetlensége miatt, másrészt a keleti területek feldolgozásánál tapasztalható hiányosság következtében, amelynek kissé bővebb ismertetésével a szerző igyekszik legalább részben az itt mutatkozó adósságot törleszteni. Mindemellett úgy véljük, az olvasónak módjában áll a magyarországi keresztény-katolikus egyház és liturgia évezredes történetéről képet kapnia. 1

6 A kereszténység kezdetei Magyarországon A kereszténység fölvételével párhuzamosan következett be az új kultúra befogadása, noha ez sem szolgai módon történt hazánkban. A monoteizmus és annak legfejlettebb formája, a kereszténység nem egyik vagy másik kultúrához ragaszkodott a történelem folyamán, hanem feladata betöltéséhez mindig az éppen adott helyi kultúrát vette igénybe, legyen akár szó az egykori Római Birodalom keleti vagy nyugati feléről. A szellemi tartalom a formák segítségével, ám lényegileg azoktól függetlenül jutott el az ekkortájt néppé formálódó pogány eleinkhez. A leglényegesebb mozzanat, a monoteista isteneszme és ennek megismerése majd két évszázaddal előzte meg a tényleges keresztény hitre térést. 1. A kereszténység fölvételének előzményei A kazár birodalom peremén élve a formálódó magyar törzsi közösség nagyjából 830-ig a történelem egyedülálló jelenségének lehetett tanúja. A kazár nép a 8. század folyamán az iszlám hitre tért, ám a vezető réteg a zsidó vallást vette föl. Ez utóbbi a maga kristálytiszta monoteizmusával már az ókorban nagy vonzerőt gyakorolt a tisztultabb hitet, elmélyültebb vallásosságot keresőkre, az áttérések alapja azonban az ókor folyamán mindig a személyes döntés volt. Az egyistenhittel egybefonódott, a tíz parancsolatban kikristályosodott erkölcsi tanítás közösségi méretű elfogadása természeténél fogva kisugárzott a kazárokkal érintkező sztyeppei népekre, így a magyarokra is. A magyar ősvallás természetfölötti valóságról alkotott fogalmi rendszere ekkor Ábrahám és Mózes hitével szembesült. Az iszlám istenképe, mint köztudott, Mohamed jóvoltából zsidó-keresztény ihletettségű, és a kazárok kétféle vallása végső soron egyirányba hatott: segítette a magyarokat, hogy Istenről tisztultabb fogalmuk legyen. A vándorló magyarok következő szálláshelye a bizánci kereszténység északi peremvidékén volt. Konstantin (szerzetesi nevén Cirill) legendája a magyarokat pozitív módon mutatja be: 861-ben a Krím félszigeten történt találkozásukkor a hittérítőt nem bántották, tanítását meghallgatták. A 880-as évek elején Konstantin fivére, Metód a Duna vidékén (valószínűleg délen) a magyarok egyik csoportjával akadt össze, és nem esett bántódása. Ennek folytatását jelenti a 10. század derekán Tormás és Bulcsu, majd az erdélyi Gyula fejedelem megkeresztelkedése Bizáncban. Gyulával egy görög térítőpüspök, Hierotheosz jött az országba, aki a 950-es években eredményesen működött a déli részeken. Bár egyházmegyét nem szervezett, az erdélyi fejedelem családja az ő buzgólkodása folytán kereszténnyé lett. A nagyszentmiklósi kincslelet minden vitatható részletkérdés mellett föltehetően a keleti kereszténység hatásáról tanúskodik. Már jó félévszázaddal ennek előtte, az új hazába érkezett magyarok a Kárpát-medencében keresztény néptöredékeket és talán néhány, a népvándorlás viharai közepette is megmaradt keresztény közösséget találtak. A kalandozások során pedig nem valamiféle szent háborút folytattak a nyugati kereszténység ellen, hanem politikai szövetségesként pusztították vagy kímélték meg azt a vidéket, ahol éppen kalandoztak. Jelképes esemény, hogy az augsburgi vereség (955) előtti évben a Namur melletti Gembloux ostromával a magyarok össze tudták egyeztetni néhány társuk megkeresztelkedését. A közeli monostor apátja kiment a magyarok közé, és többeket megtérített, a korabeli följegyzések szerint. A kalandozások során nagyszámú keresztény fogoly került hazánkba, akik hitüket tovább őrizték, gyermekeiknek tovább adták. Az Európa nyugati felében ekkortájt dúló feudális anarchia föltehetően kifejezett késztetést jelentett sok-sok fogoly számára, hogy kézművességét olyan nép körében gyakorolja, amely ezt értékeli, és cserébe létbiztonságot nyújt. A magyar népet tehát a történelem eseményei, hatásai legalább másfél évszázadon keresztül fokozatosan készítették elő a kereszténység fölvételét. És 950-től kezdve nem a megtérés volt kérdéses, amit a geopolitikai helyzet javallt, hanem az, hogy a kereszténység keleti vagy nyugati formáját fogadják-e el? 2. A latin kereszténység fölvétele Taksony fejedelem (931?-972) kezében rendkívül tudatos politikai tevékenysége folytán egyre nagyobb hatalom összpontosult. Ez egyrészt a közösségi megtérés záloga volt, másrészt szükségszerűen eredményezte azt, hogy a kereszténnyé válás az ekkortájt kiépülő központi hatalom irányítása, ellenőrzése mellett történjen meg. A bizánci egyház mögül hamar előbújtak a bizánci birodalom közvetlen hatalmi érdekei, ez pedig mindinkább Nyugat felé és a latin Egyház irányába térítette a magyarok figyelmét. Bizáncban ekkortájt katonacsászárok sora került uralomra, hírnevüket hódításaikkal érdemelték ki. Taksony fejedelem éppen ezért inkább Nyugatról kért térítőt, s hogy a missziózás mentes legyen valamely nyugati nép politikai befolyásától, magához a pápához fordult. XII. János 963-ban útnak indította a püspökké szentelt Zakeust egy bolgár származású, Saleccus nevű tolmács kíséretében, aki mégsem juthatott el hazánkba, mert a császár még Itáliában elfogatta, és visszairányította őket az Örök Városba. I. Ottó ugyanis német térítőket akart 2

7 A kereszténység kezdetei Magyarországon hazánkba küldeni. Nem lehetetlen azonban, hogy később Zakeus mégis eljutott a magyarok földjére, és néhány évig mint térítő püspök, határainkon belül működött. Mivel időközben létrejött a német bizánci szövetség (972. április 7-én II. Ottó trónörökös, német-római császár feleségül vette Theophanu görög hercegnőt), Géza fejedelem számára ( ) még inkább sürgőssé vált, hogy döntsön a térítés ügyében a keleti vagy a nyugati egyházhoz fordul-e? I. Ottó császár a 973-as év húsvétját Sankt Gallenben ünnepelte, Géza követei itt kértek tőle térítőket. Wolfgang einsiedelni szerzetes ugyan már az előző évben eljutott a magyar határig, de Pilgrim passaui püspök visszarendelte, hogy magának tartsa fönn a kezdeményezést, és érsekséggé emelendő püspöki székének biztosítsa a születő magyar egyház fölötti joghatóságot. Sankt Gallen 972 őszén térítőpüspökké szentelt szerzetese, Brunó (Prunward) császári parancsra jött hazánkba. Mellé segítség és tolmács gyanánt, befolyását biztosítandó, Pilgrim, Passau püspöke karantánszlovén papokat rendelt. Még ez év folyamán Brunó megkeresztelte Gézát, s fiát, a kisgyermek Vajkot, valamint ötszáz magyar urat, nem is szólva a többezerre tehető, idegen származású szolgaréteg ivadékairól. Apa és fia a keresztségben az első vértanú, István nevét kapták, aki Passau patrónusa volt. Az új egyház fölötti joghatóságra Passau mellett a salzburgi érsekség is pályázott. Ám Géza fejedelem szuverén döntése, hogy fejedelmi székhelyén és nem idegenben vette föl a keresztséget amint ezt Tormás és Bulcsu tették Bizáncba menvén keresztelkedni az első jelzés Nyugat irányában a magyar egyház függetlenségét illetően. Nagyrészt ez tette lehetővé, hogy három évtizeddel később, az önálló magyar egyházszervezet kiépítésekor egy jelentős akadállyal kevesebb tornyosuljon Szent István király elé. A térítők sorában Szent Adalbert, Prága második püspöke következett, aki inkább volt a trónörökös István lelki gyámola, mint köznépet térítő püspök. Adalbert Itáliába menet és onnan jövet többször megfordult a magyar fejedelmi udvarban. Itáliai származású szerzetesei vele együtt menekültek a brevnovi apátságból Magyarországra, és 996-ban Géza segítségével kezdték meg a Szent Márton tiszteletére emelt monostor (mai nevén Pannonhalma) építését, hogy abból missziós-központot alakítsanak ki. Brunó és társai után ez a Brevnovból jött, ám részben itáliai származású szerzetesi közösség volt a második térítőcsoport. Géza kereszténysége még felszínes volt. Közismert büszke megnyilatkozása, miszerint elég nagy úr ahhoz, hogy két istent szolgáljon. Felesége, az erdélyi Gyula leánya, a görög rítusban megkeresztelt Sarolt sem volt mélyebben hívő. Fiúk, István a szülőkkel ellentétben meggyőződéses keresztényként nőtt fel. Bajor származású felesége, Gizella kíséretében bajor papok érkeztek hazánkba, és az ifjú pár szálláshelye, Nyitra szolgált térítőútjaik kiindulópontjául. A Regensburgból jött egyháziak magukkal hozták Szent Emmerám tiszteletét. A mintegy 35 évvel később ugyancsak e német városból Esztergomba érkező Arnulf alább ismertetendő ténykedése egyszerre tanúskodik a kulturális kapcsolatról és az istentiszteleti életről. Hogyan történt a térítés? Salzburgi papok még az avarok térítése végett a 9. század elején kicsiny könyvben rögzítették a keresztény tanítás legfontosabb részeit. A térítendő közösségnek néhány nap alatt elmagyarázták az ó- és újszövetségi üdvtörténetet a világ teremtésétől kezdve Krisztus mennybemeneteléig, illetve a Szentlélek eljöveteléig. A kézikönyv szövegében helyet kap a tizenkét cikkelyű, ún. apostoli hitvallás, amelyet a 11 apostol szerkesztett meg. Tamásra két cikkely őrzése lett bízva, Krisztus föltámadása és a holtak föltámadása. Ezt a kettős föladatot hitetlenségével érdemelte ki. A keresztség szentségének rövid ismertetése után megkeresztelték a hittanulókat, majd a többi szentség, a Tízparancsolat, a Miatyánk, a Hiszekegy magyarázata következett. Ez az egy-két hetes tanítás szilárd alapot adott a hithez. Az erkölcsi kérdések kapták természetesen a legbőségesebb kifejtést, azonban olyan részletkérdések is szerepeltek, mint például a föltámadottak életkora, amely a halál pillanatában megért kortól függetlenül mindenkinél 30 év lesz, Jézus példájára. Apja halála után István előbb trónját szilárdította meg Koppány legyőzésével (997), amit Szent Márton égi közbenjárásának tulajdonított. Majd nekilátott az államalapításnak, egyházszervezésnek. István, függetlenségének megőrzése végett nem a császárhoz, hanem II. Szilveszter pápához küldte Asztrik apátot, hogy számára koronát kérjen, s hogy terveit Szent Péter apostol utódjával jóváhagyassa. Az új évezred első napján, vagy inkább már 1000 karácsonyán megtörtént a királlyá kenés és a koronázás. Majd az 1001-es esztendő húsvétján éppen Ravennában tartózkodó II. Szilveszter pápa, a fiatal III. Ottó császárral egyetértésben, írásba adva elhatározását, jóváhagyta az egyházszervezést. Az 1077 táján íródott Nagy Legenda Szent István egyházszervező tevékenységéről a következő rövid összegezést tartalmazza: A legkeresztényibb fejedelem tartományait tíz püspökségre osztotta, az esztergomi egyházat a római apostoli szék jóváhagyásával és egyetértésével a többiek fejévé és felügyelőjévé tette. Ez a visszatekintő megállapítás aligha tükrözi annak a négy évtizednek a szívós munkáját, amelynek során a 3

8 A kereszténység kezdetei Magyarországon vármegyék szervezésével párhuzamosan és azzal szoros kapcsolatban létrejött az ország egész területét átfogó egyházi területi beosztás: két érsekség és nyolc püspökség, vagyis tíz egyházmegye. A latin rítusú térítő püspök vagy püspökök huzamosabb dunántúli jelenléte az oka, hogy Veszprém és Esztergom között az elsőségért vetélkedés folyt. Az évi ravennai zsinat a magyar egyház élére minden kétséget kizáróan Esztergomot állította mater et caput (anya és fő) minőségben, ám ezzel párhuzamosan szerveződött a veszprémi egyházmegye is. A térítő püspök bizonyára gyakran tartózkodott Veszprémben, erre utal a 10. század második felében épült Szent György-kápolna. Vannak, akik a királyné, Gizella alapításának tartják a veszprémi püspökséget, ám a források szerint ő a Szent Mihály arkangyalról elnevezett székesegyházat gazdagította, hiszen Veszprém a királyné szálláshelye volt. A veszprémi püspök lesz kancellárja és koronázója a későbbi magyar királynéknak. A veszprémi egyházmegyét négy vár alkotta a hozzájuk tartozó területtel: Veszprém, Fehérvár, Visegrád és Kolon. A Dunántúl jelentős része, Somoggyal együtt, szintén ide tartozott. Esztergom, a királyi szálláshely hamar egyházi központtá vált. Már Géza építtetett e városban templomot Szent István első vértanú tiszteletére. Mivel Passaunak is ő a védőszentje, e templom neve által a passaui térítés emléke élt tovább. Szent Adalbert többszöri rövid itt-tartózkodása emlékeként 1010 után ő lett az első esztergomi székesegyház patrónusa. Az egyházmegye a Dunától északra és északkeletre eső területeket foglalta magába. A szervezők szívesen választottak természetes határokat az egyházi és világi közigazgatás kiépítésekor, ám az országhatár mentén gyakran nem történt pontos kijelölés. Ez a helyzet Esztergom esetében is. Kalocsa a legelső alapítások közé tartozik, amelynek érsekség voltára két magyarázat is született. Az egyik szerint az Árpádok fontos székhelyén, Kalocsán kezdetben püspökség létesült. Főpapja a koronát hozó Asztrik lett, aki a második esztergomi érseket átmeneti, három évig tartó vaksága alatt Esztergomban helyettesített. Majd az esztergomi érsek felgyógyulása után az érseki címet megőrizve tért vissza Kalocsára. A másik feltevés szerint Szent István tudatosan alapított két érsekséget, Kalocsa a fekete magyarok térítését volt hivatva szolgálni. (A sajátos megjelölés a 11. századi magyarok egy részére vonatkozott, kortárs források szerint ezek bőre színe ugyanis sötét és pogányok.) Az egyházmegye határa nyugaton a Duna, keleten a Tisza. Északon 1020 után, délen csak a 11. század végére állandósult a határ. További homályos pont, hogy a későbbiekben többször bácsi érsekség -ként szerepel. A harmadik, kevésbé ismert feltevés szerint a csanádi, majd a váci püspökségek megszervezésével a kalocsai egyházmegye túl sokat veszített a területéből, és Szent István ezt kárpótolandó emelte az érsekség rangjára. Kalocsa mint központ a terület északi részén volt, és a könnyebb megközelítés kedvéért Bácson egy második székhelyet kellett kialakítani. Igen valószínű, hogy ezt Szent László határozta el. Bács mellett a kalocsai székhely is megmaradt, és az első székesegyház folyamatosan betöltötte szerepét. A két székhelynek mindig egy főpásztora volt. Az érsekség egysége mellett szól az is, hogy mind a kalocsai, mind a bácsi székesegyház patrónusa Szent Pál apostolfejedelem. Az egri püspökséget a kabar Aba Sámuel szállásterületén, szent János evangélista patrónussága alatt már között megszervezték. Az ország északkeleti és keleti részeit foglalta magában, és délen lenyúlt egészen Ajtony szállásterületéig. Így az első évtizedekben a későbbi bihari (majd váradi) püspökség is az egri egyházmegyéhez tartozott. Egészen a 18. század derekáig e déli rész maradványaként keskeny csík húzódott a bihar-váradi és a csanádi egyházmegye között pankotai főesperesség néven, amely jogilag Egertől függött, és csak 1750 táján lett a csanádi egyházmegye része. A győri egyházmegye felállítása szintén az első évtizedben történt. A pápa küldötte, a legátus jelenlétében itt állították ki a pécsi püspökség alapítólevelét (1009). A veszprémi egyházmegyét 1009-ben leíró oklevél szintén erre utal. Területét eredetileg négy megye: Győr, Moson, Sopron, Vas alkotta. A Szigetköz a középkorban éppen úgy, mint ma is, Esztergomé. A győri egyházmegye területe 1777-ig nem változott. A pécsi püspökség megszervezéséről oklevél tudósít, leírva pontos határait. Ebből arra lehet következtetni, hogy 1009-ben a püspökség területén a vármegyeszervezet még hiányzott. Később Tolna, Baranya, Valkó és Pozsega megye alakult itt ki. A Szerémséget egy ideig Pécs Kalocsával közösen bírta. Pécs az első (római kori) kereszténység idejéből megmaradt, és a 9. században újból használatba vett templomaival természetszerűen kínálkozott az egyházmegye központjának. Patrónusa Szent Péter apostolfejedelem. Ez a tény egyszerre mutat két irányba: Róma felé, mert a pápai legátus jelenlétében történt az alapítás, valamint a Duna túlsó partján fekvő Kalocsa felé, ahol a másik apostolfejedelem, Pál őrködött. A középkor embere értette az ilyesfajta szólást a védőszentek nyelvén. 4

9 A kereszténység kezdetei Magyarországon Az erdélyi egyházmegye megszervezésének előföltétele az volt, hogy a központi hatalom Erdélyre is kiterjeszkedjék. Szent István folytatta a Taksony és Géza által megkezdett központosítást. A Koppány felett aratott győzelem (997) bizonyára segítette a királyt, hogy Erdélyben nem került sor véres harcra. Az Altaichi Évkönyvben az Úr évének jeles eseményei között olvasható, hogy István király magyar sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula király ellen; midőn őt elfogta feleségével és két fiával, országát erővel a kereszténységre hajtotta. A korabeli tudósítás jobb megértéséhez tudni kell, hogy Gyula nem volt pogány, hanem görög rítusú keresztségben részesült. Vallásossága viszont eléggé felszínes lehetett, és a kereszténység a köznépre, vagyis az erdélyi udvaron kívüli népességre nem terjedt ki. Az erdélyi latin rítusú püspökséget nem előzte meg egy görög rítusú püspökség ezen a területen, de néhány görög térítő s közöttük egy püspök rövidebb ideig jelen volt a 10. század második felében. Az erdélyi Gyula ellen 1003-ban vezetett hadjárat két irányból foglalta el Erdélyt. A király a Maros mentén haladva vonult nagybátyja területére. Ugyanakkor a másik csapat (feltehetően Doboka vezetésével) a meszesi kapun át Zsombor szálláshelyeit igyekezett elfoglalni Észak-Erdélyben. Gyulához hasonlóan Zsombor sem tanúsított komoly ellenállást, ezért birtokai jelentős részét megőrizhette. A Szent István által felhatalmazott Zoltán képviselte a királyi hatalmat, ő segítette a térítést a nép között, valamint az egyházmegye megszervezését. Az erdélyi egyházmegye elnevezésnek legvalószínűbb magyarázata az, hogy a Gyula és Zsombor uralma alatt álló, majd a Zoltán által igazgatott terület eleinte kétpólusú volt. Ez indokolta, hogy nem a püspökség székhelye, hanem területe legyen a püspökség, illetve az egyházmegye névadója. Az erdélyi püspökség keleten és délkeleten az országhatárig terjedt, északon és nyugaton az egri egyházmegyével volt határos eleinte. Majd a bihari püspökség felállítása után ez utóbbi lett nyugati szomszédja, délnyugati határa pedig 1030-tól a csanádi püspökséggel érintkezett. Querfurti Brunó, Szent Adalbert tanítványa először 1003-ban jött Gyula országába a fekete magyarok, vagyis a központosítás során alávetett népesség közé, amint írja, hogy térítsen. Szent István anyjáról, az erdélyi származású Saroltról a következőt jegyezte föl: Vezetése alatt a kereszténység megkezdődött, de pogánysággal vegyült a megfertőzött vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál. Brunó kitétele a megfertőzött vallásról semmi módon nem vonatkozhat a görög egyház befolyására. A keleti és nyugati kereszténység ekkor minden rítusbeli különbség ellenére még egynek tudta magát. A székelyek eredete még vitatottabb, mint a fekete magyarok kérdése. A magyarokkal együtt vagy már előttük érkeztek a Kárpát-medencébe, s legnagyobb részük Biharból települt Erdélybe. A Marostól délre fekvő területen haladtak kelet felé, és hamarosan megjelentek az Olt vidékén. A kereszténység vándormisszionáriusok révén már Géza idejében, a bihari tájakon hatással lehetett a székelyekre. Az erdélyi egyházmegye patrónusa valószínűleg nem keleti befolyás alatt lett Szent Mihály arkangyal, az égi seregek vezére, hanem ez a választás tudatosan akart emlékeztetni arra, hogy Szent István hadai élén vonult Erdélybe a központosításért vívott küzdelem során. A fiatal uralkodó néhány évvel ennek előtte, 997-ben Koppány lázadását a veszprémi püspökség területén verte le, s Veszprém fölött is Szent Mihály villogtatta égi kardját. Ez a párhuzam az említett feltételezést igazolja. A király Gyulafehérvárt jelölte ki az új püspökség székhelyéül. Az utókor emlékezete az első szent királyt Erdéllyel törődő uralkodóként őrizte meg, mert 1018 táján előre megérezte a besenyők támadását, és követ útján Erdély népét védekezésre figyelmeztette. A támadás bekövetkezett, de az emberek a falvak védelmében megmenekültek. A bihari (később váradi) püspökség felállítása szintén Szent Istvánnak tulajdonítható, s ez párhuzamosan történt az 1020-as években a bihari dukátus, vagyis Bihar vármegye megszervezésével. A trónörökös Szent Imre jelenléte elégséges indokul szolgált az új püspökség létesítésére, amelynek központja Szent László intézkedéséig a bihari várban volt. A bihari egyházmegye területileg az erdélyi és az egri püspökségek közé ékelődött, oly módon, hogy déli határa mentén keskeny csík gyanánt húzódott a később pankotai főesperességnek nevezett terület, amely hosszú századokon át az egri püspökséghez tartozott. Az egyházmegye első patrónusa a Boldogságos Szűz volt. Szent Imrét nem sokkal ezután, 1031-ben a bihari Igfon erdőben egy vadászat során az űzött vadkan halálra sebezte. A Szent Imre-apátság, amely az Igfon-erdő melletti völgyben épült a 11. század végén, ennek a szomorú eseménynek állított emléket. A 11. század legnagyobb magyar királya Szent István után Szent László volt. A pártharcok végeztével magára talált országot újraszervezte, és a keresztény életet megszilárdította. A váradi egyházzal szoros kapcsolatban állt. Ő volt az, aki a bihari püspökség székhelyét áthelyezte Váradra. A Képes Krónikában erről Kálti Márk a következőt írja: Bihar vármegyében a Körös folyó mellett vadászat közben talált egy helyet, ahol angyali intelemre elhatározta, hogy monostort épít Szűz Mária tiszteletére; ezt a helyet Váradnak nevezte el. (Itt a monostoron az új egyházmegye-központot, a székesegyházat kell érteni.) Szent László ide akart eltemetkezni, s akarata teljesült. Ezért érthető, hogy az alapító Szent István személye háttérbe szorult, és a szentté avatás után 5

10 A kereszténység kezdetei Magyarországon maga a székesegyházi káptalan (a püspök tanácsadó testülte) is úgy vélte, hogy a váradi püspökség alapítója Szent László. A csanádi püspökség keletkezése szintén az országalapítás-egyházszervezés korára megy vissza. Szent István a Pozsonyi Évkönyv szerint az Ajtonytól elfoglalt területen 1030-ban szervezte meg a csanádi püspökséget Marosvár-Csanád központtal. Az első püspök a velencei származású Szent Gellért volt. Ajtony egykori területe az őt legyőző Csanádtól kapta a nevét, és az egyházmegye meg a vármegye területe, mint Bihar esetében is, fedte egymást. A Tisza, az Al-Duna és Erdély közötti területét északról a már említett pankotai főesperesség határolta. Gellért püspök a Szent Benedek reguláját követő, ún. fekete szerzetesek közé tartozott. Munkatársai is szerzetesek voltak. Az egyháziak az Ajtony által emelt monostort (szerzetesi házat és templomot) kapták meg Marosvárott, ahol eddig görög szerzetesek éltek. Ez utóbbiakat az Ajtonyt legyőző Csanád az általa újonnan alapított Oroszlámosra telepítette át. A görög szerzetesek itt a 13. századig maradtak. Valószínűleg a tatárjárás után kerültek helyükbe a bencések. A görögöktől átvett monostorra Keresztelő Szent János őrködött, de az új, Gellért által emeltetett székesegyház égi védnöke Szent György lett, aki emellett pártfogolta még a székeskáptalant és az egyházmegyét is. Szent György a keleti és a nyugati egyházban egyaránt népszerű. Mi lehetett az indíték az égi védnök kiválasztásában? Gellértet életrajza szerint Györgynek keresztelték. A győzelmes csata előtt Csanádnak álmában Szent György jelent meg, és biztatta, bátorságra buzdította. Valószínűleg azért lett itt is harcos szent az égi védnök, mert ez a terület csak kemény küzdelem árán került a királyi fennhatóság alá. A székeskáptalant a püspök munkatársai alkották, és a térítés munkája mellett ők végezték az istentiszteleteket, ők tartották fenn a székesegyházi iskolát. A csanádi iskolának már Gellért életében híre ment, és az első tanár, Valter neve fennmaradt. A papi szolgálatra készülők itt, az egyházmegye központjában, a püspök felügyelete mellett nevelkedtek és tanultak. Másutt azonban szerzetesek és világi papok együttesen segítették a püspököt, aki szinte apát módjára állt a közösség élén. Szent Gellért, Csanád első püspöke 1046-ban vértanúhalált szenvedett, ideiglenesen Pesten temették el, és ban szállították Marosvárra, ahol sírját a fekete szerzetesek gondozták. Szent István alapításait a tizedik, a váci püspökség zárja, bár erről okleveles adat nem maradt. Az egyházmegye védnöke itt is Mária. A Duna-Tisza közén déli irányba húzódó egyházmegye központja a kezdetektől Vác, területét többségében töredékmegyék alkották. Az eddig tárgyalt tíz egyházmegye a történelmi Magyarország egész területét magába foglalta. Noha már előzőleg többször szóba került, az egyházmegyék patrónusai esetében (Mária: Győr, Bihar és Vác; apostolfejedelmek: Kalocsa és Pécs; Szent János: Eger; Szent Adalbert: Esztergom) érdemes felfigyelni arra, hogy ott, ahol Szent István a központosítás során ellenállásba ütközött, ahol az ország egységéért meg kellett küzdenie, a harcos patrónusok a területek védnökei: Veszprémben (Koppány, 997) és Erdélyben (Gyula, 1003) Szent Mihály arkangyal villogtatta kardját, Marosvár felett (Ajtony, 1028) sárkányölő Szent György őrködött. Természetesen ez utóbbiban a keleti térítés emléke is szerepet játszhatott. A két érseki tartomány a következőképpen oszlott meg: Esztergomhoz Veszprém, Győr, Pécs, Eger, Vác, majd később Nyitra tartozott; Kalocsához Csanád, Bihar, Erdély és később Zágráb. Szent István a koronaküldő II. Szilveszter utódjának, XVIII. János pápának palástot küldött ajándékba, ami a Rómával folyamatosan fenntartott jó kapcsolatait jelezte. Másfél évtizeddel később (1018 táján) megnyitotta a Jeruzsálembe vezető zarándokút hazai szakaszát. Az idegenből jötteket, egyháziakat, világiakat a király szívesen fogadta, erről külhoni források tudósítanak. Az egyházszervező királynak szüksége volt a nagy nyugati egyházak művelt klerikusainak segítségére, ám ennek nem rendelte alá a legfontosabb érdeket, a teljes függetlenséget az egyházi élet terén sem. Úgy tudott egyensúlyt teremteni, hogy nem egy nyugati egyház, hanem a nyugati egyházak embereire támaszkodott. Az első esztergomi érsek, Domonkos származását éppúgy nem ismerjük, mint a már említett, koronahozóként számontartott Asztriké is vitatott. Szent István uralkodásának második felére a föntebb említett három püspökség mellett több új egyházi alapítás esik. A sort a zalavári apátság nyitotta meg (1019). A pécsváradi királyi udvarházat már korábban odaadta monostor szervezésére, de igazi szerzetesi élet csak ekkortájt szerveződhetett meg benne. A bakonybéli udvarházat felesége távoli rokonának, a Türingiából jött Szent Günthernek adta, és a bakonyi erdők közepén hamarosan templom meg monostor emelkedett Szent Móric tiszteletére. A nyitrai várral szemközti Zobor- 6

11 A kereszténység kezdetei Magyarországon hegyen a Szent Ipoly-monostor szintén az ő alapítása. A női szerzeteseknek két otthont biztosított. A veszprémvölgyi monostor görög apácák számára még 1007 után létesült, a trónörökös Bizáncból származó jegyese itt nevelkedett. A Somló-hegy tövében létesült a Szent Lambert-apácamonostor, ahol a király sánta atyafia, Skolasztika vezetésével a benedeki Szabályzatot követve szolgálták Istent és a felebarátot az apácák. 3. Hitélet, liturgikus kultusz Az ezredforduló után kiadott törvénykönyv többek között a keresztény hit gyakorlatra váltásáról, a böjt és az ünnepek megtartásáról, a szentségek felvételéről rendelkezett. Az istentiszteleten való részvétel eleinte parancsszóra történt, de tévedés lenne azt hinni, hogy a király és a püspökök megelégedtek volna a parancsok formai betartásával. A misék alatt bizony fegyelmezni kellett az új híveket, ám a törvénynek csak akkor lehetett értelme, ha a papok a szent olvasmányok lényegét a nép számára érthető nyelven mondták el, magyarázták meg, és így a szó legteljesebb értelmében tanították a híveket. Az 1030 táján kelt második törvénykönyv egyik parancsa létrehozta az ország templomhálózatát, mert úgy rendelkezett, hogy minden tíz falu építsen templomot. Szerény, fából készült vagy vertfalú építmények voltak eleinte, de hamarosan megsokasodtak a kőtemplomok is. Ekkor, 1030 táján már javában épült a székesfehérvári bazilika a Mennybe fölvett Boldogasszony tiszteletére, amely majd királyaink koronázási meg temetkezési egyháza és a nemzet legfontosabb zarándokszentélye lett. A székesegyházakban, templomokban néhány évtized leforgása alatt az idegenből jött papságot többnyire hazai fiatalemberekből kinevelkedett papság váltotta fel, akik a káptalani, monostori iskolákban a székesegyházak, apátságok mellett végezték tanulmányaikat. Szent Gellért, az 1020 táján hazánkba vetődött velencei szerzetes, Szent Imre lelki gyámola nem pedig írásra-olvasásra tanítója 1030 után püspöki székhelyén, Csanádon hamarosan iskolát szervezett, és életrajza szerint, harminc előkelő ember adta hozzá fiát tanulni. Szent Gellértnek az egyházmegye szervezése mellett marad ideje a teológia művelésére is, mert több könyvének a címe, egynek pedig a teljes szövege fönnmaradt az utókorra. Gellért ebben a műben a Dániel próféta könyvéből ismert ifjúk énekének első öt versét magyarázta. Ehhez a görög hittudós, Dionüsziosz Areopagita könyvét is használta, nyilvánvalóan a közeli Oroszlámoson élő görög szerzetesek jóvoltából. Gellértre Szent Ágoston volt még nagy hatással. A 11. századi Európában ez a szellemi igényesség ritka jelenség. Azért különösen fontos erre felfigyelni, mert a 11. század első felében alig született teológiai alkotás a nyugati egyházban. A nyugati, latin liturgiában a század során fokozatosan két fő irányzat alakult ki. Bonyolult kapcsolatuk és egymástól való függőségük nem mindig eléggé világos, de megkülönböztetésük nélkülözhetetlen: az egyik a szerzetesi, a másik a katedrális-úzus. A szerzetesi úzus a szerzetesek istentiszteleti szabályainak, szokásainak együttes elnevezése, a katedrális úzus pedig a székesegyházakban szolgáló világi papok istentiszteletére jellemző szabályok, szokások elnevezése. Ez utóbbit a vizigót egyház liturgiája nevezte katedrális-úzusnak. (A továbbiakban mi is ezzel az elnevezéssel élünk a hazai gyakorlatot illetően, mert a lényeget világosan kifejezi.) A szerzetesi úzuson az istentiszteletnek azt a változatát kell érteni, ahogy azt a benedeki Regulát követő szerzetesek végezték. Ennek rendjét a Regula pontosan előírta, ám bizonyos fejlődés, változás a későbbiek folyamán egyáltalán nem kizárt. A katedrális-úzus eredete a nagy római bazilikáknak a 7-8. század folyamán követett liturgiájában keresendő. Ezt vette át a már jelzett időszakban a világi papság, és a helyi egyházak ennek keretén belül maradtak. Bár tény, ha csekély mértékben is, de mind alakítottak rajta. A mise megtartásában a két úzus között nincs olyan lényegi különbség, mint ami a zsolozsma esetében tetten érhető, legföljebb egyes szertartások (pl. körmenetek) megvalósítása, illetve a szövegek kiválasztása (pl. szentek tisztelete esetében) teremtett alkalmat az eltérésre. Az ezredfordulóra már jelentős mértékben előrehaladt a liturgikus könyvek egymástól való elkülönülése, ami a szertartások bonyolulttá válásával, a feladatok megoszlásával szükségessé vált. Ez az istentisztelet lebonyolításának a szépségét szolgálta, a szimbolikus értelem kibontakozását segítette elő. Azonban itt is megszorításokkal kell élni. A liturgia teljes terjedelemben történő megvalósítása csak a székesegyházban volt lehetséges, a kisebb egyházak ebből erejükhöz mérten vették ki a részüket. Természetesen még inkább áll ez a szervezés állapotában lévő egyházakra, ahol az istentisztelet fokozatos kibontakozásával kell számolni, bár ez a folyamat feltehetően nem tartott hosszú ideig. Mivel az első időkből nem maradt fönn számottevő forrás, ezért a térítések kezdetének, valamint az egyházszervezés első szakaszának időszakából érdemes szemügyre venni magukat a hittérítőket, ugyanis származásuk, iskolázottságuk, egyházi hovatartozásuk eligazítást nyújthat. 7

12 A kereszténység kezdetei Magyarországon Az első, ténylegesen térítő szerzetes, akiről már szó esett, Sankt Gallen monostorából jött hazánkba: Brunó. Eredményes munkásságáról a korabeli források tudósítanak. Passau püspökének, Piligrimnek a leveléből kitűnik, hogy ő adott Brunó mellé tolmács és segítség gyanánt karantán papokat. A karantánokat, vagy más néven szlovéneket előbb Aquileia, majd Salzburg térítette, ami egyértelművé teszi, hogy a latin, nyugati egyház liturgiájának voltak részesei. Legföljebb, főként eleinte, Aquileia saját liturgiája is hatott rájuk. Amint a kor vezető világi emberei is tisztában voltak az istentisztelet eszméket terjesztő szerepével, a Salzburgtól függő, ugyanakkor attól függetlenségre törekvő Pilgrim passaui püspök szintén világosan láthatta ennek jelentőségét. Saját befolyását valószínűleg ezen a téren is érvényesítette. Olyan kísérőtársat (vagy társakat) adott Brunó mellé, aki képviselte érdekeit, és áttételesen a passaui egyházban végzett istentiszteleti rendet is. Az első liturgikus cselekményt, a keresztséget megelőző és azt követő igehirdetésről nem tudósítanak a források, de minden bizonnyal a szászok és az avarok esetében alkalmazott módszerek szolgálhattak példaként még egyszer s utoljára a magyarok megtérésekor. Az első térítők sorát folytatva, Domonkos esztergomi érsek származása ismeretlen, Géza idejében mint episcopus Ungarorum (magyarok püspöke) szerepel. Szent Adalbert hazai működését régebben túlhangsúlyozták, ő csak átmenetileg tartózkodott Géza udvarában. A Mainz vonzáskörébe tartozó Magdeburgban tanult, püspöksége Mainznak volt alávetve. Jelentősebb nála egykori magdeburgi tanuló-, majd munkatársa, Radla, szerzetesi nevén Sebestyén (?), aki érsekként között az esztergomi érseki széket foglalta el, és a magyar egyház élén állt. Asztrik, a későbbi kalocsai püspök, a magyar egyház szervezője német származású, szerzetesi múltja ugyanarról a műveltségről, ezen belül azonos liturgikus tájegységről vall, mint amit Adalbert és Radla esetében tapasztalhatunk. A Gizella kíséretében hazánkba érkező regensburgi papokat sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az első térítők nyomán, akik neve, munkássága a gyér forrásokban fönnmaradt, Sank-Gallen, Salzburg-Passau, Mainz-Magdeburg, Regensburg liturgikus hatásával lehet számolni a magyar keresztény egyház megszületése tekintetében. Mindenfelől megvetik a szent házak alapjait, emelik a kanonok klastromait, virágzásnak indulnak a szerzetesi regulában élő közösségek írja Szent István király nagy legendája, s e sorok mögött már föl kell tételezni az istentiszteleti élet elevenségét. Az esztergomi érsekség felállításával (1001) közel egykorú, már említett I. törvénykönyv (1002) a hívek kötelezettségeit írta elő a vasárnapi templombamenéstől a böjtök megtartásán át az utolsó gyónásig. A mise, zsolozsma, szentségek, szentelmények ezután mindennapi életük szerves részét kellett, hogy képezzék. Az egyházi életnek voltak azonban ritka, ünnepi alakalmai is. Isten kedveltje, István, királlyá választatott, s az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadémjával szerencsésen megkoronáztatott. A királykoronázás a Mainz-ban készült Német-római Pontificale (főpapi szerkönyv) által adott előírások szerint mehetett végbe, nemcsak István, hanem számos utóda esetében is, egészen a 14. századig. A királyt krizmával kenték föl méltósága gyakorlására, a hívek néhány szentség révén részesültek a krizmából. Maga a krizma olajbogyóból sajtolt olaj és balzsam megszentelt keveréke. A püspököknek fenntartott szentelési szertartásokon használják, például bérmálás, templomszentelés, pap- és püspökszentelés, királykoronázás alkalmával. A kőből épült egyház az eleven kövekből épült Egyház jelképe, és a krizmával történő fölkenés szintén megillette a püspököket a templomszentelés szertartásában. Miután az újonnan épült kőegyházat szenteltvízzel megtisztították, hamuval behintett kövezetére a püspök pásztorbotja végével a három szent nyelv (héber, görög, latin) közül kettőnek (görög, latin) a betűit rajzolta rá. A frank birodalom területén kialakult, jelképekben gazdag szertartás mint ahogy a temetőszentelés szertartása is szerzetesi közvetítéssel jutott el hazánkba. Utóbbi mint jeles liturgikus esemény szintén jelen volt a kezdetektől fogva a magyarországi keresztény egyház életében. Az között Esztergomban készült Benedectionale (Áldások könyve) tartalmazza a templomszentelés szertartásának leírását. Az istentisztelet szabályszerű megtartását ott lehetett biztosítani legjobban, ahol közösségek végezték azt. Az első hazai szerzetesek istentiszteleti szokásrendje, különösen ami a zsolozsmát illeti, bizonyára érdekes ismeretekkel szolgálna, mert a benedeki regula előírásainak az ezredfordulóra többféle alkalmazása született a különféle helyi szokások alapján. A zsolozsmánál használt könyvekből azonban egy sem őrződött meg, a fönnmaradt könyvcímek nem tartalmaznak ilyen jellegű utalásokat. A későbbiekben keletkezett kis, nemzetségi monostorok istentiszteleti szokásairól még ennél is kevesebbet tudunk. A magyarországi bencéseknek a 16. század elején (1506) kinyomtatott ún. Tolnai Máté-féle breváriuma, amely a melki apátság szokásrendjét követi, minden bizonnyal hosszú, azonban a zsolozsmát tekintve messze nem teljes egységet fölmutató időszakot zárt le. 8

13 A kereszténység kezdetei Magyarországon A székesegyházi szokásrendről már a kezdetektől fogva többet tudunk. Esztergom és Maros a két színhely, ahonnan legkorábbi ismereteink származnak. Arnoldus szerzetes, akikről már említés esett, 1028 táján érkezett Regensburgból Esztergomba, ahol hat hétig tartózkodott. Ezalatt Szent Emmerám tiszteletére új zsolozsmát tanított be, hogy vele a régit helyettesítse, és azt Anasztáz érsek világi papjaival és szerzeteseivel egyetemben énekelte. Szent Gellért legendájában (14. század) áll, hogy a püspök csanádi templomában szombatonként, miként az Úr anyjának mennybevitele napján is, kilenc olvasmánnyal és nagy magasztaló dicséretekkel rótta le ájtatossága adóját... A többi napokon pedig a hajnali és esti zsolozsma végeztével kétszer szokott ide (ti. a Mária-oltárhoz) járulni. S a szerző megállapítja: Ez a szokás még ma is megvan bizonyítandó, hogy nem kora istentiszteleti szokásait vetítette vissza Gellért idejébe. A magyar egyház megszervezésének első évtizedeiben tehát már számolni kell a zsolozsma nem csupán részleges, hanem teljes megvalósításával. Ha a magyar egyház fönnállásának harmadik évtizedében az esztergomi székesegyház papi-szerzetesi testülete egy helyi jelentőségű szent, Emmerám tiszteletére hajlandó új zsolozsmát megtanulni, akkor ez annak a jele, hogy az Úr ünnepeire, illetve az egyházi év kiemelkedő időszakaira szóló zsolozsmákat már mind ismerték és énekelték. Szent Gellért esetében ugyanez a következtetés vonható le, csak a csanádi egyházi központ még rövidebb múlttal rendelkezett, mint Esztergom. A zsolozsma végzésén túl gondolni tudtak az utánpótlás kinevelésére is. Gellért életrajzából hitelesnek fogadható el, hogy a püspök Csanádon iskolát szervezett magyar ifjak számára, majd Valter mester kérésére a híres fehérvári iskolából segítséget hozatott. A hívők és papok száma növekedett írja az idézett legenda, és Szent István II. törvénykönyve ( között) szentesítette a már minden bizonnyal kialakult és meglévő gyakorlatot, miszerint minden tíz falu építsen egy templomot..., ruhákról és oltártartókról a király gondoskodjék, papról és könyvekről a püspök. A papképzés és könyvmásolás szervezett volta ellenére a magyar egyház a következő évtizedekben a belső helyzet megszilárdulása után ismét rászorult a nyugati egyházak segítségére. Ezt példázza Leodvin, aki 1048-ban jött Endre udvarába Lotaringiából. És mutatják azok a liturgikus könyvek, amelyek Lotaringia befolyását közvetítették. Jóllehet a Szelepcsényi-evangelistarium (a mise evangéliumi olvasmányait az istentiszteleti alkalmazás rendjében tartalmazó könyvről van szó) hazai földön íródott, szentjeivel, valamint perikoparendszerével (a Szentírás azon részeinek neve, amelyek a mise olvasmányait, vagyis a leckét és az evangéliumot adják, az előírt szakaszokból összefűződő sorozat neve pedig a perikopa-rendszer) minden kétséget kizáróan a liège-i egyházmegye részére készült, és a 11. századból származik. A 11. század második felében a hazai istentiszteleti életre ugyanakkor egy újabb liturgikus tájegység, a rajna-lotaringiai gyakorlat is hatott. A fenti evangelistarium arról is tudósít, hogy eleinte milyen típusú könyveket használtak a misénél. A püspök vagy a pap imádságai a sacramentariumban találhatók (a 11. századból a talán Garamszentbenedeken íródott sacramentarium egy fóliója maradt fönn, valamint a Szent Margit-Sacramentarium). Az énekeket a gradualéban gyűjtötték össze. Az olvasmányokat vagy két külön könyv, az epistolarium és az evangelistarium (pl. a már említett Szelepcsényi-, illetve Oláh-féle) tartalmazta; vagy egy könyv foglalta magában a lecke- és evangéliumszakaszokat, ekkor lectionarium a szerkönyv neve. Nyugaton a 10. század végén jelentek meg az első missalis plenariusok, amelyek az összes miseszöveget, éneket tartalmazzák. Ezek a 11. század második felében a sacramentariumokkal szemben túlnyomó többségbe kerültek, s a 12. századtól kezdve és a korábban felsorolt szerkönyvtípusok egyre ritkábbak. Hazánkban (és a délnémet területen) ez a folyamat később ment végbe. Az elszórt adatok a térítés folyamatosságáról, a szervezés eredményességéről tanúskodnak. Igaz, a pogány hitvilághoz még sokan ragaszkodtak, s az apostoli hagyományon alapuló papi nőtlenség körül is voltak nehézségek egy évszázadon keresztül. A kereszténység azonban annyira meggyökerezett, hogy a Szent István halálát követő trónviszály során fellángoló, 1046-ban bekövetkező pogánylázadás azt már nem tudta megsemmisíteni, jóllehet ekkor több püspök vértanúságot szenvedett, Gellérttel az élen. A pogányok Szent Gellértet megkövezték, majd lándzsával ledöfték. Az első magyar vértanút előbb a Duna balpartján lévő Boldogasszony-templomban, majd később Csanádon, a püspöki székesegyházban temették el. Bár a magyar egyház a Szent István halálát követő évtizedek során erejéről és hatásáról már kellő tanúbizonyságot tett, mégis a 11. század utolsó negyedében nagy szükség volt egy olyan uralkodóra, aki egyszerre lehetett a hit és a haza atlétája. 9

14 2. fejezet - Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás Szent László az a rendkívüli személyi adottságokkal rendelkező király, a lovagi eszmék első hazai megtestesítője, aki erőskezű uralkodása ( ) révén biztosította az ország népe és az Egyház számára a legszükségesebbet: a békét és a jogrendet. Őszinte, elmélyült férfias vallásosságához semmi kétség nem férhet, s erős személyiségének kisugárzása környezetére is nagy hatást gyakorolt. Jelentős esemény volt a magyar egyház életében a szentté avatások sorozata 1083-ban. Igaz, hogy az első magyar szentek hivatalos szentté nyilvánításából politikai haszon is származott, az elsődleges indíték mégsem ez volt. Maga Szent László vezette Szent István tetemének ünnepélyes fölemelését (fölemelés: lat. elevatio a szentté avatás része: a holttestet az eredeti sírból fölemelik, és díszes koporsóban új helyre temetik), amelynek során számos gyógyulás, csoda történt. Ezeket az előítéletektől mentes történetírás is rendkívüli eseményekként tartja számon. Valamivel később következett Csanádon Szent Gellért oltárra emelése, majd Szent Imréé ugyancsak Székesfehérvárott, s végül két szerzetes, a zobori remeték, András és Benedek szentté avatása. Az ezidőtájt keletkezett liturgikus szövegek vizsgálata azért kiemelkedő jelentőségű, mivel a latin nyelvű hazai irodalomra irányuló kutatás ezt a területet szinte teljesen elhanyagolta. Az alábbiak során éppen ezért részletesen foglalkozunk velük. Szent István tetemének ünnepélyes fölemelésekor (1083. augusztus 20-án) már készen állott a Nagy Legenda, amely az első hazai liturgikus szövegek megírásához nyújtott segítséget. Az ünnepen a hitvallók miséjének általánosan használt szövegei között kapott helyet az a három könyörgés, amelyet minden bizonnyal erre az alkalomra szerkesztett-írt a fehérvári Boldogasszony-bazilika valamelyik papja. A 11. század végén, között másolt Szent-Margit Sacramentarium függeléke őrizte meg a protorex (első király) tiszteletének e legősibb emlékeit. A mise sorrendben első könyörgése a közbenjárás kérésén túl hitvallás. A több évtizednyi pártütéstől, kül- és belharcoktól meggyötört, de a szentté avatást szorgalmazó László király uralkodása alatt ismét egységére és öntudatára ébredt magyarság hitvallása az országalapító szent királyról: Isten, aki boldog Istvánt, a mi királyunkat és a te hitvallódat a földi hatalom dicsőségével megkoronáztad és szentjeid társaságába emelted, kérünk, add hogy akit Pannónia a földön az isteni vallás tanítójaként érdemelt ki, ugyanúgy az égben a te egyházad védelmezője lehessen. A földi és égi egyensúlya, egysége, szét nem választhatósága tükröződik a rex-confessor (király hitvalló), terreni imperii gloria-sanctorum societas (földi hatalom dicsősége szentek társasága), Pannonia-ecclesia (Pannónia egyház), doctor-defensor (tanító védelmező) párhuzamok mesteri alkalmazásával. A mise második könyörgése, amely a király és a hitvalló közbenjárását kéri mindenféle ellenség cselvetéseivel szemben, ha áttételesen is, de utal a szentté avatást megelőző idők viszályaira. A mise harmadik könyörgése az 10

15 Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás egyházszervező, mi több, hithirdető királyt ünnepli, mert a magyar népet boldog István tanítása térítette meg és vezette el a sötétségből az igaz világosságba. Száz évvel később, a Pray-kódex Sacramentariuma már tizenkét könyörgést tartalmaz majd Szent István király tiszteletére. A zsolozsma a szentté avatáskor még csak néhány saját tétellel rendelkezett. Mind a liturgiatörténeti, mind a zenetörténeti kutatások alapján biztosra vehető, hogy a 12. század elején Fehérvárott, a káptalani iskolában készült talán az egyik növendék által összeállított vagy másolt Codex Albensisben három olyan rímes prózában készült antifona (zsoltárt megelőző és követő ének) és három olyan responsorium (felelgetős ének) található, amely minden bizonnyal a nagy ünnepre készülhetett, és szerzője a kultusz központjában szolgáló papság soraiban keresendő. A vecsernye a zsolozsma esti imaórájának ünnepélyes hangvételű Ave beate Stephane (Üdvözlégy, boldog István) kezdetű antifonája (zsoltárokat bevezető vagy befejező kétszólamú vagy osztott, válaszolgatáson alapuló énektípus) a zsoltárokat keretezte. Szövegét tekintve az Ave domina mundi (Üdvözlégy, világ úrnője), valamint a Beata Dei genetrix (Isten boldog szülőanyja) kezdetű Mária-antifonák szolgáltak hozzá alapul, ami érthető, hiszen abban a bazilikában keletkeztek, amely az Istenszülő Mária tiszteletét hirdette, s melynek életében oly szorosan összefüggött a Mária-kultusz és az István-kultusz. Annál is inkább figyelemreméltó ez a jelenség, mert az egyházi szerző valamely másik szentkirály zsolozsmáját is vehette volna mintaként. Ne feledjük, volt elegendő nemzetközi kapcsolata a magyar egyháznak az istentiszteleti élet területén is. A fél évezreden keresztül töretlenül áthagyományozódott és énekelt antifona nemesveretű szövege joggal örvendett népszerűségnek: Üdvözlégy Boldog István, néped nemes reménysége, üdvözlégy hitünk tanítója és apostola, üdvözlégy szentség és igazságosság tüköre, általad hittünk Krisztusban, általad üdvözölünk Krisztusban. Imádkozz a népért, járj közben a papságért, hogy tieid közül senki ne legyen ellenség prédája. Alleluja! A himnuszt a kanonizációkor még a hitvallók közös énekei közül vették. Az általánosan elterjedt Iste confessor (Ez a hitvalló) első része a vecsernyében találta meg a helyét. A vecsernye csúcspontja Szűz Mária hálaéneke, a Magnificat, Magasztalja lelkem az Urat (Lukács evangéliuma, 1, 46-55). Minden vecsernyében el kell énekelni, előtte és utána változó szövegű és dallamú antifonával. S miközben a szertartást vezető pap az ószövetségi áldozat folytatásaként ünnepélyesen megtömjénezi az oltárt, a Mária hálaénekét keretező antifona a szentkirályról énekel ujjongó hangon: Legszentebb király, István, magyarok apostola, a magasságból érkező jelek és erők által mindennap kinyilváníttatik, mi, könyörgők, állhatatosan kérjük őt, erősítsen meg bennünket 11

16 Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás minden rosszak ellenében. Az ünnep hajnali imaórája, a laudes a hitvallók közös énekeit foglalta egybe, illetve folytatta az este megkezdett himnuszt. A laudesben a Benedictus, Áldott az Úr (Lukács evangéliuma, 1, 68-79) a csúcspont. Minden hajnali imaórában el kell énekelni, változó szövegű és dallamú antifonával bevezetve és kísérve. Zakariás hálaéneke éppolyan kiemelkedő helyet foglal el itt, mint a vecsernyében a Magnificat. Ezért a hozzá tartozó antifona szintén ünnepi hangvételű: Isten dicsőséges imádója, István király, magyarok jeles (dicső) tanítója, a pogányok szilajságát megszelídítette, a kegyetlenek hagyományait kiirtotta, Krisztusban győztes, az Úr előtt kedvessé tette a népet, Az ünnep estéjén fölzendülő második vecsernyénél három responsoriumot (a kar énekelt válasza a pap énekére) találni a Codex Albensisben. Közülük legalább egy már a szentté avatáskor föl kellett, hogy csendüljön. És ez minden bizonnyal az első, amely saját szövegezésű (hazai keletkezésű) alkotás, ez tűnik a legkiemelkedőbbnek egyéni hangvételével: Krisztus dicsőséges hitvallója, Legszentebb István király, kegyes közbenjárásoddal mosd le bűneinket, hogy az égi királyság trónjára méltók legyünk feljutni. A fehérvári bazilikában ott állt a királyi szék, a regni sedes principalis (királyság első széke), és az egyházi költőnek ez sugallta az igazakat megillető mennyei trónus megéneklését. A második szöveg, a Vir israelita (Izraelita, ti. kiválasztott férfi) kezdetű responsorium nem rendelkezik sajátos vonással. Míg a harmadik számos szent zsolozsmájában, így Szent Adalbert ünnepén is a vecsernye zsoltár-antifonája. A Benedic regem cunctorum (Áldd meg mindenek királyát) c. szövegben egyetlen szó, a népnév fölcserélése (Őrizd meg a magyarok népét) és egy betoldott válaszsor utal hazai szerző jelenlétére. A Nagy Legendában olvassuk, hogy közben megszületett a fejedelem Istentől megjövendölt fia, kit a próféta szerint ismert az Úr, még mielőtt a méhben megfogant volna. Ezt Isten kedveltje, Adalbert püspök, hite őszinteségéért a keresztség fehér ruhájába öltöztette, és lelki gyámola lett. Ha az újabb kutatások alapján Adalbertnek nem is lehet akkora mértékben szerepet tulajdonítani a magyarok térítését illetően, amint azt régebben gondolták, István és Adalbert között tényleges kapcsolat létezett, amit bizonyít Esztergom védőszentválasztása. És jóval később, amikor István Adalbert mellé került a liturgikus tiszteletben, ennek az Adalbert dicséretére is énekelt antifonának a kölcsönzése hajdani kapcsolatuk jelképévé vált. Első királyunk, Szent István tisztelete a családi szerepet betöltő és temetkezésül szolgáló bazilikában bontakozott ki, amelynek jelentőségét csak tovább fokozta a már említett, megénekelt királyi trónszék. Szent István király Nagy Legendája amely olvasmányul szolgálhatott a zsolozsmában kezdetektől fogva, a későbbi források alapján erre bátran lehet következtetni, a három könyörgés, az antifonák és a responsoriumok együttesen egyértelműen igazolják a Kis legenda állítását: Miként ő dicséretével és énekével szolgált az Úrnak a mennyekben, úgy őt is az Úr egyházának dicséretével és énekével méltó módon felékesítette a földön. Az országalapító protorex tiszteletére a teljes zsolozsma, a minden részében sajátarcú, önálló verses zsolozsma fokozatosan épült ki. A 12. század végén László szentté avatásának hatására új erőre kapott István kultusza is, 12

17 Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás ezt a laudes (hajnali imaóra) céljára készült antifona-sorozat jelzi, amely a 13. század első éveiben jelent meg. A történelmi sorscsapásokban bővelkedő század végére készült el teljes egészében a rímes zsolozsma, a már meglévő alkotásokat magába építve, hogy a kultusz megújulása révén az alapító szentkirály misztikus kisugárzásából forrásozó erő fogja egybe a keresztény magyar népet. A magyar szentek liturgikus tiszteletének jelentősége ezért haladja meg az egyháztörténelem szabta határokat. Szent Imre ünnepélyes fölemelése a források szerint István szentté avatásánál később, csak november 5-én történt meg. Imre kultuszának első bizonyítékait is a már említett Szent-Margit Sacramentarium tartalmazza, a függelékben hozva a hitvallók miséjébe beillesztendő három saját könyörgést. Ezek minden bizonnyal a szentté avatásra készültek. A Szent István közbenjárását kérő könyörgésekkel ellentétben nem rendelkeznek olyan egyéni, sajátos jelzőkkel, mint azt el lehetne várni a személy fontossága alapján. A mise első könyörgésének egyetlen megállapítása Imrével kapcsolatban:...akit te, Isten, különböző csodákkal naggyá teszel. Ebben első pillantásra semmi rendkívüli nem lenne, hiszen a szentté avatásnak az igazolt csodák megtörténte eleve föltétele volt. Ez a jelentéktelennek tűnő megállapítás azonban más megvilágításba kerül, ha figyelembe vesszük, hogy Imre fölemelése azért késett, mert a csodák várattak magukra. Így érthető, hogy a kortárs szerző, illetve a compilator orationis (a könyörgés összeállítója) a várva várt csodák sorozatának elkezdődését szőtte bele a könyörgésbe más, esetleg jellegzetesebb vonás ellenére, a fölemelés utolsó akadályának elhárulta feletti örömében. Liturgikus szövegekben Imre szüzességét először a száz évvel későbbi Pray-kódex Sacramentariuma említi, tehát a trónörökös oltárra emelésekor nem ez volt a döntő, legfontosabb érv. Ezért joggal föl lehet tenni a kérdést, Imre szentté avatásával ténylegesen a VII. Gergely pápa ( ) nevéhez fűződő gregoriánus reformeszmék egyik legfontosabb programját, a papi nőtlenséget akarta népszerűsíteni személyén keresztül László király és környezete? Vagy Imrét a közfelfogás valóban szentnek tartotta anélkül, hogy személyiségének összetevőit egymástól különválasztotta volna erényei egyikének túlhangsúlyozásával? A 11. század végi liturgikus emlékek, legalábbis ami a misét illeti, ez utóbbi állásfoglalást támasztják alá. Szent Imre legendája, vagyis életrajza az 1083-as események után íródott, s ehhez az évenként visszatérő ünnep megteremtésével a szentté avatás adhatott indítékot. Ugyanis a matutinumon (a zsolozsma éjszaka, virrasztva mondott és énekelt imaórája, jellemzője, hogy hosszabb a többi imaóránál a bennefoglalt szentírási és egyháztanítótól származó olvasmányok miatt) életének kiemelkedő eseményeit felolvasták. Verses zsolozsmája azonban csak a tatárjárás utáni évtizedekben készült el, addig a hitvallók közös zsolozsmájával tisztelték az Árpádház második szentjét. A velencei származású Szent Gellértről szintén a Szent Margit Sacramentarium tartalmazza az első liturgikus szövegemlékeket, három könyörgést. A Gellért-legendák kapcsán fölmerülő kérdéseket, vagyis függésüket egymástól itt nem lehet részletekbe menően tárgyalni, ám a liturgikus imádságoknak e legendákkal, vagy az elveszett Őslegendával fennálló kapcsolata kimutatható. Érdemes röviden kitérni a mise első könyörgésének szép indítására. Szent Gellértet hazánk első vértanújának tartották, Kis legendája is erről tanúskodik. Mind az egyetemes Egyház első vértanúját, Istvánt, mind Gellértet megkövezték, s Gellért utolsó szavai: Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek részben Szent Istvántól, részben magától Krisztustól kölcsönzöttek. A Sacramentarium Gregorianumnak Aniane-i Szent Benedek által szerkesztett Supplementumában (függelékben) a püspöki áldások között Szent István első vértanú ünnepére ezt olvassuk: Isten, aki boldog Istvánt, az első vértanút a hit megvallásával és a vértanúság küzdelmével koronázta meg, védelmezze a ti elméteket... Látszólag nagy a különbség Gellért könyörgéséhez viszonyítva, amely így kezdődik: Isten, aki Gellért főpapot a vértanúság küzdelmében a halhatatlanság stólájával megkoronáztad... (vagyis a halhatatlanság ruhájába öltöztetted). Különben is, a vértanúk megkoronázása közhely számba megy. Mégis, a vértanúság küzdelme (agone martyrii) szókapcsolat nem annyira gyakori, hogy ezt a közelítési lehetőséget az István és Gellért első vértanúk tiszteletére imádkozott szövegek esetében figyelmen kívül lehetne hagyni. Megragadó kijelentés a halhatatlanság stólájával megkoronáztad. A liturgikus szókincsbe az örök boldogság jeleként a Vulgatából került át a dicsőség stólája (stola gloriae), örvendezés stólája (stola iucunditatis) fordulat. A halhatatlanság stólája a pap által mise előtt, öltözködés közben mondandó imádságok egyikében fordul elő, a stóla felvételekor a nyugati egyházak liturgikus előírása szerint. Bár tegyük hozzá, a hazai földön, benedeki regulát követő szerzetes az általa másolt Pray-kódex Sacramentariumában ennél a könyörgésnél az igazság stólája (stola iustitiae) kifejezést használja. Szent Adalbert térítőpüspök Gellért kultuszának kialakításában szolgálhatott-e mintául a liturgikus szövegemlékek szerint? A nyomtatott zágrábi Missaléban (1511) a Szent Adalbert tiszteletére szóló mise első könyörgése megegyezik az általunk itt elemzett szöveggel, csupán Gellért neve helyett Adalberté szerepel. Szent Adalbert liturgikus kultuszáról nem áll rendelkezésre kimerítő tanulmány, illetve szöveggyűjtemény. A zágrábi 13

18 Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás egyházmegye szokásának ismeretében igen valószínű, hogy a nyomtatott Missale ősi hagyományra megy vissza, és így nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy a Szent Gellért tiszteletét szolgáló szövegek megfogalmazásában Adalbert könyörgései szolgáltak mintául. Összegezve: Szent Gellértről a mise imádsága csak áttételesen, első vértanúi voltára történő közvetett utalással közöl ismeretet, kiemelvén, hogy ő volt az első magyarországi vértanú. A másik két könyörgésben nem található semmi egyéni vonás. Gellért zsolozsmájában van egy antifona, amelyet már a kanonizációkor is énekelhettek, első forrása ugyanis a Codex Albensis. Jóllehet maga a szöveg más szentek tiszteletével kapcsolatban a nyugati hagyományban szintén föllelhető, mégis közelít Gellért püspök Kis Legendájához, mert ott ugyanarról a bibliai személyről van szó: Elhagyván hát rokonságát, keletre igyekezett, ahol Ábrahám gazdag lett és sok népnek atyja, hogy fáradságos zarándoklása által ő is megkapja az Ábrahám sarjában, azaz Krisztusban adott áldást, mint hívő Ábrahám. A szóban forgó antifona szerint a Magnificatból vett első sor után Gellért ősképe Ábrahám: Nemzedékről nemzedékre irgalmasságot cselekszik az Úr, Aki kivezette Ábrahámot a kaldeusok Úr városából, és a föld végső határairól meghívta Szent Gellértet, hogy földünkön zarándok legyen és jövevény, ő az égi hazában már valóban a szentek polgártársa és Isten házanépének tagja; amint Istentől nekünk adatott védelmezőül, úgy szünet nélkül méltóztasson közbenjárni a szent népért és minden hívekért most és mindörökké. A népvándorláskori hittérítés motívumát a zarándok (peregrinus) és jövevény (advena) kifejezések tudatos megválasztása hangsúlyozza. Elég csak a kontinensre áthajózó kelta, elsősorban ír szerzetesek indítékát: zarándoklás Istenért (peregrinatio propter Deum) vagy zarándoklás Krisztusért, Isten szerelméért (peregrinatio pro Christo seu pro amore Dei) fölidézni, hogy a szűkszavú utalás mögött föltáruljon a kor vallásos szellemisége, s az a több évszázadon keresztül folytatott térítés-sorozat, amelynek végső szakaszához tartozik a magyarok kereszténnyé tétele. Az antifona a vándorpüspököt állítja a papság és a hívek közössége elé, aki élete alkonyán a szentkirály parancsára megszervezte a csanádi egyházmegyét. Gellért Kis Legendájának szerkezete fontos ismeretet rejteget. Az első hat, nagyjából azonos terjedelmű rész a vértanú püspök életének főbb eseményeit közli, s a csodák leírása ezután következik. Ebből arra lehet következtetni, hogy az elveszett Gellért-életrajznak liturgikus célra készült kivonata a Kis Legenda. A zsolozsma éjjeli órájában (matutinum) a kultusz kezdetétől fogva ugyanis a szent életrajzát olvasták, és ezt a föltevést a későbbi liturgikus források vizsgálata is alátámasztja. Ennek ellentmondhat Gellért Máriatiszteletének leírásánál egy részletkérdés, de a szentté avatás által az életrajz megírása iránt támasztott igény, valamint az általános liturgikus gyakorlat nagyobb bizonyító erővel rendelkezik. Jóllehet történtek kezdeményezések, de sem Szent Gellért, sem a 11. századi papság műveltsége nem mondható teljesen tisztázottnak, ezért a végszó kimondása jelen esetben még várat magára. Szent Gellért verses zsolozsmája, amely jelenleg csak egy késői másolatból ismert, föltételezhetően a 13. század végén keletkezett, és tartalmilag a Kis Legendától, vagy egy napjainkra elveszett, hasonló tartalmú írástól függ. Mindehhez hadd tegyük hozzá: a magyar szentek legendáinak a hasonló témájú kortársi irodalommal való összevetés még várat magára. Ennek a nagyobb lélegzetű munkának az elvégzése bizonyára számos ismeretet 14

19 Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás tartogat, de már most föl lehet tételezni, hogy a nagyon is találó zarándok, jövevény kifejezés Gellért életrajzába a liturgikus használatú antifona hatására került be. István király Nagy Legendája szól az idegenből érkezett térítőkről, s miután Astrik atyát említette, így folytatja: Érkezett két másik is a lengyelek földjéről, kik elmélkedésre a remeteéletet választották, egyikük, név szerint András, hitvallásának érdeme miatt az angyalok kórusába vétetett föl, melyről az Úr általa művelt csodajelei tanúskodnak; a másik, Benedek, Krisztusért ontotta vérét, és ezért csodálatosan megkoszorúztatott. A hármas szentté avatás évében valójában öt személy dicsőült meg, mert Benedek és András remeték fölemelése is ekkor történt, bizonyára kellő ünnepélyességgel. A liturgikus tiszteletükre vonatkozó első forrás újfent a Szent Margit Sacramentarium. Ebben Szent Elek (ünnepe: július 17.) miséje előtt három könyörgés található Szent Benedek vértanú, s a folio másik oldalán szintén három könyörgés szent András hitvalló tiszteletére. Szent Benedek miséjének első könyörgése így kezdődik: Isten, aki a vértanúság szenvedését kiállt boldog Benedeket a sas gyászos üldögélése által mutattad meg.... Ez világos utalás a legendára: Mivel pedig sokáig keresték testét és nem találták egy egész esztendőn át, feltűnt, hogy egy sas ült a Vág folyó partján, mintha valamit őrizne. Ebből a holttest holléte felől bizonyossá válva, valakit a vízbe küldtek, és így sértetlenül megtalálták, mintha csak a minap halt volna meg. Ugyanott temették el Benedeket, Boldog Emmerám vértanú bazilikájában, ahol a szent atya, Boldog András csontjai pihentek. Benedek és András legendáját az először Szent-Márton hegyi szerzetes, majd 1036-tól pécsi püspök, Mór írta, valószínűleg 1064 után. A könyörgés egyházi szerzője tehát ismerte a Mór püspök által írásba foglalt életrajzot, és ezt környezeténél is föltételezte, azért ezzel az eseménnyel adott személyes jelleget a hivatalos imádságnak. Mivel a liturgikus szövegek a kultusz helyén szolgálatot teljesítő papság körében keletkeztek, s bár jelen esetben a legenda kivételt képez, mégis jogos a föltevés, hogy a megfogalmazó személyét Boldog Emmerám bazilikájának papsága soraiban lehet gyanítani. Szent András hitvalló esetében szintén az első könyörgés tartalmaz utalást a szent életére: mert ő rejtett szenvedés csatájában meggyötrött. Ez a jellemzés arra a híres vezeklőövre vonatkozik, amelyet András viselt, s holta után csak Fülöp apát jelenlétében volt szabad leoldani: Ő megtalálta a vasövet, amely már belső részeit érintette. Ó, csodálatos és hallhatatlan dolog! A húsát belülről bomlasztó övet bőre kívülről elrejtette. S a legendában ezután következő sorok meghatározzák a két szent későbbi liturgikus tiszteletét: Ámde a vértanúságának ezt a fajtáját meg sem tudhattuk volna, ha köldökénél a megkötött fém csomója elő nem tűnik. Miután pedig feloldották az övet, mikor a testéről lehúzták, a bordák összezúzódásának hangja erősen hallatszott. A fölöttébb érzékletes leírás ragadta meg az utókort legjobban, mert a későbbiek folyamán ünneplésüket egybevonták, s mindkettőt vértanúként tisztelték, jóllehet a legenda mellett a kezdetek liturgikus tisztelete is kiemelte, hogy Benedek vértanú, míg András hitvalló. A mise imádságai és a legenda közötti kapcsolat alapján arra is lehet következtetni, hogy már ekkor a szentté avatást követő években a matutinum alatt olvasták életrajzukat, vagy legalábbis annak egy részét, ha az egész meghallgatására nem volt idő a zsolozsma keretében. Ez utóbbi esetben az olvasást az ebédlőben folytatták. Ennek tényét alátámasztja egy későbbiekből származó breviárium (a zsolozsma valamennyi szövegét egy kötetben tartalmazza), amely hat részre osztja a legenda első fejezetét, illetve a második fejezet első sorait. A Pray-kódex Sacramentariumából a föntebbiekben tárgyalt könyörgések hiányoznak, s a kalendáriumba július 17-én Szent Elek mellé utólag írták be Benedek és András vértanúk neveit. Mint említettük már, a következő századok így a két szent ünnepét egybevonták, bennük a vértanút tisztelve. Saját könyörgéseik feledésbe merültek, s új szövegekkel látták el a közös ünnepet. Esztergom, Pécs, Zágráb a középkor végén ugyanazt a három, jellegzetesnek éppen nem mondható könyörgést imádkozta. A három különböző egyházmegyei szokásrend e ponton való megegyezése komoly hagyományról tanúskodik. Az első és a harmadik könyörgés Szent János és Pál római vértanúk miséjéhez tartozik, éppen csak a nevek cserélődtek ki. Ami meglepő, bár nincs különösebb jelentősége, második könyörgésnek e misekönyvek az egyik leggyakrabban előforduló szöveget adják, ami püspökszenteléstől kezdve Vízkereszt ünnepe utáni harmadik vasárnapig számtalan helyen előfordul. Ez a példa kitűnően érzékelteti, a középkori papok, szerzetesek szükség esetén milyen szabadon válogattak a hatalmas mennyiségben rendelkezésre álló liturgikus imádságok között, időnként a választás esetlegességétől vagy önkényességétől sem riadva vissza. Ebből azonban nem lehet és kell anarchikus állapotokra következtetni. A két lengyel földről jött remete kultuszának tanulmányozását összegezve megállapítható, hogy Szent Benedek és András liturgikus tisztelete a kezdetektől eltekintve nem remete-voltukat emelte ki, hanem a vértanúságot. 15

20 Az egyházi élet újjászervezése és az első szentté avatás Jóllehet a kor egyházi emberei találhattak volna saját szöveggel rendelkező remete-szenteket is (pl. Szent Goárt), ha bennük elsősorban a remetét látják, de a források alapján ismert: ez nem így történt. A lovagszent László szorgalmazása folytán az 1083-ban kanonizált szentek liturgikus imádságainak vizsgálata révén remélhetőleg valami csekély fény derül középkori latin nyelvű irodalmunk egyik szerény, de nem elhanyagolható területére. Illetve azokra a műhelytitkokra, amelyek révén a hivatalos kultusz nélkülözhetetlen támaszai, a mise és a zsolozsma saját szövegei megfogalmazódtak a bazilikák árnyékában, a káptalani iskolákban. A vizsgált esetek ékesen bizonyítják, hogy a szűkszavú jellemzések, utalások mögött fölfedezhető a szentek élő alakja, személyisége, s ez helyenként új ismeretekkel is szolgálhat. Szent László akaratából, az ő uralkodása alatt az egyházi szervezet is változott. A kalocsai érsekségnek új központot létesített Bácson, a püspökséget Biharról Váradra tette át. Itt, Váradon a székesegyházat temetkezési egyházának építettette, s halála után a szent lovagkirály itt talált végleges nyugvóhelyre. Várad egyháza László sírja révén az ország második szentélye lett, a székesfehérvári Boldogasszony-bazilika mellett. A harmadik országos jellegű szentély ugyancsak Szent László uralkodás alatt keletkezett, a Berettyó folyó teraszán álló, először fából ácsolt, majd kőből épített kicsiny családi monostorban, a Szentjobb apátság templomában, ahol a nem éppen törvényes úton odakerült ereklyét, Szent István mumifikálódott jobbját őrizték egészen a 15. század elejéig. A nyitrai társaskáptalannak juttatott királyi adomány előkészület volt egy újabb püspökség felállításához. Szlavónia birtokbavétele után 1091 táján László püspökséget alapított Zágrábban Szent István király tiszteletére. Az új székesegyház liturgikus kódexeit az ekkorra már íróműhellyel rendelkező többi székesegyház, monostor adta össze: Esztergom, Győr és a Szent-Margit monostor. Ezek a napjainkig megőrződtek, és hűségesen tudósítanak az első idők istentiszteleti rendjéről. Az között íródott Esztergomi Benedictionale a Szent Margit Sacramentariumhoz hasonlatosan szintén a püspökség alapításakor került Zágrábba. Az Esztergom számára összeállított és másolt könyv elsősorban püspöki áldásokat tartalmaz, míg a második rész a bérmálás, az egyházi rendek és a templomszentelés szertartását magába foglaló rövidített főpapi szerkönyv. Jelentősége még, hogy bizonyítja, a magyar egyházak az első századokban a liturgikus rendet tekintve Esztergomot igyekeztek követni. Ez azonban nem zárta ki a máshonnan kapott kódexek használatát sem, különösen ha olyan megegyezések léteztek, mint amilyet az esztergomi kódex bérmálási rendje mutat a győri, ún. Hartvick püspök-féle Agenda Pontificalis (Püspöki szerkönyv) párhuzamos helyével. A 11. század végén, valószínűleg Győrben, Hartvick püspök számára készült könyv elsősorban a főpapi szertartásokhoz ad eligazítást, és változatos tartalma rendkívül gazdag liturgikus életről tanúskodik. A 11. századi székesegyházi szokás jellemző vonása, hogy a liturgia hivatott végzőin, a papságon túl egyre jobban igyekszik hatni a népre is. Ennek eszköze a hívekhez intézett beszédek mellett (melyekből több található a szóban forgó kódexben a szertartások leírása között) az actio sacra (szent cselekmény) drámai elemekkel történő bővítése. Ennek a kialakulása már hamarabb elkezdődött a vallásos mentalitás bizonyos mértékű átalakulásának függvényeként, s a 11. századra ért be a székesegyházak liturgikus életében. Hartvick Agenda Pontificalisa a legjellemzőbb példákat tartalmazza. A tractus stellae Vízkereszt ünnepén a három királyok Betlehemben tett látogatását elevenítette föl, míg az officium sepulchri (szó szerint: sír zsolozsma vagy szolgálat) vagy a ludus paschalis húsvét hajnalán az asszonyok Krisztus sírjához zarándoklását jelenítette meg. Később a ludus paschalis néhány eleme a nagyszombati elevatio crucis (kereszt fölemelése) szertartással egybeolvadva élt tovább. Az Agenda Pontificalis mintapéldánya a liturgikus drámák alapján francia földön lenne keresendő, de az officium sepulchri német földön is rendkívül népszerű volt. A Vízkereszt vigíliáján végzett vízszentelés, amelyre úgy utaltak: ut mos est grecorum (lat. ahogy a görögök szokása; ti. a bizánci egyházé) tehát amiben eddig általában a görög liturgia hazai földön kifejtett hatását vélték fölfedezni közelebbre, Salzburg felé mutat. A székesegyházakban végzett körmenetek mellett kiemelkedik még néhány liturgikus cselekmény, mint például nagyböjt kezdetén a nyilvános vezeklők kivezetése a templomból. Vagy a régiesnek mondható zsinati rendtartás és a hitetlenek kiközösítése, amelyek mind a jól szervezett istentiszteleti életről tanúskodnak. Az ekkor már archaikusnak tűnő szertartások kapcsán érdemes megemlíteni egy sacramentarium-töredéket a 11. század elejéről, amely a nagyböjt negyedik vasárnapja utáni szerda Expositio evangeliorum (evangéliumok átadása) szövegét tartalmazza. Már az első évezred folyamán is ritkaságszámba ment ez a szertartás, amelynek keretében a nagyszombatkor keresztelendőknek ünnepélyesen átnyújtották olvasás végett a négy evangéliumot. Mindennek ellenére lehetséges, hogy középkori székesegyházaink egyike ismerte és gyakorolta ezt a szokást. 16